Karácsonyi bál - Nyeremény átvétel

Az egész napom izgalommal telt, alig vártam, hogy végre elkezdődjön a bál, de a készülődés addig is lefoglalt. A hajamat befontam egy hosszú fonatba és hozzáfogtam néhány csillogó lila selyemszalagot, amik minden lépésemnél felrebbentek, majd visszahulltak.
A ruhámat már sokkal korábban kiválasztottam és nagyon örültem, hogy van alkalmam viselni. Lila színű selyemből varrták, a mellrészét pedig rózsaszín csillogású kövekkel díszítették. Az ujjatlan ruhát pár vékony pánt tartotta a vállamon, alja a földet söpörte, így nem is látszott ki alóla a szoknyával azonos színű, közepes sarkú körömcipő.
A bálra megérkezve megcsodáltam a díszítést és a többiek öltözetét is, majd az asztalhoz ültünk, mert elkezdődött az ünnepség. Alig akartam elhinni, mikor meghallottam a saját nevemet, mint a karácsonyi kvíz győztese. Gyorsan kimentem a nyereményemért és örültem, hogy a nagy sietségben nem estem hasra.
A díjamat csak az után néztem meg alaposabban, hogy visszaértem a helyemre. A kezemben egy hógömböt tartottam, amiről a lány, aki átadta azt mondta, hogy elképzeléseim szerint változtathatom a benne lévő tájat. Azonnal apám házára gondoltam, ami meg is jelent benne. Mosolyogva fejtetőre állítottam a gömböt, hogy felkavarjam benne a havat. A csendes szállingózást nézve arra gondoltam, hogy majd otthon a kastélyt fogom beleképzelni, így mindig velem lesz mind a két otthonom.

Szeréna

Annyira megörültem az ajándékomnak, hogy egy pillanatra nem is vettem észre, hogy valaki szólt hozzám, de amint eljutott a tudatomig, hogy a kérdést igenis nekem címezték, azonnal felkaptam a fejem. Mire a hajamba akasztott lila szalagok mozgása leállt, már mosolyogva válaszoltam is rá:
- Szia! Köszi a gratulációt, nagyon meglepődtem, hogy én nyertem. – Siettem gyorsan leszögezni, nem is értem miért, hiszen mindent megtettem a siker érdekében. – Egy hógömböt kaptam, aminek a belső része úgy változik, ahogy szeretném. Látod? – ezzel kicsit fájó szívvel, de édesapám háza helyett egy átlagos téli tájat képzeltem fenyőerdővel és pár erdei állattal, majd megráztam a gömböt, hogy felkavarodjon benne a hó. Csendes szállingózás vette kezdetét fantáziaerdőmben, és elárasztott a karácsonyi hangulat. Ezen felbátorodva újra megszólítottam a mellettem ülő lányt:
- Egyébként Aileen a nevem, örülök a találkozásnak. Harmadéves levitás vagyok. – tettem még hozzá, bár utóbbit teljesen feleslegesen, hiszen ez már kiderült abból is, hogy melyik asztalnál ülök. – Téged hogy hívnak? Elsős vagy, hogy még nem találkoztunk? Eddig, hogy tetszik a suli? – szegeztem neki hirtelen a kérdéseim, majd szedtem a tányéromra az ünnepi vacsorából.
- Egyébként, jó étvágyat! – jutott eszembe, hogy ilyenkor mit illik mondani, majd nekiláttam az evésnek.

Karácsonyi bál - Szeréna

A bál és vacsora folytatódott, én pedig nagyon örültem, hogy van kivel beszélgetnem, mert bár szeretek egyedül lenni, az ilyen alkalmakkor mégiscsak jobb, ha van társaság.
- A Szeréna nagyon szép név, tetszik a hangzása – jegyeztem meg, miután bemutatkozott. Igazán különlegesnek találtam, talán első alkalommal hallottam ezt a nevet.
- Édesanyám révén félig angol vagyok, Londonban születtem, de nagyrészt Magyarországon éltem és az angoltudásom sajnos már eléggé megkopott. – válaszoltam Szeréna származásomra kíváncsi kérdésére – Egyébként az Aileen amennyire tudom magyarul Ilonát jelent, szóval, ha furcsa neked a nevem ezen is szólíthatsz. Mindkettőre hallgatok, mert a nagymamám nem hajlandó az angol nevemen szólítani – nevettem fel, de szinte azonnal el is hallgattam. Lehet, hogy ezt már nem kellett volna hozzátenni, elvégre csak most találkoztunk.
Nem szoktam ennyire elengedni magam félig-meddig idegenek társaságában. Hogy zavaromat feloldjam, gyorsan feltettem még egy kérdést, miközben lassan elfogyasztottam a tányéromról a grillezett pulykaszeleteket.
- El se tudom képelni, milyen lehet magántanulónak lenni. Miért voltál az, ha nem túl indiszkrét a kérdés? – Na és, ha az, akkor miről fogunk beszélgetni, villant be hirtelen, de nem foglalkoztam a dilemmával túl sokáig, elvégre biztos találunk még beszédtémát, itt van például a bál.
- Én is úgy hallottam, igazából most először vagyok karácsonyi bálon. Régebben nem túlzottan voltam közösségi ember, de próbálok megváltozni. – elmosolyodtam a közelmúltbeli eseményekre gondolva, és azzal a nem kis „hátsó szándékkal” kínálom a lány felé az egyik ínycsiklandó étkekkel teli tálcát, hogy egy újabb barátra tehetek szert.

Karácsonyi bál - Szeréna

Hihetetlenül megörültem neki, hogy Szerénát nem zavarja a származásom. A mugli sulimban volt néhány gyerek, aki emiatt megpróbált kiközösíteni. A végén eléggé elfajultak a dolgok, de mielőtt bármi végezetes történhetett volna, kiakadtam és sírva kiabáltam a képükbe, hogy nyugodtan kizárhatnak a közösségükből engem nem zavar, mert az egyetlen dolog, ami édesanyámtól rám maradt az, a félig angol mivoltom. Ezután már nem bántottak, sőt elég jó lett a légkör, bár azért még ballagáskor sem fogadtak be teljesen.
Ezért lehet, hogy itt olyan távolságtartó voltam a többiekkel az elmúlt majdnem három évben. Most már eléggé bánom, de ebben az évben sok új tanuló jött, lehetőleg találok köztük olyat, aki szívesen költözne velem egy szobába.
Mosolyogva bólintottam lány azon kijelentésére, miszerint az Ilona a kedvenc magyar neve, és elkönyveltem magamban, hogy ő valószínűleg ezen fog szólítani. Ez nem zavart, sőt talán egy kicsit boldoggá is tett, elvégre nem baj az, ha valaki tudja a magyar nevem, főleg, hogy Magyarországon vagyunk.
Kicsit meghökkentem azon, hogy Szeréna varázslócsaládba született, nem mintha nem néztem volna ki belőle, inkább azért, mert én félvérként el sem tudom képzelni az életemet a mugli barátaim, és eszközeim nélkül. Persze a legtöbb varázslócsalád ma már toleráns a varázstalanokkal szemben, például édesapám aranyvérű mágus létére mégiscsak egy mugli iskolába íratott be. A lány fintorát látva úgy gondoltam, talán ő is sajnálja kicsit, hogy így alakult.
Gondolataimból Szeréna hangja riasztott fel, úgy láttam koccintani kíván velem. Én is kezembe vettem a poharamat, és hozzáérintettem az övéhez:
- Boldog első karácsonyt levitásként! – mosolyogtam rá, és kiürítettem a poharam tartalmát.

Dalma

Bolyongva próbáltam visszajutni a Klubhelyiségbe, mikor észrevettem, hogy egy olyan folyosón sétálok, amin eddig még sosem. Alaposabban körülnézve azt is megállapíthattam, hogy teljesen eltévedtem. Magamat átkozva indultam tovább, elvégre harmadikos létemre már igazán megjegyezhettem volna, hogy mi hol van.
Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a gondolataim eléggé elkalandoztak sétálás közben, mostanában folyton a buli szervezése köti le minden agykapacitásomat. Éppen aggódni kezdtem volna, amiatt, hogy hogyan fogok innen kijutni, mikor megláttam a folyosó közepe táján egy lányt, aki a padlón ücsörgött és láthatóan belemerült a kezében tartott könyvbe. Megörültem a szerencsémnek és mosolyogva odamentem hozzá:
- Szia, öö tudnál segíteni? Azt hiszem eltévedtem – A lány kicsit ismerősnek tűnt. Arra gondoltam, lehet, hogy levitás. – Egyébként Aileen Aurorának hívnak, de Ilonának is szólíthatsz.  - Nem álltam neki magyarázkodni, hogy miért, ha érdekli, úgyis megkérdezi.
Miközben válaszára vártam, kíváncsian pislogtam a kezében tartott könyv borítójára.

Dalma

Mikor megszólítottam, a lány láthatóan megijedt, amit tökéletesen meg is értettem, engem rajzolás közben szokott elkapni ez a se hall-se lát effektus. Kérdésemre a választ azonnal meg is kaptam, miszerint a második emeleten a nyugati szárnyban vagyunk, de sajna én azon emberek közé tartozom, akiknek a térbeli és térképen való tájékozódás nem éppen erősségük. Mikor a portrékat említette, fel is néztem a falakon függő képekre, melyek valóban folyton pusmogtak egymással. Az egyik hölgy kíváncsi, de egyben leereszkedő pillantást vetett rám legyezője fölött, mintha bizony várt volna tőlem valamit. Vállat vonva visszafordultam a lányhoz, akiről közben kiderült, hogy Dalmának hívják és azt is észrevettem, hogy hellyel kínált maga mellett. Mivel nem siettem sehova, engedtem az invitálásnak. Lila kapucnis felsőmet levettem és leterítettem a padlóra, majd leültem rá. Így közelebbről is megtekinthettem a lányt és könyvét, kíváncsiságom pedig mindig is hatalmas volt.
- Mit olvastál? – intek a könyv felé – Melyik házba tartozol? Egyébként te mit keresel itt? – lendítem meg a karom, hogy lássa ezt a furcsa folyosóra és a portrékra is értem – Elvégre csendesebb és kényelmesebb helyet is találhattál volna az olvasáshoz.

Dalma

Sejtettem, hogy levitás, úgyhogy nem is lepődtem meg különösebben, mikor mondta, de azt kissé furcsának találtam, hogy nem mutatja meg a könyvét, mintha szégyellné. Mikor terelni próbálta a témát, azonnal rávágtam:
- Hát tudod én muglik között nőttem fel, nem hiszem, hogy olyan nagy butaság lenne, de ha nem akarod, akkor nem kérdezősködőm. – visszakoztam félve, hogy esetleg megbántottam.
Arra, hogy miért ül itt egyedül olyan választ kaptam, amire számíthattam volna, elvégre néhány hónappal ezelőtt én is így tettem volna, hogy látható zavarából kisegítsem mosolyogva kijelentem:
- Nem hiszem, hogy bárkit is zavarnál, a levitások jó fejek – nevettem fel – De persze, ha nem szereted a tömeget… - vontam meg a vállam – Van amikor én is szívesebben vagyok egyedül.
Mikor visszakérdez, kissé elpirulok, mert hát mégis szégyen ennyi itt töltött idő után eltévedni.
- Háát az úgy volt… – kezdek bele kissé körülményesen – Én és egy barátnőm szeretnénk bulit rendezni a Klubhelyiségben és már az engedélyt is megkaptuk Kékessy tanárnőtől, ezért mostanában folyton programokon, meg recepteken gondolkozom a partira. Ezért fordulhatott elő, hogy nem figyeltem, merre megyek és itt lyukadtam ki. – világosítottam fel Dalmát, majd hirtelen eszembe jutott valami – Hé, te nem akarnál csatlakozni hozzánk? Csinálhatnánk együtt is a bulit, de ha nem akarod, akkor majd küldünk meghívót, mert azért el kell jönnöd. – egészen lázba hozott annak a lehetősége, hogy talán megvan az első ember, aki biztosan ott lesz az összejövetelen.

Dalma

Hiába firtattam a könyvet Dalma csak a fejét rázta, ezt eléggé furcsálltam, de próbáltam nem megsértődni, elvégre nem is ismerjük egymást, miért kellett volna nekem megmutatnia. A problémán gyorsan továbblépve megjelenik egy újabb, az erre való reagálásra is kísérletet tettem.
- Értem, amit mondasz, de szerintem a könyvtárban vagy a szobádban nem zavarnál vele senkit és téged sem akadályoznának az olvasásban. Ráadásul a Levitának van egy saját titkos könyvtára is.
De, persze végül is ahhoz sincs semmi közöm, hogy hol szeret olvasni és mivel úgy nézett ki, hogy nem akar róla beszélni, inkább ezt a témát is hanyagoltam. Viszont a bulival kapcsolatos kérdésének felettébb megörültem még úgy is, hogy a szervezéstől látszólag ódzkodott.
- Hát, ha nem akarsz, nem kell segítened, csak gondoltam hátha van kedved. Az eljövetel sem kötelező, ezért ígérned sem kell, de azért egy meghívót, majd küldünk, hátha lesz időd beugrani. Igazából vízkereszt alkalmából rendezzük, leszedjük a díszeket a Klubhelyiségben, meg a fáról. Eszünk, iszunk, játszunk, és remélhetőleg jól fogjuk érezni magunkat, de a teljes programterv még nincs kész. A héten tervezünk összeülni a barátnőmmel, hogy megbeszéljük a részleteket.
Úgy éreztem kissé magával ragadott a téma, de hát ez lesz az első rendezvény, amit részben én szervezek és nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön. Eközben észrevettem, hogy Dalma a festményeket figyeli, ezért én is rájuk pillantottam.
- Remélem, azért nem kürtölik szét mindenfelé, mert ez még elég titkos, csak pár ember tud róla. – jegyeztem meg gyanakodva, majd hirtelen eszembe jutott még valami.
- A hétvégén lesz egy kis megbeszélésféle a levita színháztermében, ha akarsz, eljöhetsz. Néhány embernek feltűnt, hogy nem nagyon használjuk ki és csak porosodik, ennek okán fogunk összegyűlni, már, ha leszünk annyian, hogy gyűlésről lehessen beszélni. Persze semmi nem kötelező, csak arra az esetre mondom, ha ráérsz. – visszakoztam kicsit, mert Dalma eddig sem tűnt vevőnek az ötleteimre.

Dalma /zárás/

Mivel Dalma láthatólag nem ismerte a Levita ház ezen titkát, így elárultam neki, hogyan juthat be a ház titkos könyvtárába:
- Nagyon egyszerű, a klubhelyiségben, a kandallóban van három fekete kő, nehéz észrevenni, de egy kicsit kiállóak, nem teljesen olyanok, mint a többi. Ezekre kell a pálcáddal ráütni, a varázsige pedig a Secretus Leviticus. Ha mindent jól csináltál, akkor a kandalló hátsó fala el fog fordulni és megnyílik az átjáró. – magyarázatomat széles karmozdulatok kísérték, mint mindig, ha kicsit belelendülök a beszédbe. – Remélem jól magyaráztam el és így már te is bejutsz oda.
Mikor kissé késő aggodalmamnak adtam hangot, Dalma felnevetett és megerősítette a gyanúmat, hogy nem épp itt kellett volna mesélgetnem a buli ötletéről. Igaz már késő bánat, de nem baj, majd lesz valahogy. Azt is elárulta, hogy nem szeret szervezni ilyen összejöveteleket, de azért megnyugtatott, hogy esetleg talán eljön.
- Igazad van! – kiáltottam fel, mikor ismertette az ötletét miszerint kéne valami ajándék is a résztvevőknek – A dísz nem is hangzik rosszul, de azért előtte engedélyt kéne kérnem valamelyik tanártól, mert azok elméletileg az iskola tulajdonai, nem biztos, hogy örülnének neki, ha szétosztogatnám.
Kicsit magam elé meredve tűnődtem a dolgon, majd megrántottam a vállam és mosolyogva ránéztem a lányra.
- Köszi az ötletet, sokat segítettél. Remélem el is tudsz, majd jönni. – ezzel feltápászkodtam a földről és felvettem a kardigánom is, majd leporoltam kicsit és belebújtam – Viszont most nekem mennem kell, mert még elég sok dolgom van a bulival kapcsolatban is, meg vár rám néhány házi is. Örülök, hogy találkoztunk! – intettem neki még egy utolsót és elindultam a klubhelyiség felé, remélve, hogy oda is találok.

Eric és az 5-ös számú bájital

Duzzogva sétáltam a nyugati szárnyban és magamban átkozódtam az első emeleten felállított bájitalos bódéban beszerezhető szerek nem létező hatása miatt. Bár valójában úgy nézett ki, hogy csak nekem nem jutott semmiféle ötletes képesség vagy ijesztő tulajdonság, másoknak nagyon is bejöttek a varázsszerek. Hangulatomon az sem javított, hogy sikerült betévednem a harsogó portrék folyosójára és a képek kiabálása megfájdította a fejem.
Ritkán jön össze, hogy pocsék hangulat uralkodik el rajtam, de ezen alkalmakkor még én sem szívesen vagyok magammal. Reméltem, hogy senki sem kerül az utamba, amíg el nem érek a szobámhoz, ott majd bevackolom magam az ágyamba, kezembe veszem a naplóm és rajzolok valami szépet, attól majd biztos jobb kedvem kerekedik. Erre azonban semmi esély nem látszott, ugyanis a folyosó másik végén feltűnt egy alak és nem kellett sokáig meresztenem a szemem, hogy rájöjjek Eric az. Talán kicsit fel is vontam a szemöldököm, mert valahogy mostanában mindig belébotlom, ez azonban egy normális napon inkább örömmel töltött volna el.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy a nyakamba kéne akasztanom egy „Kérem ne zavarjanak” táblát. Persze azon is elgondolkoztam, hogy az lenne a jó megoldás, ha csak úgy faképnél hagynám a fiút köszönés nélkül. Minden jobbnak tűnt, minthogy megismertessem a pokróc modorommal, ami bár valóban nagyon ritkán sajátosságom, de akkor nagyon udvariatlan és gyakran gonosz is tudok lenni. Márpedig ezen oldalamat senkinek sem szeretem mutogatni, további gondolkodásra azonban nem maradt időm, mert közben Eric odaért mellém.

Eric

Eric már akkor is kicsit furcsának tűnt, amikor közeledett felém, de ezen észrevételemet a rossz hangulatomnak tudtam be, úgy gondoltam, hogy talán csak kivetítem rá a negatív érzéseimet. Azonban, amikor odaért hozzám és az ölébe kapva megpördült velem, már nem voltam benne biztos, hogy csupán az én nézőpontomból volt szokatlan a viselkedése. Összevontam a szemöldököm és épp kikértem volna magamnak a dolgot, mikor végre újra talajt érezhettem a lábam alatt. Gyanakodva viszonoztam a köszöntését:
- Szia Eric! Beléd meg mi ütött? – Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy hiszen Valentin-nap van, bizonyára a sok rózsaszín és a rengeteg szívecske ment az agyára, amit a fiúk egyébként is nehezebben viselnek el. Már-már megbocsátottam volna neki az infantilis viselkedést, amikor feltűnt, hogyan néz rám. Ettől azonban majdnem felforrt az agyvizem, sosem bírtam, ha olyan kis fruskának néznek, aki elájul egy kölykös mosolytól vagy egy vagány nézéstől. Viszont Eric tettei nem voltak egészen összeegyeztethetők az általam eddig megismert jellemvonásaival. Valahol halkan az agyam egy hátsó szegletében megszólalt egy kis vészcsengő, de hogy mit akar jelezni arra még nem jöttem rá, így hát kissé tartózkodóan válaszoltam a kérdésére:
- Voltam már jobban is, sőt ennél csak jobban voltam – mivel a fiú továbbra is csábításra készen vizslatott engem, még hozzátettem – és örülnék, ha levakarnád a képedről ezt az idióta vigyort, mert nagyon rossz hangulatban találtál.
Ha kicsit jobb napra ébredtem volna, akkor sosem engedtem volna meg magamnak ilyen hangsúlyt más emberekkel szemben, mert a barátok igencsak fontosak a számomra, nem szeretnék egyet sem elveszíteni amiatt, hogy nem vagyok képes ilyen apróságokat megbocsátani, azonban ez a nap már eleve kellemetlenül indult. Nem akartam Ericen levezetni a feszültséget, így aztán hátat fordítottam neki és elindultam a szobám felé.

Eric

Mikor Eric kicsi lánynak szólított már egészen biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele, és mivel meghiúsította a lelépési tervemet, úgy gondoltam megpróbálom kitalálni furcsaságának az okát. Szerencsére a kezemet nem fogta túl sokáig, mert persze nincs bajom azzal, ha megérintenek, de ha éppen dühös vagyok, akkor nem bírom túl jól, ha tapiznak. Idegességemben odavetettem neki:
- Mi van, bolondgombát ettél? – emiatt szinte azonnal el is szégyelltem magam, ilyet utoljára a nagyanyám szájából hallottam. De azért a gondolat megragadta a fantáziám. Mi van, ha tényleg evett valami olyasmit, amit nem kellett volna. Azonban abban nem hittem, hogy egy étel képes ilyen változást okozni egy emberben, persze, ha bele volt keverve valami…
Ekkor a fiú hangot adott annak, hogy észrevette pocsék hangulatom, valamint bizonyította, hogy rendelkezik némi empátiával, bár sajnáltam, hogy a „kicsi lány”-ozástól az egész inkább idegesítő volt, mint kedves. Egy pillanatra belegondoltam, hogy talán elmondhatnám neki, hogy mi is a bajom, de aztán letettem róla. Ha Eric ép eszénél lett volna, akkor lett volna rá esély, hogy megosztom vele az okot, de nem úgy nézett ki, mint, aki önmaga.
Szörnyű gyanú lett úrrá rajtam hirtelen: lehet, hogy ivott és most teljesen részeg. Hogy elméletemet leteszteljem kicsit közelebb hajoltam hozzá, de nem éreztem alkohol szagot, csak azt a friss illatot, ami mindig körüllengte a srácot. Vérbeli levitásként azonban nem hagyhattam megoldatlanul a problémát, így alaposabban szemügyre vettem a fiút. Az öltözéke hanyag eleganciát sugárzott, joggal feltételezhettem, hogy a bálra indult. Ebből számomra az is következett, hogy barátnője van, elvégre minek menne egy szingli srác a Valentin-napi buliba? Eközben Eric csak állt a falnak támaszkodva és várta a válaszom. Aztán egy pillanat alatt beugrott, mintha tudtam volna csak nem jutott volna eszembe: Bár Eric nem ivott, de én az előbb lehajtottam valami egészen gyanús folyadékot.
Teljesen ledermedtem, majd kétségbeestem. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a bódéhoz és kikérem magamnak a dolgot, de aztán ezt elvetettem. Elvégre senki nem kényszerített a lötty elfogyasztására, persze ez nem változtatott azon, hogy irtó dühös voltam, mivel én csak saját magamért vállaltam a felelősséget. Hirtelen nagyon megsajnáltam Ericet: így elrontottam a Valentin-napját, pedig szegény nem tett semmit, csak épp találkozott velem. Úgy éreztem valamit tennem kell, mert egyértelműen az én hibám, hogy a dolgok ilyen irányt vettek. Idegesen csapongó gondolataimba próbáltam rendszert vinni, mikor támadt egy ötletem, mely egyben az egyetlen reménysugaram is volt.
- Eric, velem jönnél valahova? – kérdeztem, majd szinte választ sem várva elkaptam a karját és húzni kezdtem magam után. Útközben azért fohászkodtam, hogy ne találkozzunk össze senkivel.

Emily K. Crusader

Mivel a Valentin-napi pocsék hangulatom még nem múlt el, úgy döntöttem, hogy kimegyek a szabadba és rajzolgatok egy kicsit. Kivételesen nem lila, hanem barna pulóvert húztam, talán azért, hogy a külvilágot is figyelmeztessem rosszkedvemre. Amint kiléptem a kastély hatalmas ajtaján jéghideg szél csapott az arcomba, de én azért sem mentem vissza melegebb öltözékért, dacosan folytattam utam a Fénylő Lelkek Udvarához. Még magamnak sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért pont oda megyek, ha nem pont azért, mert teljes ellentéte volt hangulatomnak. Talán az járt a fejemben, hogy ott majd felvidulok, elvégre nem maradhatok örökre ilyen mogorva.
Az udvarba lépve körülnéztem, majd, mert nem láttam senkit, megnyugodva közelebb sétáltam a szökőkúthoz. A hely szélvédettségének köszönhetően már egyáltalán nem fáztam, hiába, hogy csak egy vékony pulcsi volt rajtam. Az arcomat a nap felé fordítottam és lassan felmelegedtem a sugaraitól. Óvatos mozdulatokkal előbányásztam a felsőm alól a karácsonyra kapott mágikus naplómat, a farmerem zsebéből pedig a kedvenc ceruzámat. Épp letelepedtem volna a szökőkút szélére, de ott már ült valaki. Kissé megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem éppen rózsás kedvem a látásomra is kiterjedt, majd mérgesen összeráncoltam a szemöldököm. Azonban még éppen megálltam, hogy kiabálni kezdjek szegény lánnyal csupán azért, mert le merészelt ülni egy olyan helyre, ahol én akartam regenerálódni. Ehelyett magamban puffogva a szökőkút másik feléhez baktattam, jó hangosan csapva le a csizmámat, hogy felkeltsem magamra a figyelmét és lássa, hogy mennyire bosszússá tett.
Miután elhelyezkedtem és kinyitottam a könyvet, egy nagyot sóhajtottam és elismertem magamban, hogy gyerekesen viselkedem. Igazából már napok óta, egészen pontosan azóta a nap óta. Visszagondoltam az előbb látott lány arcára: ő sem tűnt túl boldognak. Hirtelen ötlettől vezérelve rajzolni kezdtem a füzetbe, majd kitéptem a lapot kis repülőt hajtogattam belőle és eldobtam. Persze előtte kiszámoltam a szögeket, az erőt és belevettem a gravitációt is, de már szinte automatikusan. Apámmal régen rengeteg papír repcsit készítettünk, ezzel próbált felvidítani, amikor szomorú voltam. Rajzom kecses kört írt le a szökőkút felett, majd a lány felé vette az irányt, végül az ölében ért „földet.” Úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ismeretlenre, de közben úgy tűnjön, mintha nem is figyelnék rá. Magamban halkan kuncogtam és vártam a reakcióit.

/Íme a KÉP, csak fekete-fehérben. /

Emily K. Crusader

Hiába tettettem figyelmetlenséget, halk nevetésem és az, hogy rajta kívül csak én tartózkodtam az udvaron egyből leleplezett. Megpróbálta visszadobni a repülőt, de nem sikerült neki, enyhén szólva is szörnyű volt a technikája. Amint hozzám szólt, a neve és pár adata megjelent a mágikus naplómban, majd hamarosan el is tűnt. Kicsit méláztam rajta, hogy a nevén szólítsam-e, elvégre a kis könyvnek hála már tudtam, hogy Emilynek hívják, de végül úgy döntöttem, hogy nem ijesztem meg. Meg hát azt sem akartam, hogy gondolatolvasónak gondoljon vagy ilyesmi.
- Köszi, tényleg elég sokan említették már, – mosolygok rá – de azért még sokadszorra is jól esik a dicséret. Ilyenkor látom, hogy tényleg megérte a rengeteg belé fektetett munka. Viszont… - egy pillanatra elhallgattam, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg bele kéne-e mennem egy beszélgetésbe. Persze bizonyára jót tenne a hangulatomnak, de nem biztos, hogy jobban akarok lenni. Eléggé komoly dolog miatt vagyok szomorú és dühös, viszont nem szeretném a barátaimra hárítani ezt és talán ez a lány segíthetne, hogy visszanyerjem a korábbi jókedvemet, vagy legalábbis a korábbi áljókedvemet, ezért úgy döntöttem befejezem a mondatot – Viszont a repülődobásod egészen katasztrofális. – grimaszoltam egyet, majd felnevettem és hajtogattam egy újat.
A naplómat leraktam a szökőkút mellé, egy olyan helyre, ahol nem érheti víz, majd felálltam és beirányoztam az udvar legtávolabbi pontját. Kicsit lengettem a kezem előre hátra, majd mikor éreztem, hogy a repülő rásimul a szél hátára egyszerűen elengedtem. Szomorúan néztem a repcsi szárnyalását és földet érését, majd elfutottam érte és visszahoztam.
- Látod, nem is olyan nehéz. A lényeg a jól meghajtogatott papír és a rengeteg gyakorlás. – biztatóan néztem rá, még egy mosolyt is kipréseltem magamból és újra eldobtam az origamit. – Persze ez először nem is olyan könnyű, de bele lehet jönni – miközben újra elmentem a repcsiért, beszéltem, főleg azért, hogy eltereljem a gondolataimat – Apukámmal rengeteget hajtogattunk régen és mindegyiket „megtanítottuk” repülni. – elgondolkozva forgattam a kezemben a papírt, majd felriadva Emilyre néztem.
- Tessék, – adtam oda neki – próbáld meg te is!

Emily K. Crusader

Bár először egy kicsit húzódozott, de aztán ő is megpróbálta a repcsi röptetést, kicsit több sikerrel, mint először, de még így is nagyon messze az elfogadhatótól. Halvány mosollyal az ajkaimon figyeltem szerencsétlenkedését, és kezdtem valahogy megnyugodni, de közben mégis szomorú voltam. Emily azonban megnevettetett és ezért hálás voltam neki, úgy éreztem legalább annyival tartozom, hogy kicsit én is javítok a hangulatán. Persze lehet, hogy erre nem épp a papírrepülőzés volt a legjobb megoldás, de ez egy kicsit engem is felvidított. Mikor elárulta a nevét, csak bólintottam, elvégre azt mégsem mondhattam neki, hogy tudom, még ha ez is volt az igazság.
- Engem Aileen-nek hívnak, de szólíthatsz Ilonának is, én félig angol vagyok édesanyám révén, és Angliában is születtem, így elsősorban az angol nevemet használom, de hallgatok a magyarra is. – döntöttem rá a kéretlen információkat. Fecsegéssel akartam kitölteni az űrt, ami azóta, a nap óta volt bennem.
Sóhajtottam egy hatalmasat, felkaptam a naplóm, firkantottam a legelső lapra egy kiscicát, majd azt is meghajtogattam és közben elmagyaráztam neki, hogy miért is repül a repülő. Még emlékeztem apám minden szavára, mikor öt éves koromban erre tanítgatott. Mikor végeztem az okítással, a kezébe nyomtam a kiscicás repcsit, a sajátomba vettem egy másikat és kértem, hogy utánozza le a mozdulataimat.
- Az a fontos, hogy a megfelelő pillanatban engedd el. Egyelőre nem kell céloznod semmit, csak hagyd, hogy szálljon. – folyamatosan magyaráztam neki, el akartam terelni a gondolataimat a gondjaimról, ezért eltökéltem, hogy megtanítok neki mindent a témában, amit csak tudok. Persze sokkal menőbben hangzana ez, ha valami valóban komoly dologról lenne szó. A szemem sarkából folyamatosan figyeltem a lányt, hogy mikor unja meg az egészet és hagy faképnél.
Nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, hogy ott hagyjon vagy jobb lenne társaságban lenni. Néztem a próbálkozásait és javítgattam a mozdulatait, vártam, hogy mikor sikerül úgy eldobnia, hogy az valóban szépen szálljon. Úgy gondoltam, talán jobban érezném magam a tudattól, hogy sikerült valamit megtanítanom neki. Hogy továbbadtam azt, amit édesapámtól tanultam. Egy pillanatra könnyek szöktek a szemembe, de úgy tettem, mintha csak a napba néztem volna, majd felnevettem, hogy teljesen elleplezzem a szomorúságom.
- Kezdőhöz képest egész ügyes vagy!

Emily K. Crusader

Emily jókedve lassan rám is átragadt, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hangosan nevetek és bíztatom a lányt, pedig általában csendes és visszafogott szoktam lenni.
- Ne aggódj, ezek csak firkálmányok, de jók dísznek a repülőkre, legalább nem sima fehérek – mosolyogtam aggodalmán, majd hozzátettem – Szóval Diddle a neve. Igazából én eddig csak képeslapokon láttam, de megtetszett, mert jópofa. Gyakran szoktam lerajzolni, mert egyszerűek a vonalai. A cica viszont különleges, mert ő Pamacs, a kiscicám, akire apám vigyáz otthon. – magyaráztam felszabadultan, bár azért még mindig nem csattantam ki az örömtől, de azt amúgy sem szoktam.
- A papírért nagyobb kár, mert ez egy különleges napló, most karácsonyra kaptam a Télapótól. A klubhelyiség kandallója előtt hagyott egy rakás ajándékot és választhattunk közülük, nekem pedig ez jutott. Már akkor is nagyon örültem neki, úgyhogy kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy ilyen szörnyen bánok vele. – reméltem, hogy nem néz bolondnak, amiért a Mikulásról beszélek ennyi idősen, de ezen a problémán gyorsan túltettem magam, elvégre alig ismerjük egymást, majdnem mindegy számomra, hogy mit gondol rólam. Az ismeretségről eszembe is jut néhány kérdés:
- Egyébként te elsős vagy, mert még sosem láttalak? Persze ez nem jelent semmit, mert igazából szinte csak Levitásokat ismerek, úgyhogy, ha nem ebben a házban vagy, akkor amúgy sem sanszos, hogy találkoztunk volna. – éreztem, hogy kezdtek kicsit magamra találni, mert már megint összevissza beszéltem.
- Vannak már barátaid? Hogy tetszik az iskola? Tényleg, te még csak most tudtad meg, hogy léteznek varázslók vagy már ismerted a világnak ezen részét is? – Nem tudtam leállni a kérdésekkel, kíváncsi voltam a lányra. De hirtelen megijedtem, hogy talán túl sok ez így néhány percnyi ismeretség után, ezért hozzátettem. – Persze, ha nem akarsz válaszolni, nem kötelező, csak érdeklődöm.

Maia

Mivel a szobámban a kényelmes ágyon, kedvenc könyveimmel egy légtérben, ahol ráadásul a rajzeszközeim elérhető közelségben vannak úgy éreztem, nem tudnék tanulni, így elindultam a tanulószoba felé. Közben végiggondoltam, hogy mit is kéne átnéznem, végül a gemmológia, a bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése mellett döntöttem. Úgy ítéltem meg, hogy a többi még ráér, ezeknek sokkal magasabb a prioritása.
Azonban, amikor beléptem a terembe csalódottan vettem tudomásul, hogy valaki már van benn. Nem mintha nem kedvelném az embereket, de ha van valaki mellettem miközben tanulok, sokkal nehezebben koncentrálok arra, amire kéne.
- Szia! Bocs a zavarásért. – bólintottam felé, mert hát mégiscsak ő volt a teremben előbb, így neki több joga van bosszúsnak lenni. A jegyzeteimet letettem az egyik asztalra, majd kapcsolódó irodalmakat kerestem a polcokon. A könyveket a cuccaim mellé pakoltam, majd leültem, hogy tanuljak, de valahogy minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Végül odafordultam az ismeretlen lányhoz:
- Te mit tanulsz? – kedvem lett volna a fejemet a falba verni. Tudtam, hogy ez lesz, ha nem egyedül vagyok. Szidtam magamat a meggondolatlanságomért, de már késő volt. Úgy döntöttem megvárom a válaszát, aztán visszafordulok a tanulnivalómhoz. Addig is kedvesen, arcomon mosollyal néztem a lányra és reménykedtem benne, hogy nem zavartam meg semmi igazán fontosban.

Maia

Őszinte sajnálatomra a lány nem küldött el a pokolba, hogy hagyjam békén, mert tanulnia kell, így aztán nem volt lehetőségem nagyobb figyelmet fordítani a jegyzeteimnek. Azonban nem is éreztem túl rossznak a felkínálkozó alkalmat, hogy megismerhessek valakit, aki nem levitás, elvégre a sulinak négy háza van és eléggé szánalmas, hogy én szinte csak a sajátomból ismerek embereket.
- Hát én is átnézem a sötét varázslatok kivédése jegyzeteimet, de azért egy kis bájitaltan sem ártana, úgyhogy majd arra is rátérek. Csak az a baj, hogy elég nehezen koncentrálok a tanagyagra – gyóntam meg, hátha ő is hasonló cipőben jár és kisegít pár ötlettel.
- Örülök, hogy megismerhetlek Maia! – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebb mosollyal – Én Aileen Aurora vagyok, de szólíthatsz Ilonának is, ha az angol nem tetszik. A szfinx népéhez vagyis a Levitához tartozom és jelenleg harmadikos vagyok, de remélhetőleg nem sokáig.
Érdekesnek találtam, hogy a lány navinés, még senkivel nem beszélgettem huzamosabb ideig abból a házból. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon miben különbözhetnek tőlünk, levitásoktól, de nem akartam rákérdezni, ismerkedés közben úgyis rá fogok jönni.
- Egyébként hogy állsz a vizsgáiddal? Milyen tárgyakat vettél fel? Emlékszem én elsőben elég nehezen döntöttem el, hogy mit szeretnék, ezért egy csomó mindent felvettem, aztán alig győztem levizsgázni, meg hát szabadidőm sem volt sok. – kezdtem magyarázni, de aztán gyorsan le is állítottam magam, elvégre senki sem kérte, hogy nosztalgiázzak. Csendben maradtam és vártam a válaszait, miközben gondolatban integettem az éppen távozó halvány reménynek, hogy a nap folyamán még tanulni is lesz időm.

Emily K. Crusader

A lány egész érdekes dolgokat mondott, úgyhogy csendben hallgattam, de azt azért megállapítottam közben, hogy valószínűleg mugli származású. Ennek nagyon megörültem, mert találtam végre valakit, akivel ilyesmiről is lehet beszélgetni, ezt vele is megosztottam, majd hozzátettem:
- Én egyébként félvér vagyok, de nagyrészt mugli körülmények között nőttem fel. Ez majdnem olyan, mint amikor a két szülőnek más az anyanyelve és a gyerekük, amíg felnő, megtanulja mellettük mind a kettőt.
Míg Emily Pamaccsal kapcsolatos kérdéseit feltette, egy pillanatra árnyék vetült rám, ezért felnéztem, hogy mi akadályozza a Napot abban, hogy meleg sugarait rám vesse.
- Apollón! – kiáltottam fel, majd hagytam, hogy a bagoly a vállamra szálljon, valahogy mindig megérezte, ha róla volt szó, vagy éppen szükségem lenne rá. Nevetve mutattam az állatra:
- Pamacs miatta nem jöhetett, mert édesapám azt mondta, hogy elég lesz egy állatról gondoskodni az iskola mellett. Ő egyébként egy macskabagoly – jegyeztem meg, majd végigsimítottam a hátán. Apollón kedvesen rám huhogott, majd kíváncsian nézett Emilyre és a kis papírrepülőinkre. A lány a naplómra is kíváncsi volt, ezért úgy döntöttem megadom erre is a választ:
- Egyrészt azért, mert a Mikulástól kaptam, másrészt azért, mert én döntöttem el, hogy milyen legyen a kinézete – mutattam a mélykék színű könyvre, aminek sarkait és gerincét bronz kapcsok díszítik – harmadrészt, mert van egy különleges képessége, de az titok. – reméltem nem haragszik meg, amiért nem árulom el, de ezt még senkinek sem említettem és úgy gondoltam jobb is, ha ez egyelőre nem kerül „nyilvánosságra.”
- Hát igen kicsit régebb óta tanulok itt, mert már harmadikos vagyok – nevettem fel, miközben kissé szórakozottan simogattam Apollón bársonyos tollait. – Emellett Levitás is, vagyis okos, szorgalmas és művészlélek, elméletileg. – vonogattam a vállam – Gondolom, azért van, hogy a hasonló diákok egy helyre kerüljenek és könnyebben beilleszkedjenek az iskolába. Valamint az egymással való versenyeztetést használják fel a tanulmányi átlag növelésére, szerintem.
A nap épp elbújt egy felhő mögé, így összeborzongtam a hirtelen hőmérsékletváltozástól.
- Na, dobunk még egy utolsót? Ennek most nagyon jónak kell lennie – néztem megjátszott szigorúan a lányra és a kezembe vettem a macskás repülőt. Megvártam, míg ő is így tett, majd elröpítettem a kis papírdarabot, ami csendesen suhant a levegőben. Apollónak megtetszett a játék, kiterjesztette szárnyát és gyanakodva csattogtatta a csőrét. Ránéztem és felnevettem:
- Remélem, azért nem fogja levadászni a repcsiket.

Emily

- Hm… Nem sok eridonossal beszéltem eddig, de általában vidámak, kedvesek és szívesen barátkoznak. Emellett azonban végtelenül realisták is és nagyon empatikusak. De persze lehet, hogy ez csak azokra igaz, akiket ismerek, nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, mert nincsenek közeli barátaim az eridonosok között. – mindezt merengve, homlokomat ráncolva magyaráztam a lánynak. Nem akartam félrevezetni, így mindent felidéztem, amit valaha arra a házról hallottam vagy megtapasztaltam. – Ennyi. Sajnálom nem valami sok. Mondjuk abban igazad lehet, hogy a sok hasonló ember egy idő után nehezen bírja ki egymást, de én ilyet még nem tapasztaltam a Levitában. Meg hát nem mindenki tipikusan olyan, amilyen házba osztják, elvégre az emberek nem oszthatók be négy csoportra.
Emily utolsó dobása valóban szépre sikerült, ami valami különös oknál fogva megmelengette a szívem. Tisztelgése egészen viccesre sikerült, úgyhogy már inkább a mosolyomat kellett elrejtenem ugyanúgy, ahogy nemrég a könnyeimet. Apollón eközben a vállamról áttelepedett kinyújtott karomra, így lehetőségem volt odanyújtani Emilynek, aki láthatóan nagyon kíváncsi volt rá, majdnem annyira, mint a naplómra.
- Tessék, simogasd meg nyugodtan! Apollón szereti, ha cirógatják, néha már egészen cicaszerű, nemhiába macskabagoly. – kuncogtam egy kicsit pocsék viccemen, majd hirtelen komolyabbra fordítottam a szót:
- Köszönöm szépen! Nem gondoltam volna, hogy tényleg igaz, hogy az eridonosok nagyon jók a vigasztalásban, mert szinte ösztönösen érzik, hogy mit kell tenniük, hogy felvidítsanak valakit. – egy pillanatra elhallgattam, úgy gondoltam nem kell megtudnia szomorúságom okát, ezért ezt inkább magamban tartottam – Eléggé le voltam törve mostanában, de ez a játék most jól esett, elég régen papírrepülőztem utoljára. Általában nem szoktam ilyen gyerekesen viselkedni, de most kivételesen nem bántam. Szóval, köszi. – majd viccesen megjegyeztem – Lehet, hogy ha máskor is lesz valami bajom, majd felkereslek.
Arcom a nap felé fordítottam és azon tűnődtem, hogy keresnem kéne valakit, akinek kiönthetem a lelken, valakit, aki biztosan meghallgat, és akiben bízom annyira, hogy megnyíljak előtte. Csendben vakargattam Apollón feje búbját és élveztem a téli napsütést, miközben vártam, hogy Emily mondjon valamit.

Maia

- Köszi – mosolyodtam el a lány zavarán – Én is jobban kedvelem az Aileent, de néhányan a magyar neveket preferálják, úgyhogy fel szoktam vetni lehetőségként azt is.
Mikor elmondta, hogy minden tárgyat felvett egészen megdöbbentem:
- Komolyan? Nem is értem, miért nem Levitás lettél. Ebben az évben én sokkal kevesebb tantárgyat fogok teljesíteni, mint amennyit szerettem volna, de közbejött néhány dolog, úgyhogy volt, amit leadtam év közben. – kicsit bosszankodtam is magamban emiatt, elvégre szeretek tanulni, de hát ez az év nem úgy sikerült, ahogy vártam.
Erről persze azonnal eszembe is jutott a tanulnivaló, úgyhogy magam elé vettem a gemmológia jegyzetet azt ítélve meg legkönnyebbnek a három közül, majd intettem Maiának:
- Ha gondolod, tanulhatunk együtt, bár nem garantálom, hogy nem vonom el a figyelmedet, de ha van kérdésed, akkor szívesen segítek. Persze csak akkor, ha akarod, illetve, ha tudok válaszolni, elvégre én se értek mindenhez. – miután ezt elhadartam kíváncsian néztem a lányra, hogy mit szól hozzá. Ha nemet mondana talán még tanulni is tudnék, ha igent, akkor szerezhetnék egy új ismerőst, vagy akár egy barátot is. Elég nagy dilemma számomra, hogy melyik is a fontosabb, elvégre a célom az, hogy gyógyító legyek, ahhoz pedig rengeteget kéne tanulnom, de azért magányos sem szeretnék lenni.
Némán ültem a jegyzet fölött fél szemmel Maiára koncentráltam a másik féllel pedig a tanulnivalóra, de nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Végül feladtam és teljesen a lány felé fordultam válaszára kíváncsian.

Maia

A neveimmel kapcsolatos kérdésén kicsit meghökkentem:
- Eredeti? Félig angol félig magyar származású vagyok. Londonban születtem, de az eddigi életem nagy részét Magyarországon, magyar rokonok között töltöttem. Az angol nevem számomra szebb csengésű, ezért ezt használom, ráadásul anyakönyvezve is ezen a néven vagyok. Viszont magyar rokonaim többsége nem hajlandó „idegen” néven szólítani, ezért annak az itt használatos verzióját részesítik előnyben. Valójában a két név ugyanazt jelenti, ezért furcsálltam kicsit a kérdésed. De ha komolyan kéne rá válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy az Aileen az eredeti, mert ezt édesanyám döntötte el. – vontam meg a hosszú magyarázat után a vállam.
Mikor a Navinéről beszélt, látszott rajta, hogy igencsak kedveli a házát és így már én is kevésbé csodálkoztam azon, hogy nem a Levitába került. Elvégre ritkán kerül olyan házba valaki, amit egyáltalán nem érez a sajátjának. Mikor udvariasan visszautasította a közös tanulást magamban igazat adtam neki, és miközben megválaszoltam az utolsó hozzám intézett kérdését, elkezdtem olvasni a jegyzeteimet.
- Hmm? Gemmológiát tanulok, nagyon érdekes tantárgy és szeretem is, úgyhogy nem hiszem, hogy gondom lesz vele, de azért nem árt átnézni az anyagot. – válaszoltam félig neki félig a kezemben tartott papíroknak, majd nekiveselkedtem a tanulásnak. Illetve veselkedtem volna, de hirtelen teljesen sötét lett. Ijedten néztem körbe, de a feketeségen kívül nem láttam semmit.
- Vajon mi történhetett? – kérdeztem szinte suttogva, nem is tudom miért, talán mert a sötétben mindig elszabadul a fantáziám és olyasmiket is oda tudok képzelni, amik nem is léteznek. Vagy talán azért, amiért minden ember suttogva beszél a temetőben, belőlem a fénynélküliség hozza ki ugyanezt. – Talán ki kéne mennünk a folyosóra, hátha csak itt nincs világos. – fordultam arrafelé, ahol Maiát sejtettem, majd tapogatózva elindultam az ajtó felé, de hiába sikerült megtalálnom.
- Zárva van az ajtó – jelentettem ki olyan hangon, mintha egy mágiatörténet könyv legunalmasabb részletét olvastam volna fel, bár egy cseppnyi megdöbbenés talán kihallatszott a hangomból. Úgy gondoltam, ha hisztiznék és sikoltoznék azzal nem segítenék magunkon. – Most mi legyen? – kérdeztem Maiát, de közben valami jóféle érzés fogott el, hogy végre történik valami érdekes, mikor már azt hittem, hogy belefulladok a vizsgaidőszak unalmába.

Emily

Emily olyan kedves volt hozzám, mint talán még egy hozzá hasonlóan alig ismert ember sem. Bár a mugli középsulihoz képest igen nagy változást jelentettek a kedves Levitások és nagyon örültem, hogy néhányat már a barátomnak nevezhettem, de egészen más dolog olyan emberrel kedves lenni, akit már ismersz egy ideje, mint egy olyannal, akivel tíz perce találkoztál.
A lány halk kérdése elszállt a levegőben, talán nem is nekem szólt, hanem csak úgy kicsúszott a száján az ilyformán testet öltött gondolat. Pár percig egyikünk sem szólt, csak Apollón huhogott számomra megnyugtatóan. Vártam, hogy újra megszólaljon vagy felnevessen és játszunk tovább, de azt is egyértelműen éreztem, hogy ez már nem biztos, hogy lehetséges.
Persze az én hibám volt, amiért komolyabbra fordítottam a szót, de így legalább egyre kevesebb okom volt maradni. Kezdtem kicsit fázni is, de talán nem is kint lett hideg, inkább valami bennem vált jéggé. Először nem is tudatosult bennem, hogy beszélni kezdtem, csak úgy egyszerűen megszólaltam. Nem is Emilyhez beszéltem, egyszerűen meg kellett szabadulnom tőle és már szinte mindegy volt hogyan. Bár az is igaz, hogy, ha a lány nem lett volna ott, akkor sosem mondom el senkinek, magamba fojtottam volna, mint már annyi minden mást.
Halkan beszéltem, ha nem egy ennyire szélvédett helyen lettünk volna, mint ez az udvar, akkor nem is hallotta volna, hogy mit mondok, de így minden egyes elsóhajtott szó kristálytisztán zengett.
- Két éves voltam, amikor az anyukám meghalt. Mindenki sajnálkozni szokott ezen és én ezzel sosem tudtam mit kezdeni. Lailának hívták, kedves, türelmes nő volt és nagyon kreatív, imádott hímezni, meg horgolni. Sokat nevetett, bár sokat betegeskedett is, de ennek ellenére nagyon vidám volt. Halk szavú és segítőkész, imádta apámat és nagyon szeretett engem. – kis szünetet tartottam, nyeltem egyet és folytattam, mert úgy éreztem muszáj – Én valójában nem emlékszem rá. Azt, hogy mennyire hasonlítok rá rengetegszer hallottam már, és a fényképek tanúsága szerint van is benne valami. Azokat a tulajdonságokat, amiket az előbb felsoroltam azokból a történetekből raktam össze, amiket hallottam róla. Édesapám kisgyermekkoromban nem a klasszikus meséket mondta el este lefekvéskor, ő nekem mindig az anyukámról beszélt.
Nem mozdultam, csak álltam, mint egy szobor megkövülve csupán ajkaim mozogtak, hogy végre kiadhassam magamból azt, amit sosem mondhattam el senkinek. Közben éreztem, hogy megkönnyebbülök és féltem, hogy Emily úgy gondolja, hogy eleget hallott, vagy, hogy ez az egész nem érdekli és otthagy. De talán akkor is befejeztem volna, ha elmegy, mert el kellett mondanom.
- Sosem értettem az emberek szemében a szánalmat. Soha nem éreztem igazán édesanyám hiányát, mert apukám és a nagymamám együttesen mindent megtettek azért, hogy pótolják őt. Egy idő után már bűntudatom is volt amiatt, hogy nekem nem hiányzik az, az ember, aki végülis számomra csupán egy idegen maradt. Főszereplő egy meséből, amit már kívülről fújok. Kompenzálásként eldöntöttem, hogy gyógyító leszek és megtalálom anyám betegségének az ellenszerét. Édesapám nagyon boldog volt, mikor ezt elmondtam neki, így hát ez lett életem célja. Valahányszor megemlítettem valakinek, hogy mit tervezek a jövőmmel kapcsolatban, mindig olyan válaszokat kaptam, hogy „ez nagyon szép gondolat” vagy, hogy „édesanyád büszke lenne rád”. De ezektől csak még rosszabbul éreztem magam.
Vártam pár pillanatot majd belekezdtem a történetem végébe, bár sok mindent kihagytam az elejéből:
- Anyukám február 14-én halt meg és Angliában temették el, annak a kis falunak a temetőjében, ahol születtet. Minden évben ilyenkor el szoktunk menni oda és viszünk virágot a sírjára. Mióta ide járok apám egy évben többször is elmegy, de erről nekem sosem szól, és én úgy teszek, mintha nem tudnék róla. Nem zavar, hogy sosem tudta elfelejteni anyámat. De ebben az évben megkért, hogy ne menjek haza, mert nem tudunk elmenni. Hosszas faggatózásomra elárulta, hogy azért nem megyünk, mert nincs jól, elkapott valamilyen betegséget. – az utolsó pár mondatot már csak suttogtam – Ő persze nem árulta el nekem, hogy mifélét, de a nagyi megírta, hogy nagyon aggódik miatta, pedig ő nem az a félős típus. Én most félek, hogy mi lesz, ha ő is meghal.
Az arcomon legurult az első könnycsepp, majd követte őt a többi és én meg sem akartam állítani a zokogásom. De a fájdalom mögött valahol nagyon mélyen irtó könnyű lett minden: végre elmondhattam. Nem az egészet, csak egy részét, de így is csodálatos érzés volt és egyben nagyon fájdalmas is.

Emily

Bár a sírást egy pillanatra sem hagytam abba nagyon meglepődtem mikor Emily átkarolva vigasztalni kezdett. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, mert bár apukám nagyon is törődik velem, de a legtöbbször még ő sem lát át a magamra erőltetett boldog álarcon. Márpedig, aki nem látszik szomorúnak, azt nem fogják felvidítani. Nagyon jól esett az eridonos lány kedvessége és ekkor jutott először eszembe, hogy talán már sokkal korábban el kellett volna mondanom valakinek, hogy mi a baj. Elég sokan vannak, akik szívesen meghallgattak volna, köztük Kékessy tanárnővel, akinek bizonyára nem én lettem volna a legtragikusabb múlttal rendelkező ember az életében.
A lány eközben elmondta saját - az enyémhez hasonló - negatív emlékeit, hogy lelket öntsön belém és visszaadja a reményt. Miután végighallgattam és elvettem a kezéből a felém nyújtott zsebkendőt felnevettem:
- Olyan buta vagyok. Teljesen igazad van, csak tudod ezek a dolgok már nagyon régóta bennem voltak és már muszáj volt elmondanom valakinek. Bocsáss meg, hogy pont te lettél ez a valaki. – történetem elbeszélésének kezdete óta, először néztem rá. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a lány szeme is könnyesnek tűnt és ez egy kis mosolyt csalt az arcomra: Emily nagyon kedves és empatikus, igazi eridonos.
Apollón visszaszállt a vállamra és egészen zaklatottnak tűnt, kedveskedve megcsipkedte a fülem és majdhogynem aggódón nézett rám.
- Bocsi Apollón – simogattam meg a fejét – megijesztettelek ugye? Hiszen te még sosem láttál sírni engem, de ne félj, legközelebb már nem előtted fogok pityeregni.
A nap sütött, néhány kósza szellő valahogy utat talált az udvarba és meglibbentette bár hajtincsemet. A kapott zsebkendővel felszárítottam a könnyeim és újra felnevettem:
- Valamiért most nagyon könnyűnek érzem magam, egészen más ember voltam az elmúlt pár napban. Néhány barátommal is igen szigorúan bántam, emiatt majd bocsánatot is kell kérnem tőlük. Bár talán Erictől mégsem, neki már elégszer mondtam, hogy sajnálom. – ekkor esett le, hogy Emilynek fogalma sem lehet róla, hogy miről beszélek, ezért úgy döntöttem beavatom – Képzeld Valentin-napkor felállítottak a Nagyterem mellett egy bájitalos bódét, lehet, hogy láttad is, sőt biztos vagyok benne, mert nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Rózsaszín volt és émelyítően Valentin-napi, persze van, aki ezt szereti, csak épp nem az én világom. – tettem hozzá gyorsan, mert hátha ő az ilyesmit szereti, nem akartam megbántani – Mivel aznap még csak annyit tudtam, hogy valamiért nem megyünk anyukám sírjához eléggé dühös és morcos voltam. Ezzel a felzaklatott lelkiállapottal valamiért jó ötletnek tűnt, hogy felhajtsam az egyik gyanús bájitalt. Először nem éreztem semmit, de aztán az egyik ismerősöm eléggé furcsán kezdett el viselkedni. Végül persze jól sikerült a dolog és senkinek nem tűnt fel. Akkor az egész nagyon fárasztó és idegesítő volt, de így utólag visszagondolva hihetetlenül jól szórakoztam.
Mosolyogtam olyan szélesen, ahogy csak tudtam, miközben már azt terveztem, hogy mit fogok írni édesapámnak a következő levelemben. A Valentin-napi incidenst Erickel biztos, hogy nem fogom, mert attól még egészségesen is szívrohamot kapna. De ezt a beszélgetést Emilyvel meg fogom említeni neki, valószínűleg boldogan olvassa majd.

Maia

- Pálca? – kérdeztem vissza teljesen feleslegesen, de húzni akartam az időt, hogy minél később kelljen ráébresztenem arra, hogy hiába vagyok már harmadéves még mindig irtózatosan feledékeny és szórakozott tudok lenni. Viszont ezt a tényt nem hallgathattam el előle, így egy nagyot sóhajtva bevallottam: - Nincs nálam. Fent felejtettem a szobámban és csak itt, mielőtt beléptem volna az ajtón vettem észre, hogy nincs meg. Akkor meg már nem volt kedvem visszafordulni és különben is úgy gondoltam, hogy nem lesz rá szükségem. – vontam  meg végül a vállam, majd kelletlenül érdeklődtem – Na, és a tiéd nálad van? – eléggé cikinek éreztem a lehetőséget, hogy elsős húzzon ki a pácból.
Ezen azonban nem merenghettem sokáig mert jobb oldalról valami furcsa zajt észleletem.
- Te is hallod? – suttogtam Maia felé és megpróbáltam eloldalazni onnan, úgy hogy a hátamat végig a falnak vetettem. – Áucs – nyögtem fel, mikor bevertem a csípőm az egyik asztal sarkába. A fájdalomtól könnyes szemekkel szorítottam a kezem a sajgó pontra és füleltem, hogy hallom-e még azt a hangot.
Nemcsak, hogy hallottam, de mintha közelebb is jött volna hozzám. Agyam egyik hátsó zugában sötét gyanú ütötte fel a fejét: lehet, hogy valójában Maia szórakozik velem? Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, hiszen a tények sem támasztották alá. Elvégre én jöttem be utoljára az ajtón, és az óta a lány a közelébe sem ment, így mégis hogyan zárhatta volna be?
Ennek ellenére nem sikerült magamat teljesen meggyőzni a lány ártatlanságáról, így hát mikor a morgás erősödni kezdett kicsit hangosabban rászóltam:
- Maia, ugye nem te csinálod ezt? Csak, mert nagyon nem vicces.

Emily

A lány szobába bezárós történetén elgondolkozva igazat adtam az édesapjának, ez valóban egy jó módszer lehet, talán legközelebb nekem is ki kéne próbálnom. Miközben Emily megtörölte már nem igazán könnyes szemeit, én válaszoltam Erickel kapcsolatos kérdésére.
- Hát, tudod ez Valentin-napkor volt, úgyhogy képzelheted. – néztem rá sokatmondón, de aztán úgy éreztem, hogy mégsem kéne a fantáziájára bíznom a dolgot – Igazából csak úgy viselkedett, mintha hirtelen belém zúgott volna és nagyon nem volt önmaga, de szerencsére az esti bulira kikezeltük. Elég durva lett volna, ha a barátnőjének kellett volna magyaráznunk, hogy miért is nem jelent meg. – ebbe belegondolva még most is elég rossz érzések kerülgettek. Sosem szerettem másoknak gondot okozni, fájdalmat meg főleg nem.
- Egyébként az nem baj, ha beindult a fantáziád, mert sok olyan dolog van, amit én elképzelhetetlennek tartottam vagy nem úgy képzeltem és végül nagyon jól sültek el. Például múltkor elmentem egy álomfejtős jóslástan órára, ahol nagyon érzékletes álmaim voltak és sokat segítettek abban is, hogy végre fel tudjam dolgozni édesanyám halálát. – ahogy arra az órára gondoltam nagyon sokféle érzés járt át a boldogságtól a megkönnyebbülésen át a zavarig és a hiányig – Ott ismerkedtem meg egy sárkánnyal is, akit Dallamszárnynak neveztem el, mert nagyon muzikális kis lény volt. Valójában még csak kölyöksárkány és gyakran kapom azon magam mostanában, hogy hiányzik egy kicsit, de jó kezekben hagytam. – mosolyodtam el és közben el is pirultam, mert az álombéli druida vezér utolsó szavai még akkor is nagyon közelinek tűntek.
Bizonytalanul néztem Emilyre, mert hát végülis beszélhettem volna róla, de azt olyan nagyon „csajosnak” éreztem, és a röhögcsélve sugdosás eléggé távol áll tőlem, azonban mindenképpen meg akartam neki mutatni, hogy a varázslat az tényleg egy olyan dolog, ami segít kiterjeszteni a valóságot és amihez szerintem nagyon is kell a gazdag képzelőerő és a kreativitás.
- A sárkányomat egy druidánál hagytam és bár álom volt az egész mégis mintha láttam volna már valahol. Alig lehetett idősebb nálam és nagyon furcsán nézett rám, de mellette végig biztonságban éreztem magam, ezért is mertem rábízni Dallamszárnyat. Az álmom végén úgy búcsúzott, hogy keressem meg őt a valóságban, de fogalmam sincs, hogy ezt most komolyan kéne vennem vagy egyszerűen felejtsem el és soroljam be a többi álmom közé.
Miközben beszéltem, nem igazán néztem Emilyre, inkább valahova a feje fölé a felhőket céloztam meg a tekintetemmel. Reméltem, hogy az enyhe pirosságnál megállt a zavaromat jelző bőrpír és Emilynek nem egy céklát kellett néznie. Elvégre miről is beszéltem egy kvázi idegennek? Egy srácról, akiről álmodtam. Ez azt hiszem nem egy kezdő társalgási téma, az általában az időjárás szokott lenni. Bár ennél a korábbiakban sokkal komolyabb témák jöttek elő, úgyhogy emiatt nem is éreztem már annyira ostobán magam. Viszont fogalmam sem volt, hogy Emily mit tudna erre mondani.

Maia

Mivel Maia elég meggyőzően tagadta, hogy köze lenne a furcsa zajokhoz és úgy az egészhez, így kezdtem hinni neki. Ráadásul a hangja egyre közelebbről szólt és amikor megfogta a karom egy kicsit megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül.
~Szerintem az egyik legalapvetőbb dolog, amitől az ember fél, az a sötétség. Illetve inkább az a baj vele, hogy elveszted azt a dolgot, amiben a leginkább bízol, a látásod. A emberek túlságosan sokat hagyatkoznak a szemükre és mindent el is hisznek neki, pedig a többi érzékszervünk is ugyanolyan fontos. Elvégre egy rózsa lehet bámulatosan szép, de én igazán csak akkor tudtam értékelni, hogy mennyire csodálatos, mikor először szagoltam meg egyet a nagymamám kertjében.~
Persze ez a gondolatmenet nem sokat segített rajtunk és ahogy ott álltunk a sötétben - ha nem is félve, de legalábbis megijedve - nem igazán tudtam elhessegetni az érzést, hogy ez csak egy vicc. Elvégre varázslósulban vagyunk, ami tele van vicceskedvű kísérletető személyekkel. Azonban hiába vártam, egyik könyvespolc mögül sem ugrott ki senki azt kiáltva, hogy "Bevetted", szóval kezdtem egy kicsit aggódni, hogy talán mégsem egy mókás kedvű rellonos terve az egész.
- Ömm, fogalmam sincs, hogy mi lesz, de valamit ki kéne találnunk - suttogtam vissza a lánynak és reméltem, hogy van valami ötlete, mert nekem semmi nem jutott eszembe, hiába voltam annyira büszke a levitás agyamra.

Maia /zárás/

Maia hangján kezdtem érezni azt a pánikot, ami már az én torkomat is szorongatta, de én csendben maradtam, hogy halljam a morgást és abból sejthessem, hogy hol van az a valami. Halkan szorongtunk, de leülni azért nem ültem le, elvégre ha menekülnöm kell, sokkal könnyebb dolgom lesz, ha állásból indítok.
Már-már túlfeszültek az idegeim, mikor hirtelen újra felkapcsolódtak a lámpák, amitől én annyira megijedtem, hogy felsikítottam. A fény azonban teljesen elvakított és hiába pislogtam egy jó darabig nem láttam semmit, aminek okait persze ismertem, - pupilla szűkülése, rodopszin lebomlása - de ez nem vigasztalt. Amint visszatért a látásom, körülnéztem, hogy hol van az a dolog, aminek a morgását hallottuk, de nem láttam semmi szokatlant.
Az asztal azon részéhez siettem, ahol a cuccaimat hagytam, majd felkaptam a jegyzeteimet és a könyveimet, majd az ajtó felé indultam, amit szerencsére nyitva találtam. Mielőtt átléptem volna a küszöböt, még visszanéztem Maiára és bólintottam neki. Szégyen a futás, de én a menekülés mellett döntöttem, bár sejtettem, hogy csupán egy durva tréfa áldozataivá váltunk, de már korábban is történt velem ilyen és cseppet sem élveztem.
Tehát a kurta elköszönés után, szedtem a lábam és a szobámig meg sem álltam.

Szellemidézés

Mikor annakidején Alex pedzegette, hogy lesz majd egy szellemidézés, én botor módon igent mondtam rá. Persze feltételeim azért voltak, jobban mondva csak egy, mégpedig az, hogy neki kell megvédenie. Ezt a feltételt teljesen komolyan gondoltam már akkor is, így amikor elindulunk, a fiú mögé helyezkedem. A többiek halkan beszélgetnek a közelemben, de én csak távoli zúgásként érzékelem őket. A kezem kicsit remeg, de próbálom leplezni és, ha bárki rám néz, az arcomon mosolyt lát, ami bár talán egy cseppet idegesnek tűnhet, de ez a legtöbb, amit képes vagyok kipréselni magamból.
Közben megérkezünk a temetőhöz, ami nem hat rám különösebben, elvégre nem a temetőkkel van bajom, hanem az ijesztgetéssel és a szellemekkel. Épp ezért félek a szeánsztól, aminek keretében mind a kettőre igen nagy esély van. Az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy hátat fordítsak az egésznek és az ágyamig meg se álljak az, az, hogy bízom a többiekben. Nem hiszem, hogy örömüket lelnék a megijesztésemben, valamint Alex megígérte, hogy megvéd és benne mindenkinél jobban megbízom.
Így hát követem a többieket és közben a szellemidézésen is eltöprengek: Vajon sikerülni fog egyáltalán? És, ha megidézünk egy szellemet, akkor mit fogunk vele csinálni? Mondjuk én valószínűleg semmit, mert amint meglátom világgá rohanok, elájulok vagy szívrohamot kapok. Esetleg ebben a sorrendben.
Sajnos a temetői világítás nem olyan, mint a mesékben: hol van, hol nincs. Ez egyszerűen csak nincs, vagyis kénytelenek leszünk megelégedni a Hold fényével, ami ugyebár nincs is. Elvégre a Hold nem világít csak a Nap fényét veri vissza. Ezek az okos(kodó) gondoltok megnyugtatnak egy kicsit, de azért nem teljesen. Bal kezemmel lefogom a jobbat, mert úgy tűnik számomra, hogy az jobban remeg, majd csendben követem a többieket.

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Szellemidézés

Alig érünk be a temetőbe, mikor valahonnan sikoltást hoz felénk a szél. Ijedtemben hatalmasat ugrok és még közelebb húzódom Alexhez és a többiekhez. Félősen tekintek körbe, de úgy tűnik, hogy még senkit nem ettek meg a Runa által emlegetett zombik, sőt még egy nyitott sírgödörbe sem esett bele senki. Továbbindulunk, de nem sokkal később kiabálást hallok, egyre közelebbről. Felhívnám rá a többiek figyelmét is, hátha ők nem hallották, de ekkor egy lány - feltehetően a sikoly gazdája - elénk zuhan, nem is akárhogy.
Előveszek egy zsebkendőt és a vérző orrú lány kezébe nyomom, majd barátságosan összeborzolom a haját, hogy megnyugodjon. Persze a vérzés megállítására lenne megfelelő varázsige és, ha nem lennék ennyire betojva, biztosan eszembe is jutna. Talán majd valaki kisegít.
- Ne aggódj! Hallgatunk, mint a sír... - oh, hogy ez egy temetőben állva inkább fárasztó, mint vicces? Azt hiszem igazán elnézhető, elvégre a félelmem átvette a humorérzékem helyét. Segítek a lánynak felállni és elhívom velünk a szellemidézésre, közben bocsánatkérően pislogok Alexre, elvégre ez az ő bulija. Hogy a sötétben a fiú ebből mennyit lát, azt nem tudom, viszont lassan odaérünk a helyszínre, ahol végre találkozunk Alex titokzatos ismerősével, aki egy rövid magyarázat után önkénteseket kér maga mellé.
Nem tudom miért van ez, de a kényesebb vagy mások számára talán nem éppen csábító dolgokat szeretem magamra vállalni. Na, jó, a szeretem nem éppen megfelelő szó, inkább úgy mondanám, hogy kényszert érzek rá, hogy ne okozzak másoknak kellemetlenséget és, ha megmenthetem őket az ilyen helyzetektől, akkor azt megteszem.
De most akad egy kis problémám ezzel a helyzettel. A véradással semmi bajom nincs, viszont a szellemidézés része nagyon nem tetszik. Igazából az se vonz, hogy beálljak a kör közepére, onnan még elmenekülni is nehezebb. Miért is jöttem el? Hát, mert Alex elhívott és mert kiszökni a többiekkel éjszaka jó mókának tűnt, még akkor is, ha esetleg szellemek is vannak a dologban. De itt állva, már nem érzem annyira szórakoztatónak a dolgot.
Tehát gyorsan jelentkezem a négy egyelőre betöltetlen hely egyikére, mielőtt még meggondolhatnám magam. Mondjuk a véradás nagyon gyanús: miért kell a vérünk? És miért ilyen sok különböző embertől? Nem lenne jobb, ha csak egy valaki véreztetné ki magát? Na, nem mintha értenék hozzá. Kérdéseimet magamban tartva figyeltem kísérőnk tevékenységét, majd mikor nyújtja, elveszem tőle a tűket és kihúzok egyet a csomagból. Ez után tovább adom a következő jelentkezőnek a hegyes tárgyakat, szerzek egy gyertyát és a pentagramma egyik csúcsához lépek, majd a bemutató alapján én is megszúrom az ujjam a tűvel és örülök neki, hogy nem vagyok vérzékeny. Hagyom, hogy egy vércsepp lehulljon az ujjamról, majd várom, hogy a többi csúcsot is elfoglalják.