Nicho

Az órák után egyből a klubhelyiségbe mentem, hogy ledobva táskámat az ágyra, előkotorjam az ágy alól a seprűmet, ami már jó ideje nem volt a kezemben. Mikor végre a kezemben tudtam, rápillantottam az ablaknál lévő kinti hőmérőre és azt hittem káprázik a szemem. 19 fokot mutatott, miközben az ég nagyjából tiszta volt. De nincs mit tenni, a szekrényemhez lépve kivettem egy pulcsit majd miután magamra húztam, felkaptam ismét a seprűmet és elindultam ki a kviddicspályára. Hála a tavalyi meccsnek, meg a pár edzésnek, amin részt vettem, már  nem tévedtem el és egyből eltaláltam a pályára. Csak a szél süvített, egyébként síri csönd honolt. Kicsit még talán ijesztő is volt, de most már nem fordulhattam vissza. Ha már kijöttem, akkor igenis gyakorolni fogok.
A pályán leraktam a seprűm és először futottam két laza bemelegítő kört, mert valljuk be, azért a seprűn nem mozog annyira a lábunk, mint például a karunk, így az jobban begörcsölhet. Legalábbis én ezen a véleményen vagyok. A körök után jött a nyújtás és egy laza bemelegítés. Nagyokat szippantottam a kicsit csípős őszi szélből, amitől az orromon lett is egy kis pír. Mikor kellemesen átmelegedtem a gyakorlatoktól, a tágító bűbájjal kezelt kis házhoz, majd kivettem a kvaffot. Hónom alá szorítottam, majd lábam közé véve a seprűt felszálltam a magasba. Így is mentem pár kört, közben egyik kezemből a másikba véve a labdát köröztem a karommal, hogy a vállaim nehogy megránduljanak. Ezzel is gyorsan végeztem. Szememben felötlöttek a képek az edzésről, a pozíciók, illetve a meccsről, hogy az ellenfél hogyan állt fel. Egyszer csak megszólalt a képzeletbeli síp és én fürgén megindultam a túlsó karikák felé. Természetesen az a jó a képzeletbeli ellenfélben, hogy majdnem olyan ügyes, mint mi, de mégis sikerül legyőzni. Ezzel a gondolattal száguldottam a karikák felé, cselezve, cik-cakkban repülve. Végül felemelkedtem, dobásra emeltem a karom, majd nagy erővel megcéloztam a jobb oldali karikát. Súrolta a karikát, de azért átment rajta. Gyorsan megdöntöttem a seprűm és a labda után száguldottam. Hamar el is kaptam, hála a bűbájnak, ami lelassította a labdát. És ezt játszottam még el jó párszor. Egyszer jobbal, majd bal kézzel rádobva a karikákra.

Kiki

Ma reggel korán keltem, mert még suli előtt el kellett intéznem valamit. Gyorsan felöltöztem és már mentem is le, hogy megkeressek egy baglyot, aki hajlandó elvinni a levelemet. Anyáéknak írtam, mert elég nagy kavarodás van most otthon, amiből persze én se maradhatok ki, mint minden hasonló alkalommal, ha gáz van. Az nem érdekel senkit, hogy hány km a távolság, engem is muszáj belekeverni. Szerencsémre pont volt egy levélszállító, aki látszólag unatkozott, így ezt is sikerült elintézni. Mire visszaértem, már csak arra volt időm, hogy fölkapjam a cuccaimat és mehettem is órára. A délelőtt gyorsan elment, ebédnél meg jót hülyéskedtünk az eridonosokkal. Eredetileg ezután el kellett volna kezdenem tanulni, de valahogy nem volt elég erőm hozzá, meg már így is tele van a fejem, úgyhogy inkább körülnézek az udvaron. Szerencsémre van rajtam egy vékonyabb pulcsi, bár így is eléggé vacognak a fogaim.
~Azt hiszem ez egy gyors kör lesz.~
Már indulnék is vissza, amikor a kviddicspálya környékén mozgást veszek észre. Csak egy pillanatra látom az alakot, de a biztonság kedvéért inkább megnézem. ~Lehet, hogy csak képzelődtem és kezdek megőrülni?!~
Gyorsítok a lépteimen, hogy ne fázzak annyira. Már csak néhány méter és megpillanthatom azt a bizonyos pályát, amiről mindig annyit álmodoztam, de soha nem volt elég akaraterőm, hogy ki is jöjjek, mármint repülés céljából. Kilépek a fűre és abban a pillanatban elvigyorodok, ugyanis egy ismerős lányka röpköd a póznák körül, különféle gyakorlatokat végezve. Pár percig nem is szólok neki, csak figyelem. Nem igazán értek hozzá, de így elsőre nagyon ügyesnek tűnik. Kicsit elgondolkozok, hogy lehet, hogy nem véletlenül van itt egyedül és talán nem kellene zavarnom, de ha tényleg magányra vágyik, akkor azt majd úgyis megmondja.
- Szép napot kisasszony! Belevágsz a tanításba? -Egy kedves mosolyt küldök felé. Igaz, hogy azt mondtuk, hogy majd előre megbeszéljük, hogy kinek mikor alkalmas, de ha már így hozta a sors, akkor miért ne kezdhetnénk el most rögtön az edzést?! Nekem semmi kifogásom ellene, úgyhogy innentől már csak Kikitől függ a dolog. Be kell vallanom, hogy nagyon örülök, hogy újra láthatom a lányt. A múltkori kicsit furcsa, de azért összességében jól sikerült találkánk alkalmával nagyon megkedveltem őt és alig vártam, hogy ismét összefussunk. Igazából nem is telt el olyan sok idő azóta, de azért kicsit hiányzott.

Nick

A gyakorlás közepette sok mindenen járt az eszem. Eszembe ötlött a legutolsó találkozásom, amikor a faluban találkoztam Nicholassal. Egy mosoly ült ki az arcomra az emlékek hatására. Sok közös pontot találtunk a fiúval, aminek igazán örültem. Egyedül talán a húgommal, Rinoyameval van több közös témánk. Egy kicsit komorabb lett a hangulatom, ugyanis lassan fél éve nem láttam az ikertestvérem, ami valljuk be, kicsit megviselt. Mellette szinte csak nevetésből állnak a napjaim, de mióta ő Japánba ment, azóta sokkal többet voltam komor és bezárkózott. Ez a hangulat most meg is jelent az arcomon. Folytattam az edzést, de már nem volt meg az igazi hangulatom hozzá. Most megpróbálkoztam pár nehezebb mozdulattal. Az egyik lendítésemnél feltűnt, hogy valaki figyel a pálya széléről. Meg akadt a modulatom és ledermedve meresztgettem a szemem, ki is a megfigyelő. Mikor végre felismertem egy vigyor ült ki az arcomra. Nick volt az. Nem tudtam, miért van ilyenkor idekint, de nem is nagyon érdekelt. Visszahúztam magamhoz a kvaffot, majd szépen megindultam lefelé. Nem sokkal távolabb értem tőle földet, majd futva tettem meg a maradék távot. Csak futás közben éreztem, hogy egy kicsit eltúloztam, ugyanis annyit ültem a seprűn, hogy most egy picit görcsöltek a lábaim, így a futás elég kellemetlenné vált. Vigyorogva álltam meg a fiú előtt.
- Belekezdhetünk tőlem, de csak ha nem hívsz többet kisasszonynak!
Elnevettem magam a végén, mert valamilyen oknál fogva egészen felszabadult kedvem lett a fiú mellett. Lehet, hogy a múltkori találkozás emléke miatt? Mindegy, lényegtelen. Végig mértem a fiút, aki valljuk be, elég lengén öltözött, ahhoz képest, hogy repülni akart. Odafent mindig hidegebb van. Kicsit aggódtam, mert nem akartam, hogy bárki miattam megfázzon. Mert végül is miattam fázna meg, hisz én vállaltam el, hogy eddzek majd vele. Szóvá is tettem eme problémám.
- Figyelj, nem fogsz te így fázni repülés közben? Fent elég hideg van.
Egy kedves mosolyt eresztettem felé, majd odadobtam neki a piros bőrt, és visszafutottam a seprűmért. Nem szerettem, ha nem volt a közelemben. Elindultam a pálya egy kissé szélvédettebb helyére, a lelátók felé, majd intettem Nicknek, hogy kövessen. Először talán megbeszélhetnénk az alapokat, aztán repülnénk. Legalábbis én így képzeltem el. De persze egyáltalán nem volt biztos, hogy így is fog minden alakulni. Eddig szinte semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem.

Kiki

A hideg már nagyon elkezdett zavarni, de egy pillanat alatt el is felejtem, amikor megpillantom a röpködő lányt. Széles vigyor ül ki az arcomra, mert már alig vártam, hogy újra láthassam. Egy ideig csak figyelem, ahogy trükközget, majd hangosan odakiáltok neki, bár addigra ő is észrevesz. Azonnal elindul lefelé, majd ügyesen landol. Nagyon aranyos, ahogy elkezd futni felém, aztán mosolyogva megtorpan. Valami ismeretlen melegség tölti el a szívem, amikor megszólal.
- Igenis kis... izé... Szóval okés! -mondom vigyorogva. Közelebb lépek hozzá, majd szorosan átölelem. Nagyon jól esik az érintés és még kevésbé fázom. Hamar el is engedem, mert még a végén tolakodónak fog tartani.
- Bocsi ezt muszáj volt... -Kedvesen nézek felé, de egy csöpp bizonytalanság is bujkál a tekintetemben. Soha nem tudom eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, főleg Kikinél. Egyszerűen jól esik a közelsége, de néha a kevesebb több.
Amikor megemlíti, hogy valószínűleg fázni fogok, hirtelen megremegek, majd összekulcsolom a karomat a mellkasom előtt.
- Lehet, hogy igazad lesz, de most már nem megyek vissza. -felelek, majd elkapom a labdát és elindulok a lány után. Nem igazán értem, hogy miért megyünk a lelátó felé, ha kviddicsezni akarunk, de ő biztos jobban tudja. Hamar el is érünk oda és le ülünk. 
- Tudod... Hiányoztál! -mondom halkan és kedvesen elmosolyodom. Ez az igazság és miért is ne mondanám el neki?! 
- Mesélj, mi történt veled az elmúlt időben? -
Biztos vagyok benne, hogy neki sokkal eseménydúsabb napjai voltak az utolsó találkozásunk óta, mint nekem. Igazából nem is nagyon tudnék neki mit mesélni, úgyhogy remélem, hogy belekezdünk valami jó témába, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha valami halál unalmas srác lennék. Ez természetesen nem így van, csak most annyira rossz időszakom van ilyen szempontból. Lehet, hogy pont Kiki lesz az, aki egy kis színt visz majd a hétköznapjaimba. Én semmi esetre nem tiltakoznék, sőt... Úgyis terveztünk egy gitározást is, de egyenlőre maradjunk a kviddicsnél. Szerintem az is jó nagy feladat lesz így elsőre. Nem baj, én akartam, akkor most már meg is csinálom!

Nicholas, a padavanom

Egy nagy öleléssel fogadott, amitől egy percre a lélegzetem is megakadt. De nem a meglepetéstől, hanem az erejétől. Mikor kikerültem az öleléséből egy mosolyt villantottam rá. Örültem, hogy megint látom. Majd vállat vontam a fiú döntésére, miszerint nem megy vissza a kastélyba egy vastagabb pulcsiért. ~Ha neki így jó lesz...~ Ügyesen elkapta a labdát, majd követett a lelátók felé. Gyors léptekkel haladtam, mert a fiút akartam figyelni, lehetőleg szemből. Ha még hidegebbre fordulna az idő, valószínűleg megszakítanám a kis "edzésünket" és közösen visszamennénk a suliba. Szerintem se ő, se én nem akarunk megfázni.
Hamar elértünk a lelátókhoz és helyet foglaltunk az első székeken, amik a közelünkbe voltak. Kellemes meglepetés ért, mikor a fiú azt állította, hiányoztam neki. Viccesnek tartottam, hogy két találkozás után hiányozhatunk valakinek. Mondjuk én miről beszélek? Yooji szinte az első találkozásunk után hiányzott. Ne igen, még mindig semmi hír nem volt a fiúról. De most Nickre kell figyelnem, mert ő legalább itt van és velem van. Visszamosolyogtam rá.
- Nekem is hiányoztál.
A mosolyom még tartott a következő válaszomon keresztül is, bár kicsit megfájdult tőle az arcom, mert fent amíg röpködtem, az arcom egy kicsit lefagyott. A szél pedig kicsípte. Úgy nézhettem ki, mint valami elrontott porcelán baba.
- Hát, igazság szerint nem sok minden történt. Felvettem egy új tárgyat, egy másikat leadtam. Egyáltalán nem kviddicseztem, és gitározni se gitároztam túl sokat. Viszont rengeteget rajzoltam. És veled mi történt azóta?
Annyira automatán bukott ki a kérdés belőlem, hogy még magamon is meglepődtem. Ritkán kérdezek vissza ilyen stílusban, de ha már kint van, akkor bizony kint is marad. Nem akartam unalmasnak tűnni ezzel a válasszal, de tényleg nem történt semmi érdekes ezalatt az időszak alatt. Egy nagyobb szélroham süvített végig a pályán ,ami a lelátókon keresztül is átsuhant. Beleremegtem. Hirtelen ért, ezért volt az egész. Hidegnek nem volt annyira hideg, csak váratlan. Reméltem, hogy a fiúnak valamennyivel érdekesebb volt ez a rövid idő, ami alatt nem láttuk egymást. A fiúra néztem, és elmosolyodtam. Amennyire tudtam, közel ültem hozzá, és a mellkasára dőltem.
- Remélem nem gond. Csak kiestem a gyakorlatból és mostanában jobban elfáradok.
Igaz volt amit mondtam, de azért valljuk be, jólesett Nicho közelsége.

Leonie

Baglyot küldtem Leonienek a mai nap reggelén, meg is jött Imi, a válasz bagoly, rövid időn belül. Ennyi állt rajta: " Találkozzunk a Kvidicspályánál! Ott leszek még ebéd előtt. Üdv. Leonie." Nemsokkal múlt el 11 óra, így ideje lenne, ha készülődnék. Félredobom a MitVallás könyvet, a Skandináv teremtés mítosztól már amúgy is zsongott az agyam. Nem árt kiszellőztetni, de nem azért akartam Leonie-val találkozni, hogy legyen indokom arra, hogy szellőztessem a fejem. Komolyabb dolgon agyaltam. Nem volt hirtelen elhatározás, de végül is úgy döntöttem, hogy meg kell tennem, mert ennyivel tartozom neki is és a csapatnak is. Én már úgy sem veszem hasznát és csak elkallódna az asztalfiókomban, nála viszont egészen biztosan jó helye lesz. Kihúzom a fiókot és kiveszem a kis kék, milyen lenne más, bársony dobozkát ás az egyenruhám zsebébe süllyesztem. Nincs több készülni valóm, a többit ott a pályán kell megoldanom. Még nem tudom, hogy mit fogok mondani neki, de a gondviselés ilyen esetekben szokott rajtam segíteni. Amint kilépek a szabadba, megcsap az élénk szél és a csípős hideg ereje, összébb húzom magamon a talárt és a sálat is szorosabban tekerem a nyakam köré. Elszántan a pálya felé veszem az irányt. Néha-néha megtapogatom a zsebemben megbújó értékes apróságot, remélem, hogy Leonie is így gondolja majd. Az az öt perc séta, nem megerőltető, de a hideg rátesz egy kicsit, mindenesetre a seprűn lovagolva, sőt kviddicsezve, jóval bántóbb lenne.
Megérkezem a célhoz, az Aréna kihalt. Nem sokára ebédszünet, már láttam gyülekezni a diákokat a Nagyteremnél. Lyukas órám lesz a következő, úgyhogy nem kell sietnem, valószínűleg neki sem, ha ilyen időpontot elfogadott. Leülök az eridonos lelátón és a szemem sarkából néhány könnycseppet törlök ki. Nem akarom, hogy bárki meglássa.

Niki

Ugrándozva érkezik a helyszínre. Mire idáig elért a szobájából, mondhatni, le is tudta a bemelegítést. Bizony, ahhoz képest, hogy idekint, úgy tűnik, vészesen csökken az átlaghőmérséklet, ő maga, köszöni szépen, remekül van. Kicsit sem érzi a hideget. Ennek miértjére sok lehetőség nem játszik, hiszen vagy azért, mert tömény alkohol folyik az ereiben, vagy az ugrándozás hevítette így fel hölgyünket. S bár első ránézésre az "a" választ mondaná a többség, mégis az utóbbi a helyes felvetés.
Haját egy laza fonattal a feje köré tekerte, s így ugyan kissé királylányos, de legalább nem lobog össze-vissza. Vastag harisnyában, kötött szoknyában és egy-két számmal nagyobb, szintén kötött, ultravastag pulcsiban érkezik Nikihez.
Örül neki, hogy adódik alkalma egy kis csevejre a lánnyal, miután lezajlott a csapatkapitány váltás. Eddig nem igazán feszegette a kérdést, hogy miért alakultak így a dolgok, de a kíváncsisága határtalan, nem is tudna nyugodtan aludni, ha nem első kézből hallaná az információt. Az innen-onnan hallott sztoriknak ugyanis, jól tudja, a fele sem szokott igaz lenni. Vegyük például az Edictum utolsó számát, amiben azt írták róla, hogy rákattant az igazgatóra. No, akkor aztán valóban bearanyozták a napját! Egy pillanatra sem tudta abbahagyni a nevetést. Még az is megfordult agyacskájában, hogy felkeresi a férfit, hogy a pletyka tovább alakulhasson. Igazán móka lett volna!
De nem tette, helyette éppen a pályára táncikál befelé. Egyébiránt sejtelme sincs, hogy volt kapitánya mit tervezget, hogy egyáltalán kigondolt valamit Leonie-val és egy (egyelőre) ismeretlen tárggyal kapcsolatban. Ezért nem is ezen morfondírozik, hanem jelenlegi csapatukon. Amikor elvállalta a terelői szerepet, nem is sejtette, hogy ilyen hamar a legjavában találja magát. Arról, hogy ez most a móka vagy a pác legjava, hosszasan lehetne értekezni. Mindenesetre Leonie túl szétesett egyéniség ahhoz, hogy rá sok mindent lehessen bízni egy új csapat felépítésében. Bár az tény, hogy remek lelkesítő tud lenni. Talán inkább pompon lánynak kellett volna elmennie… De félre a mellébeszéléssel! Mire felocsúdik, már rég a pálya füvét tapossa, hogy csak úgy ropognak a friss szálak a talpa alatt. Ha szarvasmarhából volna, minden bizonnyal imádná rágcsálni a hidegben chipsszé merevedett füvet. De nem az, így csak annyit tehet, hogy figyelmét Niki megtalálására fordítja. Nem nehéz kiszúrnia az egyetlen élő egyedet az eridon lelátóján. Futásnak ered, és hamar eléri a célszemélyt, aki előtt fél méterrel fékez be, de akkorát, hogy a nagy lendülettől majdnem elnyal a földön.
-Szia! – Köszön derűsen, miközben hetykén lehuppan a lány mellé, és teljes testtel felé fordul – Megjöttem! – Jééé, Niki talán rá sem jött volna, ha nem jelenti be külön.

Leonie

Nem kell sokáig várnom, nem is ő lett volna, ha megvárat. Kislányként ugrándozva, ez is elvárható tőle, és majdnem a földön landolva riaszt fel, magamba roskadt gondolataimból. Vagy az időjárás vagy valami más az, ami rossz hatással van a hangulatomra, de Leonie mindig fel tudott vidítani. Mosolyogva köszönök rá, pedig nincs okom rá, de hátha a mosoly meghozza hozzá a vidámságot is. Hallottam már ilyet.
-Szia! Köszi, hogy szakítottál rám időt és beszélgethetünk kicsit. De igazából adni szeretnék neked valamit, de azt majd a végén megtudod.- Kezdem kicsit rejtélyesen a bevezetőt. Számomra is értékes, ami a zsebemben lapul és egy kicsit áldozatnak is érzem. Hátha ezzel jóvá tehetek valamit és segíthetek úgy, hogy ott sem vagyok. Nem követhetem a csapat további sorsát és nem tudok semmit a nehézségekről, mégis rábízom, hogy ezt ő ossza meg velem, ha akarja, direkt nem kérdezek rá.
-Szeretnék gratulálni neked, a kinevezésedhez! Mindig mondtam, hogy alkalmas vagy rá, csak nem hitted el soha.- Próbálom nevetésre bírni az ajkaimat, valószínű kevesebb sikerrel, majd folytatom.-Kiva-t nem ismerem, de annyit tudok róla, hogy azt mondjam, biztosan jó kapitány lesz. Mondd meg kérlek a többieknek, hogy sajnálom, ami történt, de nem tehettem mást. Így alakult és jobb ez így mindenkinek. És, ha lehetek egy kicsit önző, akkor nekem is. Ezzel kapcsolatban milyen a közhangulat? Haladtok a csapatépítésben? -Kérdezem. Kíváncsi vagyok a válaszra, de megértem, ha titkokat nem fog kiadni, csak annyi információt várok tőle, amennyit jónak lát megosztani velem. Zavarban vagyok, mert régen beszéltünk és talán már előbb kellett volna ezt megejtenem, de most ért meg az idő rá, hogy megtegyem.
-Hadd kérdezzelek meg téged, hogy van-e valami, ami a döntésemmel kapcsolatban nem világos, mert szeretném, ha megértenétek, legalább te.- Leonie most az az ember, aki a legtöbbet segített nekem és még mindig a csapat tagja. És rossz volt azt érezni, hogy az a társaság, akit én hívtam életre, majdnem miattam ment szét.
-Nem akarlak sokáig feltartani, meg mindjárt ebéd idő ...és... ha segíthetek bármiben, akkor szóljatok!- Felállok és a zsebembe nyúlok a kis dobozkáért.

Niki

Valójában Leonie pont az az ember, aki mindenhonnan elkésik. Jelen felállásban is csupán a véletlen műve lehet, hogy időben érkezett. De nem, inkább legyen az ok Niki, aki miatt ennyire sietett. S bár sajnálja a lány kiválását a csapatból, az élet megy tovább, és esze ágában sincs sirdogálni a kialakult szituáción. Azt sem fogja hagyni, hogy a mellette ücsörgő lány ezen szomorkodjon. A kis vöröske képtelen elviselni maga körül a rossz kedvet, de ha arra van szükség, szívesen vigasztalgatja Nikit is. Mindenre fel van készülve a kis lelke.
-Adniii? - Erre talán mégsem volt felkészülve. Kár volt ellőni az elején ezt a kártyát. Leonie ugyanis imádja a meglepetés ajándékokat, de mihelyst tudomást szerez róla, azonnal kell neki. Ez kész kínzás! Most aztán hogyan fog figyelni volt csapatkapitánya bármely más mondandójára?
-Ömm, köszi. Igazából csak felajánlottam, hogy szívesen segítek. - Vajon mi lehet az? Egy plüssnyúl? Nem, biztosan nem. Akkor kilógna a füle Niki zsebéből...
-Jajj, Niki! Te olyan kis kedves vagy! - Nevetve megpaskolja a lány lábát. Hmm, talán csokit rejteget magánál? De akkor minek halogatná az átadását? Hiszen beszélgetés közben olyan jóleső lenne, ha ketten elfogyasztanák.
-És megint túlzol! Semmi különleges nincs bennem, ami alkalmassá tenne egy ilyen pozícióra. Mindig eszembe jut, hogy valakik tuti lefizettek pár embert, hogy túlbecsüljék a képességeim - Hatalmas vigyorral csóválja a fejét. Nem egy önbizalomhiányos ember, sőt! Rendkívüli módon ki van békülve saját magával. Az más kérdés, hogy azzal is tökéletesen tisztában van, hogy könnyelműség bármit is rábízni. Ahhoz túlzottan szétszórt és bolondos. De vajon mi lapulhat Nikinél? Képtelen túllépni ezen.
-Kiva remek csapatkapitány lesz! - Nem kell még mondani sem, hogy meséljen. A pletykálás abszolút nem, ellenben a folyamatos fecsegés lételeme.
-Egész jól haladunk! Szerintem hamar össze fogjuk kapni magunkat. Páran talán kicsit összezavarodtak a régiek közül, mert van olyan, akit alig látok mostanában. Biztos mindenkinek kell egy kis gondolkodási idő. - Tanácstalanul megvonogatja a vállát. - Én nagyon megszerettem a játékot, úgyhogy képtelen volnék hosszabb távra seprű nélkül maradni. Meg ütő nélkül! - Teszi hozzá jót derülve. - Nézd meg! Már tiszta izom vagyok! - Jelenti be büszkén, miközben befeszíti jobb karját. Mint egy kisgyerek, aki be tudta kötni a cipőfűzőjét, úgy örvend magának.
-És jöttek új tagok is! Még nem találkoztam velük, csak Kivától hallottam, de alig várom már, hogy lássam őket! - Lelkesen tapsikolva adja Niki tudtára, micsoda gyönyörűséget érez afelett, hogy új embereket ismerhet meg. Viselkedéséből hamar kiderülhet, hogy cseppet sem neheztel beszélgető partnerére. Hacsak azért nem, mert még mindig nem tudja, mit fog kapni tőle.
-Igazából fogalmam sincs, hogy miért léptél ki - Hevesen megrázza a fejét. Nem sokat kérdezősködött ezidáig. Már az elejétől kezdve az volt a terve, hogy Niki személyesen mesélje el döntésének hátterét.
-De kíváncsi lennék rá, mert nagyon ráérek, és éhes sem vagyok, mert ma már megettem két tábla csokit - Ha egyáltalán a hölgy el akarja mesélni pár szóban, mi történt. Leonie sajnos nehezen tudja megítélni, mi számít a magánéletben való turkálásnak. De azt igenis felismeri, ha valaki a zsebében turkál.
-Juujjj! - Felpattan a helyéről, és izgatottan bámul Niki kezére. Ide a cuccal! ... Mondaná, ha ez egy gengszterfilm lenne.

Leonie

Örömmel látom, hogy a kis vörös semmit nem változott, de miért is tette volna? Lassan engem is átjár az a derű, ami belőle árad, no azért olyan széles jó kedvem nem lesz rögtön, de egy halovány mosoly megjelenik az arcomon, főleg, mert látom, hogy irtózatosan izgatja, hogy mit hozhattam neki. Izgatottsága rám is átragad és már annak örülök, hogy ő hogy fog örülni annak, amit kap. Na, most már meglehetősen túlmisztifikáltam ezt a dolgot és tulajdonképpen nem tértünk még a lényegre. Leonie szempontjából ez az ajándék lesz, de nem fogja azonnal megkapni. Azt is örömmel hallom, hogy feláll romjaiból a csapat és újak is vannak, és hogy a Lencsilány is gyúrja az izmait. Meg is tapogatom őket.
-Húúú!!! Ez aztán a muszkli! Rettegjen mindenki, mert ha te ezzel megütöd azt a gurkót, hát az meg lesz ütve! -Mosolygok és bólogatok elégedetten. Nem biztos, hogy attól, mert valaki kicsi, attól még törékeny és gyenge, sőt. Lehet, hogy annál szívósabb és kitartóbb. Könnyebben eléri a célját. A  bors is kicsi, de vannak barátai.
Rendesen felpörgött a kiscsaj én is egyre jobban belelendülök  a pozitívabb életszemléletbe. Mondtam, hogy Leonie mellett sem szomorkodni, sem unatkozni nem lehet. Egyszer hallottam azt a bölcs igazságot, hogy a síró emberen nem segítesz azzal, ha vele sírsz. Most értem csak meg, hogy mennyire igaz ez. Nem segített volna, ha Leonie leül mellem és együtt sírunk. Erre a gondolatra, na, meg hogy vizuális típus vagyok és elképzeltem, hogy sírunk rívunk itt ketten, még szélesebb mosolyra húzódott a szám.
- Hogy miért mentem el? Jobban belegondolva azért, mert Markovitsnak tanár úrnak igaza volt. Tényleg túl rágörcsöltem a játékra és ebben az esetben, jobb, ha nem játszom. Titeket is belevittelek a hangulatomba, amit restellek, de nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok, legalábbis nem egyik napról a másikra. Jót tesz egy kis szünet, meg a kviddicsnek is jót tesz, ha nem vagyok benne. Talán egy kicsit sok is volt, nem voltam elég erős, ahogy a tanár úr mondaná, kicsit ki is ábrándultam az egészből. Pihenésre van szükségem.- Mosolygok a lányra, miközben szórakozottan forgatom a kezeim között a kis kék bársony dobozt.
-Tudnod kell valamit, még mielőtt ezt odaadom.- Emelem feljebb a dobozt, és egy nagy levegőt véve belefogok, kissé hosszabb lélegzetű mondandómba.
- Van a Levitában egy szoba, amit úgy hívnak, hogy Tér-Idő szoba. Arra képes, hogy bárhová elrepítsen minket időben és térben. Így jutottunk el Jennával és a Levita házszellemével, Hannával a Kviddics Európa Bajnokságra. A lengyelek játszottak a franciák ellen és a cikesz majdnem az ölünkben landolt. De nem csak az, hanem a két fogó is. Az enyémben a francia, René Delacroix. Csak itthon vettem észre, hogy az élményen kívül, más, kézzel fogható dolog is az enyém lett.-
Kinyitom a ládikát és kiemelek belőle egy ezüst láncon függő, kicsiny, nagyon szépen kimunkált seprű medált és Leonie kezébe teszem, majd az ujjait összezárva folytatom a történetet.
-Ez a francia fogó,René Delacroix, személyes kabalája, amit tíz évig hordott magánál. Nekem már nincs rá szükségem és kié másé lehetne, mint a Tiéd. Fogadd el és hozzon legalább akkora szerencsét neked, mint neki hozott, eddig! -
Befejeztem a mondókámat. Kíváncsian fürkészem a lány arcát.

Niki

Kicsi a bors, de levesbe rakva igen finom. Ez majdnem igaz Leonie-ra is. Az, hogy erős lenne, már biztosan nem. Kis törékeny alkatának köszönhetően maximum annyit tud elérni az edzésekkel, hogy nem szakad le tőből a keze minden egyes ütésnél. Egy hosszadalmasabb kviddicsezés után azonban még a karjait is alig bírja felemelni. Ettől függetlenül persze bátran mutogatja alig létező izmait, s közben még arra is jut ideje, hogy végighallgassa a lány mondandóját.
-Pedig igazán jó csapatkapitányunk voltál. – Állapítja meg mindenféle hízelgési késztetés nélkül. – De ha szerinted Neked így jobb lesz, akkor rendben van. Apa mindig azt mondja, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni – Hozakodik elő ismét apuci bölcs mondásainak egyikével.
-De azért remélem, nem csak takarítani fogsz ezután a seprűkkel. Mert jó a pihenés, meg minden... de egy kis repülésnél nem lehet semmi jobb. – Vidáman rákacsint a hölgyikére, miközben ugyebár felpattan a helyéről, hogy állva fogadhassa a tapsot. Akarom mondani, ajándékot. Legszívesebben mindenféle rizsa nélkül kikapná Niki kezéből, és megnézné végre, mi az. De a szülei nagyon megharagudnának, ha megtudnák, milyen udvariatlanul járt el, így inkább csak egy helyben toporog, és hallgatja a kis dobozka, vagyis amaz tartalmának történetét.
-Aztaaa – Tátja el a száját. Úgy hallgatja a sztorit, mintha valami jóféle mesét mondana neki diáktársa, mondjuk a Csipkerózsikát.
-Ti letapiztatok két igazi kviddicsjátékost? – Nevetve tapsikol annak kifejezéseként, mennyire mókásnak és egyúttal szenzációsnak találja ezt a tényt. A lényeget végül is sikerült leszűrnie. Bár nem tudja, hogy jöhet ide ez a történet. Csak nem egy kitépett hajszálat akar neki Niki ajándékozni? Annyira azért nem fanatikus rajongó, bár kétségkívül nagyon szépen megköszönné. De mire ezt végiggondolja, már a markában van a megoldás. Szó szerint. Tenyerét az orra elé emeli, és álmélkodva vizsgálja meg az ékszert.
-Hűűű.. de… klassz! – Állapítja meg egy fél perc múlva túláradó lelkesedéssel. Aztán elneveti magát, mintha megértette volna egy napok óta érlelgetett vicc lényegét. Végül rosszallóan összevonja szemöldökét.
-Dehogy adod nekem! – Jelenti be határozottan, és visszatolja a lány orra elé a medált. – Ez a Tiéd, és én nem fogadhatom el.  – Kissé megenyhülve ismét megszólal nevetős hangon. – Te olyan tündéri vagy! Nem értem, miért akarnád nekem adni, mikor én nem tettem érte semmit. Gondolj csak bele, milyen kalandos emlékek fűznek hozzá. Muszáj, hogy Nálad maradjon. – Rendkívül értékeli a gesztust, de esze ágában sincs elvenni egy ilyen csodás ereklyét a hölgytől. Ha a sajátja volna, nem volna az a pénz, amiért megválna tőle. Ezért hát Nikinek sem szabad.

Szultán Reggol

Ma korán keltem. Vagyis inkább korábban, mint szoktam. Még csak fél kilenc volt. Ha nincs órám, akkor ilyenkor még alszok. Ma viszont valamiért nem tudtam aludni. A tegnapi futás után olyan friss voltam, hogy úgy döntöttem ma ismét elmegyek egy kicsit edzeni. Kikeltem az ágyból és a szekrényhez léptem. Közben azon gondolkodtam, hogy ma mi legyen az edzés. Futás, úszás, kviddicsezés vagy valami más. Tegnap futottam, az úszáshoz még korán van… Legyen a kviddics. A szekrényből kivettem egy Adidas melegítő nadrágot, egy lila edzőpólót és a nadrághoz tartozó melegítő fölsőt. Gyorsan felöltöztem, a hajamat kiengedve hagytam, de egy hajgumit felhúztam a karomra. Ha fúj a szél, majd összefogom a hajam. A táskámba bedobtam egy üveg vizet, fésűt és pár dolgot, aztán felvettem az edzőcipőm és kabátom, majd elindultam a szabad kviddicspályára.
A pályára érve a táskámat letettem a lelátó szélére, aztán elmentem egy seprűért. Már be kellene szereznem egy sajátot! Ah.. Majd egyik nap elmegyek venni egyet.
 A seprűvel a táskámhoz mentem, gondolván, amíg bemelegítek, leteszem. Futottam a pálya körül három kört, ami tekintve a pálya nagyságára elég sokáig tartott. Aztán nyújtottam párat, majd felvettem a seprűt, felültem rá, és elindultam a középső karikához. Csodálatos érzés repülni! Felérve megálltam egy pillanatra, aztán újra elindultam. Mentem vele egy kört a pálya szélén, aztán mutatványokat kezdtem gyakorolni. Lajhár-lógás, forgás, meg mindenféle dolog, ami a meccseken jól jöhet. Bár én őrző vagyok, ezért nekem nem kell sok ilyet csinálnom, de ki tudja, mik történhetnek a meccseken.
Elég sokáig „röpködtem” mire kifáradtam. Pár perc pihenést megengedhetek magamnak ennyi kihagyás után. A pálya alja felé indultam, a táskámhoz. A landolás nem pont úgy sikerült, mint terveztem. Kicsit gyorsabban jöttem, ezért szinte belecsapódtam a földbe. Fájdalmamban felnyögtem. Letettem a seprűt a pálya szélére, aztán eldőltem. Csak feküdtem a földön lehunyt szemmel. Már nem fájt annyira a lábam, de nem akartam felkelni. A csuklóm viszont fájt. A becsapódás miatt előre estem, amit a csuklómmal fogtam fel, így a fejem nem sérült, viszont a csuklóm fáj. Bal kezemmel dörzsölgetni kezdtem, aztán meguntam, és csak feküdtem. Föntről úgy nézhettem ki, mint aki meghalt, de ennyire azért nem volt vészes az esés.

Leonie <3 //Nagy-nagy sorry!//

Kicsit kesernyés mosollyal nyugtázom, volt csapatkapitányi méltatásomat. Ha reálisan nézem a dolgot, nem tagadhatom le, hogy van benne igazság, ám, ha valaki az ellenkezőjét állítaná, akkor sem állna távol az igazságtól. Biztos, ami biztos, ha jó csapatkapitány lettem volna, nem mondtam volna le. Ez a saját véleményem, de igaznak gondolom. Viszont az is az, hogy nem voltam rá alkalmas. Bizonyos tulajdonságaim hiányoztak hozzá, amire nagy szükség lett volna. Jellememből adódóan, ezek nem is lesznek meg egyhamar bennem, ezért nem szándékozom mostanában visszatérni a harcmezőre.
Leoni visszautasítására nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ellenállhatatlan lesz az ajánlatom, de most be kell látnom, hogy az ő helyében én sem tettem volna mást. Valóban emlékek fűznek hozzá és nem csak a közös utazás, ami önmagában is egy ritkaság,hanem még az is, hogy egyszer kviddicseztem, amire lehet, hogy soha többé nem kerül már sor, de még egy okkal több, hogy ne tartsam meg az ereklyét.
-Megértem az indokaidat és el is fogadom, de hallgasd meg az enyémeket, aztán újra felteszem a kérdést.- Nézek a vöröskére, miközben tanácstalanul forgatom a kezemben a medált. Nem tudom, hogy meg tudom-e győzni a lányt, de remélem a legjobbakat, hogy végül az érveim hatására majd belátóbb lesz.
-Ez egy kviddics medál. Abban van az ereje, hogy segít ebben a csodás sportban, amit mindketten szeretünk, de kettőnk közül te vagy, aki gyakorlod is, vagyis csak nálad tudja kifejteni az erejét. Nálam csak haszontalan ékszer lenne és a szépségén kívül másra nem igen használhatnám. Ez pedig se neki, se nekem nem jó. Ő elveszíti az erejét, én meg nem élvezhetem segítő energiáját. Olyan valakinél kell lennie, aki azt értékeli benne, ami. Azt, hogy kviddics talizmán. Tíz éve az, és ereje évről-évre nő. Ha megszakítjuk a folyamatot, legyengül. Fogadd el, máskülönben meghal a benne szunnyadó mágia!- Újra felé nyújtottam a seprűt mintázó medált a lánccal együtt és szótlanul vártam, hogy mit lép erre Leonie. Érveim megdönthetetlenek és ajánlatom visszautasíthatatlan. De ha még sem, van még ötlete a tarsolyomban.

Niki ^^

Mintha áll az alkut játszanának. Még szerencse, hogy Leonie nem ismeri ezt a mugli műsort, különben biztos "kedves igazgató úr"-nak szólítaná Nikit a beszélgetés végéig. Egyelőre azonban nincs meggyőződve arról, hogy ez egy remek ajánlat lenne, szóval csak várja a további észérveket.
-De hiszen... - Az már valami, hogy Niki belé tudta fojtani a szót. Erre eddig nem sokan voltak képesek. Most viszont nem igazán tudja, hogy mivel ellenkezzen.
-És mi lesz, ha egyszer újra kviddicsezni fogsz? Akkor szükséged lesz a szerencsehozóra. Meg hát… nem tudhatjuk, hogy én meddig bírom. Mi van, ha valakinek leütöm a fejét, és bezárnak a varázslók börtönébe? Simán megeshet! Ott aztán még a felhőket sem látnám, nemhogy közöttük repkedjek! De ha ennyire nem akarod megtartani, valaki rátermettebbnek kéne adnod. - Nem azért ellenkezik ennyire, mert nem tetszik neki az ötlet, hogy megkaparintson egy ilyen ereklyét. Sőt! Ha valóban megkapja a nagylelkű ajándékot, be fog kuporodni egy sarokba, és csillogó tekintettel fogja simogatni a medált, miközben azt búgja neki, hogy "drágaszááágom". Ilyen sorsot pedig Niki sem kívánhatna a vöröskének.
-Mondjuk ott volt az a srác a csapatunkból.. hogy is hívták? Valami pala... - Vagy tetőcserép. Ki tudja. Egy csomó hölgyemény szokta emlegetni a szőke srácot, de törpénknek nem túl jó a névmemóriája. Meg semmiféle memóriája nem funkcionál igazán, de hát a pénztártól való távozás után ugye nem lehet reklamálni. És garanciapapírok nélkül bizony nem tud kezdeni semmit ezzel a gyári hibával.
-Ő nagy kviddicses, neki biztos kell az Erő, hogy nagyon-nagyon jó játékos legyen. - Leonie medál nélkül is elég magabiztos. Vagyis... a legkevésbé sem tartja magát kiemelkedő játékosnak, de ez nem is izgatja igazán, mert mindig minden tőle telhetőt megtesz. A trükkje talán abban van, hogy sosem idegeskedik, hanem élvezi a játékot. Kérdés persze, hogy mi az, amihez nem így áll hozzá?
-Halál? Dehogyiiis! Itt senki nem hal meg! - Megragadta Niki szavainak a lényegét. Mit neki nagy monológ, csak a megfelelő szavakat kell használni, és máris beadja a derekát. Amúgy is akarja azt a kincset, csak éppen úgy gondolja, hogy más kezében, illetve nyakában jobban mutatna.
-Akkor inkább elfogadom. – Nem is kellett annyit győzködni, ugye? De ahogy kimondja, egyből elneveti magát, és sikítva a kishölgy nyakába veti magát.
-Kösziiii! De szééép! – Átveszi a medált, és elkezd vele ugrálni. –Nézd, mim van! Nézd, mim van! – Úgy mutogatja, mintha legalábbis nem éppen tőle kapta volna.
-De… ömm… hova rakjam, hogy ne hagyjam el? – Áll le hirtelen az ugrándozással, és ijedten pislog diáktársára. Hiszen mindig mindent elhagy, hogy tudna akkor egy ilyen apróságot megőrizni?

Leonie

Nem tudom még magamnak sem egyértelműen megmagyarázni, hogy miért szeretném minden áron, ha Leonie elfogadná az ajándékot. Még csak nem is jó szó ez ide, mert tényleg csak arról van szó, hogy az ereklye tovább éljen, egy aktív kviddicsesnek kell megkapnia. És ki lehetne akkor más? Ha már meg kell válnom tőle, akkor az én volt csapatomból kell, hogy megkapja valaki. Ez a két kitétel, eléggé behatárolja a listát. És Leonie-ban nagyon bízom, kedvelem és ügyes játékosnak tartom. Ha mélyen a lelkem fenekére nézek, akkor pedig elmondhatom, hogy kicsit kompenzálni is akarok ezzel. Ám újabb érveimre megint csak egy újabb kifogás áradatot kapok, bár már kevésbé elutasítót, mint az előbb. Mindegyiket játszi könnyedséggel válaszolom meg.
-Rendben van, ha bezárnak a varázslók börtönébe, nem kell megtartanod, rendben? Én pedig attól tartok, hogy nem fogok már kviddicsezni többé.-
Ez az utolsó mondat nem okozott sem megelégedést,sem örömet, valamiért mégis hiányzott nekem. Nem repülhettem annyit, amennyit szerettem volna, pedig a szabadság érzése, ami a repüléssel járt, olyan töltést adott volna, amire nagy szükségem volt.
-Nem ismerek nálad rátermettebbet- Folytatom, aztán elnevetem magam a furcsa keresztelőn.
-Ja! Yaristára gondolsz? Ő már lassan profi lesz. És különben is, szerintem ő annyira bízik magában, hogy nem is értékelné ezt az amulettet. De, ha esetleg majdan valamikor abbahagynád ezt a sportot, akkor te is add tovább egy olyannak, akit érdemesnek tartasz rá. Vagy hagyd, hogy a talizmán kiválassza a következő gazdáját! - Ennek hogyan létéről nekem sincs ötletem, de hallottam már ilyet és nincs kizárva, hogy ez megtörténik majd. Valahogy engem is így választhatott. csak azt nem értem azóta sem, hogy miért engem, hisz alig telt el kis idő, azóta, hogy megkaptam és máris más fordulatot vett az életem. Lehet, hogy ezt kellett tennem és az amulett segített a döntés meghozatalában? Lehet, de ez talán soha nem derül ki már. Nyugodtan várom a lány válaszát, ha a mondókám nem győzte meg, akkor tényleg másnál van a helye, de ezen majd ráérek akkor gondolkozni, ha ismét visszautasít. De úgy tűnik hatásos a monológom. A vöröske sikítva ugrik a nyakamba, amint a halál szót kiejtem. Ha ezt tudom, előbb jövök ezzel. Mindegy, most már az övé és én örülök az örömének.
-Hozzon szerencsét!- Szólalok meg, ahogy lecsillapodik.
-Talán belevarrhatnád a mezedbe, de azt gondolom, ha elhagy téged, az az ő döntése lesz és nem tiéd. Vagyis ne aggódj! Ha elhagynád, akkor nincsen rá szükséged. Vagy valami ilyesmi. Talán a jóslástan tanárnő tud erről többet mondani. Én nem vagyok ilyen okos a témában. Megyünk ebédelni? Azt hiszem, hogy kaja idő van.- Mosolyodom el, megszabadulva egy végrehajtandó feladattól. A kedvem nem lett jobb, de a talizmán, jó kezekben van.

Benjamin

A lelátón ülve vizslatom a lényeket, amik elhaladnak előttem. Embernek nem igazán nevezném őket, főleg azt nem, aki épp az imént gáncsolta ki az egyik háztársam.
Gyökér.
És ennyi. Nem állok fel, nem megyek oda, hogy vegyen vissza és a többi, a srácnak se segítek összekanalazni magát. Sosem tengtem túl az empátiában, most sem, de hát ez is csak az elcseszett énem egy része, amit természetesen nem bánok. Nem muszáj nekem olyannak lennem, mint a háztársaim, mindenhová kell egy fekete bárány, nem? Na jó, ez így kicsit csúsztatott, mert a hajam már megint szőkén omlik a vállamra. Tök jó ez a varázslás, a festéktől már tuti tönkrement volna, és ez így azért egyszerűbb.
A szememet forgatom, mikor viháncolást hallok, na de jó, hogy egyesek ennyire tudnak örülni valaminek, nekem is dobhatnának egy keveset a lelkesedésből. Oké, tudom, hogy most energiatúltengésemnek kéne lennie, de akárhányszor rávillan a tekintetem a seprűre, én arra fel nem ülök, komolyan. Ez azért röhej, mert általában söprésre használják, és nem arra, hogy... repüljenek. Mi jön még? Ali baba szőnyege? Oké, félre kéne tennem a szarkasztikus humorom, már amennyiben ez annak nevezhető, mert tapasztalatból tudom, ez nem jön be sokaknak.
Aztán megjelenik Benjamin, nem... még nem megyek le hozzá, kíváncsi vagyok, mit csinál, és mivel nőből vagyok, késhetek. Arról meg nem kell tudnia, hogy bájitaltan helyett is itt dekkoltam, valamiért nem jön be az a tárgy, és nem szeretném rövid úton felrobbantani a helyet. Na jó... talán egy kicsit.
Futni kezd,nekem meg felszalad a szemöldököm. Ja tényleg, ahhoz az izéhez ez is kell. Te jó ég, mit aggattam a nyakamba. Először a párbajszakkör, aztán ez... le kéne állnom, és arra koncentrálni, hogy egybe kihúzzam az elsőt. Mit ne mondjak, marha felemelő érzés, tizenhat évesen a kicsikkel lenni, na de sebaj.
- Szia,kifutottad magad?- kiáltok oda neki, mihelyst látótávolságon belülre keveredek. A seprűm fent hagytam a lelátón, nem is én lennék, na mindegy.  

- Húhúúú! - Kiált bele a levegőbe, amikor felszáll és az első csavarját megcsinálja Viktor. Szeret repülni, de nem igazán ért hozzá. Csak élvezni tudja a magaslatot, de ő nem tudna kviddicsezni. Főleg, mert biztosan széttörne a szemüvege. Most is csak azért nem esik le róla, mert a sapka fenntartja a szár végét, így nyugodtan repül fejjel lefelé is akár, vagy orsóban. Otthon szerette nézni a műrepülőket, amikor még kisebb volt, egyszer az apja el is vitte egy olyanra. Nagyon élvezte a kis srác. Mondjuk utána már a talajon állva is úgy érezte, hogy még forog a világ, de azért nagyon jó volt. A falmászás után a második kedvence a hullámvasút volt, amire csak az apja mert felülni vele. Most a seprűre már az apja sem merne felszállni Viktor mellé.
A nagy repkedés közben nem is figyeli, hogy esetleg van-e valaki a pályán, csak repked magának, néha aztán le is pottyan, de nem túl magasról, így meg nem üti magát, na meg védőfelszerelést azért vett fel. Tudjuk jól, hogy Viktor nem éppen az életbiztosítók álma, sokkal inkább a rémálma nekik. Ha látnák azt, amit most csinál. Még nekem is el kell takarnom a szemem néha. Fogja magát, be a lelátók alá mindent seprűn ülve, aztán kitör onnan egy kiáltással, majd hirtelen lefékezi magát. Csoda, hogy a seprű nem dobja le magáról és repül el a messzeségbe Viktor elől.

Mary.
egy ráérős délután

Úgy érzem, hogy az utóbbi időben megfeledkeztem valami olyasmiről, amiről talán soha nem lett volna szabad. Elfelejtettem azt, hogy a repülés nem mindig a küzdelemről és a versengésről szól, elfelejtettem, hogy a repülést élvezni kell, mert anélkül nem lehetséges a kviddics sem. A csapatkapitányság némileg átformálta az agyam és a gondolkodásom ezen részét, sokkal realisztikusabban állok az egész témához, mint kellene. Pedig a sport szórakozás, csak én valahol, valahogyan erről megfeledkeztem. Miután mélyen magamba néztem ezzel kapcsolatban, hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy vissza kellene szereznem a seprűmbe és a magamba vetett hitemet, hogy még mindig tudom élvezni azt, amit csinálok.
Ezekkel a nem éppen vidám, sőt inkább kissé nyomasztó gondolatokkal és a régi jó barátommal, a Tűzvillámommal a kezemben bandukolok ki a pályára. Kora délután van, az idő enyhén szeles, de nem dermesztően hideg. Egész optimális egy kis repüléshez.
Nem végzek valami hű de komoly bemelegítést, nem terveztem semmi komolyat mára, de természetesen azt nem akarom, hogy bármim meghúzódjon. A láb- és bordatörés sem tartozik a kedvenc sportágaim közé, de a rándulást vagy a ficamot is nehezen viselem el. Kicsit kocogok, néhány karkörzés, kis hajolgatás és talán ennyi meg is teszi bemelegítésnek.
Felveszem a földről a kis pajtásomat és néhány pillanatig csak állok csukott szemmel, némán és hagyom, hogy a gyenge szellő kicsit megfújjon. Egyszerűen csak jó érzés. Miután kiesek a révületből, a két lábam közé kapom a seprűmet és finoman elrugaszkodok a talajtól. Kicsit csak lebegek egy helyben, majd megindulok felfelé, a pálya távolabbi részébe.

Kiva

Ezúttal nem akadt kedve sem falubéli sétához, sem a körletben való baktatáshoz. Sütit sem kívánt, ennek függvényében nem is csinált, vagy kért a konyhai manóktól. A tanuláson is túl volt már, inkább friss levegőre vágyott. Úgy döntött hát, hogy a kastély területein marad. Felöltözött, az időjárástól függően, és elindult, ki a kastély falai közül. Miközben kifele caplatott, elgondolkodott, hogy mindjárt vége az évnek. Nyakukon a vizsgaidőszak, utána pedig... A döntés, hogy mi lesz ezután? Menjen haza? Maradjon? Vagy addigra lesz egy harmadik lehetőség láthatáron? Eszméletlenül megszerette a sulit, és még Karácsonyra sem ment haza, az pedig családi ünnep. És a rendes családja számára az első. De mégiscsak, a nyári szünet kábé csak két hónap, utána visszajön a suliba... Végül eldőlt a kérdés: Hazamegy, legfeljebb előbb jön el vagy ilyesmi, de haza megy, mert hiányoznak a szülei, hiányzik a nővére, az unokahúga, hiányzik Morzsalék, a kutyája, és Momó meg Muki, az axolotl-jai. De akkor is, addig nem lehet együtt barátaival, nem varázsolhat, és nem... Nem repülhet... Nem ülhet seprűnyélre, szállhat szembe a széllel, vethet szaltót a magasban, két hónapon keresztül. Ezt pedig nem viselheti el... Csak egy gyógyír van erre... Úgy meguntatja magával a repülést, hogy két hónapra elmegy tőle az összes létező kedve! Erre sincs sok mód, csak annyi, hogy most azonnal seprűt ragad, s feltör a magasba!
Megszaporázta lépteit, és elment seprűt vadászni magának. El is vett a helyéről egy iskolai darabot. Nem a legjobb, na de nincs sajátja, meg nem is kell olyan jó legyen. Nem ez a cél. Majd vesz a jövő évre egyet. Reméljük, nem illegális dolog iskolai seprűkön repdesni meccseken, és edzéseken kívül egy cserejátékosnak. A jármű be, azaz megszerzése után a pálya felé vette az irányt. Mikor odaért, letette a seprűt, elvégre be kell melegíteni, különben baj lehet belőle. Jó nagyon szippantott a friss levegőből, majd belekezdett a gyakorlatokba. Mikor mindent jó alaposan elvégzett, még egyszer nagy levegőt vett, majd felkapta a földön heverő seprűt, s azzal a lendülettel lába közé kapta. A fejéből való gondolatok kiűzése közepette elrugaszkodott, hogy végre a levegőben tudhassa magát. A felemelkedés csodás érzés volt. Hirtelen minden gondja elszállt, könnyűvé vállt, minden tökéletes volt. Imádott repülni. Mikor már 5-10 méter közötti magasságban volt, kinyitotta előzetesen összeszorított szemeit, és nagy meglepettségére meglátott maga előtt egy - feltételezhetően - ismeretlen alakot, aki mivel épp most kezdett bele egy kanyarba, valószínűleg szintén kiszúrta őt.  

Mary.

Egészen elképesztő, hogy most mennyivel másképpen tudok tekinteni erre az egész dologra. Nem feszengek, nem szorongok, mint általában ilyenkor szoktam, most tudom, hogy nem az lesz a dolgom, hogy minden áron védelmezzem a pálya egyik végében álló gyűrűket és ez valahogy felszabadít. Tényleg úgy tűnik, hogy az utóbbi időben teherré vált számomra az egyébként szórakozásnak számító sport.
Nem teketóriázok túl sokat, azonnal ráhasalok az öreg fára és teljes sebességgel megindulok felfelé, a pálya bal felébe. Igazából az se érdekelne, ha kifújná a szél a szememet a helyéről, perpillanat nem tud más érdekelni, csak az, hogy minél gyorsabban menjek. Egy normális ember ezen a ponton azt gondolná, hogy ez már elég, sőt, egy kicsit sok is, vegyek vissza, de nem, megrázom a fejemet és ezzel együtt a gondolatokat is kirázom belőle. Nem akarok mással foglalkozni, csak és kizárólag ezzel.
Nem tudom, hogy mugli számítással vajon milyen gyorsan mehetek, de szerintem olyan 60-70 km/h-val biztos haladok, ami azért lássuk be, védőfelszerelés nélkül cseppet sem veszélytelen. Oké, racionális gondolkodás viszlát, Kiva balra el. És mikor ezt gondolom, tényleg balra fordulok és őrült gyorsan átszlalomozok a gyűrűkön. Ezek után pedig megkezdem életem egyik kedvenc mutatványát, a műbukást. Nyílegyenest lefelé fordulok, mint egy gerely, ami éppen beleállni készül a földbe és mielőtt még az anyaföld széttrancsírozná a kis buksimat, hirtelen felrántom a seprűmet, a talajtól nagyjából másfél méterre és folytatom tovább a magam kis ámokfutását a pálya másik végébe. Majdnem elgányolok egy szegény lányt, akit eddig észre sem vettem és alig tudom kikerülni szerencsétlent.
- Bocsi! - üvöltöm a hátam mögé és haladok tovább a pálya másik részére, de kicsit feljebb húzom a seprűmet. Némileg lelassítok és egy hirtelen mozdulattal felrántom a fa elejét és fejjel lefelé elindulok visszafelé a lányhoz. Szerencsétlenre biztos ráhoztam a gyenge frászt, mégis kéne valamit tenni. Még mielőtt megérkezek elé, visszafordulok normális helyzetbe és hirtelen lefékezek előtte.
- Ő ne haragudj, nem az volt a cél, hogy elüsselek. Csak kijöttem egy kicsit vadulni. - vigyorgom teljesen vörös fejjel. A testemben lévő vér nagyrésze most a fejemet célozta meg, szóval a színelváltozás érthető.

Kiva

Jó dolog a repülés, a seprű nyelébe kapaszkodni, látva, milyen az élet a magasból... Mary részben ezért szeret repülni, és részben ezért is jött most ki. Részben. Másrészt, hogy meguntassa magával ezt a tevékenységet, legalább két hónapra előre. Ami, mit ne mondjak, igen nagy munka. Hisz, hogyan is lehetne meguntatni valakivel a repülést, akár egy napra is, ha világ életében ez volt az egyik legnagyobb vágya? Más kérdés, hogy van-e kedve éppen az illetőnek repkedni vagy sem. A 'most nincs kedvem' nem egyenlő a 'most egy időre meguntam'-al. Bár az utóbbi is igencsak jól jön akkor, amikor nem lehet, de legjobb az előbbi. Minden esetre ez most nem is lényeges. Az már sokkal inkább, hogy Mary épp most ül a seprűjén, és épp most vette észre, hogy nincs egyedül.
Mary látja, hogy a lány épp felé süvít, nem is lassan. Igyekszik összpontosítani, mert nem szívesen ütközne össze a hölgyeménnyel. Azonban még nem rántja el seprűjét, nehogy a másik vele tükörképesen tegye ugyan ezt, elkerülve a baleset elkerülését. Ezen oknál fogva igyekszik felmérni a terepet, megfigyelni, hogy a lány merre is indul. Mikor biztossá vált - igen gyorsan - , ő is elrántotta kölcsönvett járgányát.
- Jól vagy? - kiabál ő is háta mögé fordulva. Egy cseppet sem mérges, sőt. Megfordul, kisebb félkörívet leírva, és az immáron lajháralakzatban felé haladó lányt nézi. Felkészül az esetleges összekoccanás újabb elhárítására, de nem úgy néz ki, mintha a lány tovább akarna repülni. Miután visszafordult rendes helyzetbe, megáll Mary előtt, majd kissé szabadkozni kezd.
- Ó, egyáltalán nem haragszom! Én nem vettelek észre, pedig láthattam volna, hogy nem vagyok egyedül a pályán... - húzza el kicsit a száját. Néha olyan vaksi, hogy az már neki is fáj. Mondjuk, mindig neki fáj elsődlegesen, de na. Lassan már nem lehet vaksinak nevezni, hanem mindjárt vaknak. Azért az egy dolog, hogy keres valamit, és akkor sem látja meg, ha épp azt nézi, de az már igazán kiszúrható, ha ott repked valaki előtte.
- Vadulni? - vigyorog ő is. - Öhm, zavarok a vadulásban? Mert ha esetleg útban vagyok, csak szólj nyugodtan, legfeljebb jövök később. - mosolyog a lányra. Nem szeret útban lenni másoknak, inkább elintézi a dolgát később, minthogy kellemetlenséget okozzon.

Antonio


Ahogy Antonioval lementünk a pályára éreztem, hogy a friss szellő belekap hajamba. Nagyon jó érzés lesz a seprűn ezt még jobban megérezni. A pálya hangulata még ilyen csendes környezetben is igazi élményt jelent a magányos repkedő számára.
Már rég tudtam a tűzvillámomat kipróbálni, akkor is csak pár percre. Ez az átka egy új seprűnek. Sosem elég belőle. De most Antonio társaságában mindent beleadok. Igaz egy másik álmom is teljesülhet. Az Ő Nimbusz seprűjét is kipróbálhatom. Ahogy hallottam nagyon jó gép. Egyetlen gyenge pontja a tűzvillámmal szemben, hogy lassabban gyorsul fel.
Amúgy megbízható.
Kezemben a seprűvel barátomra nézek.
-Akkor felkészültél?

Ronald
A finom lágy szellőben jó érzés volt sétálni. Friss levegő egy kicsi szél, nem kell több. Pláne, hogy még mit hoztam a kis táskámban. Egy kvaff méretű labda. Majd mikor barátja megkérdezte, hogy felkészült-e, ő magabiztosan válaszolt:
- Igen, induljunk!!!
Azzal két lába közé kapta seprűjét és fölemelkedett 1 méterre és rágyorsított. Rézsútosan felfelé repült és csodálatos dolog volt tudni, hogy megtanult 1 perc alatt repülni és nem törte össze a seprűjét, sőt egy karcolás se volt rajta. Sport talárja csak úgy lebegett mögötte. Háromszor megkerülte a pályát, majd előre bukott és minél gyorsabban a másik oldalra repült.

Antonio

Nem csodálkoztam azon, hogy Antonio ennyire türelmetlen a repüléssel kapcsolatban. Láttam rajta, hogy erre várt egész nap. Élveztem a látványt, ahogy felemelkedett, majd kigyorsított. Magabiztosságot tükrözött. Igazi tehetséggel megáldott. Azt hiszem nem kell féltenem. Ahogy felém repült én is a lábaim közé kaptam seprűmet, hirtelen elrugaszkodva egy szempillantás alatt Antonio mellé értem.
-Látod ott azt a bal oldali torony aljában lévő követ azon a kis emelvényen?
nemrég tettem oda. Versenyezzünk ki éri el előbb és tudja hamarabb megszerezni!- nem tudtam mennyire fogja élvezni a dolgot, de először teszteljük az ügyességét. Kis előnyt adtam neki. Persze nem sokat. Csak annyit, hogy a seprűm ne gyorsulhassa le. Majd egy éles kanyarral eltérítettem a céltól. Ha azt hitte, hogy könnyen megszerezheti a követ tévedt. A tesztelés folytatódik. Nekem a a kő a célom, hanem, hogy megdolgozzam kicsit. Persze csak azért, mert szeretne kviddicsezni. Így legalább megismeri mire is számíthat. Persze gurkók nélkül.
-Ne add fel. Érd el minél hamarabb Antonio!- majd előre bukva mutattam neki, hogyan gyorsuljon fel és célba vettem a kis asztalkát. Előtte lefékeztem és oda kiáltottam.
- Most próbáld meg te is!

Csodás volt repkedni a pályán, elképzeltem magam mintha hajtó lennék egy kviddics csapatban. Na de amikor odarepültem barátomhoz, aki azt mondta, hogy fogjam meg a követ előtte az tetszett. De később nem értettem: miért nem versenyez velem? Végül rájöttem: ő tesztel engem! Ekkor minden akadályát legyőztem és úgy ahogy ő mutatta felgyorsultam és elkaptam. Majd odarepültem barátomhoz:
- Na de én nem fogó akarok lenni hanem hajtó!
Azzal odarepültem a pálya mellett ledobott táskámhoz és kivettem belőle a kvaff méretű labdát. Majd oda passzoltam neki:
-Kapd el és passzolgassunk!
Azzal távolabbra repültem barátomtól és vártam, hogy visszapasszoljon.

Antonio

Épp erre vártam. Látom, hogy Antonio jól üli meg a seprűt. Van érzéke hozzá. Nem hiszem, hogy sok mindent mutathatnék neki. Elég, ha az ösztöneire hagyatkozik.
-Hajtó?-kérdeztem meglepve. Pedig azt hittem a cikesz érdekli. Mindegy. A hajtó is nagyon fontos a csapatban, mint ahogy az összes poszt az.
-Dobhatod! Ha jól megy akár még védhetek is párat!
A játék egyre jobban ment, sok jó labdát kaptam, majd elkezdtünk figurákat is bemutatni, mintha kikerülnénk tárgyakat, embereket?- szóval nem látott, de odaképzelt akadályokat!
Barátom néhány látványos dobással is szórakoztatta a lent nézelődő egyre lelkesebb közönséget.
A szél kicsit felélénkült, de jót tett mindenkinek. Nem volt az a bágyadt meleg mint délelőtt.

Ronald
Csodálatos érzés volt. Végre nem csak röpködtünk, hanem passzolgattunk is. Hogy hogy nem tudja, hogy én hajtó akarok lenni?  Nem mondtam talán el? De hát én úgy emlékszem, hogy mondtam. Na mondtam, vagy nem mondtam, mindegy. A nagy csodálkozás közepette észre se vettem, hogy nem válaszoltam. Mikor válaszra nyitottam a számat, akkor meg a torkomon akadt a szó. Mi van velem? Megfáztam? Á, nem ennyi idő alatt biztos, hogy nem fázhattam meg. Na jó válaszoljunk:
- Persze hajtó, úgy gondolom az érdekesebb. Szerinted nem? Én ha nagy leszek, kijárom a sulit, akkor kviddics játékos akarok lenni.
Ehhez foghatót még sosem éreztem. Életemben másodszor ülök seprűn, és tudok repülni. Sőt, én a barátommal repülést terveztünk, és ebből nem más, mint edzés jött ki.
Passzolgattuk a kvaffot, és amikor elfáradtam szóltam:
- Gyere, hoztam egy kis kaját a nagyteremből. Vajas kenyér, és rántott hús. Kérsz? Van paradicsomlé is.
Boldogan repültem a még mindig a pálya szélén nyugvó táskámhoz. Kivettem belőle egy csomó vajas kenyeret. Azután jött egy kis doboz, ami tele volt rántott csirkecombbal. Ezek után hívogatóan néztem  barátomra.
- Hallod, ezek mind ránk várnak! Utána kipróbálhatjuk egymás seprűjét.

Antonio Welse

-Rántott csirkecomb? Az egyik kedvencem. - Hirtelen megdöntöttem a seprűmet és célba vettem a táskát. Mégis Antonio megelőzött, úgy néz ki gyorsan
kapcsolt.
Ahogy földet értünk hozzátette:- A paradicsomlevet nem szeretem. Egy kis vajsört hoztam  
-Tényleg mondtad, hogy hajtó akarsz lenni. Az idén lehet benn leszek a házunk csapatában. Még nem tudom melyik poszton. Majd eldől. -haraptam bele a rántott csirkecombba.
- Nincs kicsit hűvös?- nem vártam választ.
Páran az eddig nézelődök közül odajöttek. Leginkább elsősök. Hamar megnyugtattam őket, hogy falatozás után újra fent leszünk és tovább játszunk.
- Persze, már alig várom, hogy a Nimbuszoddal repülhessek.
A vajsörből megkínáltam barátomat is, habár a paradicsomlére nem tudom jó-e.
Mindenesetre engem felmelegített kicsit.
-Akkor elvihetem a seprűdet kicsit? Had mutassak az elsősöknek pár trükköt.