Széles Veronika

Mary a nagyterembe tart. Minden új neki, ez az egész olyan csodálatos, varázslatos...
~ Merre is van a nagyterem? Elfelejtettem... Olyan nagy ez a kastély, folyton eltévedek... ~ gondolta.
Végre megtalálta a nagytermet! Benyitott az ajtón: A terem tömve volt emberekkel, mindenkin szép ruha, vagy dísztalár volt.
~ Ma van a karácsonyi bál! ~ gondolta. ~ Elfelejtettem! Hogy én mekkora hülye vagyok...
Lenézett magára. Csak egy egyszerű, iskolai talár volt rajta.
~ Na nem baj, úgy sem vettem volna mást...
Körbenézett. Hirtelen egy egy ismerős arcot látott:
~ Széles Veronika. ~ állapította meg. ~ Mekkora mázli!
Odament hozzá.
- Szia! - köszönt. - Hogy vagy? Milyen a bál? Nagyon szép a ruhád.  

Veronika és Sharlotte

Miután leültem Veronika mellé, bemutatott minket egymásnak Sharlotte-al. Nagyon kedves lánynak bizonyult. Megláttam az asztalon a sütiket, és mivel éhes voltam, vettem magamnak egy párat. Nagyon finomak voltak, főleg a zserbó, amit imádok...
- Nagyon jó! - mondtam, mikor Veronika megkérdezte, milyen a suli. - Hihetetlen jó volt amikor megjött a levél, hogy felvettek ide. Először nem is hittem a szememnek. Csak egy óra múlva, a levél kibontása után, mutattam meg a nővéremnek. Ő sem tudta hová tenni. Mikor megmutattuk a szüleimnek, anyukám közölte, hogy biztos csak szórakoznak, és hogy ne éljem bele magam, mert ilyen nem létezik. De aztán jött a 2. levél, aminél már láttam, hogy egy bagoly jön. Ösztönösen kirohantam a házból, a bagoly meg a kezembe ejtette a levelet. Akkor már tudtam, hogy igaz. És most itt vagyok. Varázslást tanulok, és imádom! - Mikor észre vettem, milyen sokat fecsegtem, gyorsan megkérdeztem:
- Na és nektek milyen? Szeretitek? - fordultam Vronikához és Sharlotte-hoz. Közben a számba tömtem egy adag sütit. Tudom, nem illik, de úgy éreztem, kilyukad a gyomrom, ha nem eszek valamit, és hát az előételről már így is lekéstem, nem volna valami kellemes, ha a süti is eltűnne mielőtt jóllakom...

Veronika és Sharlotte

Értem. - mondta Mary miután Veronika elmondta a történetet, hogy hogy kapta meg a levelét. Ez után mindenki rövid ideig tartó gondolkodásba merült. Mary körülnézett a nagyteremben. Kedv telve szemlélte a karácsonyfákat, és a boldogan táncoló embereket. Imádta a karácsonyt...
~ Talán mégsem megyek haza... - gondolta. - Most, az 1. évben itt szeretném tölteni... Látni, hogyan ünnepelnek a varázslók... Bár ahogy elnézem - állapította meg - pont olyan, mint a mugliknál...
- Szia, örülök, hogy megismertelek! - mondta Sharlotte-nak, miközben elment. Miután elkezdett táncolni, Veronika elmondta, ki a partnere, és sorra rámutatott egy pár emberre, majd röviden leírta, hogy ki kicsoda. Nagyon örült neki, mert így nagyjából tisztában van vele, hogy kihez, forduljon, milyen esetben, vagy ha valakibe belebotlik, legalább nagyjából tudja, ki is ő, vagy hasonló. Aztán meghallotta a kviddics szót, és felcsillant a szeme... Nem tudta miért, de az első pillanattól kezdve, mióta megtudta mi is az, rajongott a kviddiccsért... Egyszer még meg is lovagolt egy seprűt, már amennyire lehet az lovaglásnak nevezni... Először azt hitte le fog esni, de mikor elrugaszkodott a földtől, az felemelő érzés volt! És mi tagadás, 1. alkalomhoz képest nem is volt rossz, főleg, hogy addig nem is gondolta, hogy ilyet lehet.
Veronika még elmondta egy pár emberről, hogy ki is ő, és végül felajánlotta, hogy kérdezhet. Bár a kérdés, ami megformálódott fejében, nem éppen az volt, amire a felajánlás szólt, de biztosan nem bánja, hiszen ez egy nagyon egyszerű kérdés. Legalább is Veronika számára.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva. - Ami azt illeti, lenne is egy kérdésem, de az nem pont ide kapcsolódik. Hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a háza csapatába? És mikor van felvételi?

Veronika

Hamar választ kapott a kérdésére. Veronika elmondta a tudnivalókat. Kissé furcsállta, mikor kiderült, hogy vegyesen vannak a csapattagok, de nem is rossz. Barátságosabb a mérkőzés. Legalább is bizonyos mértékben, szerinte az.
- A hajtó. - adta meg a választ a kérdésre. - Mert már igen régóta nagyon jól tudok célba dobni. Elég sűrűn sikerül. Akár 50 méterről is. Bár meszebről nem megy valami jól... Remélem ez elég jó teljesítmény ahhoz, hogy csapattag legyek, ha csak csere is. - nézett aggódva Veronikára. Komolyan érdekelte a kviddiccsezés, és nagyon be szeretett volna kerülni valamelyik csapatba.
~ Olyan jó lehet kviddicsezni... ~ gondolta. ~ Repülni a magasban... A játék örömét élvezni... Versengeni... Ha gólt dobsz, a házak újjonganak... Persze ha elrontod, nem kellemes, de akkor is... Milyen jó lehet! Remélem, jelentkezhetek! És ha igen, be is kerülök! ~ hirtelen megrázta a fejét. Észre sem vette, hogy elkalandozott. Bocsánat kérően nézett Veronikára. De aztán látta, hogy a lány is elkalandozott egy kicsit, úgyhogy egy megkönnyebbült sóhajjal letudta a dolgot. Aztán ismét a lányhoz fordult:
- És... - kérdezte. - Hogyan is működik ez a dolog? A jelentkezés meg minden. Kérvényezni kell, hogy jelentkezhess? Bármikor lehet? Vagy van egy kitűzött alkalom, és akkor van rá lehetőség? Na és hol lehet megtalálni ezt az Ármint? - faggatta Veronikát. Mindent tudni szeretett volna.

Veronika és Áron

- Igen, ez tényleg nem volt szép tőle. - helyeselt Mary, Veronika panaszára.
- Rendicsek, akkor inkább majd küldök neki egy baglyot. Nem igazán tudom, mennyire tudnék Bogolyfalván tájékozódni... Mondjuk ha elég kicsi, talán menni fog, viszont én ismeretlen környéken simán eltévedek, bármilyen kicsi. Hmm, huszon éves? Akkor a nővéremmel egy idős lehet.   - Örült, hogy ilyen fiatal emberről van szó. Így nem kellett félnie a megszólítástól, hogy milyen stílusban beszéljen... Persze, az udvariasság nála alap, már amennyiben a társaság is az, de hajlamos rá, hogy ilyen apróságoktól is zavarba jöjjön. Viszont, ha a tesójával egy idős, megnyugodhat.
- Értem. - bólintott következő, mini kérdészáporának válaszára, ami, mint az összes többi, szintén hasznosnak bizonyult.
Veronika a táncosokról Maryre, majd megint a táncosokra pillantott, és egy, számára kissé hamiskás, mosoly terült szét arcán. Mikor táncolni hívta, ellenkezni akart, mondván, hogy nem túl jó táncos, és a ruhájában, pontosabban talárjában is kissé különc látványt nyújt. Végül azonban felülemelkedett a talár kérdésen, hisz, mint már korábban is győzködte magát ezzel, úgysem vett volna mást, és amúgy sem számít neki sokat a külsője, meg eleve azért jött, hogy jól érezze magát Veronikával. Ha ülve, akkor ülve, ha táncolva, akkor táncolva. És ami azt illeti, egy kicsit ő is kedvet kapott hozzá, ahogyan a többieket nézte. Hát akkor miért ne?
Mire ez a rövid ideig tartó gondolatmenet elért a végére, Veronika már rég elkapta kezét, és a táncparkettre vitte. Habár azzal nem igen értett egyet, hogy őt, Maryt felkérnék, de abban biztos volt, hogy Veronikát fel fogják.
Veronika táncolni kezdett. Bár az első 10 másodpercben kicsit feszengve, elég gyorsan felszabadult Mary is. Pár perc szórakozás, táncolás, nevetgélés után, meg is jelent egy srác, hogy felkérje Veronikát.
- Persze, szabad! - mondtam, és visszamosolyogtam. Bár a választ nem igen várta meg, ez nem zavart. Visszahúzódtam a táncparkettről, és néztem tovább a táncolókat.

Ármin

Miután Veronikáék táncolni kezdtek, nem sokkal egy fiú, Ármin jött oda hozzám. Az akiről Veronika mesélt.
~ Összetöri? ~ gondolta Mary. ~ Nagyon remélem, hogy Veronikáét nem fogja. Ő egy nagyon kedves lány, nem érdemes vele rosszban lenni, vagy megbántani.
- Persze. - mondta a felkérésre. - Legalább nem kell felkeresselek, vagy baglyot küldenem. - örült neki, hogy nem kell. Így legalább személyesen megbeszélheti Árminnal a dolgot, és mit ne mondjon, sokkal hamarabb lehetősége nyílt rá, mint azt remélte. Ennek nagyon örült.
- Szóval, - kezdte. - hogyan is működik ez a dolog? A játékszabájokat ismerem ugyan, de bevallom, még sosem próbáltam magát a kviddiccsezést. De persze már repültem seprűn! - tette hozzá sietve. - És egész jól ment. Meg célba dobni is tudok. Kétszer már a seprűről is sikerült. (Három próbálkozásból.) És amit láttam a kviddicsből, nagyon megragadott. Ezért szeretném kipróbálni, megtanulni, és ha megy, bekerülni valamelyik csapatba, ha mást nem, cserejátékosként. Van erre lehetőség? Van valami kiképzésféle, gyakorlás, vagy ilyesmi? Úgy értem kezdőknek, akik még nem csinálták. Bocs a lerohanásért. - mondta végül Mary. Rossz szokásai közé tartozik a fecsegés, akár áradozás, vagy panaszkodás, akár kérdés formájában.

Ármin

Mary megnyugodott, mikor kiderült, hogy a srác minden bizonnyal tényleg szereti Veronikát. Odanézett, és elmosolyodott. Lehet, hogy a srác alapvetően hülye volt, de jól néztek ki Veronikával.
- Hát igen, a baglyoknak is jár pihenő. - vonta meg a vállát mosolyogva Mary. A táncparkettre mentek, közben folytatva a beszélgetést.
- Igen. - bólintott Ármin megállapítására. Figyelmét nem kerüli el, hogy Ármin egyre jobban mosolyog rajta. Ilyen szórakoztató lenne? Az emberek gyakran szoktak mosolyogni rajta. Már akivel jóban van. Sose értette, ennek mi az oka. És rajta mosolyognak egyáltalán, vagy olyankor találkozik össze velük, mikor amúgy is jó a kedvük? Persze nem veszi zokon, akkor sem, ha nevetnek rajta, sőt, örül, ha megnevetteti őket, csak a 14 év alatt még nemigen sikerült megszoknia.
- Igen, azt megköszönném, ha megnéznéd. - mondja a felajánlásra. - Hogyhogy csapatmódosulások vannak? Mert nemsokára itt a vizsgaidőszak? - érdeklődik. Ha ez a helyzet, nincsen problémája vele, mert ő sokat tanult, úgyhogy ha bekerülne, bőven lenne ideje a gyakorlásokra, még ha napi 3-4 órásak is.
- Köszönöm szépen! - nem bírja visszatartani a vigyorgást, olyan boldog, hogy kipróbálhatja a kviddicset. A kacsintás is bátorítóan hat rá, ami a kérdéseket illeti, nem mintha eddig nem kérdezett volna.
- És ami a gyakorlást illeti, hogy van? - folytatja a nála szokásos kérdésáradatot. - Pontosabban mikor? Reggel 5-6-7-kor, az 1. tanóráig? És hogy szokott lenni a gyakorlás? Ott is te vezeted a játékot, vagy csak akkor kell, amikor élesben megy, a másik csapat ellen? És a gyakorláskor csak 7-en játszanak, vagy a cserecsapattal? - mindent tudni szeretett volna a legapróbb részletig, hogy minden jól menjen, mire odakerül, illetve minden tiszta legyen számára.

Veronika

06:47 volt. Marynek kipattantak a szemei. Kb. egy perccel később felült az ágyban. A szobatársai még aludtak. Úgy érezte, most már tényleg fel kell fedeznie a területet - az iskolán kívül is. Függetlenül attól, hogy még aszt sem sikerült rendesen felfedeznie, sőt...A Bagolykőben töltött napjai óta most először veszi rá magát, hogy nekiinduljon, és megnézze magának Bogoly falvát. Most először azt sem bánja, ha eltéved.
Felkelt, gyorsan lezuhanyozott, sebtében megfésülködött, haját a megszokott lófarokba kötötte, vett egy kényelmes nadrágot, pólót, pulcsit, csizmát, és végül egy nem túl vékony, de nem is túl vastag kabátot. Lement a nagyterembe, evett 2 szelet pirítóst, és 07:13-kor neki is vágott az útnak Bogolyfalva felé.
Mikor leért a faluba, ámulva nézett szét. Sokkal szebb volt, mint Pákozd, ahol felnőtt. Mikor már eleget bóklászott, és kicsit meg is éhezett, betért a cukrászdába, ami mellett és akkor haladt el. Pontosabban haladt volna, ha nem megy be. Igazán helyes kis hely volt, olyan otthonos, és barátságos. Mikor beljebb ment, megpillantotta Veronikát. Veronika mindig nagyon kedves volt hozzá, ezért hamar megszerette a lányt. Valójában eddig ő volt az egyetlen barátnője az iskolában, és sajnos majdnem a sulin kívül is, de ez részlet kérdés, olyan részleté, amelyik per pillanat nemigen tartozik ide. Odament a lányhoz, és köszönt neki:
- Szia Veronika! Hát te? Itt dolgozol? - érdeklődik. Mondjuk jogos. Veronika biztos itt dolgozik, különben nem lenne a pult mögött... Hát igen, Mary hajlamos egyértelmű válasszal rendelkező kérdésekkel bombázni másokat. Részben ezért is tud olyan idegesítő lenni.
- Nagyon megéheztem. - mondja, mikor megkapja a választ. - Tudsz valami fincsi sütit ajánlani? - na tessék, már megint egy egyértelmű választ követendő kérdés. Hogyne tudna ajánlani valami fincsi sütit, mikor egy cukrászdában vannak, és ő itt is dolgozik, valószínűleg már egy jó ideje? De ez láthatólag nem zavarja Veronikát, aminek nagyon örül.
- Amúgy hogy vagy? Mi újság feléd mostanában? - kérdezősködik, végre olyasmiről, ami nem egyértelmű, csak ha választ kap rá.

Alexander

Az nap reggel korán keltem, és indultam útnak, Bogolyfalva felé véve az irányt. Körülbelül feléig érhettem a felfedező körutamnak, a faluban. Már a cukrászdát is megjártam, így frissen, jókedvűen, jóllakottan folytattam utamat. Az eszem kivételesen a közelben járt.
~ Milyen szép kis falu! ~ gondoltam magamban. ~ Nem is értem, miért nem jöttem le korábban. Olyan szép... A házak tök jól néznek ki, és az elrendezésük is jó. Vidám kis hely. ~ Ennél a mondatnál épp egy másik utcába néztem. A temetőbe. ~ Ennyit a vidámságról. Már annyi mindent láttam. Be kéne menni a temetőbe is... Olyan Halloween hangulat van bent. Szeretem a Halloween-t! ~ itt irányt változtattam, és egyenesen a temetőbe mentem. Valamiért szerettem. No nem azért, mert élvezek halottak között sétálni, hanem azért, mert tetszenek a sírok, és a temetőknek is van egy külön hangulata. Habár nem éppen pozitív, de rám valamilyen szinten, még is pozitívan ható, negatív hangulat. Na igen... A magyarázó készségem sosem volt jó. Rémesen tudok magyarázni. De ez más tál tészta.
Járkáltam a sírok között. Jobbra, balra nézve, a sírköveket kémlelve. Bár nem jártam sok temetőben, sőt, de ez volt a legnagyobb, és leginkább olyan hangulatot kölcsönző temető, amilyent én egy temetőtől elvárok. Rossz szokásom, hogy néha sétálás, nézelődés közben háttal sétálok, azaz curikkolok. Anyu mindig mondja hogy ne csináljam. Apum is mindig ezt csinálja. Nem tehetek róla na, a génjeimben van, akár csak az, hogy könnyen felhúzom magam, és hamar a plafonon vagyok. Az ilyeneket a szüleimtől örököltem. Mindent tőlük. Anyukámtól a hirtelen haragomat, a könnyen káromkodást, apukámtól a vaksiságot, néha való bambaságot, és a szépen rajzolást. Kettőjüktől pedig a nagy észt, és az emellett lévő nagy hülyeséget. Igen. Ellentmondásos ember vagyok e téren.
Szóval épp a sírokat bámultam, szokás szerint nem néztem a lábam elé, amikor az árnyékomnál, és a cipőm orránál, na meg az útnál van érdekesebb néznivalóm, így véletlen majdnem nekimentem, sőt, egy kicsit neki is mentem egy, kb. velem egy idős srácnak.
- Bocs! - mondtam, majd köszöntem is. - Szia! A nevem Mary Glotter. - nyújtottam kézfogásra a kezem, ahogy illik.

Veronika

- Hmm... "mondja" Mary a sok finomság hallatára. - Igazán jól hangzik. - Teszi hozzá egy vigyor kíséretében. Mikor Veronika a vizsgaidőszakról panaszkodik, Mary a következőt veti fel a lánynak:
- Mi lenne, ha a műszakod lejárta után elmennénk egyet korizni? Akkor felszabadulnál egy kicsit, közben nem izgulnál annyira, és utána tanulnál egy jót? Akkor talán nem fogsz annyira ezen görcsölni, és kicsit elengeded magad! - reméli, hogy Veronika rábólint a dologra. Elvégre, mit árthat? Folyton csak tanul, lehetetlen, hogy ne verődött volna a fejébe az egész. Csak izgul szegény. És ha kicsit elengedi magát, nem izgul majd annyira, és utána frissen, kipihent aggyal ismételheti át, vagy tanulhatja meg azt a kicsit, amit még nem sikerült.
- Ugyan, semmi gond. - mosolyog bátorítóan a lányra. És látva a pirulást, hozzáteszi:
- Viszont ha mindenképp szeretnél kiengesztelni, azzal tudsz, ha mesélsz, ki ez a srác? - egyáltalán nem szemrehányásnak szánta, sőt! Veronika, mint ahogyan a bálon is megállapította, nagyon jól nézett ki azzal a sráccal. És Mary örült, ha Veronikát örülni látja. Nem tudta miért, de örült neki. Mary nagyon megszerette Veronikát, ő olyan igazi barát volt számára. Olyan barát, amilyen még nem volt neki. Aki mindig mosolygott ha meglátta, aki soha egy rossz szót nem szólt hozzá, aki mindig kedves volt, és akit tényleg érdekelt a hogyléte. Persze, voltak Marynek korábban is barátai, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy nem igazi barát, megszakadt a kapcsolat, vagy épp internetes volt, és soha az életben nem látták egymást. Összesen két tartós, személyes barátsága van. A két személy pedig a tíz évvel idősebb nővére, és a fél évvel fiatalabb unokahúga.
Hmm... Nem igen tudok dönteni... Tudod mit? Rád bízom magam. A döntés a tiéd, megbízom az ízlésedben! - vigyorog rá Mary. Aznap nagyon sokat mosolyog, tök jó napja van. Hogy mi az oka? Azt nem tudja. Csak azt, hogy imádja a sulit, a mágiát, és most már Bogolyfalvát is!

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Veronika

- Jöhet. Hmmm... Mindegy, azt is rád bízom. Mindent rád bízok! - mosolyog Veronikára Mary. Mint mondta, teljesen megbízik Veronika ízlésében.
- Ühüm, persze ráérek! Azalatt még megeszek pár ilyen szendvicset... - teszi hozzá Mary. - Én korcsolyacipővel még sosem koriztam, csak csúszkáltam a jégen, de mindig ki akartam próbálni. - ez így is volt. Mary tényleg mindig is ki akarta próbálni a korcsolyázást, de sosem lehetett... Görkorizni is csak egyszer volt alkalma, azt is csak akkor, amikor az édesanyja a közelben sem volt. Ő, mármint az édesanyja, ilyen szempontból mindig is túlságosan féltette. Amiért Mary hálás is volt, de azért ha mindig mindentől megóvja az anyja, hogy szerez minimális tapasztalatot felnőtt korára? A válasz: Sehogy. Muszáj kockáztatni. És hát ennél nagyobb bajban, amilyenben most van úgysem lesz egy jó ideig, vagy talán soha az életben, az biztos. És ezt pár esés sehogy sem fogja tudni felülmúlni.
- Megígérem! - mondta komoly képet vágva, jobb keze szíve fölé téve, bal keze pedig fölemelve. Ami bár lehet egy kicsit - vagy nem is kicsit - túl színpadias, de akkor is komolyan gondolta. Közben elkészült az ínycsiklandozóan finomnak ígérkező szendvics, ami be is váltotta ígéretét.
- Hát ez remek! - néz Veronikára Mary. Tényleg nagyon ízlik neki, ilyen finomat még soha nem evett. Miután ezt megállapította magában, Veronika belevágott a mondandójába, amire Mary feszülten figyelt, mivel nagyon érdekelte a dolog. Amikor Veronika a kviddicses részhez ért, Marynek bevillant valami:
~ Pillanat... Veronika mondott valamit erről a bálon... ~ gondolta Mary. ~ Csak egy kviddics meccsen volt, és akkor is egy idősebb, szőke Levitás srác húzta előtte az agyát, majd verte meg a meccsen... És a bálon mindketten megállapítottuk, hogy szemét volt... ~ vonta fel szemöldökét Mary, viszont a gondolatmenetet félbe hagyta, és tovább figyelt a vele szemben lévő lányra. Félő volt, ha tovább gondolkozik ezen, elveszti a fonalát annak, amit a lány mond neki. Szerencsére eddig sikerült gondolkodás közben is figyelnie rá. Igazán érdekes volt amit mesélt. Mire végzett, én is a szendvicsemmel.
- Hmm... Ez igazán érdekes... És hogy döntesz, végül elmondod a szüleidnek? Vagy inkább titokban tartod még egy kicsit? Habár, ha rám hallgatsz nem tartod titokban sokáig, mert még a végén lebuktok, és úgy nagyobb baj lesz. Vagy épp abból lesz a hiszti, hogy milyen sokáig titkoltad... Meg azért Áronnak is biztos jobb, ha ő eleve nyíltan szeretné. És ahogy elnézlek, neked is jobb lenne. - mosolygott rá Mary, és kicsit megbillentette fejét. - Minden esetre, én nagyon szorítok nektek. Ami pedig a félelmed illeti, csak annyit tudok mondani, hogy nagyon okos lány vagy, és elég idős, hogy eldöntsd, mit is akarsz, és hogy tényleg akarod-e. És ezt a szüleidnek is be kell látniuk. Ahogy mindenki másnak is. Amennyiben nem sül el jól a dolog, legalább szereztél egy kis tapasztalatot, és amilyen hibát elkövettél ebben a kapcsolatban, nem fogod a következőben. Ha, lesz ilyen egyáltalán. - kacsintott Veronikára Mary.

Veronika

- Nem, tudtommal semmire sem vagyok allergiás. - legyintett. - Engem nem lehet olyan könnyen kicsinálni... - ez után Veronika beszélt, ami bevallottan, tettszett Marynek.
- Hmm. Rendben! De szólok, hogy biztos nagyon béna leszek... Hányas a lábam? Na, ezt így pontosan nem tudnám megmondani... Vannak 37-38-as cipőim is, és mind jók rám. Ez attól függ, mekkora a bélése a korcsolyának. De rendben, addig nem jövök le, míg meg nem tanultam! - mosolygott ismét Veronikára. Tök jó! Végre megtanul rendes korival korizni, nem csak csúszkál a jégen, és azt is csak meghatározott időtartamig! Jó persze, biztos nem fog éjszakába nyúlóan ott csúszkálni, csak jó érzés, hogy addig lehet ott, amíg akar. Régen még a jégen sem csúszkálhatott soha rendesen. Általában az édesanyja miatt...
- Bizony, tényleg nagyon ízlik! - bólogatott Mary. - Merd is mert nagyon finom! Ó, köszönöm szépen! - eleve hihetetlen jó napja volt, már alig várta, hogy jégre is menjenek, és most ingyen megkapja élete legfinomabb szendvicsét? Mi lehetne ennél jobb? Ez után Mary tovább figyelte Veronikát. Nem mintha eddig nem figyelte volna, sőt! Amikor ahhoz a részhez ért, hogy csak egyszer fordult elő a szeretője szekrényben bújtatása, Mary egy kicsit kerekebb szemekkel nézett a lányra, és vissza fojtott egy nevetést, ami készült igen nagy robajjal kitörni belőle. De végül sikerült visszatartani, minden előjel nélkül. Semmi esetre sem szerette volna megrendíteni a lány, felé irányuló bizalmát. Mire volna az jó? Na de hát megbántani sem akarta. Viszont elég furcsa volt elképzelni. Veronika és Áron ülnek Veronika szobájában, beszélgetnek, mikor egyszer csak léptek zaját vélik hallani. Majd Veronika meglepő hirtelenséggel pattan fel, nyitja ki a szekrényt, hogy egy mozdulattal belökje Áront, miközben azt suttogja: Apukám itthon van! Bújj el, gyorsan!
Mary nem tehetett róla, de minden sztorit aprólékosan elképzelt magának. Biztos, hogy jobban átélje annak jelentőségét, vagy jelentéktelenségét, attól függ, mi, avagy milyen az a sztori.
- Hüm. - hümmögött Mary. Elég vicces sztori lehetett. Erre nem tud mit mondani. De nem is kell, mert Veronika folytatja.
- Hüm. - először erre is csak hümmögött. - Lehet, hogy mikor rájött, mekkora a különbség a szórakozás, és a tényleges szerelem között, úgy döntött, hagyja az előbbit, és akkor már, ha ilyen értékes az utóbbi, felvállalja teljes egészében. - tűnődött hangosan. - Igen, értem. - mosolyodott el halványan, mikor látta, hogy Veronika azon tűnődik, Mary megértette-e a célzást. Ez után bejött egy vörös hajú lány, köszönt nekik, és kiderült, hogy Veronika kollégája. Miután a lány elment átöltözni, Veronika folytatta.
- Értelek. - mosolyogtam rá. Bár én még nem tapasztaltam, van egy nővérem, akinek az első, két és fél évig tartó kapcsolatának voltam szem, és fül tanúja, mivel a srác két és fél éven keresztül, majdnem minden hétvégén náluk aludt. És Mary mindent tud arról a kapcsolatról, amit tudni lehet.

Bianka

Ismételten kedve támadt egy jó, kiadós sétához. Ezen okkal hamar fel is kelt, megfürdött, és jó vastagon felöltözött, nehogy megfázzon, majd kifele vette az irányt a kastélyból. Élvezte a friss levegőt, a tél illatát. Alig várta, hogy leérjen Bogolyfalvára. A főutcán sétálva megpillantotta a cukrászdát. Nem bírta megállni, hogy ne menjen be, hiszen a múltkor is olyan jót evett ott. Úgy döntött benyit, és így is tett. Mikor belépett, körül nézett, majd odasétált a pulthoz, és rendelt három minyont. Ismét körbenézett, és megpillantott egy szőke, éppen rajzolgató, kb. vele egy idős fiatal lányt. Önkéntelenül is elmosolyodott, majd úgy döntött, leül hozzá. Éppen kihozták a sütiét, szóval már azzal a kezében indult a lány asztalához.
- Szia! Leülhetek? - kérdezte. A lány első blikkre igen szimpatikusnak tűnt. Kedves, szép arcú, és láthatóan szeret rajzolni, mint Mary. Miután a lány megadta a választ, Mary letette tányérját, és leült a lánnyal szemben lévő helyen.
- Mary Glotter vagyok. - nyújtottam felé a kezem, hogy megrázzam az övét. - Igazán örvendek Bianka! - tettem hozzá mosolyogva, mikor ő is bemutatkozott, és fogadta a kézfogást.
- Itt laksz Bogolyfalván? Még nem láttalak a suliban. - fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.

Bianca

Köszi. - mondtam, és helyet foglaltam a lánnyal szemben. Néztem, hogy pakolja el rajzfelszerelését, és húzza maga elé - nem kis - fagylaltadagját. Mikor szájába tömi a jó nagy kanál fagyit, kicsit meglepődöm, elvégre nem szokás télen ilyen rohamban elfogyasztani a gombóc legalább egy harmadát. Na de ízlések és pofonok, ki hogyan csinálja. Bizonyára nem először, és amennyiben nem kap torokgyulladást, nekem teljesen mindegy, mit csinál. És igazából akkor is, ha kap, elvégre nem az én dolgom, és nem is az én felelősségem, függetlenül attól, hogy általában úgy érzem, ha valaki a jelenlétemben tesz olyat, amiből kisebb-nagyobb problémája származik, úgy, hogy legalább megpróbálhattam volna megakadályozni. De mivel még idegen vagyok számára, biztos nem hallgatna rám, így ha netalán torokgyulladással feküdne le, vagy ébredne másnap, csak sajnálhatom szegényt. Mire azonban végzek ezen megállapítással, ő már el is fogyasztja a falatot, és már a bemutatkozáson is túl vagyunk, szóval elkezdem én is enni a sütim - ami meglehetősen finom.
- Igazán szép neved van. Tetszik a Bianca, ha nem baj, és inkább azt használnám. - mosolyogtam a lányra. Mivel volt már egy ilyen nevű ismerősöm, inkább a Biancát szerettem volna használni. Meg amúgy is, jobban a számra jön, és ahogy elnéztem a lányt, inkább olyan Biancás volt. Ez a név sokkalta jobban illett hozzá. Ahogy hallgattam a lányt, elgondolkoztam:
~ Hogy lehet valaki tizenkét évesen elsős? Oké, hallottam, hogy tizenhárom, vagy tizenöt, de akkor is, tizenkettő? Na mindegy, végül is lényegtelen. ~ jutottam el végső álláspontomra, közben tovább figyelve a velem szemben ülő lányt.
- Hogy mesélek-e? - először meglepődtem egy kicsit, de ez hamar elszállt. Végül is, szívesen meséltem volna neki. Öhm, persze, szívesen. - tettem hozzá végül mosolyogva. - Én a Navinében vagyok, gólya. Nem is tudom, mit mesélhetnék? Ha már voltál az iskolában, nagyjából tudod, milyen. Ó, én milyen buta vagyok, most esik le... - csaptam a fejemre, mire végre eljutott az agyamig, ha az iskolát önmagában igen, a házakat külön nem ismerheti, elvégre én sem ismerem, csak azt az egyet, amiben vagyok. - Ne haragudj, néha egy kicsit tompa agyú vagyok. - nevettem magamon. Érdekes dolog, mikor hülyét csinálsz magadból, egy nálad fiatalabb előtt. De hát, ő is csak ember, senki sem tökéletes, más kérdés, hogy én még annyira sem vagyok a közelében, mint mások. Ennek ellenére folytattam:
- Nos, a Navine egy igen családias környezet. Jól el lehet lenni a társaiddal, még akkor is, ha alattad, vagy az én esetemben, fölötted járnak. Már szereztem is néhány kedves ismerőst, és merem állítani, barátot. Például a pásztoromat, Széles Veronikát, akit nagyon megszerettem. Itt is dolgozik, a cukrászdában. Meg rajta kívül, van még két barátnőm is, akik az évfolyamtársaim, és már szobatársaim is, Maia Norwood, és Lagger Arm. Őket is nagyon megszerettem. Akkor ott van még Sharlotte Johanson, aki másodikos, és vele is jól kijövök, nagyon kedves. Meg találkoztam egy fiúval is, Magyar Ákossal, akivel, az én szememben legalább is, már összebarátkoztunk. A többiek is kedvesek, akikkel eddig találkoztam... Mit is mondhatnék még... Kérdezz konkrétumot, mire vagy kíváncsi? - néztem érdeklődve a lányra.

Lyra

Lyra bólintására csak mosolyogtam. Mikor a lánynak kikerekedtek a szemei, kicsit úgy éreztem, nem feltétlen volt túlzottan jó ötlet ilyen nyíltan kimondanom, amit mondtam. Egy röpke pillanatra azt hittem, ezzel megbántom, de mikor megszólalt, úgy inalt el az ijedtséget előző érzés, mintha nem is lett volna.
- Öhm... - kezdtem, nem valami sokatmondóan. - Igen... Eléggé. Nem bántásnak szántam, csak egy kicsit, nos, nyúzottnak tűnsz. Mint aki folyton talpon van, tanul, nem alszik eleget, és egy jó ideje nem volt friss levegőn sem. Ezért gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet... - csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is igazán gondolkoztam előtte. Utólag jöttem rá, hogy nem biztos hogy így, vagy egyáltalán kellett volna, de már késő volt, és visszafordíthatatlan. Csak remélni tudtam, nem érti félre, vagy veszi sértésnek a számból elhangzottakat. Amikor bólintott, megnyugodtam, és örültem is. Két okból: Első, szerettem volna megismerni a lányt, mert eléggé szimpatikusnak tűnt. Második, jó lett volna, ha egy kicsit szünetelteti a sok munkát. Nem tudtam miért, de örültem, ha az emberek jól érzik magukat. Annak meg különösen, ha ehhez valamilyen szinten és formában, közöm is lehetett.
- Rendben, köszönöm! - mondtam mosolyogva, és betértem a boltba. Eredetileg nézelődni is akartam, de úgy döntöttem, azért majd jövök máskor, mert semmi esetre sem szerettem volna megvárakoztatni Lyrát, gyakorlatilag a semmiért. Ezen okból kifolyólag csupán csemegét kértem a baglyomnak az eladótól. Tudom, hogy tud enni a bagolyházban, de szeretem mással is kényeztetni a drágaságomat... Mikor kifizettem a csemegét, megfogtam, beletettem a szatyorba, majd kifelé indultam a szerzeményemmel, s előttem a lánnyal.
- Na, merre sétáljunk? - kérdeztem, s érdeklődő arccal tekintettem rá.

Amanda Humphrey

Mivel még mindig nem járta be a kastély legalább felét, úgy döntött, ezen napjának ezen részét arra szenteli, elsétál valamerre ezen cél beteljesítésére. Ez a valamerre pedig éppen a Keleti szárny első emeletén honolt. Hogy ott hol? Természetesen a "Vigadófreskó" folyosóján. Bizony. Mary sokat hallott erről a helyről, és már egy ideje el is akart ide jutni. Hallotta, milyen vidám egy hely. Mary pedig mióta csak az iskolába került, nagyon vidám volt, és egyfolytában mosolygott. Na és ha valaki egyfolytában vidám, meg mosolyog, olyan helyen van a helye, ahol szintén mindenki vidám, és mosolyog. Ez a hely pedig a kastély Keleti szárnyának első emeletén lévő, "Vigadófreskó" folyosóján volt található, illetve az is volt. Egy szóval úgy döntött, ide fog menni. És oda is ment. Mikor az elejére ért, se köpni, se nyelni nem tudott. Még annyit se volt képes mondani, hogy 'Hű'. Ellenben szája széle, mint azokban a hetekben rengetegszer, felfelé görbült. Szép lassan, s alig hallhatóan beljebb sétált, közben tekintete ide oda vándorolt, feje pedig fordult. Rossz szokásához tartozik az is, hogy miközben bámészkodva sétál, hajlamos hátra fele menni. A baj csak az, hogy ezt a szokást most sem habozott alkalmazni. Na és a tetejében vaksi is. Ennek következménye az, hogy neki megy valakinek.
- Ó, bocsánat, nagyon sajnálom! jól vagy? Nem akartam! - kezdett bele mindjárt a szabadkozásba. Mikor megfordult látta csak, hogy egy nála alig idősebb lány áll. Áll, merthogy szerencsére nem esett el, csak a könyveit ejtette el, meg néhány pergament. Mary rögtön lehajolt, és úgy, hogy ne gyűrődjenek össze a pergamenek, szedte őket össze, a könyvekkel együtt, majd felállt, és odanyújtotta a lánynak.
- Ne haragudj, nem akartam. - mondta ismét.

Amanda Humphrey

Mary igencsak kínosan érezte magát. Oké, hogy gyönyörű ez a folyosó, és zajos, de akkor is. Azért hogy ennyire ne vegye észre a másikat. Amikor a lány megrökönyödve néz rá, szokásos görcsös vigyora, ismét kezd kitelepedni szájára, mint mindig, ha ideges, mérges, és, vagy zavarban van. Sajnálatos, de ez most sincs másként. Az egyetlen baj ezzel csak az, hogy az emberek legtöbbször félreértelmezik ezt az arcon lévő gesztust, illetve mimikát. Mindig azt gondolják, valamit viccesnek talál, valaminek örül, valamiért vidám. Mintha arcszerkezete ezen reakcióval próbálná ellensúlyozni valódi érzelmeit. Ami nem igazán akaródzik sikerülni, elvégre ettől csak még idegesebb lesz. És minél idegesebb, annál inkább vigyorog. És ha átlépett egy bizonyos határvonalat, már nevet is. Ami megint nem kellemes. Ettől még annyira ideges lesz. Annyira, ha kell, már nem is tud józanul gondolkodni. Kellemetlen egy szituáció. És ezzel szembesül szinte nap mint nap. Mary kezdte igen csak kellemetlenül érezni magát, ahogy a lány nagy szemeket mereszt rá. Az első kérdésre, ami elhagyta a lány hangszálait, s száját, egy picit kellemetlenül érte. Azonban amikor a lány láthatóan észbe kapott, Mary megkönnyebbült, és visszamosolygott, ezúttal őszintén.
- Öhm... Nincs mit. Bocsi, hogy majdnem fellöktelek. - mondtam. A szituáció kellemetlensége még mindig nem akart eloszlani, ellenben már -legalább is Mary számára- kezdett csökkenni.
Igen, igen megvagyok, köszönöm. Te? - kérdeztem vissza, annak ellenére, hogy láthatóan nem esett különösebb baja. Az utolsó kérdésére azonban, Mary nem tudta, mit is mondhatna. Ennek ellenére, nagy nehezen kinyögte.
- Nos, nem is tudom. Amikor bejöttem, nem hallottalak, illetve biztosan, csak azt gondoltam, hogy a festmények, amennyiben beszéltél, és onnan hátulról - intett jobb hüvelykujjával válla fölött a háta mögé - nem is láttalak. Beleolvadhattál a környezetbe. Annyi mozgó festmény van itt, egyel több agy kevesebb mozgó alak fel sem tűnt... - húzta el picit a száját, majd folytatta. - Na meg aztán elkezdtem hátrafele menni, és akkor mentem neked, mikor épp curikkoltam... Ne haragudj kérlek... - tettem hozzá. Remélem, kikecmergek ebből a kellemetlen szituációból. Bár még mindig nem értettem, hogy is nem vettem észre?

Joanne^^
2013.01.22. Este 7 óra táján

Ismételten - mint akkoriban oly sokszor - kedve támadt Marynek egy jó, kiadós sétához. Lassan több időt tölt Bogolyfalván, mint a kastélyban, de ez nem zavarja. Nem akadályozza ez őt semmiben, sőt! Aznap is sok felé járt-kelt, tüzetesen megvizsgálta többedszerre is a falu egyes részeit. Ma volt kint a legtovább, és ma múlt el leggyorsabban is az idő. Már este hét óra felé közeledett az idő, vagy már el is érte? Ezt nem tudja Mary, nincs rajta az órája. Viszont abban biztos, hogy éhes. Kimondhatatlanul, mit gyomorkorgása is jelez. Ennek okán pedig úgy döntött, bemegy a néhány háztömbnyire lévő étterembe. Így is tett. Amikor belépett azonban, minden dugig volt. Egy szabad asztalt sem látott, de még ismerős arcokat sem vélt felfedezni. Már épp azon volt, hogy inkább visszamegy a kastélyba, mikor megpillantott egy fiatal nőt egy szép, és aranyos kislánnyal, amint épp leadja rendelését a pincérnek. Kis hezitálás után Mary erőt vett magán, és odalépett a hölgy, és kislánya asztalához.
- Jó estét kívánok! - köszönt mosolyogva. - Elnézést, szabad ez a hely? - mutatott a fiatalasszonnyal szemben lévő ülőhelyre. Mikor az édesanya jelezte, hogy nyugodtan leülhet, Mary helyet foglalt.
- Köszönöm. - mosolygott még mindig, majd észbe kapott. - Ó, elnézést, be sem mutatkoztam! Mary Glotter vagyok! - nyújtott kezet. - Nagyon aranyos kislánya van. - Mikor a pincér kihozta a vele szemben ülők rendelését, és megkérdezte Marytől, mit kér, úgy döntött, ő is azt eszik, amit a nő a kislányával. Megkívánta, egyik kedvenc étele volt ugyan is. Amíg várta, hogy kihozzák vacsoráját, úgy döntött, beszélgetést kezdeményez, elvégre udvariatlanság lenne, hogy idepofátlankodik mások asztalához, aztán egy szót sem szól...
- Jó étvágyat! - mondta, még mindig levakarhatatlan mosollyal arcán. - Elnézést, ön itt él Bogolyfalván? - fogott bele az érdeklődésbe.

Amanda Humphrey

Mary elég hülyén érezte magát a történtek miatt. Pedig alapvetően semmi oka sem lett volna rá. Megtörténik az ilyen, nincs semmi tragédia, senkinek és semminek nem lett semmi baja, nem történt semmi. De akkor meg miért érzi magát ennyire hülyén? ~ De hát nem direkt csináltam, a csaj meg – feltehetően – nem haragszik, szóval nincs gond. Túl van tárgyalva! ~ Győzködte magát, ám ennek ellenére nem volt képes megnyugodni, legfőképp az őt irritáló, idióta, kényszeres vigyortól. Ez egyszerűen majd felrobbantja. Mindig akkor jön elő, ha eleve ideges, vagy ilyesmi, és ilyenkor mindig azt hiszi mindenki, hogy örül valaminek, viccesnek talál valamit, pedig nem. Ettől meg csak még inkább felmegy a cukra. A lány következő jelzése arra, hogy nincs baj, egy kicsit meglepte Maryt. Azaz, nem is a jelzés, hanem az egyik pillanatról a másikra hanglejtés, illetve stílusváltás. Mielőtt még kinyilváníthatná a lány felé, hogy örül neki, az, Mary számára, egy kissé sunyi, apró mosolyt ereszt meg, és a bólintás után, egy kérdést szegezett Mary felé, aminek ő nem igazán örült. Ellenben arra jó volt, hogy a görcsös vigyorát úgy ahogy, szép lassan, komótosan leolvassza arcáról, mivel párhuzamosan tekintete unottra vált. Nem azért, mert unná ezt az egészet, egyszerűen csak így reagál erre a helyzetre. A kérdést nem ereszti el füle mellett, inkább kurtán válaszol.
-    Talán. – A beszéd stílusa, a vele szemben álló lányéval egyetemben, neki is megváltozik. Ugyan olyan unott, mint a tekintete. Mélységes üresség honol mindkettőben, főleg az előbbiben. A lány, kérdés formájában megeresztett megjegyzése egy kicsit rosszul érinti ugyan, de tisztában van vele, hogy kívül álló szemlélőként ez teljesen jogos megállapítás lenne. Ezen oknál fogva nem is bántja a dolog. A stílus. A stílus az, ami nem tetszik neki. A stílus az, amit ugyan szintén meg lehet érteni, abban az esetben, ha azt hiszi, Mary rajta szórakozik, de hanyagolható lehetne abban az esetben, melyben ez nem biztos. Akaratán kívül vált át Mary is. A magyarázatra, hogy nem vettem észre a lányt, csak hümmögött, a végére viszont elröhögte magát. A lány hangszálai immáron a következő kérdés hangjait játszották le. ~ Hogyhogy miféle szó? ~ Értetlenkedett magában Mary. Tény, több olyan szót ismer, amit erre felé nem sokan, és általában az is tiszta, mi ennek az oka, de most egyáltalán nem érti. Ez is olyan szó lenne? Ezt sem ismerik errefelé? Megrökönyödve néz a nevető hölgyeményre.
-    A curikkol, az egy szó. Azt jelenti, hogy valaki tolat, háttal megy, azaz hátrafele. Érted? – hangja természetes volt, egyáltalán nem kioktató, mit meglepett arca, kikerekedett szemei tökéletesen ellensúlyoztak.

Bianca

- Öhm… Na igen… - a lány arcáról sütiére pillantva lehajtotta fejét. – Igen, ebben igazad lehet. Az édességek tényleg nem évszakfüggőek, más kérdés, mikor szokás enni őket. – ugyan igazat adott a lánynak, azért annak nem örült volna, ha megfájdul a torka, és baja lesz. ~ Ó, de biztos nem először eszik télen fagyit… Meg nem feltétlen érzékeny a torka, amennyiben pedig nem, nem lesz baja, feltéve, hogy nem beteg eleve. Márpedig egyáltalán nem tűnik annak. Meg amúgy is, az ő dolga, ő baja, lássa… ~ Győzködte magát Mary. Nem mindig jött jól másokkal való törődése, és együttérzése. Na meg a beleszólási kényszer. Már épp készült volna szólni a lánynak, hogy csak egy kicsit egye lassabban és óvatosabban, de a szólás helyett inkább a sütiéből tömött egy adagot a szájába. ~ Mary, semmi közöd hozzá,  húzd már meg magad, ember! ~ Hordta le magát még a cselekedet előtt. Szokott ilyeneket mondani magának, még jó, hogy erről más nem tud, még hülyébbnek néznék mint amilyen.
- Értem. Akkor okés, leszel Bianca! – mosolyogtam. Választási lehetőség. Ez jó. Bár engem régen vagy az első, vagy mindkét keresztnevemen szólítottam egyszerre, sosem használták csak a második keresztnevem. Persze ez sosem jelentett problémát számomra, az első úgyis mindig jobban tetszett.
- Na, azért személy szerint ez nem igaz rám… Nem vagyok egy nyugodt személyiség. Nagyon hamar, és könnyen fel lehet engem húzni, és nem mondanám magam valami megfontoltnak sem. Értem. – feleli végül a lány mondandójának befejező részére.
- Köszi, te is aranyos vagy! – vigyorodik el. – Gergő? Őt nem ismerem. Jövőre megy sulliba? Tényleg, te mikor? Amúgy nem olyan nagy baj, ha nem leszünk háztársak, attól még össze-össze futhatunk, találkozhatunk, a kettő nem zárja ki egymást. – mosolyogott még mindig. Nagyon aranyos lánynak látszott Bianca. Mary szívesen mesélt neki a suliról, csak így, konkrét kérdések nélkül nehéz volt. Főleg így, hogy eleve nem keveset tud a suliról, nem volt könnyű neki újat mondani, főleg, ha nem is tudja, mi új neki, és mi nem. Bianca fel is teszi a kérdését, amin Mary rendesen meg is lepődik. Szemei kikerekednek, széles mosolya pedig kezd ellágyulni, de nem tűnik el teljesen. Arca itt a totális fagyásnak adja át magát, agykerekei lassan kattognak, két-három másodperces különbséggel.
- Öhm, ne haragudj, de… - fog bele Mary, kissé nehézkesen. – De… Ezt, nos… Nem épp a legmegfelelőbb személytől kérded, én… Az ilyesmit így nem… Mármint, persze, meg tudom állapítani magamban, de alapvetően nem úgy nézek az emberekre… Szóval, érted. – eközben észrevétlenül is kerüli a lány pillantását. Elég érdekesen érzi magát. Nem kínosan, csak hasonló. Olyan érdekes. Nem igazán lehet megfogalmazni. Mikor a meglepettséggel párosul valami furcsa. De most már igazán nem szeretné rendes – illetve viszonylag rendes – válasz nélkül hagyni a lányt, szóval nagy nehezen kinyögi:
- Igen, biztos vannak. – von vállat, és emeli vissza tekintetét a lány arcára.

Joanne! ^^

Gyomorkorgása kezdett egyre erősödni, éhségével az élen, mely rögvest be is hajtotta a Pillangó-varázsba. Nem vágyott másra, csak hogy egy jó, kiadósat ehessen. Igazság szerint, el is fáradt egy kicsit, reggel óta csak sétált, amit az elmúlt hetekben igen sokszor ismételgetett el, így mostanra már az enyhe izomláz is kezdte kerülgetni. Életében nem sétált még ennyit, viszonylag, ilyen rövid idő alatt. Alig várta, hogy végre kényelembe helyezhesse magát az étterem egyik kényelmes székén/padján. E felé a kényelmes cél felé, meg is tette az első szükséges lépést: Odaállt az étterem ajtaja elé. Majd jött a második lépés is: Kinyitni az ajtót. Apró lépésekben számolunk, így a harmadik a küszöb átlépése lesz, de hogy ne legyünk olyan rémesen szőrszálhasogatók, az ajtó becsukását is ide számoljuk. Tehát a negyedik lépés még, illetve már a terep felmérése, és a megállapítás: Nincsen szabad asztal. Az ötödik lépés ennél fogva egyértelmű: Megkérdezni a legszimpatikusabb jelenlévőtől, ki a legkisebb társasággal van, van-e szabad hely körében. Meg is volt. Ott lép érvénybe a hatodik lépés, ami a leülést, és a megkésett bemutatkozást takarja. A hetedik lépés, azaz rendelés után érkezik az eddigi utolsó, vagyis nyolcadik lépés: A jelen. A társalgás. Beszélgetés. Ismerkedés. Evés.
- Milyen szép neve van! - mosolyodott el. - És Emíliáé is nagyon tetszik. Megértem. Én is ilyen voltam. És sokszor vagyok is, csak nekem kicsit több idő kell. Mondjuk ez sok mindentől függ... - tekint a picire, és akaratlanul is elmosolyodik, olyan aranyos. A vele szemben ülő hölgy következő mondataira Mary kicsit megijed, de szerencsére ez nem mutatkozik meg arcán. Ellenben ha nem vigyáz, megmutatkozik valami másban. Pl. ha elhagyja a válaszadást, vagy késlekedik vele. Így gyorsan reagálnia kell valamit, viszont az igazat nem mondhatja. Mégsem ismeri, és lehet, nem is fogja megismerni, meg nem is diák, és felnőtt is, na meg sosem lehet tudni, és... Na igen, egy szóval nem lehet ezt így csinálni. De mit találjon ki két másodpercen belül? Vagy várjunk csak... Hiszen gyakorlatilag nevezhető félvérnek... Apukája magyar, anyukája székely... Ugyan a székelyek, s Erdélyiek is magyarok - illetve az Erdélyiek nem mind -, megnevezésben megkülönböztetjük őket, így nem számít akkora hazugságnak, ha igent mond. Csak Joanne ne kérdezzen többet, és nem lesz baj - legalábbis Mary ebben reménykedik, de nagyon.
- Tessék? - kérdez vissza, csupán másodpercnyi időnyerésképp. - Ja! Ja, igen, igen, félvér vagyok, mint te, illetve gondolom, hogy az vagy, mert azt mondtad én is. Vagy is ön, azaz az tetszik lenni? Mármint... Elnézést... - fel sem tűnt neki, hogy csípőből letegezte Joannet, csak megtörtént. Ám az első meglepettség, s kisebb ijedtség után rájött, hogy ez még kapóra jöhet, s elterelheti vele a figyelmet származásáról, feltéve, hogy óriási mákja van, amit mellesleg imád. Mármint a mákot.
- Elnézést, csak saccra egy idősnek tetszik lenni a nővéremmel, így, küllemre legalábbis úgy tűnik. - mentegetőzött tovább, de ennek már két oka volt.
- Köszönöm. - mondja ismét mosolyogva. - Hú, az tök jó! Legalább tudom, kihez kell mennem, ha beteg vagyok. Igen, Bagolyköves gólya vagyok. Köszönöm szépen! - mondja a pincér felé fordulva, ki épp most hozta ki vacsoráját. Éppen szájához emelné ételét, mikor kellemes csalódásnak is nevezhetően elképed.
- Komoly? Én is navinés vagyok! - lelkesül be. - Hát ez tök szuper! - nagyon örül, hogy Joanne is a Navinébe járt. Egyre szimpatikusabb neki a fiatal hölgy, és így, hogy van valami közös bennük, különösen. És amikor megengedi, hogy tegezze, öröme még két centivel feljebb szökik, az amúgy is tetején járó örömskálának.
- Jajj, nagyon szépen köszönöm!

Amanda Humphrey

A kellemetlenkedő, vagyis kínos érzés kezdi elhagyni testét. Helyette inkább a pulykaméreg veszi át a helyét. Na jó, ne túlozzunk, nem mérges, csak hangyaigyónyit felkapta a vizet, de tényleg csak egy picurkát. Meglepettsége - egyelőre legalább is - erősebb ennél. ~ De miért? Miért váltott íj hirtelen ilyen stílusra? Hisz nem voltam vele bunkó, vagy ilyesmi... Vagy igen, csak nem vettem észre? Esetleg zsigerből ezt hozom ki az emberekből? ~ villantak át a kérdések Mary agyán. Próbálta elemezni a helyzetet, választ kapni legalább az egyik kérdésre, mellyel még több felé nyitja meg a kaput, ugyanakkor szűkítené a kört. De nem. Nem kapott választ. Ha rá akar jönni, hogy a vele szemben álló hölgyeménynek, illetve fiatal hölgynek mi baja vele, más felderítői módszerhez kellett folyamodnia. Ezt azonban még halogatta kicsit, az időpont nem volt épp a legalkalmasabb ezen célra. Márpedig ha az időpont, s az előadás minősége, azaz hangsúly, és megfogalmazás nem megfelelő, akaratlanul is, de komolyan okot ad a lánynak jelenlegi stílusa használatbavételére, amit Mary igazán nem szeretett volna. És milyen jól tette Mary a halasztást, ugyanis a hölgyike nyomban a plafonig szökött - ami ezt a kastélyt ismerve nem kis szó.
- Okés, azt levágtam, hogy nem vagy hülye! - került vissza egy aprócska, de már cseppet sem görcsös mosoly arcára, s már hangja sem volt olyan unott, sőt, inkább kissé harsány. Ezzel egy időben két karját is maga elé lendítette, tenyere szemben a lánnyal, védekezésül, ha esetleg Miss Kiszámíthatatlanka neki esne. Pálcát minden esetre nem rántott, azért annyira nem - és nem is lehet - súlyos a helyzet. Meg amúgy is, a gólyáknak tilos párbajozni, és ha ez nem lenne elég, túl sok szemtanú volna, a festmények személyében. A bajba keveredés pedig egyáltalán nem tartozott szándékai közé, ahogy a lánynak való, bármilyen formájú ártás sem. A 'szükség törvényt bont' alapú önvédelemről azonban nem volt hajlandó letenni, az mindenképp marad a listán. Futrinka következő felvetése azonban már Mary tetszését is elnyerte, mi több, ezt az alkalmat már megfelelőnek találta az akció végrehajtására is.
- Na látod, ez egy kifejezetten jó ötlet! - mondta, miközben kissé felhúzta szemöldökét, megeresztett egy őszinte félmosolyt, lassan felhúzta vállát, s mikor kezei csípője két oldalára telepedtek, lazán leengedte azt, ezzel elérve karjai rövid ideig tartó lengését, még gyakorlatilag, támasztott állapotban is.
- És - fogott bele a konkretizált felderítői munkálatokba. - sajnálom, ha esetleg megbántottalak valamivel. Nem állt szándékomban, tényleg nem. - bár végül is nem nevezhető felderítésnek, még csak nem is kérdés, na meg egyáltalán nem így szokás nyomozni, ugyanakkor - ha minden jól megy - két legyet üt egy csapásra. Az egyik: A bocsánatkérés, lehetőleg érett, és megbocsátásnak nevezett, gyümölcse, a másik pedig a fényderülés, vajon megbántotta-e, ha igen, mivel. A lány következő, rá vonatkozó jelzője egy kissé meglepte, bár egyáltalán nem érintette negatívan. Szemöldöke azonban felszaladt, az elnevezés pedig kicsit megmosolyogtatta. Mary alapvetően igen viccesnek találta. De mielőtt még bármi egyebet reagálhatott volna, a lány sietve kijavította a mondottakat, mire Mary mosolya, nem nagyon ugyan, de szélesedett.
- Na igen, Rükvercinának még senki sem hívott, pedig sokféleképpen szoktak, majdnem annyiféleképp, ahány embernek eddig nekimentem. - nem bírta mosolygás nélkül, olyannyira ráillett a vicces elnevezés.
- Amúgy Mary vagyok, Mary Glotter. - nyújtott kezet a lány felé. - És téged hogy hívnak? - csak most esett le neki, milyen udvariatlan is volt. Általában mindenkit az első pillanatban letámad a bemutatkozással. Nem mintha ez erély volna, na de mégis...

Amanda

Apró, és igazi, őszinte mosoly mutatkozott meg ajkai környékén, a lány mondatára. Azonban figyelmét egy pillanatig sem kerülte el az e mellé járuló kétely. No de nem ám a sajátja, sokkal inkább a vele szemben álló, könyveket, s pergamenjegyzeteket ringató - jó, csak tartó, vagyis fogó - hölgyike.
- Nem-nem! Legalábbis, én nem. Eddig se. - vont vállat, fejrázás közben. Ez igaz is, alapvetően nem haragudott Futrinkára, csak bizonyos másodpercekben fel-felkapta kicsit a vizet. De láthatóan a lány is, sőt, ő még jobban, szóval nincs egyedül. Na meg ha egyedül is lenne, kit izgatna? Őt nem, más meg nem különösebben érdekli, főleg, hogy nincs is itt senki rajtuk kívül. A festményeket leszámítva, de ők úgyis jól elvannak magukban. E közben a megállapítás közben az "úri kisasszonyt" fürkészte tekintetével.
- Öhm... Valami baj van? - kérdezte, mert láthatóan a hölgyike kissé elgondolkodott, és olyan elhatározott fejet vágott egy-két pillanat erejéig. Ez egy kicsit furcsán hatott Mary számára. Nem igen értette, mi oka van ennek. Néha jó lett volna belelátni mások fejébe, máskor viszont úgy volt vele, lehet nem neki való, amin mások, bizonyos emberek, járatják az eszüket. A lány arca idő közben gyanakvóra váltott, ami megint csak meglepte Maryt. Eleve furcsa volt neki a lány. Persze nem negatív értelemben, bár nem is pozitívban, csak olyan furcsa. Ezt már korábban megállapította ugyan, most még be sem fejezte ennek műveletét, a lány máris megszólalt. Természetesen Mary egy kicsit meghökkent, főleg hogy hirtelen nem is igen tudta, mire vonatkozik a kérdés.
- Öhm, mit mondtam komolyan? Mármint, mire érted? Arra, hogy sajnálom? Mert tényleg nem akartalak megbántani, vagy ilyesmi. De ha arra, hogy milyen sok becenevem van, vagy milyen sok emberbe futottam már bele hasonlóképp, akkor is igen a válaszom. De ha esetlegesen a nevemre vonatkozott - nyel egyet -, igen ez a nevem. - mélyíti el kissé a hangját. - Öhm... Akkor, mi? - kérdi meglepve, Amanda befejezetlen mondatára, kezét laza ökölbe szorítja közben, és húzza el a lánytól. Nem törődik különösebben a visszautasított, illetve nem elfogadott kézfogással, nem is zavartatja magát miatta. Ellenben leköti a lány viselkedése, mit egyre inkább furcsál.

Leonie

Marynek előzetesen eléggé fárasztó, és hosszú napja volt. Ezért is olyan furcsa, hogy későestére felélénkült alvás helyett. Az ágyában mélázva hallgatta három szobatársnője szuszogását és horkolását. Ez persze cseppet sem zavarta, elaludni azonban képtelen volt. Forgolódott kicsit, nézte a plafont, vagy épp a különleges tulipánokat szagolgatta, ha épp kedve volt. Ha nem, akkor nem érezte az illatukat. Ez volt bennük a különleges: sosem hervadtak el, és ha akarta az ember, érezte az illatuk, bárhol is tartózkodott a szobán, illetve a külön bejáratú fürdőszobán belül. Ezen sokadik megállapítás után, Mary hirtelen felült az ágyban. Felvette karóráját, majd ledobta magáról a paplant, majd mezítláb elsomfordált edzőcipőéig. Halkan, hogy ne hallják meg szobatársai felhúzta, majd utána, elöl cipzáras, csuklyás pulcsijáért is benyúlt a szekrénybe, hogy felvegye, az ő méreténél nagyobb, bő és vékony pólóra, mely pizsipólóként funkcionált a rövidnadrágja mellett. Marynek télen-nyáron ez volt a megszokott éjjeli viselet. Na meg a hosszú pizsamanadrág, de az ritkábban, mert a rövidből több van. Csendben odalépett az ajtó elé, majd lélegzetvisszafojtva kinyitotta azt. Igen, egyszer ennek a napnak - illetve éjszakának - is el kell jönnie egy diák életében. Bár nem feltétlenül első évesen... Csak el ne kapja egy tanár, vagy prefi, és minden oké-zsoké lesz! Folyosóról folyosóra osont, minden sarkon, a befordulás előtt megnézte órája tükrében, tiszta-e a levegő. De csak a hallgatózás után, mint egy vérbeli profi! Na jó, az azért túlzás, hogy profi volna, eddig kispályás volt, az, hogy otthon oson le a konyhába éjnek évadján, nem tesz semmit. Na de ez, ez Mary életében nagydolog ám! Még csak nem is a Navinések konyhájába, hanem egyenesen a suli fő, manókkal teli közkonyhájába - mármint bárki által átléphető küszöbbel rendelkező konyhába - tart. Amiről százszázaléki pontossággal nem is tudja, hol van. Szerencsére útja során senkibe sem botlott bele, mert ha így lett volna... Ki tudja, mi lenne! Szép is volna, ha az év végén ki tudja, hány pontot veszítene a Navine az ő jóvoltából. Nem lenne túl kellemes, most, hogy úgy ahogy beilleszkedett. Útja végén szerencsére, sikeresen megtalálja, legelső próbálkozásra a konyhába nyíló ajtót, melyen nem rest betenni lábát. Azonban rögtön meg is lepődik rendesen, mikor a manók fölött valami mozgó, vörös loboncot pillant meg. Néhány másodperccel később már az is eljut agyáig, hogy az egy vörös hajú, jókedvű hölgyemény. Lábát földbegyökereztető ijedtség járja át a testét. ~ Jesszusom! Jaj, nekem lőttek, nekem befellegzett, a Navinétől minden pontot levonnak, a többiek megutálnak, sőt, ki is csapnak! ~ futott át az agyán kétségbeesésében. Lassan elkezdett hátra lépkedni, ám rögtön a másodiknál megcsúszott valamin, és egy rajzfilmbe illő jelenetet produkálva, égnek lendülő lábakkal terült el a földön. A fájdalom mellkasáig terjedt, nem kapott levegőt, és néhány pillanatra totálisan lebénult tőle.

Leonie

Nem várt egy helyzet. Először végig oson a kastély nagy részén, takarodó után, aztán a konyhába érve ott talál egy vígan táncikáló lányt, erre hanyatt esik. Egy igencsak sűrű napot követő, mozgalmas éjszaka elé nézünk. Mary fejében átvillant a gondolat, hogy talán mégsem volt jó ötlet a tilosban járásra vetemedni, de mégis az ellenkezőjéről győzködte magát. ~ Áh, de lehet, ha máskor jövök, elkapnak! És óriási baj lesz. Vagy inkább egyáltalán soha nem kellett volna rávennem magam erre? ~ kanyarodott át ismét a negatív szemlélő fázisba. Azonban nem sok ideje volt egyik nézetről a másikra váltani, mert a vöröske egy esés után rögtön fölé emelkedett, hogy megrázva őt, magához térítse. Amire nem igazán lett volna szükség, mert a pillanatig tartó bénulás ellenére, Mary tökéletesen magánál volt. Mary gyorsan kipattintotta összeszorított szemeit, így pont láthatta a plafont, mielőtt a lány eltakarta volna azt fejével, és az abból kinövő, rengeteg hajjal.
- Élek... Tök jól vagyok...! - mondta színlelt "minden a legnagyobb rendben van"-al, és elfúló hangon. Kicsit meglepte a lány reakciója, elvégre bármennyire is rosszul esett, ilyet még nem tapasztalt, hogy valaki ennyire megijedt volna.
- Gyilkos? Csak megcsúsztam, ha meg is halok, nem a te hibád! - vigyorgott, és szerencséjére már hangja is normálisan csengett, függetlenül a lány segítségétől, a felülésben. A lány következő mondatának hatását bizonyították kikerekedett szemei.
- Elföldelni? - kérdezett vissza, de a vigyora gyorsan vissza is vándorolt arcára. Nem bírta ki mosolygás nélkül, olyan viccesnek ígérkezett, úgy az egész helyzet.
- Öhm, nem köszönöm, nem vagyok fáradt. Épp ennek köszönhető, hogy most a körletem helyett, itt gubbasztok... Nyugodtan ugrálhatsz rajta, engem nem zavar, csak ne kapjon el valamelyik tanár vagy prefi. Akkor mindkettőnknek lőttek, és nem csak engem kell elföldelni, na meg nem neked... - húzta el kicsit a száját, miközben ő is felugrott, merthogy idő közben megszűnt a fájdalom. Szerencséjére, minél jobban megüti magát, a fájdalom annál hamarabb távozik a testéből. Valószínű, ha eltörné valamijét, egy percnél tovább nem is érezné, csak azt, hogy valami nem kóser...
- Mi? Jól vagy? Hol? Habár, szerintem nem tört el, legalább is reméljük. - kapja fel fejét. Kicsit ironikusnak találta a csonttöréses izémizét, mikor néhány másodperce pont ezen az úton járatta agykerekeit. Meglepte az is, hogy a lány milyen nemes egyszerűséggel kezeli a helyzetet. ~ Biztos csak viccelt! ~ intézte el magában.
- Mi az? Kakaó? Igen, kérek, köszi! Egy kakaót kérnék, köszönöm! - utolsó mondatát, már az odajövő manónak intézte, kinek hálából megsimogatta fejét. Mindig nagyon aranyosnak találta ezeket a kis lényeket, nagyon szerette őket.

Leonie

A vörös hölgyemény monológja, önkéntelenül is mosolyt csal Mary arcára. Jobban mondva, maga a vöröske. Ritka, hogy Mary egy ilyen jópofa, cserfes, és mégsem idegesítő emberrel találkozzon össze. Ennek persze kifejezetten örül, mert szereti az ilyen vicces embereket.
- Elsőként szólnék, hogy mikor bejöttem, a harmincból legalább öt-öt minket nézett. - közölte vigyorogva. - Másodszor pedig biztos hinnének, hiszen mi okod lenne meggyilkolni? Hisz ha kivizsgálnák a helyzetet, tudhatják, hogy csak megcsúsztam valamin. Na meg a fejem se vertem be, szóval... Mindegy, tény, hogy minden a legnagyobb rendben! - vigyorgott még mindig. Az ő szövege sem sikerült épp rövidre, bár ő vett közben némi levegőt.
- Na igen, mellettem nem unatkoznál halálodban sem! - villantott ismét egy jó széles vigyort. - De nem térek vissza szellemként, ez fix! - tette hozzá gyorsan, felemelve mutatóujját. Biztos volt benne, hogyha egyszer eltávozik az élők közül, nem tér vissza, soha többé. Inkább az örök megnyugvást választja, míg az idők végezetéig tartó kóborlást, létezést, még is semmisülést. Kísértet képükben azért térnek vissza a szellemek, mert félnek a halál utáni dolgoktól. Például a tisztítótűztől. De Mary egyáltalán nem fél, sőt!
Mikor a lány jelzi, hogy nyugodtan leülhet mellé, Mary nem rest elfogadni, a nem hangosan kimondott ajánlatot.
- Nem is azért, mert itt vagyunk, sokkal inkább mert ilyenkor - bök órájára - vagyunk itt.
- Komolyan? Tök jó lehetett éjszaka kint lenni! - csillan fel a szeme. - Bevallom, eddig még nem kaptam büntetőmunkát. Mondjuk, eddig nem is csináltam semmit, amivel kiérdemelhetném... Vagyis nem tudok róla... - húzta el a száját. - Na, azt el tudom képzelni! - nevetett. - De legalább nem kell figyelni a szövegre, csak hogy betűről betűre ott legyen, de nem kell bevágni, szóval lehet közbe dumálni. Vagy ha tilos, gondolkodni minden féléről... - vont vállat. Végül is, el lehet tengetni valamivel az időt ilyenkor is. Vagy űber gyorsan dolgozni, hogy hamar készen légy. ~ Jesszusom, Mary hova gondolsz? Még hogy ennyire odatedd magad a büntetőhöz... Mi bajod neked? ~ Hangosan felnevet saját gondolatain, anélkül, hogy ezt észrevenné. A manók is felé pillantanak, de ő nem érti miért, olyannyira megfeledkezik magáról.
- Jaj, nem is kell, el tudom képzelni! - vágja rá gyorsan, persze eszében sincs maga elé képzelni a lány kék, zöld, vagy épp lila foltos fenekét.
- Á, szerintem addigra kutya bajod sem lesz. - legyintett. - Persze ha mégis, nos... Á, nem biztos nem! - nevetett megint. - Mi történt? Kiömlött a kakaó? - kissé meglepődve, de még mindig mosollyal arcán néz a hátradőlő lányra. - A bálba? Nem hiszem... Nem tudom. De ha mégis, nem fogok bepasizni az tuti, még csak párom sem lesz. Nem mintha akarnék. Tudod, nem az én világom ez a Valentinnapozás. Szeretem a szerelmet, de ez egy kicsit túlzás, szerintem. Mondjuk nekem nem jutott eddig belőle, amit nem is bánok, sőt! Na és te? Mész? Van párod, esetleg jelentkező? Vagy akár kiszemelt? - fordul a lányhoz, miután megköszöni a manónak a friss és meleg kakaót, amit nem habozik megkóstolni.

Ronald

A kelleténél talán kicsit sűrűbben járkált ki a faluba, túlságosan szerette. A helyett, hogy a kastélyban ült volna, háza körletében, akár a szobájában tanulva, sétálgatott. Már régen úgy ismerte a falut, mint a tenyerét, csukott szemmel is gond nélkül eltájékozódott volna. Persze, azért minden egyes zegét-zugát nem ismerte még, például a kísértetházban nem járt, pedig vonzotta ám rendesen. De akkor sem feltétlen kellett volna minden szabadidejét itt töltenie, elvégre bármennyit tanult, nyakán volt a vizsgaidőszak - ami már meg is kezdődött -, és nem ártott volna még egyszer rákapcsolni. Mivel lelkiismerete annak ellenére sem hagyta békén, hogy Repüléstanból garantált az E, és hogy azért tud annyit, hogy átdöcögjön másodikba, vette a fáradtságot, hogy vigyen magával egy-egy tankönyvet, azon elhatározás kíséretében, hogy majd tanul a friss levegőn a tónál, a játszótéren, esetleg a cukrászdában, vagy Pillangó-varázsban. Vitt is, a héten már negyedszer. Most viszont nem éppen úgy alakította sétáját, hogy olvasásra alkalmas területre érjen, függetlenül attól, hogy az aktuális helyről könnyedén eltalál egy olyan helyre. Inkább a fő utcát róva nézegette az épületeket, hallgatta az emberek beszélgetését, fülével elkapva egy-egy vicces beszólást, érdekes mondatfoszlányt. Még a pletykákat is előszeretettel kagylózta fel, persze a nélkül, hogy alapvetően bármit értett volna belőle, hisz egyik embert se ismerte, akiről szó volt. Szívesen nézegette a különféle arcokat, talált köztük olyat is, akinek a vonásai meglepően hasonlítottak egyik mugli ismerősére, persze feltehetően nem állnak rokonságban. Addig-addig nézte az embereket, míg felfedezett egy vele egy idős fiút, akinek ismerős volt az arca, de Mary alapvetően nem ismerte. És mivel pont mellette ment - vagy ment volna - el, megállt, hogy köszönjön neki.
- Szia! Bocsánat, te ismerős vagy nekem. A Bagolykőbe jársz, igaz? - érdeklődött.