Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

A körmeimet vizslatva latolgatom a lehetőségeim. Megtehetem, hogy most eltűnök, amíg nem vesznek észre, aztán valahol Amszterdamban várom, Gregory mikor kezd el keresni, hogy aztán a fejemhez vágjon mindent, ami hirtelen eszébe jut.
Nem tudom, honnan veszi azt, hogy meg bírok változni, hát az a tömérdek év nem volt elég neki, hogy rájöjjön, mennyire nincs így? Nem tudom, miért hisz még bennem, sose adtam rá okot, sőt,rendesen rá is cáfoltam az álomvilágára, amiben élt, mondhatni, rávilágítottam a valóságra, de ezek szerint reménytelenül. Ő meg adta ezt az úgymond utolsó esélyt, mondván, biztos jobb lesz, ha hozzám hasonlóak vesznek körül. Hozzám hasonlóak? Ugyan már, nem hiszem el, hogy nem látta a "baráti köröm". Ennyi erővel elvonóra is küldhetett volna, nem hazudok, rám férne. De hogy itt olyan lecsúszott emberek legyenek, akik bűzlenek a bűn szagától... azt erősen kétlem. Próbáltam már mindent, tönkre akartam tenni magam, csak mert... mert azt éreztem, senkinek sem kellek, hisz miért lenne másképp? Családom nincs, az apám csak úgy eldobott magától, mint egy felesleg rongyot, bár ez még mindig a jobbik eset, legalább nem voltam kolonc, de akkor is.
Ennek következtében tanultam meg egyedül gondoskodni magamról,a nevelőapám segítségét csak nagyon ritkán kértem, és kizárólag csak, ha a kapcsolataira volt szükségem. Az érzelmeim elrejtettem mindenki elől, nem hagyhattam, hogy fogást találjanak rajtam, bármit, amivel sarokba tudnának szorítani, ebből kifolyólag, voltak akik még a rendes nevem sem tudták, nem hogy a hátterem, és ha rajtam múlik soha nem is fogják.
Az épületet fixírozva próbálok rájönni, vajon mi haszna lenne ennek az egésznek. Megtanulnám ezt az ágat használni, ami épp a kezembe van, és csak annyit tudok róla, hogy sárkányszívizomhúr, bükk és 12,5 hüvelyk. Ezek az adatok semmit nem mondanak nekem, bezzeg, ha a Gucci legújabb táskájának a gyártásszámára lennének kíváncsiak, bár... megkockáztatom, hogy itt még nem hallottak róla. Greg mesélte, hogy a mugli dolgokban nem jártasak. Muglik, röhögnöm kell, szóval ilyen alantas névvel illetik azokat, akik már többet elértek, nagyobb erőfeszítéssel, mint ők. Na igen, a féltékenység szép dolog.
- Jó estét - a szemöldököm felszalad. Oké, hogy takarodó van, és én itt állok, na de ő? Ohh...  szabályszegő, már majdnem imponál is, de egyből eltűnik a lelkesedésem, - mert volt, csak ő nem látta- mikor a hangját hallom. Nem vagyok terapeuta, és nem érdekel, mi baja lehet, tehát ezt  a kérdést az én számból nem is fogja hallani.
- Nem tudom, szerinted?- tekintek le a csomagjaimra, majd vissza rá. A szemeim gúnyosak, ahogy a hangom is. Önvédelem, ha minél előbb sikerül eltaszítanom magam mellől mindenkit, azok nagy eséllyel nem is fognak a nyakamra járni. De mivel be kell látnom, hogy egyenlőre tehetetlen vagyok, sóhajtok egy nagyot.
- Ophelia LaFonde vagyok. Pár héttel ezelőtt kellett volna megérkezzek... és elméletileg a Navine a házam. Mondd ez neked valamit?- hát bízom benne, mert nekem aztán semmit. Persze a kiállásom magabiztos, még csak az kéne, hogy lássa, elbizonytalanodtam.

Sokkal könnyebb  lenne, ha egyszerre ki tudnék igazodni ezen az átkozott helyen, nem kéne másra hagyatkoznom. Egyáltalán  nem tetszik ez a kiszolgáltatott helyzet, de ezen remélem, senki nem fog meglepődni. A lány meg lehet akármilyen kedves, az én szívemet nem lágyítja meg. No lám, már teátrális is lettem? Hurrá, vajon mi jön még?
Persze megértem én, csapjunk le az újoncra, csak akkor van baj, ha az újonc erre egyáltalán nem vevő. Mert az újoncnak esze ágába se volt ide jönni, sőt az életének ezzel a részével se akart törődni, jól megvolt a maga züllőt kis világába. De ezt nem zúdíthatom rá, bármennyire is fura, az illemnek azért hódolok, nem hiába vagy LaFonde. Naná, tudom, hogy ez a név itt nem sokat jelent, más körökben viszont elég nagy hordereje van, amit én örömmel használok ki, különben a divathétre se jutottam volna be.
- Amszterdamban voltam, divathéten. Úgy terveztem kiélvezem az utolsó pár napom.... kicsit elhúzódott- vonok vállat, a hangom is semleges. Ez nem olyan információ, amit nem osztanék meg, hisz ha jár neten, vagy olvas divatmagazinokat, ő maga is láthatja.
- Ugyan már, ha nem akarok valamire válaszolni, nem fogok- persze, egyből bocsánatot kér, nem meglepő. Ha valakivel úgy indítok, ahogy vele az előbb, általában fülét-farkát behúzza,mellesleg van mikor teljesen jogosan, de ez nem az az eset, így nem látom okát. A stílusom ilyen, ha megszokják egész tűrhető.... legalább is Greg szerint. Vajon neki mennyi időbe telhetett? Na mindegy, igazából nem is nagyon érdekel.
-  Háztársak?- vonom fel a szemöldököm, ez a szó valamiért nem nyerte el a tetszésem.
- És pontosan mit is takar ez a háztársasság? - jobb az ilyet előre megtudni, mielőtt még ajtóstul rontanak rám, ezzel is megalapozva a gyűlöletem. Igen, nos a privát szférám nagyon érzékeny, és utálom is, ha bepofátlankodnak oda. Ugye nem kell részleteznem, mennyire nem vagyok barátkozó típus? Egyszerűen nincs szükségem rájuk. Persze a kapcsolatokat nem árt kiépíteni, de véleményem szerint, jobb ha csak a felületnél maradunk, így nem esik kár semmiben, és senkiben. Biztonságosabb.
A nevére biccentek, nálam ennyi a bemutatkozás. Ezt is csak azért, mert nem kerülne neki nagy fáradtságba, hogy rájöjjön, ez a valódi nevem.
- Megköszönném. Hiába van nálam ez a fadarab, használni nem tudom. Na nem  mintha létfontosságú lenne, nekem nem is az, csak az otthoniaknak a rögeszméje, hogy én ezt megtanuljam használni- forgatom meg a szemem unottan. Igen, ködösítek, mert ez már bőven beletartozik a nem beszélek róla kategóriába.
-  Oui. Francia vagyok. Magántanár tanította meg a magyart, de még most sem megy olyan könnyen- az akcentusomon is érződik, hogy azért vannak még problémák, de legalább megértetni sikerül magam.
- Na és, milyen az a Navine, vagy alapból a házak, gondolom nem csak az van - kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elegánsan tipegek a házamig... gondolom én.

Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

Szendrődy Tanár úr

Levegő.... igen, erre van most szükségem, mert különben  megfulladok. Ez a sok ember... honnan jönnek, és mégis hogy férnek itt el?
A falhoz lapulok, nehogy bármi kár essen bennem, közben elborzadva figyelem a tömeget. A nagyterem az a hely, ahová én soha többé nem teszem be a lábam, bár igazán beláthatnám végre, hogy egy iskolában vagyok, emberek közt, de... egyszerre ennyi... mintha Prada leárazás lenne, komolyan, csak ott nem érezném ennyire elveszettnek magam, amit persze nem hagyok kiülni az arcomra.
Életemben nem voltam még ekkora tömeg közelében,hisz magántanuló voltam, ráadásul, ha valami csoda folytán mégis több emberbe botlottam, lefoglaltam magam azzal, hogy a ruhájukat elemeztem. Na de itt, ez a talár mindenkinek egyforma, leszámítva a rajta levő címert, és ez idegesít a legjobban. Nem csak a szabadságomtól, de az egyéniségemtől is megakarnak fosztani? Mégis milyen.... vadállatok teszik ezt.
- Rendben, quiétude - motyogom magam elé, és tényleg azon is vagyok, hogy lenyugodjak. Mihelyst kezdenek oszladozni, én nem törődve a takarodó fontosságával, meg a szabályok betartásával, az udvar felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy öt perc múlva mehetek is vissza, ki kell szellőztetnem a fejem, és össze kell szednem magam. Mennyivel könnyebb helyzetben lennék, ha felvilágosítottak volna az itteni életről, de nem, Gregorynak még csak eszébe se jutott.
- Cheval- fortyogok is mellé,és már-már trappolok, ami nem szokásom. Valami kútnál kötök ki, ami jelenleg a legkevésbé érdekel, így fogom magam, és leülök a peremére.
Próbálom emészteni azt a rengeteg mindent, ami így a napokban történt velem, kezdve azzal, hogy idejöttem, azon túl, hogy a kávés gép is kifogott rajtam, mert bár muglik között éltem, abszolút nem kellett használnom, ráadásul még el is tévedtem, és most ez. A legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, de ehelyett, a lábamra teszem a könyököm, és a tenyereim közé temetem az arcom. Nem fázok egyenlőre, sőt azt sem érzem, milyen idő van, most ahhoz túl ingerült vagyok. Mellesleg ezt a hülye talárt is letépném magamról.

Csongor

Látszólag nem tűnt fel neki, hogy momentán teljesen elveszett vagyok, ami szerencse, mert simán van bennem annyi düh, hogy kivételesen ne tudjam elrejteni, ami alapból nagyon is jól megy, nem hiába a rutin, meg az évek...
Egyetlen tizedmásodpercig tart, ahogy megrándul a szám. Igen, ez egy mosoly akart lenni, ami egy évbe, ha kétszer engedek meg magamnak, de tényleg vicces egy helyzet, mármint... na jó, inkább hagyjuk. A testtartásom még mindig merev, az arrogancia, a felsőbbrendűségre való hajlam, csak úgy lerí róla, pedig nem igazán érdekel az ilyesmi, csupán belém nevelték, ahogy sok más számomra haszontalan érzést, és megnyilvánulást is. De fel kell tennem magamban a kérdést, hogy itt mindenki ilyen? Látszólag neki sincs semmi gondja, és valahogy nem bírom elképzelni, hogy csak én legyek ennyire elcseszett. Akik eddig vettek körül..., nos azoknak csak akkor volt jó kedvük, ha tettek róla, és igen, néha én is beálltam a sorba...
Még mindig a srácra meredek, aki látszólag zavarban van. Tudom, most valamit kéne tennem, vagy kigúnyolni, vagy elkezdeni rosszul érezni magam, amiért ezt tettem vele, de semmi... az égadta világon semmi reakció nem mutatkozik felőlem. Már annyira megszoktam, hogy hidegen hagynak mások, hogy az ilyen helyzetekben nem tudok mit reagálni.
- Nekem jó- oltom el a cigim, és lassan állok fel az eddigi ülőhelyemről, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Mert igen, akármennyire is hihetetlen, azt sosem szoktam megszegni, bár azt hozzátenném, hogy nem is gyakran folyamodok ilyesmihez, de mint most is látszik, olykor szükségszerű, és inkább leszek látszólag önzetlen, minthogy egy apró csorba is essen a büszkeségemen. Igen sekélyes vagyok, és még megannyi jelzőt aggathatnának rám, de csakis én tudom, hogy azoknak többsége alaptalan.
- Igen, bár még csak úgy 3 napja, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megutáljam, de sajnos, ha nincs véletlenül egy Prágába szóló repülőjegy nálad, egy darabig itt is maradok- most kivételesen eszem ágában sincs elrejteni a keserűséget a hangomból. Aztán érzem meg, hogy engem néz, így miután rendezem a vonásaim én is rátekintek. Oké, most én jövök... elvileg, de mégis mit kérdezhetnék egy idegentől?
- Öhm.... erre nincs- vonom meg a vállam, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy még az is kiderüljön, hogy nem a kiváló kommunikációs képességemről vagyok híres, ami megint nem igaz, mert bizonyos körökben teljesen otthonosan mozgok, de van egy olyan sejtésem, őt nem érdeklik az e-havi divattippek, sem a lecsúszott politikusokról szóló pletykák.

Kis külön óra Lyra

Hatalmas botorság volt tőlem, hogy annak ellenére is jelentkeztem a párbaj szakkörre, hogy voltaképp egyetlen varázslatot sem ismerek, ezért mihamarabb felvettem a kapcsolatot a tanársegéddel.
Úgy gondolom, neki inkább van erre ideje, mint a tanárnak, és végül is, nekem egy felsőbb éves is megtenné,de így mégis csak jobb, tekintve, hogy barátkozós téren, cseppet sem vagyok a toppon. Amúgy, csodálkozom azon, hogy Lyra belement, mert lerítt róla, hogy neki ez cseppet sincs ínyére. Talán belátta, hogy azért mégis vannak kötelezettségei, vagy csupán jó időtöltésnek szánta, vagy engem szánt meg, bár az utolsóba még csak belegondolni se szeretnék. Nem vagyok olyas valaki, akit szánni lehet, persze, ha nyíltan felvállalnám a múltam, talán tényleg így lenne, de erről senki nem tud, leszámítva az érintetteket, hisz valamit mégis kellett írni arra a jelentkezési lapra.
De nem boncolgatom tovább a dolgokat, hanem elindulok a rét felé, mert elméletileg ott lesz a különórám, feltéve, ha Lyra nem döntött mégis úgy, hogy ezt inkább kihagyja. Egy részről talán meg is érteném, hisz akik ide jönnek, talán valamit már konyítanak a dolgokhoz, de én nem tartozom közéjük,  ebből kifolyólag nehezebb eset is vagyok. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy később avattak be, sőt... ha a dühömből fakadóan nem sikerül szinte mindent összetörnöm, amit lehet, ki sem derült volna. Gregory számlájára írható ez is, hisz most elvesztette a kedvenc bábuját, aminek én örülök, hisz itt nem rángatnak dróton, nem kell fejet hajtanom, és csendben csinálni, amit mondanak.
Épp ezért sem talárban megyek ki, hanem egy Nike melegítőben, a célnak megfelel, mert fogalmam sincs, mit tervez a tanársegéd, ahogy arról sincs, mi fog kisülni ebből az egészből.
A rétre érve, nekidőlök az egyik fa törzsének, és úgy várok Lyrára.

Tanárnéni

Lyra kedve se túl rózsás, ezt már akkor látom, mikor megjelenik. A bakancsot észrevéve, próbálok nem rosszallást mutatni, és tényleg minden idegemmel azon vagyok, hogy ez ne mutatkozzon meg az arcomon. Nem hiába, ha valaki évekig úgy élt, hogy szinte beleprogramozták, hogy mit, hogyan és mivel vehet fel, az ilyesmi azért szúrja a szemét, de mivel így is hálás lehetek azért, hogy segít abban, hogy ne összekaparni kelljen a maradványaim, vagy épp retusálni a termet egy átkom után, így tényleg egy árva szót sem szólok. meghúzom a copfom, ami most a fejem tetején van, hisz ilyenkor azért összekötöm a hajam, még csak az hiányzik, hogy valami kár érje.
- Szia, persze és még egyszer köszönöm - biccentek én is. A mosoly úgy tűnik egyikünk repertoárjában se szerepel, de ennek is csak örülök, talán úgy élvezhetőbb lesz, ha saját magam adhatom, és mindenféle kedélyes csevegést száműzve, csakis a feladatra összpontosítunk, mert lefogadom, hogy ő sem azért van itt, hogy spontán teapartit csapjunk, biztos akad jobb dolga is. Memorizálom a dolgokat, ami így egyenlőre még nem tűnik annyira vészesnek, azon viszont meglepődök, hogy itt is megadják a módját az egésznek - utalok itt a meghajlásra-, és persze egyet is értek vele. Tisztelni kell az ellenfelet, még ha utána földbe is döngöljük, vagy ő minket... nem mellesleg, a pukedlizés után ez igazán semmiségnek számít, és a kézfogásnál még mindig ezerszer jobb.
- Ez így kicsit furán néz ki - vonom fel a szemöldököm, persze kötekedni egyáltalán nem szeretnék, csak ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, most biztos vigyorognék Lyra beállásán, de annyi baj legyen, ezt könnyebb megjegyezni.
-  Értem, hát igazából, a protegot meg a tarantallegrát próbáltam, az utóbbi nem sikerült, de egész eddig a varázsvilágról nem tudtam, tehát kicsit le vagyok maradva ezen a téren- vonom meg a vállam, nem érzem szégyennek, vagyis nem az enyémnek, hisz akinek fel kellett volna erről világosítania, az nem tette meg.

Tanárnéni

- Miért, te is arra gondoltál, hogy úgy néz ki, mint aki.... nos olyat csinál, amit az illemhelyen szoktak?- teszem fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében. Ritka alkalmak egyike, mikor ez a jelenség fellelhető az én arcomon, nem szokásom ilyesmivel dobálózni, főként, mert egy csomó mindennel ellent vall, amit belém sulykoltak, de tudom, ha Isobell most látna, felettébb büszke lenne rám, neki a rögeszméje, hogy legyek kicsit.... emberibb, de ez tényleg nehéz, és nem is mindig megy.
- Igazából.... kicsit hülyén érzem magam amiatt, hogy ennyire fel kell zárkóznom, a szakkörre is emiatt jelentkeztem, aztán jöttem rá, hogy ahhoz minimális alaptudás sem ártana, és ezért mentem hozzád, hogy ne szerencsétlenül álljak ott. Amúgy, ha ez segít, nagyon fogékony vagyok, többen mondták már, szóval nem kell mindent a számba rágnod, talán így te is könnyebb helyzetben leszel- életemben nem beszéltem még ennyit, főleg nem ilyen normális hangnemben, de ha már mindenki más igen, legalább Lyra ne legyen rólam rossz véleménnyel, és amíg olyan dolgokról beszélünk, amik nem lépik át a határaim, nekem tökéletesen megfelel ez a helyzet.
- Ohh... fejlettebb is... azaz nem tudom... mikor kiderült ez az egész, a végeredmény az lett, hogy összetört körülöttem minden- elégedett mosolyt villantok felé, amit talán ő nem érthet, de ott az az aprócska tény, hogy akkor Gregory húzott fel, az ő szobájában, amit talán még most renoválnak... Legalább ennyivel meg tudtam hálálniazt a sok jót, amit tőle kaptam. És igen, ez kivételesen egy olyan emlék, amire szívesen gondolok vissza bármikor, és ha erre gondolok, még a következmények is elviselhetőbbek.
- Igen, persze nem harcoltam ki magamnak egy párbajt senkivel, lehet azt kellett volna...- vonom össze a szemöldököm, próbálok rájönni, hogy annak vajon milyen kimenetele lett volna, aztán megcsóválom a fejem, nem semmiképp nem jöttem volna ki belőle jól.
- Protego - szinte Lyra átkával együtt hallatszik az én bűbájom is. Még szerencse, hogy figyelek arra, amit mondd. Mit ne mondjak, nem hagy időt... de ez jó, nem?

Tanárnéni

Csak az első pillanatokban volt vicces a dolog, aztán jobban belegondolva, tényleg hasznos. Tehát már nem is tartom annyira viccesnek, mert épp a segítségemre is lehet. Persze arról is illene meggyőződnöm, milyen egy párbaj szakkör, mármint mindenki mindenki ellen, mint a kidobósban? Akkor hamar kispadra kerülök majd.
- Igen, engem is ez a cél vezérelt, mikor bekopogtam hozzád- biccentek, mivel az én szemem előtt is az lebegett, hogy nem kéne összeszedegetni a maradványaim, vagy rosszabb esetben felújítani a termet. Az kicsit kellemetlen lenne.
- Azért kicsit ijesztő volt... te hogy jöttél rá?- ha már van alkalmam rákérdezek, maximum válaszolni nem fog, de hát az előbb mondta, hogy kérdezzek nyugodtan, még ha azt nem is konkrétan erre értette. Amúgy is nagy ritkaság, ha engem érdekel valami, így hát most megragadom az alkalmat, hisz a másik ritkaság, hogy kivételesen olyas valakivel szívom együtt a levegőt, akivel még beszélgetni is lehet, és még mindig úgy, hogy nem lépünk át egy határt se.
- Igen igen... biztos, jobb dolgod is van- terelődök is vissza a valóságba, ahol valaki készül épp megátkozni. Hmmm, mugli szemmel, simán elmenne egy akciófilm jelentetnek.
- Oké, értem, amúgy se  áll szándékomban, bár erről m ások tuti más véleményt mondanának- forgatom meg a szemem, majd már időm sincs tovább ragozni a dolgot. Lyra átkoz, én meg szinte vele egyszerre mondom ki az egyetlen bűbájt, amit tudok, és még sikerül is, de nem eléggé. Táncolni kezdek, de hála égnek ez sem tart sokáig, Lyra   mondd valamit, és megállok. Na ez azért durva volt...
- Rendben- lazítom el a kezem, persze nem annyira, hogy kiessen belőle a pálcám.
- Protego- még szerencse, hogy megtanultam ezt a szót, így aránylag gyorsan sikerül kapcsolnom, bár a sokk miatt, nem tudom, hogy sikerül.

Tanárnéni

- Jó lehet neked- fanyar mosoly kúszik az arcomra, de aztán rezzenek is vissza valóságba. Nem nosztalgiázni, meg lelki sebeket gyógyítani jöttünk ide, így a feladatra koncentrálok, agyalni később is ráérek. Próbálok én minden tőlem telhetőt megtenni, és bízom benne, ez látszik is rajtam, bár ha még nem lépett le, biztos látja a próbálkozásom, meg azt, hogy ezt tényleg akarom.
- Oh... oké, ezt jó tudni, meg is jegyzem- biccentek, mégis jobb tisztában lenni azzal, mivel vethetek véget egy varázslatnak, ha már egyszer normálisan is menni fog. Egyenlőre viszont táncikálok, másodszorra már nem is ér akkora meglepetésként.
Próbáljam átélni... nos, miért is ne. Ahogy Lyra mondja mit csináljak, vele párhuzamosan csinálom is.
- Protego- még a hangom is határozottabb, és hát... számítottam erre, de talán még mindig gyorsabb volt. Remélem, azért már sikerül.

Tanárnéni

Biccentek, ugyanakkor megnyugvással tölt el, legalább egy kicsit, hogy nem csak nekem volt elcseszett gyerekkorom, mert a "ne hidd" erre enged következtetni, persze nem firtatom, nincs hozzá jogom, de a tudat, hogy valaki talán.... na mindegy, ez most kellett nekem. Tényleg szükségem volt arra, hogy nem csak én vagyok az egyetlen selejt múlttal ellátott egyén ebben a kastélyban, így újult erővel állok neki a gyakorlásnak... mit gyakorlásnak, tanulásnak.
Elégedettséggel tölt, hogy végre sikerült, így tényleg úgy érzem, nem feleslegesen rabolom az idejét, persze nem sokáig agyalok...
- Protego, protego- az előzőeken felbuzdulva, még egy fél lépést oldalra is lépek a két átok között, mert mintha az elején azt mondta volna, hogy olykor ez is használ. Így meg már tényleg kezd tetszeni ez a varázslás, legalább is, a pajzsrésze már megy... és csak ezt az egyetlen varázsigét tudom, de ennyi remélhetőleg épp elég ahhoz, hogy ne darabokban végezzem, az meg sem fordult a fejemben, hogy a szakkörön nyertesként végzek, már  ha van olyan, hogy nyertes. Ha sikerül, a térdeimre támaszkodom, és kifújom a levegőt, mert azt nem mondhatom el magamról, hogy bele se fáradtam, igen is nehéz dolog, főleg így elsőre.

Több órányi gyakorlás eredményeképp sikerült még elsajátítanom pár átkot, és nyíltan kijelenthetem, lemondok az izzadtságtól büdös melegítőmről, na de... legalább így nagyobb esélye van annak, hogy egybe elhagyom majd a termet. A szobámba visszaérve azért még belevettem magam az egyik könyvbe, hátha tanulok még valami hasznosat.

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...

Oké, én őrült vagyok, egy épeszű ember ide be nem teszi a lábát...
Elvigyorodok, hisz pont ezért választottam ezt a dohos, penészes, és még ki tudja, milyen helyet. Már rájöttem, hogy én akárhová megyek, mindig megtalál valaki. Mintha az egész suli, kutassuk fel Opheliát, és vágjuk haza a cseppnyi jókedvét is csoporttá alakult volna.
És tehetek én bármit, mehetek én bárhová, valaki folyton megjelenik, hol az utolsó percekben csupán, hol vagy órákon át fáraszt. Ez nekem nem megy, nem bírok jó pofát vágni valakihez, aki ha csak tudat alatt is, de az idegeim tépázza.
Itt viszont jó, biztonságos, és a penészszag is elmúlik egy idő, talán, mert az orrom már hozzászokott. Mindenesetre már egy ideje bújok itt a jegyzeteim fölött görnyedve. Természetesen csak mert a szobámban sem vagyok egyedül. Oké, lehet, velem van a baj, mert túlzottan antiszociális vagyok, de akkor tessék ezt tiszteletben tartani.
Talán, ha egy pszichodoki megmondaná...
Felsóhajtok, nem, nem ér annyit az egész, hogy hagyjam, valaki az agyamban turkáljon, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mikor mi játszódik le bennem. Ebből nem engedek soha, mondhatni kőbe van vésve, és eddig  büszkén kijelenthetem, nem sikerült megszegnem ezt a fogadalmam, sőt még egyet sem. Mondhatni a régi énem még szilárdan áll, de ez nem biztos, hogy jó. Az az Ophelia, aki idejött egy időzített bomba, ezt már bebizonyítottam, nem hiába kerültem Bagolykőre, annak ugyanis valahogy ki kellett derülnie, hogy nem vagyok átlagos. Még most is önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogy visszaemlékszem a törött kristályokra, szétzúzott falakra.... Gregory arcára. Na az megért mindent, bárcsak láthatnám úgy még egyszer.
Egy egér fut el, mire elégedetlenül horkantok fel. Na ez a szertár adta mellékhatás, de még ezt is képes vagyok bevállalni pár perc nyugalomért.

Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

A mandragórát átugrom, mivel azt sikerült már az eszembe vésnem, ráadásul visítani is hallottam. Igen, valahogy elfelejtették megmelíteni, fülvédőt nem ártana felvenni, így talán nem csoda, hogy megadtam neki a legutáltabb növény címet. Persze erről egyet sem kérdeztem meg, mármint arról, hogy mi a véleménye erről, elég volt csak egyszer hallani azt az éktelen visítást, aztán padlót fogni ahhoz, hogy tudjam, soha többé nem akarok olyat látni. Márpedig, ha én nem akarok, akkor nem is fogok ugyebár.
Ezért sem járok sem bájitaltanra, sem legendás lények izébizére, mert egyszerűen nem érdekelnek. Az SVK, az átváltozás és a Bűbájtan már annál inkább, mugli ismeretre meg csak azért megyek be, hogy röhögjek a tudatlanokon.
Épp becsuknám a jegyzeteim, mikor egy izzó valami repül be az ajtón, elém úgy pár méterre. Felsikítok, mert ez hirtelen jött, majd szikrázó szemekkel lesek a srácra, aki vélhetőleg a tettes.
- Normális vagy? Talán előbb meg kéne nézni, hogy van-e bent valaki? És ha rám dobtad volna?- igen, kiabálok, mert azért na, nem kéne ennyire felelőtlennek lenni. Igen, megint magam féltem ahelyett, hogy megtudnám, mi is volt az, nem is érdekel, csak az érdekel, hogy kis híján lehet felgyulladtam.

A tekintetemből simán kiveheti a másik, hogy ebben az esetben többre lesz szüksége egy öhh... bocsinál. Komolyan, van az mondás, hogy, ha a szemével ölni lehetne... Nos, az én tekintetemtől nem halna meg, kínok között vergődne és csak aztán. Igen, határozottan Navinés jellem... és ez most irónia volt. A szerencse csak annyi, hogy bírom kontrollálni magam, nehezen ugyan, de még nem sikerült ellepnie teljesen az agyam annak a bizonyos vörös ködnek. Persze remegek, mert megijedtem, nem szoktam hozzá, hogy valaki égő dolgokat dobál felém, hiába nem tudta, hogy bent vagyok, alapból nem zárt térben kéne ilyesmivel szórakoznia, éghető dolgok között. Persze ezt nem fogom a fejéhez vágni, mert nem is tudnám jelenlegi körülmények között, meg... meg majd más megmondja neki. Rideg mosoly kúszik az arcomra, a szemeim még mindig hidegen méregetik.
- Örülj annak, hogy kiabálással megúsztad, meg mernék esküdni rá, hogy más nem lenne ennyire.... elnéző- igen, hallottam hírét a rellonosoknak, és hogy őszinte legyek, szívesen összefutnék egyel, talán még jól is kijönnénk. A hallottak alapján az ő jellemük jobban hasonlít az enyémhez, mint drága háztársaimé, de mint mondtam, mindenhová kell egy fekete bárány. Na azt a kijelentést nem kellett volna hozzáfűzni. Minden idegszálam megfeszül, és ökölbe szorítom a kezem.
Nyugalom Ophelia, mély levegő...
- Oh, tehát féregnek tűnök?- a hangomból ugyan csöpög a gúny, de jóformán mindenem kisugározza, hogy erre nem szeretnék helyeslő választ hallani, mert bármit lehet mondani rám, hogy bunkó vagyok, öntelt, hisztis, felvágós, alattomos, csak azt nem, hogy csúf... rengeteget küzdöttem érte, szóval tényleg nem kéne.

- Igen, mint látod nem rántottam pálcát, viszont hallottam, hogy bizonyos pincelakóktól nem áll távol ez a cselekedet- jelentem ki monoton hangon, s csak reménykedem abban, hogy felfogja ennek a súlyát. Azt már nem tudom elmondani, hogy nem tudnék semmit kezdeni a fadarabbal, igenis jól megy már pár átok.
- Bocsánat, hogy mertem feltételezni, hogy vannak itt olyan értelmes emberek, akiknek nem áll szándékukban felgyújtani a kócerájt. Szerintem kezeltesd a terrorista hajlamaid mielőtt még tényleg megsérül valaki- pirítok rá mellőzve a begubózós részt. Mi köze van ahhoz, mit keresek itt? Csak felvonom a szemöldököm, nem félek holmi pókoktól, sem az egerektől, ha így lenne, vélhetőleg már sokkal előbb kikerültem volna innen.
- Ez az bókolj még, kérlek- gúnyosan felnevetek, közben a szemem forgatom. Persze ideges vagyok, nem is kicsit, de még mindig türtőztetem magam.
- És most, hogy lenyugodtam... nevet, házat, évfolyamot- alattomos vigyorra kúszik az ajkam. Hol van az megírva, hogy nem adhatom ki prefinek magam. Amúgy is, már rég szívattam meg bárkit is.

Talán nekem mégis a magány a tökéletes társ. Hozzátenném, eddig sem feszítettem meg magam annak érdekében, hogy kezdjek valamit ezzel a mások szerint tarthatatlan állapottal, egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. És még így, tizenhat éves fejjel is ezt gondolom, csak hozzátenném a cseppnyi félelmem is. Félek attól, hogy ha el kezdek ragaszkodni valakihez, őt is elveszik tőlem, vagy saját akaratából mond le rólam, mindkét eset megtörtént már. Az anyámat a szemem előtt ölték meg, mikor öt éves voltam, az apám úgy döntött, hogy nem kellek neki, ezért lepasszolt ahhoz a döghöz. Így talán érthető a karácsonyhoz való szkeptikus hozzáállásom. Sose ünnepeltük meg, egy átlagos hétköznap volt. karácsonyfát jobb híján csak filmekben láttam, meg az árusító helyeken akkor még csupaszon. Nem volt sem pulyka, sem ajándékok. Gregory általában tajtékzott, mikor megkóstoltam Sibelle bejglijét, mondván ez nagyon hizlal. És akkor Boldog karácsonyt Ophelia. Nem járkáltam temetőbe, na nem azért, mert kész akarva tartottak vissza, nekem nem volt erőm ahhoz, hogy lepörgessem magam előtt azt a jelenetet, ami még most is rendszeres látogatója a rémálmaimnak, és tudtam, ha elmennék anyám sírjához, ez elkerülhetetlen lenne, plusz nem akartam összefutni apámmal, haragszom rá, hiába küldte pár éve azt a levelet, addigra már újraépült a védőburkom, és masszívabb lett, mint valaha. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy itt vagyok már jó ideje, és egyetlen ember nincs, akit a barátomnak mondhatok, még azok is csekély számban vannak, akikkel emberi módon viselkedtem. De nem bánom, nem fogom hagyni, hogy bárki is bármi fogást találjon rajtam.
Sóhajtok, nem értem miért agyalok mostanában ilyesmin, nem értem, miért kell folyton megerősítenem ezt a szikla szilárd elhatározásomat, hisz nem tűnik úgy, hogy át kéne gondolnom, hajlandó vagyok-e szemet hunyni efelett, márpedig csak akkor szoktak mérlegelni, nem?
Szerencsére egy hang meggátol abban, hogy tovább folytassam az agykerekeim forgatást, és rendesen összezavarodjak a végére. Persze halkan felmordulok, nem hiányzott a társaság, az sose hiányzik.
- Passz, szerintem elhagytad. Menj és keresd meg- oké, aláírom, hogy nem ez a legkedvesebb módja a lereagálásnak, de akkor is, ráadásul már már üvölt.
- Figyelj, mivel lereagáltam a dolgot, valószínűleg hallottam is, így talán egy cseppet visszavehetnél a hangerőből, mielőtt kiszakítod az én dobhártyám- fordulok felé, miközben képzeletben jól vállon veregetem magam. Ez egész.... normálisra sikeredett.

AJÁNDÉK ÉRKEZETT!

Az ő baja, hogy szemet huny efelett, én biztos nem tenném. Főleg, ha még az illető idősebb is. Láttam Lyrát, ahogy egy kis hangszerrel rendet tesz egy csapat lázongó diák között, ennyi épp elég ahhoz, hogy megválogassam, kivel szemben feszegetem a határaim. Persze nekem nem kenyerem az erő fitogtatás, büszkén kijelenthetem, hogy épp elég visszataszító tudok lenni ahhoz, hogy ne kelljen varázslathoz folyamodnom, és még csak meg sem feszülök belé. Nem hiába sok évnyi rutin végre kamatoztatja magát, talán még meg is köszönném Gregorynak a közreműködését jelenlegi jellemem kialakulásában, ha nem utálnám annyira, mint amennyire utálom.
A vigyorom csak nő, ahogy a srác szépen fokozatosan elfehéredik, szinte lépésről lépésre szemtanúja lehetek a folyamatnak, így el is könyvelem magamban, hogy ezért a látványért bizony megérte füllenteni.
- Látod? Ennyi erővel kifoghattál volna egy olyan alakot is, akinek van, és nem úsztad volna meg. Legközelebb ha egyszer olyat teszel, amit nem kéne, legalább nézz körül- forgatom meg a szemem, de a csoda az egészben, hogy a hangom jóval higgadtabb, mint pá perccel ezelőtt.

Megint felriadtam. Az ünnepek közeledtével hozzám is visszatérnek a jól ismert rémálmok. Újra és újra látom magam az idegent, ahogy anyámra szegezi a kését, még most is érzem az ötéves énem tehetetlenségét, de könyörgöm, mit tudtam volna akkor tenni? Mégis apám és Gregory szerint is az én hibám, hogy meghalt, azt viszont sose tudták megmondani, miért. És néha már én magam is elhiszem, persze utána egyből letromfol a reális énem, hogy gondolkozzak már el egy kicsit, semmiről nem tehettem azon kívül, hogy végignéztem. Igen, talán ez tette be nálam a kaput, talán annak köszönhetően lettem ilyen, amilyen. Én akkor is Gregoryra fogok mindent, hisz ő is jócskán segített a mostani jellemem kialakulásába.
Sóhajtva kászálódik ki az ágyamból, és veszem a konyha felé azt irányt. Visszaaludni már úgyse tudnék, a gyomrom még mindig egy görcs, és a remegésem sem akar alább hagyni. A folyosókon felerősödik bennem a paranoia, és nem a prefektusok miatt, tojok rá, ha belebotlok egybe, egyszerűen most még kevésbé érzem biztonságosnak ezt a helyet, ezért is tekintek vissza minden saroknál, amíg le nem érek a konyháig. Kávé kell, meg egy Xanax sem ártana, de nem hiszem, hogy itt azt zökkenőmentesen be tudnám szerezni, így marad a másik eshetőség, miszerint, leülök, és várom, hogy elmúljanak ezek a kellemetlen reakciók.
Nem hatnak rám újdonságként, mostanában minden este átélem ezt, ezért is vagyok a kelleténél harapósabb nap közben, és le merném fogadni, az alvás hiány se tesz jót.
Életemben nem éreztem még, hogy mennyire jó lenne, ha az ilyen alkalmakkor lenne mellettem valaki, sok hasznát nem venném, mivel hazudni fárasztó, és én csak úgy magamtól semmi pénzért nem tálalnék ki senkinek. Az én nyomorom, másnak mi köze van hozzá? Aláírom, hogy nyugodtan lehet nevezni fúriának, hisztisnek, vagy épp öntelt libának, mind igaz rám, feltéve, ha épp azt az énem nyújtom. Igen, az évek során már volt alkalmam megtanulni, kit, milyen módon űzzek el a közelemből, és büszkén kijelenthetem eddig még egész jól megy.
Szerencse, hogy a manók többsége még ébren van, de mikor nagy lazán benyitok, ők is elképednek mondhatni. Először nem tudom, mire vélni a dolgot, így csak vállat rántok, és leadom a rendelésem.
Leülök az egyik asztalhoz, szerencsére nincs más egyén, aki most tervezi, hogy szabályt szeg, így nyugiban vagyok, egyedül, és esküszöm ez hiányzott már.

Park Min Wo
Dec. 19

Már megszokhattam volna, hogy ebben a kastélyban sehol sincs nyugtom, mégis újra és újra rám jön a káromkodhatnék, mikor valaki engem tisztel meg a figyelmével. Milyen kár, hogy nem kértem belőle, de persze tudom, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel.
Meg kéne döbbennem azon, hogy a srác egész egyedi módon kezdi felvenni a beszélgetés fonalát, konkrétan szinte belevisít a fülemben, de a hosszú percekig tartó csend miatt ez jobban irritál, mintha egy mizuval állt volna elém, talán ezért is reagálom le a szokásosnál taplóbb módon, bár azt hozzá tenném, nem sok az eltérés, épp csak egy kicsit mogorvább vagyok, amit az álmaimnak is betudhatnék, de kivételesen ennek az esetnek köze sincs ahhoz, pusztán az idegesít, hogy nem hagynak békén.
- Nem hallod? Akkor olvass a számról... Vagy halkíts, vagy fogd be- szép tagoltan mondom, még artikulálok is mellé, de egy remegéshullám tör elő bennem, ami megállásra késztet, így veszek egy mély levegőt. Mikor azt említettem, egy időzített bomba vagyok, tényleg nem hazudtam, képes vagyok egy jelentéktelen apróság miatt is kiakadni, és hát... volt már, hogy a berendezés látta kárát, persze akkor még nem tudtam, hogy van varázs erőm, arra meg már gondolni se merek, hogy mi lenne ebben az állapotomban. Nem akarom megtapasztalni, ezért is kényszerítem magam arra, hogy nyugodjak le.
Mikor megfogja a vállam, a szemeim megvillannak, és ez semmi jót nem sejtet. Utálom, ha hozzám érnek, főleg akkor, ha nem kértem, vagy engedtem meg, ennek viszont nem tudom az okát, talán, mert kiskoromban senki nem babusgatott, vagy ilyesmi, végül is tökmindegy, hisz a lényegen, miszerint irtózom a fizikai megnyilvánulásoktól, nem változtat.
- Szívem, hidd el, ha én átkoztalak volna meg, nem a hallásod vettem volna el- kíméletlen, rideg mosoly kúszik az arcomra, tapasztalatból tudom, hogy ez többeket arra késztet, átgondolják a dolgokat, mellesleg elég magabiztosan lépek fel, még így, hogy simán lelökhet innen. Veszélyérzetet már rég nem érzek, vagy ha mégis, egyszerűen figyelmen kívül hagyom.
Mikor a sarokba megy, én csak összevont szemöldökkel, keresztbe font karral nézem, mire készül. Nem, nem csinálok semmit, többek közt, mert erre számít, így megvárom, míg megnyugszik, vagyis nem számít rá, mindenesetre jó a memóriám szőke létemre, és nem felejtek.
- Tuti, nem- nem palástolom a döbbenetet a hangomban. Sose kaptam karácsonyi ajándékot, karácsony se volt nálunk, ugyanolyan hétköznapnak számított az a nap, mint bármi más, még csak a ház se volt feldíszítve, mert Gregory utálja. Hosszas gondolkodás után, kinyitom  a dobozt, és látom a nyakláncot, amin egy rénszarvas medál lóg. Egy kósza pillanatig átfut valami mosolyféle az arcomon, aztán kifejezéstelen tekintettel vágom zsebre.
- A tied jobb- teszem hozzá, mert szeretem a hógömböket, régen gyűjtöttem is őket, csak sajnos áldozatul estek egy dührohamomnak. Előfordul.

Park Min Wo
Dec. 19

Úgy tűnik, ez közös bennünk. Én is úgy vagyok, vele, hogy inkább én sértegessek, mint más engem, csak hogy, én ezt meg is teszem. Nem látom okát annak, hogy vele másképp viselkedjek, mint bárki mással, aki pechére az én társaságom választotta. Nevezhetnénk akár önvédelmi mechanizmusnak is, mert tény, hogy mikor egyedül vagyok, nem ilyen vagyok, csak hogy... azt senki nem fogja tapasztalni.
Kedvem támad letörölni a mosolyt a képéről, de mg mindig serényen nyugtatom magam, nehogy valami ostobaságot csináljak. Nem szeretném, ha kicsapnának, hiába érzem úgy, jelenleg megérné. Igazából minden ehhez hasonló alkalommal ezt érzem, nem szeretem, ha közelebb kerülnek hozzám, semmilyen módon, és általában nem is hagyom... általában, de ki számított arra, hogy a srác nem fog duzzogva elhúzni? Hisz sokan megtették már, mindig elértem a célom anélkül, hogy hasonló kellemetlenségekben lett volna részem. Talán el kellene ismernem, vagy hasonlók, de ez még jobban irritál. Ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy szándékosan erőltetik maguk rám, hogy ezzel is húzzák az idegeim, pedig azokkal nem jó játszani, Gregory ódákat mesélhetne róla, hisz nála többször senki nem tapasztalta ezt.
Ha a szemembe mondaná, hogy megvan mindenem, szemközt röhögném. Pont én vagyok az, akinek semmije sincs, csupán csak eljátssza az elkényeztettet, de inkább leszek apuci kicsi lánya, mint olyan, akit szánjanak azért, mert végtére is árva. Mert hiába vagyok Gragoryval papíron, egy szép szót nem kaptam tőle soha. Csak elvárt dolgokat, de nem dicsért, ha valamit meg rosszul csináltam, tajtékzott, és elhordott minden semmire kellőnek, aztán még a fejemhez vágta, hogy hálás lehetnék azért, amiért felkarolt. na kösz, ha lett volna ötévesen némi szabad akaratom, tuti rohadtam volna inkább az utcán, minthogy vele legyek egy fedél alatt. De ezek mind olyan dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megosztani senkivel, mert egyszerűen nincs közük hozzá.
Hogy miért nem jöttem rá, hogy csak hülyül? Mert egyszerűen teszek arra, mi van vele. Ha talán tényleg halláskárosult, tuti nem azt várja tőlem, hogy egyből sajnálkozzak, és mondogassam, de rossz neki, meg a többi. Vagy ha még is, akkor rossz ajtón kopogtat, de... nem is tudom, én is pont azért nem beszélek, mert semmi szükségem a sajnáló tekintetekre, hisz itt vagyok nem?
- Legalább normálisan ejtenéd ki- mormogom, miközben a szemem forgatom. Oké, mivel francia vagyok, meg kéne szoknom, hogy itt cseppet máshogy ejtik, és meg is szoktam már, de had kössek már belé.
- Activytizni akarsz? Várj... kitalálom... szék- vonom fel a szemöldököm. Oké, vágom én, hogy jelbeszéd, de hát egészségére, engem az is hidegen hagyna, ha a szemembe mondaná az összes szitkot, ami eszébe jut rólam. Az ilyenek már leperegnek, hisz nem magamat adom, és jelen esetben a sértéseket bókként kezelem, mert akkor úgy tűnik, jól játszom a szerepem.

Vélhetőleg a srác már rájött arra, nem én vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy valaki idegein táncolhasson, ráadásul komolyan meg kell küzdenem azért, hogy nyugton maradjak. Nem áll szándékomban titkolni, ha t ehetném, már rég a sz*rt is kiátkoztam volna belőle, de ez több okból kifolyólag sem lehetséges. Az ellenszenvem csak nem múlik, nem is szokott, mondhatjuk úgy is, berögződöttség, amiről talán én magam tehetek, de ez egyáltalán nem érdekel. Inkább a tájat kezdem el kémlelni, mert engem nem zavar a csend, ami beállt közénk, és azt a másik is csak várhatja, hogy én meg fogom törni. Halvány mosolyféle kúszik az arcomra, most, hogy sikerült elhallgatnia, nem is olyan rossz társaság, persze tudom én, hogy ez azért van, mert így könnyebben tudom ignorálni, mint ha folyton a fülembe motyogna, bár azt is meg lehetne szokni egy idő után, de fájdalom, nekem sose volt annyi türelmem.
A szél felkerekedik, így én is fázósan fonom keresztbe a karom magam előtt, oké, ezt át kellett volna gondolnom,hisz tél van, nem kéne egy szál pulcsiban itt feszítenem, de nem gondoltam volna, hogy idáig maradok kint, viszont, ha a szobámban váró jegyzetekre gondolok, elhúzom a szám.
Tehát, vagy a fagyhalál, vagy újabb átok, nehéz kérdések ezek, mert igazából egyikhez sincs sok kedvem, főleg, hogy rendesen feltépázták az idegeim... újfent. Esküszöm, írok Sibellenek, hogy a következő csomagjával együtt, küldjön már Xanaxot is, mert ez az állapot tarthatatlan.
Az idilli csendet is muszáj megtörnie, ráadásul nem is akárhogy. Felhorkantok, majd kétkedve meredek rá.
- Mondhattad volna, hogy titokban agyturkászi pályára készülsz. És mégis miből gondolod, hogy más volnék? Megérzés? Vagy csak te sem vagy képes elhinni, hogy lehet valaki ekkora tapló, hát sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled a cudar tényt, de így van- a hangomból csak csöpög a gúny, mert ami azt illeti, rendesen beletrafált, és a legidegesítőbb az egészben, hogy ezt ő is tudja nagyon jól. A következő megjegyzése hallatán felnevetek, gúnyosan, és még csak nem is bánom.
- Olyan lennék, mint te? Lássuk csak, talán te is végignézted ötéves korodban, ahogy megölik az anyádat? Esetleg téged is lepasszolt apád valaki másnak, csak, mert nem kellettél neki? Ha így van, tényleg piszkosan hasonlítunk- a hangom metsző, mert olyan könnyedén jöttek ki  a szavak a számon, hogy az már-már ijesztő. Viszont, ha csak e-féle módon tudom érzékeltetni vele, mennyire hülyeség az, amit állított, hát egye fene nem bánom.

Mosolyog? Mégis miért? Szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, vagyis remélem meg nem fordul a fejébe, hogy talán röhejes volnék... vagyis felőlem megfordulhat, csak a fejemhez ne vágja. Csak akkor tűröm, ha sértegetnek, mikor én is ezt teszem, és most bárki mondhat bármit, egész normális vagyok. Okét, talán a srác ebből semmit nem vesz észre, de én érzem, hogy vele egy fokkal visszafogottabb vagyok, mint bárki mással, akivel eddig találkoztam, már csak a miértjére kellene rájönnöm.
Kedvem támad elfutni innen - életemben először-, mikor boncolgatni kezdi, hogy mi márpedig akkor is hasonlítunk. Francokat. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, ha mégis így lenne, min változtatna? Mert az én hozzáállásomon, tuti nem, na jó... talán egy kicsit jobban érezném magam, mert tudom, legalább egy ember van a kastélyban, aki ugyanannyira elcseszett, mint én, de mást nem is várhatnának tőlem.
Igen, az lenne a legjobb, nem érezni semmit, bár eddig is gátlástalanul tapostam át mindenkin, ha kedvem volt hozzá, és igen, ezek ellenére is nyugodtan tudtam aludni, már amikor nem köszöntek rám a rémálmaim, mint mostanság. Ingerülten sóhajtok, olyan tekintet lövellve felé, hogy lássa, nagyra értékelném, ha nem feszítené tovább a témát.
- És te miért nem tudod megtenni? A r*hadt életbe, neked miért fájna, ha nem vághatnád a fejemhez? Szerinted nem vagyok vele képben, szerinted nem tudom, hogy nem csak nekem ilyen elcseszett az életem? Mégis miért kell a fejemhez vágnod, ha? - nem kiabálok, nem is tudnék, hisz újabb dühroham kerít hatalma alá, beharapom az ajkam, és inkább hátat fordítok neki mielőtt hülyeséget tennék.
- Nem sajnáltatom magam, ha így lenne, minden jöttmentnek elmesélném, némi lesajnáló, vagy együtt érző pillantásért, de nincs szükségem rájuk, sőt... pont ezért vagyok ilyen amilyen... többek közt...- hagyom függőben a végét, mert mondtam, hogy belőlem nem lesz nyitott könyv, az, hogy elmondtam pár aprócska tényt, még nem jelent semmit, Gregoryról viszont nem vagyok hajlandó beszélni, egy, mert tényleg marhára bepöccennék, kettő, mert az egész pasi nem ér annyit. Komolyan... rajta kívül még senki halálát nem kívántam.
- Neked se lehetett könnyű, aláírom, de tőlem ne várj se sajnálatot, se együttérzést, ha azt mondod, tényleg hasonlítunk, nincs szükséged rá. Mellesleg, eljutottál idáig, nem?- vonom fel a szemöldököm, ahogy megint szembe fordulok vele, de egyből hátrálok is.
Francba, mikor jött ennyire közel?
Nem bírom, ha valaki a közelemben van, ezért tapadok már-már a korláthoz. Ezt viszont nem tudom, honnan jött, de nem is lényeges, a lényeg, hogy csak óvatosan, nálam tényleg komolyan kell venni a tisztes távolságot.
- Oké, talán igazad van, de mégis ez min változtat?- kérdem gúnyos éllel a hangomban, mert felettébb érdekel, mire akar kilyukadni a másik.

Kellett nekem ez, mint púp a hátamra, de komolyan. És még azt hittem, hogy kivételesen lesz egy nyugodt estém, ha már az éjszakáim nem azok, de nem, valakinek mindig  bele kell rondítani az elképzeléseimbe, aztán meg döbbenve tapasztalják, bunkó vagyok.
Ha valaha is éreztem, nem kéne ennyire magam  ellen játszanom, mostanra le nem tudnának lebeszélni róla, amúgy is a falaim már eléggé megerősödtek az idők során, szinte lehetetlen őket ledönteni.... igen sajnos, csak szinte... mert bármennyire hihetetlen is, még mindig érző lény vagyok, az egy dolog, hogy ezt mindenféle módon próbálom megcáfolni.
- El sem kellett volna kezdened- vágok közbe, rossz szokásaim egyike. Senki nem kérte, hogy szemeljen ki potenciális célpontnak, akit megszívathat, magára vessen, hogy ilyen vége lett.
- Tévedsz.... még most sem tudsz rólam semmit- fanyarul felnevetek, miközben azért kicsit helyre teszem. Tud egy öt éves kislányról, akinek már csak ilyen gyatra élet jutott, de én hol vagyok öt éves? Még mindig úgy gondolom, hogy az a tizenegy év a mérvadóbb, amit LaFonde-ként éltem végig,és ha azt mondom, jobb lett volna egy árvaházban, nem hazudok. Az, hogy elcseszett egy életem van, nem újdonság, nem is reagálok rá, felesleges, és már így is többet beszéltem a kelleténél.
Megint nem gondolkodtam, mikor hátat fordítottam neki, komolyan néha nagyon szerencsétlen tudok lenni én magam is, persze ezt a világért se vállalnám fel, de ezt tényleg nem kellett volna, na mindegy.
- Csak annyit, hogy tőlem ne várd, hogy sajnáljalak, nem foglak- most már egyenesen hozzá intézem a szavakat, köntörfalazás nélkül. A hangom tárgyilagos, de csak őszinte voltam, hisz már rég nem érzek olyat, hogy empátia.
Végighallgatom a tervét, de az arcom kifejezéstelen, magamban azért elismerően biccentek, csakhogy ezt ő nem láthatja.
- Legyen.... úgysincs programom karácsonyra- gúnyos mosolyom szegezem rá, és persze az a fránya gúny a hangomból sem maradhat ki.
- És mégis hogy szeretnéd kivitelezni? Gondolom, a szüleid azért kíváncsiak lesznek arra, ki az akit hazaviszel- vonom fel a szemöldököm, miközben rávilágítom az aprócska hibákra, mert valljuk be, én se szívesen engednék egy idegent a házamba.

Leon

Az érdekel a legkevésbé, hogy hideg van, muszáj kimennem, különben megzakkanok, komolyan. Már bánom, hogy kis híján szemközt röhögtem Endrét, mikor a fejemhez vágta, a süveg nem is tévedhetett volna nagyobbat, mint mikor engem a Navinébe osztott. Mára már én is így látom, egyszerűen... fel nem bírom fogni, hogy fordulhat meg bárki fejében is, hogy én hasonlítanék azokra, akik most is klubhelyiségünkben ontják a lebegőt. Tény, hogy nem vagyok a legszociálisabb alkat, de el bírok viselni magam mellett embereket, viszont ez már az én tűrőképességem, esetleg a mazochista hajlamaim is túlhaladja. Ezért is kapom fel a kabátom, és hagyom el a házam, amilyen gyorsan csak tudom. Nyugodt vagyok, ez tény, a Sibellevel történő beszélgetésem megtette a hatását, most már nem akarok ok nélkül bárki nyakának ugrani. Komolyan, az a nő simán elmehetne pszichológusnak is, persze sajnálnám, mivel már-már ő nevelt, így nem szívesen mondok le róla.
Kilépve a kapun, egyből megcsap a hűvös levegő, és kivételesen jól is esik. Nem törődök a tekintetekkel, már megszoktam, hogy mindig van valaki, aki úgy vizslat, mintha most érkeztem volna. Nem sok mindenkivel találkoztam még, és akivel mégis, vele is elmaradt a viszontlátás. Nem is értem... és ennél álszentebb tényleg nem lehetek, menten leszakad a pofám. Mintha nem is én akartam volna elkergetni mindenkit magam mellől, mintha nem is nekem lett volna feltett szándékomban, mindenkibe un szimpátiát kelteni személyem iránt. Büszkén kijelenthetem, az esetek többségében sikert is arattam ezzel, persze akadtak szívósabbak is, de előbb utóbb ők is megtörték, leszámítva Endrét és Min Wot. Velük valami elemi csoda folytán még ki is jövök, vagyis inkább.... nem akarok a falnak menni, mikor meglátom őket, ami tényleg nagy szó, legalább is nálam.
A rétre érve kicsit megdöbbenek azon, vannak itt még rajtam kívül, hisz általában sikerül mindig kifognom az elhagyatott helyeket, de most egy vállvonás kíséretében haladok tovább.

Leon

Szerintem senki nem fog csodálkozni, ha azt mondom, utálom a havat. Oké, szép, meg fehér, meg minden, de mihelyst olvadni kezd, tiszta sár lesz minden, és ez gondolom, senkinek nem fekszik annyira.
Viszont most jól esik itt sétálni, még ha ezzel fel is vonom magamra a figyelmet, nem bánom, hisz most tényleg már-már melankolikus állapotban vagyok, akár rám van írva, akár nem. Már szinte ösztönösen fojtok magamba minden érzelmet, ami az enyém, és amitől gyengének tűnhetek mások szemében. Nem, én sose leszek az az ember, akit kedvükre szívathatnak mások, és azokat se sajnálom, akik erre a sorsra jutottak, hisz ők is tehetnének ellene.
Egy vakkantást hallok, mire a hang irányába kapom a fejem, és a szemöldököm is felvonom. Elég érdekes látványt nyújt a srác, meg az a valami, akit készül.... megfojtani? Normális esetben tojnék rá, mit csinálnak azok, de ez egyáltalán nem normális eset, így észrevétlenül próbálok közelebb araszolni hozzájuk. Megállok, és egy fa törzsének támaszkodva kísérem végig figyelemmel az eseményeket, vagyis... mind addig, amíg valami nem repül egyenesen a kabátomra. Lenézek, és ahogy meglátom a szendvicset, vagyis annak megmaradt darabkáit, elhúzom a szám, aztán erőt véve magamon egy tisztító bűbájjal megszabadítom magam a folttól.
- Öhm... azt hiszem... ez a tiétek-   szólalok meg elég hangosan ahhoz, hogy észrevegye a valaki, már nincs egyedül... vagyis még egy emberi lény tartózkodik a közelébe. Kezemmel a kérdéses kajamaradványra mutatok, mert hogy én azt fel nem veszem, az is biztos.
- Bár, most hogy már a földön kötött ki nem biztos, hogy ízleni fog- teszem azért hozzá, mert nem is én lennék. Próbálok magamra valami barátságosabb arckifejezést csiszolni, de ez csak nem akar összejönni, na mindegy... senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozok.

Lagger

Nem terveztem, hogy szert teszek bármilyen állatra is, tudniillik, azok nem maradnak meg a közelemben sokáig, leszámítva a férgeket, úgy tűnik, ők tényleg nagyon szívósak.  
Viszont, ha már lett egy kanárim, amit roppant eredeti néven - a kanári - hívok, úgy gondolom, nem kéne hagynom, hogy éhezzen, tulajdonképp már a macskákat se engedem a közelébe, sőt semmit, ami ártalmas lehet szegényre nézve. Nem, nem ragaszkodás, annak koránt sem nevezném, csupán, ha egyszer rávettem magam arra, hogy eltűrjem, valami megfogalmazhatatlan késztetést érzek aziránt, hogy gondoskodjak is róla. Jobb ember lennék ezáltal? Talán, de ez nem hat ki a környezetemre, ugyanúgy taszítok mindenkit, aki közelebb akar férkőzni hozzám, bár azt is hozzátenném, hogy már nem ugrok kényszeresen annak a torkának, aki a közelembe jön, de csak azért, mert rövid úton elfáradnék, és ugye a varázsigékkel nem bánok jól, így a magam érdekében kénytelen vagyok elviselni.
Ezzel meg az a gond, hogy egyre több alkalom van, amikor muszáj egyszerűen hátraarcot vágnom, és otthagynom az illetőt a búsba, mert... mert egyszerűen nem akarom, hogy lássák, ahogy az agyamra leszáll az a bizonyos vörös köd, mellesleg nekik se tenne jót.
Viszont ma, aránylag jól ébredtem, ami szinte csodaszámba vehető, plusz tényleg el kell mennem kaját venni, a kanárinak.
Lagger a múltkor említette, hogy szívesen mászkálna egyet a faluba, így, hogy megmutassam, nem vagyok akkora tapló, legalább is, vannak kivételes napok, mikor nem, elhívtam magammal, hátha neki is bejön ez a shoppingolós dolog.
Vicces, hogy pár hete még, mást neveztem vásárlásnak, de már annyira nem érdekel a divat, meg az összes velejáró nyüg, hogy szimplán elmenni egy kis boltba a pláza helyett is tökéletesen megteszi.
A bolt előtt várom, mivel kapva az alkalmon előbb kisurrantam, hogy kávéhoz is jussak, ugyanis a manókkal még mindig nem sikerült kibékülnöm... hmmm.. talán, ha egy kicsit jobban törném magam... á nem érnek azok annyit.