Elliot
Ismerkedés a kastéllyal

Meleg van ma, kifejezetten meleg, csak úgy tűz a nap lefelé az égből, mintha meg akarná sütni az embereket. Majdnem kibírhatatlan az időjárás. Egyszer csak remegő levegő horizontján felbukkan egy picike lány alakja, aki egy nagy ládát lebegtet maga előtt és próbálja minél jobban leárnyékolni a szemét, hogy lássa, merre megy. Ez a kis vörös alak Maya, aki éppen azt figyeli, hogy hol is kellene bemennie ebbe a hatalmas épületbe. Mert kétségtelenül nagy ez a létesítmény, életében nem látott még ekkora kastélyt, nyitva is marad a kis szája néhány pillanatig, de gyorsan be is csukja, nem akarja, hogy bárki meglássa így. Kellőképpen szégyenlős ő ahhoz, hogy bárki is így pillantsa meg.
Miután sikerült becsuknia a száját, tovább indult a kaputól, hogy végre beléphessen ide, ami hamarosan az új otthona lesz - ki tudja meddig. Még mindig nem biztos abban, hogy az apja végleg belenyugodott abba, hogy iskolába fog járni, ráadásul egy bentlakásosba, amiben óhatatlanul is vannak fiúk, akiktől egész eddigi életében védte egyetlen szem kislányát. De Mayának pont ebből lett elege, hogy majdnem egy üvegburában él, ami mindentől megvédi, de ő nem akarta hogy védjék, megelégelte ezt a 17 éves védelmet. Sarkára állt, amennyire csak a saját kis erejéből telt és sok vitás hónap után végre megérkezett ide, a Bagolykőre. Izgult, ez csak természetes, hiszen ma szinte új életet kezd, ismeretlen helyre jön, ami tele van ismeretlen emberekkel. Most még talán annak is hálás lenne, ha az öccse vele lenne, pedig ez a legszokatlanabb kívánsága egész eddigi életében.
Az épületbe beérve egy nagy csarnokba érkezett, ami valami előtérként funkcionálhatott. Végre megszüntette a lebegtetést és letette maga mellé a agy ládát, ami egy tompa dübbenéssel esett le a földre. Maya összerezzent a hangra és idegesen pillantott körbe, hogy vajon hányan hallották. Máris zavarban volt, pedig jóformán nem is csinált semmit, csak megérkezett.