33. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Laura Emily Hudson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 53
Írta: 2012. november 1. 18:47 | Link

Dávid

A tegnapi este után, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy éjszaka után nem sokat sikerült aludni, jobban mondva semmit. Ágyba is olyan 4 óra körül kerültem, de egyáltalán nem voltam fáradt, sokkal inkább fel voltam pörögve, pedig a kis kincskeresés, meg kvíz egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, elbénáztam rengeteg dolgot. De be kell valljam, annak ellenére, hogy mennyire nem volt kedvem az egészhez, annyira jól jött össze a dolog, régen nevettem ennyit. Bár volt bennem egy kis rossz érzés, hogy a tucat emberből csak Mirát ismertem, és ilyenkor jön bennem az, hogy megbánom a dolgokat, amiket tettem. Hogy elmentem több hétre az iskolából, és nem voltam sokkal szociálisabb. Elég magányos kis farkas tudok lenni, de ha egyszer ilyen a természetem?! Sajnos nincs mit tenni. Na de majd most belevetem magam az iskola életbe. A gondolaton jót kuncogtam magamba, és elindultam egy kis sétára a szobából. A hajamat ugyanúgy kiengedve hagytam, kis hullámokkal, mint ahogy tegnap este állt a jelmezemmel. De már nem ijesztő Piroskaként jártam a folyosókat, hanem egy egyszerű farmerben, és fehér pulóverben. Még gyorsan csináltam magamnak egy bögre forró kávét, amit vittem is magammal a kis utamra. Igazából nem tudtam, hogy merre menjek, csak jártam körbe-körbe. Néha láttam egy-egy ismerős arcot, néha pedig a festmények szóltak be valamit, de azokra már megszokásból nem is figyeltem. Annál rosszabb, ha felveszem a kis gonosz megjegyzéseiket. Így meg nem hatnak meg túlságosan, bár be kell valljam, azért akadnak köztük rendesek is, de a kastély másik felében. Jelenleg éppen a bejárat felé kóboróltam, és a pontversenyes homokórákat vettem szemügyre. Mire büszkén kihúztam magam, hogy eddig a Rellon vezet, az egyik gonosz banya már mondta is a magáét, hogy "hiába örülsz kedveském, úgy is a tündéri kis Navine fog nyerni". Ezt azonban már nem bírtam ki, és eléggé hangosan visszakiabáltam neki, hogy "Törődjön a saját dolgával, és ne irigykedjen a fiatalságra." , mire sétődötten elvonult, én pedig bosszankodva pillantottam vissza a homokórákra.
Utoljára módosította:Laura Emily Hudson, 2012. november 1. 20:32
Hozzászólásai ebben a témában
Varga Dávid
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 60
Összes hsz: 218
Írta: 2012. november 1. 20:27 | Link

Em

~Hát itt vagyok!~
Ez az első gondolatom, ahogy belépek az óriási kapun. A második pedig az, hogy "hát"-al nem kezdünk mondatot, de ezen csak jót nevetek magamban. Igazából egyáltalán semmi kedvem nincs itt lenni, de muszáj. Magamnak intéztem el, akkor viselnem kell a következményeket. Igazság szerint a nyári eset akkor még iszonyatosan jó mókának tűnt, de így utólag be kell ismernem, hogy óriási nagy barom voltam. Hogy is gondolhattam, hogy a nevelőapám el fogja nézni ezt nekem?! A bűntudat viszont mégse emiatt fog felemészteni, hanem azért, mert így egyedül kellett hagynom vele az anyámat. Eleinte még egész tűrhető volt a helyzet, egészen addig a napig, amikor először jött haza részegen. Akkor körülbelül 12 éves lehettem és egyáltalán nem értettem, hogy anya miért rángat be a konyhába, majd zárja ránk az ajtót. Azóta felnőttem és minden erőmön azon voltam, hogy bosszút állhassak azon a szeméten. De elcsesztem. Semmi esélyem nincs hazajutni és ez nagyon megijeszt. Nem magamat féltem, hanem édesanyámat. Féltem, mert az az ember bármire képes ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Egyszerűen gyűlölöm és gyűlölöm, hogy hatalma van felettünk.
Miután kicsit körbenéztem, fölkapom a csomagjaimat és már indulnék is, hogy keressek valakit, aki körbevezet, amikor hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd valami forró ömlik a pólómra.
- Basszus, a fenébe! Köszi, ez jól esett! -Mérgesen nézek az előttem állóra, miközben a felsőmet rángatom, hogy ne égessen az ital, ami valószínűleg kávé, az illatából ítélve. Ahogy figyelem a lányt, hirtelen beugrik, hogy én már láttam ezt az arcot valahol. Hamar a helyükre kerülnek a darabok és felismerem, hogy kivel futottam össze. Emily az. Körülbelül 1-2 évvel ezelőtt találkoztunk egy táborban. Már nem igazán emlékszem, hogy milyen tábor volt, mert én az egészet Em-el töltöttem. Hihetetlenül jól kijöttünk, ami meglepő, mert akkor pont nagyon rossz időszak volt otthon és én teljesen bezárkóztam. De vele nem így történt. Mindent megosztottam vele és ettől megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy valakit tényleg érdekel amit mondok és odafigyel rám. A tábor utáni hetekben, hónapokban még sokáig tartottuk a kapcsolatot Em-el, de valahogy ez abbamaradt. Nálunk egyre rosszabb lett a helyzet otthon és a lány túl messze volt ahhoz, hogy ezt mind megtudjam osztani vele.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint, atyaúristen de rég láttalak! Bocsánat, hogy előbb úgy rád kiabáltam...-
Hozzászólásai ebben a témában
Laura Emily Hudson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 53
Írta: 2012. november 1. 21:01 | Link

Dávid

Hihetetlen, hogy milyen módon fel tudnak húzni az emberek. Vagyis jelen esetben, egy öreg, idióta, vén banya. Aki már igazából nem is él, csak van, és lóg fent a falon. A jelenlegi legfőbb célom az, hogy egy kicsit változtassak ezen a tulajdonságomon, hogy könnyen felkapom a vizet. Nem egyszer vesztem már össze emiatt emberekkel, pedig semmi rossz szándék nem volt se bennem, se bennük, egyszerűen csak elborult az agyam. Jó, mondjuk olyankor mindig van valami közrejátszó tényező, mint például a fáradtság, vagy ha előtte éppen valaki mással vesztem össze, vagy egyszerűen bal lábbal keltem fel. Bár kinél nincs ez így? Mondjuk a Navines emberkéknek elképesztően nagy türelmük, és jóságuk van. Talán ezért is nem szeretem annyira az ő jellemüket, mert egyszerűen csak felidegesít, hogy őket nem idegesíti fel semmi. Érdekes egy jellem vagyok, tudom. Pontosabban temperamentumos, és modnhatni imádom, ha valaki hozzám hasonló, és pörögnek az események, na meg az élet. És nem egy unalmas, kis lötyögős emberkéhez van szerencsém. A nagy gondolatmenetemből persze rögtön ki is zökkentenek, amikor valaki nekemjön, és az értékes, finom, forró kávém kilöttyen az illető felsőjére. És már hallom is a hangját, ahogy elkezd mérgesen rámförmedni. Persze rögtön felmegy bennem is a pumpa.
- Talán nem kellene szétnézni? Egyébként szívesen, máskor is... -morgok rá, s nem is néztem először oda, de aztán csak hajtott a kíváncsiság. Először nem láttam az arcát, mivel próbálkozott, hogy nehogy megégesse magát, de amikor felnéz rám, hirtelen elönt a meglepettség, és a sokk, és talán még a szám is tátva marad egy kicsit. Nem is tudom mit mondjak először, csak bámulok rá, és ahogy látom, talán ő is hasonló helyzetben van. 2 éve ismertük meg egymást egy nyári táborban, talán 2 hetes volt, vagy lehet több is?! És végig együtt voltunk. Nagyon jól kijöttünk, olyan volt, mintha ezer éve ismertük volna egymást, és mindent megosztottunk a másikkal. Csak hát igen, megszakadt a kapcsolat, nem is tudom már miért. Annyira emlékszem, hogy ezért kicsit nehezteltem is rá... Talán ő nem írt többet?
- Te, én.. hát itt vagyok már majdnem fél éve.. de te? Atya ég, ezt nem hiszem el. Ugyanmár, semmi gond. Túlságosan is hasonlítunk, az itt a gond..- mondom neki, és eldobva a bögrét, ami darabokra törik ugrom a nyakába. Jobbkor nem is jöhetett volna Dávid, pont, amikor annyira egyedül éreztem magam...
- De egyébként meg elszámolni valód van, miért nem írtál? - változik meg a hangulatom, és számonkérően nézek rá.
Utoljára módosította:Laura Emily Hudson, 2012. november 2. 20:45
Hozzászólásai ebben a témában
Varga Dávid
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 60
Összes hsz: 218
Írta: 2012. november 2. 09:28 | Link

Emily

Az idegességen kívül, a fáradtság miatt is elég rossz kedvem van. Egész nap utaztam és ráadásul 3 órán keresztül hallgattam, hogy egy házaspár lényegtelen hülyeségeken veszekszik, miközben a gyerekük a babakocsiban bömbölt. Szívem szerint fölvettem volna a kicsit és kivittem volna onnan, hogy ne kelljen máris ezt hallgatnia. Gondolom, hogy milyen élete lesz, ugyanis az a házasság már elég reményvesztettnek tűnt. Nem hinném, hogy túl sokáig együtt maradnának és természetesen a kisfiú fog a legjobban szívni. Pont, mint én. Lehet, hogy ezért érint ez ilyen érzékenyen, de akkor is igazságtalan ez az egész. Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy hova születünk, de a szülőknek tisztában kéne lenniük azzal, hogy mennyi felelősséggel tartoznak, amikor eldöntik, hogy ők gyereket vállalnak. Ez egy életre szóló döntés kéne legyen. Én már több éve elhatároztam, hogy valahogy segíteni fogok az ilyen gyerekeken ha felnövök. Nem azért, mert olyan adakozó lélek lennék, hanem, mert vissza kell adnom azt, amit a nevelőapámtól kaptam. És sokkal eredményesebb, ha nem egyenesen támadok. Bár mostanra már úgy gondolom, hogy az is elkerülhetetlen lesz...
Ahogy megérkeztem máris jól megöntöztek egy pohár forró kávéval, ami nem esett valami jól. Mit ne mondjak, ennél már úgyse lehet rosszabb napom, ráadásul a csaj semmi megbánás jelét nem mutatja. Már indulnék is, mondván, hogy "á egy ilyennel nem is éri meg szarakodni", amikor végre összekapom magam és megnézem, hogy kivel is van dolgom. A meglepetés olyan erővel hat, hogy egy pillanat alatt ki is megy a fejemből az előbbi incidens. Valahogy olyan érzésem van, mintha Emily jelenléte megint ugyanúgy megnyugtatna, mint akkor régen. Soha nem jöttem volna rá magamtól, de ez nagyon hiányzott már. És ő is.
- Mint látod, én ebben a pillanatban érkeztem. -mutatok a bőröndökre.- Hmm... Igazad lehet! -
Hirtelen megdöbbenek, ahogy elhajítja a bögrét és a nyakamba ugrik, de igazából ő mindig is ilyen volt és pontosan ezért kedveltem annyira. Olyan, mint én. Leszarja, hogy mit gondolnak az emberek, csak az a lényeg, hogy mi a fontos neki. Szorosan magamhoz ölelem, majd fölkapom és megpörgetem őt a levegőben. Közben persze hangosan nevetünk. Néhányan még meg is fordulnak a folyosón és lenézően rázzák a fejüket, de ez engem egy pillanatig nem tud érdekelni, mert hosszú idő után tényleg teljesen őszintén tudok mosolyogni. Ezért már megérte fölkelni!
Gyorsan el is tűnik a pillanat varázsa, amikor Em pontosan eltalálja a számomra legkínosabb témát.
- Figyelj, tudom, hogy ez szemétség volt tőlem, de egyszerűen annyira gyorsan és erőteljesen romlott a helyzet otthon, hogy nem éreztem elég személyesnek mindezt levélben leírni. Persze ez nem mentség, de ha adnál nekem még egy esélyt és esetleg leülnék valahova, akkor megbeszélhetnénk. És engem is érdekel, hogy mi történt veled. -
Látom Emilyn, hogy tényleg mérges amiért így cserben hagytam. Remélem, hogy legalább egy kicsit is meg tudja érteni a helyzetem és nem hagyja, hogy kizárólag a büszkesége irányítsa. Azért gondolok egyből erre, mert magamról is tudom, hogy a saját büszkeségem miatt nagyon haragtartó tudok lenni és ezzel a lánnyal tényleg annyira hasonlítunk egymásra, hogy még egy egyszerű pillantásában is magamra ismerek és így könnyen rá tudok jönni, hogy mit érez. 
~Nagyon jó lenne most beszélgetni vele egy kicsit...~
Utoljára módosította:Varga Dávid, 2012. november 2. 09:30
Hozzászólásai ebben a témában
Laura Emily Hudson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 53
Írta: 2012. november 2. 18:38 | Link

Dávid

Először még talán meg is fordult a fejemben, hogy segítek letakarítani a felsőjét, vagy hogy bocsánatot kérek, amiért nekem jött, és kiömlött a kávém, de azok után, ahogy rám förmedt, rögtön elszállt ez a jótékony szikra a lelkemből. És persze nem bírtam ki szó nélkül. De a mondanóm végére már megenyhült a hangom, és csak az öröm volt jelen. Aztán persze jött a nyakbaugrás, amin még én is meglepődtem, mármint magamon, hogy ilyenre is képes vagyok. Ritkán fordul elő, hogy ennyire kimutatom az érzéseimet, de ebben az esetben valahogy máshogy volt, tényleg őszinte meglepődéssel, és öröm árasztott el. Tudtam, hogy nála is ugyanez a helyzet, ahhoz képest, hogy mindössze két hetet töltöttünk el együtt, és akkor ismertük meg egymást, annak is már több éve. Ki merem jelenteni, hogy jobban ismerem őt, mint akárki mást. Vicces helyzet alakul ki, azután, hogy a nyakába ugrok. Rögtön magához szorít, és még pörögni is elkezdünk, amire hangosan, és önfeledten felnevetek. Körbe sem nézek, bár biztos vagyok benne, hogy többen is idiótának néznek minket, sőt, néhány festménynek még a nem helyeslő ciccegő hangját is hallom, és biztos vagyok benne, hogy a banya az, akivel az imént vesztem össze. De valahogy nem tud érdekelni, igen, csak az számít, ami fontos, és nem hagyom, hogy az ilyenek befolyásolják a kedvemet. Soha nem is hagytam, az már nem én lennék. Ebben is nagyon hasonlítunk Dáviddal.
-Jóó, látom, hülye kérdés volt, csak szerintem sokkot kaptam vagy nem tudom.. De hogyhogy ide jöttél?
Még boldogan vigyorgok rá pár pillanatig, de persze aztán csak jön az elkerülhetetlen, a felelősségrevonás. A megszakadt kapcsolat gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben egy nagy kérdőjellel. Akkor tudom, hogy nagyon sokáig magam alatt voltam emiatt, de hát mindegy. Kérdőn nézek rá továbbra is, várva a választ, ami hamarosan érkezik is, bűnbánással. Mikor meghallom az okokat, a kérdő arckifejezés rögtön aggodalommá válik át, és csak hümmögök meg bólogatok.
- Hát, rendben, megértem. De azért egy aprócska levéllel megdobhattál volna, hogy na most rossz a helyzet, nem tudok veled is foglalkozni. De egy részről viszont megértem. Esélyt? Haha, ne viccelj, nem is kell esélyt adni, én nálam nem játszottál el semmit. Így, meg hogy tudom az okokat, főleg nem. Mondjuk velem nem sok minden történt, de mindenképpen össze kéne ülnünk. Akár most, vagy nagyon fáradt vagy? -
Mosolygok rá kedvesen, tényleg nincs már bennem semmi harag. Más esetben biztos, hogy még hagytam volna, hogy szenvedjen az illető, küzdjön csak meg azért, amiért itt elhanyagolt, most meg már beszélgetne, de ez más.
- És melyik házba kerültél? Vagy még nem osztottak be? -kíváncsiskodom tovább, miközben a lábammal a szanaszét szórodott bögredarabkákat összébb rugdosom, és leülök a lépcsőre.
Hozzászólásai ebben a témában
Varga Dávid
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 60
Összes hsz: 218
Írta: 2012. november 2. 20:33 | Link

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.
Utoljára módosította:Varga Dávid, 2012. november 2. 20:34
Hozzászólásai ebben a témában
Laura Emily Hudson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 53
Írta: 2012. november 2. 21:37 | Link

Dávid

Komoly tekintettel, de közben mosollyal az arcomon figyeltem, hogy mit készül mondani. Tudtam, hogy elég bonyolult náluk otthon a helyzet, és kényes a téma, mindent elmondott még akkor. De ahogy levettem a hanglejtéséből, és az arckifejezéséből, a helyzet talán még rosszabb lett. Próbáltam bátorító mosolyt küldeni felé, és kicsit jobb kedvre deríteni. Bár addig sajnos nem tudok semmit tenni, amíg nem tudom miről is van szó pontosan. Az igazat megvallva, lehet, hogy utána sem, talán a legnagyobb segítséget azzal tudom nyújtani neki, ha meghallgatom, és beszélgetünk róla. Csak nem tudom milyen kedve van. Ha magamból indulok ki, néha nagyon jól esik, ha kiadom a dolgokat magamból, de néha meg az ilyen emberek, akik segíteni akarnak csak az őrületbe kergetnek. Tudom, tudom... nagyon hangulatember vagyok, az a probléma.
- Akkor látom még mindig nem javult a helyzet. De hát hogy küldhetett ide? És anyukád mit szólt erre? Hosszú sztori, na akkor egyre jobban az az érzésem, hogy nagyon gyorsan le kell ülnünk beszélgetni. -
Húztam fel a szemöldököm. Nem akartam nagyon belemenni itt a témába, inkább csak felszínesen megtudni, hogy mi a helyzet. Jobb lett volna valami csendesebb helyen, nyugodt körülmények között, ahol mindössze ketten vagyunk. Bár ebben az iskolában még a falnak is füle van, ez az egy dolog, amit nagyon utálok benne. Ha valami pletyka van, fél órával később az iskola fele tudja, a következő tíz percben meg már az egész.
- Nem ismered? Ó, ne már, miért?-nevetek fel halkan. - Na, akkor az attól függ melyik házban vagy.-
Mosolyogva nézek rá fel a lépcsőről, de ő nem ül le. Inkább csak várom, hogy válaszoljon, hogy melyik házban van. Amikor pedig meghallom, hogy Rellon, a vigyor rögtö szétterül az arcomon.
- Na neee, komolyan? Én is ott vagyok. Micsoda véletlenek. Akkor mi lenne, ha elmennénk a Rellonba, és esetleg megmutatnám, hogy hol van az újak szobája. És akkor vagy ott vagy az én szobámban megbeszélhetnénk mindent... Vagy ahogy neked jó. -
Ajánlok fel neki pár lehetőséget, csak tud már választani közülük egyet. Bár ha csak a kastélyt szeretné felderíteni, abba is benne vagyok. Csak az a lényeg, hogy vele lehessek, és megoszthassunk mindent, ami az elmúlt két évben történt velünk. Mondjuk azigazat megvallva, nekem is van mit mesélnem, mert ha azt vesszük az életem 180°-os fordulatot vett az elmúlt két évben, és nem biztos, hogy a jó irányba. Válaszként rögtön bele is egyezik, hogy akkor menjünk el a házunk klubhelységébe, és keressük meg a szobáját, így pár percen belül már csak a törött bögredarabok jelzik, hogy az imént még voltak ott valakik.
Utoljára módosította:Laura Emily Hudson, 2012. november 2. 22:07
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint