Ikrem
    Hosszú, kemény út vezetett idáig, hogy újra a testvére közelében lehessen. Már több mint egy éve nem találkoztak, ami az elején volt a legnehezebb. Michelle borzalmasan viselte Mihael hiányát és ez meg is látszott rajta. Az amúgy szelíd, enyhén szarkasztikus lány agresszívvá vált, mindenen felkapta a vizet és követelte, hogy hadd mehessen ikre után. Persze a szülők kőszívűen azt felelték: elég botrány a fiú is a családnak, legalább ő ne legyen az. Ekkor érkezett el a pillanat, hogy Mich az eszét is használja az erején kívül. Vívni kezdett, tanulmányi eredménye egyenesen kitűnő volt, majd eljött a vizsgák napja és egyszerűen mindenen átsiklott. A terve pedig tökéletes volt. Mivel teljesítette az anyai és apai követeléseket, így Mihael után mehetett. Áldozatokat is bőven kellett hoznia, de nem bánta, mert az egyenesen kizárt volt, hogy még hosszú évekig ne lássa a tesóját.
    Ahogy megpillantja a kastélyt, elmosolyodik. Amolyan diadalittas görbe ez, hogy igen, megcsinálta, végre megérkezett és innentől kezdve teljes erőbedobással mehet ikre idegeire. A kapu még igen messze, így kitartóan, egy hangyányit sem lassítva tempóján igyekszik odaérni mihamarabb, hogy berontva a Rellonba meglepje az öccsét. Erről szólva, épp csak pár másodperc választja el kettejüket születési időpontot tekintve, mégis, mintha ezek meghatározóak lennének. Mindig is Mihael volt a bújósabb, a gyámoltalanabb, ő került több bajba, amiből Michellenek kellett kihúznia. Így megy ez, még a kétpetéjűeknél is. További különlegesség, hogy egyáltalán nem mondanák meg róluk, hogy ikrek. Mich lényegesen alacsonyabb öccsénél, szőke és hidegvérű. Ezzel szemben a fiú magas, fekete hajú, lobbanékony, mert hát hiába is tagadja, az. Előbb ránt kést, minthogy kérdezne, s erről még nővére sem tudta leszoktatni, pedig ha valaki, hát ő igyekezett.
    Lassacskán megérkezik a kapuhoz, ahol maga mellé állítja a bőröndjét és rágyújt egy cigire. Míg Mihael nem volt mellette, talált magának egy-két rossz szokást, bár ahogy elnézte, a diákok nagy része szintén bagós, és itt nemcsak a varázsló, de a muglisulikra is értendő mindez. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem akart: rászokni valamire. Végül megesett az eset, így mit volt mit tenni, élvezte, amíg még tehette. Ahogy a cigi végére ért, eldobta és nekidőlt a kapunak, hogy még szívjon egy kis friss levegőt és azzal áltassa magát: ha erre a töménytelen mennyiségű füstre oxigént fog belélegezni, annak a tüdeje örülni fog és elfelejti azt a kevéske káros anyagot.

Rellonos kiruccanás

    Mihael elkérte Michelle hajtűjét, amiből a lány természetesen tudta, hogy valamire készül a srác. Nem tudja még ő maga sem miért, de odaadta, így utólag viszont meg is bánta. Remek, ez az első napja, de az ikrének hála beletalpalhat egy büntetésbe. Kell ennél több? Összekapta magát és a szobájából elindult felderítő útra. Na persze, ő meg a kastély. A folyosókon prefektusok járőröztek, és bár rutinja volt a bujkálásban, megérzése arra utalt, hogy ezek egyszerre vadásznak rá.
    Mit volt mit tenni, gyorsan kellett cselekedni, elkezdett rohanni és először valami tök ismeretlen helyre bezárkózott. Nem telt bele sok idő és elhaltak a kinti léptek, így kimerészkedett és elcsípett egy jelenetet, amikor egy fekete ruhás srác belépett az egyik ajtón, utána pedig egy szintén prefektának kinéző egyén elsétál az említett helyszín mellett.
   Mihael. Ez volt az egyetlen gondolata. Már magában forr, amikor újabb léptek hangzanak fel. Nem volt sok ideje, lépnie kellett, ő pedig a csatlakozást választotta. Megpillantva a szoba előtti tábla írását kis híján rosszul lett. Újoncként az igazgatóiba kezdeni, pláne mert épp lopni (?), vagy hamisítani (?), vagy tudja is ő mit tenni megy… Nem épp üdvözítő. Gondolkodásra nem volt több idő, egyszerűen beslisszolt. Az ajtónak támaszkodva várja, hogy megint csend legyen, aztán tudatosul benne, hogy itt bizony őt is beleértve hárman vannak
- Mihael, te nagyon agyalágyult, mi a fészkes fenét csinálsz?  - hangja rendkívül halkan szól, viszont tisztán hallatszik belőle, hogy meg tudná ölni a tesóját. Közelebb lép és megáll a srác széke mellett, majd megragadja a ruháját, csak aztán vizualizálja, hogy a másik figyeli őket a falnak támaszkodva. Biccent egyet, de nagyjából ennyi, visszatér az öccséhez.
- Most azonnal visszahúzol a körletbe, különben kitekerem a nyakad és a szikéddel teszlek ágyba, világos voltam? – kezei erősen markolják Mihael felsőjét, és bár alapjáraton nem ő volt a legfélelmetesebb lány a világon, a fiú tudhatta, hogy a nővére ezúttal a legkevésbé sem viccel.

Rellonos kiruccanás

    Dühe nagyobb volt, mint az elmúlt egy évben bármikor. Mihael nemcsak egyszerűen pofátlanul idióta volt, hanem még erősebb is nála. Michellet bosszantott a tény, hogy pont az öccse kerekedik felül rajta - ami önmagában is a világ legkibírhatatlanabb dolgai közé tartozik -, ráadásul még bajban is vannak. A kisebb monológra csak megforgatja szemét, mintegy jelezve, szóra sem érdemes az ügy. Mindentől eltekintve szerette ám a testvérét, csak mikor az épp hátra szorította két kezét, és úgy telepedett rá, mint valami hatszáz kilós elefánt, akkor úgy meg tudta volni gyilkolni. De ilyesmi még a legjobb családokban is előfordul. Ennek tetejében a fekete ruhás srác habnak jött a tortára az okos megjegyzéseivel és megfigyeléseivel, de segíteni persze abszolút luxus lett volna. Na nem mintha Michelle épp bajbajutott királylányként érezte volna magát, csak úgy mellesleg. Valahol itt szakadhatott el nála a cérna úgy végérvényesen is.
- Itt lennék, ha hagynám? – szűrte fogai között sziszegve a szavakat. Tisztában volt vele, mit kéne tennie, de valahol mélyen még benne is dolgozott a testvéri szeretet egy csöppnyi szikrája, ami arra késztette, hogy várjon, hátha Mihael lesz oly jó és leszáll róla. Persze ez nem történt meg, így mivel a szükség nagyúr, engedett az erőszaknak. Az újabb lány érkezését kellően megfelelő alkalomnak látta arra, hogy kiszabadulhasson és ikre tökéletesen felépített ocho macho image-ét porba rombolja. És így is lett. Hála cipője kis sarkának, elegendő volt egyetlen erősebb taposás, hogy levakarja magáról a gaz támadót, majd biztos, ami rendőr alapon jól gyomorszájon is könyökölte, de tényleg, úgy istenesen.
- Nem vagyok a drágád – pillantott rá Mihaelre, ezzel sziklaszilárdan tudatosítva, hogy mára már bőven tele van vele a hócipője. Ezek után a mellette lévőre tévedt a tekintete és egy pillanatra – de tényleg csak egyre – végigsuhant az agyán, hogy vagy arrébb rugdossa a rellonos srácot, vagy szépen megkéri, hogy tűnjön már odébb. Már amennyiben a szép szavakat szikével szokás kifejezni. Aztán úgy döntött, egyik opció sem nyerő, ha másért nem, hát azért, mert mindketten zöldek és valószínűleg a fiú a késétől fog a legkevésbé megrettenni. Ehelyett a magát illegető lányra pillantott és úgy döntött, agresszió helyett a szokásos stílusát veszi elő, abban még sosem csalódott.
- Ha már a karosszériákról beszéltek, javaslom nektek a szomszéd szobát egy vetkőzős póker partyval kettesben. Üdvözítő lesz, ráadásul megszabadulunk tőletek – hangjából csöpögött a maró gúny, a lenézés, az utálat és főleg a szánalom. Az öccse mikor tette ennyire alacsonyra a lécet? Mindegy is volt, amíg nem neki kell velük egy légtérben tartózkodni, addig teljesen hidegen hagyja mit csinálnak. Figyelmét a földön olvasgató fiú felé fordította és ő is matatni kezdett, mígnem kihúzta Seren E. Weaver aktáját.
- Te mit olvasol? – tette fel a kérdést tök mellékesen, majd mintha csak elfelejtette volt, be is mutatkozott gyorsan. Végül is, mi lehetne jobb alkalom egy kis ismerkedésre, ha nem az igazgatói így tilosban? – Jah, amúgy Michelle vagyok, röviden Mich.

Rellon gyülekező

    Mihael káromkodását nem tudta hová tenni. Egyszerűen csak megmosolyogtatta az egész jelenet, mert ennyit a menő álcájáról és még vissza is kapta azt, amit adott. Igaz, ami igaz, Michelle tartott tőle, hogy ezt visszakapja, de nem így lett, ebbe pedig belenyugodott. Na mert ez ilyen egyszerű lenne. Öccse megszólalása merő döbbenetet váltott ki belőle, nem mellesleg pedig undort. Igen, Misi okos, aranyos, fess, helyes, na de kérem alássan, azt ugye senki nem gondolta komolyan, hogy ők ketten… Még csak a gondolattól is kirázta a hideg.
- Hát neked aztán nagyon hülye perverzióid vannak tesó – megcsóválta a fejét, de hangjából érződött a leintés. Akkor sem gondolnák komolyan a dologot, ha ők volnának az utolsók ezen a földön. Más sem hiányzott már csak egy kis vérfertőzés. Így a család szentje és fekete báránya összehozna egy szürke egeret. Igazi happy endes Disney történet. SE.
    Aztán a másik… csaj féleség pálcával jött neki. Csak hátrafordította fejét, jeges kék szemei pedig kész fagyhalált okoztak a környezetükben. Pont nem ettől a fruskától fog megijedni. Mielőtt azonban szóra nyithatná a száját ikre jelenik meg a vehemens nőszemély háta mögött és finoman rendre inti. Mindketten tudják ez a mondat mit jelent: belekötsz, meghalsz. A szőkeség persze egy szót sem szól, mindössze ránéz a fiúra és hosszan pislant egyet, ami nagyjából egy köszönömmel ér fel. Ők mindig így intézték el a dolgaikat, most sem volt ez másképp.
    Később ő is leguggolt, hogy aktakukacoskodjon egy kicsit Averyvel – merthogy útközben kiderült, hogy így hívják. Figyelte a két fiút, hogy megy a csere-bere , de aztán bezárta Seren adatlapját és visszamélyesztette a fiókba. Sejtelme sem volt, milyen sötét ügyekben lehetett jártas a csávó, de az aktája elég vaskos méretű, ezt meg nem óhajtotta végigolvasni. Aztán az orra alá dugnak egy másikat, ami szintén tömött, a képen lévő fiú azonban a nevén kívül ismeretlen Michelle számára.
- Ismerni nem ismerem, de hallottam már róla – és ez csak a lány első napja. Képzeljük el, miféle híre lehet a srácnak, ha még a „gólyák” is tudnak róla. Szó ami szó, nem szívesen futna össze vele egy sötét, elhagyatott helyen, de egy kellemes bárban elcsevegne a fiúval. Már amennyiben ez Kon esetében lehetséges volna – és mint tudjuk, nem volna. A következő kérdés azonban meglepte. Arcán megjelent a jól ismert közöny.
- Ha most arra vagy kíváncsi, hogy az első itt töltött éjszakámon meg akarom-e húzatni magam, akkor nem szerepelt a terveim között – közben a mappákat rendezgette vissza a rendes helyükre. Az igazat megvallva, Michelle benne lett volna a dologban, a körülöttük folyó társalgás meghozta a kedvét, meg hát az ázsiai srácokkal sem volt baja. – De végső soron mondhatjuk, hogy nincs programom – ezzel mintegy választ adva a kérdésre megvonta a vállát. Persze Mihael csajozós szövege sem suhant ám el teljesen a füle mellett. A könyves megjegyzésre muszáj volt felnéznie testvérére.
- Hát ez… Minősíthetetlen – kritikája ez esetben nem feltétlenül csak öccsét illeti, de első sorban neki szól. Aztán persze hogy a billegő madárka magára veszi-e, az teljesen hidegen hagyja, annyi biztos, hogy a fiú megértette, amit mondott, de ez is volt a cél.

Ikerangyalom

    A környék a maga módján kellemesnek mondható. Mi tagadás ezerszer jobban tetszett Michellenek, mint mondjuk az előző sulija, aminek a nevébe a mai napig is beleakad a nyelve. Hogy utálta, édes egek szent tehene! Főleg miután Mihael elment, őt egyedül hagyva a sok gyökér között. Annyi retardáltat, ha gyűjtenek se találnak, de itt véletlenül megjelent a világ összes síkja és hülyéje. Vagy inkább sík hülyéje… A gondolatmenete azonban félbeszakadt, amikor perifériás látószögébe került valami nem normális, aki végigstírölte. Nem szólt egy szót sem, de magában már elkönyvelte, hogy az illető egy mocsok. Aztán jött a pofátlan kérés az idegentől, aki nemcsak egyszerűen lecsekkolta, de még tüzet is akart. Az ám, a bökkenő viszont ott volt, hogy ezt a hangot ezer közül is felismerte volna. A vállát érintő kéz irányába fordult, cinkosan elmosolyodott és elmondhatjuk, hogy amit látott, minden pénzt megért. Mihael tátott szájjal pillogott rá értelmetlen kérdéseket feltéve. Mich teljes testével a fiú felé fordult és úgy állt meg vele szemben.
- Gondoltam sulit váltok. De ha nem tetszik, visszafordulhatok – mutatott a háta mögé, de valójában esze ágában sem volt visszamenni arra a pokoli helyre. Százszor inkább lepte volna meg még vagy ezerszer a tesóját, minthogy visszatérjen a nyomorékok közé. Arról nem beszélve, hogy egy éve nem találkoztak, ami azt jelenti, hogy van mit megbeszélni és bepótolni. Ikre tátott szája lassan kezdte zavarni, így jobb mutatóujjával feltolta Mihael állát a helyére.
- Ha így maradsz, még a végén belerepül valami a szádba – az az összetéveszthetetlen mosoly ott csücsült Michelle arcán és senki sem tudta volna levakarni róla. Égi jel volt tán, hogy egyből az öccsével hozta össze a sors, de mindegy is, a lényeg, hogy megint együtt a Saint-Venant család két elmebetege, ez pedig nem kis ünneplésre ad okot. Mostantól retteghet a Bagolykő népe, mert bizony ha őket összeeresztik, ott kő kövön nem marad. Végül elővett egy másik szál cigit, meggyújtotta, majd átadta Misinek.
- Tessék. Na de mesélj, mi újság? – mintha tök átlagos nap lenne úgy kezdett el cseverészni, ez azonban lehet, hogy tesójánál kiverte a biztosítékot. Valószínűleg ezernyi kérdés kavargott a fiú fejében, amikre a lány még csak nem is tervezett válaszolni addig, míg rá nem kérdeznek. Ugyan mi értelme volna regényeket mesélni arról a borzalomról, amit Mihael is tökéletesen jól ismer? Plusz jobb, ha a drága nem tud Ivanról, mert félő, hogy utoljára visszavágtatna és elvágná a nyomorult fiú torkát. Pedig ő csak szerette Michellet.

Rellonos party

    Nem volt nehéz rájönni, hogy Avery épp a mai éjszakai tevékenységüket pedzegeti. Bár miért is ne? Michelle próbált pár indokot felhozni, amiért nem kéne ágyba menniük, de aztán mindre legyintett. Mikor volt ő szent, ahogy a Saint-Venant család állítja? Egyedül csak Mihaelnek tartozott elszámolással, már ha lehet ilyet mondani. Márpedig nem lehet. A kérdésre elmosolyodott. Ennyire hihetetlen, hogy első nap a hülye öccse után rohanva betör az Igazgatóiba? Na jó, így leírva tényleg kicsit meredek, de ez belefér. Ráadásul rellonos, hova várjon a nagy balhékkal?
- Először is, nem én törtem be. Másodszor, drága Misikét akartam kihúzni a pácból, az már részletkérdés, hogy a végén becsücsültem mellé – vázolta röviden a helyzetet, melynek minden szava igaz volt. Az ikre akart papírokat átjavítgatni, nem ő, neki teljesen megfelelt a negyedikes lét, az, hogy a tesója lusta volt vizsgákat írni, az miért száradjon az ő lelkén? Na ugye. – Amúgy meg nem lehet elég korán kezdeni – utalva ezzel arra, ez ma csak az első napja.
    Figyeli a körülötte zajló eseményeket és tényleg csak fintorogni tud a lány és Mihael jelenetein. Gyomorforgató. Hova a fenébe tette az öccse az eszét? Oké, biológiailag a nadrágjába, de most úgy őszintén. Egy plasztikbébi kell neki? Letagadja, amint kijutnak innen, bár ha jobban belegondol, minek hányja a szemére? Ő meg egy ázsiai, nála fiatalabb srácot fog pedofil módon megrontani. Mindkettejüknek megvan az esti program és egyik sem a tisztességesebbik mesterségből származó.
- Miért is ne? Jobb, ha ismerős vagyok a környéken – felelte, majd mutatóujját a fiú szájára helyezte és játékosan eltolta az arcát. Pár pillanattal később, ha eddig nem lett volna kedve, már biztos megjött volna, mert a fölöttük zajló turbékolás kezdett gusztustalanná válni. Túl gusztustalanná. Nem is teketóriázott, a két fiú kérdésére mintegy megadva a választ felegyenesedett és mielőtt jelzett volna Averynek cinkosan kacsintott egyet Mihaelre. Ez valami olyasmit jelenthetett, hogy jó éjszakát. Ha a srác is felállt, akkor kióvakodtak az Igazgatóiból és ki tudja hol „pihentek meg”.

Ikeréletem

    Cigivel a kezében ácsorog és izgatottan várja azt a percet, mikor bekopog Mihael ajtaján és azt mondja, „csá öcskös, hiányoztam?”. Valószínűleg ő lesz a világ legnagyobb meglepetése, a reakció pedig elsöprő siker lesz, kéne is egy kamera, amivel felveszi a fagyott levegőt és döbbenetet. Mindenesetre addig is keresnie kellett valakit, aki helyette felcipeli a cuccát a Rellonba. Na jah, valami zöld házba került, aminek sárkány a jelképe, egyelőre azonban fogalma sincs, vajon jó-e ez neki. Most jár erre először, plusz tapasztalatai szerint nem a címerállat teszi a házat – vagy valami ilyesmi. Már épp befejezte volna tüdeje levegőztetését, mikor valami perverz disznaj arra császkált, hogy lecsekkolja. Na mert hát minden hímnek az az első, hogy lökhárító vizsgálatot tart, mert ugye miért is ne? Arra nem gondolnak, hogy esetleg az egyik delikvens kinyomja a szemüket csak úgy reflexből. Michet mindenesetre sosem zavarta látványosság mivolta, neki csak haszna származott a buliból. Cipelték a csomagjait, kedveskedtek neki, adott esetben falaztak, amíg ő bunyózni ment… A természet adta adottságokkal élni kell, ő pedig így is tett.
    A hang, mely megszólította ismerősen csengett, s bár fülei rég nem hallották ezt az orgánumot, ezernyi ember közül is rájött volna, hogy a csöki bátyja az. Nem tétovázott hát, megfordult, hogy premier plánba nézhesse végig a zavarodottságot, némi tátott szájjal fűszerezve. Why not? Aztán hiába ad választ, Misi füle mellett csak úgy elsüvítenek a szavak, ehelyett felkapják és jól megnyomorgatják, puszilgatják, ő meg mi tagadás, nem tud nem hasonlóan érezni. Szimplán átkarolja tesóját, sőt, még puszit is ad viszonzásképpen, ám reagálni csak földre érkezése után fog.
- Valahogy így gondoltam. A kívánt hatást, mint mindig, most is elértem – az a régi sunyi, mindent tudó mosoly ott csücsült arcán, elégedettséggel töltötték el a hallottak. Amit eltervezett, az úgy is lett, ennél többet nem kívánhatna. Misi következő megjegyzésére csak egy meleg, vidám mosolyt küld a fiú felé, még egy picit meg is simítja a karját. Hihetetlen, hogy az ikrével mennyire gyengéd és kedves tud lenni.
- Alkut kötöttünk. Nem szeghetik meg az ígéretüket, tiltja a vallásuk – a kijelentés tele volt szarkazmussal és utálattal. Kevés olyan dolog volt, amit Mich a vallásnál jobban gyűlölt, így nyilvánvaló lehetett Mihael számára is, hogy nővére egyszerűen kijátszotta szüleik ellen az egyetlen olyan ütőkártyát, amije valaha is lehetett. A szeretettel, vagy az odaadással nem számolhattak a család fekete báránykái, így a lehető legszemetebb módon kellett érvényesülni.
- Te is hiányoztál nekem – önkéntelenül lép oda a fiúhoz és öleli át jó szorosan. Biztos baromságnak tűnhet, de idősebb létére – még ha csak pár másodperccel is – mintha jobban ragaszkodott volna a testvéréhez, mint az őhozzá. Ami nyilván nem volt igaz, erről pedig árulkodott Misi minden kimondott mondata. Ej, az a fránya jó tesói iszony… Illetve viszony. Mich biccentett köszönetképp, hogy megragadták a motyóját, nem épp így tervezte a „felcipeltetem valakivel a kastélyhoz a cuccom” tervet, de tisztában volt vele, hogy Mihael nem ajánlja fel kétszer és hogy igen előnyös helyzetben van, mert mindezt a figyelmet csak ő kapja meg öccsétől.
 - Ezt jó hallani. Itt az ideje végre hozzánk hasonlókkal találkozni – vállat vont egyszerűen, mert nem nagyon lehetett tovább ragozni a témát. – Rellon. Ajánlom nekik, hogy egy helyen legyünk, különben szétcsapok köztük.

Hailey

    Farkas éhesen ébredt már reggel is, de sajnos bokros teendőit intézve a nap folyamán egy perc nyugta sem volt, hogy ehessen. Már miért is lett volna, végtére is ő fontos ember, egy Saint-Venant. Erről persze eszébe jutott Mihael és rögtön mosolyra késztette. Istenem, bár csak pár perccel fiatalabb Michelle-nél, még annyira gyerek tud lenni, ha egymás közelébe kerülnek. Ragaszkodó, vágyó, védelmező, egyszerűen csak szeretetéhes és önző. Mindig egyre többet akar a nővéréből, sosem lehet elég, de eme érzelmek viszonzásra is találnak a lány szívében. Porig égető vágy, hogy a két fél egyesüljön, mert ők valójában egyek két darabban. Sosem növik már ki ezt sem, de talán nincs is rá szükségük.
    Épp az egyik törpét dolgozták meg öccsével a folyosón – mert hát egy új pengét ki kell próbálni -, mikor Mich bejelentette, hogy dolga van, így ő angolosan távozott. Itt felmerülhet a kérdés, hogy a napi munka ugyanebben a tevékenységben merült-e ki. Nos, nem egészen, de ki kíváncsi az ő napirendjére, nem? Különben is maradna még egy kicsit, ha már idáig vánszorgott nem viselné jól, ha szó szerint hazaröpítenék. Mondjuk akkor nem kéne szabályokat szegni, de ezek ilyen vad apróságok, sosem fontos tényezők. Az ilyen előírások csak afféle útmutatók voltak a kastélyon belül, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ők még mindig szabadon garázdálkodtak és nem egy kényelmes gumiszobában csücsültek. Vagy az Azkabanban.
    A konyha felé kanyarodott és villámsebesen be is surrant, gyomra pedig abban a minutumban megkordult, ahogy orrát megcsapták a mennyei illatok. Mélyet szippantott a levegőbe, majd a lábánál sürgő manókat, akik nagyon szolgálatra készek voltak utasította, hogy ugyan menjenek már és dobjanak össze neki egy ragulevest, fő fogásként rántott halat salátával és párolt zöldséggel, végül pedig nyolc egész palacsintát, fele baracklekvárosan, fele csokisan. Meg kell hagyni, van ízlése, de ezt senki sem vitatta el tőle. Szépen lekuporodott az asztalhoz és a szorgoskodó manókat nézte. Jobb elfoglaltsága addig úgysem akad, míg ételt nem lát maga előtt.

A kis eminens

    Vizsgaidőszak. A rettegett szó, amelynek hallatán a diákok nem négy, hanem huszonnégy égtáj felé reppennek szét, ki azért, hogy tanuljon, ki azért, hogy megkerülje a tanulás rögös útját és puskát írjon a vizsgára. Mi tagadás, az utóbbi lényegesen egyszerűbb megoldás, nem csoda hát, ha Michelle is ezt a verziót preferálja. Amit tudnia kell, azt megjegyzi, de minden apró részletre teljesen felesleges emlékeznie, ráadásul tudományosan bizonyított tény, hogy aki puskát ír, az egyben magába is issza a tudnivalókat. Mindenesetre egy részét biztosan.
    Tekintve, hogy Mich – jó rellonoshoz híven – elhányta valahová a tankönyveit, így mehetett a könyvtárba okosodni. Tiszta ideg volt, mert úgy tervezte, a szobájukban szépen mindent kijegyzetel, valamennyi meg is ragad, aztán körbeterrorizálja a terrorizálandókat és alszik egy jót. Nos, ez az elgondolás már magánál az írott irodalom pontnál meghiúsult, így arra ítélte szabadnapját, hogy a könyvtár szentélyében roskadjon, míg minden anyagot össze nem gyűjt. Aki trehány, annak vállalnia kell a felelősséget a dolgaiért, vagy azok hiányáért. Persze mondanom sem kell, hogy az egyetlen olyan dolog, amit nem tud elhagyni, az kedvenc kézi kése – meg még vagy öt másik darab az övének hátsó részén egy tokban. Mint mindig, kezében forgatta a legélesebb és legjobb pengét, csak hogy a diákok érezzék a törődést. Kétség sem fér hozzá, ha valaki belekötött volna a lányba, az valószínűleg gondolkodás nélkül beleröpíti a kést a gaz elkövetőbe. Ez a törvény. Az ő törvénye.
    Az ajtón belépve csend és hullaszag fogadja. Bár utóbbi csak a teljesség igénye végett, mert önmagában a némaság snassz kifejezés a helyiség szellemének leírására. Még a könyvtáros hölgyet sem látni sehol, pedig ha valaki, ő biztos itt kéne, hogy leleddzen. Na nem mintha gondot okozna Michelle-nek, hogy nincs társasága. Az SVK felé indul el és útközben megpillant egy túlbuzgó gólyát. Szánalom, hogy mennyire tepernek ezek is mindössze egy vizsgajegyért. Mint a ma született bárányok, úgy tesznek, a folyosón a könyvükbe mélyednek és fellöknek mindenkit, utána meg csodálkoznak, ha felkenik egyiket-másikat a falra. Van mindenhol ki nem mondott hierarchia, itt pedig a csúcsragadozók a zöldek, bárhogy is tagadjuk mindezt. Miután a lány összeszedte a megfelelő tankönyveket, ledobta őket az asztalra, amelyen már amúgy is egy halom könyv tornyosult. Eddig bár nem vett tudomást háztársáról – mert nyilván az, abból ítélve, ahogyan az irományokat fixírozza -, most mégis kedve támadt gúnyosan elvigyorodni, a kis tanuló palántára meg egy lenéző pillantást vetni. Egye meg a szívét roston sütve, fogja ő ezt még máshogy is csinálni. Tekintetét újra a fiúra emeli, de nem szól semmit, csak farkasszemet néz vele. Ez amolyan területfoglalás, hasonlóan működik, mint a kutyáknál, csak ők körbepisilik a kijelölt helyeket, a rellonosok meg leszemezik, illetve leátkozzák. Tök logikus.

A kis eminens

    A csend, amely ellepi az amúgy is fojtogató helyiséget feszültséget ébreszt benne. Remek ötlet volt idejönni, púpnak sem kell a hátára az egész. Kifújja a levegőt és csak azért nem gyújt rá, mert azt már totális bunkóságnak érzi. Plusz nem lenne valami üdítő, ha kirúgnák a könyvtárból, mert akkor hogyan írna puskát? Ezen tényezők összessége azt eredményezte, hogy pár perc múlva elszántan járta a sorokat a tankönyvekért, pengéjét továbbra is bal kezében forgatva. Mikor már a polcokról halmozta ölébe az irományokat, muszáj volt abbahagynia a késforgatást, de az asztalhoz érve újra folytatta. Két elsős is jelen volt ott, ahol épp a csalás műveletét tervezte végrehajtani, ezek közül az egyik Noel volt. Michelle-t nemcsak hírből, de személyesen is ismerte a fiú és hát… Nos, mikor felpillant a könyvek mögül és végigméri, az mindent elmond. Nem jutottak el a barátság extrákkal kategóriába, lévén még ennek első fele sem következett be, de igény az utóbbira mindenképpen volna. Nem mondhatnánk, hogy a szőkeség bármi jónak elrontója lenne, de most épp nem tervezett etye-petyét senkivel, ráadásul teljesen lefoglalta a területkijelölés hosszas művelete. No igen, éljen a farkasszem párbaj, ami remélhetőleg mindent megold. Na mondjuk mikor Ozi megszólal, Mich türelme fogytán lesz. Honnan feltételezi a kis eminens rellonos, hogy bármilyen szempontból is partnere lehetne főhősnőnknek? Kész vicc.
- Meg ahogy azt te elképzeled – egy pillanatra borzalmasan nagy műmosolyt ereszt meg, de utána minden visszaáll a régi kerékvágásba. Bele sem pillant az előtte heverő könyvekbe, a szemkontaktust megszakítás nélkül tartja, mígnem könyvek borulnak elé. Másodpercek tizedrésze alatt történnek a gyors események: Michelle iszonyatos lendülettel pattan fel, széke is épphogy csak állva marad, kése kezében, majd Noel előtt az asztalba vágva, arcuk között pár centi távolság, hacsak nem csökkent idő közben milliméterekre és irtózatosan ingerült tekintet. A következő ajkakon kiejtett szavak suttogva visszhangzanak a tágas térben, közöttük lebegve nyughatatlanul.
- Velem te ne szórakozz. Egyszer mondom el, hogy te is megértsd. Légy olyan eminens, mint eddig és nem kapsz egy díszvágást a nyakadra. Fogod? – ahogy a mondat befejeződik, a lány sztoikus nyugalommal veszi ki az asztalból – a nem kissé mélyen beléállt – pengét, majd visszahelyezkedik székére. Heves vérmérséklet pipa, állítólag szeretik a férfiak. Mi tagadás, Michelle-nek nincs ellenére, hogy a fiú felkéri egy keringőre, de még az sem, hogy kekeckedik vele, bár hozzá kell tegyük, ez nem bátorság, vakmerőség. Így jobban végiggondolva, nem is rossz parti ez a gyerek.  Persze ezt majd az fogja eldönteni, hogy Noel állja-e a sarat.

Pici zöld sárkányom *-* (becupidózva)

    Idegesítő. Ez az egyetlen szó, amely a fejében keringett rellonos háztársával kapcsolatban. Mégis mit képzel ez magáról, hogy a teljesítményét, és úgy unblokk önmagát az egekig magasztalja? Arról nem is beszélve, hogy hogy van képe azt feltételezni, hogy Michelle vevő lenne rá. Ahhoz sokkal korábban kéne felkelnie és jóval többet kéne tennie az ügy érdekében. A pofátlansága bitang mód bosszantó, nem csoda hát, hogy a lány rövid úton elveszti azt a bizonyos türelmet.
- Addig örülj, míg fogalmam sincs róla – figyelmeztető hangsúllyal hagyta helyben a fiút, gondolván ezzel le is zárta igen csekélyke kommunikációs töltetű beszélgetésüket, csakhogy a másik nem igen óhajtotta feladni. Az ideg másodpercek alatt kúszott végig Mich testén, ami elég indítéknak bizonyult arra, hogy kését az asztalba mélyesztve „elbeszélgessen” Noellel. Mi tagadás, kissé heves megoldás, de a szent cél érdekében bármi jöhet. Miután úgy érezte, a másik kellően az agyába véste a hallottakat, pengéjét egyszerűen kihúzta a kemény fából és visszasüppedt jól megérdemelt helyére. Illetve tekerjünk vissza ahhoz a mozdulathoz, amikor épp hátsóbbik felét tervezi a székre helyezni, ugyanis hirtelen fájdalom nyilallik hasába, ami pillanatokon belül bár elillan és arcán sem látszik, valamelyest befolyásolja szőkénk mozgását. Aztán érkezik is a fiú válasza és… Na itt megint álljunk meg. Michelle kék szemei felcsillannak, arra a híres félmosolyra húzza a száját, de nyel is egyet és… Mi a fene? Dobog a szíve! Mármint, persze, naná hogy dobog, de most ÚGY dobog. Ver, mintha kalapáccsal ütnék, vagy egy turbómotor dolgozna benne. Aha! Megvan a bűnös! És te atya jó egek mi lesz ebből! Ombozi is kap egy nyilat, csak ő a lábába. Szögezzük le, ha most nem is, ezek után, a kijózanodás küszöbét átlépve, valaki szárnyaszegett angyal lesz, az egyszer ziher. Na de mi is volt a kérdés? Maga Mich is jó eséllyel elfelejthette, mert nem úgy tűnik, mint aki felelni készül. Gyerünk lányom, rellonos vagy, vadóc vagy, szedd össze magad!
- Nocsak, miféle árra célzol? – kacér tekintettel méri végig a fiút. Hogy nem vette észre eddig azokat a gyönyörű, zöldes szemeket, amik ilyen melegséget és túlfűtött erotikát sugároznak? Oké, Michelle gondolatai kicsit mások, mint szerény narrátori személyemé, de Cupido miatt elnézzük neki. Óvatosan előrehajol és könyökére nehezedik, íriszeit továbbra sem véve le Noelről. Igen, bár nincs kivágott felsője, ez a mozdulatsor sok mindenre jó volt, de ezt bízzuk mindenki fantáziájára. A könyvkupac úgyis sok mindent eltakar, így valószínűleg a fiú, hacsak nem helyezkedik szintén előrébb nem láthat semmi különöset.
- Te mit szeretnél? – felvonja fél szemöldökét, úgy néz áhítattal a másikra, de igyekszik türtőztetni magát. Legszívesebben felpattanna, berángatná az egyik könyvsorba és azt tenne vele, amit nem szégyell, de éljen az önkontroll és talán valamelyest a szabályok, ilyesmire eddig még nem került sor és ha minden igaz, nem is fog. Mert Ombozi sem tervezi ilyet. Ugye nem tervez?

A legromantikusabb sárkány

    Michelle előbb kapta meg a nyílvesszőt, ez abból is kiderül, ahogy a fiú feljajdul. Mi lesz itt még… Szinte látszik Noel arcán, ahogy megvilágosodik és egyetlen szíve választottja Michelle lesz. Most érdemes a hölgyeményre is rápillantani és bingó! Ugyanaz a bárgyú arckifejezés, csak női változatban. Hűvös kék szemei játékossá válnak és egészen nagyra nyílnak az érdeklődéstől, mint egy apró gyereknek. Ahogy a fiú megfogalmazza a változást, Mich szíve hatalmasat dobban. Érzi, ahogy ereiben a vér száguldozni kezd, arca kissé kipirul és szőke tincséhez kap, hogy zavarát annak tekergetésével palástolja. Érzi a feléje közeledő arcot, de nem húzódik el, inkább csak megmerevedik ültében és figyeli a másikat. Oh, egek, az a zöld szempár milyen kutakodó, kémlelő, mintha a velejéig látna, s tudná a legapróbb legféltettebb titkokat, ennek ellenére is szeretve a lányt.
- Nem értem, hogy nem vettem eddig észre – maga is kissé előrébb hajol és hagyja az érzéseit szabadon szállni, mint a madarak. Jó erős kábszert adtál be nekik Cupi! Ha ebből kijózanodnak, kő kövön nem marad, innen üzeni minden kedves skizofréni narrátor énem! Na de hol tartottunk? Jah, igen, épp elájulunk Noel íriszeitől, attól a bárgyú arckifejezéstől, meg a szerelmetes szavaktól. Na de a csúcs most jön! Ilyen nyálas szöveget nem hányhat ki magából SENKI, ez már több mint egy szerelmi nyíl, ez a sátán maga! Na persze a szőkeség egyből vevő rá, még jobban kunkorítja zuhatagát, kék szemei ellágyulnak, negédes mosoly jelenik meg arcán. Félek, hogy amit most mondani fog, ki fog ütni mindannyiunkat.
- Ennél szebbet még senki sem mondott nekem – az a sóhajtás több mint elég eme mondat befejezéséhez. Csak pár centire, aztán már csak milliméterekre vannak egymástól (*narrátor eltakarja a gyerekek szemét*), de ajkuk nem ér össze, csak leheletük súrolja a másik arcát. A várakozás ott lebeg kettejük között, de mindketten tétováznak. Valószínűleg a szerelem tisztasága és a másik megbecsülése és tisztelete viszi rá őket erre az útra. De már mindegy is, Michelle-nek kell felelnie a kérdésre, aki egy pillanatra lehunyja a szemeit és ajkával óvatosan súrolja Noelét, majd hátrébb húzódik.
- A karjaidban lenni, csókokkal borítani be minden porcikádat, egyszerűen csak téged… - mondandója végére szinte teljesen elhalkul. Elég absztrakt látvány ilyen érzékenynek és nyitottnak látni őt, főleg úgy, hogy eredeti rellonos énje meg sem közelíti ezt a mámorban lubickoló mását. Kéne ide valaki, aki gyorsan kirángatja ebből a katyvaszból, ugyanis jelenleg ki sem lát a rózsaszín felhői mögül. Nem mer újra közeledni Noel felé, de vágyik újra az érintésre, az ajkak találkozására, hogy a fiú vigye és fusson vele, míg olyan messze nem kerülnek, ahol már nem zavarhatja meg őket senki.

A legédesebb zöldség


    A kis puffadt, de meg fogja ezt még bánni… Ombozi sem tudja még a csalárd tettet, melyet ellenük elkövettek, csak a hirtelen jött mámoros szerelem kábítja el, csakúgy, mint Michelle-t. Bááár, tény ami tény, egész szép párt alkotnak így együtt. Már ha feltételezzük, hogy a lánynak valaha is lehetne párja. Na de kanyarodjunk vissza az eseményekhez. Szóval gyönyörű, boszorkányszemek. Ezért most kitépné a hangszálaidat valószínűleg, de jelenlegi állapotában csak még nagyobbra nyitja amúgy is elég óriási szemeit. Aztán… Aztán megint elpirul.
- Te olyan édes vagy – pfejj, micsoda mézes-mázos hang. Rajongás holtig, az egyszer biztos. Michelle nem is állja meg, hogy szőke fürtjeit tekergetni kezdje, egy tincs egy ujj. Aztán még egy. Így játszadozik, mint macskák szoktak a gombolyaggal. Tekintete Noel puha ajkaira téved és erre fel beharapja sajátját, ami rettentően erotikus mozzanat, de végtelenül felelőtlen is. Nem kéne Noelt még jobban sűrű sötét bozótosba vezetni, így is eléggé ott van már. Aztán miféle bókok érkeznek? Ha ezt Mihael hallaná, valószínűleg eldőlne a nevetéstől, nem is, belehalna. Ha jobban belegondolunk, végtelenül hízelgő lehetne, ha nem ilyen nevetséges körülmények között hangzana el. Ráadásul ilyen nevetséges arckifejezéssel. Hát nem nevetséges? Gondolom nem, mert Michelle tovább olvadozik.
- Olyan vagy nekem, mint a sírásás az éjszaka közepén, mint az erekben csordogáló vér hangja, mint a bőr durvaságának érzése… - nos, a lányból is előjött a költő. Remek! Na és hogy Noel lenne az első? Igen, ilyen sületlenségekben ő az első, szerelmet már vallottak Michelle-nek. De a delikvens lábát levágták. Illetve fáját kivágtak. Mindegy, szóval a lényeg, hogy csúfos véget ért, tekintve, hogy nem bizonyult megfelelő személynek a szőkeség számára. Aztán ajkaik összeér egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra, de a lány elhúzódik. – Ne légy telhetetlen – halkan suttogja vissza, halovány mosollyal arcán, mely bágyatag görbévé alakul. Aztán egy rántás, reakcióideje nullára csökkenésével tehetetlenül tűri, no meg persze nem is igazán ellenkezik. Pár pillanat múlva két könyvsor között dönti homlokát a másikénak, egyik kezével arcán simítva végig.
- Én sem – leheli, miközben érzelmei futótűzként terjednek szét testében. Ajkait a másikéra tapasztja és még közelebb húzza magához, egyszerűen nem bírja türtőztetni magát. A vészjelző ott villog a fejében, de nem áll meg, nem löki el, csak szorítja, émelyítő szerelemmel kapaszkodik belé. Aztán egyszer csak elereszti és kissé el is tolja magától Noelt.
- Menjünk. Szökjünk meg, bárhová! – kék íriszei ragyogóbban világítanak, mint eddig bármikor. A zöld szempárba néz és heves lélegzetvételek közepette várja a folytatást, hogy mennek, vagy maradnak.

Székesfehérvár
Noel édesem és családja

    Minden a könyvtárban kezdődött, amikor az a szárnyas szörnyeteg eltalálta a két fiatalt. Őrült szerelem dúlt közöttük, amely fellobbant és nem akart kialudni. Nem vesztegették az időt, azonnal Noel otthonába indultak, mint egy kis gerlepár. Michelle olyan izgatottan készülődött reggel, mint még soha. Hiszen a szerelme szüleivel fog találkozni! Elegáns inget vett fel, természetesen női kiadásban, melynek felső gombját szabadon nyitva hagyta, hozzá egy feszes csőfarmert, egy magas sarkút, mely feketén virított lábain és végül a kedvenc karpereceit. A bőröndjébe mindent bepakolt és még így sem volt nagy a csomag. A lehető legízlésesebben szexis cuccok lapultak a táska alján, úgy rohant ki párjához, hogy mielőbb elindulhassanak. A vonatút kifejezetten kellemes telt, végig összebújva, csókokat váltva, beszélgetve közeledtek a célállomás felé, s az idő csak úgy repült. Mire észbe kaptak, már ott is voltak Fehérváron.
- Kicsit izgulok – suttogta, de válaszra már nem maradt idő, szálltak is le a vonatról. A kíváncsi, vagy épp kéjenc tekintetek jártak Michelle csípőjének vonalán, dekoltázsa mentén, vagy épp szőke, zabolátlan tincseit méregették. Hozzászokott? Igen. De még így is érezte, ahogy kedvese féltékenyen tekint végig minden hímneműn, aki csak rá mer pillantani. Hát nem édes? A napsütésbe kiérve Noel egy fekete BMW-hez vezette, ahol egy lány ugrott a nyakába. A hangos köszöntés megmosolyogtatta Michelle-t annak ellenére is, hogy alaphelyzetben forgatná a szemét és csípős megjegyzéseket tenne. Aztán hipp-hopp, már a hatalmas ház felé tartottak tántoríthatatlanul, közben elejtett információmorzsákat csipegetett össze, miszerint nagy lesz a fogadóbizottság. Hát így is lett. Noel anyja végtelen kedvességgel és kitörő örömmel fogadta a szőkeséget, no meg persze a fiát, nem győzte hangoztatni, mennyire odavan azért, hogy Ombozi végre talált magának egy lányt, ráadásul nem is akármilyet!
    Az ebéd is kellemesen telt, míg a családfő üzleti dolgokról tárgyalt párjával, addig Michelle-nek olyan kérdésekre kellett válaszolnia, melyekbe rendre belepirult. Ezt leszámítva illedelmesen felelt, szépen sorban a felmerülő dolgokra, megerősítette a szülőket és rokonokat, ő bizony él-hal Noelért. Így is volt, de ezt le sem tagadhatta volna. A délután és este szintén családias hangulatban telt, ami a lány számára teljesen új volt. Köztudottan ramaty a kapcsolata a szülőkkel, így egész gyermekkorában csak Mihaelre számíthatott és ez fordítva is igaz volt. A nővéreik is aranyosak voltak, de sosem volt az igazi az a kapcsolat. Nem csoda, hogy ez az idilli kép letaglózta és ámulatba ejtette őt: máshogy is lehet, nemcsak feszengő tekintetekkel, elfojtott indulatokkal, gyanús méregetésekkel és fájdalmas szavakkal. A sok mosoly a szerelem mellett az ő szívét is örömre fakasztotta, így hát kijelenthetjük, ezt megköszönheti a szárnyas galádnak. Végre olyan családot láthat, amilyenre mindig is vágytak ikrével. Eközben persze Noellel néha váltottak egy-egy titkos érintést, fejbúbra adott csókot, de ez ott és akkor elég is volt.
    Az este közeledtével végre visszavonulhattak, így Michnek alkalma nyílt lezuhanyozni és kicsit rákészülni az estére. A szobába belépve falatnyi hálóingében mászott be a fiú mellé az ágyba. Szép szoba volt, mindenhol színek és tárgyak emlékeztettek arra, hogy a Rellonból szöktek most el, a zöld szín dominált a helyiségben.
- Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el, majd hagyta, hogy magához ölelje. Az éjszaka további részében nem beszélgettek, de nem is volt rá szükség.

7 nap múlva
    Csend. Az egész szobában csend honolt, mikor Michelle óvatosan kinyitotta szemeit. Aztán feltámaszkodott és fáradtan körülnézett, de nem látta Noel, ráadásul nem is érezte annak hiányát. Nagy nehezen felült és törökülésbe húzta a lábát, majd végigjáratta szemét a falakon és tárgyakon. Nem érzett semmit. Az elmúlt egy hét olyan érzésekkel volt tele, amiket soha nem hitte, hogy megtapasztal, most mégis, hogy túlesett rajta, nem bánta meg. Közel sem éreződött az a hév, ami eddig hajtotta, nem érzett fájdalmat, hogy nincs mellette a fiú, de még csak ürességet sem. Mintha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba. Egyetlen éjszaka alatt elvágtak egy zsinórt, ami elérhetetlenül eltávolodott, majd egyszerűen végképp eltűnt. A lány idegesen túrt bele hajába. Itt vannak Noel házában, a szülők már magukban a lagzit tervezgetik, a vizsgák már megkezdődtek és itt csücsül Ombozi ágyában, miközben baromira nem érez semmit. Gondolkodás nélkül a táskájáért nyúlt, hogy kivegyen belőle egy farmert, egy pólót, majd magára kapja a tornacipőjét. A cigijét zsebre vágta és a padlás felé indult, mert tudta, hogy a másikat ott találja. Beszélne kellett vele, mielőbb. Talán még nem késő. A helyiségbe szinte nesztelenül nyitott be, majd behajtotta maga mögött az ajtót és a félfának támaszkodva kattant az öngyújtó. Figyelte a neki háttal lévőt, de még nem tudott megszólalni. Ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy kimondani. Aztán szívott még egyet a dohányból és belekezdett.
- Nem tudom, mi volt ez az elmebeteg egy hét, de eltűnt. Nem dobog hevesen a szívem és nem érzem, hogy ugyanolyan lenne minden, mint volt. Noel, én… - és megakadt. Nem tudta kimondani azt a bűvös szót. Sajnálom. Nem értette, hogy jutottak idáig, de ha nemcsak ő érez így, akkor nem kell tartania a szavak súlyától, nemde? Talán csak valami trükk áldozatai voltak, de ezt ilyen kegyetlenül kimondani… Főleg azok után, amilyen kedvesen itt bántak vele. De nem volt más választása. Muszáj volt kimondania.
- Szerintem menjünk haza és felejtsük ezt el. Valaki megtréfált minket. Jól éreztem magam veled, a családod tündéri, de én nem vagyok idevaló. Sem melléd való. A legkorábbi vonattal ma visszautazom. Az lesz a legjobb, ha egy ideig most nem találkozunk – halálos nyugalommal szívott bele a cigijébe, a keze mégis remegett. Talán mégsem volt olyan higgadt, mint gondolta, vagy szerette volna. Most merre tovább innen?

Székesfehérvár
Noel és a ház üressége

   Csend fogadta. De nem is bánta, mikor belépett, csak várta, hogy valami isteni erő megszólaljon helyette, elmondja, amit el akar, igazságot tegyen és túlessen ezen az egészen. De sajnos az élet nem megy ilyen könnyen, kegyetlen és vérszomjas, a leggonoszabbak pedig mindig az őszinte emberek. Széttörik mások álmait, szívét és jövőjét egyetlen apró szóval, vagy mondattal, de nekik ez a dolguk. Michelle is az őszinte kategóriába sorolható, sosem okozott számára nehézséget az igazság mások szemébe vágása, most mégis rossz érzés fogja el, mikor szóra nyitja száját. Noel intése is meglepi, de ha akarná sem tudná úgy befejezni a mondatot. A gondolatmenetet azért még befejezi, a várt hatás pedig megtörténik. A fiú ráemeli tekintetét, a lány ereiben pedig kis híján megfagy a vér. Ahogy közeledik felé, szívesen kihátrálna, de sem a büszkesége, se a merészsége nem engedi ezt. Ha már belekezdett, be is fejezi. Csakhogy a válasz meglepi és a döbbenet valószínűleg arcán is mutatkozik. Noel egyértelműen dühös. Pedig őt is átverték, nem? Ez az egész csak varázslat műve volt, akkor meg miért ez a heves reakció. Nyitná a száját, hogy válaszoljon neki, de akkor elmegy mellette és bevágja az ajtót. Michelle-t sem kell ám félteni, pillanatok választják el, hogy eldurranjon az agya, de ahelyett, hogy utána üvöltene, csak magában motyogja végig a választ, villámló, jeges kék tekintettel.
- Nem vagyok a bábud. Akkor megyek el innen, ha majd nekem úgy diktálja kedvem. Egyébként pedig teljesen felesleges ez a kirohanás, normális reakció, hogy miután beszerelmidrogozva idáig hurcoltam magam, utána a magamhoz térésemkor el akarok tűnni a fenébe. A francba… - hangja alig hallató, a fiút sem fogja már elérni, de ha magában tartja, megpusztul. Megvárta, míg a szobaajtajuk becsapódik – ekkor jött csak igazán jól, hogy Noel ideges -, majd leosont és minden holmiját berakta a bőröndjébe, amit elhozott, majd a táskát a fal mellé állította. Gyorsan végzett, így felment a padlásra újra, hogy szívjon egy újabb cigit. Az ideg majd megölte, legszívesebben megfojtotta volna az első szembejövőt, így nem csoda, hogy kezében kést forgatott. Aztán kivágódott a padlásajtó és Ombozi dühödten ragadta meg Michelle mindkét kezét, jó erősen megszorítva. A finom kezekből egy pillanat alatt hullott ki mind a kés, mind a cigaretta. Fel sem fogja a hallottakat, így mikor a fiú vasmarka lekerül a lányéról, egyszerűen pofon vágja, majd kezével becsapja a padlásajtót, de ő maga a helyiségben marad.
- Szerinted nekem nem esik baromi rosszul?! – az addigi kellemes hang, üvöltéssé változik. Az egész padlás visszahangzik. Mich még soha életében nem üvöltött senkivel. Soha. – Azt hiszed azzal, hogy idekötsz, majd könnyebb lesz neked? Mert nem! A következő két nap egyenes szenvedés lesz, amihez nem tudok és nem is akarok jó pofát vágni! – a hangja betölti a teret, Noel valószínűleg megdöbbenhet a mindig higgadt, halk szavú lányon, aki jelenleg épp állati módon kel ki magából. Felbőszített vadként támad csak úgy, mint társa, bár az elhangzott szavak eljutnak a tudatáig és a szívéig is, de kényszeríti magát az ellenállásra. Nem hajlandó. Nem, ha belehal sem.
- A menekülés nem az én asztalom. De ami kettőnk között történt, az nem természetes úton kezdődött, hanem valami nyomorult bájitallal, vagy tudom is én! Szerettem veled lenni! – fakad ki, majd széttárja karjait. – De ez nem ilyen egyszerű. Én nem egy belőtt szerelmes akarok lenni, sőt, tudod mit? Semmilyen sem. De ha úgy hozza a sors, akkor azt akarom, hogy valóban én kezdjem el ezeket az érzéseket érezni. Itt belül – szívére mutat egyenesen és a szemkontaktust végig tartja. Kemény a lány, magához is és Noelhez is. De most képtelen tisztán gondolkodni. Egyszerűen nem megy. – Az érzéseim az emlékekből fakadnak. És a tieid is. Nem azért érzed azt, amit, mert a sors hozta így, vagy mert tényleg ez lett a vége. Hanem mert együtt töltöttünk egy hetet – a kimondott szavak szinte visszhangoznak az üres térben, közöttük lebegve, egyre csak növelve a feszültséget. Az utolsó fiú által kiejtett mondatok pedig végképp felteszik az i-re a pontot. Michelle szeméből sugárzik a sajnálat és a lemondás. Neki ez kevés. Eddig egyetlen embert szeretett, de ahhoz nem volt szükség segítségre. A szíve választotta. Noelt viszont nem. Lehet, ez később változna, de ehhez idő kell, sőt, annál is több idő. Ami most, jelen pillanatban nincs nekik.
- Nézd. Szeretnék hazamenni. Megértem, hogy a szüleid miatt aggódsz, de megmondjuk, hogy vizsgáink vannak, sietnünk kell haza. Ami pedig ezt illeti… - ezzel célozva kettejükre – Szerintem egyelőre hagyjuk. Én erre most képtelen vagyok. Ez nekem sok egyszerre. Nem tudom, hogy az idő mit fog hozni, de jelenleg nem vagyok képes komoly érzéseket táplálni senki iránt. Megrémített az elmúlt pár nap, talán ha csitul ez az egész, beszélhetnénk újra. De most nem megy – a bűvös szó továbbra is ott lapul benne, de nem bírja kimondani. A hangja immáron nyugodt, némileg csalódott, de határozott. A tartását lassacskán visszanyeri és lehajol a földön lévő késért, majd megint forgatni kezdi, miközben a másik válaszát várja. Nehéz ügy.

A halálba indulók...

    Morc rellonosként járta a folyosókat az utóbbi időben, nagyjából azóta, hogy Fehérvárról visszajött. Továbbra sem tudta eldönteni, hogy hiba volt-e, vagy szerencse, de ezen kár is volt gondolkozni. Megtörtént és kész. Hogy ebből még mi lesz, azt jobb nem is firtatni, mert minden maradék jóindulata is elpárologna a gondolattól, hogy egy mézespuszedliként ugrálva rózsaszín köténykében, szerelmetesen csipogjon mindenféle hülyeséget. Pont nem úgy találták ki, hogy ez működjön. Ma is, mint úgy általában minden nap az utóbbi időben, sétálni volt a faluban és onnan tartott visszafelé. Az idő kellemes volt, egy kis szellő is fújdogált, de ez csak még jobban megnyugtatta. Itt volt az ideje az undorító tél távozásának, sosem szerette azt az évszakot.
    A kapuhoz érve egy cigit tett a szájába és rágyújtott, majd végtelenül flegma fejjel grimaszolt egyet, mikor két elsős visítozva rohant el mellette, mondván két vizsgájuk V lett. Ő eddig egyet írt meg és az is K. Ennyit erről. Ahogy a hatalmas ajtóhoz ért elfogta valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés. Talán vissza kéne fordulnia, talán nem most kéne visszatérnie az alagsorba. Később jobb volna az időzítés, hiszen minek elsietni az ilyesmit? És persze most következik a kitűnő példája annak, amikor valaki nem hallgat a megérzéseire, hanem csak azért is megteszi, amit nem kellene. Ahogy belépett felvonta a szemöldökét és elkerekedett a szeme.
- Mi a…? – még a cigaretta is kiesett a szájából. Na ezért kellett volna odakint maradnia. Megnyugtatná a tény, hogy végre valamiből ő maradt ki, de nem, ilyen mázlija nem lehet. Ahogy végignézett a sok undorítóan aranyos holmin nem tudta hová tenni az őt kerülgető hányingert. Aztán rájött, hogy ez nem szimplán ízetlen tréfa, ugyanis hallott valamit az „Ölelgessünk zöldeket” napról, de totális képtelenségnek tartotta, hogy ez valaha is megvalósulhat. Egy mindenesetre halál biztos volt: aki hozzá mer érni, az kezdheti is ásni a sírját.

Cukortúltengés = Fagyasszunk ribizlit

    A felkészületlenség lehetett csak az oka annak, hogy rutinos szőkénk kikerekedett szemekkel meredt a csarnokra. EZ MI? Mindenhol plüssök, meg színes szívecskék, undorítóan aranyos dolgokkal fűszerezve. Aztán meglehetősen hirtelen, megint a semmiből egyik új háztársa bukkanhatott elő, mert eddig még nem látta. Viszont az ámulattól nem nagyon tudott megszólalni, csak ugyanazzal a beparázott szemmel nézett végig mindenen. Ő ezt nem bírja, pár másodpercen belül vér fog folyni, igazából a fejében máris textilcafatok repkednek és mindent zöldre színezett, csak ezt ne… Aztán nagyon ideje sincs megmozdulni, ugyanis olyannyira az intim szférájába mászik a kócos, hogy hátrébb tántorodik egyet.
- Közelebb ne gyere… - a figyelmeztetés komolyan szól, nem hangosan, de nem is halkan, éppen olyan tipikus Michelle módon: „nem viccelek, tényleg kinyírlak” stílusban. Persze minek a figyelmeztetés, ezek sose tanulnak. Már éppen úgy döntene, hogy ebből bőven sok volt, amit látott, mikor a nyakába veti magát a vörös. Ezzel pecsételte meg a sorsát. Egy pillanatra fel sem eszmél a sokkból, viszont ahogy eleresztik, ösztönösen kel a fiú védelmére. Azt hiszem ebből még olvasztás lesz…
- Petrificus Totalus! – mondta határozottan, majd pálcáját lendítette és szegény Leonie megfagyott pontosan félúton a srác felé menet. Illetve inkább sóbálvány lett belőle. Ahogy tetszik. A megnyugvás egészen addig tartott, míg negyven centivel lejjebb meg nem szólalt egy hang. Itt jött a dilemma. A gyereket mégsem átkozhatja meg… De ha nem teszi, akkor át kell élnie a következő traumát, ami biztos vérontással végződne. Mikor a fiú felpillant rá nagy barna szemeivel, nyel egyet. Utoljára az öccse nézett rá ilyen cukin, de már neki se viselte el. Aztán mit volt mit tenni, megengedte, hogy megölelje Krisztián. Rutinja nem lévén, esetlenül összeborzolta a kis srác haját és amint lehetett eltolta magától. Brr. Szinte libabőrös lett ettől a falatnyi kedvességtől is. Úgy tervezte, hogy ebben az évben majd később használja fel ezt az egy alkalmat, de végül mégis muszáj most. Aztán nagyot sóhajt és a másik rellonosra pillant.
- Menj egy kicsit arrébb, megszüntetem az átkot. Így valószínűleg rácsókol a levegőre… - sóhaja fáradt és meggyötört volt. Sok neki ez így egyszerre. – Finite! – és ha a fiú úgy tett, mint ahogy Michelle javasolta, a vörös kócos magához tértében rohanhatott az eredeti irányba. A cigit közben elfogadta, de valójában minden gusztusa elment tőle. Mátéra pillantott és nézte, ahogy a kisfiú odasétál hozzá és kissé tétován ugyan, de megöleli. Háááát…

Szabadtéri kviddics kondi

    Nincs baja a kviddiccsel, csak unja. Oké, most biztos rádobáltok hatszáz kiló követ és ez csak az előjáték volt, de akkor is. Jelentkezett, mert pusztítani akart és levezetni a fölös energiáit. Hallott az előző meccsről és tényleg csábítóan hat a tudat, bármikor lenyúlhat egy terelőütőt, hogy péppé verje az ellenfelet. Na mondjuk ilyet sosem tenne, ezek csak felvetések, amiknek semmiféle valóságalapjuk nincsen. De tényleg.
    Üdvözlésképp, a fene tudja miért, de puszival köszöntötték egymást Daviddel. Na mondjuk neki aztán hót mindegy, mindenesetre a száját csukva tartotta. Nem lelkesedett ezért az edzésért, főleg nem hajnalban. Igen, a délután kettő óra IGENIS HAJNAL. Persze ha már ilyen hányattatásokban volt része, nem restellte szemérmetlenül megnézni magának a fiút. Nem rossz a CSK. Lassan persze szállingóztak az emberek és elérkezett a terv ideje is.
    A feladatsort végighallgatva felvonta a szemöldökét. Ennyi? Hát, ez elég gyenge kezdés, ami azt illeti. Oldalba bökte Mihaelt és szemkontaktussal lekommunikálta neki, hogy ez a feladat komolytalan, abszurd és különben is és egyáltalán. Ennél lehetne keményebb is a drága edző. Mindenesetre nem szólalt meg, hátha vannak gyengébb fizikumú társai is és bár szíve szerint csak miattuk emelte volna fel hangját a több gyakorlatért, végül mégsem tette. Helyette vállat vont és elkezdett futni a maga tempójában. Nem volt lassú, kocogós, de nem is az az őrült sprint. A kettő között, egyszerűen csak futott. Nem csoda, hogy a két kör gyorsan lement, majdhogynem az elsők között kezdett neki a további gyakorlatok férfi mennyiségű végrehajtásához. Neki ez amolyan bevezetés a sport világába, nulladik fejezet, előszó. Aztán két felülés között balhét észlelt és meg is állt, hogy jobban megnézze, mi folyik arrafelé. Piff, egyet behúztak Bennettnek. Kérdőn húzta fel szemöldökét a jelenetet látva. Nem hitte volna Đomiról, hogy majd pont ő fog keménykedni a csapatkapitánnyal, de miért is ne? Teljesen belefér. Aztán Leo méltatlankodását is hallotta, de nem foglalkozott vele sokat, inkább visszatért a felülések csodálatos világába.

Szabadtéri kviddics kondi
    Enyhén paraszt bátyját legszívesebben gyomorszájon verte volna, jó rellonos testvérhez méltóan, főleg mikor az grimaszolt. Igazából Michelle agyában az is megfordult, hogy Mihael valami gusztustalanabbra adja a fejét. Valószínűleg az lett volna az a pont, ahol nevet változtat és emigrál a fenébe. Mivel ez nem történt meg, így félig a tájékoztatásra, félig Mihael malackodására figyelve követte az eseményeket, hogy aztán futásnak induljon és a mindenből a fiúk adagját nyomja le. Sosem volt gondja a sporttal, a vívás segített a reflexein, az ahhoz kellő edzés meg a teherbírásán. Sima ügy.
    Aztán éppen hogy megérkezett a fogó, máris felfordulást okozott, ugyanis köszönésképp beverte a csapatkapitány orrát. Michelle szíve már majdnem (!) összeszorult, hogy a kis mimóza Đomi ekkorát adott az ártatlan Davidnek. Szívesen felkelt volna, hogy a srác helyett viszonozza, de jobbnak látta kimaradni a buliból, mert bár mindig, minden körülmények között támogatja a tömegverekedéseket, talán nem magukat, hanem az ellenfelet kéne leamortizálni. Így maradt a kiszabott felüléseknél és fekvőtámaszoknál. Mikor végzett és meghallotta a pár szót rögtön Misi mellé lépett, hiszen evidens volt, hogy a Saint-Venant család együtt képviseli a tökéletességi ágat. Nem volt sok kedve repdesni, meg kvaffot passzolgatni, de ha ez a feladat, muszáj teljesíteni. Akkor is, ha nincs ínyére. Seprűre ültek mindketten és felemelkedtek a magasba egy labdával. Részükről a szívatás magas iskolája ment, próbálták magasabbra, mélyebbre, oldalra dobni a labdát, de például Michelle fejében az is megfordult, hogy maga mögé ejti. Ezt kapd el gyökér! Aztán letett róla, nem akarta kihúzni Davidnél a gyufát - meg ugye Mihaelnél sem, egyelőre. Amíg jobb feladatot nem kaptak, addig vigyorogva túráztatták egymást, ezzel is kicsit gyakorolva a hirtelen reagálást.

Gwen
    Éjszakai sétára indult, itt volt az ideje a büntetéseknek. Ezúttal ezer százalékig biztos volt abban, hogy talál egy szabályszegőt, akit feketére büntet – és nem rasszista, vagy pörkölési értelemben, bár az utóbbi szimpatikus opciónak minősül. Álmosan ásított egyet, mire megtett egy teljes kört, neki körülbelül ennyi is lett volna az éjszakai séta, azonban hangokat hallott az egyik folyosóról. Ez még ugye önmagában nem lenne gond, hiszen a festmények megállás nélkül jártatják a lepénylesőjüket, viszont egy diákot hallani vélt, így kutya kötelessége volt, hogy megnézze, mi a helyzet. Elindult visszafelé – mondanunk sem kell, a büntetés gondolatára rögtön kipattantak a szemei, az álom, fütty-fütty, tündérpor, elszállt -, majd a Fejetlenség folyosójának végén ácsorogva figyelte a jelenetet. Ha jobban belegondolunk, ilyen későn, pont ide tévedni már önmagában is éppen elég szívás, az meg ugye hab a tortán, ha jön ráadásnak egy prefektus is, az meg végképp apokalipszis, ha ez a prefektus Michelle. Szerintem ez az a pont, ahol nincs több kérdés. A lány lassú léptekkel közelítette meg a jelenetet, minek hatására a festmények kissé elcsendesültek. Naná, remélték, hogy ők megússzák ép bőrrel, csak azt felejtették ki a számításaikból, hogy Mich kevés dolgot rühell jobban a pletykálkodó vásznaknál. Egy-egy = x… Megállva a nálánál legalább két, de inkább három évvel fiatalabb diák mellett szúrós szemmel nézegette magának a gúnyolódókat, majd pálcáját elővette és Gwenre szegezte.
- Tilosban járkáló szökevény. Nevet, házat, évfolyamot. Ha hazudsz, a festmények beköpnek, ráadásul kapsz egy jól szituált átkot is – azzal Mich elővette a prefektusi jelvényét, hogy igazolja magát, bár erre igazán semmi szüksége nem volt. Nem köteles mindenkinek villogtatni a kis csillogó mütyürt, ő azonban volt annyira fair, hogy megtette. Arról nem is beszélve, hogy feldobódott, hiszen végre büntető pozícióba került. Jessz.

Noel

Noel

Noel

Noel

Noel

Adam cicc
Anehézválasztáseredménye

Noel