36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes hozzászólása (185 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 » Le
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. április 13. 20:59 Ugrás a poszthoz


[19. tanév, 25. nap (péntek), délután]


Nehéz volt megszokni, legfőképpen az állandó hangzavart este, a tényt, hogy minden reggel úgy kell felkelnem, hogy ezek az átkozottak a gólyalakban hangosak és furcsa dolgokról beszélgetnek... hiába alszom keveset általában, ha egyszer még ezt a minimum pihenést sem hagyják meg nekem, akkor egyre kialvatlanabbá válok, egyre többször esik le a vércukrom, és egyre hamarabb vesztem el a hidegvérem.
Csak a mai napon háromszor lettem rosszul, kezdtem el szédülni, vagy ilyesmi - a vércukorszintemmel lehetett probléma, de bármit ettem vagy ittam, csak egy kis ideig használt, úgyhogy értetlenül álltam az eset előtt... pedig én jó vagyok betegségekben, hiszen kiskoromban is a fél életem ispotályban töltöttem, ezt most mégsem értettem.
Persze, ez egy olyan dolog volt - mármint, hogy a szobatársaim okán lettem rosszul - ami nem a legkönnyebb dolog, legalábbis nekik nem lesz az, ezt már elterveztem. Egyszer mindenkit némító bűbájjal fogok kezelni estére, ha nem hagyják abba lassan.
Természetesen órák után még csak el sem indultam a Rellon körlete felé, egyszerűen irtóztam attól, hogy a szobatársaimmal találkozzak, így hát el kellett gondolkodnom, hogy egyszerű, egyhangú életem nagyjából két állandó programja közül melyiket válasszam - az emberek megfigyelését, vagy az olvasást.
Dönthettem volna úgy is, hogy kiülök valahova nézni az embereket, azonban tudtam magamról, hogy túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy mindent, ami elhangzik, akár szóról szóra meg tudjak jegyezni, így hát végül a könyvtárban kötöttem ki a törzsasztalom mögött, asztronómia házit írva. Péntek délután igazság szerint valóban nem volt más programom, és úgy voltam vele, hogy ez még legalább érdekel is, akkor miért ne töltsem kellemesen az időt.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. április 13. 21:17 Ugrás a poszthoz


[19. tanév, 19. nap (csütörtök), sötétedés]


Azon tanakodtam az elmúlt pár napban, hogy van-e élet a halál után. Tudom, ez elég elcsépelt kérdésnek tűnhet, nagyon sokan fejtegetik ezt és legtöbbször csak közhelyeket mondanak, nincsenek új nézőpontok és meglátások ebben a témában, hiszen az eddigi fellelhető - és általam olvasott - tanulmányok fele ugyanazt a nézőpontot tükrözi 85%-ban.
Sokat olvastam erről esténként a könyvtár zárásáig, de ma úgy határoztam, hogy az olvasással semmire sem megyek, hiszen tudományosan nem ismerik el ennek a létezését, nincs okunk feltételezni, hogy mondjuk az álló csillagok ege létezik (mint Dante Isteni színjátékában), de valamiért mégis sokan ezt hiszik. Mi lehet az oka ennek? Úgy gondoltam, hogy az embereket megkérdezni dőreség lenne a részemről, főleg a kortársaimat, viszont jó ötletnek tűnt lemenni a Bogolyfalvi temetőbe, ahol a lehető "legközelebb lehetek a halálhoz", ha a halál utáni élethez még nem is.
Tehát, sötétedés tájékán értem le a faluba, ahol a temetőbe belépve egyből elfogott az a furcsa érzés, amit a templomokban vagy a sírok közt érez az ember - misztikum, talán félelem, feszültség. Nekem legalábbis mindig ilyen volt azokon a helyeken, ahol a "felsőbb hatalom" jelenléte is érezhető. Ami persze a fizika törvényei szerint nem lehetséges, pszichológiai kutatások szerint az embernek mindenképpen szüksége van egy ilyen "vezetői" képre, rejtélyes beszámolások és sajtóhírek közt dögivel találunk ilyeneket... Sok az ellentétes vélemény. A tudományok, és az azon belüli nézőpontok így összekeverve kaotikus halmazt alkottak a fejemben, ezt igyekeztem rendszerezni ezzel a sétával.
Elindultam hát befelé, a sírok támláit nézve, ezen elmélkedve, hogy vajon engem most lát-e valaki...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 11:37 Ugrás a poszthoz



Az asztronómiai könyvet tanulmányoztam, s a régi csillagtérképet vizsgáltam. Sajnálatos módon ez nem a kölcsönözhető könyvek közé tartozott, így hát elővettem egy nagy darab pergament, pennát, és nagyon furcsa, precíz mérőeszközöket (amiket egyébként régiségboltokban szereztem), s nekiláttam a munkának.
A közepén voltam az egésznek, amikor megzavartak; egyszer csak megrengett az asztal, mivel egy diáktársam tucatnyi könyvet és jegyzetet pakolt a fatákolmány másik végébe. Elvétettem az aktuális csillagot, s emiatt egy hatalmas vonás keresztezte az eddigi munkámat.
A fiú szemlátomást nem vett tudomást a külvilágról, ezáltal az én létezésem se tűnt fel neki igazán. Kávéját lerakta a jegyzetei mellé - én pedig kénytelen voltam beletörődni, hogy lesz egy asztaltársam. Persze, szólhattam volna neki, hogy menjen el innen, de nem ismertem ezt az embert, nem tartottam logikusnak, hogy elküldjem - ő kutat, én is kutatok, nincs konfliktus, mindketten csendben végezzük a dolgunkat.
Visszafordultam a munkámhoz, s pár korrekciós bűbáj után folytattam, amit elkezdtem... Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy elképzelésem nem kap teret. A fiú ugyanis le sem ült, kapkodta a könyveit le és fel, ezzel folyamatosan döngetve az asztalt, emiatt pedig ismét elszúrtam a térképemet. Nagy levegőt vettem.
Felnéztem, figyeltem egy kicsit a fiút, ahogy rendezi a dolgait - először azt hittem, hogy csak úgy lerakta a könyveket szép kupacokban, azonban, mikor egy fekete bőrkötéses könyvet már harmadszor tett vissza ugyanarra a kupacra, rá kellett jönnöm, hogy valami rendszer is van a rendezkedésében...  Beleolvastam pár címbe, mikor felemelt egy-egy kötetet, azonban nem olyanoknak tűntek, amik a legújabb házihoz kellhetnek.
Akármennyire is érdekelt, hogy min dolgozik, nekem is összpontosítanom kellett a saját munkámra. Ha esetleg sikerül végeznem ezzel, még akár meg is kérdezhetem, min dolgozik.
- Bocsi... - megköszörültem a torkom. - Lehetne kevésbé hevesen? Térképet próbálok rajzolni.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 11:46 Ugrás a poszthoz



Érdekesnek tűnt a térkép, hiszen a csillagok időről-időre eltűnnek és új képződik, azonban ez nem volt olyan régi térkép, hogy sok csillagnak ideje lett volna átköltözni máshova; ha pedig feltételezésem helyesnek bizonyult, gyakorlatilag elrontották a legtöbb csillagtérképet, amit eddig tanulmányoztam. Egyszerűen nem pontosak, emiatt pedig az egymáshoz viszonyított helyzetük teljesen más, tehát a legtöbbjük rossz.
A srác nem reagált rosszul; én biztosan nem lettem volna túl türelmes, kutatás közben általában nem vagyok az. Azonban ő olyat csinált, ami egy teljesen új logikát fedett fel, kevés ember gondolt volna erre az opcióra, mármint hogy az asztalt javítja meg, nem pedig átköltözik.
Hátrahúzódtam a széken, s néztem, ahogy dolgozik. Mintha méreteket vett volna csak így ránézésre, változtatott az ott lévő lábak méretén, egy próba után visszaguggolt, és a lábak illesztését tette helyre. Az asztal tökéletesen stabil lett.
Ez már alapból felkeltette az érdeklődésem, ugyanis láthatóan nagyon precíz, problémamegoldó képessége nem olyan alacsony, mint az átlagnak, ehhez mérten ügyesen varázsol és más logika szerint gondolkodik, mint az emberek többsége. Persze nem is a szokásos olvasmányokat bújja, semmi köze a tantárgyakhoz. Szemmel láthatólag kutat valami után, bár fogalmam sem volt, mit kereshet úgy igazán, a könyvek címéből nem állt össze. Valami speciális problémán dolgozik.
- Köszönöm. - mondtam kissé meglepetten. Összehúztam a szemöldököm.
Természetesen nem tudtam a csillagtérképre koncentrálni, eltörpült ez a dolog amellett, hogy úgy láttam, lehetséges, hogy nem csak én vagyok furcsa ebben a kastélyban.
Bár a kitámasztott csillagtérképet tanulmányoztam, de időről-időre felpillantottam a különös figurára, aki felkeltette figyelmem. Talárján főnix látszott, meg is lepődtem, hogy nem Levitás. Természetesen volt köztünk korkülönbség, első blikkre mestertanoncnak néztem volna, de elgondolkodván nem nagyon találtam olyan szakot, ahova ezek a könyvek beleillenének. Ha mestertanonc is, nem az után kutat most, amilyen szakon van.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy min dolgozik épp, de természetesen nem tehettem meg ezt - láthatóan ő sokkal komolyabb ismeretanyagot halmozott most fel, mint én eddig, ebben pedig semmiképpen sem szerettem volna megzavarni. Arra gondoltam, hogy ha esetleg itt hagyja a könyveket, beléjük nézek...
A térképemre néztem, agyam beindult. Min dolgozhat? Az előtte lévő, általam látott könyvcímek kavarogtak a fejemben, miközben próbáltam nekilátni a dolgomnak. Persze, az első dolgom az volt, hogy ismét elrontottam. Új pergament vettem elő a táskámból a lehető leghalkabban. Mégis min dolgozhat?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 14. 11:47
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 11:58 Ugrás a poszthoz



Persze, nem segített a koncentrációban, hogy a srác érdekesnek tűnt. Engem sajnos sokszor könnyű kirántani a munkából, a figyelmem egyszerre rengeteg irányba szokott terelődni, a koncentrációmmal pedig jelenleg gondok voltak, különböző okok miatt.
Mikor új pergament vettem elő, a srác felnézett - láthatólag felskiccelt valamit, tehát tervez valamit, amihez ennyi információ kell, az pedig valószínűleg saját ötlet. Bár kétségbe vonhattam volna, hogy egyáltalán tudományági területen dolgozik (az is egy opció volt, hogy mondjuk könyvet illusztrál, vagy bármi ilyesmi, amihez nem értek), mégis kényelmes volt elhinni, hogy a srác valami újon dolgozik, esetleg egy eszközön. Vagy csak átláthatósági ábrát készít valamiről?
Aztán, ahogy láttam, egy kis szünetet engedett meg magának, legalább pár korty kávé erejéig; pihen az agy, új megoldásokon dolgozik, rendszerez.
Kissé összerezzentem, mikor megszólított - felnéztem a könyvből, és a lehetőségeket szinte számba se véve reagáltam... kíváncsiságom legyőzte a logikámat.
- Semmi, csak azon gondolkodtam, hogy min dolgozhatsz. Érdekesnek tűnik a címek alapján. - böktem állammal a könyvek felé. - Meg hát, elég rendszerezetten csinálod, ami arra utal, hogy régóta... kutatsz dolgok után.
Persze, opcióként ott volt, hogy sokkal okosabbnak hiszem, mint amilyen valójában, de magamban kétségbe vontam ennek a realitását. Az alapján, amit eddig láttam belőle, határozottan kitűnt az átlagból - nem volt hisztis, vagy kelletlen, vagy agresszív, vagy hangos, mint azok, akikbe eddig botlottam. Úgy alapjáraton; komolyabb volt, mint a legtöbb itt lévő diák, legalábbis első blikkre így tűnt. Aztán lehet, hogy kifogtam még egy nagyképű eridonost...
Örültem volna neki, ha egy hozzám hasonlóval tudnék eszmecserét folytatni valamiről, legyen az bármilyen tudományág, vagy akármi. Persze, csak tárgyilagosan. A bizalomhatárt nem szerettem volna átlépni.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 12:05 Ugrás a poszthoz



Furcsa volt számomra, hogy egy viszonylag normális kommunikációt tudtam létesíteni, de azt hiszem, ezt sem árt megtanulni a későbbi céljaimhoz. A srác egész rendesen reagált, mármint nem lett ideges, kérdezték, és ő válaszolt valamit, ez is meglepett, bár alapvetően az lenne a normális, ha ehhez szoktam volna...
Hobbiszinten. Igen, ezek az olvasmányok, a jegyzetek és a skiccek, valamint a begyakorolt kutatási stílus "tényleg" erre utalt... na mindegy. Ugyanakkor; varázstárgyakat tervez. Végre, egy alkotó ember!
Természetesen sok információt visszatartott, amit meg is értettem, hiszen amikor valaki valami újba fog, semmiképpen sem érdemes elárulni a részleteket, hiszen sanszos, hogy valaki ellopja az ötletet. Egyszer velem is megesett ez, bár annál szánalmasabb dolgot nem tudok elképzelni, hogy egy tizenhárom éves ötlete alapján kísérleteznek ki valamit, pedig Márk "barátai" ezt tették.
Térérzékelő, ez érdekesen hangzott, s hirtelen jó pár kérdés merült fel bennem, de természetesen indokolatlan lett volna feltennem őket, én sem árulnám el rájuk a választ, ha varázstárgyakon dolgoznék. Bár tény, hogy ilyen csekély korral (ami azért látszik rajtam... a tizenötöt csak most fogom tölteni) biztosan nem tudnék ilyen precízen tárgyakat bűvölni. Végtére is, csak most kezdtem el nemrég tanulni.
Egy pillanatra visszatekintettem a rajzomra - illetve az üres pergamenre -, agyam összekapcsolta a térérzékelőt és a csillagtérképes szenvedéseim, szemeim pedig azonnal felcsillantak.
- Nyilván nem vagy köteles válaszolni, mert jogos, hogy véded az ötleted, csak annyi hogy... vajon ez a térérzékelő csillagokat is tudna érzékelni? Tegyük fel, hogy felmegyek vele az űrbe. - nyilván ez nem lehetséges, mármint hogy egyszer csak az űrbe találjam magam, illetve a varázstárgyakról és azoknak szeszélyeiről sajnos nincsenek mélyenszántó ismereteim, illetve ennek a konkrét találmánynak a működési elveiről semmit sem tudok, de... hiába kutattam eddig csillagérzékelő ketyerékért, ami segítene tényleg a lehető legpontosabb képet adni a helyzetükről, sosem találtam semmit.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 12:18 Ugrás a poszthoz



Végig figyeltem a mozgását, ahogyan dolgozott vagy gondolkodott, de igazság szerint nem sok infót szűrtem le belőle; valahogy nem ment, nem feltétlen tudtam megfejteni őt úgy, mint ahogy például Schlett Lillát tudtam... nem, ő másnak bizonyult. Átfutott az agyamon, hogy mi lehet az oka ennek; a sok lehetőséget azonban végig se tudtam gondolni, mert válaszolt a feltett kérdésemre.
Kissé elszomorodtam. Maradhat akkor a kézzel való méregetés, aztán majd valahogyan összeszedek annyit, hogy vegyek igazi eszközöket hozzá... nagyon remek. Persze, kérhetnék Márktól pénzt rá, de semmiképpen sem akarok valamivel is tartozni neki - vagy többel, mint amivel eddig.
Válaszával azt is elárulta, hogy ő nem jártas az asztronómiában, ami kissé lelombozott, hiszen mégsem hasonlít rám annyira, mint szerettem volna.
- Értelek. - fűztem hozzá halkan. - Kár, pedig érdekelt volna... - elgondolkodtam egy kicsit, majd figyelmemet ismét a hibás térkép felé fordítottam. Egyszerűen nem szabad megengednem magamnak azt a luxust, hogy emberekkel alakítok ki kapcsolatokat, ráadásul magamtól; így is mi van Minával? Félek tőle. Csak azért, mert néha szoktunk beszélgetni. Potenciális veszélyforrás számomra ő is, mert a beszélgetéseink által még a végén kiismer, vagy ilyesmi.
Mondhatjuk, hogy kissé kényszeresen rettegek a bizalomtól, vagy inkább a bizalomadástól, de egyelőre ez kényelmes volt számomra. Egyszerűbb nem beszélgetni senkivel, problémákat előzök meg vele.
Végül egy idő után (és jó pár feleslegesnek bizonyuló próbálkozás után) összeszedtem a cuccom, és egy fejbiccentés, vagy valami ilyesmi kíséretében búcsúztam diáktársamtól, a körletem felé menet pedig hol a csillagtérképes problémámon, hol pedig a srác készülő varázstárgyán járt az eszem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 14:42 Ugrás a poszthoz



Már egy ideje tudatosan készültem erre; igazság szerint nem sokat tudtam a „családunk” új részéről, csak annyit, hogy a nőt Agathanak hívják. Aztán, mikor odaértem, és megtudtam, hogy Gareth Nightingale az egyik fiú (a másik pedig bizonyos Jared), azért kicsit megfordult velem a világ. Gyakorlatilag gyorsan sikerült ezt elrendeznem magamban (vagy inkább csak elhatároztam, hogy majd kiakadok, mikor egyedül leszek), habár nem voltam a lehető legnyugodtabb; főleg annak hallatán lettem elég feszült, hogy egy számomra idegen házban kell aludnom egy sráccal, akit nem ismerek (de nem úgy szűrtem le, hogy kifejezetten kedvelne), és egy másikkal, akinek zokogva meséltem el minden bajomat – de nem, vagy csak alig emlékszik rá. Nem tűnt túl jó felosztásnak. Ahogy ültem az ágyamon, egy szobában Jareddel, zavart csendbe burkolóztam, s körmeim piszkálásával próbáltam elterelni a figyelmem. Nem nagyon tudtam, mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel; nyilvánvaló volt, hogy Gareth és Jared nagyon összetartóak. Ezt szinte rögtön le lehetett szűrni… és egy kívülálló, hogy jön ehhez? Mit keresek én itt? Gyakorlatilag ezt a kérdést éreztem a levegőben, bár lehet, hogy csak beképzeltem. A frissen fürdött Gareth nyomán másfelé néztem. A nemrég beszerzett élményeim bőven elegek voltak ahhoz, hogy még csak ránézni se merjek.
– Mész? – kérdeztem halkan Jaredre pillantva. Persze, szívesebben „bújtam volna el” egy kicsit a fürdőben, de próbáltam olyan elővigyázatosan reagálni és létezni ebben az idegen házban, amennyire csak tudtam. Nem én vagyok itt a „házigazda”, nem vagyok idősebb, meg semmilyen se, ami kirángatna engem az alárendelt helyzetből. Remek.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 14:50 Ugrás a poszthoz



Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Komolyan. Ha valaki nem kíváncsi rám – márpedig Jared láthatólag, sőt, szinte tüntetőleg nem volt kíváncsi rám –, akkor békén hagyom. Azonban ez hosszútávon igencsak kellemetlen érzés lesz, hiszen egy fedél alatt kényszerülünk majd élni például egész nyáron, meg a hétvégéken, amiket itthon töltünk, ünnepekkor, családi összejövetelekkor, meg minden ilyesmi. Jared a kortársam volt, talán egy évvel volt idősebb nálam, de mégis úgy viselkedett, mintha nem is tudom, mi lettem volna. Egy betolakodó kisgyerek. Persze, igyekeztem nem magamra venni a dolgot, neki is fura ez a helyzet, én sem vagyok túl emberszerető vagy barátságos fajta, de mégis elég kellemetlenül éreztem magam így.
Végül egy flegma „ja”-val válaszolva tűnt el törülközőjével együtt az ajtó mögött. Egy apró sóhaj kíséretében nyúltam a könyvemért (Daniel Keyes – Az ötödik Sally), megpróbálva nem kimutatni kellemetlen érzésem Gareth irányába.
Kérdése őszintén meglepett, ugyanakkor eszembe juttatta azt a beszélgetős estét, azokat a szavakat, amik rengeteg gondolkodásra ösztökéltek és ösztökélnek a mai napig. Csodálkozó tekintettel néztem rá.
– Miért haragudnék?… – kis szünet. – Ha a beszélgetésre gondolsz… egyáltalán nem haragszom. Mármint… segített. Tényleg sokat segített.
Hisz valóban; anélkül nem tudtam volna ilyen jól reagálni már rögtön aznap este Erikék borzalmas viselkedésére, se David Bennett attrakciójára a Fürdőfülkékben hajnali egy órakor. Bár a családommal kapcsolatos tanácsokat egyelőre nem voltam képes feldolgozni.
– Akartam is mondani hogy… jövök neked egyel. – tettem hozzá egy kicsit zavartan, de hangomban érezhette a komolyságot. Tudom, hogy azzal a „kemény” tizenöt életévemmel nem sokat tudtam neki segíteni, de azért mégis. Ez így sokkal korrektebb.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 15:08 Ugrás a poszthoz



Zavartan piszkáltam a kezemben lévő könyv lapjait, aztán amint rájöttem, hogy ez igencsak zavaró hanghatásokkal jár, áttértem a (most már kicsit túl bő) fölsőm csavargatására, hogy valamibe beleöljem a zavarom és a kellemetlen érzésem.
Eléggé meglepődtem Gareth válaszán, elvégre az elsők között volt, akiknek megemlítettem, hogy tartozok valamivel. Annak ellenére, hogy ezt most elutasította, mindenképpen megjegyeztem magamnak ez a dolgot, s elhatároztam, hogyha egyszer szüksége lenne erre, fel fogom neki ajánlani. A tartozásaimat amúgy sem szoktam elfelejteni soha. Utálok tartozni.
– Pedig tettél. – jegyeztem meg halkan, szinte már csak magamnak. – De ahogy gondolod.
Kezdtem kicsit megijedni Garethtől, mert olyan volt, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Ahogy elkezdtem az öccsén agyalni, szinte rögtön megjegyezte, hogy nem személyem ellen irányul a viselkedése. Ennyire nyilvánvalóan ki lenne írva az arcomra, hogy mit gondolok? Vagy csak sima megérzés. Amilyen emberséges Gareth, ez is előfordulhatott, hogy automatikusan rá tud hangolódni az ember bajaira, és ráérezni, mi nyomja a lelkét.
– Ööh, rendben van, akkor nem aggódom. Remélem, azért… majd megbékélünk.
Csak ennyit nyögtem ki, mert nem tudtam, hogyan fejezhetném ki a gondolataimat. Én sem vagyok túl beszédes fajta, nem azt reméltem, hogy majd éjszakába menően társalgunk Jareddel, még azt sem, hogy beszélgetünk, csak hogy nem fogom ennyire feszélyezve érezni magam a jelenlétében. Azért az nem lett volna rossz. Akkor legalább itthon nem érezném magam rosszul a saját szobámban, nem úgy, mint a Bagolykőn. Erikék... fuh. Nem is gondolok inkább rájuk.
Végül nem folytathattuk tovább a párbeszédet, ugyanis Jared visszajött, én pedig szinte rögvest felkaptam a fürdős cuccom, és egy kényelmes tempóban elindultam a fürdő felé.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 14. 15:16
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 15:42 Ugrás a poszthoz



A fürdő szintén ismeretlen terep volt számomra, de ezzel a helyiséggel sokkal jobban tudtam azonosulni, mint egy olyannal, ahol két számomra szinte ismeretlen fiú van.
A zuhany nagyon jól esett, segített tisztán látni a dolgokat, és mint minden hozzám hasonló embernek, nekem is itt jöttek általában a „világmegváltó” gondolataim. Ahogy a víz rám folyt, úgy kezdtek el áradni a gondolataim is.
Ahogy Agathara és Márkra pillantottam a vacsora közben, harmóniát láttam köztük. Teljes egyetértést; olyan volt, mintha teljesen egymásra találtak volna. Agatha egyébként kedvesnek tűnt, bár tartottam tőle, hogy előbb-utóbb előjön az anyáskodó énje, még akkor is, ha egyelőre nem így tűnt. Nem tudtam róla sokat, nem is akartam hamar ítélni, de első blikkre egy nagyon nyugodt embernek tűnt. Nem árt valaki Márk mellé, aki visszatartja bizonyos dolgoktól, Agatha pedig alkalmasnak tűnt.
Ami Jaredet illeti, volt vele kapcsolatban egy határozott megérzésem, s bár én nem szoktam hallgatni vagy támaszkodni az ilyenekre, most mégis olyan erős volt ez a benyomás, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül. Jaredben volt valamiféle vadság, már ha nem is a szó szoros értelmében vesszük. Persze, ezt a „megfigyelést” nem tudtam semmire se alapozni, mégis valahogy ez jött le; hogy Jared olyan, mint… mint valamilyen bokor, vagy nem tudom. Nem árt senkinek alapvetően, de úgy fog nőni, ahogy akar. Amint ezt a gondolatot megfogalmaztam magamban, rám jött a nevethetnék, ugyanis hasonlatot még soha senki sem fogalmazott meg ilyen szörnyen. Ezért nem szoktam ilyesmikben gondolkodni.
Gareth egy olyan személy, akit egyelőre nem tudtam definiálni, mert túlságosan elrejtette a személyiségét, legalábbis úgy gondoltam. A beszélgetésünk alapján megvannak a saját gondolatai, de nem feltétlen osztja meg a külvilággal, hacsak nem szükséges (mint ahogy a testvére, és én is ilyenek vagyunk). A másik, ami egyből lejött, hogy figyelmes, és ahogy láttam, neki is tehetsége volt ahhoz, hogy megtalálja az ember rését a védelmi rendszeren.
A zuhanyzóból kiszállván eszembe jutott, hogy ha Márkra és Agathara nézek, teljes harmóniát látok. Ha Jaredre és Garethre, úgyszintén. Csak én vagyok ilyen kívülálló. Ez egyelőre ellentétes érzéseket keltett bennem.
Immár pizsamában, de egy kicsit még mindig csöpögő hajjal indultam meg a szoba felé. Be akartam volna nyitni, de az ajtó előtt megtorpantam. Kopogjak, vagy ne kopogjak? Ez a kérdés vetődött fel bennem. Ahogy ott álltam, mint valami szerencsétlen, egyszer csak annyit hallottam: „nem lehet mindenki olyan mint te, vagy én”. Érdeklődve hajoltam közelebb az ajtóhoz. „Még jó, hogy nem egy házban vagyunk a suliban”, hallottam Jared hangját. Azt hiszem, jobb lenne kopogni…
Tehát egy halk kopogás után benyitottam. Hajamat még egyszer megborzoltam a törölközővel, majd felnézvén láttam, ahogy Jared Gareth mellé vackolva fekszik az ágyban. Egy pillanatra meglepődtem, aztán valahogy mosolyogni lett volna kedvem rajtuk, végül viszont elfordítottam a fejemet, és felemeltem a könyvemet. Már majdnem kiolvastam.
Igazság szerint tényleg nem mertem megszólalni. Nem akartam zavarni.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 15:59 Ugrás a poszthoz



Nem akartam zavarni. Tudtam, tisztábban voltam vele, hogy egy családi idillnek nevezhető dolgot rontok el éppen, de ez ellen semmit se tehettem. Így hát azzal próbáltam védekezni, hogy olvastam, és meghúztam magam. Emellett persze megvan az a jó szokásom, hogy ha egy szobában alszom valakikkel, én szeretek elaludni utolsónak – illetve, addig nem tudok, amíg mindenki el nem szenderül. Valószínűleg a rellonos szobatársaim okozta „paranoia” miatt alakult ki ez a stikkem. Nemsokára hallottam, ahogy valamelyikük – felpillantva konstatáltam, hogy Jared – már alszik is testvére oldalán. Ilyenkor azért titkon én is vágytam egy testvérre, de ezt a világért se ismertem volna be magamnak.
Félig fekve, félig ülve temetkeztem bele a könyvembe, próbálván nem tudomást venni a mellettem lévő családi összetartásról, azonban mozgásra figyeltem fel; Gareth felhívta a figyelmemet, és intett, hogy menjek ki vele a konyhába. Ha nem Gareth lett volna, meggondoltam volna a dolgot, azonban valahogy ösztönösen mozdultam a hívására. Ezen el kellett volna gondolkodnom, de a fáradtság rajtam is kezdett úrrá lenni, így hát nem ez volt rá a legalkalmasabb időpont. A könyvvel a kezemben slisszoltam ki előtte az ajtón, bár fogalmam sincs, miért hoztam magammal, ugyanis biztosra vettem, hogy mellette nem fogok olvasni. Nem gondoltam egyébként, hogy konkrét megbeszélnivalója lenne velem, csupán annyi lehetett ez az egész, hogy egyrészt hagyni akarja aludni a testvérét, másrészt… figyelmesség. Gondolom.
– Nem… tényleg nem tudok. – A részletekbe már nem avattam be, csak figyeltem, ahogy előkerül a cigaretta. Nem gondoltam volna róla, hogy dohányzik, de így nézve beleillett a képbe. Olyan tipikusnak tűnt. A vigyázó nagy testvér.
Felajánlása komolyan meglepett, egy kicsit meg is illetődtem.
– Igen, kérek. – válaszoltam halkan. Úgy éreztem magam, mint egy félős kisgyerek. Furcsa volt újra megtapasztalni ezeket a családi dolgokat, eszembe juttatták a kilenc éves korom előtti emlékeket. A nagymamám, Márk anyukája mindig cukrot pörkölt nekem, amit tejbe áztatott, gyakorlatilag karamelles tejet ittam nála minden egyes este, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Akármennyire is utáltam, hogy így van, de megmosolyogtatott az emlék. Hiányzott az a gondtalanság…
– Te… hogyhogy nem tudsz aludni? – kérdeztem, hogy megpróbáljam kicsit kiszakítani magam a gondolatmenetemből, és amúgy is; érdekelt.
Tisztábban voltam vele egyébként, hogy ez mindnyájunknak új helyzet, de valahogy úgy gondoltam, hogy ők hárman – Agatha, Jared és Gareth – együtt birkóznak meg vele, én viszont ebben nem számítok (számíthatok) Márk segítségére. Ahogy elnéztem Garethet, az fogalmazódott meg bennem, hogy szívesen belelátnék a gondolataiba egy pillanatra, vagy legalább kikérném a véleményét a helyzetről, Márkról, saját magamról, a viselkedésemről…
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 14. 16:00
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 16:16 Ugrás a poszthoz



– Ahogy gondolod. – Ráhagytam a dolgot, egyrészt, mert nem akartam nagyon gyerekesen csillogó szemekkel kimondani, hogy „rakj bele nekem fahéjat!”, másrészt meg kíváncsi voltam, hogy dönt. Nem tudom, miért.
A másik bizonyította válaszával, hogy ugyanúgy, mint én, az éjszakai baglyok közé tartozik. Én is szerettem esténként fent maradni – amíg nem kezdtem el tanulmányaimat a Bagolykőben, gyakoroltam is ezt a szokásomat, azonban bezárva a körletembe (ami egy pince, és még a csillagokat sem lehet nézni) nem volt épp a legizgalmasabb program fennmaradni.
A kísérlet szó hallatán akaratlanul is felcsillant a szemem, de még nem kérdeztem rá, miken dolgozik; egyszer már elmondta pár szóban, és nem akartam tolakodó lenni, vagy ilyesmik. Azért reméltem, hogy valamikor kifigyelhetem majd, milyen Gareth, mikor éjszaka dolgozik… hiszen az emberek olyankor mutatják meg az igazi arcukat, mikor a szenvedélyüknek élnek, és ezt egyedül teszik.
A meleg italt a kezembe véve még egy igazi mosolyt is az arcomra engedtem, ahogy felnéztem. Na, nem vigyorogtam, de ritkaságszámba ment, hogy valakire akár csak kicsit is, de őszintén mosolyogjak.
– Köszönöm szépen. – Ismét kisgyereknek éreztem magam. A magam csendességében azért próbáltam kedves lenni Garethtel, de az a tény, hogy az emberekkel sosem, vagy alig kommunikálok, nem segítette elő az eszköztáram fejlesztését.
Arra a kérdésre, hogy kiüljünk-e, bólintottam; amikor hazautazom, minden esti percemet valamilyen ablak mellett töltöm, hogy lássam a csillagokat. Tényleg borzasztó frusztráló tud lenni a Rellon földalattisága.
Ahogy mesélésre biztatott, rögtön eszembe jutott az előző „mesélésem”, s észre kellett vennem, hogy mi Garethtel csak csillagok mellett, vacsora után tudunk párbeszédet folytatni. Furcsa érzéssel töltött el ez a látszólagos mintázat, valahogy megnyugodtam egy kicsit, de feszült is lettem, nagyon ellentétes dolog volt.
– Istenem, de bánom, hogy megittad azt a bájitalt…! – sóhajtottam. Mennyivel könnyebb lenne folytatnom az előző gondolatmenetemet, amit már ott elkezdtem! Így nem tudok mesélni neki. Ez így nem megy, hiszen az alapvető dolgaimat akkor és ott tudta meg, a többit csak erre tudtam volna építeni.
– Hát… – kezdtem, s felpillantottam rá, miközben kortyoltam a kakaómból. – Furcsa ez a helyzet. Valahogy nem tudok vele mit kezdeni. De gondolom, ezt látod.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 16:21 Ugrás a poszthoz



Fahéj. Amikor Gareth lassan végighúzta ujját a fűszereken, a fahéjnál összepréseltem az ajkaim. A másik ekkor levette a kis tasakot a polcról, én pedig konstatáltam, hogy ebben a házban nem csak én tudok a testbeszédből olvasni. Bár az is előfordulhatott, hogy merő véletlen volt az egész…
A hűvös szél jól esett ebben a melegben; kissé lehűtött, segített összeszedni magam legalább egy minimális szinten. A fahéjas kakaóval és a csillagokkal valahogy még jobb volt ez az egész. Pár pillanatig egészen bensőséges érzésem volt, amit nem tudok megfogalmazni…
Gareth logikája érthető volt, én azonban… örültem volna, ha emlékszik azokra a dolgokra, amiket mondtam neki. Ezt felfogván zavar lett úrrá rajtam és értetlenség; mégis miért szeretném azt, hogy valaki tudja minden apró cseprő titkomat? Hogyan is lehetne logikus, hogy kiadom magam valakinek? Sóhajtottam. Szerencse, hogy megitta, ezt akartam gondolni, de valami mégsem engedte.
– Milyen igaz!… – Igazság szerint bele se gondoltam, hogy igen rosszul is elsülhetett volna a mai nap; valahogy biztos voltam benne ezidáig, hogy semmi komolyabb konfliktus nem lesz. Én kordában tartom magam, s valahogy evidensnek tűnt, hogy a többiek is ezt fogják tenni.
Felpillantottam az égre, s igyekeztem egy kicsit kizárni a stresszes gondolataimat. Annyi minden bajom volt az elmúlt időszakban, hogy gyakorlatilag egy merő görcs vagyok, s nem vagyok képes kommunikálni az emberekkel semmilyen formában, csak ha rá vagyok kényszerítve. Változtatnom kellett volna ezen, de bestresszeltem már csak a gondolattól is.
Kilélegeztem, és ismét megpróbáltam magam összeszedni, mert két pillanat alatt képes voltam szétesni. Hihetetlen, hogy mennyire gyenge vagyok.
– Gondolom, majd megszokjuk ezt az egészet, ugye? – Ez gyakorlatilag nem kérdés volt, inkább magamat akartam biztatni. – Mármint, úgy mindenki.
Gondoltam itt főként Jaredre. Komolyan feszélyezve éreztem magam tőle. Belekortyoltam a kakaómba, s eztán Garethre pillantottam.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 16:28 Ugrás a poszthoz



Egyszer csak üvegcsörömpölést, majd egy nagy csapódást hallottam; szörnyű záptojásszag kezdett el terjengeni, Gareth pedig kivont pálcával pattant fel. Én is felálltam, azonban amint az eszközért nyúltam volna, a másik felcsattant, hogy „Jared!”…
– Basszus… – közöltem nemes egyszerűséggel. Féltékenység, egyből ez jutott eszembe, noha nem értettem az okát. Kijöttem Garethtel beszélgetni, ő csinált nekem egy kakaót…
Eszembe jutott, hogy honnan lehet a bájital, amit egyébként Gareth idő közben eltüntetett; gondolom, abból a szütyőből, amit én is láttam elővillanni az után a vacsora után, ergo biztosan megnézte a dolgot annak nyomán, hogy a bájitalt emlegettem. Nem beszélték volna meg? Gareth nem mondta el neki, hogy… És Jared emiatt haragudna? Vagy valami teljesen más? Mindenesetre egyelőre ezt vettem alapul, hogy miattam van az egész. Mert hogy miattam van.
Gareth közben angolul káromkodott, én inkább nem szóltam semmit. Leültem a székre, s a kiloccsant kakaóm maradékát kortyoltam. Hogyan fűtsünk családi viszályt két mondattal; megvolt. Remek, Szépvölgyi, elintézted, hogy ez a két testvér, akik szinte össze vannak nőve, összevesszenek. Nagyon jó…! Pedig ez most tényleg nem volt célom, sőt – azt szerettem volna, ha minden nyugis marad. De hát, nem így lett, természetesen.
– Azt hiszem, kicsit elkiabáltad a „biztatóan alakulnak a dolgok”-at. – jelentettem ki halkan az erkélyajtót fixírozva. – Bocs, ez az én saram. Nem akartam…
Élmény lesz ezek után hazajárni. Jared úgy fog rám nézni, mintha meg akarna ölni, ebben biztos voltam, és ez nem éppen örömteli dolog volt. Tényleg azt hittem, hogy nyugodt mederben fog folyni ez az egész, nem lesz nagy felhajtás, megpróbálunk illeszkedni egymáshoz, és nem lesz olyan szörnyű, mikor haza kell jönnöm. Nos de. Az lesz.
– Bűbájoktól? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Milyen bűbájoktól?
Sóhajtottam. Hova is tudnánk hoppanálni? Sejtettem, hogy Agathat és Márkot nem akarjuk felverni, de akkor mégis hova mehetnénk? Megfordult a fejemben, hogy éjszakázhatnánk az erkélyen is, de az nem lenne túl jó. Pénz nem volt nálam (és gondolom, hogy Garethnél sem), hogy valami hotelbe menjünk esetleg, szóval ötletem sem volt.
– Hova menjünk? – nem néztem fel rá, csak a körmeimet piszkáltam, hogy elrejtsem a… bűntudatom? Ja. Olyasmi.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 16:36 Ugrás a poszthoz



Ahogy Gareth a tenyerére nézett, majd elhajította az immár nem égő csikket, megrökönyödtem egy pillanatra. Pár pillanatig még figyeltem, s csak egy bizonyos párbeszédmennyiség után láttam, hogy egyáltalán nem fordít figyelmet a sebre.
– Nem fájt? – kérdeztem halkan, meglepve. Azért az nem mindennapi, hogy valaki nem érzi meg, hogy elolt egy égő cigarettát a kezén. Nekem még nem volt benne részem, de nem is kívántam, mert hallottam már, milyen fájdalmas; Gareth azonban még csak meg se nyalogatta a sebét, vagy ilyenek, mint ahogy az átlagemberek csinálják.
Furcsa volt, hogy Gareth nem automatikusan engem hibáztatott. Bár az étkezdés beszélgetésünk alatt bizonyította kiváló logikáját, mégis az lett volna a „logikus” lépés, főleg egy eridonostól, ha rögtön a másikat kezdi hibáztatni.
Csupán bólintottam erre, nem helyeslően, inkább tudomásul vettem a dolgot. Remek. Tényleg, nagyon jó.
– Izé… ezt köszönöm. – nyökögtem. Nem beszélt neki róla, pedig gondolom ők is azok a fajta testvérek, akik mindent megosztanak egymással. Ez mindenképpen fura volt, ugyanis akárhogyan nézzük, nem várhatom el tőle, hogy soha senkinek ne mondja el a gyengeségemet, de mégis, ő megőrizte a „titkot”. S bár ennek kifejezetten látható ára volt, mégis megtette, amivel ha nem is kivívta a tiszteletemet, de mindenképpen elismerést váltott ki belőlem.
A kezembe temettem az arcom egy pillanatra, majd ujjaimmal összekócolva a saját hajamat néztem vissza Garethre. A kakaóm már elfogyott, a bögrét az asztalra tettem. Hova mehetnénk?
– Betörők. Értem. – vajon a gyógynövények és a bájitalok ennyire értékes dolgok? Mindegy, ez igazság szerint irreleváns volt abban a helyzetben.
Feldúlt volt; felvetett egy lehetőséget, de ugyanabban a mondatban el is vetette. Hangja is ingerült volt kissé, úgyhogy inkább csak bólintottam a Kinses mondatára (mellesleg ki a fene az a Kins?), és hagytam. Ha az nem jó, hát nem jó.
– Faház! – csillant fel a szemem. – Jó ötlet. Nincs is túl messze a hoppanálási határtól, és vannak babzsákok. Aztán, ha más nem, majd reggel visszajövünk…
Semmi kedvem sem lett volna visszajönni, főleg így. Jared kifejezetten nem kedvel engem, legalábbis a viselkedése alapján azt hiszem megalapozott lehetett ez a gyanúm. Sóhajtottam. Pedig most igyekeztem. Úgy látszik, tök felesleges. Rendben, ezentúl hagyom a fenébe a jó modort.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 16:53 Ugrás a poszthoz



Tehát ezért törte szét majdnem a múltkor a kézfejemet. Egy bólintással jeleztem, hogy értem, de nem fűztem hozzá semmit; gondolom, nem azért titkolta, mert kedve lenne róla beszélni, vagy kifejteni az okát, a „sérülés” történetét. Diszkrét volt velem, így én is az voltam vele. Semmi kínos kérdés. Ki tudja.
Bizonygatta, hogy Jared is ugyanezt tette volna, de a legkevésbé sem hittem el. Jared Nightingale egyelőre igazán gyerekesnek és forrófejűnek tűnt a számomra, Gareth teljes ellentétének. Egyáltalán nem volt szimpatikus a viselkedése, főleg, hogy kellemetlenül éreztem magam miatta; bűntudatom volt. Utálom, mikor bűntudatom van.
– Ha te mondod… – hagytam inkább rá. Tényleg, nem fogok ezen vitatkozni vele. Nem ismerem Jaredet, nyilván, de egyelőre nem voltam képes elhinni ezt a dolgot. Jared semmiképpen sem tűnt diszkrétnek.
Nehéz kérdés volt, hogy Gareth mennyit áruljon el Jarednek. Ezek után minimális szinten sem szerettem volna, ha megosztja vele a dolgot, de nyilván erre nem volt lehetőségem, hiszen akkor elmérgesedett volna a konfliktus, és mindhárman, sőt, mind az öten rosszul jöttünk volna ki belőle. Sóhajtottam, s gyorsan átgondoltam a dolgot.
– Amennyit jónak látsz. Azért a sírós részt mellőzd, ha teheted, kérlek. – préseltem ki magamból. Nem akartam, hogy ez a srác bármit is megtudjon rólam, viszont Gareth egyértelműen nem hagyhatta őt magyarázat nélkül. Kínos.
Annak ellenére, hogy azt hiszem, épp eleget megtudtam Jaredről a mai nap folyamán, mégis vonattal akartak minket visszaküldeni az iskolába, hogy legyen időnk ismerkedni. Fantasztikus egy út lesz. Majd csendben ülök, és akkor sem szólalok meg, ha kérdeznek. Nagyon jó lesz, minden porcikám előre repesett. Nem.
– Nagyon király. Remek. – közöltem szarkasztikusan, s bár haragom nem Garethre irányult, mégis vele közöltem ezt így. – Bocs. Nem ellened szól.
Rögtön közelebb is léptem hozzá, s kicsit sután bár, de belé kapaszkodtam. A semmibe kerültünk, nekem pedig felkavarodott a gyomrom, ahogy földet értünk. Bár nem volt szokásom káromkodni, mégis egy halk kicsúszott, ahogy a gyomromra szorítottam a kezem. Mindig is gyűlöltem hoppanálni.
– Egy pillanat. – nyögtem, és a térdemre támasztottam a kezem. Nem terveztem hányni, mégis pihennem kellett legalább két percet, mire már nem voltam olyan sápadt, és legyűrtem az öklendezési kényszert. – Mehetünk…
A szellő kellemesen hűvös volt, s ezerszer jobb hőmérsékletet biztosított, mint Budapest forró utcái. Fellélegeztem, s ezek után tüdőmmel faltam a friss levegőt. Ez mindig is sokkal szimpatikusabb volt, mint a nagyvárosi lét; hegyek, tiszta levegő, szél, erdők. Sokkal jobb.
Felpillantottam az égre, s szemeimmel megkerestem a Nagy Göncölt, utána pedig a kicsit. Bemértem a távolságot, s megtaláltam az esthajnalcsillagot, azok alapján pedig északot.
– Arra. – mutattam, bár valószínűleg Gareth is pontosan tudta, merre kell menni, de nekem csak így ment a tájékozódás ilyen sötétben. Észak felé kell mennünk, vagyis egy kicsit inkább észak-nyugat felé, azt pedig könnyű a csillagok alapján.
Bár beleléptem egy-két szúrósabb ágba, nem panaszkodtam; az idő elment a sétálással, a lélegzéssel, a csillagok nézegetésével. Sokkal jobban éreztem magam itt, az éjszaka közepén Garethtel, mint egy jó meleg ágyban, de Jared társaságában.
– Ha jól látom, az lesz az. – böktem a faház vélt irányába jó tizenöt percnyi sétálás után. Néha eddig is elvonultam ide, amikor nem nagyon volt ínyemre a szobámban lenni, de senki sem tudott róla, hogy ez igencsak kedvelt helyem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 23:08 Ugrás a poszthoz



A takaróba bújva sokáig gondolkodtam, végigvettem minden apró részletet, ami aznap történt; Jared viselkedését, Márk és Agatha derűlátását, Gareth diszkrécióját, hogy kakaót csinált nekem, mindent. Azon elmélkedtem, hogy kéne hozzáállnom ehhez az egész dologhoz, hogy „új család”, meg minden. Fogalmam sem volt. Örülnöm kéne? Gondolom, egy normális ember ezt tenné, bár az erkélyre kizáró mostohatestvér nem épp biztató. Vagy félnem? Semlegesen hozzáállnom? Szerettem volna tisztán látni a dolgokat, de nem ment, valahogy nem bírtam logikus és objektív látásmódot felvenni. Féltem, azt hiszem, és elegem volt.
Mire rájöttem, hogy meg kéne próbálnom aludni, már hajnali kettő lett. Lehunytam a szemem. Aztán ez nem ment, pozíciót váltottam. Elaludtam pár percre, de felriadtam. Aztán az egész éjszaka zajlott; többször keltem fel bagolyhuhogásra, egy-egy szellőre, vagy arra, hogy leestem a fekhelyemről, szóval nem aludtam túl jól. Már akár reggel hét felé is járhatott az idő, mire sikerült úgy lehunynom a szemem, hogy éreztem; most végre tudok majd pihenni pár órát.
Két pillanat múlva egyszer csak egy súlyos kart éreztem magamra puffanni. Szemeim kipattantak, s éreztem, ahogy a kar tulajdonosa – Gareth – magához húz, és nyűgösen felszólít, hogy csináljak kávét. Két pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, szívem vágtázni kezdett a rendkívül kínos helyzettől, hogy éppen egy srác karol át a faházban hajnali hét-fél nyolc környékén. Ez vajon normális? Mármint, úgy komolyan. Sejtettem, hogy nem nagyon van tudatában annak, hol is van, vagy kik vannak körülötte, de… azért… én nem szoktam meg ilyesmit. Krákogtam, hogy meg tudjak szólalni.
– Te Gareth… – kezdtem rekedten – A faházban nincs kávé…
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 23:19 Ugrás a poszthoz



Az, ahogy Gareth kinézett, definiálhatatlanul vicces volt. Rá nézvén vigyorogni kezdtem, önkéntelenül is, mert annyira… cuki volt. Komolyan. Erre én sem tudtam volna mást mondani. Még sosem láttam ilyennek őt, és furcsa volt, hogy van egy oldala, aki olyan, mint egy álmos öt éves kisfiú.
– What a suprise! – közöltem angolul, hátha jobban megérti. – Itt Szépvölgyi Richárd, emlékszel?
Ekkora ásítást se láttam egy ideje; Gareth később a pálcája után kutatott, hogy aztán némileg durcásan jelentsen ki három szót. Ennek hatására elnevettem magam. Gareth Nightingale, a kávét követelő kisgyerek.
– Hozok a kastélyból, jó? – kérdeztem még mindig vigyorogva. – Csak várj meg itt, jó?
Kikászálódtam az ágyból (sejtettem, hogy egy séta jót fog tenni, ugyanis én is elég pocsék formában voltam), s azzal próbáltam magam motiválni, hogy nem csak Garethnek, hanem nekem is lesz kávém, ami kifejezetten pozitív indítása lenne a napnak, még akkor is, ha tudom, hogy a többi része elég pocsék lesz.
Egy sóhaj kíséretében indultam meg a kijárat felé, azonban észrevettem, hogy Gareth gyakorlatilag látás nélkül tapogatózik valami után, ami vélhetően egyáltalán nem található meg a faházban. A hercegi palástként szolgáló takaró szintén röhögésre késztetett, de igyekeztem visszafogni magam.
– Gareth, feküdj vissza és lustulj egyet, a kávé is jobban fog esni az ágyban. – kértem, egyrészt, mert féltem, hogy képes lenne kiesni a faházból a valamit keresve, másrészt meg nem tűnt túl szimpatikusnak, hogy visszaértemkor egy idegronccsal kerüljek szembe a valami hiánya miatt.
Én pedig elindultam, s mindenféle titkos utakat igénybe véve elég hamar visszaértem a faházba (annak ellenére, hogy én is úgy vonszoltam magam föl-le, mint egy hulla), immár két adag kávéval a kezemben. Tejet és cukrot külön hoztam, gondoltam, majd ő ízesíti.
Amint felértem, leraktam a cuccokat a földre, Gareth puffjától tisztes távolságban (hogy még véletlen se borítsa ki a saját bögréjét).
– Itt van, válassz bögrét. – közöltem vele.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 14. 23:25 Ugrás a poszthoz



Ricsillag?! Nem nagyon tudtam mire vélni, hogy az álmos Gareth „herceg” nekiáll Ricsillagként becézni, így hát inkább semmit sem szóltam. Furcsa érzés volt, hogy becéznek. Főleg így, korán reggel, szinte semmi alvás után.
Második megjegyzése után – amin szintén jót derültem, de inkább hagytam – ő is belátta, hogy mindnyájunknak jobb lesz, ha szépen visszafekszik az ágyába, én pedig elmegyek neki kávéért. Ezt az utat (immár kevésbé derűsen) megjártam, s amint a kávét letettem tőle tisztes távban, hátrébb húzódtam, mintha csak valami erdei állatot etetnék. Ebbe is elég vicces volt belegondolni egyébként. Aztán takarógombócból kinyúlt egy kéz, óvatosan kutatott a bögre után, és mindenféle tej, vagy cukor nélkül húzta be az italt a saját területére, hogy aztán felülve kortyolgasson belőle.
Amint láttam, hogy most már minden rendben lesz, a saját bögrém után nyúltam, ízesítettem a löttyöt, majd úgyszintén szavak nélkül kezdtem el kortyolgatni. Bár a koffein nem hatott rögtön, hiszen egy-másfél órát kell várni hivatalosan ébredés után, hogy a koffein megfelelően hasson, de mégis nagyon jól esett most a pulzusnövelő, ugyanis ezen a reggelen én sem rendelkeztem túl magas vérnyomással (bár Garethnek szerencséje volt, ha aludtam volna, én sem tudtam volna kimozdulni az ágyból).
Miközben ittam, a fiút néztem; nagyjából tíz perc után pislogott kettőt, és mint egy éppen bekapcsoló gépezet, nyíltak ki a szemei. Üdvözlésére ismét röhögnöm kellett (bár ez inkább a fáradtság miatt lehetett).
– Jó reggelt. – hozzá akartam volna fűzni valami találó megnevezést, mondjuk hogy „herceg”, de aztán inkább hagytam, rájöttem, hogy az nem az én stílusom. – Észrevettem. Most szerencséd volt, de ha rendesen alszom este, én sem tudok kikelni az ágyból.
Az én kávémból még mindig volt, így kortyoltam egyet. Jól esett ez így reggel.
– Hánykor kell indulnunk? – tettem fel a kérdést, ugyanis eszembe jutott, hogy vonattal kell majd visszavergődnünk ide. Nagyon jó.
Kortyoltam még egyet. Nem lesz elég ez a kávé a vonatútra is.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 15. 11:22 Ugrás a poszthoz



Az elemi mágia, mint olyan, mindig is érdekelt. Amint visszatértünk a kastélyba, meghallottam, hogy nyílt órára lehet jelentkezni, s az elsők között írattam fel magam. Kipróbálni az elemi mágiát? Hülye lennék nem megtenni.
Így hát izgatottan lépkedtem az Elemi mágia terasza felé, melyen eddig még sosem jártam. Kissé kialvatlanul léptem be a terembe, az elsők közt voltam. Sóhajtottam egyet, álldogáltam, vártam. A tömeg lassan megérkezett; elsősöket alig, felsőbb éveseket viszont inkább kiszúrtam, bár lehet, hogy csak azért, mert általában nem fordítok figyelmet a kortársaimra.
Merkovszky professzor úr is megjelenik, s amint üdvözöl minket, tényleg izgulni kezdek, s mohó tudásvággyal figyelem szavait. A tükörfiúról már hallottam, de nem tudtam róla túl sokat, de biztos voltam benne, hogy hamarosan ezzel az információval is gazdagabb leszek.
A férfi sérüléseket emleget, én nyelek egyet azért, de ennyi, többet nem mutatok ki. Végül is, a Lillával való találkozásom után nem feltétlen baj, ha megsérülök, legalább egy óra keretei közt teszem, nem? Sóhajtottam azért egy aprót. "Áldozatok"? Na, remek.
Feszült lettem egy kicsit, de nem szállt inamba a bátorságom. A tükörfiúban azért nem bíztam annyira, hiszen ki tudja, hogy mire képes (illetve, hogy mire nem), meg hát, a levitásokkal szemben néha kicsit előítéletes tudok lenni. Mindegy, ezeket a gondolatokat most félretettem, hogy a feladatra koncentráljak.
Merkovszky a tükör felé mutatott, a kezdeti habozás után pedig (persze, semmiképpen sem elsőként) a tükör felé lépdeltem. Nagy levegőt vettem, majd azt kifújva léptem át a tükör keretén. Na, és most...?
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 15. 11:44 Ugrás a poszthoz



Lóhalálában értünk oda a lakásba, elkészültünk, reggeli. Jared természetesen nem jött ki, fejfájásra hivatkozva, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a bűntudat vezérli-e esetleg, vagy még mindig dacos (...miért is?). Persze, a vonathoz kiérvén egyértelművé vált, hogy az utóbbi eshetőség áll fent; szinte ránk se nézett. Aztán, amikor felszálltunk, végképp keresztülnézett rajtunk, de főleg rajtam. Egy sóhaj kíséretében nyitottam ki Az ötödik Sallyt, s elfoglaltam magam a sötét gondolataimmal. Volna. Mert Gareth természetesen megpróbálta beindítani a kommunikációt, nem is értettem, miért - hiszen egyértelmű, hogy amíg ezt nem beszélik meg egymás közt, nem lehet kezelni a helyzetet, ugyanis szerintem én voltam az utolsó személy az egész vonaton, sőt, az egész iskolában, akinek a jelenlétében Jared szívesen megszólalt volna.
A kísérletek csúfos kudarcba fulladása után már nem tudtam a könyvre koncentrálni. Feszült voltam, kialvatlan és amúgy sem volt egy ideje kicsattanóan jó kedvem. Olvasást tettetve, s ritmikusan lapozva azon gondolkodtam, hogy tényleg, mi oka volt Jarednek kizárni minket az erkélyre. Lehet, hogy csak az én rögeszmém volt ez, de nem hittem volna, hogy Garethre haragszik halálosan, sokkal inkább úgy képzeltem, ellenem irányul a düh, csak tudnám, miért. Ezekhez sosem értettem, már az érzelmekhez - hogy mi miatt féltékeny egy ember, az nekem teljesen homályos, én nem szoktam az lenni nagyon. Ritkán. Nagyon ritkán.
Nagyjából negyed órát töltöttem az ezen való gondolkodással, aztán, mivel eredményeket nem tudtam felmutatni, felpislogtam Jaredre, a lehető legészrevétlenebbül. Tüntetőleg nem vett rólam tudomást, szinte vágni lehetett volna a feszültséget. Apró sóhaj.
- Miért csináltad? - csak ennyit nyögtem ki, kicsit kíváncsian, haragosan, meg elveszetten. Ez utóbbi természetesen nem érződött a hangomban, de amint a kérdés elhagyta a számat, rájöttem, hogy a bűntudat is jelen van. Bűntudat. Jézusom.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 15. 11:46
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 15. 12:47 Ugrás a poszthoz



Elutasító és lekezelő. Az egyik tenyerével állát támasztotta, leginkább unalomra utalt ez a jel, egyáltalán nem az érdeklődésre. Másik tenyere (ökölben) lefelé állt, sőt, mikor megszólaltam, mutatóujját finoman kinyújtotta, ami az egyik legidegesítőbb a gesztusok közül, még Allan Pease Testbeszéd című könyve is a "bunkó-kéztartásként" jellemzi, amikor hatalmaskodni akar valaki a másik fölött. Lábfejei keresztezve, ami a csigaházba való visszavonulást jelzi, bár ezt testbeszédelemzés nélkül is meg lehet állapítani, még az időnként összepréselt ajkakból is. Tényleg manipulálni próbál, elhitetni velem, hogy ő egy diktátor, egy felsőbb rangú valaki?! Komolyan? Már alapvetően ez is idegessé tett. Engem csak ne próbáljon manipulálni senki. Nem lehet.
Végül lassan fordult felém, megvetően, testtartásán nem változtatott, ami jelezte, hogy csak pillanatnyi kommunikációnak szánja a válaszát.
Az a két szócska mérhetetlenül betalált. Kérdezd Garethet. Mintha Jared tudta volna, hogy én már kérdeztem Garethet, és nem is csak emiatt, rengeteg más dolgot is kérdeztem tőle, amire ő nem emlékszik. Kérdezd Garethet. A pumpa felment bennem természetesen. Eddigi összekulcsolt kezeim agresszívan kitárultak, tenyereim felfelé néztek, ami igazmondást fejez ki. Lábaimat is szétbontottam, előre dőltem.
- Tényleg, ennyi?! Egy egyszerű kérdésre nem tudsz válaszolni?! - apró szünet, csupán pillanatnyi. - Vagy ez csak azért van, mert mindent Gareth csinál helyetted?! - az utolsó mondatot már emelkedett hangnemben mondtam, nem kiabáltam, csupán hangosabb voltam, mint a tőlem megszokott (mivel alapjáraton halkan és motyogva beszélek, nagyjából most lett normális a hangerőm, de ez tőlem már fenyegetés). Kis híján fel is emelkedtem az ülésről, de nem, ennek ellent álltam.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 16. 11:20 Ugrás a poszthoz



Megtisztelni?! Mintha valami herceggel beszélnék, komolyan - és ez nem olyan volt, mint Gareth reggel a takarópalástjával. Nem akartam hagyni, hogy lekezeljenek, hogy úrrá legyen rajtam az alárendelt-érzés, de mielőtt bármit visszaszólhattam volna, kaptam egy állast. A fejem hatalmas lendülettel indult meg a támla felé, aztán egy kezet éreztem meg mögötte. Az orrom vérezni kezdett, ez mondjuk nem meglepő. Mindegy. Fel akartam pattanni, le akartam törölni azt a fitymáló nézést Jared arcáról, ami úgy... bántott. Mintha csak tudná... az az érzésem támadt, hogy olvasnak a gondolataimban.
Gyűlölöm ezt a kis "herceget", az a flegma nézés, az a lenéző fintor, az az undor, ami az arcán ült, mintha csak látta volna, vagy tudná, amit szinte már mindenki... nincs joga lenéznie! Egyáltalán nincs. Nem vagyok kevesebb. Ezt pont Gareth mondta nekem. Persze, lehet, hogy megint túlgondolom...
Tehát, fel akartam pattanni, testem már meg is feszült, de a mozdulat előtt megéreztem egy kezet a jobbomon. Ereimben megfagyott a vér. Elég, Gareth ezt mondta. Ránéztem egy pillanatra (de ez a pillanat kínos lassúsággal vánszorgott el), aztán kihúztam a kezem az övé alól. Aztán elkezdte ellátni az orromat. A szám nem volt olyan vészes, fájt, aztán ennyi, ezeket a dolgokat lassan már kezdem megszokni itt, az iskolában. Vér csöppent az ingemre, remek. Mindig vérzik az orrom egyébként is - stresszhelyzetek, verekedés (akár eltalálják, akár nem), fáradtság, szomorúság is lehet ok, vagy (ami gyakoribb) csak úgy hobbiból.
Megfeszültem egyébként, még mindig, de már nem az agressziótól - egyrészt az érintéstől, hiszen engem nagyon ritkán érintenek meg; másrészt a keserűségtől, hogy nem üthetek vissza; harmadrészt attól a fitymáló fintortól, amit Jared arcán láttam. Nem csak hogy sértette az önérzetem ez a lenézés, de mindemellett hihetetlenül feszült lettem tőle. Nem tudom megmagyarázni.
Ha Gareth lekezelte az orrom, egy halk köszit motyogtam neki, de elmosolyodni már nem tudtam. Azért reméltem, tudja, hogy értékelem, hogy ellátott. Komolyan.
Kinyitottam a könyvemet, és fel se pillantottam belőle. Amikor kiolvastam (mert hogy már a végén jártam), az elejére lapoztam, és újrakezdtem, csak hogy ne kelljen látnom egy pillanatra sem a kis herceg arcát. Szánalmasan nagyképű.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 16. 14:32 Ugrás a poszthoz



Kitisztult előttem minden, láttam Albert elmosódó alakját. Fellélegeztem, tüdőm megtelt oxigénnel. Körülnéztem; egy sziklaszirtet láttam, odalent a mélyben egy várossal. Szél kapott a hajamba, a ruhámba, láttam már, hogy ez az elemem. Pontosabban, éreztem. Kitártam a karjaim egy pillanatra, és hagytam, hogy a szél az ingem alá szökjön, hogy borzolja a hajamat.
Aztán, pár pillanat múlva a feladatra koncentráltam. Körülnéztem, egy utat láttam meg a jobb oldalamon, de igencsak meredek volt. Szóval jussak le, értem. Mély levegőt vettem - valahogy most jobban esett, mint egyébként. Közelebb léptem a szirt széléhez, lenéztem. Mélység.
Eszembe jutottak azok a gondolatok, hogy levetem magam a hídról. Még Madagaszkáron gondolkodtam ezen, aztán elhessegettem a gondolatot. Tisztán emlékeztem Merkovszky professzor szavaira. Sérülések, áldozatok. Vajon tényleg képes vagyok irányítani ezt az erőt? Annyira, hogy repülni is tudjak? Izgalom szállt meg, a gyomrom remegni kezdett, ahogy kipróbáltam; valahogy ösztönösen jött. Jobbra intettem a kezemmel, mire egy hatalmas széllöketet éreztem meg. Éreztem a szelet, a zsigereimben, amitől már-már euforikus állapotba kerültem. Ujjaimat megmozgatván ismét feltámadt a szél. Szédületes volt, ahogy éreztem magamban ezt az elemi erőt; hogy tudom uralni, az pedig egyenesen bámulatos érzés volt. Mozgattam a kezemet, mintha csak valami karmester lennék, s ennek megfelelően váltakozott a szél erőssége is. Mámor öntött el.
Menni fog. Bíztam az elememben, mert hogy most az én elememmé vált a levegő. Tényleg olyan, mint én. Sosem látod, de mindig ott van.
Hátraléptem, nyeltem egyet. A föld még mindig az ellentéte a levegőnek, és nem szerettem volna törött nyakkal kikerülni a tükörből. Tükör... Pedig olyan valóságosnak tűnt minden! Még lépkedtem hátrafelé párat, aztán megálltam. Szívem dobogni kezdett, nagy levegőt vettem. Csak egy pillanatnyi bátorság kell. Nem fogok meghalni. Ez csak egy tükör.
Aztán elindultam, lépteim gyorsultak, s valami önfeledt vigyorral az arcomon, melyről fogalmam sincs, honnan jött, ugrottam le a szirtről, hogy aztán megpróbáljak repülni.
Estem. Nem repültem. Lehunytam a szemem; a kőbe fogok ütközni... Ennek hatására feldobogott a szívem; aztán hirtelen éreztem, ahogy alám kap a szél. Kipattantak a szemeim. A várost láttam magam alatt, ahogy kitártam a kezeim, mint valamiféle madár. A hideg menetszél az arcomba csapott, belekapott a hajamba, s cibálta az ingemet, én pedig üvöltöttem egyet. Repülök! Megpróbáltam egy hurkot leírni a levegőben, kisebb hibákkal sikerült is. Repülök! Igazán, tényleg repülök! Éreztem, hogy nincsenek korlátaim, még sosem éreztem magam ennyire szabadnak; mintha bármire képes lennék, mintha ezt kerestem volna egészen idáig.
Le kéne szállnom? Nem akartam. Sejtettem, hogy mivel lefelé vezetett egy út, arra kellett volna mennem, de nem akartam leszállni. Pont most?! Mikor életemben először seprű nélkül repülök, és szabadnak érzem magam? Még egyet üvöltöttem, a hangom elveszett a menetszélben. Öröm. Rég éreztem ilyen határtalan örömöt.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 16. 20:10 Ugrás a poszthoz



Tiszta volt az ég, alattam és felettem pedig csak a süvítő szelet éreztem. Olyan hatalmas volt ez az egész! Mintha életemben először láttam volna a két szememmel, éreztem volna, ahogy ingemet lobogtatja a szél. Egy sas szállt mellém, fenséges és nyugodt, szabályok nélkül. Szabadság! Ilyen érzés madárnak lenni! Figyeltem a nemes állatot, aki egyszer csak hátracsapta szárnyait, s zuhanórepülésbe kezdett; felpillantottam, s egy tornyot láttam meg magam előtt, ablakaiban emberek.
Kövessem a sast, vagy nézzek be a torony ablakán? A kérdés feltétele után egy pillanatig sem haboztam, s a mélybe bukva követtem az állatot. Elképesztő, szédületes érzés volt, ahogy szinte egyenesen a föld felé repültem. Nem estem, hanem repültem. Beértem az állatot, távolabb voltam tőle, így nem zavartam; csak figyeltem, ahogy egyre közelebb és közelebb ér (és érek én is) a földhöz. Amikor már alig választott el egy kicsi a földtől, a madárral egyszerre fordultunk vissza, az ég felé. Belenevettem a menetszélbe. Az állat mellettem egy kisebb rágcsálóval lett gazdagabb, azt tartotta a karmai közt. Ahogy szárnyai megmozdultak, tollpiheáradat indult meg felém, én pedig elkaptam egyet.
Itt elváltak útjaink a fenséges madárral; ő továbbment, én viszont a torony fala mentén száguldottam felfelé, érezvén a tégla hűvösét és illatát. Felpillantottam az égre; a hatalmas szélvihar felhőket fújt fölénk. Szemeim felcsillantak, ahogy elváltam a toronytól, s az ablakot és az embereket el is felejtve szálltam felfelé, magasabbra és magasabbra, hiszen tudtam, hogy most nem fulladhatok meg. Feljebb! S akkor elértem a felhőkhöz. Belerepültem egybe; a páracseppek lerakódtak az ingemre, a hajamra, az arcomra is. Egy pillanat alatt vége lett a felhőnek, s amikor lenéztem, láttam, ahol testem útjába állt a párának, s "lyukat vájt". Mosolyom, ha lehetséges, még szélesebbé vállt, hiszen azt a szabadságot tapasztaltam most meg, amit az iskola falai közt sosem tudnék. Irányt váltottam, s zuhanórepülésbe kezdtem, még egy lyukat létrehozva ezzel a felhőben. Felpillantottam egy minutum erejéig, s láttam, hogy a felhők gyorsan haladnak egymás felé. Vihar lesz?
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 16. 21:25 Ugrás a poszthoz



Repültem. Amikor kiléptem a tükörből, elszomorodtam, hiszen ennyi szabadságot sosem fogok érezni többet; hogy milyen egy sas mellett szárnyalni, azt most éreztem először - és utoljára. De ezen események segítségével valamiért biztosabb lettem magamban; legalábbis így, közvetlenül az élmény után úgy éreztem, bármire képes vagyok, vagy képes lehetek. Részben ez az euforia volt az oka annak, hogy nem futamodtam meg attól a találkozótól, amire ma hivatalos voltam. A vacsora kezdete után tíz perccel.
"Azt hiszem, én vagyok az, akitől mindenki óvva intene." Ez a mondat visszhangzott bennem, amióta visszatértünk Madagaszkárra, s közeledett az előre megbeszélt találkozó időpontja. Hogy hogyan fog bejutni David Bennett a kastélyba, mint végzett diák? Fogalmam sem volt. Hogy mit akar majd nekem tanítani "önvédelem" címszó alatt? Semmi ötlet. Hogy mi a fenéért jelentem meg a találkozón? Nincs válaszom.
Még nem voltunk takarodó után, pontban vacsoraidő volt. Én, aki mostanában nem eszik túl sokat, természetesen ezt kihagyván indultam el a körletemből, egyenesen az Erőnlét terme felé. Ó, nem voltam késésben, dehogyis. Épp ellenkezőleg. Öt perccel előbb léptem be a terembe, s egyenesen a szemközti falhoz sétáltam, hogy aztán a hátammal nekitámaszkodva azon kezdjek merengeni, hogy mégis mennyire vagyok idióta egy egytől tízes skálán. Vészjelzésekkel bombáztak a megérzéseim, azt üvöltötték, hogy ez egy marha rossz ötlet volt, nem vagyok biztonságban, és azonnal takarodjak le a nagyterembe.
Ellent álltam ennek a késztetésnek. Az a fénytelen tekintet jutott eszembe, emiatt maradtam csupán - tisztábban voltam vele, hogy ezzel valószínűleg elég hülye döntést hoztam, de túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz, hogy egy ennyi titkot rejtő tekintet és kisugárzás elől elmeneküljek.
Kivontam a pálcámat, úgy vártam Davidet. Nem féltem tőle - oké, de, azért egy kicsit... mindenesetre részben azért is álltam harcra készen, mert biztos voltam benne, hogy ezek után (a fürdőházban való zaklatás, és a reggelin való beszélgetés után) Bennett nem valami uncsi belépővel készül. Felidéztem pár átkot a fejemben. Tudom, hogy ennek elvileg a testi erőnlétről kellett volna szólnia, de hát erő híján a tudásomra próbáltam hagyatkozni.
A csuklómra pillantva tudatosult, hogy óra-tíz van. Merre jársz, Bennett?
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 16. 23:22 Ugrás a poszthoz



- Na, menjél Ricsi, mindjárt hozzuk a barátod! - még mindig ez a felkiáltás visszhangzott a fejemben, ahogy ültem egy szekrényben kuporogva. Miért kell ezt csinálniuk?! És kire gondolhattak egyáltalán?!
Egyre sápadtabb voltam. Gyűlölöm a szűk helyeket, mindig attól félek, hogy megfulladok - Erik, Viktor és Aaron pedig pontosan ezt használták ki, bár valószínűleg nem tudtak a dologról. Sosem láthattak még szűk helyen, fogalmuk sem lehet, hogyan viselkedek. Pedig szörnyű. A remegés, ami már két pillanat után jelentkezett, nem lepett meg, de az a tény, hogy tíz percen belül kapkodni kezdtem a levegőt, már annál inkább. Próbáltam nagyokat lélegezni, hogy megállítsam a közelgő pánikrohamot. Szívdobogás. Ne. Ne, ne. A szívritmuszavar most igazán nem hiányzik. Bár a gyógyszereim itt vannak nálam (hiszen a hátizsákot még akkor sem engedtem el, mikor bedobtak ide), azért mégsem örülnék neki, ha használnom kéne őket.
Mit is kell ilyenkor csinálni? Belégzés... 1, 2, 3, 4... kilégzés... 1, 2, 3, 4, 5, 6... Belégzés... 1, 2...
Nem értem a végére, nyílt az ajtó. Próbáltam kitörni onnan, de visszalöktek, sőt, egy rabtársat is mellékeltek. Ránk zárták az ajtót, majd egy "legyetek kettesben, mi nem zavarunk!" felkiáltással becsapták a szertár ajtaját.
Ahogy balra néztem, Jared Nightingalet alakját vettem ki a sötétben. K*** jó! Lehunytam a szemem, és elfordultam. Nem szólok hozzá. Hiszen olyan kedvesen megkért rá. Folytattam a remegést és a levegőkapkodást. Nem. Nyugi.
Próbáltam ki-be lélegezni, de nem ment lassított tempóban. El fog fogyni a levegőnk. Meg fogunk fulladni.
- Hogy a francba jussunk ki innen? - Félretettem a büszkeségem, s remegő hangon kérdeztem meg drága mostohatestvéremet, hogy tud-e valami épkézláb tervet. Mert nekem a pániktól egy se jutott eszembe. - Kérlek... mondd, hogy van ötleted...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 16. 23:25
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
[ZÁRT JÁTÉK]
Írta: 2015. július 17. 01:21
Ugrás a poszthoz



A kinti könyörgés, bár ismerős volt, ebben az állapotban mégsem tudtam arcot párosítani a hanghoz. Remegve készültem rá, hogy megpróbáljak kitörni innen, de természetesen nem sikerült. Mert miért menne.
A térdeimet felhúztam a sikertelen próbálkozás után. Itt fogok meghalni, erre gondoltam, miközben szinte elkezdtem előre-hátra dülöngélni. Szinte. Ennyi önkontrollom még volt, egyelőre, de sejtettem, hogyha nem találunk ki gyorsan valamit, akkor nekem lőttek.
Jared remegős hangja alapján rájöttem, hogy nem csak én félek zárt helyeken. Remegős sóhaj szaladt ki a számon, ugyanis nem voltam képes mást csinálni, csak sóhajtozni, azzal is oxigént nyertem. Vajon meddig lesz elég? Vajon ki fogunk szabadulni?
Elhaló kérdésére nyeltem egyet, s egyel több okom volt rá, hogy pánikszerű sírógörcsben törjek ki. Szemeim könnyesek lettek, még összébb húztam magam, és a lehető legtávolabb húzódtam Jaredtől.
- Meleg vagyok. - nyögtem ki, mert nem voltam képes hazugságokat gyártani ilyen helyzetekben. Ahogy ezt kimondtam, egy kő esett le a szívemről, de egyúttal tele is lettem feszültséggel, ami abban mutatkozott meg, hogy egy jó **** módjára sírni kezdtem, ezzel még jobban kapkodva a levegőt. A saját szavaim, bár alig voltak többek, mint suttogás, mégis ott visszhangoztak a fülemben, a szekrény mintha visszaverte volna a hangot, ezáltal még inkább sírásra késztetve engem. Bezártak, azért, mert meleg vagyok. Gyűlölöm ezt. Nem akarom. Utálom. Félek tőle.
- Azt hiszem, látták, ahogy feljöttem veletek a pályaudvarról. A szobatársaim. Rasszisták. - hangom elhalt, a szavak leginkább suttogás formájában jöttek ki, mintha attól félnék, hogy Jareden kívül bárki is meghallja. Pedig tök mindegy. Már biztosan tudja a fél Rellon, ha nem az egész. Erre a gondolatra nyüszítős hangot adtam, nem tudtam fegyelmezni magam. Ó, tök mindegy. Tuti mindjárt meghalunk.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 17. 10:01 Ugrás a poszthoz



Zokogni kezdtem, Jared pedig csak bosszankodni tudott. Nyeltem egyet, s próbáltam visszafojtani a könnyeket. Gusztustalan, amit művelek, gondoltam. Szörnyű.
Nem tudja, milyen ez. Ez akkor vált számomra világossá, mikor másodszor is megszólalt. Jared, nem tudod, milyen, mikor minden egyes nap úgy kell bemenned a szobádba, hogy attól tartasz, meg fognak verni. Csak azért, amilyen vagy, ami ellen még csak tenni sem tudsz. Nyeltem egyet, s bár nagyjából elcsendesedtem, azért néha még így is feltört belőlem egy-egy sírós hang. Gyűlölöm ezt.
Kezdett halálfélelmem lenni, azt hiszem, ez a meleg-téma még inkább rátett a pánikolásomra. Jared hangja egy hangyányival nyugodtabbnak tűnt, mintha egészen elterelte volna a figyelmét a coming out. Legalább egyvalaki túléli. Király!
Arra, amit mondott, abbahagytam a sírást. Meglepetten néztem szekrénytársamra, megpróbáltam kivenni a vonásait, de ebben a sötétben nem nagyon láttam az arcát. Pedig igazán kíváncsi lettem volna. Magamban őszintén drukkoltam Jarednek, hogy rájöjjön, hogy csak a lányokat szereti, akkor kevésbé stresszes az élet. Meg lehet nézni; még csak válságban van, de már bedobják egy szekrénybe. Tény, hogy nagy részben miattam, de... érthető, amire célzok, azt hiszem.
- Hát, figyelj... végül is, ráérsz rájönni. - motyogtam halkan. Szépvölgyi Richárd önismereti tanácsai, első rész. Fantasztikus. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok idáig; az a tény, hogy éppen Jarednek próbáltam valamiféle jó választ adni erre, csak még irreálisabbá tette a szituációt. Könyörgöm, három napja még állon vágott. - Nem kell... siettetni. - Minél később jössz rá, hogy esetleg meleg vagy, annál jobb, e logika alapján mondtam ezt.
Felnéztem, és ismét realizáltam, hogy egy szekrényben vagyunk, azonban ennek hatására kitisztult egy kicsit az elmém, s bár még mindig nagyokat lélegeztem, megpróbáltam kiötölni valami megoldást. Nem ment.
- Egy, kettő, három, négy... - kezdtem, s belélegeztem. - Egy, kettő, három, négy, öt, hat...
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes hozzászólása (185 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 » Fel