Csordameg Anyu *-* és Noel

A könyvtárban üldögélek. Oké, semmi komoly, csak hirtelen sok szabadidőm lett. Mivel eldöntöttem, nem feltétlenül szükséges a jelenlétem az Üvegházban - mióta összekaptunk Noellel lelkesen kerülöm a helyet, és csinálok mindent, csak szabadidőm ne legyen-, elérkezettnek láttam az időt, hogy kezdjek is magammal valamit, így jobb ötlet híján, nekiálltam magolni, evidens mivel már elkezdődött a hajrá, és ha már másodikos vagyok, nem áll szándékomban ezen az évfolyamon gyökeret ereszteni, plusz még jókor is jött. Ki hitte volna, hogy a Jóslástan ilyen érdekes tud lenni, főleg, ha csak arra figyel az ember, azaz görcsösen ügyel arra, ne terelődjön el másfelé a gondolata.
De éjfél tájékán megengedek magamnak egy kis szüntet, és lemegyek a konyhába kávéért, kell valami, ami ébren is tart különben már a sarokban aludnék. Igen, mert nekem az nem buli, hogy egy széken ülve olvassak, mint azt a normális emberek teszik, nem mellesleg, így nehezebben találnak meg. A takarodó, mint tény, nem nagyon izgat, és ahogy látom, másokat se, mert még mindig szaladgálnak páran a folyosón. Nagyon helyes, legalább egy idő után a tanárok is belátják, ez tök felesleges, és még a gólyák is el tudják dönteni, mikor akarnak aludni. Ennyi önállóság kell, hogy legyen bennük.
Azért, van annak egy marha nagy hátránya, hogy nem hagyhatom el a kastélyt, amikor kedvem szottyan, mert jelenleg azért kifutnék a világból, hiába nem akarom bevallani még magamnak se.
A bögrémmel együtt szlalomoznék vissza a könyvtárba, ha.... ha nem esne útba a csarnok. Oké, tulajdonképp nem is esik útba, csak... csak hallom, hogy sokan vannak egy helyen. Jó, rólam még a legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy a megtestesült társasági lány vagyok, de két számomra ismerős hangot is meghallok, így ott a helyem.
Persze, mikor meglátom Noelt erős késztetés tör rám aziránt, hogy hagyjam az egészet, és vágjak egy stílusos hátraarcot, mondván, azt csinálnak, amit akarnak, engem nem érdekel. Viszont van egy kíváncsi természetem.
- Na mi az? Elvették valaki nyalókáját?- köszönök a társaságnak, majd megállva Lyra mellett, amolyan " ezt te sem gondoltad komolyan" tekintettel meredek a tanárra, aki.... aki vélhetőleg még csak nem is hallott az ex-Levitásról.
- Nocsak, milyen jó nevelési eszközei vannak a tanárnőnek- húzódik gúnyos vigyorra a szám, ahogy a kezébe lévő pálcát fixírozom, miközben a bögrém nemes egyszerűséggel Lyra felé nyújtom, hátha megszomjazott.

Drága tanárnő és Lyra... aztán Noel

Ahhoz képest, hogy amúgy semmi keresni valóm itt, elég könnyen beleszőttem magam abba az eseménybe, amiről tulajdonképp fogalmam sincs. A tekintetem megállapodik Botond arcán. Mikor megkértem, segítsen valamiben... nos, az én mércémmel mérve, mintha csak évekkel ezelőtt történt volna, ezért is vágok olyan merev képet, akár egy szobor, majd kimérten bólintok egyet.
- Jah, tudom, de ha nincs ellenedre, ezt majd Lyra fogja leverni rajtam, elvégre... ő házam egyik prefektusa- a szemeim még akkor se veszem le róla, mikor burkoltan kijelentem, már rellonos vagyok, persze a gyomrom bukfencezik egy sort, de van már tapasztalatom abban, hogy rejtsem el a kellemetlen tényezőket, újabban megint rákaptam. Talán, rosszul kéne éreznem magam, talán, nekem is ott kellene állnom Gergő mellett, ha nem történt volna annyi minden.... nem, még akkor se állnék oda, maximum a háttérben röhögnék, vagy egy divatmagazint lapozgatnék, de felesleges ilyesmin gondolkodnom, hisz most itt állok, a taláromban, main már rég nem a Navine címere virít.
Az eliszkolókkal nem törődök sokat, leszámítva persze Noelt, de ha a srác azt hiszi, hogy csak úgy elhúzhat előlem, nagyon is téved, csak még... nem fogom itt hagyni Lyrát, hiába tudom, semmi szüksége rám.
- Tudja, azért cseppet kellemetlen lehet, hogy ennek a kis fruskának is több köze van a kialakult eseményekhez, mint magának. Mit hitt? Idejön, eljátssza Teréz anyát, és hirtelen mindenki magába fordul, majd megtér?- a hangom ugyan nyugodtabb már nem is lehetne, de a gúnyt nem spórolom ki belőle.
- Jobb lesz, ha felébred, vagy pályát vált, engem amúgy nem érdekel, mit fog itt összeszenvedni, sőt még rellonosnak se mondhatom magam régóta, viszont annyit tudok, hogy igazán összetartó társaság, főleg, ha valakinek szívből jövő hálájukat akarják kifejezni- hagyok neki némi időt, hogy feldolgozza információt. Nem, nem fenyegetőzöm, csupán egy olyan tényt közlök, amit bármelyik festménytől megtudhat, hisz én is így vagyok vele tisztában.
-  Én a helyében kerülném az alagsort- intek egyet búcsúzóul, majd Lyrával együtt lépdelek. Nos, Noel még nem volt annyira gyors, vagy épp mi rendeztük le gyorsan a dolgokat, így hirtelen fordulok a prefektus felé.
- Igen, tudom, és vezeklek is érte ígérem, csak előbb...- be se fejezem a mondatom, gyorsabbra veszem a tempót, hogy beérjem a háztársam.
- Noel várj- ha ez sem segít, mihelyst kellő távolságba kerülök, megragadom a karját, hogy ezzel is megállásra késztessem szegényt.
- Figyelj, sajnálom. Egy paraszt voltam, tényleg, de igazad volt. Az, hogy hülyén kezeltem a helyzetet, az én hibám, de már rajta vagyok, ahogy azon is, hogy ne legyek olyan... viszont... egyedül nem fog menni... nekem szükségem van rád- a végét már csak motyogom, de kitartóan fürkészem. Ahhoz képest, hogy mennyire rágörcsöltem arra, hogy majd, ha lesz egy ilyen alkalom... nem is volt olyan nehéz.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

- De a csigazabálóknál 100 km/h-s szél fújt, és nem akartam elveszíteni a fejem, ha érted, mire célzok- büszkén vigyorodok el, mert ez poén volt, és nem is a leggyatrább. Báár, pont neki mondani ezt... na mindegy.
- Az is lehet, hogy csak elegem lett abból, hogy akárhányszor "hazamegyek" az Üvegházba, az kong, mivel a két lakótársam a dolgát végzi- igazából nem is lehet... hanem így van, és jól is esett ezt kimondani, de most meg rosszul érzem magam. Még sem ők tehetnek arról, hogy prefik, meg hát... akkor is rossz volt folyton egyedül.
- Hát max. kapok egy jó kis gumiszobát- vonok vállat halványan mosolyogva, aztán mégis csak elkomorulok.
- Nekem ez nehéz. Amíg nem jöttem ide, még nagyobb volt a bezártság. Gregory még azt is nehezen engedte, hogy Sibellevel beszélgessek, nem hogy mással. Azt mondta, az emberek csak telebeszélik a fejem mindenféle hülyeséggel, ígérgetnek, kedvesek, aztán beléd rúgnak. Akkor kicsi voltam, de egy idő után már kezdtem elhinni ezt, mikor ő is azt tette... Nem akarok közel engedni magamhoz senkit, mert nem akarom, hogy fájjon- motyogom halkan, de valamiért biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaim.
- Persze... most már nem annyira vészes, mint mikor idejöttem- lesz nagyobb a mosolyom, hisz... mégis vannak lakótársaim, sose hittem volna.
- Egyszer úsztam az árral, aminek a vége tárgyalás lett, aztán még egyszer, aminek a vége az lett, hogy leléptél... szerintem... nem kéne ezt a perspektívát követnem- tárom szét a karom, jelezve, hogy az árral úszás dolgot inkább hanyagolnom kéne.
- Tudod... bár nem az együttérzésemről vagyok híres, viszont elvárom, hogy mások végighallgassák a siralmam, azért... jó hallgatóság vagyok, szóval, ha akarsz beszélni róla...- mert végtére is nem sok mindent tudok Noelről, és szeretnék ezen változtatni.
- Mert nincs hová mennem, és mert a diri elintézte, hogy ő legyen felelős értem, életképes rokon hiányában. Annyival tartozom neki, hogy nem keverem bajba, mikor ő épp kihúzott egyből- nos, igen, talán ezt nem is említettem, vagy nem tartottam fontosnak, vagy nem hittem, hogy őket ez érdekli.
- Hát... holnap full unalmas óráim lesznek, alszok azokon, viszont veled ki tudja, mióta nem beszéltem egy jót. Szóóóóóval... szegjünk takarodószabályt, jó, még meg is büntethetsz- vigyorogva kérlelem, bár nem hiszem, hogy annyira ellenkezne, aztán ki tudja.