A házisárkány és a házi kutya esete

Nati kissé fáradtan, de boldogan vitte le reggel az új ebét, Maszatot, aki már korán ébresztette egy kiadós folyékony termékkel, meg hatalmas kutyaöleléssel, azon szándékkal, hogy rávegye gazdiját egy kis sétára a parkban. A szokásos reggeli készülődés után egyből a társalgóba jöttek föl, mert nem akarta alvó csikótársait a kislány megzavarni a napirendjébe újabban bevezetett kutyaneveléssel.
Szerencsére megengedték, hogy Maszat maradhasson, azzal a feltétellel, hogy megneveli a jószágot, és pórázra szoktatja.
- Maszat, ül! – próbálta rábeszélni, már kilencvenedik alkalommal, mikor újabb társaságuk akadt. Nem számított más korán kelőre is, de hát a bajkeverők sosem alszanak, szokták mondani… legalábbis a fiúkkal kapcsolatban éltek a kislányban ilyesmi sztereotípiák, amik lerombolásra várakoztak.
Maszat persze, nemcsak nem engedelmeskedett, de még megkísérelte az újonnan érkező egyed letarolását szeretetrohamával. – Bocsi, igyekszem megnevelni…

A házisárkány és a házi kutya esete

És a fiú jött, nem zavartatta magát túlzottan, mert valami nagyon érdekeset olvashatott. Nati legalábbis úgy vélte, hogy azért olvashatta, mert érdekes.
- Hát… igen. Nemrég lett csak az enyém, nem hiszem, hogy előtte bárki is foglalkozott volna vele, kóbor kutyus volt – mesélte, bár kissé elgondolkodott, hogy talán mégsem kellett volna. Talán nem is érdekelte annyira a másikat az, hogy milyen lehetett Maszat előélete. – Bocs, biztos zavar a fecsegésem.
Lesütött szemekkel meredt Maszatra, mérgesen próbált rá nézni, hogy meghassa az ebet, de azért örült, hogy végre akadt egy ember, aki nem kapott kis-nagy frászkarikát a méretes, majdnem a lánykával egy magasságú eb láttán, sőt, még nagyjából hidegen is hagyta, hogy az a bizonyos négylábú szeretetrohammal akarta megkínálni. Nati ezt annyira nem vette bunkóságnak, Maszat annál inkább. A kissé még idomítatlan kutyus csalódottan, halkan nyüszögött egyet-kettőt, majd úgy döntött, hogy ha tetszik, ha nem, a gazdija ölébe felül a fotelbe.
- Maszat, hé! Nem mész le innét? – kissé győzködhette a kutyát, mire le tudta tessékelni, és rábeszélni, hogy ő maradjon csak lenn, a pihe-puha szőnyegen, míg ő végre kiolvassa a tankönyvét. A Mágiatörténeten és a Legendás Lények Gondozásán már rég túl volt, utóbbiból kapott egy igen szép V-t. Kíváncsi volt, vajon a Csermey-kvartett többi tagja hogy boldogulhatott a vizsgákkal… náluk Emmus néni viszonylag gyorsan javított, és ennek örült a legjobban, nem kellett annyit idegeskedni a jegyek miatt.
Álomfejtés… ha minden igaz, akkor a fiú valami ilyesmit tanulhatott. Nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá. – Az álomfejtés milyen tantárgy? Tanulhatják kicsik is?
Mit tegyen szegény aprócska leányzó, szeretett tanulni, új és érdekes dolgokat megismerni. Kicsit ő maga is furcsállta, hogy az Eridon helyett a Navinébe került, de nem bánta, így több a szabadsága, és nem lehetett rásütni, hogy na, már megint egy Csermeyt kaptunk a nyakunkba… márpedig a többiek mind bajkeverésről voltak inkább híresek, Dávid különösen.

A házisárkány és a házi kutya esete

- Hát… jobb, ha a szüleim egyelőre még nem tudják, hogy önkényesen magamhoz vettem, nyugi, engedélyezték a tanáraim – célzott a HV és a HVH-nénikre, akiket nagyon bírt a kis vöri.
A nagyfiúnak természetesen igaza van benne, hogy jobb lenne, ha Natika szakértőhöz fordulna, na de ki az, aki itt ebben a nagy kastélyban ért a kutyákhoz? Azért minden embert csak nem támadhat le ezzel, eddigi tapasztalatai alapján a méretes bernáthegyi csupán megriasztotta diáktársait a szeretetrohamával.
Aztán a válaszra elkerekedik a szeme. – Ó!
Pedig neki van Jóslástanja is. Az pedig hasonlíthatott ahhoz, bár egészen nem volt biztos benne, hogy mennyi köze lehetett egyiknek a másikhoz. – Igen, elsős vagyok, eddig LLG-ből kaptam egy V-t. A mágiatöri viszonylag jól ment, csodálkoztam is, hogy csak egy ilyen szövegértős kérdésbigyusz volt benne. Amitől félek, az a bűbájtan, ott sokkal többet kell tudni, nem csak elméletben.
A kislány jobban feloldódott úgy, hogy látta, nem bántotta meg a fiút érdeklődésével.
Aztán támadt közben egy ötlete is: - Mit szólnál, ha segítenénk egymásnak? Nem tudom, mennyire segít, de ha felolvasnád azt az érdekes könyvet, te is tudnál tanulni, és én is tanulnék valami újat.
Kissé bizonytalan, hogy ez az ötlet mennyire fog tetszeni az ezek szerint ötödikes fiúnak, de inkább így megkérdezi, minthogy később megbánja az elszalasztott tanulási lehetőséget. A család legkisebb gyerkőceként neki igazán nagyot kellett dobbantania, hogy a sok nagy között észrevegyék, bár igaz, hogy Petra és Dominik annyira nem álltak messze tőle korban, de így, hogy az Eridonba kerültek még tavaly, és ő meg nem, még messzebb érezte magától a tesóit.
A leányzón látszott, hogy kissé később érő típus, ezt már beszédjén is észre lehetett venni.
Végül is ráért, még csak tizennégy éves, volt még bőven ideje megkomolyodni.

Szépvölgyi Richárd

Szépvölgyi Richárd

Noel

Maszat hála az égnek, sikeresen lenyugodott, mikor észrevette, hogy hiába bökdösi orrával a kislány lábát, az ugyan oda sem figyelt rá, mivel jobban lekötötte a nagyfiú, azaz Noel.
- Hát, remélem, hogy nem lesz várakozáson felülinél rosszabb az eredmény, mert ha nagy leszek, nekem szükségem lesz a Bűbájtanra. – Persze, mert a kis céltudatos Nati már tudta jól, hogy milyen irányban szeretett volna továbbmenni. Kétféle terve volt: becsatlakozni az anyja talárszabászatába Egerben, vagy pálcakészítőnek tanulni. Ami még felsejlett benne, az a kviddics-kommentátor, de hát sajnálatos módon nem éppen kedvence a sport, viszont ez nem jelenthette azt, hogy ne tudna akár ott is érvényesülni a talárszabászattal… a kviddicstalárokra specializálódni nem lenne olyan rossz ötlet. Ezt fel is jegyezte magának gondolatban, bár még ráért jócskán a döntéshozatallal.
- Meddig lehet/érdemes várni a döntéssel, hogy milyen irányba tanuljunk tovább? – tette fel az újabb, talán okos, talán nem annyira kérdést. A nagyok tanácsaira, mondásaira bizony érdemes odafigyelni, sok hasznos információra tehet így szert az ember lánya/fia.
- Neked melyik tárgy a kedvenced? - ezt már inkább csak az érdeklődés, barátkozás kedvéért pakolta hozzá, ha már itt vannak alapon. Egészen megkedvelte a rellonosokat, főleg a kis kétnapos, esti buli után, úgyhogy őt igazán nem zavarja a tény, hogy kit melyik házba osztották. A rang, a hovatartozás neki lényegtelenné vált, számára a tettek fontosabbak lettek.

Kicsit el szerettem volna vonulni a világtól, de az utam mégis a társalgóba vezetett, amit nem bántam, mivel csak néhány ember lézengett arra. Tetszett maga a hely, barátságosan volt kialakítva, bár a berendezésen valamennyit alakítottam volna személy szerint, mert pöttyet eltért az ízlésvilágomtól. Természetesen a bútorok tökéletesen megfeleltek arra a funkcióra, amire szánták őket, emiatt nem panaszkodhattam, bele is vágódtam az egyik fotelba, amely nem egy mai darab volt, de legalább a kényelmemet szolgálta. Elégedettséggel töltött el, hogy sikeresen évfolyamot léptem és kineveztek házsegítőnek, valamint pásztornak. Szimpatikus házba kerültem, a diákok többsége barátságos volt és végre lett saját szobám is, így nem kellett már a közös hálóban aludnom. Szerettem volna, hogyha minden ilyen idilli marad, de tudtam, hogy az élet általában mást hoz, mint amit várt az ember és tele van kemény megpróbáltatásokkal. Nagyon örültem, hogy végre sikerült beilleszkednem a Navine házba, egyelőre innen ismertem a legtöbb embert, amit egyáltalán nem bántam. Sok gondolat foglalkoztatott egyszerre, de próbáltam kicsit lazítani és kikapcsolódni, hogy ne kattogjon folyamatosan az agyam. Igazság szerint hozhattam volna magammal egy izgalmas könyvet, hogy leköthessem magam vele, de szerencsétlenségemre üres kézzel távoztam a szobámból. Valamennyire nyugodtsággal töltött el, hogy alig vannak a társalgóban, de azért egy-két ismerős arcot szívesen fogadtam volna, bár ahogy körbenéztem elégedetlenül nyugtáztam, hogy sehol senki, akivel beszédbe elegyedhetnék. Egyelőre be kellett érnem azzal, hogy üldögélek a kényelmes fotelban és üres tekintettel bámulok magam elé, ez is több, mint a semmi.

A térképemmel a kezemben bóklásztam mindenfele. Az igazgató adta mondván, hogy ezen kitudok igazodni és nem kell folyton emberek segítségét kérnem. Mondjuk én meg a térkép soha nem voltunk barátok, így csak lézengtem minden fele. Ekkor egy feliratot véltem felfedezni: "Társalgó"
- Hmmmm… Talán ott sok új embert megismerhetek - indultam el a térképen mutatott út felé. Nagy nehezen némi segítség után eljutottam a ''társalgóhoz". Zsibongást hallottam bentről, így kétségem sem volt afelől, hogy ide tilos bejárni. Némi habozás után ugyan, de benyitottam. A látvány, ami elém tárult lélegzetelállító volt. Az összes fal kék színben pompázott, igaz, alig látszódott a sok festménytől. Bent kényelmes ülőhelyek voltak, ahol rengeteg diák elfért. Akár egy meseország. A tekintetem pásztázta a helyet, ahol csak néhány diák lézengett itt-ott. Az egyik ülőgarnitúrán a pásztoromat, Széplaki Alízt láttam. Nagyon gondolkodott valamin, de fáradtnak is tűnt. Úgy gondoltam, most inkább nem zargatom, hanem jobban felfedezem a helyet. Az asztalokon aprósütemények voltak, amiktől egyből korogni kezdett a gyomrom, így gyorsan vettem egyet. Majd újra a pásztorom felé fordultam. Akartam tőle kérdezni valamit, így néhány perc után eldöntöttem, hogy én bizony megszólítom. A második nehéz dolog, hogy hogyan. Mire megszólítanám, el is megy.
- Megoldom - indultam felé, majd megálltam előtte.
Szia Alíz! Lucy vagyok - nyújtottam felé a kezem.

Gondolataimból egy ismerős hang térített vissza a valóságba, aki nem volt más, mint az én aranyos kiscsikóm Lucy, akinek a pásztora voltam. Örültem, hogy találkoztunk, mert mióta a felügyeletem alatt állt a szívemen viseltem a sorsát, szerencsére a lány gyorsan tanult és szépen fejlődött, már egész jól megismerte az iskola egyes részeit és még a színjátszókörbe is belépett.
- Szia Lucy! Hogy vagy? Beilleszkedtél már nagyjából közénk? Remélem, hogy jól érzed magad itt! -válaszoltam neki kedvesen és viszonoztam a kéznyújtását, majd intettem neki jelezvén, hogy üljön le az egyik fotelba és nyugodtan helyezze kényelembe magát, hiszen úgy kellemesebb beszélgetni mint állva.
Szemeztem az asztalokon lévő aprósüteményekkel, de nem voltam annyira éhes, hogy elmenjek odáig, igazából belustultam kicsit, nagyon jól elücsörögtem ott a helyemen, szóval eszem ágában sem volt akár egy lépést is tenni az édességek felé. Szerencsére nemrég ettem, úgyhogy nem is bírtam volna többet falni, amit egyáltalán nem bántam, mert mindig is próbáltam odafigyelni az alakomra, bár olyan típus voltam, hogy akármennyit ehettem, nem szaladtak fel rám gyorsan a kilók.
~ Biztosan a közös hálóban helyezték el Lucy-t, de ha összebarátkozik néhány diákkal, akkor lehet saját szobája is üresedés esetén. Még nagyon új itt, de biztos vagyok benne, hogy hamar beilleszkedik és megszokja ezt a helyet.~
Biztatóan mosolyogtam a lányra, mert nekem is jólesett ha kedvesek voltak velem a többiek és tudtam, hogy egy újoncnak sosincs egyszerű dolga, de szerencsére remek házba került, ahol a diákok többsége barátságos és szívélyes, szóval mindenki a segítségére volt.

Örömmel ültem le az egyik ülőhelyre.
- Öm minden rendben velem elég rendesek az emberek itt főleg, ha egy olyan bénának kell folyamatosan utasítást adni, mint például nekem - nevettem fel halkan. Láttam, hogy nagyon vizsgál engem vagy csak rám nézett és közben más merre jártak a gondolatai. Feltűnt, hogy az aprósüteményekkel nagyon szemezz nekem meg újra megszólalt a hasam.
- Nem lehettek éhes - motyogtam döbbenten. Ettem egy sütit meg reggeliztem is és még ott volt ugye bár az ebéd is...Lehet, hogy a túl sok járástól éhes leszek? Ki tudja…
- Szerinted normális az, ha éhes vagyok pedig reggeliztem, ebédeltem meg minden? - fordultam meggondolatlanságul a pásztorom felé ezzel kérdéssel. Majd amint megtettem meg is bántam így inkább elfordultam és a szoknyás egyenruhámat néztem.
Soha nem szerettem a szoknyákat, kicsi korom óta kerültem ahol szoknyát kötelező volt egyáltalán venni. De amióta kiderült, hogy varázsló vagyok vagy is örököltem édesanyám génjeit, azóta mindennap szoknyában kell lennem. Ugyan is ez "előírás". Örülök, amikor nadrágba öltözhete-
- Lucy! Már megint hol jár az agyad? Itt van a pásztorod melletted, te meg a szoknyádon gondolkozol - szidtam le újból magam. Tény és való volt, hogy csak azért vizsgáltam a szoknyám, mert egy nagyon hülye kérdést tettem fel neki. Remélem nem hallotta, mert nem akarok beégni előtte.
- ÁÁ felejtsd el - legyintettem végül.

- Örömmel hallom, hogy rendes veled mindenki. Ne tartsd magad bénának, az elején én sem ismertem ki magam az iskolában. Sőt, minden teljesen új volt a számomra, mivel muglik között nőttem fel, szóval majd beletanulsz a dolgokba idővel. Szerintem talpraesett vagy, megállod a helyedet és segítséget is kapsz hozzá. -feleltem neki, nem értettem, hogy miért tartja magát ennyire kishitűnek, mert egyáltalán nem tűnt bénának. Nem látszott rajta az sem, hogy ne lenne kellő önbizalma, de ki tudja, hogy mit rejt belül a határozottságot sugalló felszín.
- Szerintem teljesen normális. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor elfog a farkaséhség és szinte mindent felfalnék, ami csak az utamba kerül. Sokszor érzem én is azt, hogy hiába eszem, egy kis idő elteltével újra éhes vagyok. Furcsa, nemdebár? -kérdeztem vissza mosolyogva, miközben kedvesen a lányra néztem. Valóban sokszor megtapasztaltam ezt a dolgot, de szerencsére tudtam magamon uralkodni, mert erős önuralommal rendelkeztem és megálltam, hogy ilyenkor ne faljak fel mindent. Erre büszke voltam, mert legalább figyeltem az alakomra és ez ügyben nagyon határozott voltam, reméltem, hogyha idősebb leszek, akkor is ilyen alakom lesz. Persze tisztában voltam vele, hogy ezért a későbbiekben tenni is kell, de szerettem a sportot és majdnem mindennap tornáztam, úgyhogy ezzel nem volt gond, világéletemben örökmozgó típus voltam. Szép időben is inkább kinn szerettem lenni, mint a négy fal között, télen pedig szerettem hógolyózni és hóembert építeni.
Láttam, hogy közben Lucy is eltűnődött valamin, nem firtattam a dolgot, hagytam, hogy magától visszatérjen a valóságba, nem akartam megzavarni a gondolatmenetét. Mikor hirtelen megszólalt, hogy felejtsem el a dolgot, megint csak mosolyogtam, aranyosnak tartottam, hogy zavarban volt kicsit, mert saját magamra emlékeztetett.
- Hogy megy a tanulás? Milyen tárgyakat vettél fel? -kérdeztem tőle érdeklődve, mert kíváncsi voltam, hogy mi iránt érdeklődik tanulás terén. Én is felvettem jó pár tárgyat, úgyhogy lesz mit tanulnom, de egyáltalán nem bánom, mert mindegyik érdekel.

- Örülök, hogy nem csak én vagyok, annyira szerencsétlen - vonok vállat. Soha nem mondtam magamra, hogy mindig mindenben tökéletes vagyok. Igazság az, hogy szinte soha nem ismertem el a saját magam tehetségem. Ezért van az, hogy az emberek sokszor azt gondolják, hogy tele vagyok önbizalommal, pedig sokszor kapkodok utána, hogy kapjam vissza a maradékot is.
- Tantárgyakat? Felvettem eddig az Illemtant, Önismeretet, Átváltoztatástant, Repüléstant, Legendás Lények Gondozását, Mágiatörténetet, Mítoszok és legendákat, Mugli-és mágusismeretet, Művészeteket, Elemi Mágiát - soroltam. Bár így végig mondva soknak tűnt, így remélem, nem nézz valami okoskának amiért ennyi tantárgy érdekel. Bár lehet, leadom valamelyiket, amíg még lehet.
- És neked? - mosolyodtam a pásztoromra. Biztos neki kevesebb, mert több dolga lehet, hogy itt vagyok neki én, és még, mert már másodikos.
Alíz úgy tűnt sokat sportol, mert gyönyörű alakja volt nem úgy, mint nekem, aki hol fogyott, hol hízott. Sportolni nem szerettem soha, mert minden sporteszköz ellenem van, azt tudom. Na, jó az az igazság az, hogy eddig akármit elkezdtem baleset lett belőle. Törés, véraláfutás, zúzódás és ilyesmik.
- Azt is elárulod, hogy mennyit sportolsz vagy is... - fontoltam át a kérdést.
- Mit sportolsz, mert engem utál, mindenféle sport szóval tudsz valami jó tanácsot adni? - fordultam kérdőn felé. Azt hiszem kicsit sok kérdést tettem fel neki egyszerre..-

- Ugyan, ne mondj ilyeneket! Minden új diáknak kell némi bátorítás és hidd el, hogy elsőre senki nincs tisztában pontosan az itt zajló dolgokkal. Idő kell mindenhez, később te is tapasztaltabb leszel. -válaszoltam megnyugtatásul a lánynak, hiszen mindenkinek jól esett egy kis támogatás, igaz még én is kezdőnek számítottam valamilyen szinten, hiszen a mugli világ után számomra itt minden újdonság volt. Már egész sok dolgot megismertem az iskola falai között, ráadásul sikeresen le is vizsgáztam, szóval elégedett voltam az eredményemmel, mert tényleg beleadtam mindenbe apait-anyait.
- Az igen! Jó sok tárgyat vettél fel! Ügyes vagy! Hajrá és írj sok szorgalmit, hogy megnyerhessük az idei házversenyt! -bátorítottam Lucy-t lelkesen, majd folytattam a mondandómat:
- Én ezeket a tárgyakat vettem fel idén: Bűbájtan, Repüléstan, LLG, Mugliismeret, Művészetek.
Ennyi tárgy egyelőre elég volt, mert még más teendőim is voltak a tanulás mellett és ezen felül még mindig ismerkednem kellett a varázsvilággal, de már egyre több dolgot tudtam meg róla, úgyhogy nem okozott különösebb gondot ez az egész procedúra.
- Én heti öt alkalommal szoktam aerobic-ot és fegyencedzést űzni, azaz saját testsúlyos edzést. Részben ennek köszönhetem az alakomat, de nagyobb részben annak, hogy odafigyelek mindig, hogy mit és mennyit eszek. Ez a legfontosabb, hiszen a sport formál, de a tiszta étkezés tartja fenn az ideális testsúlyt, szóval életmódváltás szükséges ehhez, nem pedig fogyókúra, mert onnan gyorsan vissza lehet zuhanni a mélypontra. -válaszoltam a lánynak határozottan, mert ebben a témában nagyon otthon voltam és örültem, hogy megoszthatom a tudásomat vele.
- Tehát figyelj oda az étkezésre, ne egészségtelen ételekből tevődjön össze a napi menüd, legyen elég szénhidrát, fehérje és vacsoraidőben pedig nyugodtan étkezhetsz, de a szénhidrátot olyankor már hagyd ki, vagyis ehetsz túrót, joghurtot, tojást, húst, zöldséget, de hagyd ki a súlygyarapító ételeket. -válaszoltam neki és ránéztem biztatóan, hittem benne, hogyha változtatni akar az életmódján, akkor kellő kitartással és elszántsággal sikerülni fog neki idővel szép eredményt elérnie.

- Hmm, igazad lehet - gondolkodtam el. Lehet, hogy mások is szerencsétlenül kezdték az új napunkat, nem csak én.
Sejtettem, hogy kevés tantárgyat vett fel, hiszen neki nincs annyi ideje, mint nekem, de lehet, én leadok még párat, nem akarok a vizsgákra, folyton-folyvást rohanni.
- Azta. Jó sok mindent sportolsz. - bólintottam elismerően. Nem volt vitás, hogy még a házi rendjére is figyel. Bezzeg én, csoki csokival, gyümölcs csokival, meg minden félét össze eszek. Lehet ezért nem sikerül soha, a fogyókúra.
- Azért érdeklődtem, mert engem nagyon utálnak a sportok és sporteszközök. Kiskoromban a szüleim sok helyre elvittek, de a végén vagy eltört valamim, vagy zúzódás volt az egész testem. De most, hogy mondod, az aerobicot talán az még menne... - méláztam el, miközben a fejemben az aerobicom menetét terveztem.
Először is kell akkora hely, hogy tudjak egyáltalán mozogni. Másodszor is zene is kell. Harmadszor meg kell valaki, aki segít...
- Öm izé Alíz? Segítesz, esetleg ha tényleg nagyon nem vagy elfoglalt, én nem akarok még egy plusz munkát, de segítesz az aerobicban? - pillantottam felé félve. A hangomon is hallható lehetett, a félénkség, hiszen egy oktávval feljebb volt, és még nagyon bátortalan is volt. Remélem, segít, de ha nem nem hibáztatom érte, biztos jobb dolga is van, mint engem edzeni.

Szakács Ágota-Beáta

Rach befejezte az aznapi leckéit, kissé már zsongott az agya a sok feladványtól, ezért úgy döntött, hogy kiszellőzteti a fejét és elnéz valamerre, hogy emberek között legyen. Nem volt kedve a szobájában ülni egyedül, a barátnői pedig jelenleg nagyon elfoglaltak voltak, szóval nem akarta őket zavarni. Felvette sötétkék farmerét, fekete topját, piros kockás ingét és fekete tornacipőjét, haját pedig kiengedve hagyta. Az útja egyenesen a társalgóba vezetett, ahol ismerős arcok után kutakodott, de szerencsétlenségére egy ismerősét sem találta a helyiségben. Duzzogva visszavonulót fújt, de ott maradt, helyet foglalt az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságban és várta, hogy hátha erre téved valaki, de nem sok esélyt adott a dolognak, mivel a terem szinte kongott az ürességtől. Egyedül egy kisebb baráti társaság foglalt helyet tőle jóval messzebb, akik nagyon jó kedélyűek voltak, mert rengeteget nevettek. Biztosan mókás volt a téma, az látszott rajtuk, hogy már régóta ismerik egymást és a lánynál valamivel idősebbek voltak, a csapat két fiúból és egy lányból állt, jól elvoltak egymással. Rach-nek is hiányzott a baráti köre, de egyelőre nem tudott mit tenni, mert mindenki elfoglalt volt, úgyhogy elővette az egyik barátnője nemrég érkezett levelét és elolvasta:

"Hella Rach!

Hogy vagy? Jó lenne, ha itt lennél most velünk, nagyon hiányolunk! Igazából nem sok minden történt, mióta nem találkoztunk, örültünk annak, hogy a szünetben haza tudtál látogatni egy kicsit és legalább cseveghettünk egy jót. A bátyád miatt ne aggódj, tud magára vigyázni, nagy fiú már. Nem tudunk róla semmit, hogy hová tünedezik el időnként, de szerintem csaj lehet a dologban, mert mindig boldogan, feldobódva tér vissza, úgyhogy nem hinném, hogy rossz kezekben lenne, bár időnként az is feltűnik, hogy idegesebb a kelleténél, szóval nem tudom hova tenni a dolgot, de ne izgulj, szerintem aggodalomra semmi ok. Tudod, sokat látogatom a családodat, ugyanis én korrepetálom a húgodat német nyelvből, már egész jól megy neki, büszke lehetsz rá. Ezáltal pedig sokszor találkozom a bátyáddal is, a szüleid pedig nagyon hiányolnak, de jól vannak és ez a lényeg. Remélem, hogy hamarosan ütközünk!

Pussz: xxxAshleyxxx

Rachel erős honvágyat érzett, miután elolvasta a levelet, igaz nemrég volt otthon, de újra szívesen hazautazott volna. Örült, hogy barátnőjével minden rendben van, hiányzott neki a sok kellemes együtt töltött idő, a bolondozások, a nevetgélések, a komoly beszélgetések és úgy ánblokk minden. Ezzel az érzéssel ücsörgött az iskola falai között, és arra gondolt, hogy a teremben lévő baráti társaság legalább együtt lehet és nincs magára utalva, ő pedig kissé elveszve érezte magát, de próbálta ezt nem kimutatni a külvilág felé.

- Köszi, hát igyekszem! -húztam ki magam büszkén, ugyanis jól estek a lány elismerő szavai és örültem, hogy segíthettem neki. Már évek óta űztem az aerobic-ot, úgyhogy otthon voltam a témában, reméltem, hogy Lucy-nak is tetszeni fog ez a fajta sportág, emellett pedig futottam is időnként.
- Szívesen segítek az aerobic-ban, de kitartónak kell lenned, ha szeretnél némi változást elérni, az nem elég, ha csak az elején vagy lelkes. -válaszoltam őszintén a lánynak, hiszen számos embert láttam az órákon, akik az elején aktívan jártak sportolni, de amikor elfogyott a lelkesedés, vagy rövid időn belül nem értek el semmilyen eredményt, akkor feladták, nem várták ki, hogy megtörténjen idővel a változás, ugyanis nem minden megy vezényszóra. A sikerért igenis meg kell küzdeni, nem jön csak úgy magától és nem adja magát könnyen, meg kell érte szenvedni és mindez időbe telik. Aki nem tudja kivárni, az lemorzsolódik és ugyanúgy tengeti az életét mint előtte, sose fogja elérni a célját ezzel a mentalitással. Nem akartam elszomorítani Lucy-t, bíztam benne, hogy érett már annyira, hogy megérste a dolog lényegét és reméltem, hogy nem fogja feladni már az elején és ki fog tartani, hogy elérhesse a célját. Legalábbis én nagyon drukkoltam neki, de tisztában voltam vele, hogy rajta múlik az egész.
- Minden hétköznap edzeni fogunk, tehát heti öt alkalommal. Háromszori aerobic és kétszeri futás. Ez nagyon jó kondit ad és erősíti az állóképességedet, de ha tartósan fogyni is szeretnél, akkor oda kell figyelned a tiszta étkezésre. Ha gondolod, akkor majd átrághatjuk, hogy mit ehetsz és mit nem, de írhatok neked egy enyhébb diétát is kezdésnek, hogy ne legyen olyan nehéz átállni az új étrendre. -ajánlottam fel a segítségemet Lucy-nek, hiszen szerettem volna, ha eredményesen zárul az edzésünk és eléri a végén a célját, tehát nem csak jó állóképességet szerez, hanem mellette megtarthatja a karcsú alakot is.

Rachel Octavia Amber

Kissé rozsdás ismeretekkel rendelkezem a kastélyt illetően. De se baj, ki a kutyát is érdekli ez? Elég nekem megoldani a sorozatos eltévedések, bukdácsolások és keresgélések rejtélyét. Azt hiszem egy idő után, - még pár napot adok magamnak - jobb lesz. Csupán próbáljam meg a jó oldalát szemlélni, érezhetem magam megint valami nyamvadt elsősnek. Hűha, az sem tegnap volt. Örömmel tölt el, hogy az is eltelt, ez sem lehet annál rosszabb. Ha mégis, valamivel meg kell majd magam vigasztaljam.
Szerencsémre a Nyugati szárnyat még mindig a réginek látom. Sőt, még tapasztalom is. Így elégedett mosollyal az arcomon baktatok végig a folyosón tornacipőben, fekete farmerban és szintén fekete ingben. Jelvényem a zsebemben van, nem kell minden szembejövő ember orrára kötni, hogy újra prefektusnak választottak. Kellenek a meglepetések, az olyan dolgok amiket nem tudhat minden diák. Elvégre ki volt hirdetve, de attól lehet még mázlim a figyelmetlenségükkel. Világ életemben kisebb figyelem hiányban szenvedtem, de mindig ügyesen kárpótoltam a felhalmozott ismereteimmel. Eddig mindig kihúztam magam a csávából, remélem innentől sem lesz másképp.
Társalgó. Ez az, erre van szükségem. Emberek közelsége, annyira mégsem lehet rossz. Végig simítok hajamon, a szokás nagy úr, majd lenyomom a kilincset. Kissé meglepődöm, hogy az ajtó nyikorog, remélem ezzel senkit se zavarok meg semmiben. Amint belépek rájövök felesleges volt az aggódás, hiszen egy baráti társaságot egyáltalán nem érdekelt az ajtó, folytatták tovább a nevetgélést, röhögést. Hát igen, akinek még van olyan. Személy szerint én ott tartok, hogy az egyik ismerősömből, barátnőmből lett a házvezetőm, a másikból pedig a házvezető-helyettes. Nekem is valamilyen tanárnak kéne lennem, ha nem mentem volna el csak úgy. Nem sajnálom az elmúlt éveket, tapasztalatot szereztem, rendeztem a különböző kapcsolataimat és még több építettem ki a kastély falain kívül. Kár, hogy őket nem lehet ide behozni. Úgy néha napján nem érezném magam magányosnak. Elveszett éppen nem vagyok, mert a teendőim nem engedik.
Szétnézek, kutakodok valaki után aki nem tartozik a vidám társasághoz. Szerencsével járok, egy lány foglalt helyet az egyik ülőalkalmatosságon. Közeledek feléje, miközben felfedezek mellett még helyeket. Úgy látszik mégsem vagyok magányra ítélve, ahogy ő sem. Nem is néz ki valami antiszociális, egoista bunkónak akihez hozzá se lehet szólni, mert abban a szent percben leharapja a fejedet utána a kezedet és azon gondolkodik melyik következő testrészedet is csócsálja meg unalmában. Amennyiben tévedek, utolsó szó jogán szeretném megosztani a kastély lakóival.
- Szia. Foglalt ez a hely? -
Csak nem fog igent mondani a kérdésre, bár azért megvárom a válaszát és ha nemleges, helyet foglalok a következő ülőalkalmatosságon. Meglátom a lány kezében a levelet, így gondolom belezavartam valamibe. Igaz nem látok se pergament, sem pennát, ebből leszűrtem, hogy elolvasta vagy újraolvasta. Milyen jó, legalább nem fogom kényelmetlenül érezni magam a válasz levél megírása közbeni zavarással. Igazi jótét lélek lettem az elmúlt időben, ugye? Még egy ilyen nincs belőlem, azt hiszem nem is kéne.
- Bea vagyok. -
Nem árt egy bemutatkozást is megejteni. Sőt, még kezet is nyújtok, hátha nem utasítja el. Kissé az elmúlt időszakban felvettem az üzleti élet, főleg a mugli üzleti élet szokásait. Emiatt csak nem fog kinézni maga mellől. De ha mégis, sosem voltam az az ember aki túlságosan érdekelt a környezete véleménye. Már amennyiben nem építő jellegű kritika volt az adott vélemény. Rámosolygok, elvégre nem kéne rosszul indítani az ismeretséget.

Szakács Ágota-Beáta


Rach arra eszmélt fel mély gondolataiból, hogy hirtelen ott termett előtte egy lány, aki le szeretett volna ülni az egyik fotelba. Nagyon udvarias volt, mert még meg is kérdezte tőle, hogy szabad -e a hely, úgy látszik, hogy még nem veszett ki mindenkiből az udvariasság.
- Szia! Ülj le nyugodtan, nem foglalt. -mosolygott vissza a lányra, aki hamarosan az illemszabályoknak megfelelően bemutatkozott neki. A Rellonos viszonozta a kézfogást, hiszen ő is így szokott megismerkedni másokkal.
- Örvendek, Rachel Octavia Amber vagyok. Hívj csak Rach-nek vagy Rachel-nek! -válaszolta neki kedvesen, majd kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és maga elé tette a levelet az asztalra.
- Honnan jöttél és melyik házba jársz? -érdeklődött a lánytól, mert kíváncsi volt rá, hogy mit kell róla tudni, ezért teljes figyelmével Beára összpontosított, közben pedig arra gondolt, hogy végre találkozott valakivel, aki rendesnek tűnik és ez enyhítheti jelenlegi magányát.
- Én Amerikában laktam egy ideig, de apám új munkája miatt elköltöztünk Magyarországra, úgyhogy ez van. Egyébként a Rellon házba járok. -mondta el magáról a fontosabb információkat, hogy tisztában legyen vele a lány, mivel ő is ugyanezt kérdezte tőle.
Egy kis idő elteltével újra a levélre pillantott, amely ott feküdt előtte az asztalon. Gőze se volt, hogy mit írhatna vissza a barátnőjének, jelenleg semmilyen fontos esemény sem történt az életében, a bátyjáról pedig nem sok információ derült ki, csak találgatások sora volt, amit Ashley részletezve közölt vele. Ebből nem tudtott semmi értelmesre sem következtetni, tisztában volt vele, hogy a teljes igazságot kizárólag Nathan ismeri. Ő pedig egyelőre nem akarta megosztani ezt vele, hiába puhatolózott nála, amíg otthon tartózkodott, nem is akar erőszakoskodni ez ügyben, úgyhogy inkább úgy volt vele, hogy kivárja a dolgot, hátha máshonnan megtud még néhány infót az ügyről, de egyelőre várakozása haszontalannak bizonyult.

Rachel Octavia Amber

Helyet foglalok, kezet rázok vele, egészen jól indul ez az egész. A végén még megszerzem a legújabb kebelbarátnőmet. Sőt még be is mutatkozott, a teljes nevét tudom meg. Na jó, azt hiszem nekem is azt kellett volna mondanom. Mindegy, ha rákérdez én szívesen elárulom. Addig is felesleges ilyen információkkal terhelném, elvégre ki tudja fogunk-e még találkozni.
- Örvendek Rachel. -
Fejezem ki én is az örömömet megismerkedésünk alkalmával. És konstatálom, hogy nem csak engem sújtottak a szüleim két keresztnévvel. Ő is hasonlóban jár, csak éppen angol eredetű nevekkel ajándékozták meg. A magam részéről én tökéletesen meg vagyok elégedve a magyar nevemmel, aztán ki tudja, valaki szép fiú kerül elő és nagy sebbel lobbal olyan idegen nevet rittyentünk nekem, hogy senki se fog rám ismerni. Az lesz még egy érdekes helyzet.
- Milánóban születtem, Németországban élek és a Navine sorait gyarapítom. -
Azt gondoltam nem kell visszakérdezzek, hisz ha kíváncsi rám, ő is hasonló módon megossza a kérdésére a választ. A külföldi diákok nagyon gyakoriak a tanodában, így meg sem lepődöm mikor elmondja, hogy Amerikában élt. Azon sem, hogy az édesapja áthelyezése miatt kellett költözniük. Sosem tudtam milyen érzés lehet ez, garantáltan nem valami jó. Hisz ott kellett hagyjon minden megszokott dolgot az életéből, a barátaitól kezdve el egészen odáig, hogy a napi rendje. Itt más az élet, mások az emberek, bár biztosan hozzá szokott már. Nagyon más választása nem volt már.
- Beilleszkedtél már a magyarok közé? Na és a tanodába? -
Érdeklődöm, mosolygom. Elvégre ebből baj úgy sem lehet és a barátkozás, ismerkedést éppen nem büntethetik a felügyelők. A szabályzat módosításban nem szerepelt, hiszen többször áttanulmányoztam a megfelelő "munkavégzés" miatt. Egyébként tényleg kíváncsi vagyok a válaszaira, nekem elég régen volt ilyennel dolgom. A beilleszkedés könnyen megy amúgy, de az elfogadás már nem tudom mennyire. Mármint, hogy a környezetem hogyan és mennyire is tolerál engem.