Jegyzetégetés
szett

Tankönyvégetés
...

A lángok lapról lapra falják a könyveket. Rómeó meg csak dobálja, szépen sorban, a kötegből már alig marad kettő, mikor meghallja a felé intézett kiabálást. Felemeli fejét, ránéz, majd mellette s nagyon fura fejű Zalánra. Itt kezdi érezni, hogy talán van valami gond azzal, amit csinál, de még egyáltalán nem biztos.
- DE AZT MONDTÁK EZ OLYAN VARÁZS TŰZ, HA LEÉG  VISSZAJÖN. UGYE VISSZAJÖN???- az utolsó könyvecskéjét fogdossa, egyre jobban izzadó ujjai között. Hopponálás. Ez maradt, semmi más, és ahogy a tűzbe pillant a borzalmasan tüzes könyvei felé, egyre kevésbé hiszi már el ő is, amit a felsőbb évesek magyaráztak neki.
- UGYE VISSZAJÖN?? - kérdez rá még egyszer kétségbeesettebben úgy szorongatva azt az egy szem hopponálás tankönyvet mintha az utolsó falat kenyere lenne. Hogy fogja megmagyarázni ezt bármelyik tanárnak is? Vagy a szüleinek. Felégetni a konyhát véletlen egész más mint az összes tankönyvet mágiára dobni, véletlen. Arcán látszik, hogy már majdnem sír. Arca kivörösödik, még azon is túl, mint amennyit a tűz fénye rátesz, ajkai remegnek.

Tábortűz

Oshiro Noa professzor

Felülni ment, gondolkodni már kevésbé. Borzasztóan szédültem és lassan is szedtem össze cserébe mindazt, ami bennem volt. Egy false alapot adtam át Noának, mint hogyha kb. a Bagolykő lett volna a legrosszabb hely az életemben, pedig pont, hogy imádom. Sokat köszönhettem neki, mert az ott lévők új színnel festették be lelkem kopottas falait. A probléma nagyobb része, ami gyakorlatilag új fejtörést hordozott magában, hogy miként tudnám kimagyarázni a helyzetet, vagy ezen a ponton ki kell -e bármit is? Gondterhelt sóhaj szaladt ki résnyire nyitott ajkaim között.
- Jobb esetben - ismételtem lassan, nosztalgiától ittasan és elrévedtem kicsit. Még Svédországban volt szerencsém nagyon jófej, meg nagyon szemét tanárokkal is összeakadni, akiket szerintem dementorok neveltek, persze ezt Noa előtt nem jelentettem volna így ki – Igazából mindenkinek van, csak nem feltétlen mutatja ki.
Rejtélyes fény csillant szemeimben, azt a sejtetést adva, mintha annyira ismerném őt és rájöttem volna egy nagyon fontos jellemvonására amit el akart rejteni, de valójában szerintem csak a legkülső képet kaptam róla én is, mint mindenki más.  Valahol jó volt ez így, nem akartam, hogy felfedje előttem az összes titkát, ugyanakkor elég távolságtartónak tűnt, amit betudtam a származásának. Az, hogy mi svédek közvetlenebbek vagyunk, egy dolog, ha jól rémlett, Noa japán, ők meg… Nem éppen a legközvetlenebbek.
- Ne érts félre, nem akarlak én piedesztálra emelni azért, amit csináltál. Csak tudom, hogy vannak, akik szívesen tudnának a tó fenekén és ami azt illeti, én is magamat – feleltem monotonon, magam elé meredve. Direkt nem emeltem ki, kire/mire gondoltam. Nem Bagolyköves volt az illető.
Talán mondandóm annyira nem tetszett neki, és ami talán bántóbb, meg se próbáltam tompítani szavaim élét. Minek kerteljek? Túlontúl sötét dolgok kavarogtak bennem, egyik sem tisztán kivehető. Fogalmam se volt hirtelenjében, miként tudnám őket értelmesen szétbontani, megkülönböztetni, viszont pont ezek miatt igyekeztem lényegre törőnek lenni, amennyire tudtam. Javarészt sötét volt már, az ég majdhogynem fekete terítőjén kiszórt kristálycukorként ragyogtak a csillagok. Itt-ott magasba nyúló, a régi kor olajlámpásait imitáló lámpák világítottak, bár azok már tőlünk távolabb. Ebben a fényviszonyban nem sokat láttam az arcából, de érzékeltem, hogy végigfutott elemző tekintetével. Feszélyezett, hogy csendben pózt váltott, ha sokáig folytatta volna, biztos megőrülök. Már épp szóra nyitottam a számat, amikor is lektúrát adott arról, hogy mennyire szeretné a gárda az én jól létemet. Kétségem sincs, hogy ez így volt, ezért fejemet ingattam válaszul kérdésére. Felfedeztem mondandójába kendőzött felháborodását, amiről nem tudtam eldönteni, hogy személyesen az övé-e, vagy inkább általánosabb, a gárda nevében szól. Ámbár betudtam az utóbbinak, ennek a felháborodásnak a szikrája egy lapát szén volt belül mardosó dühöm tüzére, amit azért éreztem, mert megmentett. Nem voltam mentálisan stabil, meg tudtam volna ok nélkül bántani őt, de semmi nem indokolta, hogy miért kéne ilyet csinálnom. Gyengéden megmasszíroztam orrnyergemet, majd frusztrációmnak hangot adva enyhén combomra csaptam jobb kézzel.
- Inkább csak félek! – válaszoltam elfúlóan. Azt hiszem a szimplább szavaknál kellett maradnom. Úgy éreztem ez jó megközelítés, mert valamelyest átadta mindazt, ami bennem volt. Tekintetemmel Noaé után kutattam és élesen belefúrtam, majd fejemet tiltakozón csóváltam. Arról már szó sem lehetett, hogy ott üljek megint egy agyturkász betonkemény kanapéján, azt ecsetelve, hogy miért rossz az életem - Ez olyan, amivel nekem kellene szembe néznem. Menne is talán, csak… én félek.. szembenézni ezekkel a dolgokkal.
Valahol hárítani próbáltam. Libabőrös lettem a puszta gondolattól is, meg féltem, hogy amilyen makacs vagyok, valamilyen úton módon elege lesz belőlem és elhurcol valami szakemberhez akaratom ellenére. Testem hamarosan önkéntelen remegésbe kezdett, mintha csak fáznék, átöleltem magam. Első komoly kérdésével mélyen indított, valódi rúgás  családi ékszerbe. Mint minden sulinak, itt is megvoltak az önkéntes szadisták, és pár nevet tudtam volna említeni, de egyik se követett el ellenem olyat, ami miatt nálam a bully kategóriába esne, ezért legelőször válaszom egy megfontolt, tömör „Nem.” volt. Természetesen Noa az a fajta ember volt, aki nem feltétlen tapogatózott nálam - az elején. Fogékonyságom az esti égbolt végtelenjére a felszínre tört és talán magam is úgy ragyogtam mellette, akárcsak a sarkcsillag maga. Aztán lehullottam, lecsúsztam és ő egyre nyíltabb áskálódásba kezdett.Nem nyíltam meg neki egy fikarnyit se. Mostanra persze megtanultam, hogy Noát keményebb fából faragták, kötve hiszem, hogy itt megálltunk, főleg, ha már megígértem, válaszolok a kérdéseire. A remegés nem akart abbamaradni. Reméltem, hogy nem egy pánik rohamot kapok a nyakamba. Próbáltam azzal a valóságban tartani magam, hogy folytattam a monológot.
- Ma arra jöttem rá, hogy nagyon… semmit nem értem el a kitűzött céljaimból. Semmit az ég egy adta világon! Öt évem ment el, de nem tudom megérteni magam magyarul, mert csapnivaló helyesírásom van – kezdtem kifejtésbe. Karjaimmal továbbra is magamat öleltem és remegtem, mint a kocsonya.
- Akkor… - el kellett gondolkodnom azon, hogy mi volt még, szünetet hagyva folytattam - akarok egy zenekart, amit egyelőre képtelen vagyok fent tartani, és úgy érzem, hogy minden további próbálkozásom fölösleges. Illetve van valakim… Akit féltek. Nem biztos, hogy…
Elharaptam a mondat végét, s folytatás helyett fejemet forgatva műbőr kabátomat kerestem. Továbbra is ott lógott lomhán a vaskos törzsű tölgyfa ágáról, ahová mutatványom előtt akasztottam.
- Ha megkérlek, idehoznád a kabátomat? – néztem rá kérlelőn, majd fejemmel a fa felé biccentettem – Meeeg a bakancsomat… Nem akartam mindenestül beleugrani. Sajnáltam volna őket.
Egy fura este vette kezdetét. Itt ültünk egymással szemben, vegyes érzésekkel telve. Mardosott a bűntudat és a kín, hogy a tanárom húzott ki a tóból. Bőszen agyaltam azon, hogy mégis miként kérhettem tőle elnézést diszkrét módokon, egyelőre sajnos sikertelenül. Szomjas is voltam, de nem úgy tűnt Noa, hogy magával hozott volna egy egész kávézót, illetőleg kicsit paráztam az ivás gondolatától. Ironikus módon nem akartam megfulladni. Csak túl akartam esni ezen a beszélgetésen és őszintén remélni, hogy nem vágom el magam teljesen attól az embertől, akinek éppenséggel hálával tartoztam. Tudtam, hogy nem rosszat akart ő, hanem épp ellenkezőleg: megmentette az életemet, még ha perpillanat ezt nehezen is láttam be.

Jegyzetégetés

Tábortűz

Jegyzetégetés

Tankönyvégetés
...

Stephen

Jegyzetégetés

Jegyzetégetés

- A faluban? Na remek, akkor még közel is vagy – A második felét elmormogta, nem értettem jól, de érdekelt a teljes mondandója – Tessék? A végét túl halkan mondtad, nem értettelek.
Ezután megszántam egy golyóstollal szerencsétlen művészlelket, mivel némileg átéreztem a helyzetét. Kár lett volna, ha frissen született ötletét megeszi az enyészet, legalábbis úgy elrévedt, hogy másra nem tudtam gondolni.
- Nagyon szívesen – mosolyogtam és érdeklődve hallgattam magyarázatát, amin aztán kacagnom kellett. Együtt éreztem vele. Próbáltam a pillanatnyi kínos mosolyát oldani azzal, hogy belefolytam elkalandozásának okának fejtegetésébe.
- Könnyen megragadja az embert, de nem mindenki értékeli már. Örömömre szolgál, hogy valakit még el tud varázsolni a lobogó tűz és az ég kékjének látványa Hát én meg… Nem vagyok nagy természetrajongó, viszont szeretek időről-időre kijárni sétálgatni, zenélgetni.
Amit nem említettem, hogy új hangszerre egyelőre nem tellett, ezért kölcsön gitárokon éltem, cserébe apró szívességeket teljesítettem. Nem nagy ár, ha már lazulni akarok egy kicsit és ilyen egyszerűen kivitelezhető.
- Szuper! – eddigi, visszafogott mosolyom széles vigyorrá fejlődött – Jövő hét vasárnap lesz, várunk szeretettel.
Köszönetnyilvánítására csak biccentettem, majd felemeltem lángnyelv whiskeys üvegem és egyben lehúztam a másik felét. Utána megmutattam Lilinek a vokalistánkat, aki valószínűleg már másik bolygón járt, aztán csak új társaságomra próbáltam ráfókuszálni a közeledő, másik sötéthajú Eridonos helyett, aki nem más, mint Fekete Nonó. Kínos szituáció ez, egyszer akart jófej lenni vele az ember, gúnyosan vagdalkozott, mint gyerek a papír szívószállal, aztán végül is vette a lapot és idejött. Fölöslegesen tartottam vele ellenséges viszonyt, erre viszont kicsit későn jöttem rá, mert kezdett ennek kifelé sugárzó jele is lenni, az én arcom például mindig nyugodt volt, amikor Lilivel társalogtam, s amikor átsandítottam a másikra, akkor elbizonytalanodtam, hogy mit is mondhatnék neki. Itt ült mellettünk, szóval az mondjuk egy jó kezdet, azt hiszem. Mindeközben elégettem nagyjából az utolsó jegyzetcsomagomat is, a fehér nejlont két kézzel összegyűrtem és kabátom zsebébe tömtem. Elkomorodott ábrázatom egészen addig úgy maradt, míg meg nem csapta fülemet varázsszóként a barna hajú kijelentése, hogy ő bizony egy melodimágus.
- Hogy mi?! – rikoltottam fel, majd rájöttem, kontrollálni kéne magamat, ezért zavartan körbenéztem, reménykedve, hogy nem hívtam fel magunkra túlzottan a figyelmet. Visszább vettem hangomból – Melodimágus vagy? Jézusom! De hisz… ez egy csodálatos hír. Hogyan derült ki?
Átragadt rám a lány lelkesedése, s felébresztette lappangó lelkesedésemet. Körülöttünk eközben zajlottak az események rendesen. Immáron beálltam az italtól és úgy éreztem, mintha fejemben a maximumra tekerték volna a hangerőszabályzót. Minden beszélgetést egyszerre hallottam kb., összefolytak és szófoszlányokat vettem ki. Gréta épp partnert váltott, Zalán most egy lánnyal és egy fiúval volt együtt, tőlünk távolabb- Én nem tudom mi folyt ott, a lány kiakadása azonban egészen a tűzig hallatszódott, ahol ültünk Lilivel. Jobb szemöldököm az égig szökött, úgy fordultam hátra csekkolni háztársamat. Miként elnéztem, elég szerencsétlenül festett, mint egy kis fiú, akit éppen leszidott az anyja. Kissé szánalmas látványt nyújtott. Nem tudtam vele sokat foglalkozni, ugyanis valaki az összegyűlt bagázsból ordított attól a ténytől, hogy előttünk bizony nem valami kamu láng ég, ami majd mágikus módon visszacsinál mindent nap végén, hanem olyan tűz, mely éget. Az idiótája ott bámulta, majd levetette a pulóverét és nekilódult, na ekkor volt az, hogy felegyenesedtem, s míg Dorián tűzoltással bajlódott, pálcát fogtam a futóbolondra.
- Planta Lubricus!
Csak hogy elessen, és addig se szaladgáljon. Pár percre elvileg kicsúszott lába alól a talaj, felállni és járni nem tudott hatása alatt egy darabig. Pár perc csupán. Meg is üthette magát mondjuk, amilyen lendülettel ment. Fejcsóválva, egy nagy sóhajt megeresztve megkíséreltem odamenni és ránézni jól van -e. Szerintem először találkoztunk.
- Tankönyvet máskor is tudsz venni – léptem oda hozzá, karba tett kézzel – Életet nem.
Szigorú tekintetet elővéve leguggoltam a könyveiért rinyálót csekkolni. A lightos sérülés még rendben lehet, inkább ez, mint hogy itt mindenki előtt rohanjon a halálába. Közben persze a tűz eloltásra került, szóval immáron elhíresülhettem méltán szar időzítésemről.
- Javaslom, hogy lehetőleg ne fuss egy égő rakás felé. Elmondom neked, hogy a mágikus tűz is éget.
Nyugodt hangom, tényszerűen közöltem vele, hogy röviden tömören minimum a karja odakozmál, ha ő neki sikerült volna a produkciója, és akkor még mázlistának vallhatta magát. Dorián viszont gyorsan reagált, kicsit vizes és nyomott lett tőle a hangulat, viszont így tudtam konzultálni a tőlem fiatalabbnak látszóval.
- Könyvek vannak nekem is, amit szinte ki sem nyitottam. Ha gondolod, szedd össze később, hogy mi ment a tűzre pontosan.

Tankönyvégetés
...

Oshiro Noa professzor

Megerősítette meglátásomat az érzelmek nyílt vagy kevésbé nyílt kimutatása kapcsán és ezzel mai nap először Noanak sikerült megmosolyogtatnia. Halvány volt, mint apró gyertyaláng az írónak asztalán, de biztató, hogy nincs minden veszve és talán csak idő kérdése, amíg kifújom itt neki magam mindenről, aztán majd felocsúdom. Érdeklődve vizslattam a mellettem ülőt. Elég nyurgának tűnt, lenne mit dolgozni azokon a bicepszeken, egyébként meg mivel ténylegesen nem először beszéltünk már így volt róla egy némileg kialakult képem. Erősnek tűnt és pozitívnak egy furcsa, melankolikus kisugárzással, amit nem tudtam semmivel sem magyarázni.
Noa hümmögése megijesztett, szemeimmel tetőtől-talpig mérve figyeltem rezdülését, hátha abból kiolvashattam valamit, aztán hamar visszajutottam abba a mederbe, hogy jobb ráhagyni, mit is gondolt rólam vagy az elmondottakról. Szerettem volna azért még hozzátenni a magamét, magyarázni a végtelenségig, ő viszont engem megelőzve belém fojtotta a szót. Szemeimben meglepettség fénye villant, majd helyét az öröm és elégedettség vette át. A tudat, hogy megértett, ennyire gyorsan reagált szövegelésemre, azt bizonyította nekem, hogy Noa tényleg igyekezett megbeszélni a helyzetet és a maga esetlenségével tanácsot adni. Idővel sikerült felfedeznem benne az izgatottságot, melyből lassan rám is átragadt; éreztem aggodalmát, meg egy számomra rejtett, tompa-fájdalomhegy csúcsát. Csak most esett le, hogy el sem mozdult mellőlem, mintha örökre megdermesztettem volna kísérletemmel és tanárom attól rettegne, hogy egyszer csak visszakúszok a tó aljára, ténylegesen örök némaságba burkolózva. Éreztem izmainak feszülését, mégis velem maradt. Nehezemre esett megtalálni a megfelelő szavakat, kifejezni miért is vállaltam be ezt az őrültséget, aztán apránként megnyíltam neki. Sokat segített, hogy egy ponton vállamért nyúlt, gyengéden megszorította. Ez egy módja az energiaátadásnak, apró mozzanat, megfűszerezve sok támogatással. Mosolyogva lenéztem a földre, nem mertem szemeibe nézni. Kicsit megkönnyebbültem és csak most észleltem, hogy körülölelt az estével ránk ereszkedő hideg lepel; ha tovább kellett itt ülnünk a földön, biztos voltam benne, hogy rövid úton mindketten megfázunk és jó, ha megússzuk annyival. Észrevettem a tőlünk odébb fekvő, vizes kabátot is, akadt egy terv trükkös tarsolyomban, amivel könnyen megoldhattuk a problémát, viszont ahhoz kiváltképpen szükséges eszköz a kabátom. Míg eloldalgott a cuccaimért, addig ügyetlenül kinyúltam balra, remegő ujjaim közé csíptem az anyagot és húztam. Ügyetlenül mozogtam még, tompa puffanással oldalra dőltem, könyökömmel tartva magam, míg nem végre megszereztem az áhított dolgot, ami Noa kabátja volt.
- Köszönöm - nyúltam a felém nyújtott ruhadarabért, de még nem vettem fel azonnal. Kissé leporoltam a koszt és így máris helyre került a komfortérzetem. Bakancsomba nagy nehezen beledugtam lábaimat, majd kabátom belső zsebéből előhúztam pálcámat, s masnira kötöttem a cipőfűzőket, illetve közelebbről is megnéztem azt a másik kabátot. Csöpögött belőle a víz. Amennyire tudtam, remegő kézzel kinyomkodtam belőle, majd az egyikkel eltartottam az enyémtől vékonyabbnak tűnő darabot, másikkal pedig rámutattam pálcástul. Halkan mormogva orrom alatt ugyanazt a varázslatot alkalmaztam rajta, amit Noa rajtam, mikor még feküdtem és a ruhámat szárította. Csak nekem nem ment kéz nélkül, mostanra esett le, mennyi erő meg tudás lehetett a férfi háta mögött. Dolgom végeztével picit leporoltam, aztán mosolyogva felé nyújtottam kabátját.
- Valami azt súgja, hogy ez a tiéd! – vigyorogtam, kicsit megcsillantva a „régi Steph” jellemét, a humorizáló fiút, akinek bemutatkoztam Noának és amilyen vagyok is eredendően. Nehéz volt, de akartam, hogy kicsit a vidámabb énemből is kijusson neki mára. Megfordult a fejemben, hogy fogom magam és felállok, de az előzőek tudatában inkább alárendeltem magam a helyzetnek. Nem akartam még több nyomást gyakorolni rá azzal, hogy puszta meggondolatlanságból esetleg tényleg megfulladjak.
- Ha segítséget kérni tényleg nem szégyen, megtennéd kérlek, hogy segítesz felállni? – tekintetemet levettem róla, majd a közeli padok egyike felé biccentettem. Visszapillantottam Noára – Úgy tudom, hogy meg vannak bűvölve a padok, télen biztosan meleget sugároznak, de tippemre talán most is így van. Nem szeretnék egy tüdőgyulladást másnap.
Segítségkérőn kezemet nyújtottam felé. Mondandóm trükkös volt, saját nevemben fogalmaztam, de egyformán gondoltam mindkettőnkre.
- Hát, jó kérdés – tudom, fő a költőiség, talán erre választ se várt beszélgetőpartnerem, aztán könnyen meglehet, nem költői kérdésnek szánta. Bár nem volt tényleges határideje fejlődésemnek, valójában sokkal árnyaltabb a helyzet, mint azt először mutattam neki. Szavait figyelmesen végighallgattam, végig bólintottam.
- Ja persze, vannak. Értem mit mondasz és köszönöm.
Ha csak ennyivel reagáltam volna le azt, hogy próbált lelket önteni belém, bőven elég lett volna, de folytatni akartam.
- Akit féltek - félve megnyaltam ajkaimat. Hatásszünetet tartottam ahogy ismételten emlékeimbe burkolóztam -, arról nemrég tudtam meg, hogy... meg vannak... számlálva a napjai.
Hangomban és szavaimban gyengédség lapult. Kissé suttogtam, mintha csak az ujjamra szállt volna egy kismadár, akit nem akartam elijeszteni. Nem mutattam ki lappangó szomorúságomat, helyette hosszú csönd következett részemről. Nem vártam semmi reakcióra, csak még nekem is fel kellett fogni saját szavaim sárkány nehézségű súlyát.

Jegyzetégetés
tábortűz a tavacskánál

Stephen

Jegyzetégetés

Elég szomorú látványt nyújthatott az elhasaló gyerek jelenete. A fizika törvényei érvényesültek és a megmaradt lendülete vitte tovább, egyenest a tűzhöz. Szerencsére Dorián húzása a vízsugárral tényleg eszes gondolatnak bizonyult, akárhogy néztem, minimum a kissrác orra meggyulladt volna, onnan meg tovább se mertem vinni a történéssorozatot fejben. Végigmérve a fiú nyakig sáros lett és amikor feltérdelt, akkor láttam, hogy néhol felszakadt a bőre és kiserkent a vér. Apró sérülések lehettek, de néhol apró patakokban folyt a vér, ebből tudtam, hogy valószínű nem úszta meg teljesen a srác. Kifújtam magam. Még jó, hogy csak ennyi. Nagy szemeket meresztett rám, továbbra is könyvei után érdeklődve. Különös fixációnak tartottam, de ha már megkérdezte, a gusztustalan fekete-barna kupacra néztem a földön.
- Hááát - feleltem kurtán - az imént grillezted meg őket, így nem.
Felvontam szemöldökömet, aztán próbáltam átgondolni, hogy lett -e volna jobb válasz erre a kérdésre? Élesebben fogalmaztam, mint az helyénvaló lett volna, de  másként nem tudtam reagálni. Maga a hangnem tárgyilagos volt. Ennyire naiv lenne az előttem magát térdelőpózba tornázó fiú? Ellenőriztem, hogy háztársról van -e szó, hátha a ruházatából kiderült, hova jár, mert rendesen úgy aggódott ez a könyveiért, mint egy tősgyökeres Levitás. Aztán a naivitása miatt simán elmehetett volna a Navinébe is, ők szerintem pixie poron tolják a klubhelységükben, de nem akarnék valótlant állítani. Franc tudja.
- Húúú, öcsém! - ráncoltam homlokomat. Ennyire én sem álltam jól a tankönyveket illetően, de ami már úgy se kellett, azt bátran felajánlottam neki. Ha figyelmeztetésemet nem fogta fel a tábortűznek futásról, legalább a felajánlás talán célba ért. Minden is van, kivéve a Hoppanálás meg Bűbájtan könyvek, mert azok nekem is kellenek; ezeket hozzátettem megjegyzésként a mondandómhoz, majd tekintetem bírálóra váltott.
- Kötve hiszem - fejcsóválva próbáltam elűzni a bizarr gondolatot. Ha kellett, akkor mellé álltam a tanárok előtt, mert én szerintem unfair, hogyha ők ezért tényleg megvernek valakit. De általánosságban nem erről híresült el az iskolánk. Egy biztos, jó lesz, ha minél előbb beszerzi a tűzre tett könyveket valahonnan, mert saját magának tett keresztbe azzal, amit csinált.
- Milyen irracionális kérdés ez?! Elnézve az égett, vizes cafatokat, előbb csinál neked papírmasé figurát. Az ott – mutattam a kezében tartott elemre, majd a lemállott darabra – a bizonyíték, hogy a könyveidnek lőttek.
Az arcába hajolva, szemeit kutatva mondtam ki, hogy a könyveinek. Vége. Természetesen a tényt neki kellett elfogadnia, aztán ráhagytam a döntést. Míg a szétmállott könyvvel foglalatoskodott, addig is lehetőségem nyílt megszüntetni a magam által okozta kis átkot, illetve rászórni egy gyógyító bűbájt, így először lábaira, majd nagyjából a karjaira meg térdeire szegeztem pálcámat, mert azok se néztek ki túl jól.
Finite. Valetudo.
- Maradt még valahol sebed esetleg? - biccentettem fejemmel koszos, véres karjaira példának - ott láttam, hogy véres, meg kicsit a térdeidnél, ha látsz vagy érzel még valamit, szólj.
Nadrágzsebembe tettem pálcámat és fél szemmel a fiút méricskéltem. Vártam mikor esik le neki, hogy most már tud járni, illetve ennek egyértelműsítésére segítő jobbomat is nyújtottam neki, ha elfogadta, örömmel felsegítettem a földről és még le is poroltam. Aztán elgondolkodtam, hogy lassan talán ideje lelépni.

Stephen és Lili
Jegyzetégetés

Oshiro Noa professzor

Örömteli volt látni, hogy aggodalma ellenére nyitott viccelődésemre. Ha mindenkiről vezetnék egy láthatatlan listát azokkal a személyiségjegyekkel, amit eddig megtudtam róla, akkor Noa most kapott volna egy pluszjelet a neve mellé.
- Úristen, igen! Hogy találtad ki? – színleltem döbbenetet széles vigyorral képemen. A férfi vállai keskenyebbek voltak az enyémtől, valameddig tuti feljött volna az a kabát, de teljesen biztos nem. Visszatettem mágus eszközöm a helyére, majd elfogadtam a felém nyúló kezet.
- Köszönöm – feleltem hálásan. Segítségének köszönhetően egyből felpattantam, hirtelen megmozdulásomnak azonban hamarosan meglett a böjtje: felegyenesedtem és lepillantottam a tőlem alacsonyabb asztronómia tanárra, próbáltam magabiztosnak tűnni. Rá is mosolyogtam, hogy ezt az illúziót fenntartsam, kicsit viszont még bizonytalanul helyeztem lábamra a súlyt s enyhe szédülés fogott el, emiatt hátratántorodtam pár lépést. Picivel a tó előtt sikerült megállnom és ténylegesen kihúznom magam. Kezeimet ökölbe szorítva, vállam fölött rásandítottam a csillogó víztükörre. Igéző volt és rejtélyes, egyben pedig a legeslegijesztőbb dolog, amiről biztosan feledhetetlen emlékek maradnak bennem. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, hogy ennyivel megúsztam és visszatekintettem drága tanáromra.
- Na, ez lehengerlő volt! – mosolyom zavart vigyorrá fejlődött, tarkómat dörzsölgettem, majd amint megindult beszélgetőpartnerem, komótos léptekkel követtem az egyik padhoz. Kezeimet lazán zsebembe csúsztattam, kócos hajammal mit se törődve, úgy se lesz jobb. Sötét is volt, kevesen mászkáltak idekint, belegondolva most kifejezetten nyugodtnak tűnt minden.
- Hmm? Nem, egészen más… árnyaltabb a helyzet – tekintettem oldalra. Első kérdésére nem tudtam én sem a választ.
Határidő? Elérni valamit egy bizonyos korig.
Aligha ugrott be bármiféle cél, maximum az szerepelt a bakancslistámon, hogy azért kilencven évig jó lenne kihúzni. Aztán, hogy most abból mi sül ki, azt hiszem csak rajtam múlott, a mindenféle, ki nem mondott egyéb körülmények mellett.
- Egyedül én voltam az, aki úgy vélte, hogy sietnie kell – válaszoltam kényszeredetten és megálltam a pad mellett. Míg Noa rég leült és maga elé meredt, csendben az eget kémleltem kékjeimmel, ahol a Nagy Göncöl képe egyszeriben csak kiélesedett előttem. Annak idején a nevét se tudtam, csak a formája volt meg; a gyerekek szeme ritka jó abban, hogy kimondatlanul is formákat keressen a világban és az ismeretlen fehér pontokat összekötve bármilyen történetet ki tudnak találni vele. Kicsiként sokat néztem őket. Emlékszem, hogy egyszer még a kezem is nyújtogattam utánuk, mert azt képzeltem, hogy az apró csillagok közel vannak hozzám, csakúgy fel tudom markolni, levenni az égről, megvizsgálni, és visszatenni minden gond nélkül. Legalább mint ahogy a sót veszed le a polcról és teszed vissza. Elmosolyodva visszatekintettem a férfire, amely hamar arcomra fagyott tekintetét látva. Tudom, hogy nehéz témát hoztam fel, de az a zavartság… Megijedtem, mert esetleg olyan utakra tévedtem, ami neki fájdalmat okoz, de mivel nem ismertem a mögöttes történetet, így inkább csak óvatosabb lettem. Megadóan leültem mellé oda, ahova mutatott, tartva szemkontaktusát. Noa bölcs volt, határozottan többet tudott az életről, mint én. A komor hangulat ellenére nem bírtam ki, szavaitól ismételten mosolyra húzódtam ajkaimat. Kinyitottam egy másik zsebet, előhúztam belőle egy doboz cigarettát, és rövid vonakodás után felkínáltam nyitott tetejével.
- Mondanék neked én is valamit, de előtte… Nem tudom te szoktál -e, ha igen, vegyél nyugodtan. Előre is elnézést – Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mi lett volna a legjobb reakció, szóval inkább bocsánatot kértem. Több dolog miatt is kockázatos volt amit csináltam, tanár mellett egyáltalán dobozt rántani, én meg itt kínálgattam vele, de egyrészt rajta állt mit szól és elfogadja -e, én meg jobb dolog híján rágyújtottam, nemtörődöm módon állva a következményekhez. Ennek eredményeképp hörögve köhögtem, mint a fene, udvariasságból félrehajoltam. Eléggé megerőltettem a tüdőmet a merüléssel, ehhez képest egy kentaurt megszégyenítő sebességgel rohantam a hülyesége. Elismerem, nem volt a legbölcsebben cselekedtem, viszont ahogy kifújtam a füstöt és láttam felszállni, pár darabkát felragadott a gondjaimból és elvitte őket magával a világűr felé.  
- Eléggé limitált dolog ez az élet – elraktam a dobozt, majd kényelmesen, szétterpesztett lábakkal ültem tovább Noa mellett – Egy… családtagról van szó, akit elveszíthetek. Megesz az ideg, ha rágondolok, hogy elmegy azelőtt, hogy elmondhatnám magamról, mennyi mindent tanultam az életben ilyen fiatalon. Ő most biztosan szétaggódja magát miattam, távolról is próbál útmutatást adni, én viszont…
Elharaptam mondatom végét. Túlságosan szomorú lett volna kifejezni, hogy én cserébe nem tudok a szerettemnek segíteni.
- Mondjuk azt, hogy csak botladozom – kicsúszott egy szórakozott, rekedtes kuncogás. Hozzátartozó szempár emelkedett a férfira, miként próbáltam oldani a helyzetet – Mint Bambi. Ez egy mugli mese egy mugli növényevő állatról, aki addig csetlett-botlott, hogy aztán felnőtt valahogy. Büszke teremtmény lett belőle és sokat tudó. Ha nem indiszkrét kérdés, meddig voltam lent körülbelül? Tudod... A vízben.
Kíváncsi voltam erre eddig is, de nem igazán mertem rákérdezni korábban. Kellett egy kis idő, hogy szembe tudjak magammal nézni. Tekintetem akaratlanul is visszasiklott a tóra. Ahhoz képest, mennyire képtelenek vagyunk kihatással lenni mások életére, Noa határozottan inspirált arra, hogy folytassam nehézségeim ellenére is. Na, nekem ebben mutatkozott meg a tanár valódi értéke, ezért fogtam vissza magam általában, ha jelen voltak. Mindegyik másként viszonyult a diákjaihoz, de láttam azt ennyi idősen is, hogy biztosan szar ötlet kekeckedni velük. Megvannak nekik is a maguk gondja-baja és amikor lefekszenek nap végén, ugyanúgy egy embert kapunk, rangjától, származásától függetlenül.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Kézzel tapintható különbség volt a környezetemben, ugyanis amikor felfogni próbáltam a világot és magammal vívódtam, minden bebetonozott földútnak tűnt; lezártnak amiből nem terem semmi jó, ami virágként örömöt vihetne mások életébe. Talán férfiként nem túl maszkulin épp ezzel példálózni, de ha sikerült átadnom vele azt, amire gondoltam, elértem célomat. Végre eltűnt tüdőmből az a korábbi ólmos nehézség – könnyű volt és úgy éreztem, hogy meleg bizsergés futott bőröm alatt. Éltem a felém kinyúló lehetőséggel még úgy is, hogy addigra már némileg stabilan álltam. Emiatt épp csak felé nyúltam, nem fogtam rá Noára félvén, esetleg magammal rántom.
- Na hát akkor siessünk, a végén még megugat! – mutattam a vízre vigyorogva. Nyugtatólag kezemet vállára tettem, hasonlóan ahogyan ő csinálta nekem, amikor szükségem volt rá – Minden rendben.
Azzal mellé léptem, egymás mellett haladva mentünk a padokig. Jól esett ülni, nem hittem volna, hogy ennyire leamortizál még állni is. Kényelmesen a támlának vetettem hátamat, figyeltem Noa cigigyújtási módszerét és fejemet ingatva elfordultam. Egyrészt nekem egyelőre elégnek bizonyult az öngyújtó is, másrészt most a füst zavart, hanem a bűzrúd torokizgató hatása, ami hatványozottan igaz volt a történésekből fakadóan, és nem segített a kiszáradás se. Valószínű limitálva az idő, amit eltölthettem idekint, s lassan a végét járta bizonyos értelemben. Eddig macskaként tudatosan kerülgettem a vízzel teli kádat, az utálatos képet, hogy mehetek a gyengélkedőre, de bennem volt túlságosan is a félsz. Inkább úgy döntöttem, reálisan állok a problémához, ott alszom, legyen a legnagyobb problémám egy-két éjszaka, nulla pánikrohammal meg valami frissítő bájitallal amitől kevésbé érzem csiszolópapírnak a nyelvem.
- Aaaz igen, nem hezitáltál! Ez a beszéd! – lelkendeztem miután hamar rákapott ajánlatomra. Tudom, szörnyű vagyok. Rossz szokások rabja, Noa meg jött utánam. Ebből leszűrtem, valószínűleg rutinos dohányos. Mikre rá nem jön az ember ezen az estén... Örültem, hogy most kifejezetten vevő az együtt cigizésre. Eddig csak magamról rizsáztam főleg, bele sem gondolva, neki min kellett keresztülmennie az elmúlt percekben. Szegény. Vajon hogy bírja idegekkel? Próbáltam a helyébe képzelni magam, leadni az anyagot, dolgozatot íratni vagy büntetést kiadni. Egyáltalán adott ki büntetést valaha? Noáról soha semmi ilyet nem hallottam, szóval vagy tényleg megfogtam vele Merlin lábát, vagy kurva jó cselszövő aki mindent is eltussol.
- Sajnos ráfáztam és fixen el fogom veszíteni. Végső stádiumú rákos beteg. Későn derült ki. A mi világunkban sincs olyan mágia vagy elixír ami azt rendbe hozza – lemondón csóváltam fejemet, nagyot szippantva a cigiből. Vége felizzott, megvilágította és kiemelte a gond terhétől ráncos homlokomat. Aztán még látszódott a parázsban, ahogy vonásom egyszerint kisimult. Ezúttal kis ideig benntartottam a füstöt, majd mikor már nagyon kapart bent, csak akkor fújtam ki. Köhögés ezúttal nem lett belőle.
- De. Büszke rám. Mondta is nem egyszer. De én nem érzem úgy, hogy eleget tettem neki. Vagy érte – kezdtem elveszni szavaimmal. Tanácstalanul álltam azelőtt, miként fejezhetném ki magam – Mi van, ha túlgondolom? És egyszerűen csak rohadtul sokat várok magamtól.
Az utóbbi pár szót csakúgy magamnak mormoltam félig a múlton merengve.
Mindenki botladozik, huh.
Picit megrogytam, őszintén. Felébredt pár nehéz érzés amit le kellett birkózni és ez volt az oka, hogy nem figyeltem oda a beszélgetés irányára. Ismét nehéz témába vágtunk bele, ezúttal viszont észrevettem ezt a „botlást”, és úgy döntöttem, megpróbálok lazítani a beszélgetésen és rajtunk is valamennyire.
- Értelek… azt hiszem – görcsösen nevettem – Nekem is eléggé összefolyt az idő. Nemrég még a háztársaimat láttam lelki szemeim előtt, aztán következőleg a vizet. Nagyon fura filmként játszódott le bennem minden. Most meg itt vagyok.
Kicsit ferdítettem az igazságon. Ha csak Somit emelném ki, az lehet furán menne át és őszintén? Azért nehéz bevallani, hogy a többieket hiányolnám. Arról nem beszélve, hogy egyenesen lehangoló tragédia lenne rólam más formában hallani. Fejben összeállt, hogy mit kell tennem. Elcsendesültem, elfogyasztva maradék cigarettámat, aztán a pad szélének nyomtam. Volt mellette tisztes kuka, oda ültömben behajítottam a csikket.
- Hé Noa - szólaltam meg hirtelen, megtörve a közénk furakodó csendet - készültem neked valamivel. Szeretném ha befogadnád.
Óvatosan felálltam, majd letérdeltem előtte. Kezeimet úgy fordítottam, hogy ujjakkal egymással szembenézzenek. Ezután kimért mozdulatokkal óvatosan letérdeltem és mélyen meghajoltam, homlokommal a földet érintettem. Úgy mozdultam, mint akiben hirtelen lámpát kapcsoltak és megértett nagyon sok addig ismeretlen dolgot.
- Őszintén sajnálom, hogy múlt hét szerdán már el se mentem. Már akkor is nagyon sok… minden vájkált bennem. Hálás vagyok azért, amiért tanítasz. Bármit is gondolsz, azért is hálás vagyok, mert küzdöttél értem – rövid hatásszünetet tartottam, hogy elérje őt üzenetem, majd folytattam - Lehet önző kérés lesz, de szeretném, ha tovább vehetnék tőled különórákat. Nem szeretnék a jelenlegi szintemen leragadva lenni.
Hangomból őszinteség sugárzott és… mintha az addig mélyen lakozó elszántságom is kezdett volna visszaömleni belém. Meghoztam életem egyik fontos döntését: nem akartam, hogy érdeklődésem Noa tárgya iránt semmivé legyen, s úgy tűnjön, mint aki csak kiutat keresett a sötét alagútból. Amikor nála jelentkeztem magánórákra, fogalmam sem volt arról, hogy a találkozásunk számára legalább annyira sorsdöntő lehet, mint nekem – ezt most sem látom igazán, de amikor félve felpillantottam, válaszát várva kimondatlan kérdésemre, halvány mosoly futott át arcomon. Vissza is utasíthatott, viszont örökké bennem lesz az, hogy megkönnyebbültem, és neki is a listáján szerepel, hogy akárhogy nézzük, megmentette a hátsómat.

Stephen

Oshiro Noa professzor

A humor tulajdonsága, hogy betonként leplezi a kátyút. Lepedőbe burkolózva elrejtettem valódi kilétem az emberek elől, mert így nem kellett a sötét szubsztanciát érinteniük - azt aki valójában voltam. Csupa depresszíven áramló, ólmos gondolat! Szikla nehézségű érzelmek. Vontatott szavak. Segítség! Fuldoklom. Néma habok közt kinyúló kéz vagyok. Elvont diák. Kirekesztett. Egyedül... vagyok... voltam is mindig magammal. Noa elhitette velem, hogy lappang bennem valami. Van potenciálom véghez vinni bármit, amit akarok. Nem láttam, milyen szinten kötjük a másikhoz a boldogságot, pedig én aztán feladtam és csak kilépőt akartam. Megint mosolygott. Jó időben lőttem el a poént. Én is mosolyogtam. Tudom, hogy amit tettem, legalább hetekig hatással lesz rá. Ezentúl  számolnom kellett tekintetével és a bűntudattal amit magunkba vetettem. Vakon megbíztam benne, mert valami összekötött bennünket. Nem láttam át mi ez egész pontosan. Komplex. Háló--. Sorsszerű? Felszálló cigaretta füstöt láttam. Mögötte fénypontokat. Réges-rég nem ott vannak a csillagok, ahol mi láttuk őket.  Olyan távolságra húzódnak tőlünk, hogy ez csak a lenyomatuk. Attól még szép. Megnyugtatott. Hagytam vérembe áramolni a nikotint, ami lassan jégként oldódni kezdett.  Nem éreztem fuldoklást, se halálvágyat. Le tudtam ülni, egy harmadik fél nézőpontjával elemezni gondolataimat. Mindazt, amit csináltam. Ebből kifolyólag éreztem, hogy Noának nem kell könyörögni. Ha nem látta szükségesnek, valószínű úgy se beszélt a tapasztalatairól. Őt aztán fogóval is vallathatták. Nekem muszáj volt jelezni mi történt a gyengélkedőn. Kivizsgáltatnom magam.
Legyen fizikailag minden rendben. Utána jön majd a level two, elevezünk majd mentális szintekre.
- Nem tudhatod - viccelődtem. Csak perifériából pillantottam rá. Visszavettem magamból. Fejemet csóváltam - Csak sima cigi.
Merengve előhúztam a dobozt, úgy téve, mint aki bizonytalan volt, hogy tényleg a jót vette -e. Visszacsúsztattam a különböző dohányzásellenes képeivel együtt, és becipzároztam. Tűnődve ittam szavait. Elmémbe raktároztam teljes jelenünkkel együtt. Meghittség. Megértés. Csend. Cigaretta. Csillagos égbolt. Mondja valaki, ha nincs meg részben, amire csak vágyni lehet!
- Tudom.
Szavak nélkül, tekintetemmel kommunikáltam. Felváltva pásztáztam bal és jobb szemét. Felvontam szemöldökömet, aztán komoran homlokomat ráncoltam. Ajkamba haraptam. Végül elfordultam letörölni feltörő könnyeimet. Amikor visszapillantottam, Noában sok mindent láttam, ami emberi nyelvezettel élve felkavaró. Csak magamat tudtam ismételni, majd mély meghajlással bocsánatkérést tanúsítani.  Éreztem valahol, még ha nem is vallaná be, hogy megkedvelt, én pedig önként majdnem kisétáltam az életéből. Sok fejfájást okoztam neki. Közel álltunk egymáshoz. Kölcsönös megértésre találtunk a másikban. Mély volt ez. Nem görcsös. Nem spirituális. Az én olvasatomban puszta szerencsénél több, hogy túléltem. Kérésére felálltam. Bármikor tanárként élve erélyesebben is szólhatott volna. Mégse tette.
- Köszönöm szépen - immáron letörölhetetlen vigyor terült szét arcomon - Jó lélek vagy. Ne hagyd, hogy bármi sarokba szorítson. A tudatunk mindennél erősebb. Előnyei közt van a taníthatósága.
Nem kellett beszélnie róla. Biztosan ő is sok mindennel küzdhetett. Arra próbáltam rávilágítani, ha minden ennyire fejbe dől el és feldolgozható, akkor az agyunk egy remek, programozható mikroprocesszor. Leráztam a végtagjaimat. Stabilan álltam, nem kellett segítség. Egymás mellett lépkedve tértünk vissza a kastélyba.
- Én akkor erre. Jó éjszakát - intettem, aztán poénból balommal egy békejelet formáltam, tenyérrel kifelé. Hozzá esetlenül vigyorogtam. Végül felmentem a gyengélkedőre. Meglepetésemre az egyik exem is dolgozott és lefagyott jelenlétemtől. Elmeséltem neki a történéseket. Mintha csapot nyitottak volna, ömlöttek belőlem a szavak. Egyiket másik követte, enyhe levegővétellel. Megeskettem, hogy tartsa a száját. Voltak fenntartásai, kihúzott szemeivel felkoncolt, miközben tetőtől-talpig újra és újra végigmért. Végül lassú bólintással egy ágyra ültetett. Összesen négy napot voltam bent. Az igazoláson, amit a tanároknak mutogattam, hányás-hasmenés vírusa állt. Nem a legkreatívabb, de elnevezésében lapult ereje. Ámbár asztronómia tanárom szavaira szűkösen reagáltam így a végére, visszhangjuk annál élesebb maradt. Sokszor ismételtem őket magamban. Így megindultam az úton egy kellemesebb jövőkép felé.

Damian

Damian

Damian

Hollóvölgyi kisasszony
Lakodalom
kis alap