Ophelia

Hogy indul neki egy Blackwood a Bagolykős létnek? Na hogy? Hát ha rólam van szó, akkor úgy, hogy amint a lehetőségek engedik - ergo lerakta a cuccát-, máris elhagyja a körletét, sőt, még a kastélyt is, és megpróbál visszajutni a faluba. Na, ezt csináltam most én. Nem azért, mert meg akartam szökni, hiszen nem azért mentem bele abba, hogy itt szenvedjek ebben a fura kis országban, ahol olyan érthetetlen a nyelv, hogy bájitalt kell hozzá innom, hogy felfogjam, pedig nem vagyok egy nehéz eszű ember, ezt bárki megmondhatja, aki kicsit is ismer. Ja de hogy itt nem ismer senki. Aha, ez igaz, és elég szívás.
De éppen ezen kívántam most változtatni azzal a végtelenül egyszerű lépéssel, hogy visszamegyek a faluba, ahol talán van élet. Nem tűrtem jól a bezártságot, nagyon nem. Esetleg szívesen megnéznék pár helyet, például valamit, ahol lehet kajálni, mert ez a fiú bizony éhes, és nem is kicsit.
A fülem mögé tűrtem a hajam, mert már túlságosan is szétzilálta a szél, azt pedig nem szeretem. Már majdnem elértem az iskola kapuját - óh, mennyei szabadság! - mikor észrevettem, hogy szemből közeledik valaki. Na de ilyenkor? Felvettem a lehető legnyugodtabb arcom, mert hát engem itt senki sem ismer, még ha valami tanár jön szembe, az se, majd azt mondom, hogy én vagyok a postás, vagy a postás fia, ha igazi apám már úgyse volt. Na, és akkor aztán tartson vissza! Ja hogy itt baglyok viszik a küldeményt? Pedig ki se néztem volna, hogy itt is van ekkora infrastruktúra, de egye fene, majd növesztek tollat a hátamra.
Végül egészen közel ért az érkező, és én megbámulhattam a lányt, aki meg megbámult engem. Hát ez is jól kezdődik, nem látott ez még vörös embert, vagy mi? Már épp meg akartam érdeklődni, hogy vajon valamit szívott-e, hogy ennyire el van varázsolva, mikor megszólalt, és én meghallottam eddigi életem legszebb magyar mondatát.
- Naná! - vigyorodtam el, és lecsaptam az elemózsiára, aztán biccentettem egyet a lány felé. - Köszi! - majd ezzel indultam is volna tovább, lefelé a faluba, mert mégis csak adózzunk az eredeti elhatározásainknak. Na meg egy csiga nem csiga.

Botond

Az a jó a szerdai napban, hogy olyankor Nath-nek nincsenek délután órái, tehát nyugodtan grasszálhat fel és alá a kastélyban, ahogy épp az esze szolgál. Most éppen az jutott eszébe, hogy milyen jó is lenne kiülni egy kicsit valahová, mert bár nem volt már az az eget verő jó idő, mégis vágyott a friss levegőre. Mivel a konyhát már pár nappal ezelőtt sikeresen megtalálta, így nem is volt kérdéses, hogy csak úgy közlekedhet, hogy az egyik kezében egy kakaós csiga, a másikban pedig egy virslis bukta van. Tulajdonképpen olyan reménytelenül sokat evett, hogy a manók is csak tátott szájjal figyelték, mégsem volt rajta egy deka zsír sem. Hát igen, ezek a növésben lévő fiúk...
Letelepedett hát a szökőkút szélére, hogy nyugalomban falatozhasson. Lassan már beilleszkedett az Eridon világába, annyira nem volt más, mint a Roxfort, hiszen iskola ez is, meg az is. Mindenhol volt valami, amivel rendet lehetett bontani, ez pedig Nathanielnek bőven elég volt a boldogsághoz, na meg az, hogy ha nem kellett a testvérében huzamosabb ideig együtt lennie. Már pedig ha itt kint sétált, akkor jó messze volt tőle, ráadásul még azt is leshette, hogy mások mit művelnek.
Mikor végzett a kakaós csigával a kezét belenyomta a vízbe, majd megtörölközött a nadrágjában, és hümmögve megcsodálta a másik kezében tartott péksüteményt. Nagyon jól néz ki, azt meg kell hagyni. Hátravetette hát a haját, és némi mérlegelés után nagyot harapott, és elkezdte bámulni az eget. Hova is menjen ez után? Lehet, hogy a falut kéne újra meglátogatni, vagy szétnézni, hogy itt azok a... fú, mik is? Ja! A Rellonosok hol laknak, és hasonlítanak-e a Mardekárosokra, mert ha igen, akkor vicces őket bosszantani. Igen, ez jó lesz.

Hosszú volt a nap, Nath pedig igen csak fáradtan ballagott fölfelé a lépcsőkön, arra gondolva, hogy milyen jó is lesz majd, ha majd végre eldőlhet odafönt az ágyán, és még az sem érdekelte, hogy esetleg a testvére is a szobában tartózkodhat. Komolyan, nagyon sokat gyalogolt lent a faluban, mert szerette volna minden szögletét felfedezni, aztán persze már felfelé jövet a kastély környéke is ellátta őt bőven nézelődni valóval, úgyhogy jó pár órát talpon volt, mire végre belépett az ajtón.
Az első útja természetesen a konyha felé vezetett volna, ha csak nem kénytelen megállni, hogy megszemléljen egy elhagyott füzetet a földön. Felvette, nézegette, beleolvasott, de csak hamar rá kellett jönnie, hogy csak valami lány buta feljegyzései a kastélyban keringő mindenféle pletykákból, amik őt egyrészt nem érintették, másrészt még csak nem is érdekelték, hiszen nem ismerte ezeket az embereket.
Nem tartott sokáig, hogy ráunjon hát az olvasásra, és a föld helyett az egyik kiszögellésre tegye vissza az irkát, hátha jön megkeresni a gazdája is. Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt soha, hogy tolvaj lett volna, ez meg ráadásul még a fáradtságot sem érte volna meg. Félkézzel kicsit megrázta a haját, mert szörnyen utálta, ha az egész a hátán van egy csomóban, aztán lassan, nézelődve tovább sétált. Nem sietett sehova, csak a gyomra korgott, de az sem olyan nagyon, mert még lent megevett a gyorsétteremben egy pizzát (igen, egymaga egy egészet), és valami süteményt még visszafele útra is hozott magával, de azért az idő elszaladt annyira fölötte, hogy most már újra meg tudott volna vacsorázni.

Leonie

Ha reggeli, akkor kaja - legalábbis ezen a véleményen volt ifjú hősünk, mikor nagy nehezen végre kimászott az ágyból, és eljutott arra a pontra, hogy képes legyen gondolkodni. Ő ugyan pont annyira letojta a vizsgaidőszakot, amennyire azt régen is tette, így persze tanulásról szó sem volt, de mégis fáradtnak érezte magát, noha az okát ő sem találta. Mindenesetre gyors mosdás és öltözködés után - melynek során egy sötétkék farmerhez fekete ujjatlan pólót húzott -, elindult lefelé a toronyból, hogy magához vegye a jól megérdemel táplálékmennyiség első részét a konyhán, lévén ilyenkor a nagyteremben már nem volt reggeli.
Nathanielnek olyan mértékben nem állt rá arra az agya, hogy egyáltalán bárki is követheti, hogy egyszerűen észre sem vette az utána settenkedő lányt, csupán valami halk suttogást hallott, ahogy a festmények egymás között megbeszélték, hogy miért nyalókás a lány ruhája, de ebből a fiú semmit sem fogott fel. Kissé még kómás volt, és egy picurkát kócos is, de annyi baj legyen, majd a huzat kifésüli a haját, ahogy megy.
A reggelbe beálló gyökeres változás hatalmas csörömpöléssel kezdődött. Nathaniel hirtelen fordult meg, hogy megnézze, mi ez az éktelen ricsaj, mikor is meglátta, hogy egy lány fekszik a földön, egy darabokra esett lovagi páncél társaságában. A fiú szemöldöke rögtön összeszaladt a látványtól, de nem kellett hozzá sokat gondolkoznia, hogy a fura ruhás lányhoz lépjen, és érdeklődően leguggoljon mellé.
- Hé, jól vagy? - böködte meg kíváncsian a lány karját, hogy valami reakciót csikarjon ki belőle, és csak ekkor vette tudomásul, hogy akárha az ikertestvérébe botlott volna, mert a csajszi épp olyan, ha nem még vadabb vörös lobonccal rendelkezett, mint ő maga.

Leonie

Miután a lány nagyon nem akart válaszolni jó pár másodpercig, Nathanielben felmerült, hogy valójában csak álmodik, mert hát miért is sétálna a valóságban erre egy nyalókás pizsis lányka, ámde hamar rá kellett jönnie, hogy nem, mégsem aludt el olyan mélyen, hogy még délben is az ágyában szundikáljon, mert éppen csak, hogy a lány elvette végre az arca elől a kezét, máris fájdalmas találkozásban részesült Nath orra a csajszi kobakjával, és ez bizony még akkor is kijózanította volna, ha valami csoda folytán alva jár.
- AUUU - összegezte Nath a véleményét kissé vonítós hangszínben, miközben egyrészt szépen lehuppant ő is a földre, másrészt ez úttal ő tapasztotta az arcára a kezét, de csak azért, hogy megnézze, egyben van-e még szegény orra. Valami nedvességet érzett, de csont nem tört, csak a vére eredt el, de hát az még nem olyan nagy baj, kapott már nagyobbat is.
Felnézett, és úgy tűnt neki, hogy a lány sincs sokkal jobb állapotban, és őt figyelve még a neve is beugrott neki óráról, szóval helyesbítsünk, Leonie sem volt jobban, mint ő maga, csak épp nem vérzett semmije. Mázlista.
- Nobej-díjas felfedezés - felelte aztán Nath kissé orrhangon, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy zsebkendő híján az ujjaival fogja össze a fájó testrészt, mielőtt fogná magát, és elvérezne. - Te meg lány vagy - tette meg ő is a bejelentést, bár kevésbé hajtotta a hirtelen felismerés, hiszen ezt már vagy egy hónapja megállapította a másikról, de nem volt benne biztos, hogy nem kapott egy kicsit túl nagyot a lányka buksija.
Aztán a páncélra terelődött Leonie figyelme, és Nath is végignézett a felforduláson, aminek a közepén éppen kényelmesen ücsörögtek.
- Egy reparot neki, és nem lesz semmi baja - biztosította a lányt arról, hogy a páncél még menthető, mert csak darabjaira esett és nem atomjaira, bármennyire is veszélyesnek bizonyultak ma délelőtt egyes eridonos lányok. - Te engem követtél? - esett le aztán hirtelen Nath-nek az a bizonyos tantusz, mert más magyarázatot nem lelt a lány öltözékére és arra, hogy egy lovagi páncélnak rohant neki, ezek szerint éppen menedékkeresés közben.

Leonie

- Szerintem sincs agykárosodásom, de te nem kaptál egy kicsit nagyot mondjuk... tegnap...? - célzott a vörös herceg finoman arra, hogy a lányka kifejezetten furcsán festett, ám de ki ő, hogy bárkit is megszóljon? Így aztán szépen tovább is lépett, nem forszírozva a dolgot.
Aztán a lányka rájött, hogy Nath vérzik, és olyan hangos sipítással reagálta le, hogy a fiú abszolút meglepődve még az orrát is elengedte, a következő pillanatban pedig már nyomták is lefelé, és csakhamar újra a földön kötött ki, amit annyira nem díjazott ugyan, de mikor meglátta a lány őszintén aggódó arcát, akkor akaratlanul is elvigyorodott. Ejnye, milyen kis habajka nőszeméllyel hozta össze a sors!
- Igen, sokkal jobb így - vigyorgott Nath a helyzeten, magán, és Leonie-n is, aztán megrázta a fejét. - Nem, nem kell zsepi, mindjárt elmúlik, tapasztalat - röhögött csendesen, miközben valahol belül megjelent a kép, hogy ez hogyan is nézhet ki kívülről, és egyre kevésbé bírt a jókedvével.
Aztán kérdezett, a lány pedig picit visszavett az iramból, mintha egy cseppecskét szégyellné magát, Nath arcán pedig ettől egyre szélesebb lett a vigyor.
- Úgy legyűrted, ahogy Jeanne d'Arc se tudta volna - tett rá egy lapáttal a lelkesedésre, mert miért is ne, aztán várta, hogy a lány majd csak lekel róla, de nem... és nem... míg végül Nathaniel kénytelen volt megkérni rá.
- Figyu, nem akarlak megsérteni, de hamarosan a tüdőm is vérezni fog, ha így térdelsz rajtam - jegyezte meg kissé már zihálva, de határozottan jókedvűen, aztán ha Leonie odébb mászott, akkor újra felült, és miután megállapította, hogy az orra már csak minimálisan vérzik, ennyiben is hagyta a dolgot, és inkább körbenézett maguk körül.
- Rendbe kéne ezt tenni, mielőtt erre jár valaki - jegyezte meg, aztán a lányra nézett, azt méregetve, hogy vajon van-e a pizsijében varázspálca elrejtve, vagy neki kell előhalásznia a sajátját.

Leonie

- Mih? - döbbent le teljesen a vörös, mármint a hímnemű a kérdésen. Már miért lenne ő látó? Aztán kapcsolt, hiszen éppen ő kérdezte az előbb, hogy a lányka lefejelt-e valamit, és ezek szerint igen a válasz. Viszont lehet, hogy Nath-nek mégis megzápult kissé az agya, ha ilyen lassan reagál.
Aztán a lány a röpke unszolásnak eleget téve lemászott Nathanielről, aki kissé fellélegezve ült fel újra, nem is annyira a könnyű súly miatt, amit a másik jelentett, hanem mert nem szívesen ismerte el, de ez a kis törpe két mozdulattal a földre terítette. Ez még igazán nem sokaknak sikerült.
- Ööö... - nézett egy nagyon Nath, mikor a lány jutalmat emlegetett, mert az arcát látva a fiúnak úgy tűnt, hogy Leonie teljesen el is hiszi, amit mondott, ettől pedig egy pillanatra leálltak az agytekervényei. Aztán újra mozgásba lendült minden, és a fiú vette a lapot, töprengő arckifejezésre váltva.
- Hát nem is tudom, milyen jutalmat szeretnél? - nézett a lányra. - Mondjuk..öö.. kakaót? - vágta ki az első dolgot, amit el tudott képzelni a lány kezében. Más esetben ajánlgatott volna ő egyebeket is, kezdődően a suliban abszolúte szabálytalan italokkal, vagy esetleg egy csókot is megereszthetett volna, de nem volt szíve a lányka lelkébe taposni, mert kifejezetten aranyosnak találta, és jajj, annyira gyereknek!
Aztán Leonie már pattant is, és Nath engedelmesen felkelt a földről, hogy végre ismét függőlegesből tekinthesse meg a szétszórt páncéldarabokat, mielőtt előkaparta volna a pálcáját, hogy reparozon egyet, de hiába, a lány már újra a karját markolászta, és le is ült, így Nath kénytelen volt előre görnyedni, miközben tiltakozni próbált, viszont így sebtében az arcába került a fél lobonca.
- Hogy mi?? Befonni?! - próbált szabadulni a fiú, és ezen a ponton már el kellett gondolkoznia, hogy a másik tényleg annyira zakkant, mint amennyire annak tűnik, pedig az előbb még reménykedett, hogy a továbbiakat megússza egy körrel a konyhában, aminek során ő tekintélyes mennyiségű ételt nyom magába, Leonie-nak meg csinálnak a manók egy kakaót. Vagy ha már megmentette az életét, akkor esetleg ő maga. Na de mi ez? Hoppá, már Nath is elhitte egy pillanatra, hogy veszélyben volt és a másik egy hős. Te jó ég, úgy tűnik, ez ragályos.
És végül Nath megadta magát, mert mit számított már? Leült a lány elé, és miközben az arcát a kezébe temette, hagyta, hogy a másik befonja a haját. Most már jobban tartott attól, hogy ismerős jár erre, mint bármilyen prefektustól vagy tanártól.

Leonie

- Nyüh... - nyögött fel szelíden Nath, mikor kiderült, hogy egy kakaóval nem ússza meg a dolgot, ráadásul már egészen elhitte, hogy tényleg köszönetet kellene mondania a lánynak, pedig valójában az követte őt. Ennek ellenére máris agyalt, hogy akkor mi lehetne a jutalom, és jé, meg is volt!
- Oké, akkor jutalomból fonhatod be a hajam! - jelentette ki vigyorogva, mikor már a földön csücsült, egészen büszkén, hogy így kitalálta, mire is jó ez a fodrászkodás. - De azért kakaót is csinálok neked ha akarod. Nem manós, Nathanieles - tette még hozzá a rend kedvéért.
Az persze már más kérdés, hogy a hajfonás közben folyton sürgetni vágyta volna a lányt, mert ha az egyik haverja erre jár - bár szerencsére még nem volt sok belőlük -, akkor a következő évek kellemetlen szívatással fognak telni számára, elvégre mégis csak egy vadidegen csajszi bizgálja a haját.
- Ööö... Mennyire hosszút jelent az az "ennyire"? - érdeklődte meg aztán a megjegyzést hallva, de a következő eszmefuttatás már jócskán betett neki is.
- Gönd... MI?! - próbált egy pillanatra automatikusan szabadulni, de a lány a hajánál fogva tartotta. - NEM! Nem göndörítünk, szó se lehet róla! - tiltakozott hevesen szegény Nathaniel, most érezve át a súlyát, hogy kinek is került a kezei közé.
Aztán a lányka csak úgy hirtelen előtte termett, Nath pedig elkerekedett szemmel bámulta, ahogy kifűzik a cipőjét, és még arra se volt érkezése, hogy hirtelenjében tiltakozni próbáljon. Mire észbe kapott, már mindegy volt, ott lóbálta Leonie a fűzőt a kezében, és Nathaniel még így is csak hálás lehetett azért, hogy a cipőt nem fonta bele a hajába.
A következő pillanatban pedig már a befont hajtömeg úszott Nath látóterébe, aki megállapíthatta, hogy Leonie valóban ügyes kis kacsókkal rendelkezik, így aztán bólintott egyet.
- Tényleg szép lett. Mehetünk? - igyekezett minél előbb felkelni, de még közben érte a kérdés, amitől kis híján újra visszaült. - Neeem, köszönöm. Így is jó lesz, csak semmi konty - tiltakozott hevesen, és végre felkászálódott a földről, hogy aztán egy reparot intsen a lovagi páncél darabjai felé, és utána várakozón a lányra bámult.
- Reggeliztél már? Mert ha nem, akkor most is megkaphatod azt a kakaót - mondta neki, és becsületére legyen mondva, most semmilyen hátsószándéka nem volt.

Leonie

Nathaniel végül mégis csak vállon veregethette magát, hogy jól ki tudja találni, mi is kell az ilyen habajka nőszemélyeknek, mert Leonie fényt derített rá, hogy valóban kakaóra áhítozik. Így aztán a srác hagyta, hogy a csajszi végigrángassa a folyosón, és szégyen szemre alig tudott vele lépést tartani, bár ezt talán annak a rovására lehet írni, hogy túlságosan lefoglalta, hogy lány szövegére figyeljen, hiszen szó szerint be nem állt a szája. Egy idő után Nath már elgondolkodott, hogy a másik nem is szokott levegőt venni, de igazából nem zavarta, csak szépen vigyorogva haladt a nyomában egészen az ajtóig. Egészen derűs lett ez a nap.
Aztán elérték a kívánt helységet, a bemutatásra pedig Nath csak a szemét forgatta.
- Nathaniel. De már párszor találkoztam velük - jegyezte meg, és miután a lány elintézte, hogy valóban ő állhasson neki a reggelikészítésnek, egy darabig kissé tanácstalanul tekintgetett szét a konyhában, de aztán megtalált mindent, ami egy kakaóhoz kellhet.
Az ajánlatra viszont hevesen elkezdett bólogatni.
- Igen, az jó lenne! - kapott az ajánlaton, de csak a felajánlott ételeket hallva fordult meg a fejében, hogy talán nem kéne a lányt éles dolgok közelébe engedni, mégis végül az első dolog mellett döntött, mert az tűnt a legbiztosabbnak.
- Szendvics jó lesz. Mindegy milyen, csak sok legyen - jelentette ki átszellemült arccal, mert hát már igencsak éhes volt, amit újra meg újra megkorduló gyomra is bizonyított.
Ő maga közben tejet melegített, kakaót kavart, cukrot pakolt, és miután egy házimanó félénken meghúzogatta a nadrágját és a kezébe nyomott egy kancsó tejszínhabot és némi fahéjat, ezekkel koronázta meg az alkotását. Mivel ekkorra már rendkívül büszke volt magára, mert hát ő ugyebár nagy szakács, szépen el is indult az asztalhoz, hogy lepakolja a reggelijük iható darabjait.
- Te hogy állsz? - ment vissza, és kukkantott át a lány válla fölött, amihez igazán nem kellett nagy tehetség, simán átnézhetett volna a feje fölött is, de azt azért ugyebár mégsem illik. Aztán ha Leonie is kész volt, akkor igazi gavallér módjára segített neki az asztalhoz fuvarozni a dolgokat, hogy nekiláthassanak az evésnek.

Ahogy bejött a hűvösebb idő, Nath egyre kevesebbet mászkált ki a kastélyból, mert noha ő hozzá volt szokva az esős időjáráshoz, egy nyár bőven elég volt neki itt ahhoz, hogy a hőérzete becsapja, és inkább a meleg szobában akarjon maradni. Így hát most az ódon falak között rótta a folyosókat, egyre lejjebb haladva a toronyból, és időnként hátra pillantva, mert nem feledte még el Leonie orvtámadását, és nem szerette volna megérni, hogy legközelebb valaki ollóval rontson rá, hogy esetleg a későbbiekben szőnyeget fonjon a hajából. Persze ezt nem a lányról feltételezte, mert ő kifejezetten aranyos volt, de ki tudja milyen emberek vannak még itt? A rellonosokról szóló pletykákat hallva még a Mardekár is óvodának tűnt, úgyhogy a fiú inkább semmit se bízott a véletlenre.
Már csak pár lépcső volt hátra, hogy végre a kedvenc helye, a konyha szintjére kerüljön, de ahhoz persze még előbb át kell vágnia a bejárati csarnokon, ahol valaki nyitva fejeltette az ajtót, és most hűvös szél tolakodott be rajta. A fiú megborzongott, és miután úgy vélte, hogy senki se látja, hogy éppen rendes gyerek módjára viselkedik, odament az ajtóhoz és bezárta, aztán elindult a konyha felé.
Félúton azonban újabb dolog vonta el a figyelmét, mert ebből az irányból felfedezte, hogy a lépcső aljában valamilyen könyv hever, és mivel akármennyire is galád rosszfiúnak nézett ki olykor, akkor is szeretett olvasni, ez ráncot varázsolt a homlokára. Nem szép dolog csak így elhajigálni a könyveket.
A vörös oda is sétált hát és felvette a kötetet - valami mugli regény lehetett, bár a borítóján sárkány szerepelt, szóval ki tudja... Végül a srác leült az egyik lépcsőre, és belelapozott, mert felkeltette az érdeklődését.

Joan

Nathaniel szépen elmerült a könyvben, annak rendje és módja szerint, így nem vette észre, hogy valaki közeledik. Persze amúgy sem volt valami zajos az érkező, még akkor sem, amikor Nath lapozás közben egyszer csak azt vette észre, hogy nemes egyszerűséggel átestek rajta.
Mivel az ismeretlen nem rajta landolt, hanem mellette, és egyszerűen elterült a lépcsőn, Nath egy darabig csak kérdően nézett rá, de nem csinált semmit. Beugrott neki az előbbi eszmefuttatása a kastélyban lakókról, és teljességgel igazoltnak érezte az összes feltevését, mert hát mi az, hogy valaki csak úgy eltanyál, és nem kel fel? Ilyet a részegek szoktak tenni, vagy azok, akik betegek...
Na itt fordult meg Nath fejében, hogy mégis csak meg kéne kérdezni a másikat, mert mi van, ha szívrohama lett, vagy elájult, vagy bármi, ámbár a halk nyöszörgés nem erről árulkodott. Így aztán a vörös hajú fiú szépen behajtotta a könyv sarkát, hogy megjelölje hol tart, aztán komótosan becsukta, lerakta maga mellé a lépcsőre, és végül megpiszkálta kissé a mellette fekvő srác vállát.
- Hé, jól vagy? - kérdezte a másiktól, aki nagyon úgy tűnt, hogy finomnak találhatja a lépcső fokát, mert nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy megforduljon. Oké, ebben az esetben talán meg kellett volna Nath-nek ijedni, hogy valaki azért leli halálát a Bejárati Csarnokban, mert átesett rajta, de sosem volt szívbajos típus, így csak folytatta tovább a beszédet.
- Nem azért mondom, de szerintem eléggé hideg van itt az alváshoz, meg valószínűleg tör is az a lépcső, de ha gondolod bűvölhetek neked egy paplant - jegyezte meg semleges hangszínben, és azzal a feltett szándékkal, hogy ha a másik rábólint, hát tényleg betakargatja, annyi baj legyen. Na de ez azért mégis csak furcsa.

Joe

Szerencsére Nath nem tartozott azok közé, akik nem értik az iróniát, így mikor a srác válaszolt, nem hagyta annyiban a dolgot azzal, hogy ha jól van, hát akkor minden rendben. Persze nem biztos, hogy a másik is ennyire értékelte, hogy egyszerűen csak nem hagyta őt békén, hanem tovább beszélt hozzá, de annyi baj legyen. Mikor aztán a másik végre megfordult, akkor jól szemügyre vette, és megállapította, hogy igencsak nyúzottan néz ki.
- Kissé mintha meggyötört lennél - jegyezte meg. - Maratont futottál, vagy esetleg megkergetett egy troll? - érdeklődte a srác kíváncsian, mert más okot nem látott arra, hogy valaki ennyire fáradt legyen. Persze kétségtelen, Nath még nem kóstolt bele a munka világába, egyrészt mert senki sem venné őt fel, másrészt meg amúgy is lusta volt hozzá.
A srác végül elvetette a paplan ötletét, amit Nathaniel annyira nem is bánt, mert komoly gonddal nézett volna szembe, ha varázsolnia kell egy ilyen alkalmatosságot, bár maximum lehozta volna a sajátját a toronyból. Persze csak a buli kedvéért.
- Ahhha. Értem - bólogatott az okfejtésre a vörös hajú, noha számára semmit sem mondott az, hogy a hazudósokra rászakad a plafon, mert még mindig nem volt otthon a magyar szólások és közmondások körében, de azért nagyjából kapiskálta a dolgot.
Viszont a következő kérdés őszintén meglepte.
- Nem, egyáltalán nem ütöttél meg - rázta meg a fejét Nath, magában elcsodálkozva, hogy nahát, ilyet is képesek az emberek kérdezni. Nem sokszor találkozott még illedelmességgel eddigi ideje során. - És neked nem fáj semmid? - kérdezte aztán, mert hát erre illik rendesnek lenni azzal, aki velünk is az. - De amúgy miért vagy ilyen fáradt, most komolyan? - nézett rá ez úttal tényleg érdeklődve, és nem csak évődve vele.

Joe

- Hát így már mindjárt érthető - bólogatott hevesen Nath, mert egy óriás mindjárt megmagyarázta, hogy miért is ennyire kómás a szegény srác. Egyébként a vörös egészen toleráns tudott lenni, már ha akart, és nem forszírozta tovább a dolgot - persze csak egy darabig.
Mivel úgy tűnt a másik komolyan megkönnyebbült attól, hogy nem érte őt semmi különösebb bántódás, Nath végre rávigyorgott.
- Nem értem miért pörögnek rá ennyire az emberek a vizsgákra - jegyezte meg. - Én például nem vettem elő egy könyvet se, mégis van már egy K-m és egy VF-em - húzta ki magát egy lezser mozdulattal, de nem bántásnak szánta a dolgot, csupán büszke volt magára. - Nahát, dolgozol is? Sok mindent csinálsz egyszerre akkor, nem is csoda, hogy ki vagy - állapította meg végül. - Hol dolgozol?
Valószínűleg mostanra a másik már rájött, hogy Nath-nek bizony többnyire be nem áll a szája, mondhatni élvezi, hogy ha valakinek nyomhatja a dumát, és még az sem aggasztja nagyon, hogy nincsenek nagy filozófiai mélységei a szövegének. Ez egyébként azért volt, mert aki szimpatikus neki, azzal szívesen és sokat beszélt, márpedig a hullafáradt diák itt mellette ebbe a kategóriába esett.
- Most találtam ezt a lépcső aljában - válaszolt aztán, odaadva a másiknak a könyvet, ha már ilyen hirtelen megélénkült. - Eredetileg a konyhába indultam enni, de nem szeretem, ha szétdobálják az emberek a könyveket, szóval mikor megláttam, visszajöttem érte - magyarázta, miközben ujjait végigfuttatta a borító aranyozásán, bejárva a betűket Szunnyadó tűz. Most vette csak észre, hogy ismerős neki az író neve, talán a Bartimaeus trilógiát is ő írta, azt pedig Nath nagyon is élvezte.
- Szeretsz olvasni? - kérdezte, nem mintha nem lett volna egyértelmű a másik reakciói alapján.

Joe

- A cukrászdában? - hűlt el egészen Nath, mielőtt megrázta volna a fejét. - Nem, nem jártam ott, és nem is fogok, ott dolgozik a bátyám - fintorgott egyet, csak hogy egészen biztosan a világ tudtára adja, hogy mennyire nem bírja az említett személyt.
Valójában bár szinte soha nem beszéltek, mégis túl sokat tudtak egymás dolgairól, mert valamiért mindenki fontosnak tartotta, hogy beszámoljanak nekik arról, mikor is találkoztak épp a másikkal, az mit csinált akkor, és miért is néz erre az egészre Nath olyan rondán. Így tudta meg azt is, hogy a bátyja munkát vállalt, amiről az volt a véleménye, hogy helyes, legalább annál kevesebbet van a srác a kastélyban, és így kevesebb esélyük van összefutni.
Egyébként félreértés ne essék, Nath épp annyira imádta az édességet, mint bármi más ételt, márpedig neki feneketlen gyomra volt, de a zavaró elemek miatt inkább máshol étkezett.
- Ugye?? - kérdezett vissza, igazolva érezve a felháborodását a könyv kapcsán. - Én is jól meglepődtem. Mondjuk lehet, hogy csak kiesett valakinek a táskájából, és nem vette észre... - feltételezte aztán a vörös hajú, elgondolkozva nézve a kötetet. - Nem rossz egyébként, bár még nem jutottam vele messzire - válaszolt aztán. - Egy angol faluról szól, meg a legendáiról valami sárkány kapcsán - vázolta röviden.
A másik ajánlatára aztán újra megrázta loboncát.
- Áh, hagyd, jó itt is. Ha már ennyire fáradt vagy, akkor nem rángatlak vissza a konyhába, majd megyek, ha már indulsz pihenni - válaszolt aztán Nath. - Már ha nem akarsz itt aludni tényleg - vigyorodott el végül.

Joe

- Nem, mert nem szólok hozzá, ha csak lehet - hűtötte le a srác lelkesedését Nath, bár most megfordult a fejében, esetleg alkalmi lépcső-pajtásától majd kérhetne néha napján egy-két sütit. Már ha megtalálja még őt valaha itt a kastélyban, mert a cukrászdába azért se megy.
- Tris... - nyögte aztán ki kelletlenül a választ, mert eléggé nehezére esett bevallani a rokonságot. Elsőre egyébként senki sem találta ki, hogy ők testvérek, annyira elütöttek egymástól, és bár Nath egyáltalán nem emlékezett a szüleikre, biztos volt benne, hogy azért lehet, mert mindketten másra ütöttek. Vagy csak simán elcserélték valamelyiküket születésükkor a kórházban, ki tudja.
- Ööö.... - gondolkozott el nem túl értelmes arckifejezéssel Nath, mikor a másik a könyvről kérdezett, és annak is leeshetett, hogy mi a baj, mert kicsit bizonytalanul fejezte be a dolgot. - Úgy gondoltam itt hagyom a korláton, hátha visszajön a gazdája... De szinte biztos vagyok benne, hogy a nyugalom szobájában ebből is van, ott sok fantasy-t láttam - adott egy tippet a srácnak.
Aztán a fiú feltápászkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy távozásra szánta el magát, amit a szavai is bizonyítottak.
- Neked meg jó éjszakát! - biccentett Nath a jókívánságokat hallva egy mosollyal, ami még szélesebb lett a kérdést hallva. - Persze! Mindenképp! Nathaniel vagyok, biztos megtalálsz - mutatkozott még be gyorsan, mert ez valahogy elmaradt a beszélgetés ellenére, aztán miután a srác elindult fölfelé, Nath is felkelt, hogy az eredeti célja felé vegye az utat.

Leonie

- Persze, csináld csak kedved szerint! - helyeselt Nath, bár a figyelmeztetést hallva átsuhant a fején gondolat, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna ilyen könnyelműen kezelni a dolgot, hiszen halvány fogalma sincs a leányzó kreativitásáról, sem a konyhai gyakorlatáról, de most már mindegy, vissza nem vonhatja.
A lány arrébb vonult, így Nath még ha akarta se tudta volna szemmel követni az ügyködését, de hát amúgy is el volt foglalva a saját feladatával. Mikor aztán kész lett beközelítette a leendő reggelijüket, és néma döbbenettel vette tudomásul először azt, hogy Leonie zsömléje enyhén szólva is rendhagyó mennyiségű lekvárt tartalmazott, aztán azt, hogy az ő szendvicse pedig szinte már dőlni készül, annyi rajta a feltét. Na de Nathanielt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megfutamodott volna, sőt mi több, egyenesen boldog volt attól, hogy ennyi jóság került a kajájára, noha első pillantásra fel se tudta mérni a teljes tartalmat.
- Ez nagyon jól néz ki! - vigyorgott a lányra, és valóban így is gondolta. Mivel Nath gondolatai legtöbbször az étel és az evés körül jártak, így ez a látvány a tányéron rendkívül szívderítő volt számára. - Nem baj, nagyon jó lesz így - biztosította újra a lányt, mikor az felhozta, hogy biztonság kedvéért minden keze ügyébe akadó dolgot belepakolt a szendvicsbe. - Remélem te szereted a fahéjat, mert tettem egy keveset a hab tetejére - tolta aztán a másik elé a kakaóját.
Ezzel a srác le is ült, szépen elhelyezkedett, és miután viszonozta a reggelihez való jókívánságot, bele is harapott a zsömlébe.
És ez volt a mindent eldöntő pillanat! A fiú először kissé csodálkozva vette észre, hogy mintha édes lenne a kajája, de valahogy egyszerre mégis sós, aztán vetett rá pár hitetlen pillantást, de mivel nem látott benne semmi furcsát, újra beleharapott.
- Finom! - közölte teli szájjal. - Mit tettél bele, amitől ilyen... pikáns? - találta meg a jó szót végül, amivel jellemezni tudta a különös ízösszeállítást.
Közben persze ő maga is azt leste, hogy vajon a lánynak tetszik-e a kakaó, ha már sikerült összehoznia. Ha ismerte volna a műsort, most biztosan olyan Vacsora Csata feelingje lenne, miután épp azt próbálgatják, hogy mit képes alkotni a másik.

EM óra

Nathaniel igen csak meglepődött, mikor kiderült, hogy bekerült az elemi mágia gyakorlatisok közé. Eddig úgy gondolta, hogy semmiben sem tehetséges különösebben, erre kiderült, hogy vele született képessége van. Ez elég nagy újdonság volt számára, annál is inkább, mert végre valamiben jobb volt a bátyjánál, ami már eleve megelégedettséggel töltötte el.
Azt mondták, hogy ő a tűz elemet uralja, de mindeddig nem igazán kísérletezett, mert teljesen tisztában volt vele, hogy mennyire veszélyes elem az övé. Egyetlen szikra elég, hogy minden elpusztuljon, márpedig ezt nem kockáztathatta, viszont így roppant türelmetlenül várta már az órákat, ahol végre megtanul bánni a lángokkal.
Egyszerű ruhában indult hát el a toronyból a kijelölt helyre, csak egy fekete nadrág és egy sötét pulcsi volt rajta, mert hát az idő már egyre hidegebb volt, nem lehetett pólóban meg ingben szaladgálni. Nem tudta, hogy jön-e most más is oda rajta és a tanáron kívül, de annyira nem is zavartatta magát. Nyilvánvaló, hogy először bénázni fog, szinte lehetetlen, hogy elsőre könnyen menjen a tűzmágia, de ezzel más is így lenne, így nem számít, ha látja valaki.
Viszonylag hamar ért le, pedig közben még megállt az egyik ablakmélyedésnél megenni egy fánkot, amit a zsebéből halászott elő teljesen összenyomorgatott állapotban. Miután belépett az ajtón, körülnézett, de még nem látott senkit sem odabent, így nekilátott, hogy összefogja a haját, mert bármennyire is lángoló vörös, azt azért nem szerette volna, ha tényleg belekap a tűz, márpedig neki a leghaloványabb gőze sem volt arról, hogy egyáltalán ez megtörténhet-e, mert eddig nem tanult elemi mágiát. Az előző iskolájában például nem is volt ilyen tárgy.

Ádám

Nézelődött a különös teremben, ami olyan volt, mintha a szabadban lenne, és meg is állapította magában, hogy a varázslók épp oly tökéletesen kitettek magukért illúziók tekintetében, mint mindig. Ő ugyan a saját részéről jobban értékelte a valódi természetet, de annyi baj legyen.
Szerencsére nem kellett túl sokat várnia, hogy megérkezzen a tanár. Mikor odament hozzá, Nathaniel felé fordult, a javaslatra pedig bólintott egyet, és megrázta a felé nyújtott kezet.
- Részemről oké. Nathaniel Blackwood - mutatkozott be ő is a férfinek, akit minden bizonnyal felismert volna, ha csak egy kicsit is jártasabb a kviddicsben, de hiába járt ezelőtt a Roxfortba, ott sem tudta megszeretni ezt a sportot, így viszont megvolt az az előny, hogy teljes természetességgel csak a tanáraként nézett rá.
- Rendben - biccentett a vörös hajú a kiadott feladatot hallva, aztán rávigyorgott a férfire. Hát igen, gondolta ő, hogy nem lesz sétagalopp ez az elemi mágia tanulás. Igazából furcsállta is, hogy megvan benne a képesség, kicsit talán sorsszerűnek is tűnhetett volna, hogy pont most került ebbe az iskolába, amikor ez kiderült, de Nathaniel nem hitt a sorsban, így nem is jutottak eszébe effélék.
Kicsit egyébként tartott tőle, hogy hogyan is fogja ő ezt megtanulni, pontosabban inkább csak az elméleti résszel lehet gondja, mert soha nem volt elég szorgalmas tanuló ahhoz, hogy megjegyezzen ilyesmit. Viszont itt, minden eddigi tantárggyal szemben ott volt az az eshetőség, hogy élvezni fogja a tanulását. Nos, ki tudja.
Így aztán a fiú el is indult, hogy teljesítse a feladatot, és céltudatos, széles lépésekkel átsétált a semmiből előtűnő boltív alatt, aztán pedig megállt az asztal előtt, és várta, hogy most mi lesz.

Ádám

Miután Nathaniel áthaladt a kapun, és megállt az asztal mellett, a tanár is odajött, és megjelent négy tál. A fiú egy darabig csak figyelmesen nézte őket, aztán kérdőn pillantott Ádámra, de szerencsére közben már jött is az instrukció.
- Rendben - biccentett a férfi felé, jelezve, hogy megértette a feladatot, aztán némi töprengés után jobbról kezdte a próbálkozást, a tüzet hagyva a legvégére, mert azt találta a legjobbnak, és reménykedett, hogy azzal lesz sikerélménye.
Végighaladt a tálak mentén, tenyerét tartva föléjük, de semmi sem történt. A vízbe beledugta az ujjait is, a rögöket megtapogatta a földnél, de semmi. Volt benne egy cseppnyi izgalom, mert valahol kezdett tőle tartani, hogy tévedés az egész, nem is kellene itt lennie, de a szíve mélyén érezte, hogy nem így van, hát előre elmosolyodott, mikor a tűzhöz érkezett.
Nem igazán tudta, mit vár tőle a tanár, de ahogy kinyújtotta a kezét a lángok fölé, egyből érezte, hogy ez más, mint az előző három, és mintha egy kicsit odébb táncoltak volna a vörösen izzó nyelvecskék, miközben lejjebb eresztette a kezét, de ez lehetett akár a szél is... Megpróbált hát valami látványosabbat művelni, hogy biztosra menjen.
Koncentrált, miközben mutató ujját kinyújtva köröket írt le a tál fölött, azzal a céllal, hogy aprócska forgó örvényt idézzen a lángokból. Ez volt az első ötlete, és úgy vélte, hogy ez nem is lehet olyan nagy dolog, viszonylag egyszerűen ráérzett a módjára, és ha valóban sikerült, akkor újra felnézett a tanárra, az elmaradhatatlan vigyorral az arcán.
- Megfelel?

Gil

Nath már a lépcsőn lefelé azzal szórakozott, hogy nyújtogatta kezét-lábát, nem sokat törődve azzal, hogy bizony igen különös látvány volt, amint megpróbált botlás nélkül közlekedni ezzel a módszerrel. Haja most a szokásostól eltérően egy hajgumival volt összefogva, mert akár testedzés, akár pyromágia lesz a dologból, ez egy hasznos és szükséges dizájnváltás, hiszen nem jó úgy futni, hogy tapad rá a haja, na meg attól se lenne túl boldog, ha a már eleve lángvörös lobonc tényleg égni kezdene. Ruhája is egyszerű volt, sötét színű melegítő nadrág és egy hozzá tartozó pulóver, meg tornacsuka. Nem volt még mindig igazán hideg, noha az angliai időjáráshoz képest Nath már jócskán észrevette a különbséget, de ez leginkább abban merült ki, hogy itt nem esett napszámra az eső. Furcsa egyébként, eddig azt hitte, hogy itt novemberben már hó lesz.
- Na, akkor hova menjünk? - nézett a mellette haladó Gilre. - A Fénylő Lelkek Udvara jó lesz, vagy van valami más terved? - érdeklődött további nyújtások közepette. Érdekes módon egyébként valahogy Gil szinte magasabbnak tűnt nála, pedig még mindig kisebb volt, de Nathaniel sokkal tömöttebb izomzattal rendelkezett, ami tömzsibbnek mutatta őt a valóságnál. Nem bánta egyébként, nem volt egy izompacsirta, de így volt olyan erős, amilyen szeretett volna lenni, így aztán sohasem vitte túlzásba a testedzést, pusztán csak szinten tartás volt az egész. Nem vágyott sosem olyan igazi kockahasra.
Mikor aztán leértek, Nath megállt a fal mellett, és bemelegítésként megpróbálta elérni a plafont - ami nyilván nem ment -, aztán kiballagott a szökőkút mellé.
- Mi legyen? - érdeklődött a másik fiúra nézve. Fussunk pár kört, vagy..? - pillogott rá kíváncsian, mert elképzelése sem volt róla, hogy Gil hogy szokott edzeni.

Gil

Éppen a feje fölött voltak megint a karjai, mikor az orvul jött megjegyzés elérte, és a mély levegő, amit csak az imént vett, nagy fuldoklásba fordult, ahogy méltatlankodva felhördült.
- Nem bírnám?? - villámlott a szeme Gilre, de persze tudta, hogy az csak játszik, így ehhez mérten ő meg túljátszotta a szerepét, mutatva, hogy mennyire nagyon mérges éppen. Igaz, annyira nem csípte, ha valaki azt mondta neki, hogy nem tud bizonyos dolgokat megtenni, de ez a szobatársától már rég nem számított igazi sértésnek, sokkal inkább valami megszokott kis rítusnak kettejük között, amivel elütik az időt.
Ennek lett aztán az az eredménye, hogy Nath lendületből vetette magát Gil után, és próbálta elkapni, mint a róka a fürge tapsifülest, de míg eleinte komolyan kergette, utána inkább már csak nevetve loholt utána, míg a végén már egymás mellett futottak, kényelmes tempóra váltva. Jót tett a fiúnak ez a testmozgás, élvezetét lelte mindenféle erőkifejtésben, így ebben is. Néha, ha valami érdekeset látott, mint például egy nagy madarat az erdő felett, vagy titokban smároló párocskát, akkor mutogatott is egy sort, futás közben röviden elemezve a látottakat, olyan formán, hogy "Jééé, mekkora madár, és mi lóg a kezéből? Izé, van ennek keze? Hülyén hangzik, hogy mi lóg a lábából...", vagy csak tömören közölve, hogy "Valakinek ma kapása van".
Végül visszaértek az udvarba, és miután a nagy loholással és az utolsó sprinttel ráhozták a frászt egy feltehetőleg navinés elsősre, megállt ismét a szökőkút mellett, és nevetős arccal nézett szobatársára.
- Na, ki nem bírja a tempót, Ravaszdi? - vigyorgott, a fiú szokásos álcájára utalva, aztán leült egy kicsit a szökőkút szélére, hogy kifújja magát kicsit. Nem tartott túl sokáig, mire normalizálódott a légzése, hiszen ő sem egyszer futotta már körbe a kastélyt, így nem sokára már unatkozni kezdett, és más elfoglaltság után nézett.
- Azt mondták, hogy év végére bármilyen körülmények között tüzet tudok majd gyújtani, ha rendesen gyakorlom. Menő, nem? - nézett fel, és a tenyerén máris ott világított az apró láng. Szerette csak úgy nézegetni, akkor is, ha épp nem volt szüksége rá. Ráadásul bármennyire is kiakadt elsőre attól, hogy hirtelen gazdivá lépett elő, mégis csak segítette őt a kis lény a gyakorlásban.

Gil

Szó szerint nyelvet nyújtott a fiúra a választ hallva, mert jó kedve volt, és ilyenkor nem álltak tőle messze az ilyen gyerekes megnyilvánulások sem. Őt mondjuk nem zavarta, ha valaki kinevette érte, hiszen eleve csak olyan előtt viselkedett így, akiben úgy érezte, bízhat. Különben is, miután rendszeresen hagyja, hogy egy kis vörös lányka befonja a haját, már igazán nem is számíthatunk másra tőle.
Aztán a szó legszorosabb értelmében a tűzzel kezdett játszani, Gil pedig szinte rögtön utánozta a mutatványt.
- És a te lángod mikorra fog égetni? – kérdezett vissza Nath a szobatársára vigyorogva. Tudta, hogy ő illúziókkal machinál, így még ha el is tudná hitetni az emberekkel, hogy például felgyújtott egy kukát, az a valóságban sohasem égne el ettől. Persze ettől nem nézte volna le azt, amire a fiú képes volt, sőt, bizonyos szempontból talán jobb is volt az illúziómágia, mint az elemi. Aztán figyelte a fiú zsonglórködését, és elismerően méregette a repkedő lángokat.
- Ez ügyes kis mutatvány, legközelebb meggyújthatom én azokat az izéket? - mutatott vigyorogva a fiú kezében lengő eszközökre, amiknek a végén volt a lángcsóva. Nagyon tetszett neki a mutatvány, úgyhogy kedvtelve nézegette még, míg Gil újra meg nem szólalt.
- Hát, engem nem zavar, hogy veleszületett képességem van – vonta meg a vállát Nath. – Valószínűleg ha nem az lenne, akkor nem is vettem volna a fáradtságot, hogy megtanuljak bármi különlegeset a kötelezőkön kívül – tette még hozzá, mert az ő szemében az, hogy például Gil is teljesen önszántából vágott bele egy ennyire melós tanulnivalóba, igencsak elismerésre méltó tettnek számított, ő ugyanis teljességgel lusta lett volna hozzá. Így viszont muszáj foglalkozni a pyromágiával, amiről viszont tudta, hogy csak a hasznára lehet még.
Aztán Gil kérdésére bólintott egyet.
- Persze, hiszen megígértem – mondta. Nem igazán zavarta, hogy Gil rajta gyakorolna, és nem izgatta, ha megtudja, hogyan érez mindenféle dolgokkal kapcsolatban. Nem igazán voltak neki takargatni való titkai és ritkán szégyellte magát bármiért is annyira, hogy nem szerette volna, ha mások is tudnak róla, na meg Gilben bízott is, úgyhogy mindenféle különösebb filozofálás nélkül képes volt felvállalni a kísérleti nyúl szerepét. Gil viszont vallott az aggodalmáról, Nathaniel pedig hirtelen nagyon szeretett volna valami bíztatót mondani de nem igazán volt a szavak embere, hát félt, hogy ha elkezdi bíztatni, abból nem lesz semmi jó. Így inkább csak egy mosollyal biccentett felé.
- Majd helyrepofozlak én, ne félj! – mondta, aztán felkelt a szökőkút széléről és nyújtózott egy nagyot. – Hogyan csináljuk? – nézett aztán újra Gilre várakozóan. Kíváncsi volt, hogy mivel fog a másik előállni, meg úgy általában is eléggé érdekelte ez az egész kísérletezgetés, mert neki sem jött éppen rosszul, ha megtanulja, hogy mikre lehet számítani egy illúziómágustól.

Ádám

- Zsír - vigyorgott szélesen Nath, mikor helyeslően bólintottak a kérdésére. Örült neki, hogy a tűz az eleme, úgy érezte, hogy ez illik igazán hozzá, bár nagyon úgy tűnt, a kis piromániája, ami egész eddigi életében kísérte, nem is volt akkora agybaj.
Az orra alá dugott szerződést először jól megbámulta, aztán elvette a tanártól és gondosan elolvasta, mert fiatal kora ellenére is volt annyi esze, hogy ne firkantsa csak úgy rá bármire a nevét, de miután nem talált semmi kivetnivalót a szövegben, rögtön szignálta.
Ez után felnézett a tanárra, és várt, míg az elmondta a következő feladatot.
- Tehát akkor először elképzelem, aztán megjelenítem. Rendben - bólintott Nath. - Nem baj, ha leülök? - kérdezte, aztán ha szabad volt, akkor letelepedett a földre törökülésben, mert úgy érezte, így jobban tud koncentrálni, mintha álldogálna vagy támaszkodna valahol. Miután kényelmesen elhelyezkedett, a tenyerét maga elé tartva lehunyta a szemét, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Mikor úgy érezte, hogy ez sikerült, akkor arra koncentrált, hogy minél részletesebben elképzelje a lángot. Nem volt nagy, mert nem akarta túlvállalni magát, és a kudarccal kezdés sem volt túl csábító lehetőség számára. Világos narancssárgát látott a lelki szemeivel, aprócska lobogást, ami elfért a tenyerén, elképzelte a melegét, amit a bőrén érezhetne, ha akár gyertyát tartana a kezében, aztán mikor úgy gondolta, hogy most már elég ideje koncentrál a tűzgyújtásra, kinyitotta a szemét, és igyekezett koncentrálni a mágiát, várva, hogy vajon fellobban-e a tűz. Szerencsére eléggé könnyen tudott egy dologra koncentrálni, sőt, férfi lévén eleve ez volt az egyszerűbb számára, a mágiájának az erősségével pedig sosem volt baj. Ő nem azért nem volt kiemelkedő varázsló, mert nem lett volna meg a tehetsége, hanem azért, mert szörnyen lusta volt.

Gil

Jót röhögött Gil visszavágásán, és megállapította magában, hogy sokkal szórakoztatóbb a fiúval lenni, mióta ő is beszólogat, és nem csak hallgatja Nathanielt, mint eleinte. A fiú élvezte az ilyen szócsatákat, mert nem volt tétjük, de roppant jól lehetett rajta vidulni.
- Nem fogom, nyugi - vigyorgott aztán Gil felháborodását látva, hiszen ő csak piszkálódásnak szánta, amit mondott. - És mit jelent a poi? Mármint eléggé furcsa szó, van jelentése? - érdeklődött inkább félrebillentett fejjel. - Majd egyszer megtanítod ezt nekem? - jutott hirtelen eszébe az ötlet, hiszen ő ezt tulajdonképpen bármiféle sérülés nélkül is képes lenne megcsinálni, hála a képességének, úgyhogy nyugodtan bénázhatna.
Ugyan nem tudta, hogy pontosan mivel is néz szembe, ha Gil használja rajta az illúziómágiát, hiszen eddig igen keveset láthatott belőle, ráadásul teljesen más dolog, ha koncentráltan kapja, mintha csak szórakozásból.
- Más módszerem is van arra, hogy helyre lendítselek - nyugtázta, hogy Gil nem szeretné, ha újfent pofonokat osztogatna, viszont a srác valószínűleg teljességgel tisztában lehetett azzal, hogy mire is gondol Nath.
Aztán rátértek az újabb napirendi pontokra, Nathaniel pedig bólintott párat.
- Nekem teljesen megfelel így - egyezett bele. - Kíváncsi vagyok hogy megy ez - vigyorgott, aztán megpróbált kellő komolyságot erőltetni magára, és elhelyezkedett a tető alatt a kőpadon úgy, hogy Gilbert nagyjából szemben ülhessen le, megkönnyítve ezzel a szemkontaktust. Nath kezdte őt először nézni, csak úgy bámult rá mindenféle cél nélkül, amíg Gil el nem kezdte a varázslást. Nem zavarta őt az, hogy ennyire kitartóan kellett nézniük egymást hozzá, hiszen eleve nehezen jött zavarba, a szobatársától meg pláne. Volt benne némi izgalom és kíváncsiság, ami miatt újra meg újra a füle mögé tűrte egy kósza tincsét, ami kiszabadult a hajgumiból, na meg fészkelődött is eleget, de végül rávette magát, hogy erőnek erejével nyugton maradjon.

Gil

- Ahha... - bólintott Nath a magyarázatot hallva. Nem sokat tudott a maorikról, csak valami olyan kép élt róluk a fejében, hogy bennszülöttek lehetnek, de még ebben sem volt egészen biztos. - Mindenesetre nagyon látványos. Kicsit olyan macskásan érzem magam, ahogy követem a szememmel a lengő labdákat. Vagyis poikat - nevetett.
- Majd akkor jól a lábadra lépek! - nyújtott nyelvet újfent Nath, megadva a gyanúját annak, hogy túl keveset aludt, és azért viselkedik ennyire gyerekesen, de ki tudja.
- Nem igazán irigyellek érte - motyogta aztán Nathaniel némi öniróniával, miközben leültek, Gil pedig a varázslathoz helyezkedett.
Elég sokáig ültek ott az után is, hogy Gil már újra a szemébe nézett, és közben Nath lassan de biztosan elkezdett fázni már csak attól a ténytől is, hogy sűrűbbé váltak a felhők az égen, és szürkébb lett a világ. Nagyon tudtak rá egyébként hatni a színek, a hangulatok, és sokszor fizikailag is megnyilvánultak a benyomásai. Most, ahogy az első esőcseppek a bőréhez értek, kirázta a hideg, pedig annyira nem voltak vészesen hidegek. Összébb húzta magát, de közben már kezdett kicsit mérges lenni, mert bár azt mondta Gilnek, hogy bátran gyakorolhat rajta, arról nem volt szó, hogy kint kell majd zuhanyoznia miatta, miközben a fiú csak nézi őt, és nem történik semmi. Viszont nem akart túlságosan erőszakosan szólni rá, úgyhogy először csak megköszörülte a torkát, de aztán mégis a témára tért.
- Nem szeretnéd amúgy elkezdeni? Meg fogunk ázni... - közölte a vörös hajú meglehetősen rosszalló hangon, miközben igyekezett letörölni az arcáról pár esőcseppet, amit oda sodort a szél. - Inkább menjünk akkor be, oké? - kérdezte, mert nagyon nem akart megfázni, abban nincsen semmi jó. Bár azért kíváncsi lett volna rá, hogy Gil vajon hajlandó lenne-e neki citromos teát kotyvasztani, meg könyvhalmokat szállítani ha ágynak dől miatta.

Gil

Elképzelése sem volt, hogy mi tarthat ennyi ideig, de már kezdte nagyon frusztrálni a helyzet hiszen nem tudhatta, hogy mikor fog elkezdődni az illúzió, de az eső meg határozottan zavarta. Mocorgott egy kicsit, és igyekezett beljebb húzódni a falhoz, mert ha nem is érte közvetlenül az eső, annyira szerette volna elkerülni, amennyire csak lehetett. Nem tartozott a kedvenc természeti jelenségei közé, az már biztos.
- Nem, de ha megfázok te fogod játszani a jóságos nővérkét - morgott vissza halkan Nath, egy szúrós tekintettel is megspékelve a dolgot. Nem igazán tudta, hogy miért nem lehet ezt bent folytatni, most igazán felesleges volt a kötözködés.
Ennek ellenére maradt a helyén, hiszen megígérte, hogy segít, és ő mindig tartja magát az adott szavához. Folytatta Gillel a farkasszemezést, egyre csak várva, hogy majd csak lesz valami, míg nem valami távolról odakúszó finom illattól megkordult a hasa. Úgy gondolta, hogy ez biztos valami szellőzőn át, vagy az ajtón keresztül szivárog ki a konyháról, ez pedig csak azt jelentheti, hogy odalent éppen szalonnát sütnek, míg ő itt ücsörög és nem csinál semmit.
- Hallod Gil, a konyhában sokkal jobb idő van, tudtad? - jegyezte meg, kissé megnyomva a mondat végét, hogy a szobatársának mindenképp leessen, hogy éppen arra céloz, hogy jó lenne ott folytatni ezt az egészet. Azonban mivel még mindig nem kapott engedélyt a távozásra, egyszer csak megunta a dolgot, és elkapta Gil csuklóját, azzal a leghatározottabb céllal, hogy most bevonszolja magával a kastélyba ha kell, de ő szalonnát akar enni. Közben meg nézhetik egymást amennyit csak szeretnék, és az egész este is ott van előttük a gyakorlásra. Viszont ahogy felkelt a kőpadról, egy pillanat alatt eltűnt az eső nedves érzése és a szalonnaillat is, és minden visszatért az eredeti állapotba. Döbbenten engedte el Gil karját, nagyokat pislogva rá, míg igyekezett napirendre térni a történtek felett.
- Azta - összegezte a megfigyeléseit a fiú illúzióiról, miközben visszahuppant a padra. - Hát ez nem semmi - ámuldozott, hiszen az ilyen típusú illúzió eddig ismeretlen volt számára. Be is ugrott neki, hogy így aztán bármit el lehetne vele hitetni, mert nem tudja észrevenni, hogy mikor kerül a mágia hatása alá.

Gil

Nem akarta nagyon megszorítani Gilbert karját, de a harag miatt könnyen képes túlzásokba esni, innen jött az ötlet, hogy csak úgy magával rángatja. Miután azonban rájött, hogy ez egy merőben felesleges lépés lenne, hiszen valójában csak az illúziók zavarták meg, egy pár pillanatig még zavartan pislogott, immár újra a padon ülve.
- Hát nagyon valódinak tűnt, igazából végig azt hittem, hogy még nem kezdted el az egészet. Főleg, mert esőben tényleg jobban érezni itt a konyháról érkező illatokat - számolt be a tapasztalatiról Nath, amik nem túl meglepő módon igen csak pontosak voltak, már ami az iskola körül terjengő ételillatot illette.
Közben Gil is helyezkedett, Nath pedig tűnődve figyelte ezt, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mennyire lehet veszélyes rá nézve ez a mágia. Nyilvánvalóan észre sem vette, hogy manipulálták, ami eléggé rémisztő tény, de az viszont jó, hogy most már van róla valamilyen tapasztalata.
- Annyira nyugodtan ültél az esőben, hogy kénytelen voltam ezt feltételezni... - válaszolt aztán Nath hasonló hangon, mint az imént Gil. - De tulajdonképpen ez az én hibám, mert mérgeskedés helyett végig kellett volna gondolnom, hogy mi történik - összegezte, amit megtanult ebből a helyzetből. Sajnos éppen az egyszerű gondolkodása és az indulatai miatt vált nagyon is sebezhetővé bármivel szemben, ami az elméjével machinált.
- Ú, lesz savanyú uborka is hozzá? - vidult fel rögtön az ígéretet hallva. Néha még mindig nagyon gyerek volt, és amúgy is könnyen ki lehetett zökkenteni, ha valaki kaját emlegetett. Még jó, hogy ennyit mozgott, meg nem is volt az a hízós fajta, különben már gurulna. - De aztán ne illúzió szalonnát kapjak, oké? - vigyorgott rá Gilre, bár nem feltételezte, hogy direkt átvágná ilyesmivel.
Mivel a másik fiú előre volt fordulva, volt rá lehetősége, hogy észrevétlen készüljön fel arra, aminek az ötlete az előbb felrémlett benne. Ezek után úgy érezte, hogy ő sem maradhat bemutató nélkül, főleg, hogy Gil ennyire király dolgot művelt, úgyhogy lehunyta pár pillanatra a szemét, és elkezdett koncentrálni. Sokat gyakorolta a tűzmágiát, mert ezt nagyon élvezte csinálni, de sajnos csak a következő évben fogják tanulni a tűz formálását, így kénytelen lesz azzal beérni, ami már most is jól megy - avagy a tűzgyújtással. Jól haladt, lassan már szinte semmilyen éghető anyagra nem volt szüksége a lángokhoz, de azért még nem ártott valami, ami képes fellobbanni. Ez úttal az udvar kövére rakódott, apró foltokban feltűnő száraz füvet választotta, amiken először csak pislákolni kezdett a tűz, utána viszont felcsapott, és innen már képes volt a kövön is végigfuttatni, hogy összefüggő falat alkosson. Jobb híján a színével játszott, egészen világostól sárgától indítva, végig haladva a színskálán a zöldig, ami a tengerparti uszadékok lángját idézte, aztán nem egyszerre színezte, hanem darabonként, amitől olyan lett az egész, mint egy földre hullott, lobogó szivárvány. Lassan altatta el a lángokat, mikor már úgy érezte, hogy fárad, ami nem tartott tulajdonképpen sokáig, hiszen még gyakorlatlan volt, de szerette volna megmutatni Gilnek, hogy ő is tud azért valamit, még ha az egyelőre nem is több vásári mutatványnál. Miután elaludt a tűz, a pálcájával Wassert intve lelocsolta a fűfoltokat, a biztonság kedvéért, aztán Gilre nézett, hiszen eddig mindvégig a tüzet kellett figyelnie, mert a gyújtogatás még nem ment erőteljes koncentráció nélkül.

Gil

- Ő egy nagyon cuki hasmacska - vigyorgott Nath a megnevezést hallva. A maga részéről teljesen igazat adott Gilnek a megállapítását illetően, elvégre biztos volt benne, hogy ha az említett állatka nem csak rajzolt lenne, akkor egymás ellen próbálnák kienni a vagyonából az iskolát. Így viszont sajnos csak rá maradt ez a feladat, mert ahogy Gilt elnézte, ebben nem igen számíthatott a hathatós segítségére.
Aztán Nathanielen volt a sor, hogy megpróbálja valamivel lenyűgözni szobatársát, és ő igyekezett is, képességeihez mérten, hogy valami szépet alkosson. Élvezte, mikor a tűzzel foglalkozhatott, valahogy annyira természetesnek tűnt számára, hogy noha csak nemrég kezdett hozzá a tanuláshoz, mégis úgy érezte, hogy már időtlen idők óta ezzel foglalkozik, és csak mostanában értette meg, hogy mit is jelent az, ha valakinek van egy vele született képessége. Ő mindeddig azt hitte, hogy nincs benne semmi különleges, maximum a különlegesen nagy lustasága, és igazából ez nem is zavarta, mégis, ahogy most megismerte ezt a fajta erőt, rájött, hogy nem biztos, hogy csak egy tucatdiák, aki nagy nehezen elvégzi majd az iskolát, aztán elmegy a minisztériumba aktát tologatni éhbérért. Neki soha nem volt semmije, mások levetett ruhájába öltözött, olyan ágyban feküdt, amiben előtte oly sok más gyerek is, és nem is emlékszik rá, hogy valaha lett volna saját játéka gyerekkorában, de most még ha nem is fogalmazta meg magában ennyire tisztán, érezte, hogy kapott egy lehetőséget, hogy ne ágrólszakadt csövesként végezze az Abszolút valamelyik eldugott szegletében. Eddig sosem gondolt a jövőre, nem érdekelte mi lesz, ezért nem is tanult, csak élt a mának, most viszont történt valami, amitől fontossá vált, hogy mi lesz majd, fél év, egy év, öt év múlva, valami, amiért megérte igyekezni, hogy jó legyen benne.
- Sokat gyakorlok - válaszolt egy halvány mosollyal a dicséretre, ami nagyon jól esett neki, főleg ahogy már ránézhetett Gilre, és látta az arcán, hogy tényleg tetszik neki, amit látott. Lesz ez még jobb is - ígérte magában, társát figyelve, és megfogadva, hogy megtanul minél látványosabb dolgokat alkotni, csak hogy lássa ezt az arckifejezést. Aztán ahogy Gil a szavakat kereste, és végül megmutatta neki, hogy mire is gondol, újra Nathanielen volt az ámulás sora. Kerekre nyílt szemmel nézte az égen úszó gyönyörű tüneményeket, amik olyan lassan mozogtak, mint a tenger majdnem szélcsendkor, és elmosolyodott.
- Ez gyönyörű - mondta ki a gondolatát, ahogy az eget bámulta egyre, míg nem végül eltűnt a fodrozódó fény, és elkezdett ülepedni köztük a csend. Nath egy darabig még mozdulatlanul ült, aztán Gilre nézett, mint akinek új ötlete támadt.
- Most az jutott eszembe, hogy ha kombinálnánk, amit tudunk, akkor mennyire látványos dolgokat lehetne létrehozni. - Bár tisztában volt vele, hogy Gil gond nélkül megismétli, amit ő csinált az előbb, csak épp nem égetne, ettől függetlenül felmerült benne a gondolat, hogy ha Gilbert esőt, szelet, havat idézne, míg ő igazi lángokat, az nagyon menő lenne. - Még egy cirkuszban is felléphetnénk! - röhögött egy jót, mert megjelent a képzeletében, hogy flitteres ruhában mászkálnak a porondon.

Ádám

- Ühüm, nagyjából ilyennek képzeltem el, talán egy picit nagyobbnak - bólintott a vörös hajú a kérdésre, miközben a tenyerében lobogó aprócska lángot figyelte. Milyen különös, hogy ilyesmire is képes a mágia! Pálca nélkül varázsol, pusztán energiával és akarattal. Hát milyen menő már ez!
Ez után új feladatot kapott, és mielőtt bármit is csinált volna, felvette a földről a fát, körbenézegette, aztán így tovább a többivel is. Azt nézte, hogy hogyan lenne a legegyszerűbb meggyújtani abban az esetben, ha gyufával próbálná, és úgy fordított mindent, ahogy az a legalkalmasabb. A papírt meggyűrte kissé, hogy egyik sarka felfelé álljon, a textil pedig kis kupac lett, amin ide-oda futnak a hajtások, ezzel könnyebb égést biztosítva. Aztán mivel a tanár azt kérte, hogy mondja el, mire gondol, mit érez, először ezzel kezdte.
- A tűz könnyebben belekap a dolgokba, ha azok nem csak egyenesen fekszenek a földön. Mikor tábortüzet gyújtunk, akkor is sátorszerűen kell elhelyezni a fákat, hiszen a láng felfelé törekszik, ha van min, és olyankor a fa teljes egésze lángra tud kapni - magyarázta a teljesen nyilvánvalót, de ha már azt kérték, hogy beszéljen, akkor miért is ne, őneki aztán igazán nem kell a szomszédba kopogtatni a mondanivalóért.
Ez után egy percre mégis csend lett, amíg kiválasztotta, hogy mivel is kezdjen, majd elkezdett koncentrálni. Úgy gondolta, hogy a papír lenne a legalkalmasabb, hiszen azt könnyű elégetni, így elkezdte bámulni azt a sarkát, ami feljebb volt, mint a többi.
- Most arra gondolok, hogy odatartok egy gyufát a papír sarkához. Mert hát a mágia is ilyen, nem? Egy eszköz, amivel tüzet lehet gyújtani. A láng apró, de ahhoz, hogy a papír elégjen, elégnek kell lennie. Halovány narancssárga, mert a gyufa fája ilyet produkál. Ahogy odatartom a papír sarkához, lassan feljebb kúszik a láng a kis fán, és az ujjam hegyével már érzem, hogy melegít. Aztán... lángra kap a papír... - mondta, és közben a mágiát sűrűsítette, tömörítette, hogy aztán a megfelelő pillanatban eleressze, egy képzeletbeli sugárban irányítva a megcélzott pontra.

Ádám

A vörös hajú nagyon örült, hogy sikerült meggyújtania a dolgokat, bár talán kissé elméretezte a lángokat, mert nem égett el a papír, csak egy darabig lobogott, aztán kialudt. A tanárra nézett, mikor az újabb utasítást adott, aztán bólintott, és újra koncentrálni kezdett.
- Tehát ha még több energiát pakolok a varázslatba, akkor az egésznek fel kellene lobbanni - kommentálta a dolgokat, miközben igyekezett szabályszerűen végrehajtani a varázslatot. - Hoppá, ez már sok... - visszakozott, mikor érezte, hogy megpróbál az energia kitörni az általa alkotott határok közül, és elérni minden éghetőt.
- Elölről kezdem - közölte, és ez úttal csöndben fogott neki, hogy a beszéd ne vegye el a figyelmét, és nagyon igyekezett pont a megfelelő mennyiségű mágiát adni a papír égéséhez, aztán a tanárra nézett, hogy vajon jól csinálta-e.
Nem volt egyszerű a varázslás, az az igazság, de szerencsére Nathanielnek alapvetően is jó volt az állóképessége, ami kicsit segített ilyenkor is. Valamennyire mégis érezte, hogy használja az erejét, noha fáradt még nem volt, de mégis belé vágott a felismerés, hogy ennek a varázslatnak bizony ára van, ha nincs eléggé felkészülve. Ráadásul először érezte azt, hogy valaminek a megtanulásába érdemes energiát fektetnie, hiszen eddig jobbára csak lustálkodással teltek a napjai. Most viszont, alig fél óra alatt is felfogta, hogy ezért dolgozni kell majd, és csodák csodájára nem is bánta.