Eris

Unottan vonult végig a folyosón, mert tisztában volt azzal, hogy büntető munkára küldték, ami kifejezetten nem tartozott kedvenc elfoglaltságai közé. Szívesebben pengette volna mugliktól szerzett gitárját, vagy olvasgatta volna egyik kedvenc könyvét,de helyette pálca nélkül kellett megindulnia, hogy kitakarítsa a konyhát.
Ő még sem sietett, egyrészt azért, mert nem nagy kedve volt a takarításhoz, másrészt azért, mert abban bízott, hogy majd Eris már kitakarítja a konyha nagy részét, mire Márk leér, harmadrészt pedig, attól tartott, hogy a lány majd hisztérikusan hozzá vágja, hogy ez az ő hibája.
Pedig abszolút nem Ő tehet arról, hogy megkapták ezt a feladatot. A lány egész órán idegesítette Őt, állandóan csak beszélt, így Márk persze vétett és több adalékanyagot adott a főzethez, mint amennyit kellett volna. Ballépéséből kis híján felrobbant az iskola, s vitájukban , hogy ki is tehet minderről, még a tanár sem tudott igazságot tenni.
Leérve a konyhába néhány manón kellett átvergődnie magát, akik szokásukhoz híven sürgölődtek a konyhában és valószínűleg a vacsorához készülődtek. Márk pillantása azonnal megállapodott a lányon, akinek köszönhetően most itt kellett robotolniuk egész délután.
- Remélem, már kitakarítottad a konyha nagy részét, mert nincs kedvem az egész délutánomat itt tölteni. - Belépdelve, nem foglalkozva azzal, hogy mit is kellene csinálni a helyiségben, Márk levett a polcról egy fémdobozt és kivett belőle egy kerek kekszet. Azt kezdte rágcsálni, miközben visszafordult Eris felé.

Márk


* Kikérné magának, ő csak figyelmeztette a fiút, hogy ne tegyen annyi sárkányepét bele, mert nem lesz jó vége. Még hogy sokat dumált, persze, pont ő. Kovács nem sieti el a dolgot, abszolút nem érkezik időben, ez a srác nem olyan, mint az a levitás lány, akivel anno büntetőmunkára ítélték a nagyterembe. Sama hozott felmosó felszerelést is, amit Eris most nem, mivel úgy gondolta, a fiú majd elhozza, úgyis olyan kis beszari alak. Kovács megérkezik a konyhába, játszi könnyedséggel nyomná őt az évezredekig tartó női sanyarú sorsba azzal a feltételezéssel, hogy kitakarította már a konyha nagy részét. Eris összeszorítja az ökleit, nagy erőfeszítés kell hozzá, nehogy elővegye a pálcáját és kipróbáljon néhány nem létező varázsigét, hogy is sül el a fiún. Kekszet vesz el a srác és majszolni kezdi, erre a lány köpni-nyelni nem tud. *
- Mit képzelsz, mi vagyok én, felmosórongy? Jobban jársz, ha most azonnal nekikezdesz szépen a takarításnak, mert itt helyben veled fogom felnyalatni az egészet, ha a saját részeddel nem fogsz végezni mire én is az enyémmel.
* Nem hajlandó a munkából több részt kivenni, mint amennyit köteles, de nagy szerencséje van a fiúnak, hogy igyekszik a kiborulásaira odafigyelni. Morogva elvonul és az egyik manótól kap is egy vödröt, meg felmosót. Elintézi bele a vizet és a tisztítószert aztán nekikezd a saját részéhez. Ez az átkozott takarítószer megint ki fogja marni a bőrét... Hátrapillant, hogy a ráérős robbantgató kedvű fiú vajon nekilátott-e a büntetőnek. *

- Mondtam én ilyet? Szimplán megjegyeztem, hogy örülnék annak, ha kitakarítanád a nagy részét, ha már miattad vagyunk itt. - Márk határozott szavait követően állta a lány bosszús pillantását, s a keksz elfogyasztása után Ő maga is szerzett a manóktól egy rongyot, hogy megkezdje a takarítást és letörölje a polcokat és a pultot.
- Egyébként..ahhoz képest, hogy lány vagy, eléggé harciasnak tűnsz. Nem gondolod, hogy ez rossz fényt vet rád? - Vigyorra húzta ajkait és takarítás közben oldalra pillantott, hogy szemügyre vegye a lányt.
- Bah, mostál te már életedben padlót? Rosszul csinálod. - Megcsóválva a fejét, saját rongyát félredobta, majd odasétált a lányhoz, mögé állt és egyik kezével megfogta a felmosó végét. Ha Eris nem tiltakozott, akkor megmutatta, hogyan is kell rendesen felmosni egy padlót.
- Látod? Sokkal kevesebb vizet kell felvinni, mert tönkre teszed a padlót. Lány létedre ezt igazán tudhatnád. - Megcsóválta a fejét, miközben egy halovány mosoly is felvillant ajkain.

Lilla- Az nekem annál jobb  

[Leonie]

Sokat hallotta már másoktól, hogy Leonie őrült, de nem hitte el. Őrültnek nevezni valakit nagyon nagy modortalanság, és sértő is! De azért azt, ahogy beszélget a lánnyal, aki belemászik a személyes terébe - ezzel hátrálásra késztetve a nagykislányt, bevallja, hogy kicsit... bolondos. Simogatja kezében a nyuszit, nem tudhatja, jobb-e neki nála, de örül, ha így van, ez kitüntetés egy ilyen cuki kis szőrmóktól.
Amiket a hagyma élettani hatásáról mond, azokra azért kétkedve rázza a fejét - van, amit igaznak talál, van, amit meg nem, de nem kezdi el kioktatni a lányt kivételesen. Már csak arra lesz figyelmes, hogy belökik az ajtón. Csak így, váratlanul, hogy terelje el a figyelmét a manóknak.
Szóval beesik a konyhába, kezében a nyúllal, és nagy szemekkel, pirosodó arccal, tanácstalanul, riadtan néz a manókra, akik odasietnek hozzá, megtudni, hogy mit óhajt, és azonnal elkezdenek neki kaját hordani, meg elkapják a karját, és beterelik a konyhába.
-Nem, én semmit!-
Mondja zavartan hebegve, miközben hagyja, hogy a manóáradat egyre beljebb és beljebb kísérje. Nem tudja, mit mondhatna, de valamit kellene. Legjobb lenne az igazat, de ő nem kér semmit. A kezében tartva egyre sürgetőbben simogatja a nyuszit, amikor is...
-A nyuszit simogassátok meg! Biztos szeretne répát, salátát, meg... mindenfélét, amit egy nyuszi eszik.-
Vágja ki magát a szorult helyzetből, és nagyon büszke rá, hogy nem kellett hazudnia, elvégre nem gondolkozhat egy nyúl fejével, fizikailag képtelen, de... ha nyúl lenne, biztos szívesen enne ilyesmit. És nem mondta biztosra, hogy a nyuszkó ezt tényleg meg akarja enni, csak feltételesen. A terv tökéletesen kivitelezett, büszke magára, ahogy tartja a kis szőrmókot, amit a manók felváltva simogatnak.

Chh.. Nem vagy te eltelve magadtól egy icipicit, Misi mókus?

Általában nem fogadja rosszul, ha társasága akad, ám ez alkalommal boldogan letett volna erről a kiváltságáról. Ám senkinek nem esett baja, hála a Lilla mondhatni higgadt befogadóképességének. Azért persze voltak pillanatok, amikor nagyon másra kellett fordítania a figyelmét, hogy ne legyen nagyobb gond, de szerencsére minden jól ment. Az egyáltalán nem feltűnő hátsófertáj bámulását nem reagálta le, úgy vélte, hogy úgysem kell sokáig egy levegőt szívnia azzal a másikkal. A bemutatkozó szemétkedést követően mégis a fiúka marasztalta, bár ezt egyikük sem ismerte volna el. A tahó stílusát valami mással váltotta fel, amit Lillus nem kissé gyanakodva fogadott. Erre viszont már a nyelve hegyén volt a frappáns válasza, ami bizony hamar beléforrt. Eddig csak egyetlen fiút látott ruhát levenni és a meztelenség sem nagyon zaklatta, hisz kiskora óta a fél életét az uszodában töltötte, csak.. Merész így november elején ing nélkül bóklászni, gondolta, majd fontolgatva Mihael ajánlatát, végezetül csak mellészegődött. És igen, a Rellonosnak feltett szándéka volt lenyűgözni a lányt, ami egy bizonyos fokig meg is történt, de sajnos rossz belépővel indított.
- Teljesen kimondható. Nem úgy, mint egy Fruzsina vagy Enikő. -
Vont vállat, de azért magában kóstolgatta a nevét. Evelin. Lilla. Nincsen velük semmi gond, nem úgy mint a spanyol nyelvjárású területeken a Route vagy a Rui, mert ha valamely nevek kimondhatatlanok, akkor ezek azok. Mihael. Latinos neve van, úgyhogy neki minden bizonnyal nem okozna nehézséget ezek kiejtése.
Igencsak hamar megérkeztek a konyha bejáratához, ahol a fiú kis híján orrba gyűrve a szöszit megállította őt, és nemes egyszerűséggel megcsókoltatta a cipőjét az ajtóval, mely hangos cuppanással megadta magát és kitárult.
- Útban voltam, mi?
Vonja fel a szemöldökét a félhomályban elismételve a társa legelső mondatát. De dícséretet érdemel, hogy legalább nem azzal torkolta le az Eridonost, hogy mert nem fért volna el a méretes ülepétől. Bőröndjeit kinn hagyja, ahogy Füleskét is és belép az újabban-nem-tuskó után a konyhába. Apró manók rögtön körbeveszik a leányzót, aki - tekintve, hogy életében eddig egyetlen egyet látott - ösztönösen közelebb húzódik iskolatársa karjához, míg a konyhai személyzetet mustrálja kifürkészhetetlen tekintettel. Mihael felszólalására leimádkozza magáról a sálat és a fehér kabátját is, így most már csak egy szürke kardigánban ácsorogva még mindig a fiú aurájában.
- Egy forró csoki nagyon jól esne.
Böki ki végül, mire a szolgálat nagyobb része elszelel - a ruháival és a kérésével. Mire feltekint a nála jóval magasabb tagra, az már önfeledten töm magába egy szendvicset akkora falatokkal, hogy a lány annak a negyedét sem tudná megforgatni a szájában. Kicsit ellép a sráctól, mikorra sikerült felmérnie az igencsak közeli állóhelyüket, és mire újra felkeltené a srác Lilla gyanakvását az érdeklődésével, máris a lány kezébe nyomnak egy bögre forró csokit - a manók megjelenése pedig arra ösztönzi, hogy visszavonja azt a távolságot, amelyet kettejük között létrehozott.
 - Idevalósi vagyok, bár gondolom már leesett. Ha elmondom, hogy azon belül merről, neked nem jelent semmit, mert lövésed sincs róla.
Válaszolt kicsit körmönfontan a kérdésre, amit butaságnak érzett. Hogy-hogy honnan jött, a vonatra a fővárosban szállt fel, és mint a tag megállapította, magyar neve van, úgyhogy nem kérdéses a tény, miszerint helyi.
- És te a nővéreddel?
Dobta vissza a labdát Mihaelnek, mielőtt belekortyolt volna az igazi, krémes forró csokoládéjába.

Ombozi Noel
November 5. valamikor a hajnali órákban
ruha

Hogy milyen gyönyörű ez a rét. Csodálatos, talán, sőt biztosabb szebb is, mint a tündérkert a levitában. Olyan szép zöld a fű, és szép színesek a virágok. És az ég, hát az elképesztően szép kék, egyetlen felhő sem rondít bele a képbe. Elterülök a füvön, ami nagyon puha, és hihetetlen, de bársonyos is. Minden olyan tökéletes, örökre itt maradnék. De várjunk, valami neszt hallok, mi egyre csak hangosodik, mintha ezernyi apró állat rohanna felém. Gyorsan felülök, és még is pillantom azt a nagy csapat mókust, akik mind felém tartanak, szélsebesen, s én becsukott szemmel várom a végeztem...
Mogyoró, tudhattam volna. Vajon mi baja lehet? Ilyen nem szokott csinálni soha, most viszont elég türelmetlennek tűnik. Mintha akarna valamit, ami nagyon fontos, legalábbis a számára. És ezért kaparássza az arcom, hogy felkeljek. Mikor aztán eléri célját, és nekem sikerül kinyitnom a szemem, lemászik rólam, az ajtóhoz szalad, és azt kezdi el kaparászni. Kénytelen-kelletlen feltápászkodom hát, hogy kinyissam neki az ajtót, menjen csak amerre akar, úgyis vissza fog találni. Már épp indulnék vissza az ágyamba, azonban a kis szőrmók nem így gondolja, csak néz rám nagy, kérek szemeivel, egy tapodtat sem mozdulva az ajtóból. Egy hosszúra nyújtott, halk sóhajtással jelzem, hogy megadom magam, és vele megyek, bármerre is szándékozik menni. Ekkor aztán ismét szaladni kezd, pontosabban ugrándozni, én viszont alig tudom őt, mivel kicsit gyorsabb, mint én. Nem tudom hova akar menni, de elég messze a levitától, arra rájöttem. Aztán mikor már a bejárati csarnoknál tartok rájövök mindenre. A kis mókus a konyhába akar eljutni, de egyedül nem mert jönni. De mégis mit akar ő a konyhában? És ilyen korán? Még elég sötét van, és mindenki alszik, csak én nem, még persze Mogyoró, és mint utólag kiderül a manók nagy része sem, mert mikor óvatosan benyitok, néhányan már szorgoskodnak a tűzhelynél. Mogyoró önállósítva magát felugrik az asztalra, és vesz a tál mogyoróból, ami ott van az asztalon. Áá, szóval éhes a lelkem, és ezért akart idejönni. És ezt a manók szótlanul, mosolyogva tűrik. Bár már megszokták a kis állat jelenlétét, és mindig raknak ki mogyorót neki, szóval érthető, hogy ez most sem zavarja őket. Hát, ha már itt vagyok, akkor nem megyek el üres hassal, ugyanis megkordul a gyomrom az itt terjengő illatoktól. Gyorsan leülök a székre, és kérek egy sonkás-salátás szendvicset, meg egy kis teát, amit hamar még is kapok, és én hozzá is látok a kicsit nagyon korai reggelimhez.

Keiko Sama

Az első reggel isteni finom első reggeli, na meg egy pohárnyi víz után kiáltott. Noel nem volt jó alvó, az éjszaka nagy részét sem alvással töltötte, helyette viszont volt sok forgolódás, és önismereti kérdések, melyek feltevését még édesanyja tanácsolta.
Miután feladta a balra-jobbra helyezkedést, a hátán fekve nyugodott meg, s nyomta el az álom, amelyben természetesen mint mindig, most is menekült. Nem sok pihenés jutott neki, már hajnalban keltette a maró szomj és éhség. Nem bíbelődött sokat, hamar pulóverbe és farmerba bújt, arcot - és fogat mosott, majd elrendezte kósza fekete tincseit, és már rótta is a folyosókat, hogy megtalálja a konyhát, és csillapítsa korai ébresztőjének okait. A folyosók ezen a reggelen sem tűntek melegebbnek, mint tegnap este, a nyirkosság mintha beleitta volna magát a falakba, a levegőnek szinte íze volt. Íze? ~ De hát ez fánk íz! ~ A döbbenet kialvatlan, fáradt zöldjeire is kiült, és egészen jókedvű lett, ami főleg reggelente, igazán ritka kincs volt Noel életében. A konyhába lépve nem tehetett mást, behunyta szemeit, és az illatok bőséges zavarát igyekezett felfogni. Volt itt kakaó, sütemények, tea és fánk illata, de mintha kivehető lett volna az összes étel illata, mi több, az íze is, ami valaha itt készült a manók szorgos kezei között.
A rellonos aztán lassan visszanyitotta szemeit, és az asztalhoz sietve vízért nyúlt. A társaság léte is ekkor tűnt fel neki, és a tegnapi késő esti ismerkedése után könnyedén szólalt meg.
- Jó étvágyat! - mondta röviden és tömören a különleges arcvonásokkal megáldott lánynak, majd megitta a vizet, és egy baracklekváros fánkot vett maga elé. - Nem vagy jó alvó, vagy csak kórosan korán kelsz?
Megengedte még magának ezt az apró kérdést, utána fánkja felé fordult, és az első falat mennyei íze után habzsolni kezdte azt.

Noel

Édes, szép álmomból keltett fel ez a kis rosszcsont, aki nem is zavartatja magát emiatt, mintha teljesen természetes dolog lenne az ember az éjszaka közepén felébreszteni. Na jó, nem az éjszaka közepén, mert a keleti szárnynál az ablakban, mintha valahol messze a horizonton, valami apró fényességet láttam volna, ami csak a nap lehet, magyarán szólva, már hajnal van. De akkor is, egy normális ember ilyenkor még az igazak almát alussza. Kivéve én, mivel ez a kis szőrgombolyag felkeltett. Jó, tudom, hogy nem kéne őt okolnom, emiatt, hisz csak egy állat, de mindegy is, a lényeg, hogy most már fenn vagyok, és tuti nem fogok tudni ma már visszaaludni. De hát ez van, ezt kell szeretni. És most itt vagyok a konyhában, kora hajnalban, egy szendvicset eszek, miközben Mogyoró a kedvenc eledelét eszi, vagyis mogyorót. Nem hittem volna, hogy én ilyen korán itt fogok kikötni, a konyhában, egy sonkás szendvicset fogyasztva. A képbe ekkor egy srác lép be, ki nem tűnik idősebbnek nálam, szóval tuti nem prefi, vagy egy felsőbb éves, így nyugodtan eszem tovább, s a "jó étvágyat" kívánságot egy fejbiccentéssel lerendezem, lévén a szám tele van, és az illem ugye azt diktálja, hogy teli szájjal nem illik beszélni. Kérdésére aztán lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék.
- Egyik sem. Ez a kis dög ébresztett, mert kicsit megéhezett. Nekem eszem ágában nem állt felébredni. - felelem, közben fejemmel Mogyoró felé bökök, ki mohón eszi a mogyorót, s még csak a figyelmével sem méltat minket. - Na és te? Talán nem tudsz aludni? - kérdem a srác zöld íriszeibe nézve. Miután sikeresen lenyelem az utolsó falatot felállok, és odamegyek a hűtőhöz, mert tudom, hogy kell ott lennie valamilyen sütinek is. Ott mindig akad valami édes, krémes édesség, e most sem kell benne csalódnom, találok is egy szelet csokis tortát. Kiveszem, majd mikor megfordulok, és indulnék vissza a helyemre, nem nézek a lábam elé, s ez lesz a vesztem, mert valahonnan a semmiből ég manó terem előttem. Én pedig nem veszem őt észre időben, így sikeresen megbotlom benne, és a földre kerülök, alám pedig a tortaszelet. Óh, hogy lehetek ilyen béna. Na tessék, most az a srác tuti ki fog röhögni. Ezt szépen megcsináltad Keiko, csak gratulálni tudok.

KS

Az ő álmáról jobb inkább szót sem ejteni, a korai ébrenlét mindennapos jelenség az életében. Azt viszont nem gondolta volna, hogy a hajnali reggelik, és séták közben társra is találhat. Úgy látszik, Bagolykő tele van s lesz is - remélhetőleg - meglepetésekkel. A manók sürgölődése Noelt a székesfehérvári otthonra emlékezteti, a gondolat szívét forrósággal tölti el, s míg hölgy társasága mohón csámcsog, addig ő udvariasan a konyha felszerelését bámulja. A lány miután nagy nehezen lenyeli a falatot, kedvesen szól, és a rellonos felé fordítja arcát.
- Aha, így mindjárt más - bólint, és gondolatban elkönyveli azt is, hogy ezzel a leányzóval sem reggelizik máskor, ilyen tájban legalábbis biztosan nem. Követve a köntösbe bújt lány tekintetét, észreveszi a kis állatot, és jobbjával békésen odanyúl felé, hátha az megenged neki egy kis simogatást. - Kedves kis jószág. Bár én nem tartok állatot, nem az én stílusom.
Ritkán beszél magáról, inkább neki szoktak beszélni az emberek, amikből általában csak annyit szokott felfogni, hogy bla-bla-bla.
A lány egyenesen Noel szemeibe néz, ami tetszik a fiúnak, hiszen ő ezt alapvető társalgási gesztusnak vél.
- Én nem alszom túl jól, későn fekszem, hajnalban kelek - húzza meg vállait, és egy újabb fánk után nyúl. Nem szeretne erről többet beszélni.
Míg ő a barackíz élményeimben vesztegel, társasága feláll, a hűtőhöz szalad, majd egy tányér süteménnyel igyekszik vissza az asztalhoz. Aztán placcs. Noel sandán kihúzza magát, és az asztalon át nyakát nyújtogatva kémleli a szegény manóban elbukott fiatalt, aki láthatólag igen vegyes érzelmekkel fekszik a padlón. A fiút fojtogatja a nevetés, néhány hang sikeresen távozik is vékony ajkai között, de hamar feláll székéről, és odalépve az elesetthez, lehajol, és a lány arcába vigyorogva felhúzza őt a földről.
- Ejnye, vigyázhatnál jobban is az itt dolgozókra - rázza fejét huncut mosollyal, majd a lány köntösére pillantva pálcája után nyúl. - Suvickus!
Zöldjei némán követik a köntös megtisztulását, majd az 'áldozat' tekintetét keresve halk bemutatkozásra adja a fejét.
- Ombozi vagyok - mondja. - Benned kit tisztelhetek?

Ombozi

Nem gondoltam volna, hogy én valaha is ilyen korán ébren leszek, és a konyhában reggelizek, de ez ma mégis megtörtént. Természetesen nem önszántából teszem mindezt, csak egy kis szőrmók kedvéért másztam ki az ágyból, ha rajtam múlt volna, még egy pár órán át nyomtam volna az ágyat. De most csodával határos módon itt vagyok, és az igencsak korai reggelimet eszem. Eszembe jutott az a verzió is, hogy csak simán itt hagyom őt, majd hazatalál, hisz okos kis jószág ez, viszont itt olyan sokféle illat keveredik egymással, hogy önkéntelenül is beindult a nyálelválasztó rednszerem, és még a gyomrom is megkordult, így inkább maradtam, s elkezdtem enni. A kutya sem gondolná, hogy valaki ilyenkor lesz egy kis társaságom, hisz egy épeszű ember ilyenkor még bőven az igazak álmát alussza, én is ezt tenném. De úgy látszik ebben az iskolában vannak korán kelők is, bár nem csoda, mert itt bármi megtalálható. Mondjuk nem igazán zavar a másik egyed jelenléte, sőt talán még örülök is neki valamilyen szinten, legalább lesz társaságom.
- Az nem túl jó. - felelem, majd ahogy ő is tette, én is meghúzom a vállam, ezzel a téma lezártnak is van tekintve. Eztán a srác tovább eszi a fánkot, amit a manók raktak ki az asztalra, én viszont valami édesebbre vágyom, így felkelek, és a hűtőhöz somfordálok, ahol találok is egy jól kinéző tortaszeletet is, amit magamhoz veszek, és sarkon fordulok. Ekkor ér utol a vesztem, mert egy utamba kerülő manón esem át, és közelebbi ismeretséget kötök a padlóval, s a tortával is egyaránt, ami pedig a pizsamámat keni össze. Ekkor nyomdafestéket nem tűrő szavakat hallhatnak tőlem az itt jelenlévők, vagyis ez a srác, és a manók, de csak pár rövid szavacskát, utána mély levegőt veszek, és kifújom az idegességet.
- Kösz. Legközelebb majd megfogadom a tanácsod. - felelem egy grimasz kíséretében, majd tekintetem ismét a fiú arcára téved, így pillantásunk összeakad, s én tekintetem mélyen a srác zöldjeibe fúrom.
- Én Keiko vagyok. - mutatkozom be én is, egy bájos mosoly kíséretében, s jobb kacsómat a srác felé nyújtom. - Örvendek a találkozásnak.
Ebbe a - szerintem - idilli pillanatba Mogyoró rondít csak bele, ki közelebb ugrándozik Ombozi-hoz és két kis mancsát felé nyújtja, mintha akarna tőle valamit.
- Úgy látom a fánkra fáj a foga. - nevetek fel akaratlanul is, majd kezembe veszek egy mogyorót, s azt adom a kis szőrmóknak.

Keiko

Noel a kis grimaszba vigyorog. Keiko mintha természetesnek venné a tőle érkező segítségnyújtást, nem kezd hatalmas köszönetáradatba, csak mosolyog, és már beszél is tovább. Egy pillanatra összekapcsolódik a két szempár, de a kis mókus nem hagy nekik időt esetlegesen zavarba jönni, odasettenkedik az elsőshöz, és gazdája azonnal magyarázatot is ad a zavargásra.
- Kéne a fánkom, mi? - vigyorogva hajol közelebb a kis jószághoz, jobbjával megvakargatva annak feje búbját. - Jó fej vagy, de én nem adok ebből, vegyél magadnak.
Kacsint az állatra, aztán megkerüli Keikót, vele együtt az asztalt, és egy málnalekváros fánkot vesz a kezébe, hogy azzal kínálja meg Mogyorót.
- Keiko? - pillant közben a leányzóra, és szemöldök ráncolva kérdez tovább. - Japán eredetű név? Ne haragudj, ha nem jól tudom, nem vagyok jártas a kínai-japán különbségekben. Viszont szép hangzású név, az tagadhatatlan.
Hol a lányra, hol pedig az állatra néz, aki időközben megbarátkozott a felé tartott fánkkal, és halk hangokkal jelzi elégedettségét. Noel arrébb megy, és két manó között tölt magának egy bögre tejet, amit aztán a reggeli befejezéséül az előzőleg elfoglalt helyén kezd szürcsölni.
- És milyen tapasztalataid fűződnek ehhez a sulihoz? - teszi fel érdeklődő kérdését, hátha többet megtud ezáltal ő is Bagolykőről. - Ugye, ez nem egy lánykollégium, ahol én vagyok az egyetlen....?
Újabb kérdése nevetésbe fullad, mégis benne van egyfajta kíváncsiság, hogy merre járnak férfitársai.  

Noel

Mióta ismerem Mogyorót, vagyis pár hete, ő mindig ilyen közvetlen volt mindenkivel, akivel csak találkozott. Nem fél senkitől, és semmitől. Teljesen ellentéte egy bizonyos leányzónak, aki zárkózott volt, és nem igazán barátkozott senkivel. Igen, én voltam az a lány, de az már a múlté, már megváltoztam, és sokkal inkább hasonlítok erre a kis szőrmókra. Talán ezért zártam ennyire a szívembe. Vagy csak azért, mert annyira ellenállhatatlanul édes, hogy az csak na. És ez most sincs másképp, és láthatóan nagyon megkedvelte a srácot Mogyoró. Bár ő mindenkit szeret, egy ember, pontosabban lány kivételével, kinek a neve Eris. Tőle fél, ha csak megemlítem a nevét szabályosan elkezd reszketni. Mondjuk ez nem csoda azok után, hogy kis híján megfullasztotta szegényt egy Wasser-rel. Viszont most úgy tűnik, hogy Ombozi-t kedveli, és nagy valószínűséggel ez fordítva is igaz. Legalábbis a srác mosolyából ezt tudom leszűrni. Mogyoró még a fejvakargatást is tűri, és a fánkot is örömmel fogadja. Bár úgy látszik, hogy csak a szeme kívánta, mert csak egy apró falatot harap belőle, és inkább visszatér a mogyoróhoz. Ez elég viccesen alakult, és el is nevetem magam, a kis mókus botorsága felvidít mindig, bármilyen kedvem is van.
- Igen, japán eredetű. Félig japán vagyok.- Felelem vigyorogva, közben végig tartom vele a szemkontaktust, hisz így könnyebben meg tudom állapítani, hogy mit érez, vagy esetleg gondol. Szerintem a kapcsolatok is ezen az egy apró dolgon alapulnak. Ha két ember még csak arra sem méltatja egymást, hogy egymás szemébe néz, akkor köztük semmiféle kapcsolat nem alakulhat ki, és talán hamar el is felejtik egymást. Ezt viszont cseppet sem szeretném, így próbálok a lehető legtöbbször a fiú szemeibe nézni, olvasni belőlük. Bár be kell valljam nem igazán tudok mit kiolvasni a srác zöldjeiből, és ez elég gáz, ami mellesleg meg is mosolyogtat.
- Hehe, nem, ez nem egy lánykollégium. De ha az lenne, akkor neked csak jó lenne. Jól gondolom? - kérdem felvont szemöldökkel, és akaratlanul is elnevetem magam. Elég vicces, hogy még eddig csak lányokkal találkozott, viszont ez csak azt jelenti, hogy egy, max két napja lehet itt. Így az előbbi kérdése sem meglepő. - Óh, hát nagyon sok, itt nagyon ritkán lehet unatkozni, mindig kitalálnak valamit, hogy ne unatkozzunk. Persze a jó dolgok mellett nem úszhatjuk meg az itt töltendő néhány évet rossz élmények nélkül. - miközben magyarázok megkerülöm az asztalt, most azonban jobban vigyázok, hogy mi van előttem, így sikeresen megúszom orra bukás nélkül, és így hamar megcsinálom a zöldteámat, sok citrommal. Pont ahogy szeretem, majd miután ezzel is végeztem, visszaülök a helyemre, és egy mosollyal az arcomon nézek a srácra, miután kortyoltam egyet a teából.

Keiko

Noel

- Nem, én Japánban születtem, de sokszor jöttünk Magyarországra, az itteni rokonokat meglátogatni. Bár mióta anyuék elváltak, ritkábban, talán évente pár napot töltöttem itt. - mosolygok végig, bár már így a végére kicsit lekonyul ez a mosoly, amiből a szemfülesebbek rájöhetnek, hogy nem szívesen beszélek ezekről a régi, nem épp kellemes emlékekről. Igazából még emlékezni sem szeretnék rájuk, de valahogy ez mindig eszembe jut, soha nem tudom elfelejteni.
Pillantását továbbra is állom, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, mit mélyen a zöld íriszekbe fúrok. Következő néhány mondatára aztán arcvonásaim megmerevednek, már nem mosolygok, csak komoran bámulok a srác arcába. Már megint ezek az előítéletek, csak most épp nem a származásommal kapcsolatban, hanem azzal kapcsolatban, hogy lány vagyok. Igen, ez mind azok miatt a plázacicák miatt van, akik folytonosan nyávognak, még mi egyéb. És ezért sokan, ahogyan Noel is, már rögtön, amint meglátnak egy csinosabb, valamennyit i magára adó lányt, egyből erre következtetnek. És ez engem annyira irritál.
- Ne aggódj, tőlem soha nem fogsz olyanokat hallani, hogy "Jaj, letörött a körmöm!" vagy "Nem csinálom, mert piszkos lesz a ruhám!". Az nem én lennék. És pletykálkodni sem fogok, azt a képek bőven megteszik. Talán túlságosan is. - mondom végig komolyan, a srác arcába nézve, teljes komolysággal, még pislogni sem pislogok. Kicsit ez a néhány első mondata feldühített, de amit a végén még hozzátesz, megnyugtat, és még ég halvány mosolyt is csal az arcomra. - Nyugi, nem foglak szétátkozni. - vigyorodom el. Még ha akarnám, se tudnám leátkozni, mivel a pálcám az fent van a szobámban. Nem gondoltam volna, hogy szükségem kéne rá, eleve arra sem számítottam, hogy, egyáltalán társaságom lesz, Mogyorón kívül persze.
- Valóban az, de én inkább tea párti vagyok. - felelem egy mosoly kíséretében, közben a bögrét is megemelem egy kicsit, majd kortyolok is belőle.

Zoltán
-Öltözet-

Manda

Zoltán

[Zsombi]

Ritka alkalom ez, és kifejezetten kellemetlen: a nagykislány elaludt. Amint rádöbbent erre a tényre, kapkodva öltözködött fel (ez a kifordított felső története) és a talárját is magára ránghatva, egy halom könyvvel a kezében kezdett el lélekszakadva rohanni. Ez utóbbi, a rohanás nem épp kellemes emlékeket idéz fel benne, sőt, de csak megrázva a vörös fürtöket száguld tovább a kastélynak nevezett labirintusban, hogy ne gondoljon a múlt sötét, és ijesztő eseményeire.
Mielőtt befutna órára, szüksége van valami étekre, igen, eddig okosan magától is eljut. Anya, és apa mindig mondja, hogy a reggelit nem szabad kihagynia. Apa azért, mert anya megtanította, hogy mondja neki - szóval megtanulta, megszokta, és még ha nem éhes is, akkor is eszik valamit mindig.
Belöki az ajtót, és a könyvhalom kicsúszva a kezéből a földön terül szanaszét előtte. Tanult néhány szép káromkodást a környezetéből innen-onnan, de megmondták, hogy tilos használnia, így csak magában sorol el pár szépet, majd lehajol, hogy felszedegesse a könyveket, amikor megpillant egy fiút.
Furcsa érzés keríti hatalmába, talán a megszégyenülés, amihez egyébként már hozzászokhatott volna. Mindenesetre nem örül, hogy a nagylányos akcióit minden nap  keresztülhúzza magának, sőt, ez már kifejezetten nagyon idegesíti.
-Francba!-
Csúszik ki a száján, és azonnal fülig is pirul - betudva ezt a káromkodásnak, hiszen azt neki nem szabad, így most még szabályt is szegett. Indulhatott volna jobban is ez a nap!

NinaViki
//*össze meg vissza szégyenli magát a kései válaszért ._.*//

Ma nem volt iskolában, mert tegnap összeszedett valamit és nagyon fájt a pocija, meg nem igazán volt rendben minden odabenn. Nem hiába, ez az ősz már csak ilyen vírusos, bacisos. Az osztályukba nem járnak sokan, de ahhoz képest talán 4-5-en is betegek emiatt a rossz idő miatt. Azt mondták neki, hogy pár napig pihengessen otthon, feküdjön az ágyacskájában, esetleg kifestőzzön. Ezt nagyon nem szereti, sokkal aktívabb kisgyerek ő annál, minthogy ágyba kényszerítsék.  Néhányszor már érezte magát olyan rosszul, hogy fel sem bírt kelni az ágyából, főleg amikor Lengyelországba költöztek. Nem nagyon emlékszik erre az időszakra, mert kicsi volt, de ott elég sok mindent összeszedett, mert hideg volt a hegyekben, nem volt ahhoz szokva.
Ez a főtt krumplis meg teás diéta még aztán pláne rátesz egy hatalmas lapáttal az egész fekvés dologra. Képes volt az anyukája és nem ment be órát tartani csak azért, hogy mellette legyen egész álló nap. Igaz, azt nagyon élvezte, hogy majdnem egész nap csakis vele törődött, mesét olvastak, hogy ne unatkozzon annyira. Meg megcsinált mindenféle vicces varázslatot a pálcájával, amit egész biztosan Riri is meg fog tanulni, amit lesz végre pálcája. Néhány év és elkezdhet gyakorolni vele, pont olyan ügyes lesz, mint a nagyok. Az apukája meg az anyukája ismer egy csomó varázsigét a sárkányok ellen, azt is meg fogja tanulni. Nem szeretne a szülei nyomdokaiba lépni és a sárkányok között élni, csak plüssben szereti őket. Neki majd saját édességfeltaláldája lesz, mindenféle mókás finomság fogja elhagyni a műhelyét és a saját kis boltjában fogja árulni.
Délután egy kicsit magára hagyta az anyuja, mert el kellett menjen a mestertanoncokhoz valamilyen ügyet intézni. A kis szöszinek sem kellett több, úgy döntött, hogy végre eszik valami normális kaját. Hipp hopp felkapja a kis melegítőjét és elindul a konyha irányába, amit pár hete mutattak neki. Ott van egy csomó kismanó, akik azt lesik, hogy mire van szüksége. Szuperkémként lopakodik a folyosókon, nehogy valaki észrevegye. Persze egy kisgyerek mindig feltűnést kelt egy ilyen iskolában, pláne, hogy ha úgy lopakodik, mint aki rosszban sántikál, mert a látványát már alapvetően megszokták. Nem egy tanárnak van gyereke, nem olyan nagy kunszt őket a folyosón csavarogni látni.
- SZIASZTOK, MANÓCSKÁK!
 Sivítja belépve a zsúfolt, nyüzsgő konyhába. Rengeteg manó szorgoskodik itt azon, hogy a pár óra múlva megrendezésre kerülő vacsorán minden olyan zökkenőmentesen menjen, ahogy szokott.  Meglepetésére nem csak a nagy fülű lények voltak ott, hanem egy lány is. Megkéri a hozzá legközelebb álló házimanót, hogy szerezzen neki valamilyen csokis édességet, míg az odaadó manócska elmegy intézkedni az ügyben, odalép a lányhoz.
- Sziaa. Téged sem hagytak enni napközben?  
Magyarázza morcosan grimaszolva, majd lehuppan a lány melletti székre és a combjára könyököl. Szemével a szorgalmas varázslényeket figyeli, ahogy serénykednek. Olyan kis picik ezek a manócskák mégis ennyit tudnak dolgozni.
Közben Dézi kerített az ebédről megmaradt különféle csokoládés édességeket. Volt ott muffin, piskóta és egy szelet torta is. Derűsen felvisít, majd megköszöni a cukiság szerzeményét. Összességében nagyon szereti ezeket a teremtményeket, szórakoztatónak találja a viselkedésüket.
Rövid mélázás után a csokis tortára esik a választása, jóízűen harap bele az egész napos főtt krumplizás után. A lábát lóbálva nézi a mellette ülő lányt, bájosan rávigyorogva. Az arcára egy kis krém kenődött, ráadásul a mancsába is beleolvadt a tetején lévő csokoládémáz.
- Te is kérsz ilyet?
Kérdi a lány felé nyújtva a tálcát. Már majdnem elfelejtette megkínálni, annyira örült az édességnek. Remélhetőleg nem jut az anyukája fülébe, hogy kilógott sütizni, amikor még rendes ételt sem szabadna ennie, nem még nasit.

Ashley

Ashley határtalanul aranyos kislánynak tűnik, szegényke nem járt túl jól Leonieval, akinek nyilván eszébe sem jut, milyen kínos helyzetbe hozza őt azzal, hogy belöki a konyhába. Hiszen ez inkább vicces, nem? Bár vöröskénk imád szerepelni, szóval fordított helyzetben a legkevésbé sem szeppenne meg, és valószínűleg elkezdene hastáncot tanítani a konyhás manóknak.
Hamar kiderül, hogy újdonsült barátnőjét nem kell félteni, mert feltalálja magát az apróságok között. Inkább azon kéne aggódni, hogy Ash alig nagyobb náluk, így kifelé menet nem biztos, hogy észre fogja venni őt a tömegben. Igazából ezek a manócskák annyian vannak, hogy szinte bodysurfözni lehetne rajtuk. Mondjuk nem Leonnak, de ők ketten simán végigmehetnének rajtuk.
S míg háztársa és Trillke a figyelem központjában leledzik, hölgyünk osonó üzemmódba kapcsol, és befolyik a nyitva hagyott ajtórésen. Oké, igazából feltűnőbb nem is lehetne, ahogy próbál végigkúszni a padlón valami raktárfélét keresve, és szerencséjére meg is találja azt. Nem hiába állandó látogatója ennek a csodás helynek. Kikeres egy nagyobb zacskó hagymát, felkapja, és lábujjhegyen visszaoson a manókkal telt helyiségbe. Természetesen nem kerülheti el a figyelmet, és egyből betámadja egy manó, hogy mit szeretne azzal a zacskónyi hagymával. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy zsonglőrködni tanul, és nincs elég labdája? Nem. Helyette felvisít, és elkezd Ashley felé rohanni.
-Meneküüüülj! – szegény kis teremtések nem győznek félreugrálni előle, hogy el ne üsse őket. Amint eléri az eridonos hölgyeményt, elkapja a kezét, és elkezdi kifelé rángatni. Majd legközelebb bocsánatot kér a kis barátaitól, amiért ekkora felfordulást okozott, hiszen a menekülők mindent leejtenek körülötte.
-Trill megvan? – kérdezi maga mögött becsapva az ajtót. Most, hogy végre biztonságos területre értek, ledobja a zacskó hagymát, és kikotorja szeméből a kilónyi hajat, hogy lásson is valamit. Miután ezzel megvan, izgatottan pillant újdonsült pajtására, és nevetve ugrálni kezd.
-Ez milyen izgalmas volt! Csináljuk megint! – gyors váltás: elkomolyodik az arca.
-Neeem, majd legközelebb. Most menjünk megmenteni az iskolát! – és ő komolyan elhiszi, hogy jót tesz a világgal. Felragyog az arca, felkapja a hagymát a földről, és előreugrándozik. Nem zavarja, ha esetleg Ash még nem heverte ki az iménti sokkot, elvégre ez akkora móka volt!
-Gyere, menjünk! Keressünk páncélokat. Ugye tudsz valami bűbájt, amivel sokszorosíthatjuk az alapanyagot?

ashley.

Az életnek vannak furcsa meglepetései. Furcsa, groteszk meglepetései, amik inkább illenének valami filmbe, ami gyerekeknek készítettnek álcáznak, holott csak a felnőttek értik meg a leghátsó jelentését. Ezekben a filmekben általában vannak mindenféle fura lények, amikről aztán kiderül, hogy valami sötét titkuk van, valami olyasmit tudnak, ami aztán a föld elpusztítására is alkalmas, és...
És most itt van az orrom előtt egy. Na jó. Nem pont az orrom előtt, hiszen ahhoz legalább két fejjel magasabbnak kellene, hogy legyen, míg is, hogy egyébként még mindig csak ülök. Hatalmas szeme van, nagyon apró, gombszerű orra, és hatalmas - tényleg hatalmas! - lelógó fülei, amikből hiányzik egy-egy darab, ami láss csodát, kísértetiesen hasonlít egy angyalka formájú sütőformára. Ám a legjobb még csak most jön; ki akar szolgálni.
Fáradt vagyok, eltévedtem, és nem mellesleg; a gyomrom olyan hangosan korog, hogy nem tudom kihagyni a lehetőséget. A végén két eshetőség áll fenn; az a minden manónak beöltözött kistermetű ember nem szolgál ki mégsem, hanem kinevet, esetleg mérgezett ételt rak elém, amitől hallucinációim támadnak majd, hogy még inkább megbolondítsanak a szüleim. Igen, egészen biztos, hogy ez is az ő művük. Összeszorítom ajkaimat, megrázom fejemet. Nem, nem vehetem igénybe,mert tudom, hogy abból csak nekem származna hátrányom velük szemben. Inkább csak keresek magamnak valami ehetőt, ami jelen esetben egy darab sajt, és már indulok is kifelé.
Vagyis indulnék, ha nem állná el az utat egy fiatal leányzó - vagyis inkább hajolná -, a könyveit szedegetve. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy közelebb lépdelnek hozzá, így amikor az aprócska káromkodás kicsúszik a száján, már rég olyan közel vagyok, hogy az utolsó földön maradt kötetet én magam emelhessem fel, s nyújthassam felé.
- Ugyan, ez nem annyira gáz, beleeshettek volna egy adag tehénlepénybe, az sokkal rosszabb lenne. - Megrántom a vállam, amolyan félvállról - csak a stílusosság kedvéért -, miközben elmotyogom a nyugtató szavaimat. Persze lehetnének jobbak is, de éppen eszem, ilyenkor pedig arra sajnos nem telik.

Lilla - Csak egészséges az önbizalmam  

Manda

Zoltán

Hailey

    Farkas éhesen ébredt már reggel is, de sajnos bokros teendőit intézve a nap folyamán egy perc nyugta sem volt, hogy ehessen. Már miért is lett volna, végtére is ő fontos ember, egy Saint-Venant. Erről persze eszébe jutott Mihael és rögtön mosolyra késztette. Istenem, bár csak pár perccel fiatalabb Michelle-nél, még annyira gyerek tud lenni, ha egymás közelébe kerülnek. Ragaszkodó, vágyó, védelmező, egyszerűen csak szeretetéhes és önző. Mindig egyre többet akar a nővéréből, sosem lehet elég, de eme érzelmek viszonzásra is találnak a lány szívében. Porig égető vágy, hogy a két fél egyesüljön, mert ők valójában egyek két darabban. Sosem növik már ki ezt sem, de talán nincs is rá szükségük.
    Épp az egyik törpét dolgozták meg öccsével a folyosón – mert hát egy új pengét ki kell próbálni -, mikor Mich bejelentette, hogy dolga van, így ő angolosan távozott. Itt felmerülhet a kérdés, hogy a napi munka ugyanebben a tevékenységben merült-e ki. Nos, nem egészen, de ki kíváncsi az ő napirendjére, nem? Különben is maradna még egy kicsit, ha már idáig vánszorgott nem viselné jól, ha szó szerint hazaröpítenék. Mondjuk akkor nem kéne szabályokat szegni, de ezek ilyen vad apróságok, sosem fontos tényezők. Az ilyen előírások csak afféle útmutatók voltak a kastélyon belül, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ők még mindig szabadon garázdálkodtak és nem egy kényelmes gumiszobában csücsültek. Vagy az Azkabanban.
    A konyha felé kanyarodott és villámsebesen be is surrant, gyomra pedig abban a minutumban megkordult, ahogy orrát megcsapták a mennyei illatok. Mélyet szippantott a levegőbe, majd a lábánál sürgő manókat, akik nagyon szolgálatra készek voltak utasította, hogy ugyan menjenek már és dobjanak össze neki egy ragulevest, fő fogásként rántott halat salátával és párolt zöldséggel, végül pedig nyolc egész palacsintát, fele baracklekvárosan, fele csokisan. Meg kell hagyni, van ízlése, de ezt senki sem vitatta el tőle. Szépen lekuporodott az asztalhoz és a szorgoskodó manókat nézte. Jobb elfoglaltsága addig úgysem akad, míg ételt nem lát maga előtt.

[Leonie]

Fogja a nyuszkót, akit a manók simiznek felváltva, és etetnek is a különböző zöldségekkel, amiket mondott nekik. Béke, és harmónia lehetne ez az életkép, de szeme sarkából meglátja az osonó Leoniet, és rögtön eszébe jut, hogy itt nekik most küldetésük van. Eddig ő rendben vette az akadályt, még úgy is, hogy fel se készült, szóval igazán büszke magára, már csak háztársának kell megcselekedni, amit a csokiellátmány-mentő akció megkövetel, és akkor minden rendben lesz.
Csak hogy ez nem ilyen egyszerűen nagyszerű, ugyanis a manók éber figyelmét nem sikerül kijátszani. A lány kiabálni kezd, Ashley összerezzen, és körbenézve azt se tudja, merre léphetne menekülés címszóval, tekintve, hogy a manók mindenhol ott vannak, némelyiknél alig nagyobb ő is (költői túlzással, elvégre mégis csak egy nagykislányról beszélünk).
Nem kell azonban sokáig gondolkoznia, hová lépjen, hová ne, ugyanis a hagymával menekülő vörös démon elkapja a karját, és rántja is magával, hogy csak úgy lobog utána.
Nem gondolta, hogy élve megússzák ezt a kalandot, mégis sikerül kijutniuk a konyhából, és még a nyuszit is diadalmasan felemeli, hogy bizony megvan, mert ő ügyes, és minden kiszabott feladatot teljesített maradéktalanul a menekülésen kívül, de azt meg megoldották közösen.
Halálra sápad, amikor a lány, megnyugodva, hogy a nyula is megvan, közli, hogy csinálják megint.
-Ne!-
Közli határozott elutasítással, mert ha ezt ismételni akarja a másik főnix, akkor egyedül fogja csinálni. Túl sok adrenalin volt ez egyszerre egy ekkora kis szervezetnek. Bólint, amikor Leonie küldetéstudata közbeszól, hogy bizony meg kell menteni a kastélylakókat.
-Természetesen tudok.-
Válaszolja magától értetődően, elvégre nagyon-nagyon sok bűbájt ismer. Nem is érti, az emberek miért nem töltik az idejük nagy részét tanulással, elvégre az olyan jó móka, és... kifizetődő, mindig kifizetődő. Furcsa is, hogy a lány nem tud ilyen bűbájt.
-Ugye végzünk takarodó előtt? Mert utána már nem szabad kint maradni.-

[Zsombi]

Egy fiú terem elé, akit amikor még beesett a terembe, nem látott... és most még káromkodott is előtte. Határozottan el tudott volna képzelni jobb indulást is a mai napnak, de már mindegy. Inkább nem gondol rá, milyen jó lett volna belefutni a Szív Királyba, mert csak fájdítja a kis szívét, hogy helyette még a könyveit is elejtette, és szabályt is szegett.
-Tehénlepénybe?!-
Kérdezi értetlenül, miközben felegyenesedik a könyvekkel a kezében. Végigméri a fiút tetőtől-talpig, na nem azért, mintha tetszene neki, hiszen neki már van szerelme, de ha nem lenne, akkor minden bizonnyal helyesnek találná ezt a srácot, hiszen a nagylányok szoktak fiúkat nézni, és elmerengeni azon, milyen szépen süt át a hajszálaikon a fény... de ő ezt nem csinálja. Talán majd Kornéllal, addig viszont fel kell mérnie, hogy űrlény-e, aki vele szemben áll.
-A kastélyban nincsenek tehenek, sőt, a birtokon sincsenek. Csak varázslények.-
Szolgál magyarázattal készségesen, és rettentő tudálékosan, mint mindig. Nem is ő lenne, hogyha nem magyarázná meg a fiúnak, mekkorát tévedett. De azért, hogy az ismeretlen lássa, milyen nagyvonalú is ő, túllép ezen a tévedésen, és kisegíti.
-De abban igazad van, hogy sokkal rosszabb helyre is eshetett volna.-
Bólint, majd még egy aprócska mosolyt is megereszt, ahogy az egyik közeli asztalhoz sétál, hogy lepakolja a megmentett, imádott könyveit.
-Ashley vagyok, és téged még nem láttalak.-