Nicho

Az órák után egyből a klubhelyiségbe mentem, hogy ledobva táskámat az ágyra, előkotorjam az ágy alól a seprűmet, ami már jó ideje nem volt a kezemben. Mikor végre a kezemben tudtam, rápillantottam az ablaknál lévő kinti hőmérőre és azt hittem káprázik a szemem. 19 fokot mutatott, miközben az ég nagyjából tiszta volt. De nincs mit tenni, a szekrényemhez lépve kivettem egy pulcsit majd miután magamra húztam, felkaptam ismét a seprűmet és elindultam ki a kviddicspályára. Hála a tavalyi meccsnek, meg a pár edzésnek, amin részt vettem, már  nem tévedtem el és egyből eltaláltam a pályára. Csak a szél süvített, egyébként síri csönd honolt. Kicsit még talán ijesztő is volt, de most már nem fordulhattam vissza. Ha már kijöttem, akkor igenis gyakorolni fogok.
A pályán leraktam a seprűm és először futottam két laza bemelegítő kört, mert valljuk be, azért a seprűn nem mozog annyira a lábunk, mint például a karunk, így az jobban begörcsölhet. Legalábbis én ezen a véleményen vagyok. A körök után jött a nyújtás és egy laza bemelegítés. Nagyokat szippantottam a kicsit csípős őszi szélből, amitől az orromon lett is egy kis pír. Mikor kellemesen átmelegedtem a gyakorlatoktól, a tágító bűbájjal kezelt kis házhoz, majd kivettem a kvaffot. Hónom alá szorítottam, majd lábam közé véve a seprűt felszálltam a magasba. Így is mentem pár kört, közben egyik kezemből a másikba véve a labdát köröztem a karommal, hogy a vállaim nehogy megránduljanak. Ezzel is gyorsan végeztem. Szememben felötlöttek a képek az edzésről, a pozíciók, illetve a meccsről, hogy az ellenfél hogyan állt fel. Egyszer csak megszólalt a képzeletbeli síp és én fürgén megindultam a túlsó karikák felé. Természetesen az a jó a képzeletbeli ellenfélben, hogy majdnem olyan ügyes, mint mi, de mégis sikerül legyőzni. Ezzel a gondolattal száguldottam a karikák felé, cselezve, cik-cakkban repülve. Végül felemelkedtem, dobásra emeltem a karom, majd nagy erővel megcéloztam a jobb oldali karikát. Súrolta a karikát, de azért átment rajta. Gyorsan megdöntöttem a seprűm és a labda után száguldottam. Hamar el is kaptam, hála a bűbájnak, ami lelassította a labdát. És ezt játszottam még el jó párszor. Egyszer jobbal, majd bal kézzel rádobva a karikákra.

Nick

A gyakorlás közepette sok mindenen járt az eszem. Eszembe ötlött a legutolsó találkozásom, amikor a faluban találkoztam Nicholassal. Egy mosoly ült ki az arcomra az emlékek hatására. Sok közös pontot találtunk a fiúval, aminek igazán örültem. Egyedül talán a húgommal, Rinoyameval van több közös témánk. Egy kicsit komorabb lett a hangulatom, ugyanis lassan fél éve nem láttam az ikertestvérem, ami valljuk be, kicsit megviselt. Mellette szinte csak nevetésből állnak a napjaim, de mióta ő Japánba ment, azóta sokkal többet voltam komor és bezárkózott. Ez a hangulat most meg is jelent az arcomon. Folytattam az edzést, de már nem volt meg az igazi hangulatom hozzá. Most megpróbálkoztam pár nehezebb mozdulattal. Az egyik lendítésemnél feltűnt, hogy valaki figyel a pálya széléről. Meg akadt a modulatom és ledermedve meresztgettem a szemem, ki is a megfigyelő. Mikor végre felismertem egy vigyor ült ki az arcomra. Nick volt az. Nem tudtam, miért van ilyenkor idekint, de nem is nagyon érdekelt. Visszahúztam magamhoz a kvaffot, majd szépen megindultam lefelé. Nem sokkal távolabb értem tőle földet, majd futva tettem meg a maradék távot. Csak futás közben éreztem, hogy egy kicsit eltúloztam, ugyanis annyit ültem a seprűn, hogy most egy picit görcsöltek a lábaim, így a futás elég kellemetlenné vált. Vigyorogva álltam meg a fiú előtt.
- Belekezdhetünk tőlem, de csak ha nem hívsz többet kisasszonynak!
Elnevettem magam a végén, mert valamilyen oknál fogva egészen felszabadult kedvem lett a fiú mellett. Lehet, hogy a múltkori találkozás emléke miatt? Mindegy, lényegtelen. Végig mértem a fiút, aki valljuk be, elég lengén öltözött, ahhoz képest, hogy repülni akart. Odafent mindig hidegebb van. Kicsit aggódtam, mert nem akartam, hogy bárki miattam megfázzon. Mert végül is miattam fázna meg, hisz én vállaltam el, hogy eddzek majd vele. Szóvá is tettem eme problémám.
- Figyelj, nem fogsz te így fázni repülés közben? Fent elég hideg van.
Egy kedves mosolyt eresztettem felé, majd odadobtam neki a piros bőrt, és visszafutottam a seprűmért. Nem szerettem, ha nem volt a közelemben. Elindultam a pálya egy kissé szélvédettebb helyére, a lelátók felé, majd intettem Nicknek, hogy kövessen. Először talán megbeszélhetnénk az alapokat, aztán repülnénk. Legalábbis én így képzeltem el. De persze egyáltalán nem volt biztos, hogy így is fog minden alakulni. Eddig szinte semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem.

Nicholas, a padavanom

Egy nagy öleléssel fogadott, amitől egy percre a lélegzetem is megakadt. De nem a meglepetéstől, hanem az erejétől. Mikor kikerültem az öleléséből egy mosolyt villantottam rá. Örültem, hogy megint látom. Majd vállat vontam a fiú döntésére, miszerint nem megy vissza a kastélyba egy vastagabb pulcsiért. ~Ha neki így jó lesz...~ Ügyesen elkapta a labdát, majd követett a lelátók felé. Gyors léptekkel haladtam, mert a fiút akartam figyelni, lehetőleg szemből. Ha még hidegebbre fordulna az idő, valószínűleg megszakítanám a kis "edzésünket" és közösen visszamennénk a suliba. Szerintem se ő, se én nem akarunk megfázni.
Hamar elértünk a lelátókhoz és helyet foglaltunk az első székeken, amik a közelünkbe voltak. Kellemes meglepetés ért, mikor a fiú azt állította, hiányoztam neki. Viccesnek tartottam, hogy két találkozás után hiányozhatunk valakinek. Mondjuk én miről beszélek? Yooji szinte az első találkozásunk után hiányzott. Ne igen, még mindig semmi hír nem volt a fiúról. De most Nickre kell figyelnem, mert ő legalább itt van és velem van. Visszamosolyogtam rá.
- Nekem is hiányoztál.
A mosolyom még tartott a következő válaszomon keresztül is, bár kicsit megfájdult tőle az arcom, mert fent amíg röpködtem, az arcom egy kicsit lefagyott. A szél pedig kicsípte. Úgy nézhettem ki, mint valami elrontott porcelán baba.
- Hát, igazság szerint nem sok minden történt. Felvettem egy új tárgyat, egy másikat leadtam. Egyáltalán nem kviddicseztem, és gitározni se gitároztam túl sokat. Viszont rengeteget rajzoltam. És veled mi történt azóta?
Annyira automatán bukott ki a kérdés belőlem, hogy még magamon is meglepődtem. Ritkán kérdezek vissza ilyen stílusban, de ha már kint van, akkor bizony kint is marad. Nem akartam unalmasnak tűnni ezzel a válasszal, de tényleg nem történt semmi érdekes ezalatt az időszak alatt. Egy nagyobb szélroham süvített végig a pályán ,ami a lelátókon keresztül is átsuhant. Beleremegtem. Hirtelen ért, ezért volt az egész. Hidegnek nem volt annyira hideg, csak váratlan. Reméltem, hogy a fiúnak valamennyivel érdekesebb volt ez a rövid idő, ami alatt nem láttuk egymást. A fiúra néztem, és elmosolyodtam. Amennyire tudtam, közel ültem hozzá, és a mellkasára dőltem.
- Remélem nem gond. Csak kiestem a gyakorlatból és mostanában jobban elfáradok.
Igaz volt amit mondtam, de azért valljuk be, jólesett Nicho közelsége.

Zsolt

Hosszú kihagyás után tértem ismét vissza a kastély falai közé. Újév előtt kaptam a szüleimtől egy baglyot, amiben egy repülőjegy volt Japánba. Egyik pillanatról a másikra tűntem el, hogy mielőbb hazarepülhessek. Röviden összefoglalva isteni érzés volt találkozni a családommal, és velük ünnepelni az Újévet. Azonban egyszer minden jónak vége szakad. Tegnap ismét repülőre ültem, és visszatértem a Bagolykőre, hogy folytassam a tanulmányokat. Még aznap kiderült, hogy volt egy meccsünk, amiről szomorúan hallottam, hisz megőrülök a kviddicsért.
A mai reggelem kicsit nehezebben indult, mert ismét át kellett állnom a magyar időszámításra. A délelőttöm akárcsak a tanórák gyorsan elszállt és már ebédidő után voltunk jóval, mikor úgy véltem, ideje lenézni a faluba. Gyors elhatározás után  felkaptam a kabátom, nyakam köré tekertem egy sálat, majd lerohantam a lépcsőn. Pár arc utánam fordult, de nem nagyon zavart. Jól esett, hogy egy kicsit megmozgatom a tagjaimat. Nagyot szippantottam a hideg, szinte tavaszi levegőből, mikor kiléptem a főbejáraton. Nem is emlékeztetett a kinti táj arra, hogy tél lenne. Mintha a tavasz közepén jártunk volna. Csak kicsit hidegebb volt. Nagy léptekkel megindultam lefelé, a falu felé. Legutoljára tavaly nyáron járhattam ott. A bájos kis faluba leérve a főteret céloztam meg, ahol most a nyári tömegekhez képest alig egy-két ember szállingózott. Ezt a heves szélrohamoknak tudtam be, amelyek néha az én sálam végét is elkapták. A Tér szélén az egyik fa mellett megálltam, ahol valamennyire szélárnyékba kerültem. Onnan nézegettem csendben, egy mosollyal az arcomon az embereket, a kisgyerekeket, akik a szökőkútba dobtak néha egy-egy knútot, hátha teljesül a kívánságuk. Mégiscsak hiányzott nekem ez a hely.