Salamon Gréta

Elsődleges álmomként szerettem volna meglévő bolthoz pálcakészítőként és eladóként tevékenykedni, vagy esetleg sajátot nyitni, ha összejön rá elég pénz. Másodsorban akartam egy bandát, így született meg a RagDollz ötlete. Nekem a hangszerekkel aligha volt problémám, negyed-vélaságomból eredendően tanulás nélkül tudtam rajtuk játszani, viszont örültem volna, ha többszemélyessé növi ki magát, ezért teleszórólapoztam az iskolát, a megfelelő engedélyekkel. Feltüntettem rajta a próbául szolgáló helyszínt amit külön kabaré volt elintézni, így viszont használhattuk a falusi könyvtár nagytermét. 150 fő befogadására volt képes és rendelkezett egy gyönyörű színpaddal. Az épület jobb alsó részében helyezkedett el, ott voltak a banda jelenlegi tagjai, engem is beleszámítva. Mindig aktívan kerestük a vállalkozó szellemeket, sose volt fix idáig, hogy ki marad a végén. A nagy fluktuáció se vette el a kedvemet, számítottam rá, hiszen idő függvénye és úgy gondoltam, jönnek majd azok, akiket őszintén érdekel az egész. Ezzel a tudattal álltam a színpad élére, mint frontember és kezdtem gitározásba. A próbáink úgy két hete kezdődtek, nagyjából ennyi ideje nem változott az összetétel se, aztán ki tudja, mit hoz a jövő! Arra gondoltam, improvizálhatnánk kicsit, így némi bemelegítést és egy rövidke cigi szünetet követően elkezdtünk valamilyen ismertebb rockzenét játszani. Egy jó kis vörös elektromos gitárral nyomtam. Általában ketten néztek minket, jelenleg még senki se volt bent, de bíztam abban, hogy esetleg csak idő kell és beindul a nap.    

Salamon Gréta

Bár látszólag elegen voltunk, nem ártott volna még pár vokalista, esetleg rézfúvós a jazz vonulat miatt, de hát ez a mi szerencsénk, így jártunk, hogy eddig senkit, egy futóférget se találtunk a suliban, aki játszana rajta. Azért még fent hagytam a szórólapokat, hátha csurran-cseppen és a jelenlegi négy fővel adtunk kiskoncertet a mai napon. Nem volt kőbe vésve meddig maradunk, mindig ameddig türelmünk és kitartásunk vitt, addig nyúztuk hangszereinket. Nem voltunk elég ismertek, hogy saját számokkal rukkoljunk elő, ezért feldolgozásokat adtunk elő. A lány, akit ekkor még nem vettem észre, a Guns 'N Roses egy igencsak népszerű zenéjére vonulhatott be. Nagyjából csak egy perc ment le belőle, amikor megpillantottam, felmosolyogtam rá a húrokból, majd letekintettem, és fél pillanat múlva tekintetem tovább is siklott a mellettem álló, rajtam kívül egyetlen gitárosra. Mindent beleadtunk, hogy lendületes, heves érzelemmel telire sikeredjen az előadás. Mosolygott, zavartalanul nézett bennünket, aztán váratlan dolog történt. Eddig csak online cikkekben olvastam őrült rajongókról, akik felléptem a színpadra kedvenc énekesükhöz, ő viszont beizzította az itteni extra felszerelést, becsatlakozott az éneklésbe. Életemben először tapasztaltam ilyet. Még meglepőbb az egészben, hogy egész jól tolta.
Azt a picsa...!
Kérdőn néztek rám a többiek, de biccentettem, hogy abba ne hagyják most! Axel Rose szerintem irigy lenne erre a Sweet Child o' mine-ra, mert enyhén érces, de meglepően kellemes női hang kísért bennünket. Én szentül hittem, hogy leköröznénk a bandáját! A szám véget ért, izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokomon. Nagy volt a hely, zero szellőzéssel, így le kellett tenni a gitáromat, hogy hátizsákomhoz rohanva kivehessek egy zsebkendőt és letöröljem magam.
- Hali - intettem, miután sikerült összeszedni, kifújni magamat. Felegyenesedve, zsebre tett kézzel odasétáltam hozzá - Ami azt illeti, igen. Tudsz valakit, aki csatlakozna esetleg?
Óvatosan végigmértem, vigyázva, nehogy félreértse. Mondjuk azt, hogy tényleg csak végigpillantottam rajta, felmértem stílusát. Szemrevaló volt, kisugárzásilag okés.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanteremnél, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Csupán néhány nap választott el minket a vizsgaidőszaktól, ezért a szokásosnál is feszültebb lett a hangulat mindenütt, ahol csak varázsló, vagy boszorkány megfordult. A professzorok hajtották a diáksereget, mi meg próbáltunk túlélni, úszni az árral, még egy kicsit bulizni, amit csak kultúr keretek között Bagolykő engedett. Egyetlen egyszer mentem ki mosdóra a Levita területén kívül, de az ötödik nyekergés után, hogy vajon Denis A. Brightmore professzor Sárkánytan vizsgája mennyire lesz kínkeserves vagy könnyűnek nevezhető, meggondoltam magam. Szellemtan után viszont képtelen voltam elmenni, már csak a fokozott idegesség miatt is. Járt-kelt valamilyen hangszertolvaj az iskolában, aki a rezesbanda festményt csonkította meg és volt egy kellemetlen reggelem a rohadt trombitaszóra való kelésre. Miután véget értek az órák és lecsengett egy Bűbájtan óra, a professzornő kérésére vártam rá a tanterem előtt, mivel ő kereste a tettest, én meg nem tudtam volna így aludni, tehát jók voltunk. Emellett sötét dolgokat forraltam a fejemben, de hogy felszínre is törtek -e, azzal egyelőre nem jutottam dűlőre, minden esetre sok köze volt hozzá annak a konkrét személynek, aki éppenséggel ripityára törte a gitáromat, szintén napokkal ezelőtt. Karbatett kézzel, türelmetlenül vártam egy hívásra, intésre az ősz hajú nőtől, miközben jobb lábammal a Guns ’N Roses November Rain c. számának ritmusára trappoltam. Így még azt mondanám, egész nyugalmasan telt a várakozás, aztán viszont egy harsonaszó rám hozta a szívbajt és mellkasomhoz kapva a falnak vetődtem háttal, majd óvatosan lecsúsztam a mentén, ennek pillanatában szakadt ki belőlem a következő:
- Most már kurvára kezd elegem lenni belőle! – ziháltam, aztán felhúzott lábakkal fürkésztem a terepet. Balszerencsémre innen még a talárját se láttam a tettesnek, viszont volt egy sejtésem, ki lehetett az.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanteremnél, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Volt egy oldalam, amit nem szívesen mutattam a tanároknak és én, aki sokat káromkodott, előttük nem szerette csinálni. Az talán elfogadható lett volna, hogy kicsúszott a számon, viszont megijedtem, ilyenkor az ember pedig leblokkol és a logikus gondolkodása háttérbe szorul. Lefagytam, amin nehezített a hirtelen felpörgő események sora. A ricsajozást valaki nagyon jól időzítette, mert hamarosan megjelentek az elsősök és amint káromkodni láttak, ízes kacagás tört felszínre belőlük. Komisz vigyorra húzódott a szám, ami nem konyult le a fejbekólintás után sem. Maximum halk nyüszögést hallattam, s fejem tetejét simogatva az igencsak ingerült hanghoz tartozó arcot kerestem.
- Áááh, jó napot kívánok, Professzor Asszony! Jól áll Önnek a toll, mint mindig - Próbáltam deflektálni szavainak rajtam csattanó élét. Így talán nem talált fogást rajtam, és lehet picit kevésbé akart megölni.
- Szíves elnézését kérem reakciómért - Ha engedte, megpróbálkoztam volna a felegyenesedéssel, ezután kissé oldalra lépve leporoltam magam. Hamarjában megigazítottam taláromat, miközben széles vigyorom egy egészséges magabiztosságú mosollyá zsugorodott - Csak meglepett, hogy a hangszertolvaj ismét akcióba lépett. Ezúttal egy harsonát használt.
Én aki műveletlen volt a rezes hangszerekből, lassan az összeset megtanultam. Ha más nem, ennyi haszon kerekedett az ismeretlen csínytevéseiből.  Az elsős sereg hömpölygött minden irányban, de ahogy az lenni szokott, pár pillanat múlva már csak ketten maradtunk a professzorasszonnyal.
- Van egy felvetésem, hogy ki lehetett az elkövető, amennyiben továbbra is nyitott rá, szívesen megosztanám Önnel, amit tudok.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Az idős nő testtartása megváltozott, igen méltóságteljesnek véltem, ugyanakkor elég távolságtartónak tűnt azzal, hogy kettőnk között foglalt helyet sétabotja; de valahogy jobb volt így, mintha ismételten az én fejemen csattanna. Eljött az alkalom amire vártam, végre töviről hegyire valaki ellen tehettem, viszont ott helyben, amikor a professzornő tekintetembe pillantott, őszinte tanakodást vélhetett felfedezni.
- Volt egy összetűzésem valakivel a napokban, aki ... adott nekem egy kölcsön gitárt – lassan és megfontoltam beszéltem, ám résen voltam, hogy kicsit se legyek vontatott. A lánynak, akiről mesélni készültem, eleinte erősen rosszat akartam, mert hát tönkrevágott valamit, ami az enyém és szentimentális értéket is képviselt számomra. De valahogy nem akartam egy bizonyos szint alá süllyedni.
- Ez a Fénylő lelkek Udvarában történt 2 nappal ezelőtt. A gitárt azért adta, mert az előző nemrég összetört és segíteni akart, én meg elfogadtam. Nekem a hangszerre szükségem van a tanulmányaim mellett végzett hobbimhoz. Ezt az illetőnek is mondtam mikor megköszöntem a kedvességét és megjegyezte, hogy ha akarok, mást is tud adni és mutatott egy megbűvölt bőröndöt tele rézfúvós hangszerekkel. Elég rossz érzésem támadt, szóval rákérdeztem, hogy honnan vannak, mire lezárta a bőröndöt és elrohant. Emlékeim szerint iskolai egyenruhája jelentős részt zöld volt, a Rellonba tartozott és annyit tudok, hogy harmadikos. Viszont este felé járt már, picivel a takarodó előtt, ezért nem láttam az arcát. Nem tudom az illető hagyott -e bármi nyomot maga után az udvarban vagy a festmény körül.

Salamon Gréta

Az egyik tagnak úgy leesett az álla, hogy azt hittem még nyikorogni is fog, amikor egy másik az álla alá nyúlt és segített neki visszacsukni, láthatóan bejött neki a lány közvetlensége. Szerencsére jól beszélt, így félreértés nem történt részemről, de viccesebb lett volna, ha nem teszi hozzá a háttérénekesi pozíciót és csőbe húz mindannyiunkat fél perc alatt. Lehet a többségnek még rendben is lett volna, amennyiben társul a fő énekesi részen, nekem viszont kevésbé. Annyira nem vagyunk nagy banda, hogy erre szükség legyen, meg különben se terveztem egy egész hadsereggel színpadra állni!
- Tökös vagy, csak ez még kevés – biccentettem felé – Még legalább egy dalban hallanunk kéne téged is, nem csak spontán beugróként. Van esetleg most bármi dalcím a fejedben, amit el tudnánk játszani? Jelenleg, mint láthatod, nem vagyunk túl sokan, ezt is érdemes lehet számításba venni – Akadt egy dobos, szintetizátoros, egy gitáros, én mint főgitáros és persze tagok akik ilyen-olyan ok miatt nem lehettek velünk ma.
- Körülbelül két hete kezdődtek a próbák és ennyi ideje nem változott a felállás sem – válaszoltam és végignéztem a többieken – De remélem maradni fogunk most már, mert eddig jók vagyunk!
Diadalmasan ökölbe szorítottam jobb kezemet és lendületesen a levegőbe emeltem.
- Ja öööh, izé… Nem mutatkoztam még be, ugye? Az oké, hogy láttál már, de meg kell adni a módját! Szóval! – csaptam össze két kezem és megigazítottam a ruhám mindenütt, hogy ne legyen olyan gyűrött – Én vagyok Stephen Zimmermann, a Levita-ház elsős mestertanonca és karizmatikus kabaláája--, a többiek meg az előbb bemutatkoztak már neked. Arcról megvagy, névről annyira neeem. Lilinek hívnak, nem? És talán az Eridonba jársz. Huh.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

- Nem, előbb a gitár tört szét, miután lecsaptak egy bogarat vele, az viszont másik eset - legyintettem és őszinte lelkesedéssel viseltettem, hogy végre valaki engem is meghallgatott a történteket illetően. Tudtam, hogy materiává lehet bűvölni a festett tárgyakat is, említőlegesen elérhettünk róla jegyzeteket volt diákoktól, vagy ígéretesnek tűnő könyveket, azonban részletekbe egyik sem szaladt. Kár érte, amekkora a tudásszomjam, valamilyen hosszú leírás igazi teli korsóként szolgált volna, de hát így jártam.
- Hallottam, a Levita-ház hálókörleténél ma hajnalban. Trombita szóra keltem fel ami azért fura, mert tudtommal az iskolába nem jár olyan aki rézkúrós hangszeren játszik - válaszoltam ártatlanul. Fogalmam sem volt, hogy esetleg elrontottam egy szót, nem éreztem a zsigereimben sem, hogy gond lenne.
- Tudja, nekem őszintén fontos volt az a gitár és jól esett, hogy amikor a Fénylő lelkek udvarába mentem keseregni miatta, hogy ne itt rontsam a levegőt, akkor valaki utánam jött. Ez a női figura volt az, zöld színnel a ruhájában - meséltem tovább, amennyiben szabad volt a pálya - Tisztára egy Sadie Sallow.
Az utolsót kissé félve tettem hozzá, gondolataimba merülve. Őszintén segíteni akartam és ekkor kattant valami, hogy mi van, ha amit mondok, nem alaptalan vád?  Nem kicsit fellelkesültem, hogy esetleg életemben először besegítettem egy nyomozásban!

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Szavaim kuszasága és lelkesedésem elegye gyanúsnak tűnhetett, de én csak azt mondtam amit tapasztaltam. A tanárnő helyett viszont nem dönthettem el, mit érez, egyelőre csak azt láttam, hogy volt túlságosan meggyőződve az igazamról. Azt hiszem, mint sok minden, az igazság is szubjektív a világban; emiatt ha épp Bűbájtant nem is tanultam ma a professzortól, ez belém égett örökre.
- Nem tudom Ön hogy van vele, én személy szerint nem hiszek a véletlenben - feleltem. Menő volt, ahogyan talárja libbent, a tollak valahol tényleg illetek rá. Olyan furcsa baglyos hatást keltett a néni. Pont az ellentétes irányba fordult, amerről a zajt hallottam, ami azt jelentette, hogy...
- Hogyha most szembe fordulnék ezzel az ajtóval - álltam oda a terem ajtajához - akkor pont balra kellene indulnunk. Onnan hallottam a különös hangot.
Bárki is játszik a hangszeren, jó szarul csinálja.
Amennyiben elindult, vártam, hagytam előremenni. Kicsit lemaradva követtem, meg akartam óvni a ruháját a letaposástól, ha volt kérdése, közben szívesen megválaszoltam.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Valószínűleg már késő lehet újabb szemkontaktushoz, de ha hátrapillantott volna még a tanárnő, elkaphatta kérdő tekintetemet, mely visszatükrözött egy szilánkot szomorúságából. Megkérdőjeleztem a valóságot amiben élünk, hogy lehet -e valami túlságosan is logikusan működő dolgot véletlennek becézni?
- Én csak sorsként ismerem, de ez nem jelenti azt, hogy alábecsülöm. Sőt... - feleltem szárazon, a végét már motyogtam és nyeltem egyet. Szívesen tovább firtattam volna érdekes témánkat, viszont tisztes határokat éreztem amikhez tartottam magam. Diákként aligha fogom a múltjáról faggatni, az átjött, hogy bármi is nyomta az öreg szívét, ólomnak hatott. Meggyőzött arról, hogy tapasztalatból beszél. Amikor kizökkentett és nyújtotta sétabotját, szó nélkül bólintva átvettem azt. Figyeltem a futótűzként terjedő aranycsillámport, ami után úgy festett a folyosó, mintha két művészetis mestertanonc egymásnak ment volna, kiszórva a teljes dekor csillámpor készletüket. Szemeim azonnal cikáztak a lábnyomokon, a diákok megjelenő sziluettjét, kicsit el is tátottam a számat. Eddig olvastam a bűbájról, ha láttam is max. kicsiben, de hogy még a társaim sziluettjét is lássam a falon! Kész tudásban gazdag Mennyország ez a nap!!
- Tanárnő, a pálcája... - léptem előre, hogy felvegyem, ekkor viszont az egyik sarokba fúrta magát. Hamar észrevettem, mi után kutatott ennyire hevesen.
- Hát, szerintem "szagot fogott", tehát rátalált a gyanúsított mágia lenyomatára, amivel előrébb vagyunk, mert ha az Ön pálcája talál további nyomot és leköveti, eljuthat egy potenciális gyanúsítotthoz - válaszoltam magabiztosan, kíváncsian vizslatva arcvonásait. Időközben fel is egyenesedtem, a pálcát nem bántottam.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Tágra nyílt szemekkel figyeltem a térbelileg kibontakozó kis emberhadat, majd a tanárnő mosolya rám is át ragadt. Nem értettem mitől fosnak a többiek, mármint nyilván erős kisugárzása volt ennek a tanárnak, de inkább olyannak tűnt, akinél ha tartod magad a szabályaihoz, amúgy tök jófej.
- Ühhüm - hümmögtem és bólintottam. Nem értettem mit hadovált, inkább csak próbálkoztam vele - Tehát ha egy lehetőség jön elém és dönthetek arról, hogy élek -e vele, vagy sem, az akkor csak a véletlen miatt van?
Furcsának tűnő kérdésemmel próbáltam mélyebben ásni magam a témában és megérteni a gondolatmenetét. Ezután csendben hallgattam magyarázatát. A mágia részt eltaláltam, kis dolog, nekem pedig valami, amire büszke vagyok az eredménytől függetlenül.
- Oóóó, így már értem - bólintottam még lassabban, mint az előbb - Ez körülbelül 37-es lábméret, nem?
Reméltem nem kérdez rá arra, hogy honnan a tipp, hobbiból nem nézegetek fotókat női lábakról, viszont korábban megvolt már néhány lány az iskolában, amit inkább megtartottam magamnak.
- Enyhén balra mutatott az a lábnyom, amihez Önt a pálcája vezette. Én befordulnék ezen a folyosón, mert szerintem ott találhatunk további lábnyomot - viszonoztam a professzor tekintetét és ha kellett, meg is indultam előre, lassú tempóban, mivel nem akartam lehagyni vagy faragatlannak tűnni.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Na igen, volt még mit tanulni, de tiszta szándékkal próbálkoztam, és ha még nem is látszódott, bíztam abban, hogy a véncsont ezt értékelte.
- Ökörséget? Én max. csirkeséget beszélek - feleltem mosolyogva, szemeimet forgatva, aztán kihallottam hangjából a türelmetlenséget.
- Azt javasolnám, menjünk a tanulószobához - javasoltam, aztán hacsak nem volt további mondanivalója, örömmel kísértem tovább.

Kanbuli Levita-módra
Csak a háttérben...

Mi a legjobb megoldás, ha rémálom után pánikrohammal kelsz és aztán örülsz, hogy végre nem csak a seggeden át kapsz levegőt? A) bájital? B) azonnal a gyengélkedőre mész és ott töltöd az egész napod? Az én válaszom kérem: mire van a kávé? Nekem aztán mondhatta bárki, hogy ne igyak többé koffeintartalmú szereket, mert attól csak többet szorong az ember; ha egyszer felkeltett és még az íze is isteni, hülye lettem volna leadni belőle. Két szemem alatt gyönyörű, fekete bőröndök húzódtak, a mugli származású Gucci megirigyelte volna; amilyen méregdrágák voltak az ő cuccai, én röhögve ingyen gyártottam magamnak - akárcsak néző közönséget is, betoppanásomat követően. Hiába járok már öt éve ebbe az iskolába, mindig meglepő látványt nyújthatott egy magas, a kialvatlanság mintapéldájaként szolgáló szőke úriember, aki kómásan saját házának asztalához kullogott. Ahogy végighaladtam a saját kis közösségemhez, már zsibogott mindenki , háztól függetlenül. Néha egy zsúfoltabb erdőben éreztem magam. Fáradt, hörgő sóhajom után normál beszéd helyett valahol a kutyák morgása és a bálnák magas frekvenciájú, kommunikációra szolgáló hangjai között motyogtam valamit köszönés gyanánt háztársaimnak és ásítva lehuppantam valahová a fél-belga csávó mellé. Egy csokis croissant után nyúltam, mivel fejben remekül összepasszolt a kávéval, viszont ekkor egy babaarcú kissrác úgy gondolta, hogy a teli teás kancsót elég egy kézzel megfogni a kettő helyett és elegánsan megdöntötte annyira, hogy bögréje helyett centikkel odébb kidekorálja a terítőt és végigcsorgassa a jobb combomon egészen ékes középpontomig. Legutoljára talán egy Navinéstől hallottam, hogy támogassuk a sokszínűséget, nem tudtam elképzelni hogy mit érzett és miként érthette, az én arcom viszont most felvette a szivárvány kezdőszínét és olyan piros lett a hirtelen méregtől, hogy azt hittem a random emberkéből is kancsót csinálok. Mégsem robbantam, ugyanis még ehhez is hulla voltam, inkább erőltetett nevetésbe kezdtem, ami hamarjában őszintévé vált.
- Nagyszerű, nem csak leöntöttél, de legalább pont úgy is nézek ki, mint aki behúgyozott! - Az asztal köré összegyűlt társaság egy része nevetett, másik része úgy tett, mint aki mélyen elmerülve olvassa az éppen aktuális dolgát, a többiek meg amit akartak. Hangomban leheletnyi szemrehányást se tanúsítottam, próbálva könnyedén venni az akadályt. Minden esetre a pletykásként hírhedt fél-belga srác után én is megpaskoltam Zalán vállát, reménykedve, hogy neki jobb napja lesz, nem úgy, mint nekem, aki hozzám hasonlóan kifacsat lószarnak nézett ki. Nem sokkal később végre eljutottam addig, hogy egy kevésbé forgalmas pillanatban kihorgásszam a családi ékszerre vákuumocsomagolásként tapadó ruhadarabot és némiképp méltóságomat megőrizve kávét töltsek magamnak, mert ha a kíntól meg is haltam éppen... A kávé akkor is egy isteni nedű, én pedig nem voltam hajlandó távozni nélküle.

Kanbuli Levita módra
Csak a háttérben...

Megéreztem Zalán, a nyeles aszpirint filozofikusan fürkésző tekintetét, ami gondoltam, hogy csak jelzésértékű szeretne lenni, mégis átható szemeitől már én éreztem magamat zavarban. Picit bele is pirultam, amit ő simán vehetett másként is, tehát abszolút tudatába voltam helyzetem kínosságának. Köhintettem egyet az isteni nedű után nyújtózkodva.
- Ez... Nem az amire gondolsz. Viszont én a kávé miatt vagyok itt részben, úgyhogy ha megbocsájtasz - feleltem illedelmesen és a holtak nyugalmával kortyoltam a sötétbarna színű italba. Lazán haraptam croissantomból és Zalán legnagyobb, lehetséges döbbenetére továbbra is nyugodtan kezeltem a helyzetet. Ez itt mindennapos volt, ha hálát mellett mutatni, hát a háztársaimnak simán megtettem! Megspóroltak pár borotváltkozásra szánt időt számomra. Hamarosan felém nyúlt egy kéz, finom ujjai közt határozottan szorított egy csokor szalvétát. Ahogy résnyire nyíltak ajkaim, hogy megköszönjem, kiszökött belőlem egy rövidke, harsány nevetés és hozzá hasonlóan elvettem. Szó nélkül. Nem volt rá szükségem úgy igazán, mert körülbelül félretettem és talárom zsebéből pálcát rántottam, hogy körkörös mozdulatokat téve a folteltávolító bűbájjal szárazra súroljam a félreérthető folt helyét. Volt gond, nincs gond!
Tőlem balra a pad széle felé úgy áll és sikítozott pár lány, mintha most futott volna végig valamilyen pók az étkező asztalon
 Ahogy elnéztem, csak egy újabb tea borult ki. Éppenséggel el is csíptem ennek a "balesetnek" a forrását, de jobbnak véltem nem belefolyni az ilyen értelmetlen dolgokba. Valahol Zalán furcsa kis üvegcséje, amiért többek közt én is reflexből nyúltam, de végül nem volt rá szükség. Elkapta egy közelben lévő mestertanonc. Azt hittem ezzel lenyugodnak a kedélyek, de az ügyetlen kezű, amikor megpróbált felállni jobb oldalamról, ügyesen visszahuppant és elég szerencsétlen módon le is sodorta talára ujjával a félig rágott kajámat. Megpróbálta meggátolni, hogy a földre essen, ekkor szent ékszeremnek préselte, s egy olyan gyönyörű mintát nyomott oda, hogy a kétballábas házimanók egyike se csinálhatta volna jobban. Ekkor döntöttem úgy, hogy egy határozott jobb horoggal utat segítek neki eltávolodni az asztaltól, és dacosan takarítgattam a gatyámat... Megint.

Kanbuli Levita módra
Csak a háttérben...

Éppen eltettem a pálcát és ismét csillogó csokis croissantomba haraptam, amikor megjegyezte egy női hang, hogy varázsló vagyok. Ezt bizony én is elhittem. Vidám fél mosollyal fordultam az "egércincogás" forrása felé. A reggeli kómának hála a hölgy neve eszembe nem jutott épp, de látásból már megvolt. Egyik kezemben kajámat tartottam, másikkal intettem neki és őszintén örültem, hogy legalább már kettőnél többen döglünk meg diabéteszben. Közben valaki az asztal alá menekült, valami halk mormogást hallottam is onnan, viszont be tudtam az iskola szellemeinek. Nekik se lehetett egyszerű minket, diákokat elviselni...
Örömöm, önuralmam addig tartottak, míg szerencsétlen nadrágom ismételten büntetést kapott puszta létezéséért a sorstól! Pedig semmi gond sincs a fekete-sárga kockás darabbal, aminek a közepén, "ott" egy bazi nagy lila szívecske volt. Feszülős darab, színes, ráadásul kedvenc darabjaim egyike, a Sheinen vettem akciósan, persze senkinek se kötöttem az orrára. Most, hogy csokis lett, ösztönből lendült az a jobbos, persze a legjobbkor, amikor imádott Bettink tyúkanyó módjára egyből odacaplatott hozzá(m)nk. Csakúgy. Tipikusan a ködből. Hozzátenném, el voltam annyira foglalva saját magammal, hogy észre se vettem korábban, miközben valószínű ő is csak élni próbált valahol a többiek között.
- Hát az úgy v'ót... - kezdtem bele jó parasztosan, amikor Laffy-boi úgy döntött, hogy istenesen rátérdel a lábfejeimre.
- Semmi gond haver! - szóltam vissza, felemelve a terítőt, mert hát reméltem még ott látom a srácot. A helyzet kínosabb volt, a húzott szemű csinos bige egyből beugrott, a love listámon a harmadik helyen szerepelt a Levitás hölgyek között és hát ott térdelt fülig pirulva előttem, nekem meg a lábaim eleve enyhén széttárva voltak. Kissé mögöttem Bettivel sajnos sokkal súlyosabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen ténylegesen volt. A srác akit megütöttem, felült, arcát fogva rám nézett olyan sunyisággal, hogy olyan a rókának nincsen! Imádott, szeretett prefektusunk felé fordult, elhüppögve bánatát, illetve hogy a húzott szemű kisasszonnyal itt egész másra készültünk, tehát a croissant korántse baleset volt, inkább egy perverz terv része.
- Hé skacok, beférek még ide? - kérdeztem az asztal alatt összegyűlő társaságnak, s amennyiben marhára nem fértem be, szemeimmel cikázva kerestem a mihamarabbi kiutat Harmat kezei közül.

Salamon Gréta

Dicséretem nem éppen úgy sikerült, mint terveztem, az a mosoly nem volt meggyőző, de valamit elértem legalább. Hamar túllendülve a helyzeten, kihívás elé állítottam a kinézetre kb. velem egyidős ifjoncot. Ha volt mötyörője, akkor nem félt megmutatni magát, már pedig kíváncsiságom egyre nőtt, hiszen hosszú idő után ő a következő érdeklődő a bandám iránt. Próbáltam nem nyomasztani őt és visszafogottan, a helyén kezelni a belső dolgaimat, a végén még elszalad.
- Ja, egyik kedvencem! - félmosolyt engedtem meg magamnak. Ritmusra bólogattam, mikor belekezdett a számba. Jónak tűnt.
- Hmm, meghallgatnék még tőled egy >>Sweet but Psychot, Ava Maxtől<<, bevállalod? - kérdeztem mosolyogva, leheletnyi játékossággal hangomban. Amennyiben belement, csöndre intettem a gitárost és helyette én kezdtem pengetésbe.

Salamon Gréta

Zenész társaim visszafogottan hallgatták a lány első énekét. Az egyik tag volt egyedül olyan merész, hogy bólogatós blöki módjára ritmusra mozgatta fejét, viszont nem sokkal később valaki bele is huhogott a műsorba, tapsolt közben, és azután is, hogy az ismeretlen végzett. Sajnos a neve még mindig nem rémlett egészen, úgyhogy ha ez így ment tovább, akkor már kiötlöttem, Samanthanak fogom hívni.
- Persze, máris - kérésének eleget téve belepengettem a szám refrénjébe, miközben arcát méregettem. Ha kellett még segítség, kicsit bele is énekeltem a refrénbe, karcos hangommal. Szerencsére szólt, hogy így okés lesz, meg a teljes szöveg nem volt meg neki, annyi baj legyen. Lazán legyintettem.
- Inkább a hang a lényeg. Hogyha segít és éppen tudsz improvizálni, saját dalszöveget is nyomathatsz - Most már nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nehéz lehetett leolvasni arcomat, viszont apró gesztusaim így is sokat mondhattak. Jobb kedvem lett a lány előadásmódjától a nap elejéhez képest, akkor nyomottabbul éreztem magam.
Hamarosan rázendített, én pedig úgy váltottam az akkordokat, mint még ez előtt soha! Kitört a bulikor közöttünk, mindenki a fejét rázogatva táncolni kezdett, mintha ez lenne életük rock koncertje, pedig ez a dal relatíve nem gyorsaságáról ismert. Néhol a lány úgy tűnt, hogy kiesett a tempóból, bár ez inkább akkor mutatkozott meg, mikor egyik, favágó inget viselő emo társam odarakta a lány elé a kottát. Érzékeltem zavarát, amire csak azután reflektáltam, hogy végeztünk. Mindenki tapsolt, kivételesen még én is beálltam a sorba.
- Szerintem se rossz! - feleltem harsányan, mire a taps abbamaradt. Mindannyian vigyorogtunk a tagokkal, magamat is beleszámítva. Könnyed, vidám légkör uralkodott a teremben.
- Hát, ifjú tanítvány... - Úgy döntöttem, kicsit beijesztem, elkomorodott arccal ingattam fejemet. Viszont ott volt bennem, hogy marha nehezen tartottam vissza a vigyorgást, és végül a kezdeti komoly színjátékomban elnevettem magam.
- Fel vagy véve! ... Két hetente próbálunk, neked ez megfelel? - érdeklődtem.

Salamon Gréta


Annyiszor ismételtük át a lánnyal a dallamot, ahányszor csak szükségét érezte. Szerencsére hamar ráérzett a ritmusra, és ezzel a kis részlettel is alaposan feldobtuk mindenki napját.
- Aaaz igen, nem jutott eszembe a szó - kacagtam, utána pedig nem tehettem róla, arcát látva ez még harsányabb lett, de így is igyekeztem visszafogni magam. Éreztem egy láthatatlan határt, amin túl megbántottam volna őt.
- Köszönöm szépen - vigyorogtam tovább, majd amint kezet nyújtott, ráfogtam az enyémmel, nagyjából ugyanolyan erővel és határozottan megráztam - Semmi gond, nem haragszom.
Persze lehet nekem kellett volna elnézést kérni, de nem láttam úgy, hogy ezt tényleg meg kéne venni, a viccek nem azért léteznek. Helyette elhúztam a kezem, kiöltöttem rá nyelvem, ha már belém boxolt, ennyi kijárt. Különben tetszett a játékossága, a nyelvmutogatást vehette egy fajta válasznak is erre.
- Örvendek. Én Stephen Zimmermann, de másoknak csak--.
- Züm-Züm!! - vágott közbe röhögve az egyik tag, aztán hasát fogva hahotázott tovább. Ha a tekintetem kővé dermeszthetne másokat, a srác már kőpor lenne, de hát sajnos be kellett érnem átható kékjeimmel, amivel késként keresztüldöfve elhallgatttam nagyon hamar, mielőtt megfullad itt nekem. Lehetett viccelődni a nevemmel,csak a Zümm-Zümm valahogy unalmas már, sokan hívtak így a suliban. Öt év alatt mindenféle szar ragad itt az emberre. A legjobb amit kaptam talán, az egyik Hollósitól volt, ő Zimm-Zimmezett, picit egyedibb név. Volt aki "Nagy Fehér Istenezett", na az a háztárs se volt egészen normális, de annál nagyobb könyvmoly.
Bocsánatkérőn tekintettem Grétára, nem kicsit elkanyarodtunk attól, hogy éppenséggel belement a kéthetes próbákba.
- Bocs, nem pont idő, inkább anyagiak miatt van így - húztam a számat - Nem vagyunk csöves* gazdagok és még így is, hogy megosztjuk egymás közt a díjat, épp nem olcsó a bérlés. Ezek itt fejenként képesek 10 galleont elkérni, csak azt felejtik el, hogy kis banda vagyunk még.
Összevont szemöldökkel a távolba révedtem, hangot adva mérgemnek. Ha egyedül rajtunk múlt volna, hetente lennének itt próbák.
- Na mindegy. - sóhajtottam lemondóan.
- Szerintem együnk té'lleg - szólt közbe egy alacsony, szemüveges tag. Grétánál is alacsonyabb volt, ő dobta oda neki a kottát korábban. Körbetekintett a helyiségben, újdonsült tagunkon át, s végül tekintete megakadt rajtam, mint bandavezéren.
- Ja skacok, pakoljunk. Tipli van - biccentettem a kijárat felé - Szép munka volt a mai is! Jövő hét után már Grétát is várjuk, ja és még valami!
Lepillantottam a sötét hajú lánykára.
- A 10 galleonos összeg rád is vonatkozna, de erre felé az a szokás, hogy nyilván ha nem olyan a helyzet, akkor megoldjuk máshogy. Ne fájjon most a fejed miatta.
Ez a fiatal rockkos kölke hegyibeszéd valahogy még most is furcsa volt számomra. Nem tudom mennyit sikerült átvennem abból, ahogy a többiek beszéltek, valamit viszont jól csinálhattam, ugyanis úgy tűnt, hogy végre szereztünk magunknak egy vokalistát. Mindannyian összeszedtük a cókmókunkat, aztán készen álltunk bulizni egy jót.

*A Szívem itt cső gazdagra gondol, de szótévesztő a svéd anyanyelv miatt.

//Köszönöm szépen a játékot! :3//

Gróf-Vinkó Rómeó

Borongós őszi délután volt. Aktuális kedvemet szerencsére nem tükrözte, az inkább közelített a semleges fogalmához. Szinte garantált, hogy terjedni fog a nevem az iskolában, kihez hogy jut el. Én, mint hátasa-fosztott hős lovag, vagy mint aki rátett két lapáttal Farkasházy utolsó idegszálaira? Hjaj, honnan kellett volna tudnom, hogy már a végét járja?
Gondterhelt sóhajjal zsebre vágtam kezeimet, mikor leszólított valaki és kérdésekkel bombázott. Nem ismertem egyből fel, elmélkedve, lapos pislogásokkal méregettem tetőtől-talpig. A nevemet magyarosan, "S"-sel mondta ki, a végét meg "f"-nek, így félig eltalálta.
- Halii...! - köszöntem bizonytalanul - Maradjunk a Steph-nél, azt jobban szeretem. "Sz"-szel ejted az elejét és "f"-fel a végét, leírni máshogy kell de az nem lényeges.
Általában a nevem leírásában szoktak segítséget kérni, az ritkább volt, hogy a kiejtést ecseteltem valakinek. Azt hiszem a svédek annyira nem gyakoriak itt, de hát mindenféle nemzetiségű diák jár ide, kötve hiszem, hogy pont az én nevem adná fel a leckét. Hozzáteszem, a Stephen az talán még annyira nem is svédes, ellenben vezetéknevemmel. Mikor realizáltam beszélgetőpartnerem kilétét, hirtelen megvilágosodtam és elfeledkeztem arról, hogy miért is volt borús hangulatom.
- O. Oóóóó!! Te voltál az, aki egy egész csomag tankönyvet dobott be, ugye? Az kemény volt, haver! - zengő kacagásban törtem ki, s utána csak egy vigyorral nyújtottam felé jobbomat - Bocsánat. Velem egyébként nem sok mindeeen.
Kúrta választ adtam, tarkómat dörzsölgetve. Pillantásomat oldalra kaptam.
- Elég nehéz volt az évkezdés, az évnyitó botrányba fulladt. Na de veled mi a helyzet? Megkaptad a levelem a tankönyvekről?
Annyira nem ismertem még a fiút, de már tudtam nagyjából kicsoda, küldtem neki levelet is benne a meglévő tankönyvekkel, volt ott mindenféle felsorolva, kivéve  Hoppanálás és Bűbájtan. Ami kellett neki, bármikor odaadtam neki szívesen, kivéve ma, mert ma nagyon nem akartam összefutni senkivel. Az, hogy vele leálltam most beszélgetni, még isteni csoda volt, mert azokkal az érzésekkel, azokkal az energiákkal tele, amiket az évkezdés hagyott bennem, nem tudtam veszteg maradni. Állandóan járkálhatnékom volt, mint a kiézhetett állatnak.

Gróf-Vinkó Rómeó

Bólintottam, most már megvolt neki, hogy miként érdemes szólítani és akkor így biztosan figyelni fogok rá. Észrevettem, hogy nevem pedzegetését elnyújtottam, ő meg annyira nem tudott vele foglalkozni; máshol járt lélekben. Arca egyszeriben vörössé vált, orcái a szégyentől égtek, amelyben én is osztoztam valamelyest a cudar évnyitó folytán.
- Ne aggódj miatta! - legyintettem és bátoríton rámosolyogtam, egyszerre a jegyzetégetésre, és a tankönyv adás témájára reagálva - Különben nem biztos, hogy teljesen sikerült bemutatkozni, vagy nem tudom megmaradtam -e. Stephen Zimmermann vagyok, másodikos mestertanonc a Levitából - nyújtottam kezet, annak reményében, hogy megtöröm a minket körbeölelő kínos aurát. Kicsit esetlen voltam ma a szociális interakciók tekintetében; kevésbé tudtam megtartani lendületemet, mint egyébként. Én fogadtam volna Rómeó közeledését, viccelődnék is; de valahogy még mindig ott kísértett fejem leghátsó zugából burjánzva a tudat, hogy egy tanárnál kihúztam a gyufát. Már nem hibáztattam magamat, nem hinném, hogy pont miattam ment el, de erősen hozzájárultam a lehetséges végkimenelhez. Egy ideje nem láttam, vagy hallottam felőle semmit, titkon aggasztott a szituáció, ezt viszont nem most óhajtottam kifejteni, főleg nem Rómeónak. Először még cipője orrát fixírozta, utána viszont rám pillantott. Hangja bizonytalannak tűnt. Gyanakvó tekintettel, hunyorítva viszonoztam a fiú pillantását.
- Hmm-hmmm - nem szóltam pár másodpercig semmit, mintegy elgondolkodva Rómeó szavain, végigmérve őt még egyszer. Rezzenéstelen arccal váltogattam tekintetem közte, s a szertár bejárata közt, végül bólintottam - Oké.
Nem tűnt úgy, hogy bírálnám a fiút, főleg mivel nem is sejtettem nagyon, mit művelt, csak a hűvös borzongás futott végig hátamon, hogy esetleg semmi jót.
- Mi lenne az, mit csináltál pontosan? - kérdeztem érdeklődve. Tudatos döntés révén nem tettem karba kezeimet, hanem lazán két oldalra eresztettem, s lazán lógattam. Próbáltam elérni, hogy a fiú bízzon bennem, a nyitottságot lássa, ne az elzárkózást.

Fekete Nonó

Elmentem a Nagyterem mellett, le a lépcsőn, aztán leültem az egyik lépcsőfokra, szembe a bejárattal. Úgy vizslattam az ajtót, mintha csak azon tanakodtam volna, hogy hogyan készült, ki szerelhette be, aztán mintha kicsit azon nosztalgiáznék, hogy milyen volt az első napom a tanodában. Kicsit máson járt épp az eszem. Iskolai egyenruhámat viseltem, annyi szépséghibával, hogy egy normális vagy jól kinéző lábbeli helyett papucs volt a lábamon. Az évnyitó óta eltelt kis idő, nagyjából helyrepakoltam magamban a történéseket, így már mondhatnánk, hogy egészen irányba álltam és terveket szövögettem. Farkasházy produkciója után túl nyomasztóvá vált a csend, Eridonos közelébe nem igen kerültem. Felkeltette alvó gyanakvásomat: mi van, ha tömegesen összebeszéltek ellenem, ha kerültek, mert részben nekem hála a házvezetőjük esetleg tényleg lelépett? Túl nagy volt a csend. Mindenki lapított. A faliújságot rondította egy inspektor papírja is. Frankón eljuthatott a Minisztériumba a sorozatos, rémes évnyitók híre, amelyben bűnrészes voltam. Egyik lábam felhúzva tartottam, a másikat kényelmesen elnyújtva két fokkal lejjebb. Átöleltem a felhúzott lábam és összekulcsoltam rajta ujjaimat. A gondolataimba mélyedve azon agyaltam, hogy felkutatom Farkasházyt, a bűntudatom arra késztetett, hogy legalább egyszer egy őszinte bocsánatot elmormoljak neki. Hogy utána mi lesz?
Fogalmam sincs.
Azt se tudtam, hogy tényleg kirúgták -e végül, vagy ő kért -e szünetet, mert ennyire nem hallottam felőle semmit, bármennyire jártam nyitott szemmel. Szerencsétlen tippelgetéseket tudtam csak tenni; tétje nagyon nem volt, egyelőre így láttam. Aztán lehet, hogy csak a csőlátású kölök szólalt fel belőlem erre a fél pillanatra. Megfordult bennem, hogy talán hagyni kéne szegény tanárt a francba, nem piszkálni az alvó darázsfészket, mielőtt rám esik mindenestül. De én makacs vagyok. Nem ismerem azt a szót, hogy „nem”.

Fekete Nonó

Orcámat bágyadtan térdemre hajtottam, töprengve tanulmányozva a bejárat körvonalait.
Gondoljuk végig racionálisan. Kakasi Gabriella professzornál kéne kezdenem, végtére is ő hívta magával Farkasházyt. Vagy először Adlerrel kéne beszélnem a terveimről? Ááhh!! Valószínűleg marhára pikkelhet rám, Hubával együtt. Nem kéne az alvó darázsfészket piszkálni...
Nyugtalanul kihúztam magam, a köhintésre mit sem reagálva.
Esetleg egy másik fejest kéne találnom az Eridonon belül? Vagy valamelyik diáknál mérjem fel először a terepet?
Minden tervezgetés egy félbeszakadt filmszalaggá vált a köszönéstől. Egyből a hang forrásához fordultam, közelsége miatt nem nagyon kellett kutatnom. Mérgesen ráncoltam is a homlokom.
Ó hogy az a... Hogy neked is pont most kell felbukkannod!
- Nyisd ki a szemed jobban, ott a lépcső másik fele - szóltam vissza csípősen. Elég hely volt neki lemenni, mert én majdhogy nem eggyé váltam a korláttal, miután hátradőlni aligha tudtam volna, visszafordultam előre és nekidöntöttem szőke fejemet. A semminél jobbnak bizonyult.
- Na, hát arról pont neked akarok megnyílni a legkevésbé - duzzogtam. Farkasházy emlegetésétől enyhén szólva egy kést forgatott bennem, mintegy kicsit karcolgatva frissen gyógyult lelki sebeimet. Ezeket az emlegetett sérüléseket az okozta, hogy erőteljesen magamra próbáltam venni egy olyan problémát, aminek az eredménye nem csak rajtam múlott. De akkor mégis... Mégis...
Miért ilyen nehéz elvonatkoztatni tőle?
Mindkét lábamat előrenyújtottam, így támaszkodtam a lépcsőn ülve, miközben törzsemmel felegyenesedtem. Késztetést éreztem arra, hogy jobb tenyerembe temessem arcomat. Nem bírtam a kissé felettem állóra nézni. Nem ment.
- Te nem voltál évnyitón ezelőtt ? - kérdeztem hitetlenkedve, nedves arccal felnézve rá, tekintve, nem nagyon mozdult az irányomba. Eléggé ki kellett tekerednem hozzá, nehezen tartottam magam ebben a pozícióban. Hamarjában elfordultam tőle, mielőtt még azt is megkaptam volna, hogy egy férfit bőgni lát. Próbáltam letörölni a sós cseppeket arcomról, de helyette csak ügyetlenül elkentem.
- Vagy nem hallottál semmit se arról, hogy milyen katasztrofálisak szoktak lenni? - szipogtam. Néha úgy éreztem, hogy Nonó nagyon is jól tettette a dinkát és valójában sokkal okosabb attól, mint akinek tűnik. Hallhatott futólag történeteket az eláztatott évnyitóról, egy-két kisebb problémáról, az idein meg ő is ott volt, láthatta a páncélos lovagot. Az csak nemrég jutott eszembe, hogy esetleg nem tudhatta, ki volt az a bizonyos szerenádozó balek. Szomorkás mosoly ült ki arcomra, amellyel a bejárati ajtót ajándékoztam meg. Nonónak nem kellett látnia megviseltségemet.
- Amúgy meg... mióta vagytok annyira közel, hogy a keresztnevén szólítasz egy tanárt? - rándult fel szemöldököm hirtelen. Rudolf így, Rudolf úgy... Kicsit ki akartam őt javítani, hogy legalább ennyire tiszteljük a másikat, ha már róla beszéltünk. Egyébként viszont nem tudtam mit kezdeni azzal, amit mond. Papíron Saint-Venantnek adtam igazat, tényleg tutyimutyi vagyok, hogy ennyire a szívemre veszem mások sorsát. Gosh, ez fogja egyszer a vesztemet okozni, nem a tó vize vagy a pánikroham.
- Most én kérdeznék tőled. Ha tegyük fel, hogy... én szerenádoztam volna az asztalotoknál, amikor Farkasházy kiborult... Akkor mit gondolnál rólam?

Fekete Nonó

Komolyan hálát adok annak, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban.
Hamar helyreráztam magam és előbbi könnyeimnek nyoma se volt, ugyanis az összes gőzzé vált, annyira forrt a fejem Nonó mellett. Gondterheltem, kissé bosszúsan kifújtam a levegőt, szúrós tekintettel nézve rá.
- Ujjujujj! - hördültem fel - A tiszteletteljes megszólítás kettőnk közt is „Farkasházy”, ha meg szembetalálnád vele magad, „Professzor Úr”. Te talán örülnél annak, ha tegeznének tanárként, ő nem biztos.
Valaki mondhatná, hogy csak túlreagáltam, de a bennem élő Levitás igenis szigorú volt, illetve a pónis műsor ellenére nagyon is tisztelettudó. Egyszerűen nem hagyhattam a lányt tévhitben élni! Ki kellett javítanom egy picinykét... Csak a miheztartás végett. Aztán persze jó kérdés, a szóban forgó illető mennyire értene egyet most velünk, nem az én házvezetőm volt. Nonó nagyon jól színlelte a gondolkodást, pár percig el is hittem, hogy képes rá. Ha sokat dolgozott rajta, szarkazmusomat félretéve hittem benne. Próbálkozott, valami úgy láttam csikorgott sötét hajjal takart kobakjában. Türelemmel vártam, időm ugyanis akadt bőven. Mikor válaszra méltatott, csak hümmögni tudtam, aztán harsogva nevettem.
- Egek! - egyszerre volt nagyon mulatságos és nagyon kimerítő is  a vele való beszélgetés. Konkrétan elterültem a lépcsőn, hasamat fogva nevettem tovább. Hjaj! Valahol aranyosnak találtam. Ártatlannak - Ha neked a „francba” még a legnagyobb káromkodás...
Fejemet csóváltam. Nem ezért nevettem, hanem mert annyira... Mi a legmegfelelőbb kifejezés ide? Távolinak tűnt a leányzó. Komolyan elgondolkodtatott, hogy az egész évnyitó történését átaludta -e, klónozta magát valahogy, mert akkor súghatott volna, vagy... megátkozták esetleg? Tűnődve államra helyeztem kezemet.
- Nem tudom mennyire követted végig az eseményeket, de kaptam  tőle ajándékot - vigyorogtam szarkasztikusan, majd mindez lelohadt - Szerintem egyszerűen szólva csak kihúztam nála a gyufát és az volt az utolsó. Aztán, mint a mesékben: volt, s most nincs.
Elkomorodtam.
- Részben hozzájárultam ahhoz, hogy már ne lehessen hallani Farkasházyról. Igazából marhára nem tudom mi van vele és aggódom. Talán nem a legjobb boszorkányt kérdezem, de te felkutatnád őt és elnézést kérnél tőle ha úgy véled, hogy esetleg megbántottad?

Fekete Nonó

- No ugye? Mindig van mit tanulni - biztató mosolyt küldtem a leányzó irányába. A fáradtság egy dolog, attól még a tisztelet mindenkinek jár függetlenül attól, hogy épp jelen volt -e, vagy sem. Nehéz lecke ez, neki minden bizonnyal új is lehetett. Próbáltam türelmesen viselkedni vele, elvégre senki sem kezdte ugyanarról a szintről. Milyen példát mutatnék, ha undok lennék megint? Valahogy helyre kell hozni azt a szociális képet, vagy mi. Amellett sokkal több energiát elvett rossz kapcsolatot ápolni valakivel, mint a békés semlegesség felé úszkálni. Hej! Jól láttam, az egy ásítás volt? Hamar viszonzásra talált. Nonó látványosan unatkozott, viszonylag elegáns manőverrel jelezve, hogy mennyire unta már a velem való bájcsevejt. Egyszer fordultam felé kérdésekkel, többet már nem biztos, vagy legalábbis nem az Eridon kapcsán. Homlokráncolással reagáltam unott hangvételére, viszont a levéllel gondolkodásra késztetett.
- Úristen!!  - lelkendeztem - Most az egyszer nem beszélsz sületlenséget!
A fentiekkel a levélírás gondolatára céloztam. Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, aztán... a gondolataim elterelődtek más vizekre. Elmélyedtem barna tekintetében, azt hiszem megragadta a leányzót negyed-vélaságomból fakadó karizmám. Más különben mi a kneazle-ért bámult volna így?! Éreztem, hogy vörösödik az arcom.
- Öööhm... Háááát... - makogtam zavartan. Kicsit kínos volt, hogy így szemeztünk, még ha gyakorlatilag én voltam az a balek, aki képes volt az ülés helyett korábban teljesen elfeküdni a lépcsőkön - Inkább írok neki, az talán még nekem is segítene összeszedni pár gondolatfoszlányt.
Megtörve a szemkontaktust felálltam és leporoltam magam. Úgy döntöttem, legyen, kicsit rá akartam játszani Mr. Karizmatikus szerepére.
- Aztán csak óvatosan a lépcsőkkel! - búcsúztam tőle bársonyos hanggal, s hozzá kacsintottam egyet. Barátságosan intettem, majd pillanatokkal később már itt se voltam.

//Köszönöm szépen. :3//

Gróf-Vinkó Rómeó

Kínos vagy sem, meg kellett ejteni azt a bemutatkozót még egyszer, csak hogy biztosan meglegyen jól a nevem és legalább én sem felejtettem el így az övét. Miután túlestünk a kis rítuson, Rómeó megijesztett azokkal a bűnbánó szemeivel, s belém ültette a gyanút, hogy olyat csinált, amit nem kellett volna. Tekintetemmel igyekeztem nyugalmat sugározni felé, viszont érzékelhető volt, hogyha most hallgat, azzal másokat is veszélybe sodorhat, a baj mértékétől függően.
- Értem, tehát kevés benned a mana,ennek ellenére megpróbálkoztál valamivel ami nem sült el jól - összegeztem miután befejezte monológját, ekkor az ajtó kilökődött, majd résnyire kinyílt. Érdeklődve pillantgattam be a fiú válla fölött. Furcsa, szappanhabszerű szubsztanciát csíptem el, ami nem szívódott fel. Nos igen, eddig egyértelműen félresikerült bűbájnak tűnt és egészen a fiú lábáig vezetett. Ott gomolygott körülötte, mint valami abszurd élőlény, aki céltalan a világnak eredve gazdáját kereste.
- Oké, ez... határozottan új tapasztalat számomra - rándult szemöldököm szórakozottan - Azt javaslom, hogy hagyd a bociszemeket. Kérésemre nyisd majd ki teljesen az ajtót, és amint megtetted, menj el onnan. Remélem világos a kérésem.
Komoly, s fagyos tekintettel néztem le rá. A fiú nagyon menteni próbálta a menthetőt. Halványlila gőzöm se volt mit próbált itt összehozni, de ráértem akkor faggatózni miután a problémát elimináltuk. Rómeó kreálmánya az ajtón túl várt minket és míg arra vártam, hogy ő mit reagál, picit távolabb állva nadrágzsebemhez szorítottam jobb kezemet. Pálcám markolata köré csavarodtak ujjaim, ösztönösen fogtam arra az esetre, ha közbe kéne lépni.
- Oké, én kész vagyok, nyisd ki aztán menj onnan! - utasítottam határozottan.
Belegondolva, hogy egy egész kondér van odabent... azt hittem varázslónak tanulunk itt, nem séfnek.

Agárdi Kornélia Auróra
A büntetőmunka ki nem mondott részeként

Október végén járunk. Zsebre tett kézzel céltalanul bóklásztam a kastély falai között. Imádott Hubánk gondoskodott itt a kastélyban, majd a vele töltött extra időről, így örültem, hogy ezt most megengedhetem magamnak. Sok volt ez így egy bolti meló és a bandavezetés mellett. Nem vagyok rá mérges, pontosabban de, de nem rá, hisz tökéletesen átláttam a helyzetet, ha ki akarna tolni velem, ő is alsót mosni küld Lafayette-ékhez, ahogy Kakasi tette vele meg Hollósival. Mélyen mardosó gunyorosságom arra vonatkozott, hogy inkább velük tartanék. A bocsánatkérés egy dolog, azt tudtam le a leggyorsabban, de nem láttam ott mindenkit a Nagyteremben vacsorakor az évnyitó napján, szóval párukat külön kereshetem és a közbeeső konyhai kisegítés után még az előkészítőbe is mehetek, történetesen Hubával, hisz részben előkészítősként dolgozik. Jelenleg még a konyhai feladatokban segédkezem, annak pedig a puszta gondolatát is gyűlölöm, hogy majd a gyerekek közé kell járnom. Rossz emlékeket korbácsol fel. Főleg saját sérelmek jutnak eszembe róla és valahogy újra meg újra felnyitja bennem a sebet, hogy apám, aki árvaházba rakott, már nincs. Az előkészítőbe is járnak árvák amennyire tudom, elvált szülős kölkök, meg mindenféle jellemmel megáldott csibész. Amennyire imádok tőlem kisebbekkel lenni jó természetemből adódóan, annyira tudok előre jól rágörcsölni erre. Legbensőbb gondolataimat megtartottam magamnak, a végén, ha nem vigyázok, még állandó kisegítővé válok, ha túlságosan eleresztem magam és odacsapok egyszer.
hetek óta nem tudtam normálisan aludni.
Sem pedig tovább együtt élni a bűntudattal, hogy valakit miattam menesztettek.
Hetekig tartó csatározásban álltam magammal, félig már túllendülve az évnyitón kialakult kavalkádon, de mindig ott várt tettre készen az a bizonyos fekete farkas, ami mindig ismételten belém mart, amint kezdtem volna jobban érezni magam. Még Lafayette csípős beszólásai se segítettek, szívesebben vettem volna ha komolyan egy kanál vízbe fojt, de hát kétlem, hogy bármit is segítene. Ráfüggtem a szürkepiacos nyugtatóbájitalokra és ezzel rátaláltam az én nehézágyúmra. Pár korty és az összes fölösleges morgolódás bekussolt agyamban. Nem volt több túlgondolás, mert nem volt min gondolkodni abban az euforikus állapotban amit elfért egy üvegben. Sose volt nálam több annál, ami el is fogyott még aznap, nehogy kitudódjon rusnya kis titkom. Már csak a „szer – bájital – függő” jelzés hiányzott nyomorult életemből. Persze ma semmi ilyen nem volt bennem, inkább a szoba négy fala közt tartogattam amolyan lazulós programnak. Orromat hamarosan megcsapta a bor mámorító illata, gondolataimat hangos hahotázás törte szilánkosra. Egy mosolygós, vöröshajú lány festményét pillantottam meg a távolban, immáron feleszmélve, hogy a Vigadó freskók folyosóját járom. Nehéz érzéseimtől telve először kábán sétáltam, aztán egyre tempósabban, észre sem véve az előttem levőt. Következő emlékemként a földön térdeltem, értetlenül pislogva, hogy mégis mi történt.

Dobroviczky Damira

Damdam. Damdam. Damm!
Mielőtt bárki fejében megfordulna, véletlenül se háztársamat szólítgattam. Hevesen, csapdába esett madár módjára kalimpált szívem ettől a nemes, zsömle színű állattól, akinek ma hátán ülhettem. Hogyan is jutott el rövid idő alatt ennyire mély szintre a kapcsolatunk? Korábban már jártam itt, hogy informálódjak az évnyitóhoz a hátasokkal való bánásmódról és a manók készségesen segítettek, de mint mindennek, az alkunak ára volt: el kellett mesélnem a végeredményt, mindegy, hogy mennyire szar. Nem szabtak határidőt, csak egy limitet, mert ki akarna évekig várni ilyen sztorira? Többek közt ezért jöttem ma ide, amellett csak lazítani akartam, a lovaglás állítólag átmozgat és fel is lehet vágni ha randizik a negyedvéla. Amikor beléptem a területre, még senkit se láttam, ám az istállóba mintha csoportosan pezsgősüvegek teteje pukkant volna, összecsapódott körülöttem egy kisebb manógárda. Ketten felismertek, a többi kíváncsian méregette eme szelíd óriást, az-az engem. Akadt, aki munkát imitálva ganajozott, talán ő tette a legjobban. A páncélos pónilovas történetétől egy darabig nevettek, utána viszont elkámpicsorodott a társaság nagyja. Azt nem mondtam, hogy mit kaptam Farkasházytól, sőt, a nevét se említettem, nekik úgy is mindegy. De azt tudta már az itteni gárda egy apró része, hogy alaposan taccsra vágott egy tanár távozása. Valaki felajánlotta, hogy bújjak lovaglóruhába, a mai kört ő állja. Elkísértek az öltözőbe, ahol akadt néhány használaton kívüli nadrág, csizma meg kobak is. Mondták, hogy velük se kell menjek, öltözzek fel, mert választanak hozzám illő hátast is, az' majd felvidít. Valahogy ez túl szép volt, hogy igaz legyen. Jelenleg a kinti karámban ültem az állaton, aki totál identitás krízisben élhetett. Doradonak hívták, ő a lovarda egyik dromedárja egy pokróccal, nyereggel és rajtam a hátán. Első kérdésem az, hogy miért adtak ló nevet a dromedárnak? Miért mosolygott a manó olyan sunyin, amikor felültem rá, és miért csúszok? Helyezkedni próbáltam rajta, míg a manó készségesen tartotta nekem. Olyan muglis, németes kiejtéssel beszélt, lehet a tulaj német? Kifejezetten menő volt Herr Zimmermannként végigjárni a kifelé vezető folyosón és kifejezetten érdekes tapasztalat dromedárral nekikezdeni új hobbimhoz. Szerintem az ittenieknek elképesztően remek humora van. De visszatérve kalapáló szívemre... Sikerült helyezkedés közben előredőlnöm, majd megrúgni az állat oldalát, aki egy lóhoz hasonlóan rögtön futni kezdett, fellökve az őt fékentartó házimanót. Én az állat nyakához simultam, s láttam, hogy a kerítés felé megyünk. Ekkor vettem észre a kerítés túloldalán egy leányzót lovat vezetni.
- VIGYÁÁZZ! – üvöltöttem és kb. ennyi időm is volt mindössze, míg a dromedár hirtelen fékezett az akadályt jelentő kerítés előtt, én pedig a lendület miatt lerepültem róla. Dobtam egy gyönyörű hátast és csúsztam pár métert. Azt a porfelhőt senki se fogja irigyelni és szerintem először hallhatott ezen a világon boszorkány vélaszármazékot ilyen szintű női hangon sikoltani.
- Hell-ló-kaa… - nyöszögtem és arra intettem, amerre a lovast sejtettem, már feltéve, hogy nem menekült el hanyatt-homlok.

Dobroviczky Damira

A legrosszabb amit ilyenkor tehetünk, hogy pánikba esünk. Nagyobb élni akarással voltam jelen a mindennapokban, mint eddig valaha, ezzel a tudattal kísértem végig kudarcos utamat a szembeeső karámig. Lassított filmfelvételként éltem át, ahogy lebukfenceztem, majd hason landolva végigcsúsztam a földön. Laza inget viseltem, melynek ujjai felgyűrődtek, bőrömet felkarcolta néhány kavics. Szemeimet ösztönösen becsukva tartottam, számmal nem voltam ennyire szerencsés. Nyeltem némi koszt, és a felkavart porfelhőből is szippantottam valamennyit. Köhögve, prüszkölve fordultam oldalra, nagyjából ekkor hangzott fel az-az éles nyerítés meg a távolodó patadobbanások sorozata, melynek sejtettem, hogy meglesz a böjtje még. Utána némileg tisztább járatokkal köszöntem a lovasnak, mielőtt komoly rémületet okoztam volna neki vagy a mögüle érkező manónak, aki a dromedárt kikötve átugorta a kerítést, engem szólongatva.
- Herr Zimmermann! Mennyire ütötte meg magát?
Érzéseim egy nyugalmában megzavart méhkas voltak, ahol minden keveredett mindennel, hevesen zümmmögtek odabent - hasogatott a fejem. Szerintem valahol az elején lefejeltem a kerítést, de jó is, hogy rajtam volt a kobak, különben 90%, hogy engem kéne fellapátolni a bizonyos barna citrom helyett. Amilyen gyorsan tudtam, feltápászkodtam. A manónak udvarias mosollyal intettem, s kezeimet leporolva a lányhoz léptem.
- Kell egy segítő kéz? - kérdeztem bársonyos hangomon kicsit még az esés okozta sokk hatása alatt állva. Sajgott a könyököm ahogy érte nyúltam, de nem olyan, amit egy pasi ne élne túl. Talán még jól is állt egy kevés piszok, ezt hölgytársam megítélésére bíztam. Volt mire néznie, illetőleg akadt nekem is mit végigmérni. Aranyosan festett barna kikandikáló hajával, szép szemeivel. Belém hasított az érzés, hogy mi találkoztunk már valahol.
- D... - dermedtem le aztán a felismeréstől. Ezt a tekintetet bárhol megismertem volna - D... DAMIIIRAAA? Tényleg te vagy az?! Nem is tudtam, hogy lovagolsz.
Mosolyom egyszerint őszintévé, boldoggá vált. Még így sose találkoztam háztárssal. Lehúzhattam lejegyezetlen bakancslistámról.
- Umm... - már majdnem megfeledkeztem örömömben kérdéséről. Jól esett ismerős arcot látni - Innen csak arra van tovább.
Bizonytalanul az erdő felé mutattam, aztán Damira pillantottam a kimondatlan kérdéssel, hogy "Menjünk?". Kartávolságban álltam tőle arra az esetre, ha kellett volna bármilyen segítség. Őt látszólag jobban meggyötörte az ijedt állat, mint engem az esés.

Gróf-Vinkó Rómeó

Mindenféle svéd káromkodás visszhangzott fejemben a fiú bólogatásától. Sose hangzik jól az, hogy valaki kis manával felelőtlenül varázslásba fogott. Így megkopasztva, prefektusi jelvény nélkül is simán jelenthetném a házvezetőjénél a srácot, vagy amennyiben itt tanítanék és közöm lenne hozzá, még a büntetőmunka kiszabása se kizárt. Viszont szerencsétlen ábrázatát felmérve amilyen napokat élhet, kisebb gondjai nagyobbak vélhetően attól most, hogy mennyire mászott odabent az a hab. Célommá tettem a veszély kizárását, fennállás esetén teljes eliminálásátát. Rómeó megnyugodhatott, hogy ma ilyen jóképű, támogató kedvében lévő negyedvélát fogott ki.     A fiú szemei felett és alatt lapogatta a bőrt. Tudtam, hogy hihetetlenül csodálatos látványt nyújtok és azt is, hogy hirtelen mekkora arcom lett, igazából viszont arra hangolódtam, hogy a helyzetet rugalmasan tudjam kezelni és gyorsan reagálni, ha bármi szarul sülne el.
- Nahát! Legalább most szemkörnyékápolód is lesz! - Első mondatom kicsit gúnyosra sikerült, a második már azzal a rám jellemző ironikus hangtónussal ment amit adni akartam. Számomra fölösleges ismételni, hogy mi van odabent, nemrég kaptam kóstolót belőle! Mérges voltam a fiúra amiért iszonyat nagy baromságot művelt és feszélyezett, hogy utána nekem könyörgött egész lényével mintegy csodát várva, hogy majd együtt rendbe tesszük amit elrontott. Én értettem, figyelmeztetni akart, felkészíteni arra ami az ajtó túloldalán várt. Nem akartam tovább feszélyezni egyikünket sem, ezért érzéseimet kordában tartva csak merev pillantásokat kapott a "sok habot" illetően, aztán kitárult a szertárajtó. Ütközésig. Idegszálaim pattanásig feszültek, felforrt a vérem, dobhártyám szívem ritmusára dübörgött. A hab egy hatalmas felhőszörnyként kiszemelt magának, megindult előre a kijáraton felém, mint a prédáját fojtani akaró szarvaskígyó.
- Nem pazaroltad ki az üstből, az egyszer biztos! - nem bírtam ki anélkül, hogy ne tennék ízes megjegyzést ezek után. Mindezt szikrázó íriszek követték volna, de bizonyos okból kifolyólag aligha volt idő a múlton rágódni - Vigyázz! Ne érjél hozzá!
Azzal vártam, hogy megfelelő közelségbe érjen rögtönzött habszörnyünk,
aztán rászegtem pálcámat megcélozva a szubsztanciát ott, ahol a közepét véltem. Pálcám hegyéből vízsugár tört elő. Reméltem feloldom az egészet, aztán az egész egy jól sikerült felmosószörnnyé zsugorodik maximum és az utána maradó bűz jelent max. veszélyt. Szaglásztam felé különben, de egyelőre nem éreztem benne semmi különöset, úgy tűnt, nincs szaga ennek.

Agárdi Kornélia Auróra
A büntetőmunka ki nem mondott részeként

Először a lendülettől fenekemre estem, majd ösztönösen négykézláb fordultam. Még pislogni se mertem, látszólag teljesen lesokkolt a hirtelen ütközés az eridonossal. Ennek előnyeként, büntetlenül nézhettem a hirtelen elém kerülő dekoltázst a másodperc tört részéig, mielőtt egy segítő kéz nyúlt volna felém.
- Ó - mormogtam észbe kapva és ráfogva óvatosan felálltam - Ja, nem baj. Megesik.
Zavartan kacagtam és rutinos mozdulatokkal leporoltam magam, majd végigmértem a másikat is, sérüléseket keresve rajta.
- Eléggé elbambultam. Csak kóválygok pár... órája. Te mi járatban errefelé?
Érdeklődő hangnemben kérdeztem őt, fél szemmel árnyéka felé sandítva. Nem mindennap lát az ember ennyire kész figurát, de mondhatni már hozzászoktam. Valahogy egy visító, korombeli pasas és egy haldoklófélben lévő bogár vergődése jutott róla eszembe.
Igen. Ez a kettő aztán ritka jó párosítás.
- Esetleg siettél valahová? - Reméltem, hogy alkalmam nyílik kicsit tovább jutni vele egy sziánál.

Dobroviczky Damira

Ott voltam, hogy segítsek, de végül nem volt rá szükség, mert a lány felállt magától. Elnézve magunkat járhattunk volna rosszabbul is. A nemrég érte nyúló kezeken kiszáradva húzódott a bőr. Néhol jelen volt egy-egy vörös pont vagy barna maszat. Mancsaimat csípőmre tettem a dadogás hallatán, fejemet ingatva. Legalább úgy viselkedett az előttem levő, mintha valami kihágáson kaptam volna, rákérdeznék, ő meg bevallaná, hogy elkövette. Szigorú pillantásokkal illetem, de inkább magamnak, mintsem neki szólt. Befeszülő arcizmaim hamar ellazultak. Dilis voltam és jó hangos is.
- Bocs, nem akartalak lesokkolni, csak jó látni! - vigyorogtam hajamba túrva. Ebből hajmosás lesz úgy is. Türelemmel kivártam azt a pár másodpercet. Titkon feltartottam a hüvelykujjamat, mert ki kellett fújni az előbbi traumát.
Itt még a teve is diszkriminál!, néztem szúrós tekintettel az állatra. Laposakat pislogott, majd érdektelenül elfordult. Az érte felelős manó ránk nézett, érdeklődött, hogy megleszünk -e így, és bólintásomat látván el is ment, nyomában a hátassal. Előbbi mindenhogy megkapja a fizetését, utóbbit meg reméltem, hogy nem én fizetem, bár kivételesen az állat okosabb volt, mint én. Néha arrogánssá tudok válni és elfeledni, hogy mennyi mindent képesek tanítani nekünk.
- Stephen - a vezetéknevemet már hallhatta, így fölösleges lett volna elismételni - Te meg milyen Damira vagy, ha már itt tartunk?
A keresztnevét igazából hallomásból tudtam, elsőnek arcról ismertem fel. Mintha pár órán, vagy órák közti szünetekben láttam volna, de annyira nem álltunk közel egymáshoz. Szerintem először mutatkoztunk be ténylegesen a másiknak.
- Elhiheted, hogy nem így terveztem - motyogtam, elhúzva a számat. Jó nagy bunkóság volt elindulnia csakúgy, meg az a "köszi" is elég flegma, de betudtam a mérgének. Én sem lennék happy, miután kikapcsolódni jövök és elmegy a ló, ami nem is az enyém.
Van itt valami bértartásra is lehetőség, nem?, villant be a hely előzetes leírása. Merlin szakállára! Már csak az hiányzott, hogy a tulajdona nyargalászik a fák között! A szívem kihagyott egy ütemet, amit a lány léptei hoztak helyre. Mire észbe kaptam, már mintegy automatikusan vittek felé a lábaim. Erélyesen utánaszóltam:
- Biztos vagy te ebben? Egyedül. Az erdőben. Nem túl biztonságos!