31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Május 15-én (szombat) véget ér az Évnyitó, kérünk, addig zárjátok ott játékaitokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász V. Máté összes RPG hozzászólása (18 darab)

Oldalak: [1] Le
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 6. 23:05 Ugrás a poszthoz


"Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat."

Lassan, feszes háttal lépkedtem odakint a sötétben. Egy árva lélek sem volt az utcán - hiszen miért is lennének kint ilyen későn? Nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e ennek, vagy inkább félek a helyzettől; hiszen ha jön egy rossz alak, nem tudom megvédeni magam, és még szemtanúk sincsenek...
Gondolatban gyorsan megnyugtatom magam, kicsit lehunyom a szemem menet közben, és relaxálok, ahogy Zója tanította. Csend volt, csupán valamilyen szórakozóhelyről szűrődött zene.
Igazság szerint nem is tudom, miért jöttem ki - talán mert "nevelő szüleim", Borbála és Gábor annyira akarták, hogy ne zárkózzak be teljesen a szobámba, vagy mert Zója tanácsolta, hogy időnként tegyek sétákat a faluban? Nem tudtam volna megmondani. Lehet, hogy legbelül Viktor késztet erre. Megborzongtam a gondolattól, és próbáltam magamban másra terelni a témát. Csak hogy nem nagyon volt mire. Viktorra nem gondolhatok, ugyanis görcs fog el, ha megteszem. Zójára szintén nem, ugyanis... nagyon rossz érzés. Így hát senki sem marad, akin töprenghetek, amin töprenghetek. Pedig én nem vagyok az a fajta, aki ne pörögne mindig valamin.
Hirtelen hatalmasat dörrent az ég. Összerezzentem, de kezem meg sem indult a pálca felé, pedig minden normális embernek az lett volna az első reakciója, ha így megijed. Igaz, hogy közel sem vagyok normális. Kár, hogy ezt tudom is. Illetve...
Felpillantottam az égre, azonban nem láttam a csillagokat. Esni fog? Én nem szeretem az esőt... Viktor azonban... erre a gondolatra ismét kisebb összerezzenéssel reagál a testem, de figyelmeztetem magamat, hogy Viktor nem az a személy, aki bántani tud engem, és nem is akarna. Mert nem akarna. Igaz? Nem hát. Nem mondom, hogy szeret, de csak nem akarna bántani...
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 7. 15:23 Ugrás a poszthoz


Sötét volt és éjszaka, határozottan sötét. Máté utálná ezt, sosem jönne ki ilyen későn, pláne nem egy temetőbe. Éppen ezért tartottam oda. Imádom azokat a helyeket, amiktől Máté irtózik.
Arcomon szokásosan a jellegzetes mogorva kifejezés ült, szememben pedig valami megmagyarázhatatlan fény csillant; lehet, hogy az őrület fénye volt. Szerintem mindenképpen ilyesmi lehetett, mást nem nagyon tudtam elképzelni. Nagyon ritkán volt a szememben ilyesfajta fény, csak akkor fordult elő, ha teljes mértékben egyedül éreztem magam, mintha csak én uralnám a testet, mintha más biztosan nem lakna itt, valahol a koponyám legmélyén, vagy nem is tudom, hol kószál ilyenkor Máté.
Ahogy lassan, nyikorogva kinyitottam a kiskaput, egy óvatos fuvallat csukta be utánam, mintha csak marasztalni akarna. Ó, természetesen maradni fogok egy ideig, nem kell aggódni. Azok az emberek, akikkel egy házban lakok - a "nevelő szülők", vagy mi -, nagyon megijedtek, hogy ilyen későn kimerészkedek, pedig ők szokták erőltetni, hogy hagyjam el a szobát... Miután azonban látták, hogy nem az édes-kedves-paranoid Máté van a felszínen, hanem én, még az ajtót is kinyitották előttem, csak annyit mondtak, hogy vigyázzak magamra. Mintha érdekelné őket, hogy jól vagyok-e. Persze... Gyűlölöm őket. Már most. Csak idegesítik az embert, nem jók másra, mint hogy ott lakjak náluk. Különben meg ez sem igaz. Én szívesebben laknék a Rellonban, de persze nem, mert Zója dönti el, mikor mehetek fel a többiek közé. Azt tudom, hogy minden bizonnyal sejti, nekem nem lenne gond ott aludni, de Máté, és az ő idiotizmusa miatt persze nem lehet. Emiatt kezelnek úgy, minta valami pszicho-gyilkos lennék. Igaz, néha úgy is nézek ki. Mint például most - szememben ezek szerint a földön túli gyűlölet csillog, amit mindig, mindenki iránt érzek. Az egyetlen érzésem, ami van. Nem is kell több. Csak megkeserítik az emberek életét.
Ahogy sétáltam a sírok közt, egyszer csak egy fiút - vagy férfit, ebből a távolságból nem láttam - pillantottam meg. Egy padon ült, minden bizonnyal gyászolta valamelyik hozzátartozóját. Az első gondolatom erre rögtön az volt, hogy ki az, aki éjfél körül jön ki gyászolni? Hát ez tuti nem normális.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2013. július 7. 15:24
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 7. 15:41 Ugrás a poszthoz


Ahogy elhaladtam a tanszerbolt mellett, láttam, hogy egy lány jött ki onnan. Kezében nagy szatyrokat tartott, de én nem azokra figyeltem fel, hanem az arcára. Az egyik szeme alatt anyajegy helyezkedett el, haja hosszú volt, és hullámos. Hirtelen belefeledkeztem a lány vonásaiba, nem is tudom miért. Aztán persze elkaptam a tekintetem, mert kínosnak éreztem, hogy valakit úgy bámulok, mintha most látnék először embert. Ahogy lesütöttem a szemem, megláttam, hogy szatyraiból kiesett egy színes tinta. Lehajoltam, hogy felvegyem, azonban amikor tekintetem körbefuttattam a helyen, nem láttam őt.
Kissé megijedtem. Hogy fogom most visszaadni neki az elvesztett tintát? Minden bizonnyal kellhet neki, hiszen azért veszi az ember, hogy használja. Nem láttam őt, ezért elindultam, hátha útközben megpillantom, és akkor vissza tudom adni neki. Az arcát egészen biztosan megjegyeztem. Nagyon szép lány.
Egy kis baktatás után megláttam őt; egyenesen szembe jött velem. Még távol volt, igazság szerint furcsa is, hogy rögtön kiszúrtam. Lehet, hogy csak a jellegzetes sapkája miatt.
Ekkor azonban tudatosult bennem, hogy most oda kell mennem hozzá, és meg kell szólítanom. A lelkembe maró félelem költözött, ahogy arra gondoltam, hogy mondanom kell neki valamit, még ha csak két mondatot is. Egyszeriben remegni kezdett a kezem, és izzadtam; máris azon kaptam magam, hogy nagyon bestresszeltem. Nem nagyon tudtam megemberelni magamat. Ő lesz az első ember, akihez hozzászólok - persze a pszichológusaim és a családom kivételével. Ez azért igazán nagy szó.
De csak egy tintát kell visszaadnom! Egy tinta nem olyan nagy dolog, menni fog, hiszen tudok beszélni, tudom használni a szavakat. Nem fog megenni. Erről győzködtem magam, de a lány egyre csak közeledett, én pedig minden lépése miatt egyre idegesebb és idegesebb lettem.
Egyszer csak ott volt előttem, azonban hiába próbáltam szólásra bírni magam, nem ment. Kudarcot vallottam.
Mit szólna Viktor! Még egy embert se merek megszólítani... igaza volt...
Erre a gondolatra megfordultam, és néztem a távolodó hajzuhatagot. Megszólítom, nincs mese. Visszaadom neki, amit elvesztett.
Utána mentem, azonban minden lépést egyre nehezebb volt megtenni. Még öt méter. Még három méter. Egy méter. És abban a pillanatban, mikor mögé értem, erőtlen, kissé remegő hangon megszólaltam:
- Elnézést... elhagytad ezt... - erőtlenül felé nyújtottam a tintát.
Mit ne mondjak, elég furcsán nézhettem ki. De nagyon féltem. Nem tudtam volna megmondani, mitől, de nagyon-nagyon féltem az egész kapcsolatlétesítés-dologtól.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2013. július 7. 15:44
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 8. 12:22 Ugrás a poszthoz


,,Amikor a lélek fázik, az emlékeivel takarózik."

Borbála ismét kitessékelt otthonról. Szerinte azért jöttem ide, a faluba, hogy egy kicsit sétálgassak, élvezzem az életet, meg ilyesmik. Nem hiszem, hogy belegondolt, hiszen elég nehéz úgy élvezni, hogy bármikor elveszhetsz a semmibe, hogy aztán napok essenek ki az emlékezetedből.
Ma jegyzeteket találtam a zsebemben; Viktor írta őket. Furcsa, hogy rászánta magát. Nem indokolta meg, hogy miért készített nekem feljegyzéseket arról, mit csinált, de semmi különös nem volt. Elment ide, oda, kissé megbántotta a nevelőinket, és majdnem összetűzésbe került valakivel. A következő pont közepén volt váltás, ahogy hívni szoktuk, úgyhogy nem tudom, mit akart leírni. Nem szerettem volna a tükörrel zargatni, hiszen mostanában sokszor próbáltam meg vele ilyenformán beszélgetni.
Ahogy sétáltam lefelé, a játszótér felé véve az utamat, megláttam egy hosszú, barna hajú nőt, aki szakasztott Zója mása volt.
Még nem voltam nála. Pedig értelemszerűen el kell mennem. Lehet, hogy azt sem tudja, hogy itt vagyok a közelében. De egy kicsit félek elmenni. Lehet, hogy nagyon örült, hogy megszabadulhatott tőlem. Elvégre nem voltam a legkönnyebb eset, én sem, és Viktor sem a folyamatos illetlenségeivel. Valószínűleg örül, hogy nem lát.
De pont ezért jöttem a faluba! Hogy továbbra is hozzá járhassak. Úgyhogy nincs vita, holnap elmegyek. Holnap látom. Erre a gondolatra megremegett kissé a gyomrom.
Mikor odaértem a játszótér felé, körülnéztem; senki sem volt itt szerencsére. Csak az utcán sétálgattak páran, és érdeklődő, vagy épp semmitmondó tekintettel illettek engem. Így hát bemenekültem a hinták biztonságába, és leültem az egyikre. Nem hintáztam, hiszen alig tudtam, hogy kell, meg valószínűleg rosszul is lettem volna tőle - inkább néztem az embereket, és tőlem szokatlanul nyugodtan, csak egy kissé megfeszülve merengtem.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 9. 20:13 Ugrás a poszthoz


Ahogy egy szőke lány belépett a játszótérre, idegesen kaptam a táskámhoz, amiben a tükör rejlett. Persze, nem vettem elő, nem akartam Viktort folyamatosan zaklatni, csak biztonsággal töltött el a tudat, hogy hívni tudom, ha baj van. Nem tudom, miért próbáltam rá támaszkodni, ha ő zsigerből elutasított engem. Azt hiszem, nem volt más, akivel rögtön kapcsolatba tudtam volna lépni, és közel áll hozzám. Talán ez a magyarázat.
Hátam még jobban megfeszült, ahogy táskámat az ölembe vontam, és kezeimmel idegesen matatni kezdtem a csatját. Szerencsére az idegességnek csak kisebb jelei mutatkoztak (például nem kezdtem el izzadni és remegni), hiszen nem jött ide hozzám, csupán leült a kőpadra, amit a szülőknek tettek ki. Füzetet, tollat vett elő, csupa mugli eszközöket. Kicsit csodálkoztam ezen, de rögtön el is kaptam a tekintetem, nehogy véletlenül találkozzon az övével. Akkor aztán biztos, hogy botrány lett volna belőle. Persze, miatta nem, miattam. Bepánikoltam volna. Végérvényesen.
Ő azonban nem szólt hozzám. Valamit matatott a táskájában - ezt csak a szemem sarkából láttam -, de kisvártatva mozgást érzékeltem. Rögtön felkaptam a fejem; láttam, hogy a cetlijeit, amire jegyzetelt, felém fújja a szél. Erre persze kisebb idegkisülést produkáltam; kissé megdermedtem, ahogy a lány táskástul elindult felém. Ekkor még mindig bennem volt a remény halovány szikrája, hogy nem kell majd hozzá szólnom. Miért akarna beszélgetni egy szemlátomást idegroncs fiúval?
Azonban ahogy közeledett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy beszélgetni fog velem. Lépéseivel párhuzamosan a remegésem is kezdett előjönni. Nem mintha annyira félelmetes külseje lett volna a lánynak, vagy mintha gyilkos kedvűnek tűnt volna. De szinte sosem beszélgettem még emberekkel a családomon és a pszichológusaimon kívül. Nem tudtam, hogyan kell.
Akkor pedig megszólalt. Magam elé meredtem, ahogy hallottam könnyed hangját, ami egyenesen felém repült. A reakciómat várta a megjegyzésre, én azonban féltem felnézni, sőt, megmozdulni. Ismét Viktor jutott eszembe - mit mondana rólam, ha látna...! "Szerencsétlen, paranoid barom".
Nagyot nyeltem, és egy aprót bólintottam, majd kisajtoltam magamból egy "ühü"-t. Másra nem voltam képes. Annyira rosszul éreztem magam emiatt. A lány azt hiheti, vele van a bajom, és nekem sem túl jó, hogy nem tudok értelmesen válaszolni, ha kérdeznek.
Lassan felemeltem a tekintetem a lányra, aki a hintából nézett vissza rám.
- Én... nem tudom. Magántanuló vagyok. - préseltem ki magamból a szavakat. A torkom egészen kiszáradt, miközben próbáltam a kidülledt szemeimet normál méretűre stabilizálni.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 10. 21:37 Ugrás a poszthoz


A lány kissé bosszúsan meredt az ölében fekvő jegyzetekre, én pedig az ujjaimat kezdtem morzsolgatni; tekintetem a kezeimre irányítottam, és nem néztem a lányra. Nagy levegő, semmi para. Nem ette meg a fejem. Nem is tudom, mitől féltem ennyire, hiszen láthatóan az emberek semmit sem vettek észre a tudathasadásomból. Én azonban mégis féltem - pont emiatt tűntem abnormálisnak.
A lány meglepetten érdeklődött a szemmel láthatóan elég beteg viselkedésemről. Megpróbáltam lecsitítani a reszketésem, ami több-kevesebb sikerrel járt.
- Nem, nekem... semmi bajom sincsen. - Természetesen tudtam, hogy nem fogja bevenni, hiszen a vak is láthatta, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Relaxálni próbáltam, úgy, ahogy Zója tanította, és ez hatott: bár még mindig féltem, remegésem jócskán alábbhagyott, már csak alig észrevehető volt. Egy kis idő elteltével kinyitottam a koncentrációtól automatikusan lecsukódott szemem, de inkább nem kockáztattam meg az oldalpillantást a szőke lányra.
Szavai nyomán most rajtam volt a meglepődés sora. Azt hittem, hogy ezek után arról fog kérdezni, miért vagyok magántanuló, de ehelyett arról érdeklődött, hogy hogyan űzöm a dolgot. Megvakartam a fejemet, majd kezem lecsúszott a nyakamra, önkéntelenül piszkálva azt. Nekem mindig is ez volt a rigolyám - a nyakpiszkálás.
- Hát... én most nevelőszülőknél vagyok. Ők segítenek. Az egyikük régebben tanár volt. Bűbájtant tanított. - motyogtam, és nyeltem egyet. Kicsit ismét megnyugtatgattam a lelkemet, majd megkockáztattam egy pillantást a szomszédomra. Csak szépen, apránként. Nem kell elsietni a dolgot.
Ahogy hozzátette, hogy szintén magántanuló volt, megkönnyebbültem egy kicsit. Lehet, hogy tudja, milyen ez a dolog - hogy nem tudsz menni az iskolába, akár akartál volna, akár sem. Hogy a szüleid otthon tartanak, és szinte ki sem engednek. Bár, kétlem, hogy az ő helyzete hasonló lenne az enyémhez, de talán neki is van valami halvány dolog az életében, ami miatt nem néz ki nagyon a többiek közül. Kicsit megnyugodtam erre a gondolatra, de még mindig feszélyezve éreztem magamat.
- És... te? Hogy voltál magántanuló? - Saját magamat is megleptem azzal, hogy visszakérdeztem, de az információ adott nekem egy parányi biztonságérzetet. Pont ennyi kellett, hogy tudjak ésszerűen és logikusan viselkedni, bár ez általában nem az én asztalom. Még mindig féltem, de ha hozzá akartam szoktatni magam az emberekhez, tennem kellett érte.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 16. 22:38 Ugrás a poszthoz


- Me-megnézetem. – ígértem. Egy kicsit furcsának tűnt ez az egész – hogy egy idegen azt mondja, ha nem csillapodik a reszketésem, menjek el gyógyítóhoz. Olyan abszurdnak tűnt. Az idegen emberek ilyen kedvesek egymással?
Megkönnyebbültem egy kicsit, de tényleg. Mikor mondta, hogy vele is a szülei tanultak, kicsit összerezzentem. Bárcsak a szüleim tanultak volna velem normálisan… bárcsak… de nem, lepasszoltak a nevelőszülőkhöz… csak nyűg vagyok a nyakukon. A gondolatra szörnyen elszomorodtam. Letícia és Bálint nyakán is csak nyűg voltam. Tényleg, Letícia. Tudja, hogy idejöttem, a szüleink megüzenték neki, hogy ne érje meglepetésként, ha meglát a faluban. Vajon mit csinál most? Hol lehet? Úgy hiányzik a húgom. Nem mintha én hiányoznék neki…
A szomorú gondolatok miatt kicsit elkormányozódtam a kérdés feltétele után is. A lány kissé feszült hangja rántott vissza a hintába. Szívbeteg volt. Mikor hozzátette, hogy a muglik fel akarták vágni a mellkasát, összerezzentem, és karjaim önkéntelen átölelték a derekamat, ahogy keresztbe tettem őket egymás előtt. Nem bírom a véres dolgokat. Megijedek tőlük.
Végül csak egy aprót bólintottam a lány válaszára.
Igazság szerint nem is értettem, miért tettem fel a kérdést. Ha megkérdezi, hogy én miért lettem magántanuló, el kell mondanom neki a dolgot. És akkor biztosan megijed, és elmegy. Én is ezt tenném. Nagyon megijednék, ha megtudnám, hogy a mellettem ülőből bármikor előtörhet egy másik én. Én magam is megrémülök néha ezek miatt.
Viktor persze azt mondaná, hogy ha nem akarom elmondani, akkor hazudjak. Nem fogom megtenni. Inkább el kéne terelnem a témát a veszélyes vizekről.
Hirtelen beugrik Letícia.
- Nem… nem ismersz egy lányt, ömm… Juhász Letíciának hívják. Úgy tudom, a Navinébe jár. Harmadikos. – szűrtem a fogaim közt.
Na igen. Nem tudtam, hogy a húgom melyik házba jár. Azt tudom, hogy amikor jött, a Navinébe került, de volt szó arról, hogy ő házat akar váltani, és a Rellonba akar menni. Nem tudtam, végül megtette-e, arról már nem tájékoztattak.
Ha a lány mellettem a háztársa, akkor minimum látnia kellett már egyszer-kétszer. Reménykedően pislogtam rá.
- Mikor legutoljára láttam… állig érő, fekete haja volt. Frufruval. Vékony. És nagyon fehér a bőre. – Húgocskám ugyanis nem egyszer más hajviselettel állított haza. Mikor tavaly nyáron hazajött, ilyen volt a haja a hosszú, szőke helyett. Viktor nagyon csúnya szavakkal illette őt. Pedig a húgom rendes. Csak fél tőlem. Nagyon fél… Viktor elmélete az, hogy csak simán undorodik tőlünk. Nem tudtam, melyik az igazság.

[Elnézést a kései válaszért!]
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. augusztus 23. 16:58 Ugrás a poszthoz



Soha többé nem akartam kimozdulni otthonról. Egyszerűen nem akartam kitenni a lábamat, hogy emberek közt legyek; inkább elvoltam magányomban, és tanultam a vizsgákra. Nagyon szeretem a Sötét Varázslatok Kivédését, valahogy az a kedvenc tantárgyam, fene se érti, miért. Viktor újabban kevesebb vizet zavar, hagy tanulni, ami hihetetlenül rendes tőle. Nem győzöm köszönni neki.
Mindazonáltal nem volt kedvem kimenni a kissé lehűlt levegőre (már ha húsz fok hidegnek számít), hiszen rengeteg rám szegeződő tekintetet kapok, amik őszintén szólva nagyon megijesztenek. Minden bizonnyal híre ment a faluban, hogy itt van egy beteg gyerek, akitől óvni kell a többit, és ezért néznek rám furcsán. Nagyon rosszul esik, és félek ezeknek az embereknek a véleményétől.
Azonban a Kiss házaspár, aki elvállalta a pátyolgató szerepét, nagyon sokat mondogatta, hogy menjek ki a friss levegőre, jót tesz a dolog. Hiába ellenkeztem csendesen, rábírtak, hogy menjek ki. Zója is azt tanácsolta, hogy nem árt kinyújtóztatnom a tagjaimat. Szerintem csak aggódnak, hogy még jobban begubózom.
Viktor erre biztosan azt mondaná, hogy "vagy inkább begolyózol".
Így hát elindultam a Tanszerbolt felé. Kellenek pennák és tinta, hogy ki tudjam másolni az igencsak bonyolult csillagtérképeket Asztrológiából, hiszen csak így fogom tudni megtanulni őket. Leírom, és tudom. Nekem ilyen a memóriám, ilyen vizuális.
Ahogy azonban sétáltam a faluban, nem néztem fel, kizárólag a macskaköves utat fixíroztam - nem akartam találkozni a dühös, félő, vagy épp tartózkodó tekintetekkel, ezért jobbnak láttam elkerülni. Legbelül persze mindig megijedtem, ha megéreztem magamon valaki pillantását.
Mikor sikerült rábeszélnem magamat, hogy felpillantsak, meg kellett állapítanom, hogy nem ott kötöttem ki, ahol szerettem volna. A falu ezen utcájában még nem jártam, ami elég elkeserítőnek tűnt. Rossz fele jöttem. Körülnéztem, aztán rájöttem - el is tévedtem.
Hirtelen levert a víz. Nagyot nyeltem, ahogy körbepillantottam. Az emberek furcsállva néztek rám. Vagy csak beképzeltem magamnak a kérdő tekinteteket? Lihegni kezdtem, ahogy nyirkos kezemmel megmarkoltam a pólóm szegélyét. Nekitámaszkodtam az egyik bolt falának.
Csak nyugi - emlékeztettem magamat. Zója ajánlott erre egy jó módszert, de elfelejtettem.
Most mi lesz?
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. augusztus 23. 18:11 Ugrás a poszthoz



Valaki hátulról megérintette a vállam. Meglepett hang szaladt ki a számon, és összerezzentem, ahogy villámgyorsan hátrapördültem. Hatalmas szemekkel néztem az ismeretlen lányra, aki kissé határozatlanul szólt hozzám. Azt kérdezte, hogy minden rendben van-e, de azt hiszem, nem várt választ, hiszen rögtön feltette a második kérdését is. Ő is eltévedt! Kis nyögést hallattam, és nagyot nyeltem, ismét. Lehunytam a szemem. Relax.
Azonban a lány engem nézett, szóval nem volt túl sok nyugtom. Szemeim ismét felpattantak, nem tudtam pihenni egy percet sem. Pupilláim hatalmasra tágultak, ahogy rémülten a lányra tekintettem. Közben leplezni próbáltam a rám törő remegést.
Miért, miért van mindig ez, ha egy ember hozzám szól?! - nyavalyogtam magamban.
Meg kellett volna szólalnom. Nagyon gyorsan meg kellett volna, hiszen a lány válaszra várt. De nem tudtam rábírni magam más hang kiadására, mint a nyögés vagy a sóhajtás. Megpróbáltam visszaemlékezni Zója szavaira, és a hangja megnyugtatott egy kissé, ahogy visszajátszottam a félmondatát. "...és az emberek nem azért mennek oda hozzád, mert rosszat akarnak" - ezt mondta. És igaza van. Nem kéne félnem. De mégis.
- Eltévedtem. - leheltem, és bár ez egyik kérdésére sem válasz, talán tud nekem segíteni, még akkor is, ha ő sem tudja, merre kell menni. Szerencse volt, hogy hátamat támasztotta a fal, így nem kellett teljes testsúlyommal terhelni a lábamat, hiszen szegény már így is eléggé kikészült, mivel a remegését csak úgy tudtam megfékezni, hogy abszolút megmerevítettem.
Egyet nem akartam; összerogyni. Azt semmiképpen sem. De azt sem akartam, hogy Viktor elküldje a lányt a fenébe, nem akartam, hogy lássa, hogy bajom van, hiszen mindenki ezért néz rám furcsán, szemmel láthatólag pedig nem tudott a dologról, biztosan nem falusi. Biztosan a Kastélyba jár.
Nagy levegő - figyelmeztettem magam. Ekkor tudatosult bennem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet is. Így hát nagy levegőket kezdtem venni, és kicsit megkönnyebbültem, mikor az oxigén visszatért a fejembe.
Persze, ő is őrültnek fog nézni. Úgy nézek ki, mintha az elmegyógyintézetből szalasztottak volna. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak, de én úgy gondoltam, így festhetek.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. augusztus 24. 19:00 Ugrás a poszthoz



Mikor bemutatkozott, egy kisebb remegéshullám ment végig rajtam, aminek nagyon nem örültem. Ő az első, aki tulajdonképpen be is mutatkozott nekem. Lélegzésem egyre szaporább lett. Egy pillanatra megállítottam magam, majd lassan nagyokat kezdtem lélegezni. Beszív-kifúj. Stressz ki, nyugi be. Ideje lenne bemutatkoznom.
- Juhász Máté vagyok. Rellon. Magántanuló. - teszem hozzá egy nyelés kíséretében. Még sosem láthatott a kastélyban, egy ideig pedig nem is fog; kár lenne, ha még ennél is jobban megijedne tőlem. Még a végén azt hinné, hogy hazudok magamról, pedig én sosem tudtam olyat.
"Az jó!" - erre felnéztem. Talán ő akart rosszat nekem? Sosem voltam jó az efféle megállapításokban. Mielőtt bármit tehettem volna, arca araszokra volt az enyémtől. Mozdulni se mertem, egész testemben megmerevedtem, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rám. Pislogni sem pislogtam, szünet nélkül meredtem a lányra. Végül aztán hátralépett. A szívem még mindig vad iramban vágtázott, mintha csak ki akarna ugrani a helyéről, hogy elszaladjon. Szorosan becsuktam a szemem. Most tényleg meg kell nyugodni, vagy jön Viktor, és abban senkinek sem lesz köszönet.
Megszűnt számomra a külvilág, ahogy szemhéjaim lecsukódtak. Csak nagyokat lélegeztem. Emlékeztettem rá magam, hogy ez a valóság, sőt, elmondtam magamban, hogy hogy hívnak, hol lakom, mi történt velem az elmúlt két percben. Ez segített abban, hogy időt nyerjek, és végre realizáljam, feldolgozzam a helyzetet. Éreztem, hogy arcizmaim egy kicsit elernyedtek. Még vártam pár pillanatot, majd kinyitottam a szemeim, s ezzel újra megláttam a lány képét, aki éppen azt kérdezte, hívjon-e orvost. Féltem, nem is tudom, mitől, de már nem volt annyira vészes.
- Nem... nem kell orvos... minden oké. - mondtam fojtott hangon, és csak remélni tudtam, hogy nem kell még egyszer elismételnem, illetve Katniss elhiszi, hogy minden megoldódott.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. augusztus 24. 19:26 Ugrás a poszthoz



Igazság szerint nagyon meglepődtem, mikor Borbála azt javasolta, menjünk el egy étterembe. A férje nem volt otthon, úgy tudom a munkája miatt felutazott Pestre, és távol lesz még egy kis ideig. Borbála igen rendes volt velem; egy szerény mosoly kíséretében bele is egyeztem a dologba, hiszen nem akartam neki csalódást okozni a világért se.
Érdekes, vele egyre normálisabban tudok viselkedni; olyan, mintha valami rokonom lenne. Már nem vagyok oda teljesen, ha beszélnem kell vele, így egy kicsit jobban fel tudok oldódni az emberek közt, ha ő ott van velem. Újabban nagyon sok helyre elkísért. Azt hiszem, rájött arra, hogy nem sül ki semmi jó abból, ha én egyedül kószálok. Az emberek sem néznek rám olyan furcsán, mint annak előtte. Lehet, hogy csak beképzeltem a dolgot, de mintha minden egyes bolttulajdonos és falulakó ismerte volna az arcomat, és tudta volna, hogy én vagyok az, aki nem normális. Reméltem, hogy ebben az étteremben nem ez a helyzet.
Ahogy az ajtó elé értem, Borbála megállt, majd csendesen megkérdezte; "Máté, mit szólnál, ha egyedül mennél be? Nekem még be kell mennem a régiségboltba elintézni ezt-azt." Aggodalmas, ijedt arckifejezésem láttán csak megsimította a vállam, mire én nagyot nyeltem, és bólintottam.
Mikor beléptem, úgy nézhettem ki, mint egy rémült kisgyerek, aki elvesztette az anyukáját, és belecsöppent egy tizennyolc éves fiú testébe. Igyekeztem erőt venni magamon, és arcomról eltüntetni a félelem jeleit, de mindez nem sikerült. Ha eddig nem jött össze, most miért lenne másképp? Egy apró, észrevehetetlen sóhajjal elindultam a pult felé, rendelni.
Mikor odaértem, egy rendkívül csinos, szőke pincérnő alakját láttam meg. Kisugárzásából ítélve nagyon magabiztosnak és erős jellemnek tűnt - bármikor el tudna taposni engem. Rászóltam magamra; nem kell paranoiásnak lenni. Ő csak egy pincérnő. Semmi több. Nem kell félni tőle. Nem esz meg.
- J-jó napot. - bár tudtam, hogy nagyjából diák korú, mégsem mertem letegezni. - Két töklevet, és... és két szelet pizzát szeretnék kérni. - hangom halk volt, lehet, hogy a benti zsivaj mellett nem is hallotta. Szorítottam magamban, hogy ne így legyen.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. augusztus 25. 20:03 Ugrás a poszthoz



Én tényleg igyekszem mindig nagyon kedves és rendes lenni az emberekkel. Bunkó lettem volna? Mert a lány olyan nézéssel válaszolt, mintha egy döglött meztelencsiga lennék. Nyeltem egyet, szememben fellángolt az új keletű félelem. Miért viselkedik így velem? Miután rám mosolygott, még jobban megijedtem, és hátráltam egy fél lépést. Ijedten szedtem ki a pizzát, ami, ha jól tudom, olyan mugli dolog. Kezem kicsit remegett, így a pizzáról is leszóródott egy kevéske feltét. Hol van ilyenkor Borbála?
Ismét leszúrt. Ajkaimat összeszorítottam, és igazából a lélegzetem is visszafojtottam. Nagyon rosszul esett ez az egész. Olyan volt, mintha valami rosszat csináltam volna, és ezért megrónak. De hát én nem akartam semmi ilyesmit tenni.
- Elnézést. - motyogtam ugyanolyan halkan, aztán megköszörültem a torkom, és egy leheletnyit hangosabban elismételtem a szót. Úgy néztem ki, mint egy kisgyerek, aki összetörte az anyja kedvenc vázáját.
Emlékszem, egyszer tényleg történt hasonló, de anya egy pöccintéssel összeragasztotta a széttört kristályvázát. Nem is szólt hozzám egy árva szót sem, csak kivitte a vázát a nappaliból, és bement a konyhába. Akkor ott voltak a többiek; a két testvérem, anya, és apa, de én nem mehettem be. Máig sem tudom, miről beszéltek, de reméltem, hogy semmi komoly nem történt, amiből kihagynak, hiszen szeretem a családom, és a családom barátait is, és nem lenne jó, ha bárkinek bármi baja esne.
Kérdésére felpillantottam. Nagyokat pislogtam, idő közben pedig a légzés-funkcióm is újraindult. Kissé félve válaszoltam neki, de nem túl halkan, nehogy leszúrjon érte.
- Én... magántanuló vagyok. - nyögtem halálra vált arccal.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. szeptember 7. 10:33 Ugrás a poszthoz



Egy. Két. Há'. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Egy bot. Egy kalap. Egy e-ser-nyő és; előre, hátra, oldalt, zár. Egy... kettő...
Ahogy lépdeltem az esőben, egy emlék pörgött az agyamban. Egy emlék, amelyben Máté apja volt, aki verte őt, aki miatt kialakult ez az egész. Ebben az emlékben Máté még csak öt éves volt. A napsütötte utcán sétáltak, és az apja egy játékot mutatott neki. A számolás ütemére lépkedtek, Máté pedig harsányan nevetett. Az apukája mondta a verset, miközben mosolygott. Aztán az "esernyő" után megálltak, és előre-hátra lépkedtek. Így vonultak végig az utcán.
Köptem egyet a macskaköves útra, bár a sötétben már nem igazán látszott, hogy van itt egyáltalán valaki. Ebben a pillanatban nem a szívem pumpálta a vérem, hanem a gyűlölet, amit éreztem eziránt az ember iránt. Közben pedig verte Mátét... szánalmas...
Lépteim - melyek nem a versike ütemeire csattogtak - visszhangoztak az utcában, de mindezt elnyomta a kőre ütődő cseppek hangja. Nem hoztam esernyőt, se kabátot, így hát áztam... de nem igazán érdekelt. Nem nagyon fogtam fel, hogy esik.
Mikor kihajtottam a nyikorgó kiskaput, kicsit meg is lepődtem, hogy tulajdonképpen hogy kerülök ide. Nem volt semmi célom az éjszakai sétával. Csak járni akartam egyet. Zuhogó esőben. De mint mondtam, nem tudatosult bennem, hogy esik az eső. Az sem tudatosult, hogy tulajdonképpen miért jöttem ki. Teljesen szét voltam csúszva.
Az ideg, a gyűlölet, és a sok negatív érzés jóformán szétfeszítette a testemet. Járkáltam a sorok között, nem néztem egyik sírra sem. Senkim sincs ebben a földben, abszolút senkim. Ennek ellenére jó érzés halottak közt lenni. Talán ők az egyetlenek, akik elérték ennek az életnek a célját.
Egy pillanat alatt felvillan emlékeimben Letícia. Nem is keresett engem - jó, Mátét sem -, mióta itt vagyunk. Ismét harag zúdult a tüdőmbe, ami aztán egy ordítás formájában tört ki belőlem. Mintha mi sem történt volna, mentem tovább a sírok közt, immár minden feliratra vetettem egy pillantást. Mikor a temető egyik végéből a másikba értem, egy alak - egy meglehetősen kis termetű alak - sziluettjét láttam egy sírra borulni. Megtorpantam egy pillanatra. Még őt is gyűlöltem. Mert ő teljesen ép volt. Mert őt nem nézik lelki betegnek az utcán.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2013. szeptember 17. 15:23
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. szeptember 7. 11:10 Ugrás a poszthoz



A ház ajtaja kicsapódott, én pedig dühösen törtettem ki az utcára. Vissza se néztem, mikor Zója kijött utánam, pedig valamit kiáltott. Nem túlzottan tudott izgatni, amellett, amit most mondott. Fel akart vinni minket a kastélyba, bentlakónak. Őrültség.
A kis tavacska felé vettem az irányt - mit sem törődtem a rám szegeződő tekintetekkel és az ijedtükben félrehúzódó emberekkel. Nem tudtam, hogy azért húzódtak-e el, mert őrültnek tartanak, vagy azért, mert jóformán mindenkit feldöntöttem volna, aki az utamba került, de nem foglalkoztam vele.
Mikor odaértem a tóhoz - ahol szerencsére egy árva lelket sem láttam -, rögtön egy fa alá ültem be, magamban pedig ezen kattogtam. Nem hiszem el, hogy Zója lehet ekkora barom. Máté idegösszeomlást kapna a rengeteg diák között. Igaz, valószínűleg én lennék odabent a legtöbbször a felszínen, és ennek nyilvánvalóan nagyon örülnék, de semmi kedvem a kastélyhoz. Akkor nekem kéne tanulnom is, és különben sem szeretem az embereket; nincs kedvem minden nap százat látni belőlük. Nem akarok nyitni feléjük, erre pedig az a legegyszerűbb mód, hogy itt vagyok, lent a faluban. Különben is, ha fölkerülnék, és mondjuk a gyáva Navinések, vagy az idióta Eridonosok, netán az okoskodó Levitások közé kerülnék, ott nem sok diáknak lenne maradása. A Rellonosok közt tudnék egyedül ellavírozni, de attól meg Máté kapna sokkot. Őt nem lehet beengedni közéjük. Mármint - könyörgöm, Máté, és a Rellonosok? Garantált a szívroham. És akkor nem csak Máté döglik meg, hanem én is.
Magamban még sokáig ócsároltam Zóját, közben pedig majd' kisült a szemem a lenyugvó Nap sugaraitól. Egy idő után abbahagytam a nő szidását, és csak bámultam magam elé, nem igazán gondoltam semmire. Nem nagyon akartam elmélkedni... az inkább Máté asztala.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2014. február 28. 21:15 Ugrás a poszthoz



Az eső némán pergett, csak a pocsolyákon cseppenő vízcseppek hangzottak, ahogy egy fekete kapucnis alak taposott, vagy inkább kocogott a falu felé. Már sötétedett, a nap nem is látszott a horizonton, csak a szürkülő, sötétedő égboltot néztem. Mert hogy én voltam az az alak. Én voltam, és menekültem.
Túl sok volt az ember körülöttem, és nem emlékszek az elmúlt egy hetemre. Viktor egy feljegyzést sem hagyott, és ez nagyon idegesít. Nem, nem ez a legjobb szó rá, inkább fáj. Fáj hogy ennyire nem törődik velem, pedig egy testben élünk mind a ketten, de most valahogy figyelembe se vesz. Egy héten keresztül nem voltam jelen és fogalmam sincs hol voltam. Hova kerülök ilyenkor? Hol vagyok, amikor Viktor van a felszínen? Hol vagyok ÉN? Ki vagyok én? Én létezem, vagy én vagyok Viktor is? Ki vagyok?
És ha már az sem biztos, hogy én létezem, honnan tudom, hogy a világ létezik?
Az eső, ami a kabátomat pöttyözi, valódi? Hát a kabátom? A föld amin járok és a levegő amit belélegzek, az igazi?
Egy hétig semmi. Hol voltam? Mit csináltam addig? És miért jöttem vissza onnan? Miért nem emlékszem rá, hol voltam?!
Mintha fellegek leptek volna el, láttam magam körül a jelent. Hol vagyok? Sok szín volt körülöttem, vállaltam a vállalhatatlant. Egyszerűen csak éreztem a végtelenséget, ahogy körülnéztem kissé elvesztem az időben. Akkor már egy helyben álltam, de nem tudtam hogy hol. Hiányzok magamnak.
Keresnem kellett volna a lelkemet de nem láttam a színek és a formák között, hogy hol. Minden elnyúlt körülöttem, így hát leültem, bár nem tudtam, hogy mozgok, csak azt láttam hogy elmozdulnak a színek. Kicsodaként kéne élnem?
Minden széthúzott és összetartott, úgy láttam. Megszilárdított és felhasított. És láttam a világot, mindent úgy láttam, olyan élesen, mint még soha. Mindent megláttam ebből a világból.
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2014. március 2. 08:00 Ugrás a poszthoz


\váltva\


A srác két órája itt ülhetett. Nem hiszem el, hogy csak most ébredtem öntudatomra... miért nem váltott a testünk? Nem értem én ezt az egészet. Mitől függ, hogy ki van fölül?
A fejem eléggé fájt és szédültem. Ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy a földön ülök a kőpadok mellett... Mit csinált ez a szerencsétlen srác?
Lehunytam a szemem és visszaemlékeztem. Nem is olyan későn a klubhelyiségben ült, és valaki odahívta. A kezébe nyomtak valamit és közölték, hogy varázsédesség, Máté pedig megette? Kezemet a homlokomhoz emeltem. Jézusom, hogy lehet valaki ilyen hülye...!? A rellonos klubhelyiségben elfogadni valami ételt, idegenektől. Olyan kis hülye szegény.
Felkeltem a földről, leporoltam magam, majd - kissé megszédülve - letettem magam a kőasztalra. A kapucni leesett a fejemről. Ez nem jellemző... Máté fekete ruhát húzott fel. A fekete kapucnis póló, a nadrág, sőt, még az a fekete ing is, amiben úgy festek, mint valami pszichopata gyilkos...
Mi történt azután? Csak pár részletre emlékeztem a furcsa bódulatból. Gondolom, az ott előttem az ő hányása lehet. Milyen gondolatok jártak a fejében... Ha megtalálom azt a gyereket, aki eljátszotta vele ezt a kis trükköt...
Megdörzsöltem a szemeim. Szédültem, éreztem a számban a hányás ízét és még mindig sokkal színesebb volt minden, mint ahogy én szerettem volna. Istenem, miért kellett szerencsétlen gyereknek átélnie ezt...
Mögöttem egy sikkantást hallottam, gondolatban pedig nyomdafestéket nem tűrően kezdtem el szitkozódni. A legkevésbé sem szeretnék most nőket a közelembe, de úgy embereket sem. Elegem van mindenkiből. Ha közelebb jön, szétrúgom a...
Erre meg köszön nekem. Hát ez remek. A hangja alapján nem is ismertem őt, akkor meg mit köszönget? Arra vár, hogy itt a játszótéren éjszaka egy olyan alak, mint én, jót áll magáért? Fél perce még fekete kapucniban ültem itt. Biztos jó választás volt idejönni hozzám?
Hátranéztem a vállam fölött, majd vissza. Köptem egyet a földre a számban lévő íz miatt.
- Ismerjük egymást? - hangom ijesztően hideg volt, s a szokásos fenyegető él is ott volt benne. Ejj, a lánynak nem lesznek ma este szép álmai.
Utoljára módosította:Kahlil L. Rochard, 2014. március 16. 22:02
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2014. július 3. 22:01 Ugrás a poszthoz

Mátétól Sharlott Johansonnak
2014. 07. 03., késő délután


Azért küldtek ide, hogy barátkozzak. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, ha félek az emberektől. Én tényleg félek, nagyon. Nem tudok velük mit kezdeni. Zajosak eltérőek, nagyon különböznek egymástól. Mindegyikkel máshogy kell beszélni, nekem meg csoda ha egyféle beszéd megy. Rengeteg hangsúly és fintor, amiket nem tudok értelmezni. Olyan furcsák. Nem látom bennük magam. Mintha én nem is lennék ember.
Csak a zenében látom. Ahogy a hangok felépülnek, az gyönyörű; mindegyik hangnak más a csengése, s bár azok egy hangok, annyi dologból épülnek fel! Csodálatos. A hangokat előbb meg tudom fejteni, mint az embereket, az valahogy sokkal könnyebb. A hangok nincsenek ellenem.
Ez pontosan úgy hangzott, mint egy tudathasadásos kamasz fiú első gondolata reggelenként.
Szóval, mióta visszajöttem, keresem azokat a helyeket, ahol egyedül lehetek. Viktor nem igazán tört még rám, nem maradt ki semmilyen emlékem, tehát gyakorlatilag nem is tudja, hogy visszajöttünk ide. Otthon sem jelentkezett azon a héten, amikor megmondták, hogy visszajöhetek. Remélem, nem lesz ideges, és nem bánt majd senkit.
Gondolataim elől a faházba bújtam. Igazából vágytam a társaságra, csak nem tudtam, hogyan lehetne ezt elkezdeni. Lassan ideje lenne barátokat szereznem, akik elfogadnak mindkettőnket. Csak hát, félek, hogy mi van, ha... szétkürtölik, hogy ketten vagyunk. Akkor rengeteg figyelem irányulna rám. Már így is megnéznek a tizenöt évesek az órákon, hogy tizenkilenc éves létemre mit keresek ott. Remélem, ugrok majd egy évfolyamot, vagy ilyesmi. Én tényleg nagyon szorgalmasan tanulok. Megtanultam már a harmadik évfolyam anyagát is, nagyjából. Most kezdem a negyediket. Sokat ülök fölötte, mert nehéz tanár nélkül, de nagyon igyekszem.
Fogalmam sincs, miért ide jöttem, mert itt nem tudok semmit csinálni. Csak beültem ebbe a különleges építménybe, és figyeltem a zajokat, ahogy muzsikává állnak össze.
Ültem, és reméltem, hogy kapok majd valami figyelmeztetést, mielőtt Viktor a felszínre kerül. Nem akarok eltűnni. Fogalmam sincs, hová kerülök ilyenkor. Ezen kezdtem gondolkodni, hogy vajon hol lehetek, mikor nem vagyok itt. Ijesztő gondolat.
Pont, mint az ember, aki miatt eltűnök.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2014. július 3. 22:01
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2014. július 4. 18:11 Ugrás a poszthoz

Mátétól Viktortól Sharlottenak
/váltás/


Meghallottam a létra nyikorgásának félreértelmezhetetlen zaját. Hű. Valaki közeledik, és fogalmam sincs, most milyen embert dobott a gép. Nem mertem odanézni, s összerándultam a kedves női hangra.
Az viszont, hogy többes számot használt, arra ösztökélt, hogy hirtelen felkapjam a fejem. Kétlem, hogy több ember kapaszkodott volna a létrán. Mi van, ha...?
A felvillanó reménysugár azonban olyan gyorsan kihunyt, mint ahogy megjelent. Az egyik legrosszabb rémálmommal találtam szembe magam; egy gyerekkel. És a lány - nő - még engem kérdezett meg, hogy zavarnak-e. Ha tudná, milyen vagyok, hogy milyenek vagyunk, tüstént elrohanna innen a kis sráccal együtt. Nagyot nyeltem, pupilláim valószínűleg kitágultak, de visszafogtam a remegésem. Kicsit távolabb húzódtam. Megijedtem, azt hiszem, ez mindenemből sugárzott.
Mégis, mit lehetne erre mondani? "Igen, zavartok"? Az nem én vagyok. Én nem tudok embereket elküldeni, holott nagyon sokszor lett volna szükségem erre a képességre. Ez Viktor reszortja.
Éreztem a szokásos vibrálást és a kellemetlen nyomást a fejemben. Ne, ne, nem akarom, hogy színre lépjen Viktor, nem akarom, hogy találkozzon ezzel a kedvesnek tűnő emberrel.
És egyszer csak hátra kellett lépnem.



Olyan érzés volt újra belépni, mintha eddig egy nyilvános vécé fülkéje előtt álltam volna, és a "zárva" jelzés miatt nem léphettem volna be. De Máté végre végzett, akármennyire ellenkezett. Máskor több ideig tart az ellenállása, de ha csak egy kicsit is érzem a gyengeségét, megrohamozom az ajtót. Mostanában annyiszor törtem rá, hogy már nem bírta tartani magát.
Végre, fellélegezhetek. Előléptem a sötétből. Ennek megfelelően kinyitottam a szemem, és rögtön embereket pillantottam meg. Annyira jellemző, amikor emberekkel kell kommunikálni, rögtön én kerülök elő, mintha ez lenne az egyetlen funkcióm.
- Ja, de mivel egyelőre szabad országban élünk, tessen csak befáradni. - mondtam neki egy gunyoros fintor kíséretében. Igazság szerint ilyenkor nagyon kíváncsi vagyok az emberek reakciójára, mert a stílusomra mindenki másképp reagál, főleg, ha előtte Máté szánalmas girnyó testtartásba görnyedt.
Végignéztem magamon. Már megint az átkozott világos fölső, amitől Máté olyan kisfiúsan angyalinak tűnik. Egyszerűen botrányos, amit ez a gyerek művel velünk. Tiszta idióta.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász V. Máté összes RPG hozzászólása (18 darab)

Oldalak: [1] Fel