Tulajdonos: Woodarn Collenwen
Üzletvezető: ifj. Eckert Sándor (NJK)
Bolti kisegítő: Wouter Lodewijk Collenwen

Nyitva tartás:
H - Cs: 10:00 - 18:00
P-Sz: 10:00 - 20:00
V: 10:00 - 16:00

Tulajdonos: Woodarn Collenwen
Üzletvezető: ifj. Eckert Sándor (NJK)
Bolti kisegítő: Wouter Lodewijk Collenwen

Nyitva tartás:
H - Cs: 10:00 - 18:00
P-Sz: 10:00 - 20:00
V: 10:00 - 16:00

Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, hogy ha megállnék valahol, akkor egy helyben állva is el tudnék aludni, de inkább nem csuktam be a szemem, és nem is nagyon álltam meg.
Nem volt jó ez az év. A nyakamba szakadt az SVK, maga az ötödikes lét, és ráadásul a melodimágiát is gyakorolnom kellett. Már csak arra vágytam, hogy végre levizsgázzak, Seren visszajöjjön, ha még egyáltalán visszatér valaha, és jöjjön  szünet, amikor el fogok bujdosni valahova a világ végére, lehetőleg egymagam.
Azonban addig sem állt meg az élet, Hajnal összes kajája is elfogyott, így időt kellett szakítanom arra, hogy lejöjjek a Bestiába bevásárolni.
Komolyan, mióta Kon nem dolgozott itt, hiányzott a helyből az a bizonyos hangulat, amiért szerettem ide jönni vásárolni, de azért a bácsi is kedves volt, aki most kiszolgált. Fizettem hát, és indultam is kifelé, út közben viszont elvonta a figyelmem pár szép kaméleon, bár hogy ki tartana otthon ilyet, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre megcsodáltam a színeiket, egy pillanatnyi kikapcsolódásként a rohanás közben, aztán már fordultam is volna kifelé az ajtón... csakhogy épp akkor lépett be valaki, akit lendületből sodortam el. Repült a szatyrom is, remélhetőleg nem a lány fejére, de legalább őt elkaptam és megmaradtunk a lábunkon.
- Hoppá - jegyeztem meg, miközben elengedtem őt, és rendbe szedtem magam, a szatyromért nyúlva.

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

- Semmi baj, én kérek elnézé... - itt elakadtam és felkaptam a fejem, hogy döbbent arckifejezéssel a lányra nézzek. - Te lemagáztál - konstatáltam a dolgot, ami kellően furcsa volt nekem ahhoz, hogy teljes értetlenséget szüljön az arcomon.
Az, hogy tanársegéd voltam még nem jelentett semmi különöset, mint ahogy az sem, hogy tanítottam őt is, hiszen így, hogy láttam az arcát, már felismertem. Ettől még nem kértem senkitől, hogy magázzon, mert én is ugyanúgy diák voltam, csak egy kicsit idősebb.
- Tudod nyugodtan tegezhetsz. Ötödikes vagyok - tisztáztam ezt a lány szemébe nézve, hátha ő elsősként ezt nem tudta ennek előtte. Ne legyen itt semmilyen félreértés kérem szépen, nem szeretném, ha legközelebb le lennék tanárnénizve.
Megpróbáltam elállni a lány útjából, de egyszerre léptünk, megint egymás elé kerülve, ekkor viszont már én is elmosolyodtam.
- Úgy tűnik nem tudjuk kikerülni egymást - mondtam, majd lecövekeltem az egyik polc mellett, megkapaszkodva, hogy a lány egészen biztosan biztonságosan elmehessen mellettem. - Na most indu... AU AZ ANYÁD!
Természetesen ez utóbbi már nem a navinésnek szólt, hanem a teknősnek, ami volt olyan szíves az ujjamba harapni. Elkaptam a kezem a rácstól, és átkoztam magam, amiért óvatlan voltam, de csak egy egészen kicsit vérzett a mutató ujjam, ebből nem is csináltam problémát.
- Van egy zsepid? - néztem fel a másikra várakozóan, mert azért jó lett volna valamivel elállítani a vérzést.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

A lány vigyorogni kezdett, aminek láttán nekem magasra szaladt a szemöldököm, mert nem ezt a reakciót vártam, még ha nem is volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit lehet arra reagálni, ha valaki rászól az emberre a magázásért. Így egy kicsit úgy tűnt, mintha direkt csinálta volna, de hát tudtam én, hogy a lány navinés, akkor pedig nem hiszem, hogy kitelik tőle ilyesmi. Az a rellonosok sajátja.
Aztán persze már jött is a magyarázat áradat, én pedig csak bólintottam egyet, jelezve, hogy oké, megértettem, nincs baj. Nem tévedtem végül is, talán csak kicsit túl habajka volt a leányzó, és ezért szaladt azonnal vigyor az arcára. Előfordul az ilyen.
Aztán szerencsésen megharaptattam magam, ami pedig nem kenyerem egyébként, most mégis sikerült bénázni. Hiába, ezt teszi a fáradtság. A lány pedig valóban nyújtott felém egy zsebkendőt, de nem vettem el, csak néztem rá továbbra is szorgalmasan.
- Hát ezt vétek lenne összevérezni - állapítottam meg, és végül inkább bekaptam az ujjam, hátha akkor abbamarad a vérzés.
Ezzel szenvedtem egy darabig, átmenetileg arra kárhoztatva magam, hogy beszélni se tudjak, bár amúgy sem szokott nagy késztetésem lenni mostanában az említett cselekvésre.
Aztán mikor már a vérzés elállt, akkor megszemléltem jobban a sebet, de eddigre már ott volt mellettem az eladó bácsi is egy gyorstapasszal, amivel meg is oldottuk a kérdést.
- Na, mindjárt jobb, köszönöm - mosolyogtam a bácsira, aki visszaindult a pulthoz, aztán felszedtem a szatyrom és a lányra néztem. - Akkor gondolom órán majd találkozunk.

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Már éppen újabb tiltakozásba kezdtem volna a zsebkendőt illetően, mikor Sándor bácsi odaért, így már nem kellett tovább filóznom, hogy akkor most elfogadjam a puha anyagot, vagy utasítsam újra vissza.
- Jól van, igazad van - bólintottam a lány felé, miközben beragasztottam az ujjam, majd egy köszönömöt mormoltam a bácsi felé.
Aztán a lányka megállapítására nagyot néztem.
- Komolyan ennyire látszik? - döbbentem le, mert egyrészt elég ritkán nézek ahhoz tükörbe, hogy észrevegyem az ilyesmit, más pedig még nem igazán szembesített vele, hogy már sápadt vagyok a fáradtságtól. Az viszont biztos, hogy a lánynak igaza volt, és szükségem volt egy kis pihenésre, így bár pár másodpercig csak azon tallóztam, hogy most mit is válaszoljak, végül bólintottam egyet.
- Rendben, menjünk sétálni. Megvárlak, míg elintézed, amit akartál.
Lecövekeltem hát a bolt ajtajában, hogy a lány nyugodtan megvehesse, amit akart, mert gondolom nem véletlen tért be pont ide. Piszkálgattam az ujjamon a ragasztót, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért is mentem bele, hogy egy lényegében ismeretlennel sétálgassak, mikor ez végképp nem szokásom, sőt, legtöbbször óvakodok minden ilyesmitől, hiszen ki tudja mit akarhatnak? Bár ez a kis navinés egész biztos nem forgatott a fejében bosszúálló terveket.
Végül mikor ő is megérkezett mellém, kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem az utcára, nyomomban a lánnyal.

Lyra

Lyra bólintására csak mosolyogtam. Mikor a lánynak kikerekedtek a szemei, kicsit úgy éreztem, nem feltétlen volt túlzottan jó ötlet ilyen nyíltan kimondanom, amit mondtam. Egy röpke pillanatra azt hittem, ezzel megbántom, de mikor megszólalt, úgy inalt el az ijedtséget előző érzés, mintha nem is lett volna.
- Öhm... - kezdtem, nem valami sokatmondóan. - Igen... Eléggé. Nem bántásnak szántam, csak egy kicsit, nos, nyúzottnak tűnsz. Mint aki folyton talpon van, tanul, nem alszik eleget, és egy jó ideje nem volt friss levegőn sem. Ezért gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet... - csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is igazán gondolkoztam előtte. Utólag jöttem rá, hogy nem biztos hogy így, vagy egyáltalán kellett volna, de már késő volt, és visszafordíthatatlan. Csak remélni tudtam, nem érti félre, vagy veszi sértésnek a számból elhangzottakat. Amikor bólintott, megnyugodtam, és örültem is. Két okból: Első, szerettem volna megismerni a lányt, mert eléggé szimpatikusnak tűnt. Második, jó lett volna, ha egy kicsit szünetelteti a sok munkát. Nem tudtam miért, de örültem, ha az emberek jól érzik magukat. Annak meg különösen, ha ehhez valamilyen szinten és formában, közöm is lehetett.
- Rendben, köszönöm! - mondtam mosolyogva, és betértem a boltba. Eredetileg nézelődni is akartam, de úgy döntöttem, azért majd jövök máskor, mert semmi esetre sem szerettem volna megvárakoztatni Lyrát, gyakorlatilag a semmiért. Ezen okból kifolyólag csupán csemegét kértem a baglyomnak az eladótól. Tudom, hogy tud enni a bagolyházban, de szeretem mással is kényeztetni a drágaságomat... Mikor kifizettem a csemegét, megfogtam, beletettem a szatyorba, majd kifelé indultam a szerzeményemmel, s előttem a lánnyal.
- Na, merre sétáljunk? - kérdeztem, s érdeklődő arccal tekintettem rá.

Mary

- Óh, értem. Nos, sok dolgom van tudod... - fintorogtam, mert ez így volt igaz. Nem tudtam, hogy vajon mikor lesz már vége ennek az időszaknak, de nagyon, őszintén nagyon vártam már. Szinte éreztem, ahogy a fáradtságtól egyre labilisabb leszek, és mind kevesebbet és kevesebbet tudtam eltűrni.
Éppen ezért mondtam igent a lány ajánlatára, hiszen már tényleg rám fért a kikapcsolódás, és a kis navinés szimpatikusnak tűnt annyira, hogy ne zavarjon egy délutánon át a jelenléte. Na meg reméltem ő is el fog tudni viselni engem.
Aztán amíg megvette, amit szeretett volna, én az utcát néztem az ablakból. Nem voltak olyan sokan kint, gondolom a hideg miatt, nekünk ez viszont csak jól jött, mert semmi kedvem nem volt másokat kerülgetni. Ott meg van egy forralt boros stand... Talán vehetnék magunknak. Még számomra is furcsa volt, hogy mennyire könnyen kaptam valakinek a társasága után. Ez nem jó jel.
Mikor Mary visszaért mellém, akkor kiléptem az ajtón, és megálltam egy pillanatra, ránézve.
- Nem tudom... Merre szeretnél? Ilyenkor télen szép az Árnyas sétány, de a házakat is érdemes megnézni a Macskabagoly utcán - tűnődtem hangosan. - Veszek forralt bort, te kérsz? - kérdeztem aztán, és arra is vettem az irányt. Ebben igazán nincs annyi alkohol, hogy ne kaphatna egy kiskorú is belőle.
Aztán immár pohárral a kezünkben indultunk tovább, hogy beszélgessük egy kicsit séta közben.

Lagger

Nem terveztem, hogy szert teszek bármilyen állatra is, tudniillik, azok nem maradnak meg a közelemben sokáig, leszámítva a férgeket, úgy tűnik, ők tényleg nagyon szívósak.  
Viszont, ha már lett egy kanárim, amit roppant eredeti néven - a kanári - hívok, úgy gondolom, nem kéne hagynom, hogy éhezzen, tulajdonképp már a macskákat se engedem a közelébe, sőt semmit, ami ártalmas lehet szegényre nézve. Nem, nem ragaszkodás, annak koránt sem nevezném, csupán, ha egyszer rávettem magam arra, hogy eltűrjem, valami megfogalmazhatatlan késztetést érzek aziránt, hogy gondoskodjak is róla. Jobb ember lennék ezáltal? Talán, de ez nem hat ki a környezetemre, ugyanúgy taszítok mindenkit, aki közelebb akar férkőzni hozzám, bár azt is hozzátenném, hogy már nem ugrok kényszeresen annak a torkának, aki a közelembe jön, de csak azért, mert rövid úton elfáradnék, és ugye a varázsigékkel nem bánok jól, így a magam érdekében kénytelen vagyok elviselni.
Ezzel meg az a gond, hogy egyre több alkalom van, amikor muszáj egyszerűen hátraarcot vágnom, és otthagynom az illetőt a búsba, mert... mert egyszerűen nem akarom, hogy lássák, ahogy az agyamra leszáll az a bizonyos vörös köd, mellesleg nekik se tenne jót.
Viszont ma, aránylag jól ébredtem, ami szinte csodaszámba vehető, plusz tényleg el kell mennem kaját venni, a kanárinak.
Lagger a múltkor említette, hogy szívesen mászkálna egyet a faluba, így, hogy megmutassam, nem vagyok akkora tapló, legalább is, vannak kivételes napok, mikor nem, elhívtam magammal, hátha neki is bejön ez a shoppingolós dolog.
Vicces, hogy pár hete még, mást neveztem vásárlásnak, de már annyira nem érdekel a divat, meg az összes velejáró nyüg, hogy szimplán elmenni egy kis boltba a pláza helyett is tökéletesen megteszi.
A bolt előtt várom, mivel kapva az alkalmon előbb kisurrantam, hogy kávéhoz is jussak, ugyanis a manókkal még mindig nem sikerült kibékülnöm... hmmm.. talán, ha egy kicsit jobban törném magam... á nem érnek azok annyit.

Ophelia

Szerintem jogosan éreztem magam megtisztelve, hogy Ophelia elhívott kaját venni a madarának. Nem nagyon ismertem a lányt, nem tudhatom biztosan, hogy olyan zárkózott-e mindig, mint gondolom. Viszont azt anélkül is meg tudtam állapítani, hogy előítéletesnek éreztem volna magamat, hogy nem az az ismerkedős fajta. Persze nem voltunk egymásnak idegenek, de barátnőknek sem tartottam magunkat. Jó érzés volt tudni, hogy van programom, hálás voltam Opheliának, hogy elhívott. Viszont akármennyire is mehetnékem volt, az ösztöneim arra buzdítottak, hogy késsek el. Elnéztem az órát pár perccel, és semerre sem találtam a kabátomat, de hála az égnek valahogy sikerült előszereznem Maia gitártokjából. Eléggé bosszantott ez a lehetetlen esemény, de azzal vigasztaltam magam, hogy ha már elkéstem, legalább lesz egy jó sztorim.
 Mivel nem gyakran jártam a faluban, az is eltelt egy kis időbe, mire eltaláltam a varázslények boltjához. Már messziről is felismertem Opheliát, de még nem voltam elég közel ahhoz, hogy le tudjam olvasni az arcáról, zavarja e a késés. Az órámra pillantottam, és megkönnyebbülten olvastam le róla, hogy csak öt percet késtem. Ez még egy kívülállónak is elfogadható menetidő, azt hiszem. Igyekeztem nem Ophelia arcába vigyorogni, amikor közelebb értem, a végén még valami hátsó szándék jelének fogta volna fel a dolgot.
 - Szia, bocs a késésért - mondtam némileg lihegve, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Végigmértem a háztársamat. Nem látszott rosszkedvűnek, a kezében egy pohár kávéval. - Mi jó van veled?
Magamban leszűrtem a következtetést, hogy ez elég régimódiasan hangzott, de nem voltam túlságosan meglepve. Amióta a három testőrt olvastam, nem volt ritka, hogy kicsúszott a számon valami olyasmi, hogy 'az istenfáját', vagy 'az árgyélusát neki'. A mostani még úgy megfelelt a generációm elvárásainak.

Lagger

Nem igazán foglalkoztatott, hogy a háztársam késik, talán, mert fel se tűnt. Örültem, hogy kávéhoz jutok, zökkenőmentesen, így most ez foglalja le a gondolataim, nem az idő múlása.
Közben a kirakatokat bámulom, mert erről nem tudtam leszokni, és agyban összeszedem mindazt, amit megtudtam A Kanáriról. Igazából röhejesnek tartom, hogy egy apró madár képes ekkora fejfájást okozni, és most is megfogalmazódik bennem, hogy piszkosul rossz gazda leszek.
A Kanári mit sem sejtve, nyugodtan pihen a vállamon, nem csodálom, igazán hiperaktív tud lenni néha. Egy pillanatra elmosolyodok, ahogy nézem, hogy tekintget mindenfelé, de ez gyorsan el is múlik, mivel egy ismerős hangot hallok meg nem messze tőlem.
- Öhm... semmi, igazából fel se tűnt- vonok vállat óvatosan, hisz nem akarom, hogy szegény madár megijedjen, viszont ennek a gesztusnak is sikerült rendesen belém ivódnia.
- Kávé- emelem fel a poharam, mert tényleg szó szerint vettem a mi jó van veled kérdést- Ja és, Lilla, de csak Kanárinak hívom- mutatom be a sárga pufókot a vállamon.
- Mellesleg köszi, hogy eljöttél, ilyen téren teljesen tanácstalan vagyok, szóval bízom benne, te egy kicsit többet értesz ahhoz, milyen magvakat esznek ezek- húzom el a szám, mert valamiért nem vagyok biztos benne, hogy Laggert pont az ilyen dolgok foglalkoztatnák, de hát... csak összehozunk valamit.
- Na, bemegyünk?- teszem fel a költői kérdést, ahogy nyitom ki az ajtót. Magamban meg elkönyvelem, hogy Seren tuti megátkozott valamivel, mert én nem szoktam ilyen lenni, nem hogy ritkán... soha.

Ophelia

Jó volt, hogy nem izgatta a késésem, ez majdnem olyan volt számomra, mintha nem is késtem volna. Na persze ennek nem sok jelentősége van, de az ilyen kis apróságok teszik kellemessé a napomat. Csak akkor vettem észre a lány vállán terpeszkedő kanárit, amikor a szép szóval élve bemutatta nekem. Kicsit megmosolyogtatott, hogy Ophelia úgy hordja a sárga madarat a vállán, mint a mesebeli kalózok a papagájukat.
 - Hát, igazából azt hittem, te tudod, mit kellene beszerezni - mondtam egy eltúlzott tanácstalan arckifejezés mellett. Kicsit komikusnak találtam a helyzetet, de nem szóltam róla. - Ha rajtam múlna, kenyérmorzsával etetném szerencsétlent.
Sejtettem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a baglyom, Ferenc is kapott néha valami bagolyra szabott étket, de felesleges lett volna ezt tovább taglalnom. Ophelia odalépett az ajtóhoz, és elindult befelé.
 - Hm, persze - feleltem szórakozottan, és követtem Opheliát. Még sosem voltam bent, ha Ferencnek kellett valami, elküldtem a szüleimhez, vagy megkértem egy barátom, hogy ha már a faluban jár, hozzon nekem egy kis bagolycsemegét. A tapasztalatlanságom meg is látszott, ugyanis amint betettem magam után az ajtót, és léptem egyet, belerúgtam valamibe. Bosszús mordulás hallatszott, aminek hamar meg is találtam a forrását; egy kneazle ketrecét illettem meg a lábam nem kívánt érintésével.
 - Hupsz - mondtam, és nem bírtam megállni röhögés nélkül. - Ilyen sem volt még velem...
Halványan érzékeltem, hogy nem szép dolog kinevetni a mérges állatot, de valahogy nem tudtam megmoderálni magam.

Lagger

Igen, felettébb szerencsés helyzet, hogy a jellememből fakadóan nem sok minden van, ami izgat, így a lányt is megkíméltem attól, hogy tanúja lehessen egy Ophelia féle hisztirohamnak, már pedig, ha nem lennék ennyire pofátlanul érdektelen, biztos, a fejéhez vágnám, így elkönyvelhetjük, hogy az érdektelenség nem mindenen esetben bizonyul egy defektnek az alanyban.
Engem már nem is nagyon tud meglepni, hogy A Kanári - mert csak azért se fogom Lillának nevezni- a vállamon terpeszkedik, evidens, ha nem akar repülni, sétálni se fog mellettem.
- Azt tudom, hogy magvakat eszik. Amúgy nem vagyok az az állattartós típus, ő is csak azért van nálam, mert nem akartam, hogy Weaver prof. sólyma gyomrában végezze- osztom meg vele a csekélyke tudásom okát. - Lehet azt is megeszi, viszont nem nagyon szeretném kinyírni, megfogadtam, hogy valahogy elérem, hogy kibírjon mellettem egy hetet, ha ez bekövetkezik, talán beszerzek valami érdemileg használhatóbb állatot is- na, nem mintha Lillával lenne valami bajom, egész aranyos ő a maga módján, de ha már állattartásra vetemedek, akkor inkább bevállalok egy szívósabb példányt, azt viszont nem tudom, mi legyen. Jó, arról letettem, hogy skorpiót szerezzek be, nem hiszem, hogy itt kicsattannának az örömtől.
Be is nyitok az üzletbe, mondván, tök jó eltársalogni idekint, de szegény pára ettől még éhen halhat, ezt pedig szeretném elkerülni. Biccentek az eladónak, miközben egyre csak próbálom legyűrni a kényszert, hogy kicsússzanak olyan szavak a számom, mint például a "te szerencsétlen", vagy hasonló jelzők. Nem, nem az empátia teszi ezt velem, mert az nincs, csak belegondolva abba, én mit műveltem le az erdőben, nem érzem, hogy jogom lenne ilyesmit is másnak a fejéhez vágni, plusz... nem is lenne szép tőlem, tekintve, hogy bevállalt velem egy körutat.
- Hát, amíg a ketrecben van, nem hiszem, hogy bármi probléma lehet ebből, azért vigyázz, nem kéne háborús övezetté tenni ezt a helyet, gondolom a tulaj se lenne boldog tőle- hogy én mikor beszéltem utoljára ennyit, arról fogalmam sincs. Mindenesetre, bár nem mosolygok, nem is nevetek, sőt még csak halvány reakciót se mutatok afelől, hogy tényleg ennyire vicces lenne-e a helyzet, őszinte elismerésem magamnak, hogy meg bírom állni, hogy előtörjön a kellemetlenebbik énem. Oké, most már tiszta sor, hogy Seren benyeletett velem valamit.
Elindulok a magok felé, persze miután kifaggattam az eladót, melyiktől nem dobja fel a talpát az állatom.
- És neked van valamilyen állatod?- érdeklődök, mivel ciki lenne, ha az egész vásárlás úgy telne, hogy egy szót se szólok a másikhoz.
- Mellesleg, tanulással hogy állsz? Mindjárt vizsgák lesznek- el is húzom a szám, mert én elkönyveltem, nem fogok átmenni... tehetségtelen vagyok a pálcaforgatásban.

Ophelia

Gyorsan lecsillapítottam magam, hogy ne kapjak vihogógörcsöt. Tekintve, hogy Opheliának a szeme sem rebbent az akcióm után, elég kínos lett volna, ha elnevetgélek magamban. Lassan magunk mögött hagytuk a háborgó állatot.
 - Legközelebb kézigránáttal állítok be, akkor garantált lesz a hangulat - mondtam. Sejtettem, hogy Ophelia nem lesz elragadtatva a szellemes humoromtól, de elhatároztam, hogy azért is hozom a formámat. Csendesen követtem Opheliát az eladóhoz, aki lerántotta a leplet a kanárikaja kérdésről. Miután mindent megtudtunk, ami kellett, elindultunk a megfelelő polc felé. Pontosabban, a háztársam elindult, én meg jobb híján a nyomába eredtem. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, amikor kérdezősködni kezdett. Sejtettem, hogy inkább a kínos csend betöltése az oka, mint az, hogy meg akar ismerni, vagy valami, de pozitív jelként könyveltem el a dolgot.
 - Egy baglyom van, Ferenc - mondtam. - Liszt Ferencről kapta a nevét, de sajnos még nem adta jelét, hogy konyítana valamit a zenéhez.
Érzékeltem, hogy tudat alatt arra törekszem, hogy meg tudjam nevettetni Opheliát, még ha erre kevés is az esély. Volt egy olyan érzésem, hogy kicsit untatni fogom az elkövetkezendő időben.
 - Hát, nem igazán lovaltam bele magam - mondtam vállvonogatva. - Majd csak lesz valahogy. Persze kicsit frusztrál, de majd ráhajtok pár nap múlva. És te?
Az arckifejezéséből sejtettem a választ, de gondoltam, udvariatlanság lenne, ha nem kérdeznék vissza. Ezalatt fontolgattam, hogy ne vegyek-e valamit Ferencnek.

Lagger

Meredek a háztársamra, mint egy földönkívülire. Az még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy velem lehet a baj, vagy oda a cseppnyi humorérzékem is, már megszoktam, hogy én ilyen vagyok.
És mikor azt hiszi az ember, hogy a hülyeséget nem lehet tetézni, a személy bedob egy olyan mondatot, amivel már tényleg nem tud mit kezdeni. Eleinte, csak egy "ez fájt" tekintettel honorálom a megjegyezését, aztán körbekémlelek, vajon melyik állatnak tenne jót némi szabadság, de gyorsan elhessegetem a gondolatot, mivel bármennyire is csábító ötletnek tűnik Laggerre szabadítani egy dögöt, gondolom ez nem tenne jót a bimbódzó kapcsolatunknak.
- Ha lesz gránátod, szólj. Én is sok mindent tudnék kezdeni vele- hagyom inkább ennyiben, persze nem látok sok esélyt arra, hogy egy reggelen a háztársam gránáttal a kezében kopogtat az ajtómon,  és ha már itt tartunk, szerencsés sem lenne, mivel utálom, ha felkeltenek, így félő, rajta tesztelném. Arról nem is beszélve, hogy amúgy tök természetes dolog lenne, hogy a kastély diákjai gránáttal a kezükben mászkálnának. Bár, így a tanárok is talán elnézőbbek lennének, hacsak nem lenne a tulajdonukban valami ütősebb. Mindenesetre, én ezt nagyon tudnám díjazni, mert valahogy érzem a zsigereimben, hogy egy gránátot sokkal könnyebben megtanulnék kezelni, mint egy fadarabot. Igen, a fák szívósak, ha nem vágják ki őket, marha sokáig elvannak, plusz felettébb röhejes módon ki tudják csinálni az ember lányát.
Aztán megyek az eladóhoz, mert nem szeretném, ha a kanárim kimúlna a vállamon. Főként, mert még nem telt le az egy hét, bár amúgy se szeretném, nem vagyok én állatkínzó, leszámítva azt a pár embert, akit röhögve löknék ki a másodikról.
- Próbálkozz a Hip Hoppal, vagy a metállal, ha egyik nem jön be neki, a másik tuti. Ha a Hip Hop lesz a nyerő, akkor szimplán a lázadó korát éli, ha a metál, akkor egy meg nem értett, csonka családból származó valakiről lesz szó. A klasszikussal semmiképp nem érdemes vesződni, mert ha van ízlése az állatnak, akkor vagy simán bealszik, vagy tetszhalott lesz- rezzenéstelenül mondom ezt a szemébe, és erősen imádkozom azon, hogy megértse, ez amolyan poén akar lenni, mert tényleg esedékes lesz az a sárga lap, ami nem biztos, hogy sárga, viszont határozottan zöld utat jelent a sárga házba.
- Á, ami nem megy, azt ne erőltesd- vonom meg a vállam, mert valamiért marha biztos vagyok abban, hogy ő az én számból egy ilyen mondatot szeretne hallani, főleg lelkesítés címszó alatt.
- Tuti, meghúznak- eszem ágában sincs kételkedni ennek az igazában. Ha már egy ajtó kinyitása is komoly gondokat jelent, akkor ebből évismétlés lesz.
- Ami amúgy röhej, tekintve, hogy elméletileg tehetnék szint vizsgát, és ugorhatnék egy évet, mivel kicsit túlkorosan jöttem rá a varázsló mivoltomra. Viszont van egy sejtésem, hogy a szint vizsgához legalább egy szintet el kell érni, bár az elmélettel semmi gáz nincs, a gyakorlat a necces- válaszolok, miközben a magokat vizslatom, majd random mód lekapok pár csomaggal, majd a pulthoz is mennék, ha egy belső hang nem világítana rá, megint paraszt vagyok.
- Izé... te nem akarsz venni Ferencnek valamit? Mondjuk egy 2Pac CD-t? Bár azt nem hiszem, hogy itt kapnál, de hát.... ezen a helyen már semmin nem tudok meglepődni- sose fogom megérteni, én bajon miért erőltetem azt, ami nem megy. Oké, most feltett szándékom rácáfolni arra, hogy karót nyelt vagyok - pedig eszméletlenül az vagyok-, hmmm, lehet nem a poénokkal kellene kezdenem.

Ophelia

Amikor Ophelia felhozta a metált, először megdöbbentem. Valahogy nem gondoltam róla, hogy egyáltalán tudja, mi az. Persze, nem néztem hülyének, és ez a feltételezés utólag ostobának tűnt, de a lány elzárkózottságából arra következtettem, hogy nem érdekli a zene, se semmi. Persze hamar ráébredtem, hogy ebben semmi logika nincs. A második reakcióm a vigyorgás volt. Ha egy kicsit hozzám hasonlóan libás barátnőmmel lettem volna, lehet, hogy még magasabbra is hágott volna a jókedvem, de Ophelia jelenlétében én kínosan éreztem volna magam röhögcsélve, ha figyelembe vesszük azt, hogy ő ezt teljesen fapofával mondta végig.
 - Hát, ha rám üt, akkor inkább a metál felé húzza majd a szíve - mondtam jókedvűen. - Bár semmi oka hogy hozzám hasonlítson, nem vagyunk rokonok. Remélem...
Nem is igazán akartam belegondolni, milyen úton-módon lehetnék rokonságban egy bagollyal, elhessegettem a kósza gondolatfoszlányokat is, ami ehhez kapcsolódott. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy nem én vagyok az anyja, a többi rokonommal kapcsolatban viszont voltak kételyeim.
 - Ó, a gyakorlattal nekem is szoktak gondjaim lenni - mondtam, mintegy vigasztalásféleképp, bár sejtettem, hogy Ophelia nem arra vágyik, hogy én pátyolgassam. - ha az elméletet jól tudod, nem lehet akkora gáz. Azt hiszem.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem volt túl meggyőző, de nem is a navinés meggyőzése volt a fő célom, csak terelni akartam a beszélgetést valamerre. A lány kiválasztotta a kanárikaját, annak a madárnak, akinek a jelenlétéről már kishíján elfeledkeztem. Felmerült bennem, hogy vajon Ferenc is ilyen csöndes lenne, ha a vállamon hurcolnám. Az megint egy másik dolog, hogy el sem bírom a vállamon.
 - Ööö... - hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Megrándult a szám széle, amikor arra gondoltam, mit reagálna a túlsúlyos baglyom, ha kényszeríteném arra, hogy 2Pacet hallgasson. - Nem hiszem, hogy sikere lenne nála, bár az ötlet nem rossz.
Vállvonogatva lekaptam a polcról valami olcsó madárkaját, gondoltam, ha Ferencnek nem tetszik, majd megeszem én. Biccentettem Opheliának, hogy indulhatunk a pénztárhoz, aztán én is elindultam, a zsebemben pénz után kotorászva.

Ma végre le tudtam jutni a Bestiába. Úgy örülök, végre lesz egy baglyom.
Meg is találtam a boltot és bementem, és hirtelen egy halom állatot láttam, mind gyönyörű volt. Választottam egy hóbaglyot, gyönyörű állat, és már mentem is fizetni.
Az eladó azt mondta 20 galleon így kifizettem aztán úgy döntöttem hazamgyek. Útközben már ki is találtam a nevét és elkezdtem mondani neki.
- Mától a neved Moon, tetszik?
Bólogatott vagyis tetszik neki, nagyon örültem neki.

Az utcán céltudatosan a kisállatkereskedés felé veszi az irányt. Végre egy kicsit egyedül. Néha már kicsit sok a tesóból. Belép az ajtón, ahol egy elsőre kedves férfi köszönti. Udvariasan visszaköszön - Jó napot! Egy szokatlan házi kedvencet keresek, amivel a tesóimra hozhatom a frászt.- mondja kuncogva. A férfi körbevezeti, megmutogat jó pár ismert és ismeretlen állatot. Végül egy zöldes leguán tetszik meg neki. Az úr felvilágosítja, hogy még igencsak fiatal példányról van szó, úgyhogy nem lehet gond a neveléséből.
-Ez lesz a megfelelő, el is viszem. Mennyibe kerül? –érdeklődik.
-35 galleon, és mivel nem sűrűn találkozom olyannal, aki ilyesmiket vásárol, adok hozzá neked egy könyvet is, amiben mindent megtalálsz az új kedvencedről. Persze, ha bármi kérdésed van, fordulhatsz nyugodtan hozzám.
-Ez nagyon kedves Öntől. Lehet szükség is lesz rá.-előveszi pénztárcáját és leteszi a pultra az adott összeget, majd a könyvet beledobja táskájába és maga előtt tartva a ketrecet visszaindul az iskola épülete felé. Az ajtóból még elköszön egy integetés kíséretében.

Runa


Varázslatos napsütés fogad minket, mikor kilépünk a kastélyból és elindulunk a kisállat kereskedés felé. Jól esik, hogy az oldalamon Runa sétálgat. Mosoly terül szét az arcomon, dal melengeti a szívem. Hirtelen észreveszem a szóban forgó boltot.  Kicsi és mikor belépünk, mindketten hátra ugrunk. Az én számat egy sikkantás is elhagyja. Hamarosan feljajdulok, ugyanis sikeresen belerúgtam az egyik ketrecbe. Jó lesz ez így.
-Vajon, milyen veszélyek leselkednek még ránk?-Kérdeztem suttogva Rutól. Nem gondoltam volna, hogy egy vásárlás ilyen veszélyekkel járhat! Körbenézek a boltban. Rengeteg fajt-lényt látok, de engem csak a baglyok érdekelnek. Egyik barna csúnyán rám ijeszt. Hát, biztos, hogy téged nem veszlek meg. Egyszer csak a sok-sok bagoly között feltűnik egy. Az igazi. Egy gyönyörű vakítóan fehér hóbagoly.
-Szia!-Köszönök a ki állatnak. Erre a barátságosan elkezdi csipkedni a kezem. Benyúlok a kalitkába és megsimogatom puha tollazatát. Mintha bársonyt simogatnék. Gyönyörű és puha. Elő pillantásra beleszerettem.
-Nézd Runa!-Kiálltok.
-Mit szólsz? Hedvignek fogom hívni!-Remélem tetszeni fog neki. Hedvig boldogan csivitelt jelezve, hogy tetszik neki a név. Oda megyek é kifizetem baglyot, majd kiengedem a kalitkából, aki azonnal a vállamra repül, és a nyakamhoz dörgöli a fejét. Imádom!
-Ru, te találtál, olyat, ami tetszik neked?-Kérdezem, miközben a lelkemben boldogság árad szét...

Kat

Az idő varázslatosan szép; érzik, hogy közeleg a nyár, ha nem éppen már a nyakukba liheg. Mi lesz még itt augusztusban, ha már most ilyen szép időt tudhatnak magukénak? A kastélyból fürge léptekkel távoznak, bár neki minduntalan az utat kell bámulnia, másképp félő, hogy orra bukik. Nagyon ügyetlen, képes a saját lábában is elesni, ha arról van szó. Közben azért csendesen mosolyog magában belül, hogy Kat megkérte, jöjjön vele. Ez most úgy melengeti a kicsi szívét, jóleső érzéssel tölti el. Talán mégis lesz egy rakat barátja, ahogy az az idegesítő Claire mondta, mielőtt eljött ide? Akkor igyekezett nem meghallani egyetlen szavát sem a kígyónak, ezt mégsem tudta kizárni az agyából. Talán igaza lesz, de akkor sem fogja megköszönni neki!
Nemsokára feltűnik a bolt, pontosabban Kat észreveszi, ő meg bámul erre, bámul arra, de csak akkor szökik szemeibe a kirakat és vele a cégér is, mikor már előtte állnak. Tüzetesen elolvassa a feliratot, aztán követi be Kat-et, ám hirtelen a semmiből a lány hátraugrik, még sikkant is, hát több sem kell neki, ő is visít egyet és hátraesik egyenest neki az ajtónak. Nagyot koppan a feje, ő meg jó hangosan jajdul egyet nyomatékképpen, hogy fájt. Pár pillanatba beletelik, mire összekaparja magát úgy ahogy és feláll, hogy körbe is nézhessen, ne csak a padló mintázatával és állagával kerüljön közelebbi, joviális viszonyba.
-Nem tudom, de ha rám ugrik valami, én versenyt visítok velük.- nyöszörgi kissé könnyes szemmel, miközben még mindig a fejét masszírozza. Elkezd ő is nézelődni a különböző nemű és fajtájú állatsereglet körében és bizony talál néhány számára roppant érdekes lényt, viszont akadnak olyanok is, amiket bottal sem piszkálna meg, de valószínűleg azok sem őt, olyan rondán néznek egymással farkasszemet.
-Hm?- Kat hangja arra engedi következtetni, hogy itt most valaki megütötte a főnyereményt.... vagy Kat talált valami ritka ronda bestiát és azzal akarja „elkápráztatni” őt. Bár nem, utóbbit kizárja azonnal, amint a hóbagolyra esik a tekintete. Az láthatóan első pillantásra rokonszenvezni kezdett újdonsült barátnőjével. Kuncog egy sort a madár sunyi-lapos pillogására, a névre pedig még bólogat is. Illik illik, s mintha ismerősen is csengene valahonnan. Honnan is? Ja igen! Az anyjának volt egy könyve, amit egyszer végigpörgetett (azaz olvasott, csak a sebesség ugye...), a címe pedig „Európai mágusiskolák összehasonlító értékelése” . Ott írtak először a Roxfortról, a négy házról, négy alapítóról és abból az egyiket szinte biztosra meri venni, hogy Hollóháti Hedvignek hívták. Innen jönne a név? Hmmm, ki tudja, de nem is firtatja különösebben.
-Gyönyörű és ritka. A hóbagoly a tajgaövnél északabbra él, ott költ, így errefelé igazi ritkaságként van számon tartva. Csodálatos madár.- igazi áhítattal viseltet a szép, fehér tollas jószág iránt, amíg rajta legel a szeme, aztán mégis csak elkapja a tekintetét és folytatja a mustrát, míg Kat leszámolja a bagolyért a kért árat. Hogy ő talált-e valamit? Előbb csak a fejét rázza meg, aztán válaszol is.
-Nem hiszem. Leginkább csak fújtatunk egymásra. Például azzal a macskával, ott.- mutat egy foltos, fekete-vörös példányra, aki bizonyára egy vörös és egy fekete cica nászából láthatta meg a napvilágot, másképpen nem hasonlítana ennyire egy epres Fitness szeletre.
-Vettél neki bagolycsemegét is?- fordul ismét Kathez és annak újdonsült kis barátjához, akit ezek szerint hívhat most már Hedvignek, ha minden igaz.

Viktor

-Gyere Sarah, nem lesz semmi baj! Majd mi segítünk neked!- mondta anya és kinyújtotta felém a kezét. Apa mögötte állt és kedvesen mosolygott rám. 
A lélegzetem felgyorsult, ahogy megtettem az első lépést a szüleim felé. Ők viszont nem mozdultak, ugyanabban a pozícióban néztek rám, ahogy eddig. Ez megnyugtatott és egyre gyorsabban haladtam feléjük. Mikor már csak pár méter maradt köztünk, elkezdtem rohanni. Kinyújtott karokkal szaladtam, amikor megjelent A Motoros. 
- Neeee!! - sikítottam, de már túl késő volt... A szüleim összeestek előttem és soha többet nem keltek fel...
Zihálva ébredek meg és hirtelen felülök az ágyamban. Már megint előjött ez a szörnyű álmom, ami annyiszor gyötört a szüleim halála után. Azóta már annyi év eltelt és a rémálmaim is megszűntek, de most valamiért újra elkezdődött...
Esetlenül kimászok az ágyamból és elbotorkálok a fürdőszobáig, ahol jó hideg vízzel lemosom az arcomat. Ahogy a víz az arcomhoz ér, rögtön érzem, hogy már jobban vagyok.
~ Talán rám férne, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.~gondolom magamban, majd felhúzok egy pólót és egy háromnegyedes farmergatyát. A kisasztalról fölkapom a táskámat és már indulok is kifelé a Gólyalakból, le a lépcsőkön, aztán ki az udvarra.
A friss szellő segít kiűríteni a fejem és eltemetni a negatív gondolatokat, közben lassú léptekkel sétálok a falu felé. Úgyis annyira szeretek ott lenni, mert csend van és még sincs olyan érzése az embernek, mintha ki lenne halva a hely. Van élet, de nem az a zajos, büdös, városi fajta, ez annál sokkal jobb.
Ahogy mászkálok a kirakatok között, egyszer csak megakad a szemem egy kisállat kereskedésen. Mindig is szerettem az állatokat, de sajnos ritkán találkozok velük. Lehet, hogy kéne vennem egy kiskutyát vagy valamit, hogy ha esetleg magányos lennék az iskolában -amit kétlek-, akkor is legyen valaki mellettem. Így hát a hirtelen ötlettől vezérelve belépek a boltba. A látványra széles vigyor jelenik meg az arcomon, annyi állatka van itt, amennyit még soha nem láttam egyszerre. Körbenézek a helyiségben, de csak egy srácot látok, aki épp a békákat nézegeti. Mivel egyedül ő van itt, kizárásos alapon csak ő lehet az eladó, ezért odamegyek mögé és megkopogtatom a vállát.
- Hello! Ő.. bocsi, meg tudnád mutatni, hogy merre vannak a kiskutyák vagy a hasonló kicsi, szőrös állatok? - Aranyos mosolyt varázsolok az arcomra és várakozó tekintettel vizslatom a fiút.

Viktor

Ahogy körülnézek a kis boltban, rögtön jobb kedvre derülök és sikerül megnyugodnom is. A reggeli ébredésem amilyen rosszra sikerült, most annál inkább kedvet kaptam ehhez a naphoz. 
Már meg is van nagyjából az elképzelésem, hogy mit szeretnék itt venni, csak egy kis segítség kéne, hogy meg is találjam. 
Hamar oda is megyek a fiúhoz és kedvesen megszólítom. A reakcióra viszont teljesen ledöbbenek, mert a srác olyan bunkón válaszolt, mintha soha életében nem tanult volna illemet. Most már biztos vagyok benne, hogy nem ő az eladó, ha meg mégis, akkor megértem, hogy miért ilyen üres a boltja.
Először elindulok az ellenkező irányba, hiszen semmi keresnivalóm itt, majd mégis meggondolom magam és visszafordulok az idegenhez. Határozott mozdulatokkal odaállok közé és az üveg közé, hogy szemtől-szembe láthassam az arcát, majd elvigyorodom és nagy szemekkel nézek a fiúra.
- Már megbocsáss, de ki vagy te? Igazán szimpatikus vagy! Csak azt nem értem, hogy mi történt a jómodoroddal... Volt egyáltalán? - Gúnyos mosolyra húzom a számat, de a szemkontaktust folyamatosan tartom. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg ennyire keménylegény-e ez a fiú, vagy csak nagy a szája. 
Régebben sokszor voltam ilyen emberekkel, ugyanis miután elvesztettem a szüleimet, egy elég rossz időszakba kerültem és ezzel egyidejűleg rossz társaságba is. Talán csak olyan szempontból volt ennek pozitív hatása, hogy azóta sokkal erősebb vagyok lelkileg és nem lehet olyan könnyen megbántani. Remélem azért nem fogom nagyon megszívni, hogy ilyen merészen odaálltam a srác elé. Végülis csak ketten vagyunk ebben a kis boltban, ami nem valami megnyugtató, de ha már egyszer belevágtam, akkor muszáj határozottnak maradnom, különben megtalálja a gyengepontjaimat és akkor hamar végem...

\váltás…\

Viktor/Máté

A fiú egy pillanatra, mintha felvonta volna a szemöldökét, talán meglepődött, de amilyen gyorsan jött ez az arckifejezése, olyan gyorsan el is tűnt és maradt az a goromba, zord tekintet, mint eddig. Elég lenézően bámult rám, de ez most egyáltalán nem tudott zavarni, hiszen elhatároztam, hogy kiderítem mi baja a srácnak, vagy egyáltalán van-e valami baja.
- Igen, jól hallottad! Mi az, talán még soha nem mondtak neked ilyet? Meg se lepődök... - Továbbra is tartom a szemkontaktust és egyetlen aprócska jelét se mutatom sértődöttségnek, ugyanis valószínűleg pontosan arra játszik a fiú.
- Hát pedig igen hasznos dolog. Tudod, jó modorral könnyebben megszerezheted, amit akarsz...- Direkt olyan dolgokat hozok fel, amik egy ilyen fajta embernek felkelthetik az érdeklődését, vagy legalább egy kicsit közelebb enged magához. Nem tudom miért, de tényleg érdekel, hogy mi játszódik le a fejében. Senki se ilyen bunkó ok nélkül, és én pontosan ezt az okot keresem.
A következő pillanatban az ismeretlen hirtelen elfordul tőlem, majd egy apró rándulás és elindul a pult felé. Egyre furcsábban viselkedik, én pedig értetlenül állok a helyzet előtt.
- Na mi van? Eddig tartott a keménykedés? - Kiáltok utána és én is elindulok a pulthoz. Lehet, hogy már elege van belőlem, sőt biztos vagyok benne, de most már azért se hagyom magam. Addig nem hagyom békén, amíg legalább egy mondatában azt látom, hogy őszinte velem és talán egy kis kedvesség se ártana. Persze előfordulhat, hogy a lehetetlenben reménykedem, de nem szeretném túl hamar feladni...

Máté

Ahogy visszaszólok a fiúnak, hirtelen megtorpan, majd lassan felém fordul. Én teljesen ledöbbenek, hiszen az arca teljesen megváltozott. Most már nem az a goromba, bunkó srác néz vissza rám, hanem egy ijedt, félénk fiúcska, akinek mintha fogalma se lenne róla, hogy mi is történik körülötte. Nem tudom eldönteni, hogy most csak szórakozik velem a srác, vagy valami tényleg történik itt a háttérben, amit én még egyelőre nem látok. Minden esetre azon leszek, hogy ezt kiderítsem.
- Mi? Te most tényleg bocsánatot kérsz? - Értetlenül nézek az ismeretlenre és kicsit felvonom a szemöldököm, ezzel is illusztrálva, hogy mennyire nem értem a dolgot.
- Nem bántottál meg, csak nem értem, hogy most mi ez a hirtelen váltás. Eddig... khmm... már bocs, de elég bunkó voltál, most meg mintha kicseréltek volna... Elmondanád, hogy mi is történik? -
Érdeklődő szemekkel nézek a fiúra és közelebb lépek hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, de abban biztos vagyok, hogy valami nincs rendbe vele. Talán beteg? Vagy skizofrén? Ha igazam lesz, akkor elég nagy bajban vagyok, mert kitudja, hogy mikor jön rá ismét a szemétkedés... Azzal a betegséggel nem lehet játszani, mert tényleg elég komoly dolog. Viszont ha mégse így van, akkor el se tudom képzelni, hogy mi a megoldása ennek a rejtélynek... De abban reménykedem, hogy hamarosan választ kapok az összes kérdésemre és akkor már minden világos lesz.
A nagy elmélkedés közben a fiúra pillantottam, aki szintén így tett és egy pár másodpercig csak mozdulatlanul néztük egymást. Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova rakni... Mintha félne vagy én nem is tudom... De ha igen, akkor mitől? És miért? Annyi megválaszolatlan kérdés merül fel bennem ezzel a fiúval kapcsolatban, mint még szerintem senkivel ezelőtt. Az biztos, hogy nincs egy könnyen kiismerhető személyisége.
- Amúgy Sarah vagyok és ide járok a kastélyba. Viszont téged még nem láttalak... - Igazából nem is a protokollitás kedvéért mutatkozom be, hanem, mert kíváncsi vagyok a fiúra, hátha így többet megtudok róla.