31. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szabó-Kelemen Zsombor összes RPG hozzászólása (19 darab)

Oldalak: [1] Le
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 3. 23:57 Ugrás a poszthoz

nina.

Az egész egy nagy humbug. Hatalmas, egetverő, és azt hiszem, hogy ami a legfontosabb; felesleges. Mármint számomra, mert ettől se nekem, se másnak nem lesz egy egészen aprónyit sem jobb. Ami pedig a legrosszabb, hogy nem is értem, hogy mi szükség van rá.
Gondolkoztam - nem értem, miért hitték, hogy nem fogok, és miért hiszik még mindig azt -, és arra jutottam, hogy ez egy bosszú. Egy nagy, eszement jól - mert tényleg, lássuk be, hogy eszeveszett zseniális maga az ötlet is, nemhogy a megvalósítás! - kifundált, megcsinált, véghez vitt - ragozzam? - bosszú. És hogy miért?
Lennének ötleteim, és azt hiszem, hogy az egésznek az alapja azt, hogy hetedikben - igen, az első évben, amikor a tantárgyak listájára egyáltalán felkerül - megbuktam biológiából, és bár vért is izzadtam, illetve mindenféle egyéb dolgokat, mégsem sikerült elkerülni a csúfos csalódottságot, amit ezzel otthon okoztam. De most komolyan, hogyan vallja be egyszerűen, könyörtelenül, de mégis szívhez szólóan - a problémák elkerülése végett - az orvos szüleinek, hogy annyit konyít a biológiához, mint a macska a hegedűhöz? Na igen. Nehéz volt az élet mifelénk, ahol a tökéletes kis sorba csak én nem illettem bele, és bár voltak nagy terveim - négy évesen - azzal kapcsolatban, hogy varázsló leszek, nem gondoltam, hogy ezzel egyszer majd azok az emberek, azok a könyörtelen, szívtelen, tudálékos zsarnokok - igen, a szüleimről van szó - vissza fognak élni, de megtették, és most itt vagyok.
Apropó...itt. Hol is van az az itt? Mert az oké, hogy elindultam abból a várból - vagy minek nevezik ezek az itteniek -, hogy könnyű esti sétát tegyek, hogy kiszellőztessem a fejemből a sok butaságot, mert tényleg, egy hangyányit talán már el is hiszem ezt a fesztivált, ami körülöttem van - miért éri meg ennyit beleinvesztálni a szivatásomba, most komolyan? Szóval...Nehéz az élet, ha sokat gondolkozom, mert mindig elvesztem a fonalat. Szóval...Ja, itt.
Itt most éppen megbotlom valamiben. Valamiben, ami...Egy koponya, ez teljesen természetes, végülis...Az ott egy luk az os temporale részen? Na várjunk. Koponya. Sötét. Valami nagy halom...Azt hiszem, sikítani fogok, vagy szűkölve elmenekülni, mint a kutya, akinek a lábára lépnek.  Csa a lábam nem mozdul. Lefagytam, így most a koponyát a kezemben szorongatva, azon küzdve, hogy a szívroham ne vigyen el tizenöt évesen; állok. Várom a jó szerencsém, ami érkezhet kutya, macska, négylábú asztal formájában, nekem mindegy. De azt tuti, hogy ha egyszer kijutok innen, akkor nagyon megbosszulok mindent és mindenkit.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 11. 18:28 Ugrás a poszthoz

nina.


Egyszer azt mesélte a nagyapám, hogy amikor apám kicsi volt, még attól is megijedt, ha valaki egy kicsivel közelebb vett a füléhez levegőt, mint arra ő számított... na jó, lehet, hogy nem ezt mesélte, de legalább valami ilyen frenetikus marhaságot. Úgy értem... Kinek jutna eszébe valaki fülébe lélegezni, csak úgy, hogy megijessze vagy... csak úgy? Mindegy is. Meg azt is mesélte, hogy egyszer felolvasott neki egy mesét - na nem mintha diszkriminálni akarnék egy nemzetet is, de...tuti, hogy német mese volt! elég csak a Grimmekre gondolni. -, amiben egy kiskölyök elveszett a temetőben éjszaka, aztán már csak a lábujjait találták meg. Apám nappal sem mert ez után a temetőbe menni.
Na nem mintha hatással lett volna rám, dehogy, a világért sem állítanék ilyet, meg amúgy is, én egyáltalán nem is vagyok se félős, se ijedős, vécére is egyedül járok ki - igen, még éjszaka is! - , ami azért... Na, mindenki érti, hogy mire gondolok. Mindenki fél valamitől, mindenki tart a sötéttől. Az emberek ilyenek, még akkor is, ha nem ismerik be.
Szóval...félreértés ne essék, én nem félek a temetőktől, de azért egy kicsit tartok tőle, hogy elhagyott lábujjakra akadok. És minekutána találtam egy halántékán lyukas koponyát, kezdem azt érezni, hogy egyre nagyobb a rációja annak, hogy mégis meg fog történni, amit nem szeretnék.
És én esküszöm arra is, hogy el akarok innen menekülni. Mielőtt bármi baleset érne, mielőtt én leszek a kisfiú a meséből, csak nekem... Nem, inkább bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha...
Á. Vagyis több Á, nagyobb, hangosabb, olyan falakat rengető, olyan ablaktörő, amiből tudjuk, hogy valami baj van. De persze csak a fejemben, annál azért sokkal visszafogottabb vagyok, minthogy rémületemben elkezdjek hangosan pánikba esni.
Csak nyelek egyet, próbálom azt a fullasztó gombócot leküzdeni a torkomban, és egészen biztos, hogy ha lenne velem szemben egy tükör, akkor a 'szenvedő kutya' arcot látnám viszont. Még inkább a földbe gyökerezik a lábam, és gondolok arra, hogy támadok, gondolok arra is, hogy elmenekülök, de mindenekelőtt oldalra fordítom a fejem, és megnézem, hogy ez a minden valószínűség szerint zombi szörnyeteg - lehet, hogy túl sok horrort néztem? -, akinek oszlik a teste, egy-két testrésze..
Na állj! Ez nem történhet meg, ez megint csak a túláradó fantáziám szüleménye. Mély levegőt veszek, oldalra fordítom fejem és...
- Gondolhattam volna. Te minden vagy, csak oszló hulla nem - közlöm, mintha a világ legtudhatóbb dolga lenne, hogy az én fejemben mik játszódtak le eddig.
- Nem gondolod, hogy túl késő van kisfiúk ijesztgetéséhez? - kérdezem szemöldököm felvonva, kezemet keresztbe fonva mellkasom előtt. Igen, a koponya még mindig ott csüng ujjaimon.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 23. 20:08 Ugrás a poszthoz

ashley.


Gyakorta akad gondom az eligazodással. Még amikor Budapest volt az otthonom, és nem ez a kastély, akkor is többször fordult elő, hogy valahova térképpel a kezemben, előzetes tájékozódás, illetve utólagos kérdezősködés után sem találtam oda egy adott helyszínre, mint az, hogy elsőre minden flottul ment.
Sokszor ébredtem arra rá idegen helyeken, hogy nem is ott kellene lennem, pedig meggyőződéssel viseltettem az iránt, hogy nekem bizony a megfelelő helyen van minden porcikám, arról nem is beszélve, amikor nemhogy eltévedtem, de még csak haza sem találtam, és szégyen szemre az anyámnak kellett értem jönnie, illetve ami még rosszabb volt, az az volt, amikor a nagy és okos bátyám tolta értem a nagy és okos képét.
amióta pedig itt vagyok, azóta ez a helyzet csak súlyosbodik, csak súlyosbodik, és úgy érzem, soha nem fog javulni, mert ugyan ahova egyszer elmentem, oda aztán annyiszor találok vissza, ahányszor akarok, de csak nem kérhetek meg senkit csak úgy, hogy kísérjen végig mindenen, ami ebben a hatalmas, jeget verő kócerájban van, nem? Hát nem.
Na persze ennek az köszönhető, hogy megint álldogálok egy olyan hely közepén, ahol eddig még nem voltam, és bár követtem az eligazítóm utasításait, ő vagy direkt ide vezetett el engem, amit kétlek, esetleg megint én nem értettem meg valamit abból, hogy mit akar nekem mondani, vagy ami még valószínűbb, az az, hogy nem kellett volna minden áron rövidítenem a saját kontómra, amikor elmondta, hogy a legrövidebb utat írja le nekem.
Persze így is jó, amúgy is éhes voltam, persze nem farkas módjára, de ha már itt vagyok, akkor legyen valami - ha nem is túl nagy - haszna.
Leülök egy asztalhoz, egyelőre csak elgondolkozom, mit akarok fogyasztani, hátha magától elkészül, netalántán még az orrom előtt is terem majd.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 29. 00:01 Ugrás a poszthoz

nina.


Amikor valaki először meglát engem, akkor általánosságban véve az első gondolat, ami mindenki fejében megfogalmazódik, az nem más, minthogy egy hatalmas nagy lúzer lehetek. Aztán a második gondolatra ez nemhogy elmúlna, még inkább fokozódik, főleg akkor, amikor nem mondok semmit, csak nézek ki a fejemből bambán, amikor odamegyek az emberekhez kérdezgetni, hogy hol vagyok, amikor... nem, inkább nem sorolom, mert teljesen felesleges, nem célom magamat teljesen lejáratni még a saját fejemben sem, magam előtt sem. De azért a harmadik lépcsőfok... na, az a legrosszabb, amikor valaki elér a harmadik lépcsőfokra, harmadik szintre, esetleg nevezhetjük még legalább harminc módon, de a lényeg ugyan az; azt gondolja, hogy bármit megtehet velem, nekem bármit lehet mondani, én bármit magamra kapok, arról nem is beszélve, hogy az emberek valamiért- fogalmam sincs miért, ilyenkor imádják rajtam köszörülni a nyelvüket.
Aztán a legtöbben megdöbbennek, hogy a terveik nem egészen úgy alakultak, ahogyan ők azt gondolták, mert se a göndör hajam, se az álmos tekintetem, se a csámpás fogaim, de főképpen nem az agyam az, ami ezt a fejemen, a fejemben be tudja fogadni.
És akkor valami kattan, valami olyan, amit az első pillantásnál az sem gondolna, aki a legnagyobb jóindulattal áll felém, akinek semmi rossz még csak meg sem fogalmazódik a fejében. Na persze nem tudom, hogy ez jó-e, az is lehet, hogy ez egy totál rossz dolog, mintha mondjuk haragomban vérfarkassá válnék, vagy ilyesmi, de... de semmi ilyesmi. Csak ilyenkor, amikor valaki  - persze tudom, hogy merő szeretetből - rajtam próbálja meg kiélni kicsinyes és gyermeteg dolgait, akkor én meg rajta élem ki a magamét, amit amúgy a gyógyszerek a rendes, csöndes hétköznapokban el tudnak fojtani.
Ujjam kicsusszan a koponyán található lyukból, azt is mondhatnám, hogy a csont gurul le szépen az ujjaim hegyéről, szinte teljesen mindegy; egy meglepően hangos puffanással földet ér. Egyik karom leeresztem magam mellé, a másikkal zavartan a hajamba túrok, majd a lányra pillantok, mert eddig a cipőm orrát fixíroztam.
- Igazad van, tényleg túlbecsültelek. Pár év még tényleg kell, hogy arra a szellemi szintre érj, ahol ők vannak. - Vállam megrántom, közelebb lépek hozzá pár lépéssel.
- Egyébként pedig nem ezek - mutatok körbe - a leginkább horrorba illő elemek ezen a helyen. Valójában te tehetsz róla, hogy egy ócska, zs kategóriás filmben érzem magam, mert semmiben nem különbözöl a legátlagosabb első áldozat típustól. Tudod, rövid nadrág, rövid ész... vagy valami ilyesmi. - megvonom vállam, még egy kicsit közelítek felé.
- Egyébként elég silány és értelmetlen lehet az életed, hogy ennyire megpróbálsz kompenzálni minden módon, de ha rám hallgatsz akkor inkább elmész egy dokihoz, az majd ír fel valami tablettát, amitől normális leszel - mondom még utoljára, amikor lány mellé érek, aztán tovább is sétálok mellőle, lehetőleg el innen. Utálom, amikor ilyen vagyok. Nagyon, nagyon utálom.
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2013. október 29. 00:02
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. november 11. 14:13 Ugrás a poszthoz

ágostóón.


Soha nem szerettem a Halloweent igazán, sőt, semennyire sem szerettem a halloweent, mert míg kicsi voltam, csak akkor jött szóba nálunk, amikor apám ijesztgetni akart valamivel. Egyébként a családunk ilyen törvény és hagyománytisztelő família; szórakozás helyett a temetőkbe jártunk, virágot vittünk a már elhalálozott szeretteink sírjára, meg... meg ilyesmi. Gyászoltunk és rimánkodtunk, meg imádkoztunk istenhez, hogy minket ne vigyen el olyan hamar, mint Borbála nénikémet, vagy a nagybátyámat, Örsöt. Vagyis én nem csináltam, hanem a szüleim csinálták, mi meg hallgattuk a tesóimmal, az unokatesóimmal, és minden rokonnal, aki kicsit is fiatalabb volt, mint az előttünk lévő generáció - tulajdonképpen ez volt az az esemény, ami kicsivel közelebb hozott bennünket egymáshoz a tesóimmal. Mást nem is nagyon tudnék felhozni.
Most sem érdekel igazán. Ez az egész tökös, zombis, hullás akármi... De mintha megszólalt volna bennem valami, ami titokban nagyon, de nagyon kíváncsi; összeszedtem magam, mindenféle jelmez és egyéb kiegészítő nélkül, mintha csak tévedés lenne az egész, mintha sosem meg sem történt volna... na mindegy. Szóval kiesz a fene a rétre, és nem, nem tévedtem le, senkinek még csak nem is fogom ezt füllenteni, mert most már tudom, mi merre van, s erre nagyon is büszke vagyok.
Büszkén lépek be a kapunk, büszkén nem veszem a hülye töklámpást, amit mindenáron rám akarnak tukmálni, majd büszkén... tulajdonképpen nem csinálok semmit. Zsebre tett kezekkel ácsorogok mindennek a közepén, fintorogva nézek körbe és körbe, hátha látok valami olyat, ami miatt érdemes volt lejönni, de igazából... akármennyire szeretném azt mondani, hogy ez az este majd mindent megváltoztat, egyelőre nem látok mást, csak egy, azaz egy ismerős arcot. Lehet, hogy ennél többre nem is kellene várnom?
Továbbra is zsebre dugott kezekkel elkezdek felé lépkedni,  s mint aki csak úgy véletlenül - igen, itt meg is dőlt az, hogy nem füllentek arról, hogy kerültem ide - vetődött a közelébe... szóval ráköszönök.
- Hello - nyögöm ki magamból, szinte megszenvedtem ezzel az egy szóval. A szociális kapcsolataim némiképp javításra szorulnak, bár mielőtt javítgatni kezdem, azt hiszem, ki is kellene őket építeni. Nem gondolom, hogy ez a legremekebb kezdet rá, de legalább valamilyen.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. november 18. 19:17 Ugrás a poszthoz

ashley.



Az életnek vannak furcsa meglepetései. Furcsa, groteszk meglepetései, amik inkább illenének valami filmbe, ami gyerekeknek készítettnek álcáznak, holott csak a felnőttek értik meg a leghátsó jelentését. Ezekben a filmekben általában vannak mindenféle fura lények, amikről aztán kiderül, hogy valami sötét titkuk van, valami olyasmit tudnak, ami aztán a föld elpusztítására is alkalmas, és...
És most itt van az orrom előtt egy. Na jó. Nem pont az orrom előtt, hiszen ahhoz legalább két fejjel magasabbnak kellene, hogy legyen, míg is, hogy egyébként még mindig csak ülök. Hatalmas szeme van, nagyon apró, gombszerű orra, és hatalmas - tényleg hatalmas! - lelógó fülei, amikből hiányzik egy-egy darab, ami láss csodát, kísértetiesen hasonlít egy angyalka formájú sütőformára. Ám a legjobb még csak most jön; ki akar szolgálni.
Fáradt vagyok, eltévedtem, és nem mellesleg; a gyomrom olyan hangosan korog, hogy nem tudom kihagyni a lehetőséget. A végén két eshetőség áll fenn; az a minden manónak beöltözött kistermetű ember nem szolgál ki mégsem, hanem kinevet, esetleg mérgezett ételt rak elém, amitől hallucinációim támadnak majd, hogy még inkább megbolondítsanak a szüleim. Igen, egészen biztos, hogy ez is az ő művük. Összeszorítom ajkaimat, megrázom fejemet. Nem, nem vehetem igénybe,mert tudom, hogy abból csak nekem származna hátrányom velük szemben. Inkább csak keresek magamnak valami ehetőt, ami jelen esetben egy darab sajt, és már indulok is kifelé.
Vagyis indulnék, ha nem állná el az utat egy fiatal leányzó - vagyis inkább hajolná -, a könyveit szedegetve. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy közelebb lépdelnek hozzá, így amikor az aprócska káromkodás kicsúszik a száján, már rég olyan közel vagyok, hogy az utolsó földön maradt kötetet én magam emelhessem fel, s nyújthassam felé.
- Ugyan, ez nem annyira gáz, beleeshettek volna egy adag tehénlepénybe, az sokkal rosszabb lenne. - Megrántom a vállam, amolyan félvállról - csak a stílusosság kedvéért -, miközben elmotyogom a nyugtató szavaimat. Persze lehetnének jobbak is, de éppen eszem, ilyenkor pedig arra sajnos nem telik.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 11. 20:40 Ugrás a poszthoz

meccs után, mindenki, aki hall.

Gondolkoztam már az, hogy mi lenne, ha valami nagyobb baleset érne, esetlegesen olyan, aminek a vége egyben az én végem is. Aztán mivel ez a megfogalmazás még számomra sem volt teljesen érthető, így a kérdés átváltozott egészen egyszerűen. Mi lenne, ha meghalnék, csak úgy? Olyan hirtelen?
Igen, így már sokkal érthetőbb volt. És sokkal konkrétabb is. Legalább annyira konkrét, mint az érzés, amit éreztem, amikor Axel felém közelített teljes erővel, teljes dühvel és eltökéltséggel. Igen, azt éreztem, hogy most van itt a pillanat, az életemnek feltehetőleg vége lesz, ha csak nem történik valami isteni csoda. Mivel azonban se vallásos nem vagyok, sem hiszékenységgel nem áldott meg a sors, a deus ex machina közbeavatkozást valahogyan mégiscsak lehetetlennek tartottam; csakis magamra számíthattam. Magam sem tudom már, hogy hogyan, de annyira félre tudtam rántani a seprűmet, hogy az életem ne egy farúdra feltűzve érjen véget, főleg ne a levegőben, azonban a zuhanás nem kerülhettem el. Vagyis gondolom, hogy a földön értem a végemet, mivel magát a pillanatot már nem tudtam megvárni; az ütközés fájdalmaitól eszméletemet vesztettem.
De tényleg. Ha én akkor eszméletemet vesztettem, akkor mi van most? Minden olyan csendes, békés, fényes...lehetetlen, hogy nem fáj semmim. Lehetetlen, hogy nem történt semmi, ez pedig egy egyszerű álom....igen, minden bizonnyal meghaltam, ez meg a fehér fény, amiről mindenki beszél, aki visszajött, amiről könyvek regélnek, ami... Ami minden bizonnyal hatalmas baromság. Lehet, hogy elkábítottak. Lehet, hogy... Lehet, hogy ez fájdalom: lehet, hogy az az enyhe bizsergő érzés, ami terjed végig testemen, az a fájdalom előjele? Lehet, hogy a zizegés, amit a fülemben hallok, az ébredezésnek az első jeleit hívatott bemutatni? Minden bizonnyal, mivel a bizsergés erősödik, és minden másodpercben egyre jobban érzem, hogy ez nem is bizsergés, hanem fájdalom, éles fájdalom, ami az egész testemet szorongatja. A mellkasomon ül, a csontjaimig hatol, mígnem már megérzem, hogy hajam nedvesen, undormányosan tapad a halántékomra. Igen,  minden bizonnyal felkeltem, és ha mégsem hinném el - ugyan, ki ne hinné el, hogy él, amikor annyira fáj, hogy a testének olyan pontjait is felfedezi, amikről eddig nem tudott -, akkor Luca hangja megtöri az eddig beállt, apró zizegésekkel megzavart csendet.
És akkor minden eszembe jut. Az, hogy a fél csapatunk összetörte magát, az, hogy én miért kerültem ide... Jobbra fordítom a fejem, majdan balra is, mintha számítana valamit, de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bár ezt nézelődés nélkül is meg tudtam volna állapítani, hiszen a veszekedő hangok egészen könnyedén képesek a figyelmemet felhívni rá.
- Ne egymást öljétek, hanem hozzatok egy adag morfiumot! - sziszegem fogaim között. Feltehetőleg az arcomat is eltalálta valami - lehet, hogy én voltam, tulajdonképpen lényegtelen is -, mert még a beszéd is fájdalmat jelent. De azért remélem, meghallott valaki.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 17. 00:19 Ugrás a poszthoz

lucicca **., a bál kezdete után nem sokkal.


Annak, hogy a mai este megvalósulhatott számomra, két oka van, a kettő pedig gyökeresen összefügg. Az első az, hogy mikor összepakoltam a cuccaimat fél évvel ezelőtt - bele sem merek gondolni, hogy már ennyi idő eltelt! -, az anyám követelte, hogy rakjak be egy elegáns ruhát, amit pediglen azzal indokolt - és teljesen logikusan, ha belegondolok... -, hogy soha nem tudhatom, mikor lesz rá szükségem. Végül sikerült neki becsalnia úgy a bőröndömbe, hogy feladtam a küzdelmet. Vagyis félig-meddig, hiszen még egyszer, utoljára kiszedtem a többi ruha a közül az ugyan pedánsan, de mégis csak összehajtott viselnivalót, hogy szépen zsákba rakjam, vállfára akasszam, pont úgy, ahogyan a nagyok. Ha már öltöny, akkor legyen olyan, amilyennek lennie kell, ne legyen rajta egy fél gyűrődés se, különben az egész este folyamán azon rágódnék. Ennyi a történet, e nélkül ma nem lennék itt.
Na meg persze kellett hozzá Luca is. Nem is tudom, meddig rágódtam, mígnem végül rávettem magam, hogy elhívjam, s mikor már lélekben készültem arra, hogy orr horgasztva visszasunnyogok a helyemre, ahonnan majd senki nem látja a szégyenemet, akkor... akkor igent mondott, én meg olyan meglepetéssel konstatáltam, hogy visszamentem a szobámba, ahol jöttem, és... és ennyi.
Most pedig itt vagyok. A nagyterem díszes bejárata előtt, ahova a találkát megbeszéltük. Lehetnék türelmetlen, ülhetnék tűkön, ahogyan a mondás tartja, mérgelődhetnék, hogy késik - persze nem késik, csak én jöttem előbb -, de nem lenne értelme. Inkább csak csöndben várom, hogy megérkezzen, miközben fél füllel hallgatom a nagyteremből kiszűrődő zene halk hangjait, s figyelem az embereket -  na nem mintha sok lenne, sőt! -, akik ki-be haladnak, ilyesmi. S ha ez nem lenne elég, akkor a ruhámról szedegetem az időközben rászállt szöszöket, mert borzasztóan bosszantanak. Mindenhol ott vannak, mindent tönkretesznek...
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2013. december 17. 18:44
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 20. 16:00 Ugrás a poszthoz

lucicca. **.


Ha azt mondom, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, akkor azt hiszem, hazudnék egy aprót, az pedig igazán nem szokásom, így inkább azt mondom; egy szemhunyásnyit aludtam, de többet nem.
Amikor odaálltam Luca elé és megkérdeztem arról, amiről - igen, a bálról, de hisz mindenki tudja, na! -, akkor egy másodpercig sem jutott eszembe az, hogy ez ennyi fáradalmat és bonyodalmat fog okozni az életemben. Na persze semmi komoly, csak rástresszeltem teljesen, úgy meg iszonyatosan nehéz bármit is csinálni; szép elmaradásom keletkezett a tervezett szorgalmikban és a kötelező beadandóknál is, mert egészen egyszerűen... Nem vitt rá a lélek, hogy leüljek és elkezdjem megcsinálni, hiszen amennyire egyszerűen ment az elhívás, annyira bonyolult volt minden más. Mondjuk a gondolatok a fejemben szinte szétfeszítették a koponyámat. Rossz gondolatok; mi van, ha nem jön el? Mi van, ha eljön, de csak azért, hogy azt mondja, mást választ? És mi van akkor, ha csak egy levelet küld, hogy bocsi, de mással megyek? Erre összehasonlíthatatlanul nagy esélyem volt képzeletben, hiszen biztosan ezer meg ezer partnerlehetősége akadt - nos, ami azt illeti, csodálkoztam is, hogy én vagyok az első, akinek igent mondott, azon meg még jobban, hogy milyen egyszerűen és gyorsan tette mindezt.
Szóval ez a stressz a tegnap estében csúcsosodott ki, amikor már elő volt készítve a ruhám a szekrényen, a cipőm fényesre volt suvickolva - igen, mindent ilyen gondosan, pedánsan előkészítek -, lefeküdtem az ágyba, behunytam a szememet és... és semmi. Én egyszerűen fetrengtem, forgolódtam, pislogtam és bambultam, de igazán semmi nem tudott álomba meríteni, mert ott fészkelt az aggodalom bennem, valahol nagyon mélyen és kínzott, nagyon kínzott.
Így most is kínoz mindent eltelt másodperc is, mindent pillanat, amiben nem topog elém mosolyogva - igen, hiszen mindig mosolyog! -, nem történik semmi, és éppen már azon vagyok, hogy a teljes pánik eluralkodjon rajtam, hogy felvegyem a nyúlcipőt, hogy senki ne lássa az eddigieken kívül, hogy itt állok, mint egy szamár, amikor valaki megérinti a kezemet, én meg azzal a mozdulattal fordulok sarkon, és szó ami szó, teljesen elképedek. Ha nem lenne annyira otromba, még a számat is eltátanám. Tekintetemet végigjártatom feje búbjától a cipője orráig a kisasszonyon, s  onnan is vissza, ha ez ne lett volna elég, és meglepődve tapasztalom, hogy a lány, aki minden csínyben és bolondozásban benne van, akivel minden játék öröm... mintha most teljesen más lenne, de hát biztos a smink teszi.
Mindenesetre mire feleszmélek, addigra már rég beszél hozzám, én pedig csak bugyután bólogatok, mint aki nem gondolkozott közben, s teljese tudja, miről van szó. Nem hiszem, hogy elhiszi majd, de egy próbát megér.
- Hűha! - csúszik ki aztán a számon. - Nagyon csinos vagy! - miközben beszélek, egyre erősebben fogom kezét, mintha érezném, hogy valami itt nincs rendben, valami nem biztonságos. De hogyan is lehetne? Egy ilyen cipő... egy ilyen cipő...
Gondolatban arcon ütöm magam, próbálom erre az estére mellőzni minden okoskodásomat, így azt is, amivel felhívom a figyelmét arra, hogy mennyire egészségtelen az ilyen cipők viselése. Nem. Inkább csak ajkamba harapok, kérdésére pedig enyhén biccentek egyet.
- Hát, azért jöttünk, nem? - kérdezem, s közben már ott is vagyunk, ahol lennünk kell; benn a nagyteremben, ahol hirtelen mintha többen lennének, mint amire számítottam. A látvány gyönyörű, a zene hangulatos... Azt hiszem, erre az estére tényleg nem is kell több.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 28. 09:43 Ugrás a poszthoz

lucicca. **.



Valamikor a bál előtt hihetetlen szükségét éreztem, hogy egy üzenetet elreptessek apának.  Ez azért érdekes, mert előtte mindig csak anyának írtam, ő volt az, aki mindenben segített, aki az utolsó kapcsolatom volt a kastély falain kívüli világgal, amit az itt töltött idővel egyenesen arányosan kezdtem egy furcsa, múltbeli dolognak tekinteni, de ez... ez lényegtelen is most, legyen ez egy másik történet, hogy miképpen felejtettem a 'mugli' lét aprócseprő érzéseit, hogy a helyüket átvegyék a varázslólét minden örömei. Ja, hogy megint erről beszélek? Bocs.
Szóval megragadtam a kedvenc pennámat -  amivel már hibátlanul és tintafolt mentesen tudok írni -, s megírtam az első levelemet a szülő ház irányába, amit nem az első hetemen kapott golyóstollal vetettem papírra, s ebben a levélben kikértem minden atyai tanácsát, ami belé szorult, s nem függ össze azzal, hogy mindig vegyek télen legalább két réteg felsőruhát, különben tüdőbajom lesz. De ez is egy más történet. Üröm az örömben, hogy a levélre választ anyámtól kaptam, hivatkozásképpen édesapám sűrű elfoglaltságaira, de így talán még jobban is sikerült. Ja, hogy mi volt a levélben? Egyszerű segítségkérés; hogyan kell bálba vinni egy lányt?
Amikor Luca elé álltam és megkérdeztem, még csak eszembe sem jutott, hogy soha nem voltam még bálban. Mármint voltam, s ott a sarokban ücsörögve vártam a végét; a csokornyakkendőm szorított, a lábam a székről sem ért még le. Nagy és okos e,berek ünneplése volt ez, nem olyan, ahova én megyek, ahol én ünneplek, ahol én is kiválaszthatom a partneremet, és hát... berezeltem, de anya sikeresen nyugtatott le; semmi baj nem történhet, ha kedvesen mosolygok, kihúzom a széket és hívom el táncolni a lányt. Na meg persze megdicsérem a ruháját minden olyan pillanatban, amikor épp nincsen más téma. Meg kedvesen azt is hozzá biggyesztette a végére, hogy ő is egy ilyen helyen ismerkedett meg apával, sajnálja, hogy itt csak varázslatosak vannak. Kibújt a szög a zsákból. A levél a zsebemben lapul, és ha eligazításra lenne szükségem, rögtön elő tudom kapni, ha Lucus esetleg elfordul, de... de amint felkacag a dicséretre, hirtelen azt érzem, hogy nem is volt erre szükség, azt érzem, hogy mindent rendesen uralni tudok, hogy semmi baj nem lehet, hiszen... hiszen jól érzi magát velem, és abban a pillanatban, hogy ezt gondolatban kimondom magamban, máris olyan butaságnak tűnik a szülők segítségét kérni egy bálról, hogy szinte el sem tudom mondani. Na jó, csúnya szavakkal körbe tudnám írni, de csúnya szavakat nem használok, mert feleslegesek.
- De, köszönöm, innék egy pohár vizet - felelem kérdésére mosolyogva, és bár fejemet lehajtva mérgelődöm egy picit magamban, hogy ezt a kérdést nem én tettem fel, a problémát nem ítélem meg életveszélyesnek, így amikor  a szomjoltó már a kezemben van, nem röstellem a hálálkodást. És ezen a ponton igyekszem nem arra gondolni, hogy a pohár koszos, hogy fertőzéseket kapok el tőle, hogy nem tudom, ki ivott előttem belőle; inkább csak az asztalra teszem le, nem emelem ajakimhoz. Meg hát... egy kicsit azért a megkönnyebbülés is benne van a szavaimban, hogy az igazgatói beszédet nem kell hallgatnom fél perccel sem tovább. Mindig utáltam az igazgatói beszédeket.
- Köszönöm - még bólogatok is hozzá, hogy nyomatékosítsam; igen, tényleg nagyon jól esik a gesztus, s bár fogalmam sincsen, miért akarok ennyire megfelelni a kisasszonynak, jó ez így, és bár feszélyezhetne a helyzet, nem teszi.
- Mással nem is jöttem volna - csúszik ki a számon kérdésére abszolút nem válaszként a mondatom, még a saját szemem is elkerekedik, hogy ilyen hirtelen kinyögtem egy ilyen volumenű dolgot. - Egyébként igen, voltam már, de azok a szüleim ilyen orvosi összejöveteli voltak, ahol a tánc és a pezsgő szürcsölése közben a rákgyógyításról cseréltek eszmét - teszem még hozzá, hogy a kérdésére tényleg valami választ is adjak, s miközben a pánik eluralkodik rajtam a zsebembe nyúlok, de amint ujjaim a papírt érintik, egy sokkal, sokkal jobb dolog jut eszembe.
- Ha van kedved, táncolhatunk. Bár nem tudok, de azt majd ne nézd, jó? És van egy játékom. Játszhatjuk tánc közben is, ha van kedved, de játszhatjuk máskor is - amilyen vehemenciával kezdtem bele, úgy leeresztettem a végére, soha nem vagyok biztos magamban annyira, hogy elhiggyem; tényleg van kedve velem valamit is csinálni, pedig már megannyi alkalommal bizonyította, hogy a kis energiacsomagját örömmel osztja meg velem, úgy is van elég nála a kettőnk számára is. Azt hiszem mindig csodálni fogom emiatt, de mielőtt a nagy csodálatba belefelejtkeznék, egy mosolyt küldök felé, majd utána elnézek a táncparkett irányába is. Éppen elegen vannak már rajta, hogy ne tűnjön fel a botladozásom, hogy ha a hirtelen jött ötletem elnyerné tetszését.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 28. 10:00 Ugrás a poszthoz

ashley.



Már egészen kicsi koromban megtanultam, hogy a kötekedős magatartás nem egy jó magaviseleti forma. És bár tudtam, hogy nem egy jó dolog, valahogy soha nem tudtam ellenállni egy kis okoskodásnak, még akkor sem, ha az másnak rosszul esett, még akkor sem, ha éppen a szüleimet oktattam ki valami olyasmiről,amiről éppen úgy gondoltam, hogy jobban tudom, mint ők. Egyetlen egy dolog volt, ami képes volt a kötekedős énemet mindennél jobban előretolni a kedves, édes, mosolygós Zsombi elé; ha én ezt a Zsombit akarom, de valaki... de valaki elkezd okoskodni, ha valaki jobban tud, esetleg akar tudni nálam, s ezt nem röstelli egy váratlan pillanatban az orromra is kötni. Most is ez van. Én próbáltam jófej lenni, én próbáltam a helyzetből a lehető legjobbat kihozni, erre... erre mit kapok. Szinte megremegnek szemhéjaim, a nyakam is görcsösen akar mozogni, amikor lehajtom fejem egy pillanatnyi szusszanásra. Mikor felemelem, akkor a kezem is felemelem vele egyhuzamban, s egy nagyot harapok a sajtomból. Természetesen növényi sajt, rohamot mégsem akarok kapni, előbb megmondom én is, hogy mit gondolok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy vannak tehenek. Tehénlepényről beszélünk, ami viszont zsákokban szállítva bármerre eljuthat, akár ide is, hogy aztán beleejtsd a cuccaidat - osztom meg vele a gondolataimat a sajtom rágcsálása közben, de csak-csak nem hagy nyugodni a dolog.
- A legtöbb embernek nincs saját tehene sem a szobájában, mégis isznak tejet reggelire - teszem még hozzá, csak úgy, hogy érezze az átmenetet. Azonban ki vagyok én, hogy ennyire otromba legyek? A kislány mosolyog, én pedig...
- Zsombor vagyok, ez az első évem - mutatkozom be neki most már hozzávetőlegesen sokkal normálisabban, mint az előbb. Meg harapok még egyet a sajtomból.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 28. 19:46 Ugrás a poszthoz

ashley.



Amikor ma reggel felkeltem és elindultam - az tulajdonképpen nem tudnám már megmondani, hogy milyen irányba és milyen céllal -, akkor eszembe sem jutott az amúgy egészen csekély mennyiséget produkáló lehetőségek listájára felvésni azt, hogy ahelyett, a mai órák is békésen eltelnének, nos... ahelyett egy aprócska méretű kis lánykával sodor össze a kellemetlen sors.
Tulajdonképpen ma tényleg csak egy kis nyugalomra vágytam, semmi különleges nem volt a listán. Esetleg egy könnyed fürdés a nap közepén - na nem mintha tudnám, hogy merre van a fürdő... -, erre... De mindegy, kár is bosszankodni rajta, csak a fejem fájdul meg, és ráadásul felesleges is már, mivel a kisasszonyka megadja magát, ami őszinte leszek; annyira meglep, hogy még a szemöldököm is felszalad valahova a hajam tövébe. Még szerencse, hogy annyira kócos, hogy nem látszik ki alóla - na jó, annyira azért talán nem, de egy kis túlzás még bőven belefér. Főleg így... egészen egyszerűen érzem a megnyert meccset, valahol ott lüktet a mellkasom alatt. Mosolygok is rendesen a sajtom alá, s közben bólogatok neki; valóban abszurd lenne, ebben nekem kell igazat adnom. Ezen a ponton pedig ennyi legyen is elég mára az izgalmakból.
Elég is lenne, ha nem mondana valami olyat, ami... kicsit torkomon s akad a falat miatta. Láttam már olyat, hogy valaki nagyobbnak mondja magát a koránál, néha még én is szeretem kihangsúlyozni, hogy mindig egy évvel idősebb vagyok az évfolyamtársaimnál, de azért... Bár, akár lehet is. Flóra - a nővérem - is ugrált az évfolyamok között, már a gimit is befejezte 15 évesen.
- Hű, akkor te már elég rég itt vagy - jegyzem meg inkább csak úgy félvállról, nem kell neki feltétlenül látnia, hogy vacillálok aközött, hogy hazudik - na jó, nevezzük füllentésnek -, esetleg zseni. Vagy fejlődési rendellenessége van, ami meg... biztosan nincs.
- Aha, csak túl nagy -  válaszolok kérdésére vállamat megrántva. Nem tudom, mennyire fontos ez, de hát neki biztosan... az otthonom sem tetszik, de sajnos néha nincs miből válogatni.
- És mi van, ha romlott ételt tesznek eléd, esetleg koszos vagy fertőzött valamivel?  - kérdezem elkerekedett szemekkel, amikor csak úgy kér valamit a manóktól.  Borzasztó, el sem tudom képzelni, hogy lesz képes majd megenni.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. december 29. 21:34 Ugrás a poszthoz

ashley.



Mindig iszonyatosan szerettem volna a nővéremre hasonlítani. Na persze ezt soha senkinek nem mondtam még el senkinek, még a naplómnak sem - mert azt az anyám rendszeresen olvassa, és elhiszi, hogy mindent tud rólam, pedig amióta rájöttem, csak teljesen légből kapott dolgokat írok bele. Volt is belőle már néhány félreértés... - , de mindenek előtt és főleg nem a nővéremnek. Azt hiszem, hogy ha megtudná, akkor visszavonhatatlanul elhinné magáról, hogy a legtökéletesebb és legzseniálisabb Szabó-Kelemen, ugyanis én vagyok az egyetlen, aki ebben a hitében nem támogatja, de még csak a lovat sem adja alá, még véletlenül sem.
És ez az, ami a legbosszantóbb az egészben. Mármint nem a nővéremben, hanem ebben a piciben itt előttem; mintha a tesóm egy kicsinyített mása állna előttem, vagy legalábbis a fiatalkori énje, amikor azzal szórakoztatta magát, hogy teljesen változatos időközönként kiabálva körbeszaladt a lakáson, és megmondta napra pontosan, hogy milyen idős az, akivel éppen szembe találkozott. És tessék... Majdnem a sajtomat is félrenyelem - igen szomorú lenne, mert amúgy a kezemben ezen kívül van még legalább két falatnyi -, mivel szinte hallom a hölgyemény szájából, hogy az én ittlétem idejét is darálja és... Nem, ezt nem akarom. Na meg aztán még ki is nevet.
Felvonom a szemöldököm, majd összeráncolom, tulajdonképpen egy tornáztatásnak is beillik, ha nagyon akarom - na persze nem akarom -, majd megvonom a vállam, miután a kedélyek lecsillapodtak. Na nem mintha annyira feldúlt lenne is bárki is, de könyörgöm, nem ismerjük egymást, kérdez valamit, aztán meg... aztán meg kinevet? De ha ő, így, akkor én meg úgy.
-  Sokkal-sokkal veszélyesebb dolgok is vannak egy sötét, hideg erdőnél, de ha majd nagyobb leszel, akkor biztosan te is megtudod... - jegyzem meg, amolyan félvállról, kicsit közelebb hajolva arcához, mint eddig voltam, szám szegletében egy gonoszkás kis mosoly játszik. Nem kenyerem a szórakozás, de ez a picinyke cinke olyannak tűnik, mint aki pontosan alkalmas erre. Na persze azt meg nem is kell tudnia, hogy itt éppen a kezében tartott szendvicsre, esetleg egy tüdőgyulladásra gondolok.
- Tudod, én azért mégis azt mondom, hogy soha nem tudhatod, ki mellett vagy biztonságban, és ki mellett nem... - teszem hozzá még, ugyanolyan vigyorral arcomon. Aztán rágcsálom nyugisan tovább a sajtomat, mintha éppen nem fordulna fel a gyomrom attól, hogy a szendvicset rágja. Hihetetlen, hogy tényleg beleharapott!
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2014. január 2. 18:12 Ugrás a poszthoz

ashley.



Eleinte még kellemetlen érzéssel töltött el minden alkalom, amikor valakivel nem feltétlenül kedvesen viselkedtem. Eleinte még kicsit összeszorult a gyomrom,  amikor valaki arcán láttam, hogy most nem igazán érti, miért mondom azt, amit mondok, s bár pont ezek miatt az érzések miatt szoktam le a többiekkel való szemétkedésről, mégis néha napján visszatér, ám az a laza kis gyomorgörcs már nem kíséri.
Pont emiatt félek tőle annyira, hogy visszaszokom rá, hiszen azt a Zsombit nem igazán kedveltem se én, se... hát tulajdonképpen senki más, akit ismertem és valamennyire is számított a véleménye.
És megint beütött. Megint megtettem, hogy visszaéltem valaki naivságával és... hát én borzalmas ember vagyok. Szinte utálom magam, és ha lenne velem szemben egy tükör, akkor feltehetőleg szemen is köpném magam, mert nem bírnám megállni a haragomat. De mindenesetre ha ennyire drasztikusan nem is cselekednénk, azt biztos, hogy legalább a szemöldökömet összeráncolnám, ahogy teszem most is, mert... mert... azt hiszem, érthető.
- Oké...Oké - kezdem bele rendkívül megadóan a... valamibe - mert még én magam sem tudom, mit akarok mondani -, aztán nyelek egyet. Tényleg, most mit kellene mondanom, hogy ne tartson egy szociopatának?
- Ő, tudom - nyögöm ki végül azt, ami leginkább kézenfekvő válasz lehet neki, és meglepően őszintére sikerül. Szerencsére, mert... mert előfordulhatna az is, hogy elnevetem magam, mert már történt ilyen. Ne is beszéljünk róla inkább.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2014. március 3. 18:31 Ugrás a poszthoz

edzés


Mindig szerettem új dolgokat kipróbálni. Mindig szerettem a friss holmikat először használatba venni, hogy kicsit panaszkodhassak róla, hogy mennyire rossz, hogy még nincs bejáratva, de mennyire zseniális, hogy mindenkié közül az enyém a legfrissebb... Nos, ekkor öt éves voltam. Vagy talán hat, és az akciófiguráimmal tényleg szerettem ilyesmiket csinálni, aztánezt a remekjó szokásomat mégiscsak elhagytam, amikor rájöttem, hogy ez semmire nem vezet, ráadásul utána hihetetlen sebességgel lesz mindenkinek valami ugyanolyanja, mint amivel előtte én dicsekedtem. Így most már csak meghúzódom a sarokban, inkább a háttérbe szorulva villantom ki a cipőim tiszta talpát, az ingjeim még használatlan gombjait, hátha valakinek amúgy ne tűnne fel...
És ez is egy újabb, remek alkalom lesz. Amikor megláttam, hogy Luca kitűzte az edzés időpontját, egy könnyed mozdulattal elővettem a hosszú és kecses csomagot ágyam alól, egész testemet átjárta a könnyed izgalom - ami nem túl sűrűn szokott velem történni -, lassan leemeltem a doboz tetejét, végighúztam a finoman faragott fán az ujjaim hegyét, és... és most itt vagyok. A nap tökéletes arra, hogy először a lábaim közé vegyem, és jobbkor em is jöhetett volna. Kinek van kedve hónapokat is várni akár arra, hogy egy ilyen szuper és zseniális dologban része lehessen?
Minden nehéz és súlyos felszerelést rápakolok a testemre, előtte egész nap készítem magam, minden fehér és színes bogyót leengedek a torkomon, ami szükséges ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, és amikor a talpam végre a pálya talaját érintik, újra végigjár rajtam az a kellemes, bizsergő érzés, ami...
Ami arra emlékeztet, amikor belső vérzéssel, és ép csontok teljes hiányában feküdtem a gyengélkedőn, és amikor felkeltem, nem akartam mást, csak egy zsák fájdalomcsillapítót. Ahogy lépkedek, ujjaim rászorulnak a tökéletes új seprű tökéletesen új nyelére, és elhúzott, fintorgó szájjal érkezem meg a gyülekező helyére, ahol már kettecskén is ácsorognak; egy számomra eddig ismeretlen fiú, aki mintha túl lenne öltözve, és Luca, aki meg... Hát, Luca. Valami mosolyszerűt próbálok arcomra erőltetni, nehogy ünneprontónak nevezzenek - meg, a saját ünnepemet is elrontom ezzel, nemde? - , vagy esetleg kellemetlen személynek, s kezemmel is intek egyet a levegőbe, valamiféle köszönés gyanánt.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2014. március 26. 19:20 Ugrás a poszthoz

sheela.



Azt hiszem, anyám büszke lenne rám. Mindig azt mondta, hogy ha valaki jobban fog festeni öltönyben és nyakkendőben apámnál - na meg persze a csodálatos Dávidnál -, akkor az csak én lehetek, mert... Hát, azt soha nem mondta el, miért, meg azért azt is hozzátette, hogy annak is örülne, hogy ha mindehhez még fehér köpenyem is lenne, de... Nos, erről már letett, legalábbis remélem.
Mindenesetre most tényleg büszke lenne rám. Nem telt el egy egész év -  talán még egy fél sem - az előző bálom óta, és most megint érzem a feszülő érzést a nyakamon, és most megint elvertem értékes perceket  - egészen pontosa huszonhatot - arra, hogy egy selyemből megmunkált anyag jól fessen, miközben készül megfojtani. Ez valahol borzasztó, és mégis... Nem tudom, mi az oka annak, hogy rávettem magam egy új bálra. Talán a kíváncsiság, talán az, hogy... nem, tényleg nem tudom, és nem is szeretek messzemenő feltételezésekbe bocsátkozni, főleg, hogy egyszerű tippek. A lényeg annyi, hogy megérkezem, és szinte érzem, hogy volt valami a levegőben, valami, ami megzavarta az általános nyugalmat, de az is biztos, hogy mostanra már csak a halovány virágillat lengi körbe a vigadókat.
Akik sokan vannak, akik... akik tényleg nagyon sokan vannak. Én pedig azt nem szeretem. Nagyon nem szeretem, így inkább csak beosonok a fal mellett, elhúzódom mindenki árnyékában, mintha ott sem lennék, mígnem megérkezem egy biztonságos pontra, ahol ugyan ácsorog valaki, de az a valaki legalább sárga jelvényt visel, ami szinte egyenlő azzal, hogy nem jelent rám veszélyt.
Óvatosan közelebb lépdelek hozzá, mígnem egészen közel, hallótávolságban lefékezem magam.
- Hali - bököm ki, mintha csak úgy kicsúszott volna a számon. Most még van valamennyi ideje elfutni, ha szeretne.
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2015. március 17. 23:14 Ugrás a poszthoz

Jared

Őszintén és minden kétséget kizárólag egy hely van, ami Zsombor lelkét, testét és minden érzékét képes volt a kastélyban valaha kielégíteni, ami képes lesz a szívét örökre fogva tartani – meg persze mindenét, főképpen a gyomrát -, ez a hely pedig nem más, mint a konyha. Ízek és illatok, formák, a sülő brokkoli sercegő, édesen érzéki hangja... Soha, soha nem lesz más hely, ahol a már nem is annyira ifjú navinés az idejét eltölti. Persze, ebben a hatalmas rajongásban lehet, az is benne van, hogy itt általában nincsen senki, békés nyugalomban elmélkedhet sorsának sanyarúságán és életének hiábavalóságán, amihez ehet egy egész tábla csokoládét is – akár kettőt, ha ahhoz van kedve -, ha úgy érzi, hogy más már tényleg nem tud segíteni.
Mint minden szerda, ez a szerda is a szerdák legrosszabbika és legsanyarúbbika, amikor még az órák is rosszabbak annál, ami a megszokott, amikor még a kastély nyirkos és régi levegője is elviselhetetlenebb, mint bármikor máskor szokott lenni, és persze ezt egy sokkal rosszabb csütörtök követi majd, egy jó kis önsajnálatra való időt nem szabad elvesztegetni; az első adandó alkalommal már azon kapja magát, hogy az első dolgot falja a falak között, ami a kezébe kerül.
Paradicsomleves. Édes is, sós is, pont tökéletes egy félig napfényes, félig szeles napon, amikor amúgy igazán nagy bajok nincsenek is.
A benne lévő betűkből hirtelen kedvvel még szavakat is elkezdene kipakolni, de még mielőtt az első betű leérne az asztalra, előbb ér le a földre, így rögtön a kedve is a földön van a leveshez. Valami más után indul, kezében a levessel. Szerencsére egyedül van. Ha itt lenne valaki – ezt biztosra veszi   rálökné a fehér pólójára az egészet. Legalább hivatalosan is rossz lenne a nap.
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2016. június 12. 19:47
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2016. június 5. 15:35 Ugrás a poszthoz

Csancsim


Az út pora – olybá tűnik, pedig közel sincs erről szó – több száz tucat métere tapad a tornacipője fehér gumijára, miközben lépései nyomát hagyja maga után a szürkés talajon. Bóklászása mindennemű célnak teljes hiányában volt, s tulajdonképpen azt sem tudja, hogy merre tart, egyszerűen csak hagyja, hogy a lába vigye arra, amerre akarja, na meg a kavics, amit éppen maga előtt rugdalt; ha jobbra ment, hát követte, ha balra, akkor pedig balra tartott utána.
Amikor még kissrác volt, akkor ezért csúnyán kikapott. Sokszor kószált csak úgy el, hogy aztán koszos ruhában, szétment cipővel előkerüljön szürkületkor - gyakran volt egy kiadós tockos a jutalma édesanyja puha keze által. Sokkal kevésbé fájt, mint volt megszégyenítő. Könnyeket nyelni, szabadságtól megfosztottnak lenni senki nem szeret, főleg nem Zsombor, aki akkor érezte magát nem fél embernek, ha végre csak úgy mindentől távol volt; akkoriban már küzdött a kényszerekkel, ellenük pedig bármit megtett volna. Tényleg bármit.
Ma már a gyógyszerek és terápiák kezelik helyette a problémát, de az élvezet azért maradt. A zavartalanság, a szabályozatlanság továbbra is lételeme, amiről – ha erre van lehetősége – nem mond le. Bár nem mindig tökéletes. Valahol a távolban viháncolást hall; arra semmi esetre sem menne, szemben vele pedig a tó kristályos csillogás tetszik vissza. Nem igazán kell sokat gondolkoznia, hogy merre menjen tovább, még az olyan élvezettel társául szegődött kavicsot is hagyja veszendőbe. Hamarosan pár a puha, zöld füvön lépked a víz felé, ami a tegnapi esőzésektől kicsit ugyan még nedves, de legalább a port lemossa a cipője orráról. A fűről pedig hamar aszfaltra vált; közeledik a kis stég felé, ami látszólag üres – technikailag meg aki nem látszik, az ott sincs -, de valami történik. Először csak a fél teste zsibbad le a becsapódástól, utána pedig a feje fájdul meg a betonon való csattanástól; egy pillanatra minden sötétebb lesz, a karjait és lábait széttárva terül el. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy már csak az eső hiányzik, amikor még sötétebb lesz és apró vízcseppek csöpögnek arcára, de amikor már a hangot is hallja, hirtelen összeáll a kép; Csanád barátságos arca mosolyog le rá, miközben a kezét nyújtja.
Nem fogadja el. Komoran néz rá, miközben még mindig a földön fekszik, aztán egyszerre talpra szökken, leporolja nadrágját és pólóját elől, aztán komoran pislogva méri végig a srácot immáron állva.
- Ha bajom lenne sem hiszem, hogy vissza tudnád csinálni - veti oda morogva, aztán a saját vállán keresztül hátranézve próbálja a háta állapotát felmérni; egy lyuk és három kósza fűszál és rengeteg por, amit első pillanatok alatt fel tud mérni.
- Amúgy nem. Nem esett bajom – teszi még hozzá némiképp flegmán, de semmiképp szántszándékkal kellemetlen hangnemben.
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2016. június 5. 19:35
Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2016. június 16. 21:38 Ugrás a poszthoz

Ruru


A budapesti kórtermek szúrós, jellegzetes kálium-permanganát szaga társulva a betegséget hol keserű, hol édeskés szagával minden este régi jó barátként lopódzott ki a gyógyszeres üvegek fehér műanyag kupakja alól. A másodpercek ezreléke alatt volt gondolatban képes a nevességtől repedezett fehér diszperzit festékréteg tragikus látványát felidézni, olyannyira, hogy a kattogó-sípoló intenzív osztály szomszédos hangjait is mintha visszaverték volna a barátságos, sárgára festett falak a hálóterme csöndes magányában. Amilyen gyorsan pedig jött, olyan gyorsan tova is szalad, ahogy az apró, lencseformájú zöld kis tabletták a vízzel lecsúsztak a torkán. Néha kibontotta az üveget, csak úgy.
A megszokás hatalma, a keményre vasalt fehér huzat sokszor hiányzott a feje alól, ahogyan a zárhatatlan fém kisszekrény fiókjának nyikorgása is, amikor este zsebkendőt keresett, ahogyan a mellette fekvő ágyon hangosan szuszogó lakótársa hangjai is. Ilyenkor nem tudott elaludni, olyannyira nem, hogy tüneteket produkált. Érezte, ahogy a testét átjárja valami meleg - lába elzsibbat, halántékánál lüktetett a fájdalom -, s mire észbe kapott volna, már a gyengélkedő felé botorkált.
Nem volt az igazi - hiányzott a keserűség és fásultság visszaverődő  dobogása a falakról, meg hát nem is fehér volt -, de az illat olyan ismerős volt, olyan megnyugtató és biztonságos, hogy a szimptómák azonnal enyhülni kezdtek. Mire az ágyhoz ért, addigra teljesen jól volt, de az első, tiszta, mély lélegzet akkor hagyta el ajkait, amikor végignyúlt a fehér huzaton; a hazaérkezés sem töltötte volna el ekkora megkönnyebbüléssel. Pár percig - másodpercek vagy órák is lehettek, mindkettőt ugyanannyira lehetségesnek tartotta - csak feküdt, hallgatta a saját szívének lüktetését a fülében. Aztán feje oldalra fordult; a szomszédos volt valaki. Ha szerencséje van, majd horkol éjszaka. Ha nem, akkor talán nem marad fenn olyan sokáig. Nem szól hozzá. Miért is tenné?
Lehunyja szemeit, újra mélyen beszívja a bájitaloktól ismerős levegőt.

Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2016. június 16. 21:39
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szabó-Kelemen Zsombor összes RPG hozzászólása (19 darab)

Oldalak: [1] Fel