Annabell

Hőség. Sok mindennel kellett megküzdenie eddigi élete során, de mind közül ez volt a legrosszabb. A hőmérséklet változás mindig kihozta belőle az állatot és az ő esetében ez nem volt épp kedvező sem magára, sem másra nézve. De a mostani helyzet egészen más volt, nem érzett fáradtságot, sem melankóliát, még az agresszió is messzire elkerülte. Boldog volt. Ezeket a szavakat ritkán merte még magában is kimondani, hiszen általában amint valami ilyesmi ütötte fel a fejét az agyának egy rejtett részében többnyire rossz vége lett. Ma viszont van oka rá, hogy félretegye az összes hátán cipelt képzeletbeli súlyt és csak a táskájával foglalkozzon. Két év után visszatérhet a kastélyba. Hosszú ideig volt távol, túl hosszú ideig. Útközben megfogalmazódott benne, hogy talán már nem is tud varázsolni. A szigor, a fegyelem amit a katonák között kapott végleg kiölt belőle mindent, legalábbis mosolyogni már biztosan elfelejtett. Unott tekintettel nézett végig az egyre sokasodó fákon, pedig a helyet az otthonának tartotta, inkább, mint Sopront, vagy a laktanyát. Miután hazajött Ausztriából, néhány napot otthon maradt, tiszteletből, majd amint lehetett már indult is ide. Mugli eszközöket választott, halogatta a dolgot ameddig csak lehetett, magának sem merte bevallani de azért egy kicsit tartott a viszontlátástól. Már biztosan mindenki elfelejtette, pedig neki az a célja, hogy maradandót alkosson. Mikor meglátta  a kastélyt türelmetlenül felgyorsította a lépteit, mély levegőket vett, hogy egyenletesen tudjon haladni, már nem érdekelte mi várja odabent. A tölgyfaajtó után nyúlt és egyetlen lépéssel szelte át az utolsó egy métert. Megérkezett. Megvárta, míg az ajtó hangosan csapódik be mögötte, majd néhány lépést még tesz és az utolsó lendülettel dobja le a megviselt terep zöld hátizsákját, amitől megfosztotta a laktanyát utólagos engedelmükkel. Hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen annyi minden kavargott benne, úgy érezte felrobban. Diákokat nem látott, de nem is nagyon nézett körbe, ez az ő pillanata volt senki másé és az elégedett fintort a képén nem is kellett látnia senki másnak. Visszatért.

Annabell

Azt hitte, vagy legalábbis úgy tervezte és reménykedett benne, hogy ez a pillanat az övé lesz. Nem ronthatja el senki. Belép az iskola kapuján, mint valami rég nem látott hős, vállán a táskájával besétál a klubhelyiségbe, mintha soha semmi nem történt volna. Nem akart belebukni senkibe, reménykedett benne, hogy senkivel nem fog összefutni. Kár volt elkiabálni. Alig néhány percet tölthet csak egyedül, amikor egy igencsak hisztérikus hang ütni meg a fülét. Arra nincs ideje, hogy realizálja, vajon mit is mond, mert hirtelen a földön köt ki. Elég rendesen beveri a fejét és a hátán is érzi, hogy bizony nem szimplán elesett, hanem valaki rajta landolt. Nem lett volna annyira kellemetlen a dolog, ha csak simán nekimegy valaki, a svung amivel valószínűsíthetően betámadta a srácot nem lépéstempó volt. Néhány másodpercre lehunyja szemét, mély levegőt vesz és kinyitja a szemét, a válaszhoz viszont nincs már birkatürelme.
-Jól vagyok, szerencsétlen. Mi lenne ha odafigyelnél és nem száguldoznál?
Teszi hozzá félhangosan majd nem épp kedvesen odább taszajtja a lány a látóteréből, persze nem erősen, inkább gyöngéden, de határozottan. Ilyenkor az a legjobb, ha senki nincs a közelébe, mert egy esetleges önkéntelen reflex folytán kárt tesz valakibe. Lassan felül, megropogtatja a nyakát, majd egy gyors mozdulattal már ismét talpon is van, szerencsére jó messzire a lánytól.
-Mit csináltál volna, ha nem kelek fel? Lenyarvogtad volna ideáig a gyógyítót? Szerencse, hogy nem egy kis taknyost gázoltál el.
Fújtat néhányat, kiropogtatja az ujjait néhány percig nem is figyel a földön ülő lánykára. De a lovagiasság ami mélyen eltemetve leledzik csoffadt kis lelkében arra inti, hogy legalább segítsen felállni a lánynak. Szem-forgatva sóhajt fel lehajol a lányhoz és a hóna alá nyúlva felállítja, akár egy kisdedet.
-Ez itt a fék, ha meg akarsz állni billentsd hátra a lábadat.
Adja ki az instrukciót, miközben lehajol, hogy megmutassa pontosan hogy is kell ezt csinálni. Bár ő soha nem volt jó ilyen dolgokban, az elméleti részével még csak-csak tisztában van.

Annabell

Még mindig halálosan mérges volt. Nem szerette ha valaki ilyen hirtelen ekkora erővel csapódik neki. A lányok meg nem szokták csak így levenni a lábáról, szóval ez duplán borzasztó testi és lelki megaláztatás volt neki egyaránt. Megrázza a fejét, ökölbe szorítja a kezét, számol tízig, ahogy tanították neki az óvodában - na meg a pszichológusnál - és igyekszik valami kellemesebb hangnemet megütni, tekintve, hogy a lányka eléggé megrémült. Nem ez volt a célja, egyszerűen csak nem ura a cselekedeteinek, és olykor-olykor - valójában elég gyakran - elszáll az agya. Akkor pedig fusson, ki-merre lát.
-Semmi gond.
Nem volt valami meggyőző, de mentségére legyen szólva, igyekszik szerencsétlen gyerek. Nem tudja elfogadni a bocsánatkéréseket, olyankor még az illetőről és lekapja a tekintetét, borzalmas és felkavaró számára látni a sajnálatot a másik arcán. Amint megadja az instrukciókat, rögtön három lépést hátrál, mielőtt még bárki félreérti a dolgot, elsétál a táskájáért, felkapja a hátára és visszasétál a lányhoz, biztos távolban állva meg tőle de nem messzebb egy karnyújtásnál, hogyha üt a szükség órája és a kislány megint palacsintásat akar játszani, akkor ott legyen és elkaphassa.
-Mégis ki engedte meg neked, hogy ön és közveszélyes szórakozást folytass pont itt? A kastély teli lépcsőkkel, te meg elég szerencsétlennek nézel ki.
Végigvezeti rajta a tekintetét, a végeredményt pedig egy nyögéssel konstatálja. Tényleg elég sutának tűnik, vékony karok, vékonyka testalkat, jön egy fuvallat és lefújja a szegényt a körlépcső tetejéről.
-Ne félts engem, volt már rosszabb is.
Megrántja a vállát, de inkább a távolba néz, véletlenül sem akar ránézni a kori bajnokra, de nagy sokára megszólal a fejében az édesanyja hangja. Így nincs mit tenni, mindenféle lelkesedés nélkül, unott, monoton hangon kérdez vissza ő is.
-Te? Te jól vagy? Nem ütötted meg semmidet?
Kényelmetlen lenne, ha el kellene vinni a gyengélkedőre, de ahhoz képes elég eredményesen áll a lábán, úgyhogy őszintén reméli, hogy nem kell sehová sem kísérgetni.

Annabell

-Ideje volt erre rájönni...
Továbbra is morog, holott már semmi baja sincs. Mindig is szeretett az ilyen dolgokon hosszasan elzsörtölődni akár egy öregember, mert lelki szemei előtt szép egymásutánban játszódtak le a mi lett volna ha jelenet. Egy extrémebb esetben akár még ki is törhette volna a nyakát. Ennyire azért nem aggódik mások testi épségért, de a sajtjáért igen. Szívesebben marad távol az ilyen dolgoktól.
-Ohh szóval te azt hiszed, hogy iszonyatosan talpraesett lány vagy. Az ilyenek szoktak a legnagyobbat koppanni.
Határozottan unja a beszélgetést. Jobb dolga is van, mint egy az érdektelen csevegést hallgatni, amit igyekszik egyoldalúra csökkenteni, elindul, tesz néhány lépést előre, de a lány csak mondta, nem akar továbbállni.
-Mondtam, semmi baj. Csak vedd le a görkorcsolyádat és menj szépen vissza oda, ahonnan jöttél.
Elfintorodik. Mondhatott volna csúnyábbat is, a kastély viszontlátásának örömére, de nem akart felesleges szitkozódásokba bocsátkozni, főleg úgy, hogy a lányka valójában nem érdemelte meg. Fentebb dobja a hátán a táskát, menni készül, toporog, türelmetlen, nem akar itt lenni.
-Igyekezz, hogy ne legyen legközelebb, mert nem biztos, hogy itt leszek, hogy feltudjalak szedni a padlóról.
Bólint, még egy hamiskás mosolyra futja, de ez számára a végszó. Utoljára végignéz a lányon, megcsóválja a fejét, beletúr a hajába és elindul a Rellon felé. Innentől a lány mehet, amerre csak akar, Kornél hivatalosan is leveszi róla a szemét, már ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Ráérős lépteinek szünetei között még hallja a lány nevét, megtorpan, megfordul, de egy addig, amíg kimondja a sajátját.
-Kornél vagyok.
Ilyennek is lenni kell. Elárulta a nevét, ám ennél többet nem hajlandó kiadni magából. Gyorsabbra veszi a lépteit, mert egyre közelebb érzi magához a célt, a Rellont.

Angel

Hiába a hideg, a sporttól akkor sem lehet eltántorítani. Most is futott, végig az erdőn, a faluban és a kastély körül. Nagy kört írt le, de így legalább tudott gondolkodni egy kicsit a mostanában bekövetkezett változásokon. Annyi biztos, tovább már tettheti, hogy közömbösnek találja valaki, aki mostanában kislányból kinőtte magát csinos kis csajjá a szemében. Talán a szüntelen ostromlás, vagy épp a csöndes törődés volt az, ami rávezette őt erre. Az erődben kénytelen volt kényszerpihenőt tartani, érezte, hogy a tüdeje nem bírja már soká, ráadásul furcsán ismerős volt neki a terep. Tudja miért, de valamiért mégis meglepődött, hogy milyen könnyen viszi le a lába a kitaposott ösvényről. Tudta merre kell mennie, így egy hosszabb pihenő után folytatta a futást. Jó pár óra eltelhetett mire visszaért a kastélyba és belökve a bejárati csarnok ajtaját belépett a melegbe. Az első dolga az volt, hogy a pólója aljába beletörölte az arcát és körbepillantott a csarnokon.
Na ez az, amit nem szabadott volna.
Hallotta az ismerős szívdobbanásokat, az ismerős illatot és remekül kivette a tömegből, de a tekintet, az nagy hiba volt. Fancsali képet vágott, ugyanis gondolatainak fő tárgya pontosan ott állt a csarnok egy távolabbi részében, de még nem vette észre. Emberi szemnek talán kissé túl gyorsan indult meg az Alagsor felé de az apró dolog azonnal kiszúrta és bájos kislány módjára kezdett integetni neki.
- Na ez hiányzott még...
Szűrte ki a fogai között, ugyanis Ash mellett ott állt egy fiatal nő is, aki nem lehetett más, mint Ashley anyja. Mindig is utálta az ilyesfajta találkozásokat és ha lehetett nagy ívben elkerülte az anyósjelölteket, de most nem tudott mit tenni, mindketten felé néztek, így hát egy morgás keretében elindult a két nőnemű felé, felkészülve a legrosszabbra. Mikor odaért tisztes távolságban torpant meg előttük, sunyi módon rákacsintott azért az apró dologra, hogy lássa nincs baj, majd kezet nyújtott az idegen nőnek is, lesz ami lesz.
- Szép napot, Reviczky Kornél.
Nem szokott bemutatkozni, de most az egyszer talán kivételt kell tennie, bármennyire is fájt neki.

Angel

A szituáció kezd kissé kínossá válni. Zavartan toporog, nem tudja mihez kezdhetne a helyzettel, ráadásul az dübörgő szívdobbanások kizökkentik a kezdeti gondolatmenetből. Furcsa, hogy Angelnek pontosan olyan illata van, mint Ashleynek, de ez volna igazán meglepő számára, ha tudna gondolkodni. A farkas belül mocorog a felismerésre és ha állatiasabb mivoltában lenne, biztosan összefutna a nyál a szájában. Jelen pillanatban azonban nagyon is emberi és emberi érzések kerítik a hatalmába. Tudja.
 - Köszönöm.
Bólint, majd kislányos zavarában a tarkóját kezdi vakargatni. Azért mégiscsak furcsa, tekintve, hogy a SVK tanárnővel áll szemben. Legalább megtaníthatja Asht védekezni, ellene. Egy-két átok igazán nem árt neki, kapott ő belőle bőven és nem mind teríti le, ami elég kínos a jövőre nézve.
 - Menj csak, itt foglak várni.
Bólint, de már a tekintetével keresi a kibúvót. Egy porcikája sem kívánja ezt a beszélgetést, főleg amikor Angel egy nagyon is emberi témával rukkol elő. Egy pillanatra meg is lepődik, azt hitte, rögtön belecsapnak a közepébe, de elkönyvelte ezt egy bemelegítésnek.
 - Igen, amikor megláttam rögtön ő jutott róla az eszembe, nem bírtam otthagyni.
Nézi a távolodó lány alakját, egy ideig követi a remek hallásának segítségével, egészen addig, amíg el nem veszik a morajban, ekkor pedig jön a desszert, ő nem fog köntörfalazni, főleg nem az apró dolog édesanyjával szemben. Zsebre vágja a kezeit és lenéz a nőre.
 - Jól érzi. Hallom a zavart légzését, és a dörömbölést a mellkasában.
Összevonja a szemöldökét, ideje lenne színt vallania, nem csak rébuszokban beszélnie. Kiönthetné a lelkét, de ez nem a legalkalmasabb időpont erre.
 - Vérszomjasnak és kegyetlennek titulálnak a varázslók, félnek tőlünk és jól is teszik. De nem áll szándékomban bántani a lányodat és soha nem tennék benne kárt, semmilyen értelemben.
Direkt tartja a szemkontaktust, hogy Angel láthassa az igazságot a tekintetében.  Elszántan próbálja lefutni a tiszteletköröket, de ez koránt sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
 - Mostanra már tisztában lehetsz mindennel. Akkor tudnod kell azt is, hogy nem hazudok. De Ashley nem tudja és ez így is van rendjén, nem akarom, hogy féljen, vagy ami még rosszabb, féltsen.
Elfintorodik, nem bírja megállni, azért ő mégiscsak Kornél, nem fogja meghazudtolni önmagát.

Angel

Csak szánalmat ne. Ez volt az első gondolat, ami az eszébe jutott amikor meglátta Angel arcán a szánalom félreismerhetetlen jeleit. Ismerte jól az emberi természetet, a vérfarkasokkal szemben általában két magatartást tanúsítottak azok a személyek akik tudomást szereztek a dologról. Vagy undorodtak, vagy szánalmat éreztek. Sokkal jobban érezte volna magát, ha Angel kiakad és kiabálni kezd, eltiltja őt Ashtől. De ez a tekintet, a szánakozás, bizonyára valamit nagyon félreértett. Hiszen Kornél szeretett vérfarkas lenni - az esetek többségében. Élvezte, hogy az állatias mivolta kiütközik a mindennapi életben, tekintettel a fogaira, a hallására és a szaglására. Tudta, hogy természetfeletti erő birtokában van és ezáltal életek tud elvenni. Bár a vérfarkasságot nem tudta szabályozni, előidézni, vagy befolyásolni, azért mégiscsak több volt, mint amit a kastélylakók többsége bármikor is magáénak tudhatott, vagy tudhat.
 - Nem kell megküzdeni velük, az az én dolgom.
Nos, ez már kicsivel közelebb áll ahhoz, hogy Angel miért érezhetett szenvedést is, amikor rápillantott. A vérfarkas mivolta nélkül is bőven volt neki elég problémája, ott volt a kényszeres hazudozás, az elfojtott agresszió és mindennek a tetejében a bipoláris zavar.
 - Neked teljesen elment az eszed. Lehet, hogy az életemben tényleg ő a legjobb dolog, de neki én vagyok a legrosszabb.
Keserűen felnevet a felismerésre, hiszen igaza volt és ezt a vele szemben álló nő is pontosan tudta, csak őt is befolyásolták az érzelmei, mint ahogy jelen pillanatban őt is, de erről nem igazán akart tudomást venni. Talán csak azt akarta elérni, hogy eltiltsa tőle a lányt, és hogy ő megszeghesse ezt a tilalmat, kerüljön bármibe is.
 - Fenyegetés? Hatástalan. Egész gyerekkoromban fenyegettek, már nem ijedek meg tőle. Egyébként sem féltem az életemet és rajta nincs senki, akit féltenék. Mit tudnál elvenni tőlem? Ashelyt? Megteheted. Sőt, talán jobb is lenne ha megtennéd.
Nem fenyegető, puszta tényként közli az amúgy is nyilvánvaló dolgokat. A  fenyegetés süket fülekre talál, ha neki célozzák, szimplán lepereg róla.
 - Nem hagynám, hogy valami baja essék. Meg tudom védeni, szinte mindentől. Ugyanakkor ezzel egyet kell értenem. Nem lehetek mindig a sarkában, hogy kihúzzam a bajból.
Összefűzi maga előtt a karjait és egy pillanatra beszívja az alsó ajkát, miközben felvonja a szemöldökét. Hát nem elég nyilvánvaló? A céljuk egy, inkább az elérésük útja különbözik.
 - De a végletekig sem tudom titkolni előtte. Szeretném azt hinni, hogyha eljön az ideje és tudomást szerez a dolgokról, már lesz olyan érett, hogy eltudja dönteni mit akar.

Angel majd Ashely

 - Soha nem tennék vele ilyet.
Vágja rá szinten rögtön. Természetes, hogy ő a velejéig romlott, de soha, soha nem bántaná Ashelyt, semmilyen értelemben. Talán ez az egy dolog az, ami jó benne és semmi más. Lehet, hogy Angelnek mégiscsak igaza van? Hogyan tudna ő bármit is viszonozni Ashnek? Ez teljes képtelenség, ebben sehol nem látja a logikát? Miért lenne az jó a lánynak, hogy egy vérfarkas, leszerelt katona, aki egész életlében szinte semmi jót nem élt meg, szívesen tölti vele az idejét. Attól eltekintve persze, hogy bármitől és bárkitől megtudja védeni.
 - Remélem, ha sor kerülne rá, vagy esetleg megkérlek rá, a szavadon foghatlak- Sőt, követleni fogom, hogy teljesítsd be az ígéretedet, nem sok minden van, amiért szívesen élek.
Nem hagyja magát legyőzni, megtanították rá, hogy nem tehetik és arra is, hogy semmitől nem félhet, neki nincs gyenge pontja, vagy legalábbis eddig nem volt, Angel pedig soha nem tudná bántaná a saját lányát, ez evidens. Féloldalas, hűvös mosoly terül szét az arcán, miközben egyik lábáról a másikra egyensúlyoz, a kezei pedig még mindig összefűzve pihennek a mellkasán.
 - Ha valaki hozzáér, akár egy ujjal is...bárki...annak legközelebb nem lesz ujja, amivel megérinthetné, vagy keze, amilyen kedvem van. Ha leszek olyan kegyes és életben hagyom és nem töröm ketté mint egy fogpiszkálót. A farkas pedig csak az erdő mélyén él, jó messze a kastélytól.
Azt persze inkább nem részletezi, hogy a farkasölőfű főzet nem tartozik a kedvenc italai közé, ezért nem is szívesen veszi be, ezzel nem szívesen borzolná a kedélyeket, főleg azért nem mert már távolból hallja a kislány lépteit és ahogy közelebb ér, már az illatát is remekül ki tudja venni a tömegből.
 - Olyan az illata, mint a tavasznak, ezer közül is felismerném.
Elréved és észre sem veszi, hogy nem reagál Angel utolsó kijelentésére. Szemeivel végigköveti ahogy a lány leugrál a lépcsőn és ismét előttük terem. Elmosolyodik és csak akkor pillant Angelre, amikor a köszönést meghallja.
 - Én szintúgy, viszlát.
Amint Angel lelép, rögtön lehajol hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
 - Szóval itt hagysz, nem szép dolog tőled.
Szomorú kölyökkutya képes vág, de a tekintete nevet, ma először.

Ashley

Próbálj elviccelni a dolgot, hátha akkor előbb szabadul meg a kislánytól és nyugodtan lehet a gondolatai között. Sok mindenre rájött most, hála Angelnek, aztán, hogy ő mennyire hálás érte, az majd idővel kiderül. Valahol mélyen örül a találkozásnak, legalább túlesett rajta és nem kellett rá heteket készülnie. Letisztázták egymás között a legalapvetőbb dolgokat, és ez azért megkönnyebbüléssel töltötte el. Mindezeket persze esze ágában sincs elmondani a hercegnőnek, az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy csak az időjárásról volt szó. Továbbra is a térdére támaszkodva figyeli az aprócska arcot, bár érdekes, most már annyira nem kell lehajolnia hozzá, nem fáj a háta ha beszélget vele. Ilyen gyorsan nőnek a gyerekek?
 - Csak vicceltem. Érzed jól magadat otthon, ne aggódj én nem fogok unatkozni. Két napot meg valahogy majd csak kibírok.
Nehezére esik, de egy mosolyt megereszt felé, majd automatikusan hátrál, amikor Ashely közelebb lép hozzá, de aztán megembereli magát és kővé dermedve hagyja, hogy Ashley belesuttogjon a fülébe.
 - Csúfolnak? Ki az aki csúfol?
Összepréseli az ajakit, hogy ne törjön fel a morgás a torkából. Épp most fogadta meg, hogyha valaki bántja, vagy akár hozzáér azt nevetve kettőbe töri, ne kelljen most rögtön megszegnie a szavát. Kémleli egy ideig a tekintetét, majd felsóhajt. Nem akarja megijeszteni, így inkább enyhít egy kicsit a dolgon.
 - A helyedben én ne szégyellném, ez egy nagyon különleges képesség és csak nagyon kevesen születne rá. De ha szeretnéd, akkor titokban tartod.
El sem gondolkodott még ezen mélyebben. Valahogy egészen természetesnek vette, hogy Ashley nem hétköznapi, hanem különleges, csak arra kellett rájönnie, hogy miben is az, de tudta, hogy valaminek lennie kell. Az átlagon feletti képessége,  és még a metamorfmágia is, lesz min gondolkodnia. Felsóhajt, megsimítja a lány barna tincseit majd visszaengedi a kezét a térdére.
 - Jobb lesz ha mész, anyukád már nagyon vár.
Az ajtó felé pillant, ennyi kedvesség bőven elég volt neki mára, ráadásul már tényleg szeretne szabadulni a helyzettől, mert kezd belefájdulni a feje.

Ashley

Féloldalas, de inkább hűvös, félelmet keltő vicsor húzódik a szájára, de a tekintete még mindig szórakozott, nem akarja nagyon megijeszteni, csak annyira, hogy komolyan vegye és jól az agyába vésse a dolgot.
 - Jegyezd meg annak a nevét aki a legközelebb csúfol téged.
Bólint, majd egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Kornél képes rá, hogy a kastély mögött élve elássa az illetőt, vagy épp nem élve, amilyen kedve van. Mindenesetre nem tetszik neki ez a hozzáállás és szeretne rajta változtatni, Ashelyt nem bánthatja senki, hiszen ő maga komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a kislány életben maradjon és biztonságban legyen, nehogy már más beleköpjön a levesébe.
 - Nincs mit.
Bólint, de amit nem vár, az a reakció, amire készülhetett volna. Kővé dermed, hallani ahogy a fogai összekoccannak. Igyekszek nem elhúzódni és nem odébb rakni Asht, szerencsére sikerül is neki, ez a nap...tiszta siker. Már épp indulna, hogy végre maga mögött hagyja a csarnokot, de amint kiegyenesedik a kislány láthatóan összeszedi a maradék bátorságát és darálni kezd. Igyekeznie kell lépést tartani vele, de így sem sikerül minden egyes szót elkapni, csak a lényegesebbeket. Bál, tánc, hercegnő, ruha. Összerakja magába a képet, de nem hisz a fülének. Ő meg a bál? Tömeg, diákok, és öltöny, nem farkasnak való. Összehúzott szemekkel figyeli a csöppséget, mintha arra várna, hogy ő maga nevetésbe törjön ki, de mivel ez nem történik meg, tudomásul kell vennie, hogy a kérdés komoly volt.
 - Szóval szeretnél elmenni a bálba...
Inkább kérdés, mintsem kijelentés, mert szeretné ha ez az egész csak föltételezés lenne. Nem azért, mert szégyenli a kislány társaságát, koránt sem, csak nem igazán neki valók az ilyen dolgok, a tömeg, a visongás a zene, a kifinomult érzékeinek hála a legrosszabbat hozza ki belőle, így okkal kerüli az ilyesmit, de hát, tud neki valaki ellent mondani?
 - Megbeszéljük, rendben? Most menj.
Megadóan sóhajt fel, ez körülbelül egyet jelent az igennel. A háta közepére se kívánja a dolgot, de ha Ash menni akar, nincs más választása. Talán titkon attól fél, hogy akkor valami más viszi, és inkább ő, mint más. Lehet, hogy másnak nem lennének tiszták a szándékai.