Lizzie, valamikor augusztus vége felé

Újabb szép nap, újabb remények az életben. Vagyis gondolom én. Bár nem tudom mi lehet szép abban, hogy az ember cél nélkül mászkál lent a faluban, mikor még ráadásul nem is nagyon lehetne. De gondolom akkor pont ez benne a szép. De hagyjuk a filozofálgatást, az nem nekem való, ezt már bizonyítottam párszor.
Most hogy megszabadultam a mélyen szántó, világmegváltó gondolataimtól, inkább előre nézek a lábam elé, mert majdnem orra estem egy nagyobb kőben. Ó igen, az élet szép. Meg a kő is, de inkább kikerülöm, nincs kedvem közelebbi ismeretségbe kerülni az anyafölddel, akármennyire is szeretem.
Nem is tűnt fel, hogy közben leértem a játszótérre. Nem voltam még itt, szóval kicsit körülnézek hogy mégis mi van itt. Bár mondjuk ez egy hülye kérdés, mert mégis mi lehet egy játszótéren... Igen, hinta, mászóka, alagutak meg egyéb nyalánkságok amiket a gyerekek szeretnek. Én most egy hinta mellett döntök, olyan kis szimpatikusan néz rám. Lecsüccsenek és elkezdem magam lassan hajtani. Jó régóta nem volt már ilyen élményben részem, szóval most előbújik a gyerek belőlem picit és egyre magasabbra és magasabbra hajtom magam, persze azért vigyázok, nehogy komolyabb kárt tegyek a játékban.

Lizzie

~Fel, fel, még magasabbra! ~ Kiabálja bennem a gyerek, aki csak azzal törődik most már, hogy minél feljebb jusson, egészen fel az égig. Szegény én, lassan le kell törjem saját magam, mert nem kellene kiakasztani a hintát vagy átfordulni, mert most nagyon közel kerültem ehhez. Lecsitítom magamban szegény gyereket, aki még nagyon szeretne tovább tombolni, mert régóta nem jöhetett már a felszínre. Na igen, otthon én léptem elő fő gyereknevelővé, mert anyu nem nagyon volt hajlandó foglalkozni az öcsémmel úgy nevelési szinten. Néha nagyon sajnálom a kis krapekot, de akkor is, én nem az anyja vagyok, hanem a nővére, az istenért! Remélem nem fog torzulni szegénykének a lelke, bár valahogy én is felnőttem, igaz akkor még más volt a harci helyzet.
Egy régen hallott ismerős hang töri meg a bőszen vágtató gondolataimat. Először csak nézem, nézem, de nem látom, nem ismerem fel, hogy ki az, egyrészt azért mert kb 1 másodpercre látom és akkor is elmosódva, másrészt meg mert 2 éve nem láttam senkit innen. Majd mikor leesik a tantusz, annyira meglepődök, hogy elengedem a hinta láncát, ami azért nem volt bölcs döntés, mert kb 2 méter magasan vagyok, de mire eljut a tudatomig mindez, már a kavicson landolok, seggel.
-Ííííí, ez nem volt jó...
Dörzsölgetem a fájó pontot, de nem csak egy van belőle, én meg nem vagyok Shíva istennő, csak két kezem van. Egyelőre nem próbálok meg felállni, csak nézek kérlelőn Lizzie-re, hogy csináljon valamit, mert én perpillanat tanácstalan vagyok.

Egyelőre Emcy

Hát, eljött végre ez a nap is az évben, a Halloween napja. Őszintén szólva én nem tartom igazi ünnepnek, mert mégis mi a frászt ünnepelnek azzal, hogy egy csomó srác beöltözve szaladgál házról-házra és azt mondják, hogy csokit vagy csalunk. Na mindegy, ezt az én agyam nem tudja felérni sajnos, vagy lehet inkább szerencsére.
A szobáinkban magunkra cuccoltuk a jelmezeinket Emyvel, majd együtt szépen komótosan elindultunk lefelé a rétre, mert állítólag ott lesz valami érdemleges történés. Hát majd kiderül hogy érdemes volt e ezt a méhecske cuccot felvennem. Egyelőre kicsit viszolygok a dologtól, nem igazán szoktam magamat ennyire mutogatni, viszont van kis fullánkom, ami tökre szimpi, az nagyon bejön.
Menet közben beszélgetünk mindenféléről, főként én bombázom kérdésekkel a társnőmet, mivel ő már mestertanonc és végigmászta úgymond az osztályokat itt az iskolában, szóval van nem kevés kérdésem.
-De hogy a fenébe bírtad ki? Nem is mentél haza soha? Nem tudom, most már nekem is ildomos lenne kezdenem valamit magammal 19 évesen. Ciki hogy még mindig csak másodikos vagyok.
Megvakarom a tarkómat és kicsit felnevetek. Tényleg nagyon gáz a dolog, de megfogadtam magamnak hogy jövőre tényleg becsületesen levizsgázok.
Időközben elértük a célállomást, vagyis kiértünk a rétre. Vannak egy páran, de szerencsére fele akkora a tolongás, mint amire számítottam. Az Eridonban nagyobb partikat tartottunk anno...
-Merre tovább Emy? Sátor, vagy inkább szeretnél velem elveszni az erdőben?
Kérdezem egy méhecskéhez nem méltó ördögi vigyor kíséretében. Jó, persze, nem akarom kinyírni magunkat, de ezzel szerintem ő is tisztában van.

Emy

Egy picit fázok, ezt egy hangos tüsszentéssel meg is erősítem. De a hang mintha nem is egy lányból szakadt volna ki, hanem inkább egy trollból. Hiába, apuféle.
-Bocsi. Van egy zsebkendőd?
Kérdezem alig érthetően Emytől, mert a kezem közben a szám és az orrom előtt van. Inkább megkímélem a környezetemet, nagyon rendes vagyok a mai napon.
-Értem. Hát, én örülök, hogy visszatértél közénk Em, nélküled üresebb lenne az iskola. Meg a kviddicscsapat is.
Mondom miközben jó hangosan nevetek. Tényleg hiányérzetem lenne, ha ez a dilis csaj nem lenne itt közöttünk. Van pár szép és kevésbé szép emlékünk együtt, talán ő az egyetlen ember, aki a régi ismerősi körömből még itt maradt. Emiatt pedig különösképpen ragaszkodok hozzá.
-Pedokiva az öreganyád Emy. Tudom, hogy nehezen vagyok képes már vegyülni, de azért nem ennyire.
Küldök egy szemforgatást is mellé, de aztán elvigyorodok, természetesen nem vettem komolyan amit mondott. Nem is igazán lehet mindig komolyan venni ezt a lányt, maximum akkor, hogyha egy véres baltával áll a kezében és közli veled, hogy megölt valakit. Na akkor lehet. Meg különben is, ez a Piroska szerkó... egy nagyra nőtt gyerek benne.
-Akkor gyere szépen, megyünk erdőt járni.
Belekarolok és elhúzom az erdő felé. Közben a háttérben valamelyik gyógyegér kopogószellem csinálja a hisztit, mindenki szalad kifelé a sátorból.
~Úgy nézem jól döntöttünk. Csak nehogy erre jöjjön. ~ A második mondatot már félve gondolom ki, mert ilyenkor szokott a gondolat életre kelni, nekem meg Hektor óta nem volt dolgom szellemekkel, amit annyira nem is bánok, hogy őszintén megmondjam.
Mikor elérünk a "sötétség széléhez", két manóval találkozunk. AZ egyik valami bohócféle lehet, a másik pedig úgy nézem valami inas. Kérdőn tekintek Dorie-ra.
-És most merre menjünk?

Eric
február 6., kora reggel

Február 6.-a van, anyám születésnapja. Kéne neki írnom vagy füstjeleznem, vagy bármi, tudatni kellene vele, hogy nem felejtettem el és gondolok rá. De pillanatnyilag még nincs elég agyam ehhez az egész dologhoz, reggel fél 6 van, a búbánatos ménkű nem ír ilyenkor még levelet. Inkább kitápászkodok az ágyból és kicsit rendbe szedem magamat, magyarul felöltözök valami kényelmes cuccba, arcot mosok és megfésülködök. Egy egyszerű, belebújós, szürke pulóvert, fekete farmert és egy szürke tornacipőt választok, a hajamat lófarokba kötöm, hogy ne álljon szanaszéjjel.
Még égnek a lámpák kint a folyosón mikor kilépek a klubhelyiségből, teljes sötétség borul még a kastélyra. Pont ideális csatangolni egy kicsit és szellőzni, bár azt nem tudom, hogy legális e már kimerészkednem, de mikor okozott bármikor is problémát nekem a szabályszegés? Na igen, semmikor, simán nekiindulok felfedezősdit játszani hajnali 1-kor is, nincsenek nagy gátlásaim a szabályszegéssel kapcsolatban.
Útirányul az erkélyt választom, ott legjobb emlékeim szerint még nem is jártam igazán, de tudom, hogy merre van, sokszor jártam arrafelé, csak soha nem mentem oda. Akkor kalandra fel, Kiva jobbra át, irány a déli szárny első emelete. Minimális utat kell megtennem, vagy csak azért tűnik ennyire rövidnek, mert lélekben még nagyon alszom. Igazából azt se tudom hogy mi a búbánatos francért keltem fel ennyire korán, ilyen erőfeszítéssel futni is lemehettem volna, bár ahhoz most nem érzek túlságosan nagy kedvet. Meg különben is, vége a szezonnak, majd jövőre jobban próbálok figyelni az erőnlétemre.
A folyosó végén meg is lelem a keresett helyet, kinyitom a nagy ajtókat és - mily hihetetlen - senkit nem találok ott. Na, jó is lesz, egy szépség hibája van csak ennek a helynek, és ez abban áll, hogy itt nincs kávé. Anélkül pedig meghaltam, kész, végém van, nincs tovább. Ám úgy látszik, most muszáj lesz kibírnom a magam kis "drogja" nélkül, inkább seggbe rúgást kéne kérnem a kávézás helyett.
Gyönyörű és értelmes eszmefuttatásaim után végül nagyot sóhajtva az egyik fotelhez sétálok és lehuppanok. Pont látom Bagolyfalva kivilágított utcáit, szép látványt nyújt a hely így korán reggel/hajnalban. Bár kicsit talán hűvös van az ücsörgéshez.

Eric
február 6., kora reggel

Az idő idekint egy cseppet sem enyhe, inkább úgy mondanám a saját szavaimmal kifejezve, hogy bazi hideg van, a rajtam lévő szürke pulcsi pedig aligha fog túl nagy védelmet nyújtani a hideg ellen. De természetesen megint nem gondolkodtam előre, szóval kicsit sem tudok már meglepődni magamon, mindig megcsinálom magamnak a gödröt, hogy azután beleessek. Ez az én formám. Körbenézek és aztán felállok, mert találtam egy eszközt, amely képest enyhíteni a problémám súlyosságán, nevezetesen egy nagy pléd. Elveszem a másik fotelból és visszaülök oda, ahol eddig is csücsültem, azt már előmelegítettem magamnak, nem akarom hogy lefagyjon a hátsó felem, még szükségem lehet rá...
Ahogy leteszem maamat a meleg fotelbe, nyílik az ajtó és kilép rajta egy srác. Köszön, de aztán azonnal a korláthoz lép és elkezdi a haját barizgálni. Háhá, ismerős rossz szokás, nekem már szerencsére sikerült valamilyen szinten leszoknom a hajam turkálásáról, bár most, ahogy nézem a fiút, egyre növekszik bennem a kényszer, hogy én is a tulajdon fejszőrömbe túrjak.
~Na, na, nem szabad hülyegyerek.
Rá is csapnék a kézfejemre, kitelik tőlem, de nem akarom megijeszteni szegény gyereket, a végén még sokkot kapna itt nekem. Azt meg egyáltalán nem szeretném, nem rég voltam a gyenguszon a törött lábammal, nincs kedvem visszamenni.
- Szia, nem zavarsz. - próbálok nem egy elmebeteg skizofrén idiótának tűnni, ezért küldök még egy ajándék mosolyt is a srácnak. Na lehet ettől veri ki majd szegényt a víz.
- Csüccs, ha szeretnél velem együtt fagyoskodni ezen a szép téli hajnalon. - magam mellé mutatok a másik fotelra. Amennyiben elfogadja az invitálásomat, örülni fogok, legalább nem egyedül kell töltenem a hajnalomat.

Eric

Jó, úgy látom nem csak nálam van még nagyon reggel, emberünk úgy érzem még nálam is fáradtabb, ami ugyan nehéz, de lehetséges. Az iskola tele van csodabogarakkal, ilyen a varázslóvilág, ezt már kölyökkorom óta tudom, de lehet kicsit túl sok van már belőlük. Eric - mint megtudtam a nevét - szintén eléggé furcsa srácnak tűnik, bár ezt betudom inkább annak, hogy a korai időpont miatt van ennyire lelassulva, és nem azért, mert a fű annyira lefékezte volna. Előítélet mentesen Kivus, csak ügyesen.
- Kiva. Meg Faraday.
Még kezet is nyújtanék, csak mert jófej vagyok, de inkább nem szeretném lefagyasztani a fontos végtagot, szóval maradunk a verbális kommunikálásnál.
- Hát, jó kérdés. Talán csak az álommanók a bolondját járatták velem. - mondom és közben mereven előrefelé tekintek, egyenesen a falura. Zúg a fejem a saját gondolataimtól, túl kicsi bent a hely és túl nagy a népességtömörülés. Némileg elkalandozok, de aztán egy hűsebb szellő gyorsan visszaránt a valóságba.
- Bár úgy nézem te sem vagy valami fitt. Talán felébresztett a kakasszó? - kérdezem egy 32 fogas vigyor keretében. Természetesen a legközelebbi kakas a faluban van és nem csinál akkora ricsajt, hogy azt itt is lehessen hallani. Mindenesetre csupa fül vagyok és várom a választ.

Valentin-nap - Lédus.

Ó igen, végre elérkezett ez a nap is, méghozzá a Valentin-nap. Jujj, még a hidegrázás is elkapott ahogy rágondoltam. Nem igazán kedvelem ezt az "ünnepet", bár ez az előző eszmefuttatásból is kiderülhetett. Konkrét negatív élményem nem kötődik hozzá, egyszerűen csak hülyeségnek tartom megünnepelni a szerelmet. A szerelmeseknek mindennap ünnep, amit együtt tölthetnek és szerintem az ajándékozás sem egyetlen napon történik csak a pároknál. Akkor meg nem tök mindegy??
Miután kellőképpen megtúráztattam a kis agyamat ezen a dolgon, szépen felkeltem az ágy széléről és összeszedtem magamat. Mind mentálisan, mind fizikailag. Elcsosztorogtam a fürdőbe, és akármilyen hihetetlen, elkezdtem szépen loknikat gyártani a hajamba. Fú de fura. Kerestem valami nem túl kényelmes és csinos ruhát, végül egy egyszerű fekete, térd fölé érő szoknya és egy kicsit elegánsabb türkiz kék félvállas blúz mellett döntök. Fekete balettcipő fel, mehetünk.
A nagyterem úgy enyhén szólva is eléggé tele van, nem csak emberekkel, de díszekkel is. Mindenfelé piros szívecskék lógnak, igazából a belépés pillanatában kisült a retinám. Zsúfolva van a terem boldogan trécselő vagy szerelmeskedő párokkal és áldozatra váró szinglikkel. Kinézek magamnak egy nagyon szimpatikus asztalt, ami nem csöpög annyira a túláradó szerelemtől és leülök a végére. Itt valamennyire biztonságban érzem magam a rózsaszín mechanizmusoktól, talán itt nem lep el a nyáltenger.

Valentin-nap - Lédus

Egész kellemes itt az asztal végében ücsörögni, ide kevésbé jutnak el a rózsaszín fellegek, amiken a párok járnak. Néha, mintha elsuhanna előttem valami, de sosem tudom megállapítani, hogy mi is lehet az. Végül is mindig arra jutok, hogy valószínűleg csak Cupido repked jobbra-balra. Biztos vadászik a kis drága, bár úgy nézem, hogy a szinglik kevesebben vannak, mint azok, akik valakinek éppen a kezét szorongatják. Remélem hogy én nem vagyok annyira szimpatikus neki, főleg hogy olyan émelygő fejjel tudok körbe tekinteni, mint mikor tényleg rosszul vagyok. Próbálok úrrá lenni magamon és nem látványosan szenvedni.
Nézd már, csatt egy pofon. Szegény srác, majdnem kiugrott a nyaka a helyéről, a csaj olyan erősen sózott neki oda. Feltehetően szegény ember máshova kukkantott, mint az megengedett lett volna neki, szóval azért megértem a reakciót, na dehogy ekkora taslát megérdemelt volna szegény fiú... Azt azért nem gondoltam volna. De hát az élet nem igazságos, most mindenesetre a lány után szalad, bár lehet hogy ebből még átkozás lesz a mai napon...
Közben én sem maradok társ nélkül, egy hölgyemény le is huppan mellém a bajsza alatt morogva. Oldalra kukucskálok, a jobb szemöldökömet felhúzom és kérdően pillantok rá. De kis dulifuli itt valaki.
- Igen, szia neked is. - látom rajta, hogy kicsit zavarba jött, nem igazán számíthatott arra, hogy társaságba kerül. Pedig az előbb még a terem közepén ácsingózott szegénykém egyedül, mintha keresett is volna valakit.
- Ahogy látom te se igazán szívleled ezt az egész hercehurcát.
Átvetem a lábamat a padon és most már teljes testtel a lány felé fordulok. Mondjuk ez szoknyában nem annyira díjazandó ötlet, szóval mégis csak visszateszem az asztal felőli oldalra és úgy nézek tovább a mellettem ülőre, reakcióra várva.

Első gyakoralti EM óra

A mai nap félelemmel vegyes izgalomban indult számomra. Ma megyek életemben először elemi mágia órára. De nem ám egy átlagos tanórára, hanem gyakorlati órára! Igen, mint mellékesen kiderült, elvileg tudok majd valamilyen elemet irányítani a saját két kezemmel, de nem tudom hogy mi fog belőle kisülni. Igazából van már egy halovány elképzelésem, hogy mégis milyen elemet tudok majd uralni, de nem vagyok biztos semmiben.
A keleti szárny második emeletéig kicsit lassan és vontatva sikerül eljutnom, őszintén megmondva egy kicsit félek is az izgalom mellett. Nem akarok kárt tenni sem magamban, sem Erdős tanárnőben, sem a berendezésben, semmiben. Pedig magamat ismerve, lehet hogy nem mentesülünk egy kis pusztítás alól. Aztán csak sikerül odaérnem a kis lépcsősorhoz ami felvezet a teremhez. Nem sokat gondolkodok, azonnal a kis épület felé veszem az irányt és belépek az ajtón. Tőlem szokatlan módon el sem késtem.
- Jó napot tanárnő! - köszöntem hangosan a nőnek - A gyakorlati órámra jöttem, Kiva Faraday vagyok.
Nem tudom mennyire volt szükséges a bemutatkozás, azért maradjunk meg a formalitásoknál. Nem akarok bunkónak tűnni a tanerő előtt. A továbbiakban csak állok egyelőre, várom az instrukciókat, hogy elkezdhessük a foglalkozást.

Juli néni - gyakorlati óra

Kívülről kicsinek tűnhet a hely, de nem is gondolná az ember, hogy belül viszonylag nagy. Szerencsére nem tévedek el (ami tőlem teljesítmény) és rábukkanok a tanárnőre. Az invitálásra leülök mellé a kanapéfélére. Először csak meresztem a szememet, hogy mi ez a szerződés dolog, de megnyugtat, hogy csak egy egyszerű nyilatkozat hogy nem rosszalkodok az erőmmel. Király, nem kell eladnom a lelkemet a sátánnak.
- Rendben - motyogom majd elveszem a nő kezéből a pennát és a pergament, majd gyorsan végig futom a szöveget. Kicsit ingatom a fejemet, hogy megértettem, majd sercegve aláfirkálom a nevemet és visszaadom a papírt a tanárnak.
Csendben végighallgatom amit Erdős tanárnő mond és helyeselve bólogatok. Megpróbálom megerőltetni magamat és nem kárt tenni magunkban és minden másban. Elveszem a kis labdát és egy darabig csak meresztem rá a szememet, hirtelen nem igazán tudom, hogy mit is kellene vele csinálnom. Amit érzek, na jó, de perpillanat csak ideget érzek a gyomromban, azzal pedig nem hiszem, hogy bármit is tudnék csinálni. A két tenyerembe fogom a gömböcskét és rámeredek, hátha ad valamit ihletet. Mi lenne, ha megpiszkálnám a tüzet benne? Vagyis legalább kísérletet tennék rá.
Felbuzdulva az ötleten, megpróbálom kicsit lecsillapítani a szívverésemet és megnyugodni, hogy tudjak koncentrálni. Becsukom a szememet és igyekszem minél jobban ráhangolódni a golyóra. Kísérletet teszek arra, hogy kicsit felélesszem az odabent levő tüzet, ami nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Nagyjából negyed órás homlokizzadás és próbálkozás után sikerül némileg felpiszkálni a bent táncot járó tüzet. Nekem már ez is hatalmas élmény.

Juli néni

- Igen, másként nem tudnék odafigyelni rendesen - mosolygok a nőre. Kicsit megjött az önbizalmam, hogy mégsem vagyok teljesen tuskó ehhez az egészhez.
- Jelenleg úgy érzem, hogy mivel még eléggé tudás híján vagyok, nem túl sok mindent, de kihozom belőle a maximumot! - ígérem meg csillogó szemekkel a tanárnőnek. Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ne okozzak csalódást se neki, se magamnak.
Egyelőre csukott szájjal figyelem, hogy Erdős tanárnő miket művel a lánggal, de nem sok választ el attól, hogy kinyíljon és tátva maradjon. Ilyet majd én is tudok csinálni? Természetesen már most be vagyok sózva, hogy vajon mikre lehetek majd képes, ha elsajátítom rendesen a tudományt.
Csöndben bólogatok, majd a szemem újra a kis golyóra vándorol. Újabb gondolkodás van az étlapon, megint nem tudom hogy mivel lenne érdemes próbálkozni. Merjek nagyot gondolni... Hát rendben, akkor nagyot gondolok. Megpróbálom tűzbe borítani az egész bogyót. Szép óvatosan fejben és térben is elkezdem lassan terjeszteni a lángokat a labdán belül, azok pedig néha engedelmeskedve, néha rakoncátlankodva ugyan, de lassacskán elkezdik beborítani az egész golyót. Annyira nem is nehéz, mint amilyennek hittem. Bár ez még csak az első alkalom, mindig egyre nehezedni fog, ebben biztos vagyok.

Mágustusa; nyitóest
nagy magányomban
Felszerelés

Már napok óta kering a hír, hogy ma este fogják kihirdetni a Mágustusa résztvevőinek névsorát. Pardon? Milyen tusa? Miről van szó? És nekem mégis miért nem szólt senki?? Na jó, most már kár ezzel enni a maradék épen maradt agysejtjeimet, szóval inkább lesurranok a nagyterembe és megtisztelem kedves évfolyam-, ház- és iskolatársaimat a jelenlétemmel. Milyen nagyvonalú vagyok ma.
Rövid skizofrén beszélgetés után szépen elillanok tisztálkodni, fogalmam sincs hogy mire számíthatok odalent, de valószínűleg ordenáré nagy tömeg lesz. Mint általában ilyen alkalmakkor. Gyors zuhany után a tükör elé állok és addig szuggerálom tulajdon hajkoronámat, míg eszembe nem jut valami értelmes, hogy mit csináljak vele. Ilyen eszement hosszú, derékig érő hajjal már nem igazán lehet mit kezdeni, ezért baloldalt lent egy laza copfba kötöm és hagyom, hogy előre lógjon. Ez pipa. Mi van még? Esetleg nem törölközőben kéne lemenni. Bár tény, hogy osztatlan sikert aratnék a férfi nem képviselői között, mégsem áll szándékomban kiszolgálni őket a látvánnyal. Mekkora botrány lenne belőle, jó ég, Faraday, a Griffek csapatkapitánya és az Eridon egyik prefektusa meglehetősen lengén öltözve jelent meg a tusa nyitóbálján - már látom is magam előtt az Edictum szalagcímet. Na vissza a valóságba, keressünk valami elegáns ruhát, amit még nem szaggattam szét valamelyik esésemnél. Például itt van ez a Levitásokat-megszégyenítő-kék ruha, amit még aputól kaptam nagyon régen. Nagyot sóhajtok miközben a kezembe veszem a szövetet, de nem hagyom hogy eluralkodjanak rajtam az érzések ezért inkább gyorsan belebújok. Hú, arra nem emlékeztem, hogy ez ennyire "kirakatba pakolós", na mindegy, most nem állok neki mást keresgetni, inkább nekilátok lábbeli után nézni. Felhajtom a fél cipős ládát, mire megtalálom amit kerestem, a kék magassarkút, amiben kb 180 centi vagyok és amiben garantáltan ki fogom ma este törni vagy a nyakamat, vagy a bokámat - de ezt még igazából nem döntöttem el. Hogy ellensúlyozzam a csupasz mellkasomat, keresek egy nyakláncot és azt is magamra aggatom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kék virágot is a kezembe veszek, majd tükör elé állva, a frufrummal szemközti felébe rakom a hajamnak. Rendben, teljes harci díszben leledzek, akár meg is indulhatok.

A nagyteremhez vezető folyosón rengeteg elegáns diák lézeng, remélem most nem sikerül lekésnem az igazgató úr beszédét, mint általában. Gyors - és óvatos - léptekkel érkezek meg az említett teremhez, de mikor odaérek, már diákok mennek ki a tanári asztalhoz. Fail, megint lemaradtam a program feléről. Lemondóan sóhajtok egy nagyot, majd lassan elindulok az Eridon asztala felé. Nem ülnek túl sokan itt, úgy látszik nem csak nekem felejtettek el szólni, hogy amúgy ma, meg a következő néhány hétben program lesz.
Miután sikeresen helyet foglaltam az asztalnál, kipillantok a tanári asztal felé és szemügyre veszem, hogy kik is lesznek ezek a "megmérettetők". Robit semmi perc alatt kiszúrom, túl sokszor látom ahhoz, hogy ne vegyem észre, illetve van még kint ha jól számolom, kettő, három... négy, a csapatomban játszó ember is. Jó ég, remélem nem patkolnak el, kelleni fognak még a meccseken. Csodálom hogy Leonie nincs kint, pedig ő mindig nyakig benne van ezekben a dolgokban. Végül is vállat rándítva visszafordulok az asztal felé, ahol azonnal megjelenik az étel. Veszek egy kis rizst magamhoz, nem vagyok túlzottan éhes, nemrég ettem meg az ebédemet. Szép komótosan elfogyasztom a tányéromra kiszedett adagot, majd türelmesen várakozok, míg be nem következik a legjobb rész: a desszert.

Juli néni; 1. óra zárás - millió meg egy bocsánat a feledékenységem miatt. :<

Éljen, sikerült! Marha ügyes vagyok! Még vigyorognék is, ha nem kellene még ennyire koncentráltnak lennem ahhoz, hogy fent tartsam a varázslatot, szóval egyelőre csak egy kicsi mosolyra futja. Következő lépésben pedig úgy döntök, hogy kellőképpen kiélveztem az általam gyártott kis mágiát és megszüntetem a koncentrálást és ezzel együtt a golyóban lévő rend is visszaáll a normálisra.
- Hű, hát még mindig kicsit idegesen, de most elégedett vagyok - fordulok mosolyogva a tanárnő felé, közben pedig a kérdésre is válaszolok. Most tényleg egyfajta jóleső elégedettséget érzek magamban, megfeleltem a saját elvárásaimnak, és ez tök jó.
- Ezen még igazából nem gondolkoztam. Szeretném rendesen kitanulni a pyromágiát és elemi mágussá válni, de konkrét elképzelésem még nincsen - felelem némileg elmerengve. Kaptam egy kérdést, amiről igazából még nem sikerült mélyebben elmélkednem, pedig megtehettem volna, ha már egyszer kiderült, hogy van képességem az elemi mágiához. Sikerül annyira révületbe ejteni magamat a problémával, hogy alig hallom meg a kérdést.
- Azt hiszem, eddig minden tiszta. De köszönöm szépen az órát, úgy érzem, hogy ma elkezdtem valamit, ami megváltoztathatja az életemet - mosolygok rá a tanárnőre miközben felállok az addigi helyemről. Az teljesen biztos, hogy érdekes gondolatokat ébresztett bennem ez az óra, lesz min elgondolkodnom, ha visszaérek a körletbe.
- Viszontlátásra tanárnő! - még egyszer rámosolygok Juli nénire, majd viszonylag lassú léptekkel távozok a helyszínről. Azért azt el kell ismernem, hogy egy kicsit kifárasztott ez az egész. De majd eldicsekedhetek mindenkinek, hogy "a tűzzel játszottam".

EM gyakorlati óra 2. ~ Juli néni

Elérkezett ez a nap is, ma megyek a következő elemi mágia gyakorlati órámra Juli nénihez a keleti szárnyba. Boldogan battyogok végig a népes folyosókon,néha még szökkenek is egyet, amiért persze mindenki furcsán néz rám. Nem tehetek róla, örülök hogy megint mehetek, az első óra érdekes volt, tetszett és kíváncsi vagyok, hogy mit lehet még ebből az egész "tűzvarázslósdiból" kihozni. Biztosan ma is tanulok valamit újat, hiszen azért megyek oda.
Most már egyáltalán nem vagyok bizonytalan abban, hogy hova kell mennem, alaposan a fejembe véstem az útvonalat, nem is tudnám eltéveszteni. Felmegyek a kis lépcsősoron és ott áll az a kis kupolás épület, rögtön arrafelé is veszem az irányt, nem akarom megvárakoztatni se a tanárnőt, se magamat. Óvatosan megyek azért be, nem akarok túl nagy zajt csapni, nem tudom a tanerő éppen ügyködik e valamin, amit nem kellene hangoskodással megzavarnom.
- Jó napot tanárnő! - csicsergem köszönésképp a nőnek - Jöttem a következő órára - jelentem be, mintha nem lenne totálisan egyértelmű, hogy nem azért vagyok itt, hogy kimenjünk az erdőbe és kentaurokkal harcoljunk puszta kézzel. Bolond lány.

Mágustusa; nyitóest
Robi kedves.

Viszonylag gyorsan kivégeztem azt a kis maréknyi rizst, amit kiszedtem magamnak és szépen türelmesen csücsülve a helyemen vártam, hogy bekövetkezzen a gyengém. Ahogy elnézem a többi asztalnál már megkezdődött a sütiosztás, így egyre türelmetlenebbül várom, hogy felbukkanjak az édességek nálunk is. Nem akarok felállni és odacsosztorogni a többi ház asztalához, hülyén nézne ki ha az ő sütijüket porszívóznám fel. Különben is, minimális mennyiségű Eridonost látok az átlagoshoz képest, nincs teletömve az asztal emberekkel, szóval bőven fog jutni. Aztán bekövetkezik a várva-várt csoda, megjelennek a sütik, egyik jobban néz ki mint a másik és ráadásul a nagy részük epres és málnás ahogy elnézem. Szép, Eridonhű színük van, öröm rájuk nézni. Elgondolkodva veszek a kezembe egy málnás darabot, majd szép komótosan elkezdem rágcsálni a finomságot. Közben nagyban gondolkodok rajta, hogy ha nekünk piros jutott, akkor a Levitának kék, a Navinének sárga, ami citromot és mézet feltételez, a Rellonnak pedig... Zöld. A mentán kívül van egyáltalán valami, ami zöld és meg lehet sütni sütinek. Most ebben ne számítsuk bele a vicces sütit.
Ahogy belemélyedtem a gondolataimba észre sem vettem, hogy nagyjából egy negyed tálca édességet már el is fogyasztottam és páran eléggé furcsán néznek rám. Fel sem tűnt hogy ha ennyire elgondolkodok, akkor ennyit tudok enni és ilyen gyorsan. Anyám biztos azt mondaná, hogy ő nem erre nevelt, de igazából nem tudok pozitív dolgot említeni, amire ő tanított volna. Aki azt sem tudja kitől van a második gyereke...
Újfent sikerült annyira elgondolkodnom, hogy fel sem tűnt, hogy valaki odalépett hozzám, így meglepetésemben az utolsó falat sütit majdnem félre nyeltem. Számon kérően pillantok fel az alakra, aki interrupálta a tevékenységemet, de egyből elszáll minden sértődöttségem és mérgem, amint meglátom, hogy ki is akart - még ha nem is szándékosan - kivégezni.
- Rám hoztad a szívbajt... - mondom, miközben egyik kezemet a szívem fölé helyezem, a másikkal pedig elveszem a felkínált italt. Szerencsére gyorsan sikerül megnyugodnom és ismét Robira pillantok. - Köszi - mondom mosolyogva és belekortyolok. Remélem nem akar eltenni láb alól és nincs semmi a pohárban, aminek kellemetlen következményei lehetnének.
- Most hogy így körbeudvaroltál, nyugodtan elmondhatod, hogy mit szeretnél - nézek rá a szemem sarkából. Gondolom nem ok nélkül kezdett el dicsérni, ismerem már annyira a srácot, hogy ezt tudjam róla. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit szeretne.
Először csak döbbenten pislogok Robira, el sem jutnak a szavai a tudatomig. Aztán szépen lassan kezdek megvilágosodni, hogy mit is jelentett a mondat, amit mondott. Néhány másodpercen belül rendezem az arcvonásaimat és ismét felé fordulok.
- Csak ha megígéred, hogy nyerni fogsz - dünnyögöm, miközben közelebb hajolok hozzá, hogy normálisan a szemébe nézhessek. Pár pillanatig komolyan nézek rá, mintha készülnék is valamire, de aztán csak elmosolyodok. Kicsit hirtelen jött ez a felkérés, de természetesen szíves örömest elvállalom és igyekszem a srác hasznára válni a verseny alatt, mint "lelki támasz".
Aztán hallom, ahogy a DÖK elnök a pódiumra lépve elkezdi az est lezárását. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő, nem gondoltam volna... Aztán eljön az a pillanat, mikor búcsúznunk kell a bajnokoktól, én pedig felállok az asztaltól és valószínűleg kedves "mentoráltam" is így tesz, mivel mennie kell. Ismét Robi felé fordulok és komoly tekintettel nézek rá.
- Ne hozz rám szégyent! - ez elsőre elég parancsolónak tűnhet, de nem fejeztem még be a mondandómat. Közelebb lépek hozzá, megölelem és a következőt már úgy mondom, hogy csak ő hallja. - ... és vigyázz magadra - susogom a fülébe, majd elengedem. Vicces, mert lejjebb kellett hajolnom, hogy egy szinten legyünk, kicsit nagy vagyok ebben a magassarkúban. Még megeresztek felé egy amolyan énféle vigyort aztán sarkon fordulok, de még visszaszólok neki.
- Majd találkozunk, benézek hozzád valamikor. Vagy üzenj, ha kellek - mondom még gyorsan, aztán elindulok kifelé a teremből. Egész jól túléltem az estét és ki sem törtem a lábamat. Bár még fel kell jutnom a toronyba...

Főnökasszony. remélhetőleg.

Úgy érzem, hogy mostanra ment el teljesen az eszem. Mármint nem szó szerint, sehová nem szökött, még mindig a kis buksimban van, csak éppen kikapcsolt állapotában vagy nem is tudom hogy mondjam. Tudom, most jön a kérdés, hogy de hát már mióta nem működik rendesen, miért pont most jöttem rá erre? Azért kedves mindenki, mert én marha, állást vállaltam! Na nem olyan igazi kétkezi munkát fogok végezni, remélhetőleg nem is kell majd nehéz cuccokkal cipekednem, de akkor is. Lehet egy cseppnyit túl sok dolgot vállalok magamra ezzel együtt. Elsősorban ugyebár prefektus volnék vagy mi a szösz, ez is kötelezettségekkel jár, mint például a járőrözés és a büntetés végrehajtatása. Másodsorban csapatkapitány vagyok, egy egész hordányi kölökért tartozom felelősséggel és még slussz poénként edzéseket is kell tartanom nekik, ha jól akarunk szerepelni a bajnokságon. Ami kisebb probléma, de azért jelentős, hogy diák vagyok, azért ezt nem szabad elfelejteni, tanulnom kell, ha végezni akarok végre-valahára, ráadásul az elemi mágiát is gyakorolnom kell, hogy jobban menjen. Ami kisebb dolog és nem is nevezném problémának, hogy elvállaltam, hogy mentorkodok Robi mellett a tusán, szóval mondhatjuk, hogy felelek a lelki biztonságáért és harmóniájáért. (Azért azt jegyezzük meg, hogy nem egy elveszett gyerek, nem hiszem, hogy túl sok szüksége lesz rám.)
Szóval szerintem érthető, ha az előbb felsoroltak miatt azt mondom, hogy biztosan nem vagyok észnél, hogy még munkát is akarok vállalni, még ha csak részmunkaidőset is. Mindegy, az elhatározás már megvan, egyszer így is - úgy is dolgoznom kell majd, nem baj, ha szerzek némi előtapasztalatot. Ötre beszéltük meg a találkozót a tulajjal (akinél idősebb vagyok, Holy Jesus) és nem áll szándékomban már a megbeszélésről elkésni. Időben elindulok a toronyból, nem akarok kapkodni, nem vagyok az a sietős fajta gyerek. Ráérősen sétálok a falu felé, közben élvezem, hogy süt rám a nap és nem akar zuhogni az eső, mint néhány napja. Azt nem szeretem annyira, egyébként is olyan helyről származom, ahol a csapadék nem igazán jellemző dolog.
Útközben kipanaszkodtam magamat magamnak - éljen az enyhe mértékű skizofrénia! - szóval viszonylag nyugton vagyok, mikor végre elérek a leendő munkahelyemre. A cukrászda, már voltam itt többször is,de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy jövök ide, mint állásvállaló. Benyitok az ajtón és belépek a helyiségbe, ahol már - vagy még - nincs olyan sok vendég. Körbetekintek, szememmel valami személyzetfélét keresnék, hogy mondják meg, merre van a főnök. Végül 2 embert látok rendeléseket kivinni, így odacsattogok a barna hajú lányhoz - Verához.
- Helló, a főnököt keresném, jöttem megbeszélésre. Nem tudod, merre van?

EM gyakorlati óra 2. ~ Juli néni

Ahogy egy kicsit beljebb sétálok az épületben, feltűnik hogy bizony Erdős tanárnő sehol sincsen. Vagyis valahol több mint valószínűleg van, de nem itt, az én két szememnek látható helyen. Egy cseppet kezdek kétségbeesni, vajon nem akkor jöttem, mikorra megbeszéltük vagy esetleg túl későn érkeztem? Viszont a félelmem alaptalan, hamarosan hallom, ahogy a tanerő felnevet mögöttem és pedig megpördülök a tengelyem körül, hogy szembekerüljek vele.
Hagyom, hogy vezessen, ötletem sincs hogy milyen merényletet tervez ma ellenem, remélem túlélhető lesz. Bár gondolom, hogy nem áll szándékában semmi rosszat tenni velem, mégiscsak a tanítványa lennék. Ugye a mesterek nem bántják a tanítványaikat? Ugye...?
Valami lávás, felgyulladós helyre vezet le a tanárnő, remélem nem én leszek a megsütendő vacsora. Szerencsére hamar rámutat arra, hogy nincs mitől félnem, nem fogok nyárson sülni, inkább csináljak valami kis ügyeskedést. Azt amit az előző órán is... Hm, kettő is volt, király, választhatok hogy melyiket akarom csinálni! Akkor legyen mondjuk aa... Na, álljunk inkább neki.
Tenyerembe fogom a kis helyest és rámeredek. A gyakorlásoknak hála már nem kell csukott szemmel kommandóznom elemi mágiáskodás közben, szóval pár pillanatig elmerengve szuggerálom a golyót majd levegőt veszek és nekikezdek a feladatnak. Lassan elkezdem növelni a bent lévő láng méretét, mind fejben, mind pedig térben. Már nem megy annyira nehezen - vagy nem érzem olyan nehéznek - mint legelőször, de még mindig igénybe vesz némi időt, mire elkészülök vele. Pár percen belül sikerül teljesen megnövelni a nagyságát, már nem is tudna tovább növekedni.
És akkor most az ellenkezője jön. Vagyis akkor nem szabad elengednem, hanem magamnak kell összezsugorítanom - ha jól értem. Óvatos lépésekben elkezdem egyre kisebbre venni a bent lévő tűz méretét, ami reményeim szerint szép lassan tüzecskévé válik, vagyis egészen apróra összemegy. Ez némileg nehezebb feladat, növelni szerintem könnyebb a tüzet. Először a felső részét zsugorítom, aztán alul, végül pedig a két oldalán is összébb szabom. Nem mondanám, hogy sokáig tart, de eljátszok vele egy darabig, mire sikerül annyira kicsivé tenni, hogy elégedett legyek vele.

Kiscsoportos tevékenység

Ez is csak egy szuper átlagos napnak indult, mint az összes többi ezidő tájt. Így a vizsgaidőszak megkezdése előtti egy-két hónapban még kellemesen el szoktam lustálkodni szinte az összes napomat - a hétvégéket is beleértve - majd néhány héttel a vizsgák előtt szoktam letenni a hátsómat tanulni, addig az időm annyi, mint a tenger. Tudom hogy ez nem a leghelyesebb hozzáállás, de sajnos a második X-emmel sem sikerült ezt az idegesítő lustaságit levedlemem, pedig rettentően igyekeztem, illetve igyekszem.
Már megint túl sokat gondolkodok, inkább a lábam elé kellene néznem, mert orra esek a folyosón. A most végzett tevékenységemet akár nevezhetjük járőrözésnek is, úgy gondoltam hogy ideális lenne egy kicsit szétnézni egynéhány folyosón, hátha találok néhány szabályszegőt. Elvigyorodok a gondolatra, eddig még nem szabtam ki büntetést, pedig elég régóta viselem a prefektusi jelvényt. Most hátha szerencsével járok.
A vigadófreskós folyosóra fordulva hangokra leszek figyelmes, szóval gyorsan beugrok egy szimpatikus oszlop mögé, miközben a pálcámat az ott lévő festményhölgyre szegezem, hogy lehetőség szerint ne árulja el a jelenlétemet és kilestem a rejtekhelyem mögül. Három diák, feltehetően gólyák, két fiú és egy lány. Ohó, ráadásul az egyik úrfi dohányzik! A másik kettő meg lehet lóg az órákról, jobb lesz odamenni kérdőre vonni őket. Elnézést kérek a festményhölgytől a kellemetlenségért és hangtalanul elindulok a kis csoportosulás felé, a pálcámat magam előtt tartva.
- Mobilicorpus! - mondom, és kiemelem a dohányos úriember kezéből a tasakját és magamhoz lebegtetem, majd a pálca nélküli kezembe fogom.
- Szabad kérdeznem, hogy mi a fene folyik itt? Többek között érdekelne, hogy miért dohányzol úrfi - intézem szavaimat a bagós gyerekhez, majd a másik két diák felé fordulok - Nektek pedig nincs már órátok?
Elővettem a lehető legszúrósabb tekintetemet, pluszban a pálcámat is szépen lassan körbe hordoztam a társaság tagjain. Ajánlom, hogy ne hazudjanak, vagy csúnya néni leszek.

Kiscsoportos tevékenység plusz egy vendég

A kis tasakkal a birtokomban úgy nézem igencsak nagy meglepetést váltottam ki a jelenlévő kis bűnbandából. Meglehetősen meglepetten pislog a zacskó gazdája az irányomba, gondolom minél hamarabb szeretné visszakapni a tulajdonát, de remélem azért számára is világos, hogy nem áll szándékomban ezt tenni. Elkobzom a tárgyat, elteszem emlékbe, akárhányszor ránézek majd, mindig eszembe jut majd az első büntetésem. Haha, na jó nem, ennyire nem vagyok dilis.
- Pff, hát ez egy kitűnő történet volt fiam - jelentem be a cigis srácnak miközben elvigyorodok a magyarázaton. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magabiztosan ki fogja majd vágni magát ebből a viszonylag szorult helyzetből. Tetszik ez a hozzáállás, de ettől függetlenül még büntethetnékem van, nem biztos hogy megússza a kedves hullajelölt.
- Aha, értem, akkor nektek most mákotok van ebben az esetben - mondom a másik két jómadárnak, akiknek a saját bevallásuk szerint nincs órájuk ilyentájt. Most hiszek nekik, de meg fogom nézni az elsősök órarendjét, hogy biztos legyek abban, hogy igazat mondtak.
Már éppen készülnék kimondani a halálos ítéletet a dohányzóra, mikor egy új szereplő sétál be köreinkbe. Hirtelen problémát okoz felismerni a "bácsit", de gyors ütemben rájövök, hogy a mugliismeret tanárom lépett közénk. Persze hogy nem nagyon ismerem meg, általában arról az óráról szoktam elkéredzkedni járőrözésre. Az aranyvérem ellenére sok mindent tudok a muglikról, dédpapa sok dolgot elmondott róluk, sőt, apu is viszonylag közel állt a mugli világhoz, így aztán rám is ragadt ebből a "szeretetből" valamennyi. Annyit viszont tudok erről az emberről, hogy nincs minden rendben odabent fejben. Vagyis inkább maradjunk annyiban, hogy nem igazán nőtt fel, szóval tökéletes párosítás leszünk most a srácok ellen úgy érzem. Visszakacsintok a tanerőre, had gondolják azt a gólyák, hogy ez egy szervezett akció ellenük.
- Javaslat? Hm, először is ara lennék kíváncsi, hogy honnan van a cigi? Ukrán esetleg? Vagy a prefektusmaffiától szerezted be? Ha nem ez az eset áll fent, akkor kénytelenek leszünk komolyan megbüntetni... - mondom mindezt halál komoly arccal, de persze egy szót sem gondolok komolyan belőle. Csak kicsit rá kell hozni a frászt, hogy többet ne cigizzen az iskolában. Vagy legalább ne olyan helyen, ahol bárki ráakadhat.

Reneszánsz báli csavargás

Ruha, Maszk

Mizéria vége, ujjé, Kivus is fel van szabadulva teljesen, a délutáni kelésem is ezt bizonyítja.  Na de ácsi, mik ezek a göncök? Mi van? Hol vannak a saját ruháim? Leonie szórakozik vajon vagy csak szimplán az élet bosszant éppen? A pizsamám szerencsére még a régi, ezért abban kibotorkálok a klubhelyiségbe és körbenézek, hátha ott van valami, ami megmutatja, hogy mi történhetett. A hirdetőtáblán nagy felirat, ma reneszánsz napot tartunk, ezért a ruháinkat ne is keressük, a régimódi cuccokban kell ma flangálnunk. Kis híján beájultam a tábla alá, hogy most csak szívatnak minket, bizony, de nem, a szobába visszatérve rá kellett ébredjek, hogy ez a kőkemény valóság, itt ma nincs esélyem a saját ruháimat felvenni. 10 perces ágyszélén ülés közben fejfogás után végül összeszedtem magamat és a szekrényként funkcionáló ládámat ismét felnyitottam. Kerestem egy szimpatikus göncöt - nevezetesen egy szép, Eridon színű szatén ruhát találtam magamnak - és felügyeskedtem valahogy magamra. Ez a nap sem úgy indul, mint az ember várná.
Miután egyetlen csillagvirágszál Robikám kiesett a tusából, nem igazán követtem nyomon az eseményeket, de hallottam valami olyat, hogy ketten nyertek. Pff, szánalmas, legalább annyira, mint megosztozni a kviddicskupán a Sárkánylovasokkal. Mindegy, este csak tiszteletemet teszem a bálon, ha már kaptunk ilyen göncöket, legalább nem kell válogatni, mindegyik olyan elegánsnak hat.
A nap bálig hátra lévő részét a klubhelyiségben ücsörögve töltöttem el, egy kellemes regény társaságában, amit estig kis híján ki is olvastam. Totálisan sikerült elveszni a könyvben, idő és tér megszűnt számomra, egyre csak lapoztam az oldalakat, minél előrébb akartam jutni, hogy megtudjam a végét. Mikor végre sikerült visszarángatnom magamat a valóságba, feltűnt, hogy mindjárt indulnom kellene, így természetesen rohantam vissza a szobába, hogy valami cipőt húzzak és rendbe tegyem a hajamat. Az akció végeztével pedig megindultam sietve a nagyterem felé, már amennyire a fekete magassarkú engedte.
Életemben először sikerült időben érkeznem, hogy halljam az igazgató beszédét. Ez nálam igencsak komoly előrelépés a kis életemben. A bejáratban kaptam egy maszkot egy ott álló embertől, nem figyeltem hogy ki lehet az, inkább csak gyorsan elkaptam egy piros darabot és mentem is tovább. Helyet foglaltam az Eridon asztalánál és csendben, majd tapsolva hallgattam mind az öreg, mind Mira szónoklatát. Ezek után forgolódni kezdtem, szétnéztem, hátha megtalálom szívem egyetlen Róbertjét, de csak nem akart felbukkanni. Mondjuk ahogy ismerem most tuti valamerre egyedül tekereg és szidja magát, vagy éppen valamelyik Levitást, hogy nem tudott nyerni. A gondolatra az egyik kezembe temettem az arcomat és hangosan, vigyorogva a bajszom alatt felsóhajtottam. Szörnyű gyerek.
Pár falatot letoltam a torkomon, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy merre lehet ez a majom gyerek, szóval felálltam az asztaltól és a terem egy olyan pontjára igyekeztem állni, ahonnan az egész teret belátom, hátha megpillantom valahol. Nem, tényleg nem találom sehol. Felsóhajtottam, majd még egyszer körbejárva az egész termet végül szó nélkül távoztam, hogy keressek.

Halloween
mókás kék Robi.

Miután sikeresen rászabadítottam néhány denevért az Eridonra és megszeretgettem Ginnie kis tragopánját, úgy döntöttem, hogy ideje kirándulni menni, elvégre még fiatal az idő és nem akarok egész éjjel a kh-ban kuksolni. Bár elég mókás lett ott a helyzet, mégis inkább arra voksolok, hogy lenézek a rétre, állítólag ott is lesz/van valami érdekes dolog. Vagy több is.
Amúgy egyszerűen, pizsamában indulok meg lefelé a toronyból, nem hinném, hogy ma éjjel én lennék a legfeltűnőbb egyén az öltözékemmel. A pálca biztos, ami biztos alapon lapul a zsebemben, sosem lehet tudni, hogy ki akar majd megtámadni a folyosón... Szerencsére azonban zökkenőmentesen jutok el a rétig, ahol egy hatalmas kapu áll. Mi van, itt teljes átalakítás volt? Szerintem ma túlságosan sokáig aludtam... A nagy vason áthaladva valami wc papírba tekert fószer a kezembe tol egy töklámpást, én meg csak pillogok rá bambán, hogy ezzel most mégis mi az atyaúristent kezdjek. Végül csak megrántom a vállamat és elkezdek befelé haladni a temetővé avanzsált réten. Nem kell túl sokáig bóklásznom, hogy ismerősbe botoljak. Egy furcsán kellemes, idióta hang üti meg a fülemet, ami párbajozni szólítja a vállalkozó szelleműeket. Na, erre benevezek, lássuk tényleg olyan jó-e mint mondja, vagy csak a szája nagy. Egy könnyed mozdulattal előkapom a pálcámat a zsebemből és egy Mobilicorpust elrebegve leszállítom Robikát a magas sírkőről. Igyekszem nem nagyon földhöz verni a srácot miközben leteszem, bár eddig még senki nem panaszkodott (egyre gyakrabban reptetek meg embereket...). Közelebb sétálok hozzá - nagyon remélem hogy menet közben nem átkozza szanaszét a fejemet meglepetésében - majd széles vigyorral megállok előtte.
- Tudod mit Robi? Leszek én a párbaj ellenfeled. Jövőre a pályán már egyébként is ellenfélként lépünk majd fel... - semmi ingerültség nincs a hangomban, csupán egy baráti megmérettetésre szeretném kihívni. Remélem hogy ő nem szeretné megváltoztatni az arcberendezésemet. Nekem tetszik így...

Halloween
nemes penészes kéksajt és tanárnő

Nem olyan kellemes érzés, mikor egy ember kb 70 centiről lekiabálja a hajadat, de az meg végképp rossz, mikor ezt felerősített hanggal teszi. Hallottam már ennél rosszabbat is, szóval csittben tűröm, míg Robi leveszi a hangerőt. Tudom, hogy nem mérges rám - túlzás, úgy érzem -, mert ellenkező esetben már rég az egyik sírkő tövében feküdnék, kiütve, szétszaggatott ruhákkal. Vagyis valahogy így tudnám vizuálni azt, mikor ideges.
A hirtelen kis akcióm közben nem is volt időm-alkalmam végignézni Robin, így ezt most megtettem. A külső szemlélődő azt hihetné, hogy másodpercek és milliméterek választanak el attól, hogy kiessenek a szemeim és kocsányon csüngjenek. Nyugodjunk meg, ez nem fog bekövetkezni, ahhoz azért nagyobb dolgot kellett volna tennie ennél. Bár ez is eléggé durva, főleg tőle. Ez az öltözék... Röhejesen néz ki rajta, mindjárt elvágom magam a földön és röhögőgörcsben török ki.
A felügyeletünket nem kell túl sokáig keresgélnünk, ugyanis rövidesen felbukkan az újdonsült Gemmológia tanárnő és önként ajánlkozik fel arra a nemes feladatra, hogy gondoskodjon a párbajunk zökkenőmentességéről. Ennek igazán örülök, legalább nem kell végignyalni az összes jelenlévő tanár talpát, hogy ugyan felügyeljen már ránk. Rubya tanárnő varázsol nekünk ügyesen egy kis ilyen, nem is tudom minek tudnám nevezni... Valami asztal félét. Gyorsan felpattanok a körrel jelölt végére, miközben sikeresen kiszakítom a pizsmámat a combomnál. Lemondóan felsóhajtok és inkább nem akarok a dologgal foglalkozni. Megvárom míg az ellenfelem is felugrik a kis asztalszerűségre, majd pozícióba állok.
- Már csak azért is le foglak győzni, amiért képes voltál ilyen idiótán felöltözni... - vigyorgok még egyet, majd megvárom, hogy a tanárnő jelt adjon a kezdésre. Mikor ez megtörténik, elegánsan köszönök, ahogy azt egy párbajban illik, majd úgy gondolom, hogy mivel én vagyok a nő, én is kezdem a kört, szóval már szórom is Robira az első varázslatot, ami az eszembe jut.
- Planta Lubricus! - mondom ki a nem túl kedves bűbájt, ami - ha minden jól megy - a kis kékséget a földre dobja és kénytelen-kelletlen fetrengésbe fog kezdeni, még mielőtt ő maga valamilyen varázslatot kimondott volna. Bár nem hiszek abban, hogy ennyire lassú lenne, szóval ahogy kilőttem a drága kis átkomat, azonnal követi egy pajzsbűbáj.
- Protego!
Remélem hogy nem sikerül már az első körben kiütnie, azért az eléggé csúnya lenne.

Halloween
Robika-gyakás - a végső összecsapás

Érdekes dolog ez a párbajozás. Legalábbis számomra mindenképp az. Személy szerint nem mindig látom teljesen értelmét, hogy mi a jó abban, ha két ember egymásnak megy és minden emlékezetüket és erejüket latba vetve püfölik egymást, míg az egyik ki nem dől vagy fel nem adja. A barátok közötti párbaj nálam már más kategóriába tartozik, ott fel lehet mérni hogy az ismerősi körből kinek milyen a "harcmodora" és az agressziószintje ilyen helyzetekben, milyenek a technikái. Szóval felettébb hasznos tud lenni, hogy jobban megismerjük a többieket, még ha nem is teljesen a hétköznapi oldalukról. Talán efféle szociológiai hajlamok vezettek rá arra, hogy párbajra hívjam Robit. Nem láttam még ilyen élethelyzetben, őszintén szólva kíváncsi voltam rá, hogy tényleg olyan agresszív győzni akaró, mint ahogy mondják róla.
Sorban haladtak a párbajunk körei, váltakozó sikerekkel és találatokkal, de csak az lett a vége, hogy Rubya prof. szétlövést hirdetett köztünk, mert döntetlenre álltunk. Én jobban szerettem ezt a dolgot hirtelen halálnak nevezni, hiszen az győz, aki gyorsabban tud reagálni. Ez lesz a dolog legszebb része, érzem.
Figyelve a Tanárnő instrukcióira, hevesen bólogattam, hogy megértettem a dolgokat és visszaálltam harci helyzetbe. Két bűbáj is eszembe jutott hirtelen, amivel kiüthetem Robikát, de záros határidőn belül ki kellett ötölnöm, hogy melyiket vetem be.
Egy utolsó nagy levegőt veszek még, mielőtt a Gemmológia tanárnő számolni kezdene és egy pillanatra a szememet is lehunyom. Aztán ahogy meghallom az egyet, azonnal felpattannak a szemhéjaim, és felemelem a pálcámat. Már tudom mivel fogok harcba szállni. A következő másfél számig eszementül hosszú idő telik el nekem, pedig a prof nem számol lassan. Aztán ahogy az utolsó szótag elhagyja a száját, azonnal mondom is a saját átkomat.
- Stupor! - kiáltom végül és már az sem érdekel, hogy Robi egyáltalán lő-e felém valami varázslatot és az eltalál-e. Legalább kimondtam a saját átkomat és nekem most ez a legfontosabb.

Kirándulás - EM

A mai napon egy szokatlan dologra készültem. Az új tanerő vezetésével egy elemi mágia tanulmányi kirándulásra készültünk, amin én is részt tervezek venni. Egyrészt érdekel, hogy EM-ből mégis hogy lehet tanulmányi kirándulást tartani, másrészt mert ez hasznos lehet a képességem kis gyakorlására esetleg. Bár ez csak afféle kis mellékes álmodozás volt a részemről, hiszen ez most nem rólunk, gyakorlatisokról szólt, hanem főleg azokról, akik nem kaptak a sorstól ilyen kivételes adottságot.
Sóhajtva húzkodtam magamra korán reggel a gönceimet. Nem akartam én lenni a legutolsó, szóval önmagamhoz képest nagyon is korán hajlandó voltam felkelni a kényelmes ágyikóból és összeszedni magamat valami szalonképes állapotba. Ez egy fekete farmert, egy sötétkék pólót és egy kardigánt jelentett jelen esetben. Magam rendbetétele után következhetett a napra szánt kaja felhajtása a konyhában néhány manó segítségével. Miközben összeválogattam különböző ételeket (gyümölcs, szendvics) arra is maradt időm, hogy megreggelizzek. Az asztalra felpattanva majszoltam el egy vajas kenyeret, majd dolgom végeztével szépen elindultam lefelé, az iskola kapujához, ugyanis oda lett megbeszélve a találkozó.
Nem én voltam az első érkező, erre számítottam is, de nagyon remélem, hogy nem is az utolsó leszek. Ádámmal együtt már négyen várakoztak a kapunál, mikor megérkeztem.
- Hola! - ejtem ki játszi könnyedséggel, enyhe argentin akcentussal a szót, ami az egyik legtermészetesebb köszönési forma nálam a "Szia" után. Ugyan nem túl sűrűn szorulok rá a másik anyanyelvem használatára itt az iskolában, de néha nagyon is jól tud esni.
Egy kicsit távolabb álltam a kis csoportosulástól, hogy rendesen fel tudjam mérni, hogy ismerek-e valakit Ádámon kívül, de egyelőre semmi.

EM - Gyakorlati óra

De régen is volt már, hogy utoljára gyakorlati elemi mágia órára kellett mennem! Utoljára az előző tanévben voltam itt a teraszon Erdős tanárnőnél órán, de idén változott egy kicsit a dolgok felállása. A tanárnő valamiért távozott az iskolából, a mai napig nem sikerült kiderítenem, hogy ez miért történt, de így esett a dolog. Eleinte úgy állt a helyzet, hogy lehet nem is kapunk tanárt, egy kicsit bepánikoltam, mert mindenképpen szerettem volna folytatni a gyakorlati képzést, de aztán szerencsére találtak egy másik embert, aki oktathat minket. Utánaolvastam egy kicsit a fószernak, Merkovszky Ádám, kviddicsjátékos. Hohó, a végén még kisül, hogy mennyi közös dolog van bennünk, tudunk elemet irányítani és még a kviddicset is szeretjük. Jól van, nem lesz itt semmi baj.
Az út a teraszig nem olyan hosszú számomra már, vagy csak szimplán nem tűnik annak, az Eridon toronyból percek alatt át lehet ide érni. Örömmel és kíváncsisággal telve vágtatok fel a kis lépcsősoron, hogy végre odaérjek, ahova indultam. Izgatottan "tépem" fel az ajtót és viharzok be a kis üvegházba. Nem kell túl sokat sétálnom, hogy rábukkanjak a keresett személyre, pillanatok alatt megtalálom Ádámot, ahogy éppen egy kis alvó valamit simogat az ölében. Kérdőn tekintek először a kisállatra majd a tanerőre, de végül úgy döntök, hogy illendő lenne bemutatkozni.
- Öm, üdv, Kiva Faraday vagyok, órára jöttem - nyögöm ki lányos zavaromban. A kis szunyókáló lényecske nagyon felkeltette az érdeklődésemet, így nem vagyok rest megkérdezni, hogy mivel van dolgom.
- Bocsánat, megkérdezhetem, hogy ő kicsoda? - mutatok kíváncsian a kis szőrös valamire Ádám ölében.

Leonie.
Szerelés.

Nem meglepő módon az ég idén is tervezett nekünk karácsonyt, áldjuk is érte. Duh, egy francot. Nem szeretem nagyon a szeretet ünnepét, na nem maga miatt, hanem mert eszement hideg van meg hó meg trutyi és fúj. Én ezt még mindig nem tudtam megszokni, régen a karácsony egyet jelentett a napsütéssel és a meleggel. Nem pedig ezzel az izével. Mindegy, ezt kell - ha nem is éppen szeretni, de - megszokni, nincs túl ok választása az ember lányának, ha itt akar élni.
Apropó, ha már karácsony, legyenek sokkoló élmények is a dologban! Néhány hete derült ki, hogy van egy húgom. Aha, kb én is ilyen lemeredős hülye fejet vághattam, mikor jött a levél. Egy lendülettel kiesett a papír a kezemből, Manda úgy bökögetett meg, hogy térjek már magamhoz, nem értette, hogy mi bajom van. Nem mertem neki beadni a sztorit egyelőre, szóval elintéztem annyival, hogy nyitott szemmel alszok, gyorsan felkaptam a levelet és felviharzottam a szobámba. Két héttel később visszamentem Argentínába, hogy találkozzak vele és a nevelőszüleivel és egy kicsit beszélgessünk. Kisült, hogy Renée - vagyis a húgom - szeretne velem jönni ide, Magyarországra, mert vannak olyan dolgok, amikre nem talál választ és szerinte csak én tudok neki segíteni. Na, ezt se mertem még benyögni Adrinak és Mandának, lehet hülyét kapnának, ha a húgom beállítana hozzánk. Főleg, hogy egy mukkot sem beszél magyarul.
Ezeket a zavaró gondolatokat igyekeztem telesen kizárni az elmémből mára, nem akartam ezen görcsölni, elvégre ma este bálba megyek. Méghozzá nem is akárkivel! Leonie hozta a maga formáját és némi győzködés és faggatás után kisült, hogy idén nincs kedve partnert keresni magának és fiúnak fog öltözni a bálon. Először természetesen belevigyorogtam a képébe, hogy nem egészen komplett, de utolsó mozzanatként belementem, hogy én legyek a párja ma este. Mókás kis bálozásnak nézünk elébe.
Az öltözködéssel nem vacakoltam túl sokat, pontosan tudtam, hogy mit szeretnék felhúzni, az viszont már kicsit viccesebb volt, ahogy Manda rávette Adrit, hogy jöjjön ő is. Néha benéztem a résnyire nyitott ajtón, de nem akartam zavarni őket, olyan aranyosan megvoltak együtt. Helyette inkább gyors magamra vettem a ruhámat és a cipőmet és az erre az alkalomra vett karkötőmet és halkan, még a lányok előtt kiosontam a házból. Remélem bezárkóznak, nem akarok hazaérve mindent feldúlva találni.
A kastélyig letipegni nem egy nagy ördöngösség és szerencsére nem is túl sok idő, így egész gyorsan becsapódok a bejárati csarnokba, ahol kedves partnerem - hívjuk ma este csak Leonak - már tűkön ülve - állva - vár már rám. Odalibbenek hozzá egy kedves mosoly kíséretében. Látom rajta, hogy alig tudja magát türtőztetni, legszívesebben magát adná és a képembe mászna, de meglepő módon nem esik ki a lovag szerepéből, sőt, még egy szál íriszt is kézhez kapok.
- Köszönöm szépen, te sem panaszkodhatsz - mondom egy kacsintás kíséretében. Meg kell hagyni, alaposan kicsípte magát, ha nem lennének ennyire lányosak a vonásai, még el is hinném, hogy fiú. Viszont a köztünk lévő magasságkülönbségen egyszerűen nevetnem kell. Nagyjából másfél fejjel vagyok magasabb Leonál és ez egy kicsit komikussá teszi a helyzetet.
Hamar a nagyteremhez érünk, ahol már eléggé sok az ember, de még nem kezdődött el a java és a keringő sem ment még le. Hirtelen rántást érzek a kezemnél és azonnal tudom, - még mielőtt meghallanám a hangot - hogy Leo bizony kicsit elveszítette az irányítást önmaga felett. Ezen ismét csak jót derülök, azért még sincs teljesen meghúzatva.
- Elfogadom, köszönöm - mondom illedelmes, nagy mosollyal a fejemen. Mókás egy este lesz ez a mai. Az italos pulthoz sétálunk és épp egy kis puncsot öntenék magamnak, mikor valaki lekapja Leonie fejéről a kalapját és eliszkol vele. A vörös kis ördögnek sem kell több, elnézést kérve azonnal a támadója után szalad, aki a tömegben elveszik szem elől. Továbbra is kellemesen derülve a helyzeten nézek a csöpp lányka után, immáron egyedül, az asztalnak támaszkodva.

Maxie.

Szórakozottan tekintek az éppen elviharzó partnerem után, aki mint valami kis vörös tornádó, száguldozik a tolvaj után. Eridonos a vére, le se tudná tagadni, szinte csak mi vagyunk képesek ennyire gyorsan hangulatot váltani. Nagyon bírom Leonie-t, annak ellenére is, hogy sokszor nincs tisztában azzal, hogy mások személyes szféráját megsérti, mikor belemászik az arcukba, vagy épp teljesen random öleléseket osztogat - természetesen kérés nélkül. A szeleburdisága ellenére is megbízható csapatjátékos, és ezt nagyon tisztelem benne.
De az imént faképnél hagyott, amiért haragudnom kéne, és mégsem teszem, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, bántani fogja majd a dolog. Szóval ismét partner nélkül maradtam, nem is annyira szokatlan a helyzet, általában egyedül vagy barátnőkkel járok bálozni, ritkán akad az ellenkező nemből párom. Úgy tűnik, ma este is marad a sütis asztal, mint állandó, soha cserben nem hagyó partner. Már indulnék is felé, mikor megszólítanak. Hirtelen nem nézek a hang tulajdonosára, de ki tudom következtetni, hogy az illető fiú.
- Nem tudom, előfordulhat - felelem tétován, közben a puncsos poharammal szórakozok. Sokan így próbálnak maguknak csajokat felszedni, először nem is veszem a fáradtságot, hogy oldalra fordítsam a fejemet és szembe nézzek a kedves udvarlómmal. De amint hajlandó vagyok ránézni, a fejem megtelik emlékképekkel. Ő az a srác, akivel azon a nyár végi napon találkoztam lent a tónál, mikor - feltehetőleg - Cupido elborította az agyamat és minden méltóságomat sutba dobva estem a karjaiba. Nagyszerű. Azt hiszem, most elmarad a viszontlátás öröme. Megmerevedek, szinte alig merek megmozdulni. Szerencsém van, ő nem ismert fel, vagyis viselkedjünk természetesen. Vagy legalább próbáljunk meg.
- Öh, köszi - úgy érzem magam, mint egy ovis, komolyan mondom... - Azért te se panaszkodhatsz - megpróbálok magamból kipréselni egy mosolyt és ez többé-kevésbé sikerül is. Hogy került ő ide?

Maxie.

Az agyam teljesen elzsibbadt - legalább is jelen pillanatban totálisan ez az érzésem támad. Bénult vagyok, kissé kába is, egy értelmes mondatot nem bírok összeügyeskedni a darabokra eső elmémben. És ennek a kóros agyzsibbasztásnak az okozója, egy srác. Várjunk csak, mikor mentem vissza fruskába és kezdtem el rosszul lenni egy ellenkező nemű közelségétől? Azt hiszem abban a rohadt pillanatban, ahogy felismertem. Ciki, tudom, ennél gázabb már csak az lenne, ha itt helyben elájulnék és neki kéne elkapnia. Na, azt már nem, különben se adj hülye tippeket magadnak Kiva, mert meglásd, a végén tényleg összeesel. Azt hiszem, az parádés műsorszáma lenne az estének.
Úgy tűnik a sors a képembe vihog, mert szegény delikvensnek nem akaródzik eszébe jutni, hogy honnan a francból ismerhet, miközben az én fejemben meg csakúgy visítanak az emlékképek. Bár ne tennék, jesszus, annyira kínos volt az az egész, nem lenne baj, ha lenne "Delete" gomb a fejemben és kitörölhetném a kisfilmeket. Ha eddig még nem voltam eléggé pácban magam miatt, most egy kósza pillanatra meginog a térdem és kis híján orral egy puncsostálba bukok. Király, ha eddig el tudtam rejteni a kis önmarcangoló vitámat, ezek után fújhatom. Imádkozom, hogy pont a nagy pillanatban másfelé nézzen, hátha bejön. Aztán csak visszaállok az eredeti, függőleges pozíciómba.
- Na, ne, ember, ezt én is teljes joggal kérdezhetném tőled! - csattanok fel gondolatban, majdnem hangosan is kommentálom a dolgot, de a legutolsó pillanatban befogom. Hálistennek. Nem lett volna kellemes, ha hallja, hogy mennyi szemrehányás és sértettség vegyül a hangomba. Az emberek nem szoktak csak úgy elfelejteni. Még ha csak rövid időre is futottunk össze, akkor sem. Komolyan olyan, mintha emléktörő bűbáj lenne rajta, azért nem jut eszébe. De ez sehol sem logikus.
Halkan ciccegek az elhangzott kijelentésre. Az az árnyalatnyi arrogancia, ami a hangjából árad, mikor magáról beszél, teljesen olyan, mintha Robi lenne. Ő van ennyire megelégedve magával. A legkedvesebb férfi ismerősöm gondolatára hangyányi mosoly fut végig az ajkaimon, és már előttem is van az arca, ahogy fényezni kezdi magát vagy a kviddicstudását, vagy ahogy meccs után helyettem osztja le azokat, akik nem úgy szerepeltek, ahogyan szerinte kellett volna. Önző egy figura, nem az a csapatjátékosfajta, mégis, olyan nagy összhangban voltunk mi, mindannyian, hogy önkéntelenül is elfacsarodik a szívem és gombóc nő a torkomban, ha arra gondokok, hogy már egymás ellen kell meccselnünk, nem pedig vállt vállnak vetve egymással.
Azt hiszem, most sokalltam be egy kicsit. A megrázkódtatás, amit a Rellonos felbukkanása nyújtott - mert Rellonos, érzem a zsigereimben, hogy a sárkányokhoz tartozik - és ez a kis önstrapálás mostanra némileg kicsináltak. Fojtogat a bent uralkodó meleg levegő, szédelgek, ha nem jutok ki súlyos másodpercek múlva, azt hiszem sírva fakadok, majd összeesek. Túszul ejtem a gyanútlan fiút, aki még mindig mellettem áll. Ez annyiban merül ki, hogy az ujjaimat a csuklójára zárom és kissé magam felé megrántom.
- Gyerünk ki! - indítványozom spanyolul, mert pillanatnyilag a nyelvhasználatom felett sincs nagy kontrollom. A mondat valahogy úgy hangozhatott, hogy "¡Vamos afuera!", de azt nem tudom, hogy a karom végén lengő áldozatom is vajon megértette-e, hogy mit akarok. Egyelőre nem törődök ezzel, hanem igyekszem minél hamarabb kislisszolni a teremből. Tök mindegy hova, csak el innen.

Találkozunk az alagútban.

Avery
évnyitó ünnepség.

Itt az évnyitóó, itt az évnyitóóó. Megint tanulás, megint stressz, megint hatalmas röhögések Mandával és Adrival. Igazából két dolog változik meg csak ettől a tanévtől kezdve. Az egyik, hogy lemondtam az Eridon kviddics csapatának vezetésének jogáról. Már egy ideje ért bennem a gondolat, három évig voltam kapitány, kettőt a Griffeknél, egyet a saját házam csapatánál, de őszintén, kezdtem úgy érezni, hogy kinőttem az iskolai bajnokságot. Mind korilag, mind képességileg. Nem tartom magamat egy hű, de hatalmas tehetségnek, de talán túl régóta játszok már itt. Túlfejlődtem a dolgot, ennyi. Szóval ebben az évben kispados leszek, csak szükség esetén ugrok be meccselni, átadtam a stafétát Ginnie-nek a kapitányi poszton és egy lelkes elsősnek a karikák előtt. Lássuk, hogy teljesítenek akkor, ha én csak a háttérben vagyok.
A másik ilyen megváltozó dolog az életemben az, hogy ez lesz az utolsó évem. Bizony, átmentem a vizsgáimon, így végre ötödikes leszek/vagyok. Bár egy kicsit túlkoros vagyok itt a végzősök között a magam 20 évével. De nem zavar. Végre-valahára eljutottam idáig is. Tudom, hogy apu büszke lenne rám, annak ellenére is, hogy később végzek, mint az átlagos diákok.
Most épp a bejárati csarnokban toporgok és várom a spontán összeszedett kísérőmet, Averyt a Rellonból. Hogy miért spontán? Had meséljem el. Egyik ebédnél már éppen jóllaktam és hátradőltem egy kicsit a padon, mikor jött ez a szimpatikus fiatalember, aki valami botlás következtében az ölemben landoltatta a levesét. Mivel ez nem minősül szabályszegésnek, de mégis meg akartam valahogy torolni a dolgot, arra a közös nevezőre jutottunk, hogy akkor elkísér az évnyitóra. Éljen a hatalommal való némi visszaélés és a Rellonosodás!
Nem tudom eldönteni, hogy most ő késik, vagy én érkeztem-e túl korán, de kezdek kicsit türelmetlen lenni. Nincs nálam semmiféle időmérő eszköz, ami orvosolni tudná ezen problémámat, szóval igyekszem a lehető legtürelmesebb énemet elővarázsolni és várni. Hamarosan be is fut az ideiglenes lovagom és együtt indulunk el a nagyterem felé. Odaérve meglepve tapasztalom, hogy pont lekéstük az igazgatói beszédet.  Ha Robi 5 másodpercen belül elkezd őrjöngeni, akkor nem lett iskolaelső, amennyiben nem, akkor ő lett az. Beszéltem vele néhány napja, a tőle megszokott magabiztossággal jelentette, hogy mindenből kiválóra vizsgázott és valószínűleg ismét iskolaelső lesz. Én azért remélem, hogy összejött neki a dolog.
- Hozol valamit inni, kérlek? - fordulok most a kísérőm felé, amint besétáltunk az ajtón. Éhes nem igazán vagyok, indulás előtt nem sokkal ettem otthon. Manda csinált kaját, jól esett a házi koszt. Remélem Avery hajlandó hozni valami frissítőt. Máskülönben kénytelen leszek én magam elmenni érte.