Somlay Kornél

Nagyon sok problémát megspóroltam volna, ha azon a napon teljesen őszinte vagyok a fiúval. Ezt a képet beszennyezve hazudtam neki a zenekar vezetőjének kilétéről, törhettem a fejem egy >>állevélen<< amit még el is kellett küldeni, de megírtam valamelyik nap lefekvés előtt és válasz is jött rá, így lefutott egy konkrét levelezés amelyben erre a pizzériára esett a választás. Sokan ajánlották már nekem, viszont egyedül aligha jöttem volna ide! Reméltem, hogy Somi tényleg eljön, mert szerettem volna vele tisztázni a helyzetet, mivel őszintén be akartam hívni a RagDollzba. Amíg vártam rá, elfogyott egy vajsör pizzaszelet illetve cappuccino. Fekete ingben és sima farmerben vártam valahol a sarokban. Acélbetétes bakancsban doboltam a lábammal türelmetlenül. Be kellett ismernem: rég izgultam annyira, mint most. Idegességemben hátrasimítottam hajamat, aztán reméltem a legjobbakat.

Salamon Gréta

Elsődleges álmomként szerettem volna meglévő bolthoz pálcakészítőként és eladóként tevékenykedni, vagy esetleg sajátot nyitni, ha összejön rá elég pénz. Másodsorban akartam egy bandát, így született meg a RagDollz ötlete. Nekem a hangszerekkel aligha volt problémám, negyed-vélaságomból eredendően tanulás nélkül tudtam rajtuk játszani, viszont örültem volna, ha többszemélyessé növi ki magát, ezért teleszórólapoztam az iskolát, a megfelelő engedélyekkel. Feltüntettem rajta a próbául szolgáló helyszínt amit külön kabaré volt elintézni, így viszont használhattuk a falusi könyvtár nagytermét. 150 fő befogadására volt képes és rendelkezett egy gyönyörű színpaddal. Az épület jobb alsó részében helyezkedett el, ott voltak a banda jelenlegi tagjai, engem is beleszámítva. Mindig aktívan kerestük a vállalkozó szellemeket, sose volt fix idáig, hogy ki marad a végén. A nagy fluktuáció se vette el a kedvemet, számítottam rá, hiszen idő függvénye és úgy gondoltam, jönnek majd azok, akiket őszintén érdekel az egész. Ezzel a tudattal álltam a színpad élére, mint frontember és kezdtem gitározásba. A próbáink úgy két hete kezdődtek, nagyjából ennyi ideje nem változott az összetétel se, aztán ki tudja, mit hoz a jövő! Arra gondoltam, improvizálhatnánk kicsit, így némi bemelegítést és egy rövidke cigi szünetet követően elkezdtünk valamilyen ismertebb rockzenét játszani. Egy jó kis vörös elektromos gitárral nyomtam. Általában ketten néztek minket, jelenleg még senki se volt bent, de bíztam abban, hogy esetleg csak idő kell és beindul a nap.    

Somlay Kornél

A lábammal való dobogást szinte ösztönösen abbahagytam, ahogy láttam Somit megjelenni a bejáratnál. Meglepett a jelenléte, mivel nem találkoztunk, amióta a vízesésnél elköszöntem tőle. Amikor megszólalt, hangja barátságtalanul csengett, rögvest elkerekedtek szemeim és kérdőn néztek az ő barnáiba. Kicsit egy őzre emlékeztetett, aki jelenlétével elhozta a telet. Fogalmam sincs mi baja lehetett, de egyelőre figyelmen kívül hagytam viselkedését, lehet csak rossz napot élt.
- Szia! – köszöntöttem lelkesen – Naná hogy!
Vigyorogtam. Mire Somit idefújta a szél, addigra az üres tányért elvitték a kávés csészével együtt. Előtte minden létező morzsát és porcicát a tányérra szórtam, hogy amennyiben a fiú eljön, tisztaság fogadja. Csendben megjegyeztem, hogy szavai alapján szeret pontosan érkezni, persze aztán bárhogy lehetett, de szerettem a részletekre figyelni.
- Olyasmi – bólintottam, majd kicsit elgondolkodtam. Ain nekem csak egy anagramma, míg neki jelenleg az én bandám vezetője volt. Éreztem, hogy nem jó ezt sokáig húzni, egyelőre viszont lightosan indított a kissrác, így végül is minimálisan fel tudtam készülni arra, amikor is elmondom neki az igazat. Egyelőre olyat akartam mondani, ami igaz rám és így Ainra is az lenneee, ha tőlem függetlenül létező egyén lehetne.
- Csibészes mosolyú és elég szétszórt. Viszont jó szíve van – meséltem azt, ami eszembe jutott. Én ezeket tudnám elsőként felsorolni bárkinek aki megkérne arra, hogy írjam le magam három tulajdonsággal. – Ha izgulsz, akkor arra kérnélek, hogy azt viszont ne tedd.
Próbáltam biztató lenni, illetve kideríteni, mennyire izgult, mi járt a fejében, persze nem szó szerint, gondolatolvasó azért nem vagyok! Maradok a pálcakészítésnél meg a zenélésnél. Tőle függött, mennyire akart megnyílni az érzelmeiről, ámbár úgy tűnt, egy sérelmét most elmondta. Őszintén aggasztott a fiú viselkedése, hogy talán több is volt, ezért óvatosságra váltottam. Próbáltam körültekintő lenni, de nem mondanám magam a szavak negyed-vélájának. Gondterhelten kifújtam a levegőt.
- Nem.
Viszonylag rég találkoztunk. Azóta nagyon rövid szakáll borította arcomat. A szőr ritkásan nőtt, alig fél körömhegyni volt és világosabb a hajamtól. Ezt a kis mini szőrcsomót dörzsöltem és simítottam lefelé zavaromban. Ezután előrehajoltam, majd kezeimet összekulcsoltam az asztal lapján.
- Nézd… Ne haragudj, hogyha megbántottalak. Én azt javaslom, hogy mondd el mit éreztél akkor. Utána nekem is lenne mondandóm.
Hátradőlve figyeltem Somi minden rezdülését. Felvetült a megbeszélés lehetősége, elmondhatott mindent, vagy rám boríthatta az asztalt, ahogy jónak látta. Ha sikerült átesnünk valamiképp ezen a viharon, utána viszont mindenképp kárpótolni szerettem volna és meghívni valamire, ezért abban az egyben reménykedtem, hogy nem lép le hamar.

Somlay Kornél

- Igazad lehet – ismertem el fájdalmas mosollyal – Igen.
Hezitálás nélkül válaszoltam. Szétszórt voltam és kaotikus. Valaki, akinek megvolt a véleménye mindenről, aki néha nagyon jól egyensúlyozott, néha pedig benézte és akkor is más szemére olvasta, amikor az illető rohadtul nem volt rá kíváncsi. Viszont tiszta lelkiismerettel rendelkeztem, ezért nem kicsit gyötört a bűntudat amit tovább fokozott Somi. Egyre jobban futkosott tekintetétől hátamon a hideg. Eltűnt belőle minden melegség, mintha két különböző ember lenne, akivel találkoztam a vízesésnél attól, aki itt ült előttem. Szinte felnyársalt szemeivel, s lehet csak beleképzelés, de mintha egy kicsi vörös szín költözött volna íriszeibe. Feszültem ültem a székben ezután, mert még csak nem is sejtettem, mekkora pusztító erő lakozhat egy tőlem fiatalabb lelkében, heves érzelmek formájában. Hamarjában fény derült, hogy nagyon durván félreértett. Úgy érezte csak kihasználtam őt, amikor őszintén megnyílt nekem. Vajon ki lehetett az-az egy ember, akinek-… A kérdés felénél rájöttem, mennyire felesleges volt. Talán fiatal lélek még akinek minden joga megvolt kiakadni, voltam én is tizennégy, viszont igenis komoly dolgokról beszélt. Éreztem, hogy Somi egyszer még sokra viszi majd.  Az elém csúsztatott karkötőt néztem, oldalra biccentett fejjel, aztán amikor a fiúra pillantottam, észrevettem könnyektől nedves arcát.
- Köszönöm, hogy meséltél arról, ami benned volt – mosolyogtam rá szelíden. Felálltam a székemről, átsétáltam vele oldalra, Somi mellé, és újra leültem. Megnyaltam cserepes ajkamat.
- Én őszintén sajnálom. Sajnálom, ha… úgy érezted kihasználtalak és nem becsülöm meg eléggé a gesztusaidat. Nagyon jól esett az ölelésed. Sok mindent tanultam tőled és heh…. még csókkal is megleptél. Én meg – nagyot nyeltem – nem voltam… teljesen őszinte veled. Az a helyzet, hogy Ain neve… az enyém is, egy anagramma pár betű kihagyással. Én vagyok a zenekar vezetője! ... Megértem, hogyha a bizalmad most megcsappant irántam és azt is, ha a RagDollznak nem akarnál esélyt adni, hiszen azt tanultad meg, hogy akiben megbízol, az átver. Én nem akarom, hogy mellettem így érezz.
Megragadtam a karkötőt ami érintetlenül hevert az asztalon kettőnk célkeresztjében. Az arcomhoz emeltem, vizslattam, forgattam, nyomkodtam, később elszántan a fiúra néztem.
- Ismerek valakit aki olyan, mint egy pillangó. Valósággal szárnyalt az életben, aztán elhasalt, mert úgy érezte, hogy totál mindenki szarik rá és egyedül van. Neki a szivárvány egy fontos szimbólum. Ő egy… számomra értékes ember, aki azt mondta, hogy őt ez a „szivárvány” arra emlékezteti, egyszer élt. Még mindig élsz, Pillangó. Ez pedig lehet egy olyan ember szimbóluma is, aki nem akarja, hogy csak egy emlék maradjon neked.
Finoman megérintettem a vállát megnézni, lerázza -e magáról. Elé emeltem kérdőn a karkötőt, aztán letettem. Amennyiben hagyta,megöleltem szorosan, ahogyan azt azon a bizonyos napon, azon a bizonyos helyszínen tenni kellett volna, mikor búcsúzkodtunk. Na nem akartam megölni, csak határozottan tudatni: Itt vagyok.  Sokkalta magasabb voltam Somihoz képest még ülve is. Ha hajlandó volt hozzám bújni, érezhette, hogy teljes testemben remegtem, ahogy fogtam őt. Dübörgött a szívem és heves reakciói idővel az én kékjeimbe is könnyeket csaltak. Csendes, forró cseppenként aláhullottak államról az ő barna hajába. Próbáltam nyugodt légzést fenntartani, mindkettőnket le kéne tudnom nyugtatni, ha megpróbált Somi az enyémhez igazodni, esetlegesen.
- Tudom, hogy csapnivaló ahogyan viselkedek - hajoltam el tőle, gyorsan letörölve könnyeimet - Viszont tényleg kiállok azokért, akiket fontosnak vélek.
Megkeményítettem tekintetemet, kiállásomat. Somi az őszinteséget vélhette felfedezni bennük és a kellő komolyságot.
- Haaa... esetleg idő kéne, akkor nem várom el, hogy egyből döntsél. De ha adsz ennek egy esélyt, akkor tudok mesélni egy kicsit a bandáról. Vagy az életről. Amihez több kedved van.

Somlay Kornél

Somi elfordult, könnyes arccal a falat nézve és még az sem érdekelte különösebben, hogy felálltam és közelebb ültem hozzá. Kiöntötte szívét, erős érzelmeivel mélyen lehengerelt engem, bár ezt hülye lettem volna megemlíteni! Inkább csak csendben hallgattam, kvázi bármit is vágott hozzám, habár ha nagyon trágár módon tette volna, állíthatom, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavakat biztosan találok és lekáromkodom a csillagos eget neki, hogy még svédül is megértené a helyzetet. Szerencsére erre nem került sor. Azt vettem észre, amikor ráterelődött Ain valódi kilétére a téma, végre felemelte fejét, hajlandó volt rám nézni. Furcsa bevallani, mennyire szívfacsaró volt a síró fiatal tekintete, akinek néma könnyei továbbra is csordogáltak. Mintha kezdett volna elillanni a benne lakozó fájdalom és helyét a zavarodottság venné át. Ki tudja? Én tudtam, hogy Somi még tinédzser, aki talán mondhatjuk, hogy tőlem sokkalta hevesebben él meg dolgokat, no de ennyire? Picit még nekem is sok volt, akinek viszonylag nagy a türelme, viszont ebből kellett valamit kihozni. Sírt és elmondta, hogy őszinte oldalát mutatta nekem korábban, ami megmozgatott bennem néhány pókhálósnak hitt kereket, mivel a valódi közeledés mindig érdekes. Mihelyst realizálódott bennem a szituáció, egyből elvörösödtem, pont akkor, mikor rákérdezett, miért hazudtam a zenekar vezetőjének kilétéről.  
Hú baszdki…
Egyszerre helyre tenni a száguldásba fogó érzelemvasútat, figyelni valaki kérdésére és értelmesen megválaszolni elég nehéz feladatnak tűnt. Próbáltam tartani magamat, miközben kezdett néhány számomra eddig ismeretlennek vélt érzelem helyre kerülni bennem és egyértelművé válni.
-Féltem, hogy… nem jössz el – vakartam tarkómat – Meg a saját érzéseimtől is. Jól esett mindaz, ami akkor a vízesésnél történt, csak nekem még új. Féltem, hogy felkavartalak, hogy nálam változhat a helyzet és még ha ezek mellett egyből leterhellek a zenekar vezető valódi kilétével, akkor lehet tényleg el se jössz. Azt hiszem az szarabb lett volna az eddigi szitunál is.
Tettem hozzá halkabban, lehajtott fejjel. Kétségbeesetten pásztáztam a terepet egy kijelölt dohányzóhely után, viszont az épület előtt nem volt, tippemre max. valahol hátul a dolgozóknak amerre vendég szeme már aligha láthatott el. Az asztalokon nem volt hamutál, magyarán magamat szívattam most amiért nem néztem alaposabban utána, hogy ahová jövünk, ott mennyire lehet cigizni, mert ezek után már most el tudtam volna szívni egy fél dobozzal. Közben Somi úgy tűnt, csak az ölelésemre várt, ezért határozottan fogtam őt mindkét kezemmel. Vigyázva nehogy szorítsam, s egyelőre jól csinálhattam, mert nem sziszegett vagy említette, hogy fájna neki. A végén mosolyát is elcsíptem. Mielőtt csináltuk volna a magunk dolgát, gyengéd puszit nyomtam homlokára, ujjaimmal pedig letöröltem a könnyek által hátrahagyott, sós patakot, mielőtt rászárad a bőrére teljesen.
- He? – néztem rá kérdőn – Olyan ismerős! Ezt a mondatot a Szilajból kölcsönözted?
Azt hittem őszintén, itt véget ér a beszélgetés, elhesseget, lelécel, ehhez képest maradni akart, hallani a bandáról. Arra, hogy kiállok a számomra vélt személyekért, nem reagált, mert talán… Ez a fajta bizalom idő függvénye, azt hiszem. Én legalábbis a helyében így éreztem volna, aztán hogy ő mit érzett, teljesen ráhagytam.
- Hát… - körbepillantottam, ekkor vettem észre egy szőke, kb. korban Somi és köztem álló lány, aki félszegen, kissé remegve figyelt minket.
- Szerintem az előbbi - vallottam be, majd intettem a hölgynek, hogy jöjjön közelebb és hozott 1-1 étlapot, aztán ruganyos léptekkel odébbállt.
- Én azt hiszem egy egész vajsörös pizzát begyűrök majd. A teán gondolkodok még. Lehet a zöld nem is olyan rossz - dörzsöltem államat a lehetőségeket böngészve. Letettem az étlapot, ujjaimat tördelve. Kicsit még zavarban voltam a fiú kitörése után, de nem tulajdonítottam a zavaromnak túl nagy jelentőséget.
- Ami a bandát illeti, tizenkettő éves voltam amikor a neve jött. Főleg rock irányzatú, de arra gondoltam, hogy lehetne némi jazz vonulata is. Jelenleg csak én vagyok kétféle gitárral a fronton, nincs más tag. Aztán ha közben még a kajákat vizslatod, akkor lehet neked a félszemű kukorica pizza jó választás lehet. Csak egy javaslat.
Tekintetem a karkötőre csúszott. Szivárványszínű, kis csuklóra tervezett, különleges csomózott technikával. A fiú úgy döntött, hogy nekem adta, amitől ismét vegyes érzések jártak át, de könnyedebbek voltak az előbbi aggodalmamhoz képest és... bizsergetőek. Pezsegtem.
- Elfogadom a felajánlást, csak öhm... Nem lesz ő pici? - mosolyogva ismét felvettem és analizáltam, aztán ránéztem az ő és az én csuklómra. Az enyém vastagabbnak tűnt kicsivel. Na meg szőrösebbnek.

Somlay Kornél

- Őszinte leszek: mindkettő új tapasztalat számomra, idáig csak lányokkal voltam. Felszínes kapcsolatot ápoltam velük. Van aki átverni próbált, van aki komoly szándékkal keresett, például ilyen volt a legutóbbi és eléggé nehezemre esett közölni, hogy nem szeretnék vele tovább randizni.
Hangom lágy volt és kimért. Hallani lehetett beszédemben némi akcentust, de olyan selymesnek és gördülékenynek tűnhetett tőle a stílusom, nem pedig keménynek és öblösnek, ahogy mondjuk a németek beszélnek. A lágyságot az okozta még nyelvi adottságomon kívül, hogy mindig kicsit érzelmes lettem amikor visszaemlékeztem egy-egy volt kapcsolatomra. Ugyan már csak üres emlékek, attól függetlenül mindegyik mély nyomot hagyott bennem. Somival olyan furcsán éreztem magam, mivel a társasága meglepően üdítő volt számomra.
Az iránta táplált érzések kezdtek kikristályosodni lassan, komótosan. Nem mondanám instant szerelemnek vagy megszállottság. Sokkal élénkebben és erősebben éltem át őket, mint régen. Mindegyik érzelem úgy kapaszkodott, akárcsak a lótusz virág gyökere, és virágzott. Nem tudnám továbbra se megnevezni őket, de szorosan egy dologhoz kapcsolódott mind: szerettem Somival lenni és élveztem a vele töltött időt. Mellette vert a szívem, égett az arcom, és őszintén felkavart a gondolat, hogy ilyen könnyen elveszíthetek valakit, aki megértette az ölelés utáni vágyamat. Lassan közömbösség nőtt bennem a téma iránt és ha nem ölelt volna meg, talán előbb-utóbb eljutok addig a pontig, hogy "utálok" másokat megölelni és dacból se nem fogadok, se nem adok.
- Én negyed-véla vagyok. Nálunk nincs meg az a gusztustalan csábító átok, mint egy teljesvérűnél és amondó vagyok, hogy dühösen is aranyosan nézek ki - mosolyogtam - Viszont... Elég válogatósak vagyunk, ha randipartnerről van szó. Valahogy senkihez sem tudtam szívből kötődni.
Tettem hozzá halkan és vállat vontam. Nem vertem már nagy dobra, teljesen fölösleges volt, de még neki, Mr. Könyvmolynak meglepő lehet, főleg utolsó mondatom.
- Azt elismerem én is - sóhajtottam – Nézd… fogalmam sincs, hogy neked mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy meglépd a vízesésnél azt, amit. Viszont komolyan mondtam, szerintem szép lelked van. Most pedig hozzátenném, hogy nagyon erős is.
Mélyen a fiú szemeibe néztem.
- Nincs más egyéb amit mondani tudok, hogy miért hazudtam. Viszont tisztáztam most már én is azt, ami bennem volt.
Most már jöhetett Somitól a szokásos referenciákban beszélés, amit persze nem sikerült eltalálnom.
Francba! Azt hittem lenyűgözöm, ehhez képest jól beégtem!!
- Nem csak animét nézhet az ember – motyogtam kicsit sértődötten. Vajon ki vett rá akaratlanul, hogy nézzek mesét? – Különben meg nagyon is jó én szerintem.
Szerencsére nem kellett sokat időznünk a témán, mert szerencsétlen szőke lány előcaplatott a konyha ajtaja mögül, idehozta a két étlapot de úgy, mintha krokodilt etetne és lelépett. A fejemet ingattam.
- Tippemre tizenhat, kemény három évvel fiatalabb tőlem – válaszoltam suttogva, mivel nem akartam, hogy meghallja, hogy épp róla beszélünk – Milyen munkán gondolkodtál?
Kicsit tovább méláztam a teán, miközben őszinte érdeklődéssel próbáltam lenni arról, amiről épp szó van. A munka szerintem nehéz lenne iskola mellett, de nem lehetetlen. Ha úgy nézzük, valahol én is dolgoztam, amikor arra gyűjtöttem, hogy idejöhessek Magyarországra és lám.
- Igen – bólogattam – Az lenne az alap, aztán nem ártana billentyűs. Idővel egy szaxofonos a jazz irányzat miatt. Ha jól menne a sorsunk, vokalista se esne rosszul. Tudom ő már nem hangszer, inkább hangszínész.
Hangosan nevettem saját poénomon. Jó szar volt, de legalább végre élvezni tudtam magamat azután, hogy minden is tisztázódott. Jól esett valakinek mesélni a tervekről.
- Egyelőre szigorúan csak feldolgozásokra mennék rá, sajnos ha azonnal saját dalokkal akarnám kezdeni, akkor annál is nehezebb lenne elindítani a bandát. Ezek alapján… lenne kedved beállni hozzám gitárosnak?
Nem néztem rá én sem. Tovább tanakodtam az italon aztán az előbb említett kis csajszi, mintha csak direkt ránk várt volna a bozótból, hirtelen odalépett hozzánk valahonnan, bátorságot és mosolyt erőltetve világos arcára. Sápadtnak tűnt, mint aki nem aludt egy hete.
- Ha esetleg hallotta a korábbi kérést, akkor annyi, hogy a zöld tea helyett ír kávét szeretnék kérni, jó? – Gyakran odatette pár magyar ezt a kis szót a kérdés végére. Kicsit elvett a nyelvezet durva éléből, finomított a szándékon. Sokkal kedvesebbnek hatott és mivel kérdésre végződött a mondatom, könnyedén jelezni tudta a pincér egy bólintással, hogy megértett – Köszönöm. Kezdem úgy érezni, hogy te ma jobban odafigyelsz magadra. Én inkább elengedtem ma a diétát, főleg amilyen sűrűn járok pizzázóba… Talán tizennégy voltam amikor először voltam egybe.
Régen volt már, annyira nem izgalmas téma. A karkötő jobban érdekelt, nekem rajta a csomó nagyon fixnek tűnt. Meglepődtem, hogy a fiú mégis milyen könnyedséggel kibontotta, majd karomra igazítva újracsomózta a végét.
- Köszönöm – viszonoztam mosolyát – Olyan benne ez a vörös, mint a sors fonala. Ezt gondoltam akkor is, amikor rajtad láttam
Húha… Miért is…?
- A levélben kávét ígértem – hátradőltem a székben, majd lábamat keresztbe tettem a másikon – Dee ha úgy nézzük, ennél több is voolt. Meg… akartalak ismerni jobban.
Most már egyenesen kerültem a tekintetét. Éreztem, hogyha most felé fordultam volna, olyan lenne az orcám, mint a karkötőben az a bizonyos piros szín. Közvetlenséget akart, megkapta tálcán. Nem kicsit féltem, hogy vagy cukkolni, vagy kiröhögni fog miatta. Persze ezt nem mutattam, inkább csak próbáltam laza lenni, meg fenntartani a mosolyt.

Somlay Kornél

- Először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy a szimpla gitározgatós délután milyen fordulatot vesz. Amellett nem  tudtam, hogy érdekel.
Nem gondolatolvasónak születtem, ha ment volna, inkább eleve más pályán indulok el. Örültem volna, ha a fiút esetleg érdekli valami velem kapcsolatban, megkérdezi legalább.
- Máskor  hogyha érdekel valami, kérlek kérdezz rá! Elég egyszerű ember vagyok, elsiklok dolgok felett, meg ez kifejezetten olyan dolog, amiről szívesen is mesélek.
Somi szavai elgondolkodtattak, komolyságot színlelve államra helyeztem kezem és megdörgöltem azt.
- Ejj, én betűnkénti árat számolok fel a hozzád intézett szavakért! Akkor mi van? – kérdeztem egy lightos félvigyor kíséretében. Átjött a vicc, nehezen bírtam, hogy ne adjam vissza egyből valahogy – Veheted úgy, hogy a hölgy az én nevemre számláz mindent.
Ez volt a nem-poén része a dolognak. Meg akartam valahogy hálálni, hogy tényleg eljött, addig se üresen telt a nap, hanem itt ültem Vele és kezdett közénk visszatérni az egyensúly, meg a korábban hiányolt frissítő energia. Kirázott a hideg, lehet lassan olyan leszek, mint azok a hóbortos, mindenféle energiával és az energia látásával/érzékelésével foglalkozó emberkék, akik hitték, hogy az energiának marha sok hatása van az emberre, és feltöltheti meg lemerítheti bárki. Az elmélet jó, na de tovább bonyolódik amikor már színeket is társítanak hozzá és komplett kördiagramokat készítenek belőle. Bweeeheh! Higgyen mindenki abban, amiben akar, én is így tettem. Amíg senki se erőlteti a másikra a saját nézeteit, addig minden szuper.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, nem értettem mire gondolt - Negyed-véla még lehetnél, viszont érezni, hogy nem vagy az! Max. valaki, aki erősen megválogatja, hogy kivel áll szóba. Jól gondolom? Ja, meg most már tudom rólad, hogy utálod a későket. Vagy rosszul szűrtem le?
Segítségkérőn néztem a fiúra, nem akartam tévinformációkat megjegyezni róla.  Az mindegy volt, milyen kapcsolatot néztünk, végtére is amennyiben valaki lehúzza az embert, az sose jó társaság. Olyan illetőre van szüksége a léleknek, aki táplálja őt. Akivel fejlődni tud értelmes eszmecsere útján. Elvárok bizonyos mértékű intellektualitást. Somival úgy tűnt, hasonlít a felfogásunk ebben.
- Miért féltél? – hökkentem meg, majd folytattam - Valamennyi átjött, ja. Viszont nem egészen értem, mi játszódhatott le benned, ennek ellenére sem. Én nem hezitáltam túl sokat, emlékeim szerint.
Féltem mit gondol az egészről, s még jobban a lebukástól. Nem hiányzott, hogy célponttá tegyem mindkettőnket. A saját karrierem hagyján, Somi életét ketté törném ha kiderülne az egész, incidensé válna, ott ülnénk az aurorokkal. Te jó isten! Bele se mertem gondolni, gyorsan elhessegettem minden idevágó, zavaró gondolatomat.
- Igen, ezt meg tudom ígérni – Tartható dolog volt részemről, ugyanakkor vissza is ugyanúgy igaz kell legyen – Én is szeretném, ha őszinte lennél velem mindig és egyértelműen megfogalmaznád, ha valami nem jó. Az elmejátékok nem tartoznak a kinkjeim közé.
Motyogásomra visszakérdezett, ezért felsóhajtottam. Mellesleg kezdtem megéhezni. Hol van a kajám? Na meg a kávém?
- Hát öhm… Nem csak animéket nézhet az ember – forgattam szemeimet, az utána lévő dologra nem is reagálva. Nem éppen akartam én se vitát a Szilajról, így is örülök, hogy az előbbit sikerült valahogy átvészelni. Homályosan de láttam, nagyjából hol lenne érdemes határokat húzni még. Rám fért az őszinteség, ugyanakkor a helyén kellett kezelnem Somit. Ő fiatal, könnyed, én pedig hulla merev. Engednem kellett volna a dolgokat és csak sodródni az árral. Csak féltem. Őszintén rettegtem, mert párszor már csaptak fölém olyan magas hullámok, hogy én komolyan azt hittem, ott hagyom fogamat. Vajon ő is hasonlóan viharos volt legbelül? Kíváncsivá tett, de kérdezni lusta voltam.
- Oóóóóh!! Én a helyedben utána vágnék bármibe is! Próbáltam még Svédországban iskola mellett utcán zenélni, nem mondom, hogy nem sikerült, csak szar volt, mert sietni kellett állandóan. Gyakran megoszlott a figyelmem több dolog között és nehéz lehet, ha az egyikkel megcsúszol, késel. Élvezd ki a szabadidődet és próbáld kimaxolni, ezt javaslom.
Oh, az édes gyerekkor milyen fenséges! Még nem tudod mennyi felelősség terheli le vállaidat, éretten is max. sejtheted, na de az éles tapasztalat átformál. Ámbár sok nekem se jutott, nem hívhatom magam az utcán zenebonálástól teljes állású, negyven életévét leélt veteránnak, ugyanakkor a munkán már én is gondolkodtam. Ezért szeretnék olyan köztes megoldást, ami nem csak hobbi lehet, hanem remekül át lehet konvertálni üzletté és beleillik ennek a világnak a kereteibe. Pálcakészítő akarok lenni, helyet akarok. Ki akarom nyújtani az ágaimat és élni! Teremteni! Ha esetleg a saját sose jönne be, a helyi pálcapiacon még bepróbálkozhatnék… Ismeretes volt egy pálcabolt a közelben, ekkortájt született meg a gondolat bennem, hogy meglátogassam. Egy nap talán el is jutok addig.
Csalódottságomnak, mi szerint Somi nem ismer senkit az iskolában aki rézfúvos hangszeren tolta, halk „owh”-val adtam hangot.
Nehéz lesz így a jazz irányzatba eljutni…
- Rendben, a hétvége felelne meg nekem is inkább. Van művészeti ház a faluban, meg ott ha minden igaz, valami terem, egész nagy színpaddal. Marha jó ott az akusztika, azt hallottam – bólogattam elismerően – Többet azért nem tudok csak mondani, mert még nem jártam a helyszínen, az a tervem, hogy lecheckkolom holnapután.
Kihozták és lerakták elénk rendelésünket. Éhesen előredőltem, szemeimmel felfalva az étket, aztán egyből az ital felé kacsintgattam. No ennyit Somi „Egészséges életmód” c. előadásáról! Lelkesen dörzsöltem tenyereimet a csodálatos írkávét meglátva, és az étek helyett rögtön azt húztam közelebb. Túl jó az illata!
- Leginkább figyelmes evéssel, nem diétázok de próbálok mértéket tartani, hogy miből mennyit és hogyan eszek. Dohányzom, így épp ezt nem vallanám egészségesnek, viszont ügyelek az ivásra, meg edzek – félretoltam a pohár kávét, egyelőre nem kortyoltam bele. Jó étvágyat kívántam a fiúnak és enni kezdtem a magam pizzáját. Ez a vajsörös pizza kissé habos volt, a vajas ízhez enyhén karamellás utóíz társult. Remekműnek gondoltam és nagyon jól esett. Amennyiben Somi esetleg ledöbbent a dohányzás részletétől, legalább rágással kitölthettem a kínos csendet. Ha hozzá tudott szólni bármit, csak örültem.
- Öööö... – eltakartam egy épp kikandikáló falatot, majd számat törölgettem. Hirtelen jött lehetőségnek tűnt a kérdezgetés. Nem táraztam be megfelelően, illetve csínyjével sokadszorra megakasztott, amiről elsőre nem tudtam, hogy csíny.
- Mi van? – Hirtelen felegyenesedtem, ezzel kicsit kilökve a széket magam alól. Élesen csikorogtak fémlábai a hűvös padlón, miközben lelkem messzire utazva az emlékek spirálján csúszdázott. Kitágult orrlyukakkal kerestem a tekintetemmel régmúltam bántalmazóját, aki annak idején a véremmel akarta vörösre festeni a svéd suli falait. Reménytelen volt a keresés, de kicsit pozitív is abban, hogy nem találtam meg az illetőt. Elragadott a hév, még mindig befolyással volt rám és nem kis feneket keríthettem valaminek, ami… A fiú mosolyából leszűrve tényleg csak egy csíny volt.
- Ja – fújtam ki a levegőt. Fáradt voltam most ehhez. Visszahúztam a széket és lassan leültem. Az asztal alatt picit remegtek combjaim – Vér az éppenséggel nekem is jöhetne. Majd pizza szószként használom!
Tettem hozzá aztán.
- Elég éles váltás lesz az eddigihez képest, próbálom diszkréten feltenni. Bántottak -e valaha azért, aki vagy? Két dologra értem ezt: az egyik a jellemed, a másik… ez – Ujjammal a nemrég Somi által felkötött szivárványos karkötőre böktem. Gondolom a melegségéért vegyes értékelést kapott, ami alatt tisztán azt értem, hogy talán bántalmazói is lehettek. Nem akartam a saját élményemet újra felidézni. Most még nem. Se drámázni. Arra viszont kíváncsi voltam, már ha meg akart nyílni abban, hogy neki mi a tapasztalata. Talán akkor én is hozzá tudtam adni valamit a magam történetéből.

Salamon Gréta

Bár látszólag elegen voltunk, nem ártott volna még pár vokalista, esetleg rézfúvós a jazz vonulat miatt, de hát ez a mi szerencsénk, így jártunk, hogy eddig senkit, egy futóférget se találtunk a suliban, aki játszana rajta. Azért még fent hagytam a szórólapokat, hátha csurran-cseppen és a jelenlegi négy fővel adtunk kiskoncertet a mai napon. Nem volt kőbe vésve meddig maradunk, mindig ameddig türelmünk és kitartásunk vitt, addig nyúztuk hangszereinket. Nem voltunk elég ismertek, hogy saját számokkal rukkoljunk elő, ezért feldolgozásokat adtunk elő. A lány, akit ekkor még nem vettem észre, a Guns 'N Roses egy igencsak népszerű zenéjére vonulhatott be. Nagyjából csak egy perc ment le belőle, amikor megpillantottam, felmosolyogtam rá a húrokból, majd letekintettem, és fél pillanat múlva tekintetem tovább is siklott a mellettem álló, rajtam kívül egyetlen gitárosra. Mindent beleadtunk, hogy lendületes, heves érzelemmel telire sikeredjen az előadás. Mosolygott, zavartalanul nézett bennünket, aztán váratlan dolog történt. Eddig csak online cikkekben olvastam őrült rajongókról, akik felléptem a színpadra kedvenc énekesükhöz, ő viszont beizzította az itteni extra felszerelést, becsatlakozott az éneklésbe. Életemben először tapasztaltam ilyet. Még meglepőbb az egészben, hogy egész jól tolta.
Azt a picsa...!
Kérdőn néztek rám a többiek, de biccentettem, hogy abba ne hagyják most! Axel Rose szerintem irigy lenne erre a Sweet Child o' mine-ra, mert enyhén érces, de meglepően kellemes női hang kísért bennünket. Én szentül hittem, hogy leköröznénk a bandáját! A szám véget ért, izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokomon. Nagy volt a hely, zero szellőzéssel, így le kellett tenni a gitáromat, hogy hátizsákomhoz rohanva kivehessek egy zsebkendőt és letöröljem magam.
- Hali - intettem, miután sikerült összeszedni, kifújni magamat. Felegyenesedve, zsebre tett kézzel odasétáltam hozzá - Ami azt illeti, igen. Tudsz valakit, aki csatlakozna esetleg?
Óvatosan végigmértem, vigyázva, nehogy félreértse. Mondjuk azt, hogy tényleg csak végigpillantottam rajta, felmértem stílusát. Szemrevaló volt, kisugárzásilag okés.

Oshiro Noa

18+ Infóért katt
A játék öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat tartalmaz, ennek fényében a szál olvasása saját felelősségre ajánlott.

Én szóltam

Két héttel ezelőtt megesett velem olyan, ami mindenkit legalább egyszer elkap egy jelentéktelennek tűnő tevékenység elvégzése közben: rájöttem valamire az életemmel, vagy ha úgy tetszik, magammal kapcsolatban és nehezen befogadható dolog volt. Pálcámmal megcsomóztam a kukászsák végét és amikor tompa puffanással a tárolóba került, akkor ütött féltéglaként a gondolat, hogy sehova se jutottam még el. Öt év alatt annyit sikerült elérnem, hogy értem és beszélem a nyelvet, de épp csak elindultam az álmaim megvalósításához. Minden eddigi lépés jelentéktelen volt, mint a hangyáké. Megijedtem, majd végtelenül elkeseredtem, mert csak erre tudtam gondolni; ennek meglett a böjtje, heti két pánikroham, kialvatlanság, amik tovább növelték az előbb említett érzéseket és hamarjában mély depresszióvá nőtte ki magát. A csillagok látványába temetkeztem. Sokkal jobban tudott az elmém pihenni amikor arra irányítottam figyelmem, hogy mennyire sok fénypont ragyog fölöttem a végtelenségben. Ezzel egyúttal felfedeztem egy új érdeklődési kört, vagy hát hazudok, mert gyerekkorban is előjött egy-egy alkalommal felszínes érdeklődés formájában, viszont a növekvő rossz kedvvel fordított arányosságban növekedett a tudásom, ugyanis elkezdtem Oshiro Noa professzortól magánórákat venni. Miért bírtam? Magával ragadó, laza stílusa volt. Mindenki figyelt rá és tudott minket nevelni, én nekem legalábbis az jött le, hogyha átlépnénk egy bizonyos határt, a könnyed álca hamar lehullana és pusztán a tekintetével ránk zúdítana a semmiből egy griff rajt is. Szóval ez a járjunk hozzá külön elég hirtelen, de jó döntésnek bizonyult, lángoló lelkesedéssel kerestem a sarkcsillagot az égen és idővel felismertem néhány csillagképet is. Elmélyedtem a feketelyukak világában, ami a kezem ügyébe került azt elolvastam róla vagy diszkurzust folytattam diáktársaimmal, akik szerintem kezdtek bogarasnak titulálni. Végre találtam valamit ami kikapcsolt, mégis egy keddi napon, amikor a sárga korong lebukóban volt, ott szemeztem az előttem elterülő tóval egy fa alatt állva, amiről köztudott, hogy hirtelen mélyül. Első Bagolyköves napjaiban fedeztem fel és azóta fürkésztem, ezért ismertem két pontját is, ahol nagyon jól meg lehet benne mártózni. Általában ide a kezét dugja be az ember, nem hiszem, hogy különösen fürdőzni jönne el, én se feltétlen ezt terveztem. Mutatóujjammal megkocogtattam a bal kezemben égő cigit, elszívtam lassanként és dübörgő szívvel gondoltam át ármányságomat. Régóta megjelent előttem egy sötét farkas, amit elzárva tartottam, ma pedig terveztem kiengedni, s alárendelni magamat.
Egy ponton túl kezdett elhalni az érdeklődésem az órák iránt, csakúgy mint ez az égő bűzrúd itt és egyre kevesebbszer toltam be a képem. Ha dolgozatot íratott velem a professzor, egyre többet rontottam, majd egyenesen kifogásoltam, hogy épp miért nem sikerült jól. Amennyiben nyitott volt, észrevehette, hogy nem teljesen stimmelek odabent, aztán ráhagytam mit gondol, sose beszéltem vele a bajaimról.
A tanárom nem a pszichológusom.
Szürke függöny telepedett rám. Élénken felvillant a cigaretta vége, majd elejtettem és eltapostam, aztán levettem bőrkabátomat meg bakancsomat. Az első ruhadarabot felaggattam a fa ágára, a bakancsot meg csak ledobtam, majd jöhetett a fő attrakció.
Odasétáltam a lassan fodrozódó víztömeghez. Nagy levegőt vettem, ezután hátat fordítva, színpadiasan kitárt karokkal beleestem. Ahogy elmerültem, szőke tincseim felfelé meredeztek és fodrozódtak körülöttem. Elöntött az adrenalin, pillalatnyi forróságot éreztem belül, viszont a bőrömmel meg hidegnek érződött a víz. A természet ágya alvásra buzdított, lebegés helyett süllyedésre és gyengéden átölelt. Mellkasomra telepedett egy bizonyos súly, majd egyetlen kifelé tett lélegzet hagyta el ajkaimat és szemeim lecsukódtak, majd megteltek a fiút idéző képekkel. Magam előtt láttam Somit utánam úszni. Nem mondtam el neki mire készülök, mert biztos voltam abban, hogy felzaklatnám vele.

Somlay Kornél

Először hallottam Somit olaszul beszélni. Fogalmam sincs miről hadovált, de nagyon klassz volt! Gyakorlottnak tűnt a nyelvben.
- Nem – csóváltam fejemet. Somi percekkel később elmondta a jelentését is. Megszoktam, hogy a fiú olyan elvontnak, ugyanakkor nagyon művészinek tűnt mivel sok hasonló furcsa mondatot tudott – Tehát valaki olyannak gondolsz engem, aki beleillik a mindennapi életed darabjai közé?
Reméltem inkább ez, és nem arra gondolt, hogy teljessé teszem őt. Szép gondolat, csak szerintem mindenki eleve már egy egészként kezdi és két egész egység alkot egy rajta kívülálló… harmadik dolgot, ha már mindenféle érzésről hadováltam idáig, akkor kimondom, a szerelemre gondolok. Viszont nem mondanám, hogy bennem olyan gyerekes hű de nagy erővel tombolna. Még keresnem kellett erre a megfelelő kifejezést, amit biztosan nem ezen a napon találtam meg, a pizzériában. Hozzá kellett tennem hangosan a szituációhoz a következő kérdést:
- Mióta tudsz olaszul? – hitetlenkedtem.
Gyönyörű váltás következett, én kérdeztem, a fiú meg meghagyta, meséljek. Azt hiszem valahol igaza van, nem várhatom el, hogy mindig ő kérdezgessen.
Rozsdásodom, értettem flörtölési stílusomra.
- Eddig négy barátnőm volt, mind ebben az iskolában. Nagyjából a vékony és tőlem kisebbek az ideáljaim. Egyikkel sem éreztem azt, hogy mentálisan megközelítőleg egy szinten lennénk, ezért elég fárasztónak véltem őket. Neked voltak már más kiszemeltjeid? Mármint itt a suliban – érdeklődtem.
Sejtelmes mosoly terült szét arcomon, mikor ahhoz érkeztünk, mit mondanék magamról egy ismeretlennek.
- Ő az apám – nevettem el magam hamar – Viccen kívül! Férfi ágon nálunk mindenki Stephen Zimmermann. Szeretem a pálcakészítést és a gitározást. Mindenről is megvan a véleményem és szeretek konstruktív vitákat folytatni, meg ha kicsit nyeregben érezhetem magam. Azt hiszem ebben teljesedek ki Levitásként. Nem szeretem az unfair szituációkat, vérlázítónak tartom. Veled mi a helyzet, Somlay Kornél?
Szép szavak, szép szavak. Ejj.
Zavaromban kissé szaggatottan fújtam ki a levegőt, mint amikor a nyár forró és párás levegője égeti torkodat.
- Hmm, figyeljen akkor, hátha lesz készleten később – mondtam viccelődve, ötlet hiányában. Érdekesség, valamilyen a magyar nyelvtanulást segítő könyvben találtam a 44. oldalon ezt a mondatot, de őszintén se nem könnyű, se nem jó példamondat. Diáknak készültem, nem logisztikusnak. Aztán belegondoltam, ha valaha boltom lesz, igenis tudnom kell hasonlóval felelni, mert nem mindig lesz egy adott pálcatípus készleten.
Somi szavai közt a „Közel” erőteljesen ki lett hangsúlyozva. Értsem úgy, hogy egyfajta megtiszteltetésben részesít azzal, hogy velem egyáltalán szóba áll? Ez jó lenéző! Egy hosszabb ideig tartó zavart idézett elő bennem, ami később letisztult, ahogy tovább beszélgettünk.
- Nos, nem vagyok túlzottan az etikett híve, de azt mondják, hogy a beszélt időponthoz képest 15 perc türelmi idő még belefér. Én azt mondanám, ha valaki negyedórával később se tolja elő a képét, akkor fordulhat vissza. Elítélem őt, mert még ha nem is mindenkiből lesz jövendőmondó, az egyén saját felelőssége úgy intézni mindent, hogy időben a helyszínre érjen. Utálok várni, 15 perc nálam még belefér, nem szólok rá semmit, de ha több, akkor el szoktam tűnni és csinálom a saját dolgomat. Az, hogy te a csattra pontos érkezést követeled meg, az én morálomhoz képest túlzottan szigorú és nem értek vele egyet, de elfogadni elfogadom.
Lágy nevetésben törtem ki, amit a fiú úgy értelmezhetett, ahogy akart. Akár meg is sértődhetett rajta, de ha elég értelem szorult belé, talán átment, hogy korántse gúnyból reagáltam így.
- Ki tudja! Lehet akkor sose tudom meg magamról, hogy bi vagyok és nem hetero! Mert én ugyan nem titkoltam semmit – ingattam szőke fejemet – Fingom se volt arról, hogy mit éreztem a vízesésnél, vagy azt, hogy most mi kering bennem. Hazugság lenne mindent elsöprő szerelemnek hívni és piedesztálra emelni téged. De kifejezetten boldog vagyok.
Mostanra csurgott le, mi van, ha a fiú szimplán érdemesnek tart arra, hogy komolyabban szóba álljon velem? Az én hiányosságomnak tudható -e be ez a fajta lassúság, vagy vajon az új tapasztalat öröme az, ami kicsit elködösített? Közös fogadalmunkra, hogy csak is az igazat mondjuk egymásnak, bólintottam egyet. Kár lett volna túlragozni. A mese nézés, és egyben a háttérben összeomló, férfias becsületem volt a téma. Meg kellett védenem minden erőmmel!
- Hát ööööö… Azt is nézek – hangsúlyoztam, nehogy egyből téves következtetésekre jusson. Talán az, hogy csakis miatta kezdtem el meséket nézni 19 éves nagy szamár létemre, erős túlzás. Nevezhettük általános érdeklődésnek. Jobban hangzott.
- Ó tényleg, a hazamenetel. Már el is felejtettem – morogtam dacosan. Nem rúgták ki aki itt akart maradni. Általában ekkor tűntem el rejtélyes körülmények között egy stresszlevezető cigire, mindig ezt az ingert váltotta ki belőlem a roskadásig pakolt bőröndök, lebegő könyvcsomagok és rikácsoló baglyok látványa. Kicsit irigyeltem azt, akinek volt lehetősége hazalátogatni. Volt pár jófej gyerek Uppsalában, de csak miattuk nem mentem volna vissza. Max. akkor, ha erős indok vezérel, például Zsanna nyaggat egy svéd hegyi túrával. Hisztis picsa, de neki is megvannak a maga bajai, ahogy elnéztem. Szívesen kirángattam volna a burokból, még ha csak egy napra is…
Lehet egy nap én keresem fel őt!
- Pont azt érzem, hogy nekem az egyetlen családom ezek a kőfalak, a diák társadalom tudálékos de becsületesebb rétege, meg a tanárok. Na, közülök se mindegyik, de az most más téma. Nem igazán maradt más nekem, Kornél – meredten néztem az asztalt -, de boldog vagyok…!
Szívből jövő mosollyal ajándékoztam meg a fiút. Érezhette, hogy nem mártírkodok, habár így is ott csengett szavaim mögött valami megfoghatatlan, távolról érkező szomorúság, amit érezhetett kicsit, ha odafigyelt.
- Ki tudok kapcsolni egy kicsit. Még egy tavat is tudok, aminek télen forróak a padjai, nem fagysz meg. Te hogy vélekedsz erről és… hova mész majd haza? Öhm, a díjat meg hagyd csak. Elsősorban magadra gyűjtsd, azt mondtad fontosak neked a tanulmányaid, nem?
Már csak az hiányzott, hogy lehúzzam.
Szó sem lehet róla.
A szemeimet forgattam, ami az ablakon át beszűrődő fény miatt épp zöldes árnyalatot kapott. A szükséges rossz elérkezett: túl sokat mondtam! Konfliktusba kerültem magammal fél pillanatra.
Kellett neki mondanom a dohányzást!
Eleget hallgattam már én ezt a svéd iskola prefektusaitól akik már pusztán lépteimből meg tudták mondani, ki vagyok. Éreztem hátamon tekintetüket, figyelték mikor szegem meg újra a dohányzásra vonatkozó előírásokat, amiket komisz fejemmel újra és újra szívesen megcsináltam. Unottan hümmögtem. Aha, káros hatások. Rákkeltő. A dobozon tüdők, meg emberek, amit akarsz, hogy elriasszon a cigitől Na most a színtiszta igazság, hogy mindez messze nem elég; aki szívni akarja, fogja is. Van akinek az alkohol, vagy kávé, nekem elsősorban a nikotin „a cselekvés ami kikapcsol és önmagamhoz vezet”.
Az előbb említett konfliktus hamar elillant, nagyokat pislogtam, kővé dermedt arccal. Kornél nem csak meggondolatlan volt most, de hülye is.
- Somi, ez ír kávé! – hördültem fel. Nyúltam is a pohárért, de ő gyorsabb volt és körülbeül elmarta tőlem - Alkohol van benne!
Tettem hozzá rövid hatásszünetet követően. Amint letette az italt, orrom elé emeltem és meglötyköltem a megszentségtelenített remekművet. Ugyan csak egy méretes korty volt, de szag alapján nem spórolták ki belőle a whiskeyt.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan. Két dolgot néztem ki belőle: most vagy megint átkúr, vagy tényleg… Hogy aggódtam -e érte? Hááát… Őszintén nem volt fogalmam arról, hogyan viselte a piát. Régen rossz, hogyha visszaköszön az ebéd. Arra, hogy a pincért emlegeti, inkább figyelmen kívül hagytam. A távolból kiszűrődő apró hüppögésből viszont hamar kikövetkeztettem, hogy a szőke csajnak sincs ma jó napja… Amennyiben nyugtázhattam a fiú állapotát és esetleg hátradőlhettem, ráért rendezni ezt a félreértést – egyelőre.
„Megijedtél, Steph?”
Először nem feleltem a kérdésre, hogy megijedtem -e, mert rá tudtam volna vágni olyat amit megbánok. Támadásnak vettem és rosszul esett, hiszen régi emlékeket triggerelt, amiről ő mit sem sejtett. Szemforgatva leültem és halkabbra vettem magam:
- Igen, eléggé – Reméltem átmegy neki a dühöm. Meg kicsit azt is, hogy hirtelen felállásomból, a szék nyikorgó hátratántorodásából nem fogott semmit a fiú és csak betudta egy szimpla ijedelemnek a reakciómat meg a belőle fakadó hirtelen kilengésnek. Csak a kis shit showja miatt nem árultam volna el neki a bántalmazómról semmit. Magamban duzzogtam még egy darabig, aztán lehiggadtam, elengedtem. Aligha lett volna értelme kvázi őt hibáztatni olyan miatt, mely bennem szunnyad még jó darabig, s reményeim szerint ott is maradt, egy ajtó mögé bezárva. De ez a bántalmazás téma egyenes sínnek tűnt a zárt ajtók felé, amelyeket örökre zárva tartottam volna... Szavait hallva elöntött a méreg, kezeim az asztal lapján nyugodva azonnal ökölbe szorultak. A gyerekek különösen brutálisak azzal szemben, ami „nem hétköznapi” és szembemegy a neveltetésükkor megismert nézetekkel. Ha kvibli vagy, azért szólnak be, ha jobban eltrécselsz a futóférgekkel, mint a boszorkányokkal és varázslókkal, akkor meg azért. A melegek szerintem olyanok, mint a méhszerű lények a rózsakertben, amit pár ember károsnak ítél mert nem hajlandó megismerni őket, ezért egy pálcapöccintéssel vagy mérges bájitallal elintézi őket. Gyakorlatilag egy létező, és az ökoszisztéma szerves részét képező dolgot próbálnak ignorálni, vagy egyenesen eltűntetni és nem fair, hogy ennek a Somihoz hasonló értelmiségiek isszák meg a levét! Reméltem, sose jön el az a pillanat, amikor beszólnak neki, esetleg nem történik rosszabb...
Át kellett gondolnom, mennyit oszthatok meg a kíváncsi ifjonccal a múltamból. Egyből nyitni és elmondani mindent túl kockázatos volt, na meg külső szemszögből rohadt ijesztő a másik félnek. Somiban a… randipartneren kívül a leendőbeli gitáros buddymat láttam, nem a pszichológust akit azért fizetsz, hogy meghallgasson.
- „Küzdj és bízva bízzál!”? Bántottak bezony és valami hasonló szemléletet próbáltam kikovácsolni abból a rakás szarfészekből, de csak mostanra sikerült – vigyorogtam büszkén – A beszólogatás semmi volt, az ettől leheletnyivel magasabb szint meg az, amikor megtéptek. Azért bántottak, mert látták, hogy hagyom és lehet, aztán én okoztam nem kis meglepetést, amikor megtanultam a sarkamra állni.
Kitettem az asztalra bal kezemet és felfordítottam. Egy hegre mutattam az alkaromon, közel a vénámhoz.
- Ez itt egy önvédelemről hátramaradt „emlék”. Tudod mi az a bicska? Na, ezt azzal okozták – meséltem nosztalgikus állapotba lépve. Kisfilmként lepörgött előttem újra ez az emlék. Szar volt és tanulságos.

Somlay Kornél

- Számomra nem – adtam határozott választ – Először totál az jött át, hogy az illető megtalálja a másik felét valaki másban és ketten alkotnak egy egészet; de én szerintem két lélek eleve egy egészként találkozik és emiatt ha együtt vannak, akkor amit, ahogy csinálnak, az alkot egy rajtuk keresztül áramló, harmadik dolgot, amit némiképp szerelemnek lehet hívni. Nézd hozzá azt, hogy magát a szerelmet lehet csak szavakkal leírni.
Felvállaltam amit előzőleg gondoltam az olasz nyelvű tételmondat kapcsán, viszont az elmondottak csak egy részét fedték le. Folytatni akartam a szót, de ösztönösen visszafojtottam lélegzetemet, amikor kimondta, csak miattam tanulta meg az olasz mondatot. Pár másodpercig ültem csak így és hamarjában vettem is tovább a levegőt, még mielőtt itt beleköhögök udvariatlanul mindkettőnk szavába és megszakad a jó kis gondolatáramlás.
- Épp ezért sose olvasok irodalmi műveket – ingattam fejemet – Megleptél egy pillanatra, hogy csak miattam képes voltál külföldi anyagot memorizálni.
Aprón elmosolyodtam, megmutatva gödröcskéimet. Hozzá picit hunyorogtam is, mintha a szemembe sütött volna a nap; kivéve, hogy mi még az épület árnyékos oldalán ültünk és velünk ellentétesen helyezkedett el a világos oldal. Túlzás lenne azt mondani vajon, hogy prizmaként tekintettem Rá? Amin átfut a fény és szétbontja hét alapszínre. Számomra a fiú valóban egy színes egyéniség!
- Mindig csak végletekbe ütközöm – folytattam gondolatszálamat a szépirodalmi műveket illetően – Pedig biztos erre is van valami kifejezés vagy vers, ha konkrét novella vagy regény nincs. Mert hát, hogy őszinte legyek én se csípem ezt a szerelmes sallangot és az utána vágyódást vagy a totál vak rózsaszín ködöt és kész! Látszik miként gondolkodtak a régi kor írói. Szerintem mi ebben az esetben erősen köztes állapotban járunk, mondjuk. Laza a kommunikáció, szívesen töltünk időt egymással, úgy vettem észre, viszont nem lógunk egyfolytában a másikon. Egyébként más téma, de gondolkodtál azon, hogy megpróbálkozz az írással? Lehet jobbat alkotnál, mint a régiek vagy nagyon sok mai.
Kérdésére értetlenül felvontam szemöldökömet.
- Nem – feleltem őszintén és megvártam válaszát. Mikor átgondolta, megpróbálta visszafejteni, hogy én valójában miként értelmeztem a neki szánt kérdést, helyeslően bólintottam. Jobban érdekelt kivel próbálkozott előttem, az előző kapcsolatai, ha voltak. Alig hittem a fülemnek! Előkerült „Zsanna” neve. Döbbenetemben azt hittem, lefordulok a székről, ezért gyorsan előrehajoltam és kezeimmel az asztalra könyököltem, így ha el is borulok, legalább két kézzel meg tutam ragadni valahogy a bútort.
Nem lepleztem arckifejezésemet.
- Kárási-Tóth Zsannáról beszélsz? – pislogtam rá. Utána szünetet tartottam, hallgatva a fiút. Vannak ikertesói, szeret tanulni és kíváncsi. Az olvasással sok újat nem mondott el magáról, viszont a időskori betegség fogalma megijesztett. Ezt igyekeztem nem kimutatni fél pillanatra sem. Csak reménykedtem, hogy nem Alzheimerről van szó, az a kór talán még a mágusvilágban is rossz hírnévben állt.
Próbáltam arra figyelni, amiket elmond magáról, ez félig sikerült is, viszont egy részem nem tudta teljesen hova tenni Zsanna nevét. Faltam a szeleteket a pizzából, miközben eszembe jutott, a lány is mesélt a saját szemszögéből, így a dolog valid lehet. Önzőnek fogok tűnni, de örülök, mert nem jött nekik össze. Részben ennek köszönhető, hogy ami egy véletlenszerű találkának indult a vízesésnél, abból most nem csak egy szimpla tagfelvétel lett a bandámba, hanem simán több is kikerekedhet belőle. Optimista voltam.
- Figyelj… köszönöm, hogy meséltél magadról. Mielőtt reagálnék, engedd meg, hogy Zsannára rátérjek. Összefutottam vele, ezért tudom ennyire, kiről van szó. Elég érdekes személyisége van. Sajnálom, hogy nem jött össze, fogalmam sincs mi járhat a fejedben vele kapcsolatosan. Viszont itt szeretném a hálámat kifejezni, mert így legalább tudunk kicsit ismerkedni és csak… meglátni, hogy mi kerekedik ki ebből az egészből.
A késős témáról egy izgalmas ismerkedős kérdés jutott eszembe.
- No jól van, Mr. Pontos, még ha nézetünk a késést illetően el is tér, egy elég érdekes dolgon gondolkodom. Tegyük fel, hogy eljön a világvége és már csak negyedórád maradt kiélvezni az életet. Te mit tennél, hogyan használnád ki ezt az időt, ha más értelmesebb dolgot is lehet benne csinálni?
Kíváncsi voltam, mit tenne, hogyan priorizálná a dolgait. Lehet amit elmondott a kérdésre válaszként, akár nekem is tanulságént szolgálhatott. Úgy láttam, meglepte őt lágy nevetésem, ennek pedig szívből jövően örültem. Egyszerűen csak jókedvem volt Mellette. Amikor meghallottam a szót, ami némiképp le tudta írni a bennem játszódó dolgokat, felcsillantak szemeim és csak arra tudtam fixálódni épp.
- Fellángolás? – elgondolkodva dörzsölgettem államat – Mióta létezik nálatok ez a szó, és mióta van a lángnak iránya?
Szavaim őszinték, töprengők voltak, ebből érezhette a fiú, hogy nem az agyát akartam húzni. Csak ezután foglalkoztam mondandója többi részével.
- Attól függ! Ha saját magunk elől rejtjük el önmagunkat, akkor magunknak hazudunk. Én viszont nem elrejtettem, ha így értetted, hanem ténylegesen nem voltam vele tisztában. Én heteronak vétem magam nagyon sokáig, hetero kapcsolataim is voltak és te vagy az első fiú, akivel úgy érzem, hogy van ez a… „fellángolás”.
Csak nekem lett hirtelen kurva melegem? Zavaromban elkaptam tekintetemet, ami hamarjában maró kínná változott. Kínosan éreztem magamat, ezért lesütöttem szemeimet. Kit akarok álltatni? Csak elhúztuk a kikerülhetetlent: muszáj volt valamilyen mértékig beszélnem a híres-neves családomról. Az „elfeledkezésre” nincs mentségem, őszintén nem érdekelt, mit csinálnak mások! Ők hazamehettek, én ugyanúgy itt maradtam! Max. néha mentem le a faluba lófrálni. Azt hiszem, a legfájóbb kérdés az volt ma, hogy nincs senkim, aki hazavárna, aki átölelne… vagy büszke lenne rám? Hevesen csóváltam fejemet. Szőke hajkoronám velem együtt táncolt. Ha ló lettem volna, lecsapom az összes legyet két mozdulattal.  
- Nekem nincs hova hazamennem – válaszoltam mindenféle kertelés nélkül, szárazon. Az asztalt bámultam. Ezután erőt véve magamon keményen a fiú szemeibe bámultam.
- … Vagy aki hazavárna. Az anyám, aki fél-véla volt, kiment Olaszországba szőlőtermeszőnek. Feltehetően még él, de nem hallottam róla semmit. Talán a negyed-vélaságom kapcsán már meséltem a fél-vélaságáról, említőlegesen. Az apám mugli születésű. Miután anyám elment külföldre építgetni a saját kis világát, mi lassan eladósodtunk és jöttek is a behajtóemberek. Ekkor döntött úgy az utolsó szó jogán, hogy inkább árvaházba ad, ezzel engem megmentve. Egyke vagyok, így az, hogy tesóhoz menjek, ki volt csukva, a család többi része elég széthúzó, nem akarlak a szükségesnél tovább traktálni vele. Nekem lett tető a fejem fölött, apu viszont a híd alá került. Az árvaházban éltem nagyon sokáig, és még akkor is, amikor megjött a Bagolykőbe szóló behívólevél. Én akkor döntöttem úgy, hogy szorgos leszek, gyűjtök némi pénzt és iderepültem a gitárommal együtt. Aztán jött a vonat, a többi meg sejthető. Én még ha nehéz is, boldog vagyok, mert önerőből mindezt végig tudtam csinálni, megmaradt az érdeklődési köröm, és úgy gondolom, hogy jó humorom lett, némi makacssággal és tudásvággyal megspékelve. Az itt lévők valahogy mindig lazák és a hálókörlet is luxus. Szerintem majdnem olyan jó, mint a svéd sulimban volt – hadartam el egy szuszra. A végén vigyorogtam, aztán meghallgattam Somit. Magam elé képzeltem a pompás családi házikót, kandalló fényt és a szeretettől roskadó szülőket, akik már vártak a gyerekükre. Idillinek tűnt.
- Hogyha hazamész – megköszörültem torkomat -, vigyázz magadra meg a kaméleonodra is. Nem feledkeztem el a lehetőségről és egyszer szívesen megtekinteném. Használd ki a rendelkezésedre álló időt és pihenjed ki magad. Én általában a saját hálókörletemben alszom ott, ahol csak egy ablak van, ott elérhető vagyok általában. A bérlési díjat meg még átbeszéljük akkor, egyelőre forrjon ki és maradjon meg lehetőségnek az a hely.
A kapcsolatot, ha a miénket jobb szó hiányában nevezhettük annak, nem akartam véresen komolyan venni, hanem pont a helyén kezelni. Én nem akartam volna elköteleződni, egyből feltételeket szabni és megkötésekkel élni, viszont igenis élni akartam, és ha úgy adta, részt venni Somival részt venni mindenben, amiben csak lehetett. Őszintén? Vele akartam menni! Vele akartam menni… a szüleihez, kimozdulni a mindennapi rutinból, de egyedül akart lenni, nekem pedig tiszteletben kellett ezt tartanom. Magányos tervszövögetéseimnek Somi szabott gátat, kérdéseivel.
- Nem hiszem, hogy ott találták fel, viszont ír whiskey van benne, az erős – most már belekortyoltam én is, így, Somi munkájának hála így ketten a pohár feléhez értünk – Fuuhhuh, ráadásul nem spórolták ki, az is igaz!
Összeszorítottam szemeimet az italtól, mielőtt ismételten a fiúra siklottak volna.
- Tudtam, azért választottam. De ízesítőnek szokták beletenni, nem azért, hogy berúgj tőle. Honnan tudtam volna, hogy ennyire megtöltik?! … Szerintem amúgy egész jó… lehetneee, de most hogy mondod, lehet tényleg Woodstockban vagyunk.
Kínomban tarkómra tapasztottam jobbomat és fejemet dörzsölgettem. Azt gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb, komolyan aggódni kezdtem a fiúért amellett, hogy az ijesztegetése miatti dühöm is odabent kavargott. A kettő együtt majd’ szétfeszített, viszont Somi értelmes választ adott és bocsánatot is kért a korábbi húzásáért.
- Jól van, örülök, hogy nincs bajod! – mondtam megkönnyebbülve – Már megijedtem…
Utána fejemet ingattam, kezemmel intettem.
- Ugyan. Nem bántottál meg, viszont amiért így cselekedtem, amögött egy nagyon mély dolog áll, amiről még nem szeretnék beszélni. Később viszont ha úgy alakul, akkor nagyon szívesen.
Nem olvastam az Ember tragédiáját. Minden amit most mondott, csupa új információ számomra. Inkább ki sem mondtam mindezt hangosan, a végén még kínjában lehet, hogy kiesett volna székéből az ifjonc. Bólintottam és megköszöntem, hogy mindezt elmondta nekem, végül csendbe burkolóztunk. Lelkünk néhány percre összefonódott, az emberi fül számára kivehetetlen frekvencián édes hullámokat dúdolva. Keze az én kezemen forrósággal árasztott el, fejemet az övére lehunytam szemeimet és kis híján el is aludtam. Kábán pislogtam párat és kitöröltem a homályt tekintetemből, amikor a „Putty!”-ra figyelmes lettem. Ha előzőleg mondott, vagy csinált valamit, azt sajnos nem hallottam meg, mert félig valóban bealudtam már. Felhúzta felsőjének ujját ez a majom, mutogatta nemlétező izmát, aztán itt bókolgatott nekem. Egek! Először vörösödtem fülig mellette.
- Somi! – szóltam rá erélyesen, viszont letarolt egyetlen mondattal. Fél percig megszólalni se tudtam, csak gyengéden mosolyogni rá.
Azt hiszem nem engedem soha alkohol közelébe.
- Köszönöm.
Részeg játékában - mert más különben miért dalolászott volna? -, egyedül a megvédésemről szóló mondatára tudtam reagálni és ez jó volt így. Halkan súgtam neki, hogy nem rendelünk semmit, próbálkoztam leállítani őt, sikertelenül. Mintha aranyhangja egyszeriben elszublimált volna, jelenleg egy fuldokló kacsáéra emlékeztetett, szavai pedig felém dobott rajszögekre, amit a portrék is csak „mulatósként” emlegettek. Hangoskodására vagy harmadjára jött ránk szólni a szőke pincérnő, immáron csípőre tett kézzel. A másikkal hevesen a kijárat felé mutogatott.
- Szerintem mi menni – álltam fel. Az asztalra raktam valamennyi pénzt, vélhetően többet, mint amennyibe a kiszolgálás került, és felállva sietősen a fiúhoz fordultam, hogy segítsek neki támaszkodni, illetve kisétálni a pizzériából.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanteremnél, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Csupán néhány nap választott el minket a vizsgaidőszaktól, ezért a szokásosnál is feszültebb lett a hangulat mindenütt, ahol csak varázsló, vagy boszorkány megfordult. A professzorok hajtották a diáksereget, mi meg próbáltunk túlélni, úszni az árral, még egy kicsit bulizni, amit csak kultúr keretek között Bagolykő engedett. Egyetlen egyszer mentem ki mosdóra a Levita területén kívül, de az ötödik nyekergés után, hogy vajon Denis A. Brightmore professzor Sárkánytan vizsgája mennyire lesz kínkeserves vagy könnyűnek nevezhető, meggondoltam magam. Szellemtan után viszont képtelen voltam elmenni, már csak a fokozott idegesség miatt is. Járt-kelt valamilyen hangszertolvaj az iskolában, aki a rezesbanda festményt csonkította meg és volt egy kellemetlen reggelem a rohadt trombitaszóra való kelésre. Miután véget értek az órák és lecsengett egy Bűbájtan óra, a professzornő kérésére vártam rá a tanterem előtt, mivel ő kereste a tettest, én meg nem tudtam volna így aludni, tehát jók voltunk. Emellett sötét dolgokat forraltam a fejemben, de hogy felszínre is törtek -e, azzal egyelőre nem jutottam dűlőre, minden esetre sok köze volt hozzá annak a konkrét személynek, aki éppenséggel ripityára törte a gitáromat, szintén napokkal ezelőtt. Karbatett kézzel, türelmetlenül vártam egy hívásra, intésre az ősz hajú nőtől, miközben jobb lábammal a Guns ’N Roses November Rain c. számának ritmusára trappoltam. Így még azt mondanám, egész nyugalmasan telt a várakozás, aztán viszont egy harsonaszó rám hozta a szívbajt és mellkasomhoz kapva a falnak vetődtem háttal, majd óvatosan lecsúsztam a mentén, ennek pillanatában szakadt ki belőlem a következő:
- Most már kurvára kezd elegem lenni belőle! – ziháltam, aztán felhúzott lábakkal fürkésztem a terepet. Balszerencsémre innen még a talárját se láttam a tettesnek, viszont volt egy sejtésem, ki lehetett az.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanteremnél, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Volt egy oldalam, amit nem szívesen mutattam a tanároknak és én, aki sokat káromkodott, előttük nem szerette csinálni. Az talán elfogadható lett volna, hogy kicsúszott a számon, viszont megijedtem, ilyenkor az ember pedig leblokkol és a logikus gondolkodása háttérbe szorul. Lefagytam, amin nehezített a hirtelen felpörgő események sora. A ricsajozást valaki nagyon jól időzítette, mert hamarosan megjelentek az elsősök és amint káromkodni láttak, ízes kacagás tört felszínre belőlük. Komisz vigyorra húzódott a szám, ami nem konyult le a fejbekólintás után sem. Maximum halk nyüszögést hallattam, s fejem tetejét simogatva az igencsak ingerült hanghoz tartozó arcot kerestem.
- Áááh, jó napot kívánok, Professzor Asszony! Jól áll Önnek a toll, mint mindig - Próbáltam deflektálni szavainak rajtam csattanó élét. Így talán nem talált fogást rajtam, és lehet picit kevésbé akart megölni.
- Szíves elnézését kérem reakciómért - Ha engedte, megpróbálkoztam volna a felegyenesedéssel, ezután kissé oldalra lépve leporoltam magam. Hamarjában megigazítottam taláromat, miközben széles vigyorom egy egészséges magabiztosságú mosollyá zsugorodott - Csak meglepett, hogy a hangszertolvaj ismét akcióba lépett. Ezúttal egy harsonát használt.
Én aki műveletlen volt a rezes hangszerekből, lassan az összeset megtanultam. Ha más nem, ennyi haszon kerekedett az ismeretlen csínytevéseiből.  Az elsős sereg hömpölygött minden irányban, de ahogy az lenni szokott, pár pillanat múlva már csak ketten maradtunk a professzorasszonnyal.
- Van egy felvetésem, hogy ki lehetett az elkövető, amennyiben továbbra is nyitott rá, szívesen megosztanám Önnel, amit tudok.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Az idős nő testtartása megváltozott, igen méltóságteljesnek véltem, ugyanakkor elég távolságtartónak tűnt azzal, hogy kettőnk között foglalt helyet sétabotja; de valahogy jobb volt így, mintha ismételten az én fejemen csattanna. Eljött az alkalom amire vártam, végre töviről hegyire valaki ellen tehettem, viszont ott helyben, amikor a professzornő tekintetembe pillantott, őszinte tanakodást vélhetett felfedezni.
- Volt egy összetűzésem valakivel a napokban, aki ... adott nekem egy kölcsön gitárt – lassan és megfontoltam beszéltem, ám résen voltam, hogy kicsit se legyek vontatott. A lánynak, akiről mesélni készültem, eleinte erősen rosszat akartam, mert hát tönkrevágott valamit, ami az enyém és szentimentális értéket is képviselt számomra. De valahogy nem akartam egy bizonyos szint alá süllyedni.
- Ez a Fénylő lelkek Udvarában történt 2 nappal ezelőtt. A gitárt azért adta, mert az előző nemrég összetört és segíteni akart, én meg elfogadtam. Nekem a hangszerre szükségem van a tanulmányaim mellett végzett hobbimhoz. Ezt az illetőnek is mondtam mikor megköszöntem a kedvességét és megjegyezte, hogy ha akarok, mást is tud adni és mutatott egy megbűvölt bőröndöt tele rézfúvós hangszerekkel. Elég rossz érzésem támadt, szóval rákérdeztem, hogy honnan vannak, mire lezárta a bőröndöt és elrohant. Emlékeim szerint iskolai egyenruhája jelentős részt zöld volt, a Rellonba tartozott és annyit tudok, hogy harmadikos. Viszont este felé járt már, picivel a takarodó előtt, ezért nem láttam az arcát. Nem tudom az illető hagyott -e bármi nyomot maga után az udvarban vagy a festmény körül.

Máltai Ramóna Emese

Olyan voltam, mint a frissen főzött kávé: körbevesz egy vonzó és misztikus gőz, lelkem földies színekben kavarog, keserű, füstös ízével. Még bennem élt a gyász emléke szeretett hangszerem iránt és tátongott bennem egy lyuk, mint a kifeszített lepedőn, ha tűz éri, majd egy nagy körben kiég az anyag. Ez az érzés aztán keveredett a sötét űr mélységével. Vissza akartam menni Hozzá, még egyszer darabjait látni, szimbolikus búcsút venni tőle és kitalálni, hova tovább. Az ajtónál megtorpantam egy fél pillanatra, kellemes zene ütötte meg fülemet. Már csak az ismerős ütemre is muszáj volt belépnem! A színjátszókör próbatermében elcsíptem egy alakot, aki éppen a meglévő húrokat tépkedte le,így valószínű előadásának végére sikerült megérkeznem. Na nem mintha tettével kárt tudott volna okozni valamiben, ami már egyébként is romhalmazzá lett. Inkább a továbbra is a tárgyhoz engem kötő érzelmek miatt lettem hirtelen oltári dühös, hát hogy merte csakúgy tépkedni úgy az én húrjaimat, mint udvaron a füvet?! Erőltetett nyugalommal léptem oda a tőlem sokkal alacsonyabb lányhoz.
- Elnézést - szólítottam meg nyájasan, monotabb hangszínben, mint terveztem, de jó volt ez. Legalább ha figyelt, árnyalanyi szomorúságot is kivehetett és nem a dühöm csattant rajta, ami belül égetett - Megkérdezhetem, hogy miért szedted le a maradék húrokat?
Nonó javítási kísérletének hála a fej elvált a nyaktól, talán épp csak töredékek tarthatták. Nem láttam teljesen jól és furcsán felkavaró volt a törött gitáromnál állni úgy, hogy épp más tanúja lehetett gyors hangulatingadozásaimnak. Mivel az előbb zenélt, így persze elég vádló lett volna csak itt megállni, valamit még mondanom kellett.
- Hallottalak az előbb. Egész jó volt, bár mondjuk csak a végére sikerült beérni – mosolyogtam rá, de csak a perifériámból figyeltem – Jó szar látvány, mi?
Még a jó zene se kötött le teljesen. Azt hiszem kicsit én is eltörtem.

Salamon Gréta

Az egyik tagnak úgy leesett az álla, hogy azt hittem még nyikorogni is fog, amikor egy másik az álla alá nyúlt és segített neki visszacsukni, láthatóan bejött neki a lány közvetlensége. Szerencsére jól beszélt, így félreértés nem történt részemről, de viccesebb lett volna, ha nem teszi hozzá a háttérénekesi pozíciót és csőbe húz mindannyiunkat fél perc alatt. Lehet a többségnek még rendben is lett volna, amennyiben társul a fő énekesi részen, nekem viszont kevésbé. Annyira nem vagyunk nagy banda, hogy erre szükség legyen, meg különben se terveztem egy egész hadsereggel színpadra állni!
- Tökös vagy, csak ez még kevés – biccentettem felé – Még legalább egy dalban hallanunk kéne téged is, nem csak spontán beugróként. Van esetleg most bármi dalcím a fejedben, amit el tudnánk játszani? Jelenleg, mint láthatod, nem vagyunk túl sokan, ezt is érdemes lehet számításba venni – Akadt egy dobos, szintetizátoros, egy gitáros, én mint főgitáros és persze tagok akik ilyen-olyan ok miatt nem lehettek velünk ma.
- Körülbelül két hete kezdődtek a próbák és ennyi ideje nem változott a felállás sem – válaszoltam és végignéztem a többieken – De remélem maradni fogunk most már, mert eddig jók vagyunk!
Diadalmasan ökölbe szorítottam jobb kezemet és lendületesen a levegőbe emeltem.
- Ja öööh, izé… Nem mutatkoztam még be, ugye? Az oké, hogy láttál már, de meg kell adni a módját! Szóval! – csaptam össze két kezem és megigazítottam a ruhám mindenütt, hogy ne legyen olyan gyűrött – Én vagyok Stephen Zimmermann, a Levita-ház elsős mestertanonca és karizmatikus kabaláája--, a többiek meg az előbb bemutatkoztak már neked. Arcról megvagy, névről annyira neeem. Lilinek hívnak, nem? És talán az Eridonba jársz. Huh.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

- Nem, előbb a gitár tört szét, miután lecsaptak egy bogarat vele, az viszont másik eset - legyintettem és őszinte lelkesedéssel viseltettem, hogy végre valaki engem is meghallgatott a történteket illetően. Tudtam, hogy materiává lehet bűvölni a festett tárgyakat is, említőlegesen elérhettünk róla jegyzeteket volt diákoktól, vagy ígéretesnek tűnő könyveket, azonban részletekbe egyik sem szaladt. Kár érte, amekkora a tudásszomjam, valamilyen hosszú leírás igazi teli korsóként szolgált volna, de hát így jártam.
- Hallottam, a Levita-ház hálókörleténél ma hajnalban. Trombita szóra keltem fel ami azért fura, mert tudtommal az iskolába nem jár olyan aki rézkúrós hangszeren játszik - válaszoltam ártatlanul. Fogalmam sem volt, hogy esetleg elrontottam egy szót, nem éreztem a zsigereimben sem, hogy gond lenne.
- Tudja, nekem őszintén fontos volt az a gitár és jól esett, hogy amikor a Fénylő lelkek udvarába mentem keseregni miatta, hogy ne itt rontsam a levegőt, akkor valaki utánam jött. Ez a női figura volt az, zöld színnel a ruhájában - meséltem tovább, amennyiben szabad volt a pálya - Tisztára egy Sadie Sallow.
Az utolsót kissé félve tettem hozzá, gondolataimba merülve. Őszintén segíteni akartam és ekkor kattant valami, hogy mi van, ha amit mondok, nem alaptalan vád?  Nem kicsit fellelkesültem, hogy esetleg életemben először besegítettem egy nyomozásban!

Somlay Kornél

- Köszönöm! Haha, azzal, hogy amikor megismersz valakit és ő egy új nézőpontot hoz magával, egyet tudok érteni. Hozzá tud tenni az értékeidhez meg el is venni, partnerfüggő - Nem akartam hozzátenni azon apró részletet, hogy mellette észrevétlenül változni kezdtem. Nem drasztikusan, de például megnyitott nálam egy csapot a mesenézéssel és általános művelődéssel. Totál másként gondolkodott tőlem és ez… tetszett.
Elhúztam számat. Megértettem az indokait, pontosan ezért nem szerettem volna én sem írásba kezdeni. Mondjuk Somiért kár, amilyen elméje van tele referenciákkal, véleménnyel, ötletekkel, szerintem hacsak egy tépett fecnire írna és bemesélnénk a fiúról, hogy egy híresség, rövid időn belül kapkodnának érte a nők, meg talán más pasik is. Ki tudja!
- Nekem is sok minden jár a fejemben. Elég fura dolgok. Nem akarnám ma kifejteni, mert hosszú lenne, de köztük van, hogy általában azért elrontok szavakat, illetve… - ajkamba haraptam - Jobban beszélem, mint írom a nyelvet. A levelet amit végül neked adtam behívónak, a tizenötödik és egyetlen sikeres próbálkozásom a levélírásban. Tök égő.
Arcomat kezeimbe temettem. A helyesírást nagyon gyakorolnom kellett, még szerencse, hogy nem látott rá példát, mert ő, aki sokat olvasott biztosan szörnyet hal és visszafejlődik egy ebihal szintjére. Örültem, amikor hagytuk süllyedni a témát. Nem akartam sajnáltatni magam, majd gyakorlom még, az írás egy tanulható dolog. Jobb is lehetek belőle, talán csak idő kellett.
Ahogy Somit hallgattam, átjött egy számomra ismeretlen fájdalom, már én kaptam szívemhez kettőnk helyett is. Az egyoldalú szerelem kihunyó fénye, amely plátóivá lett - Somi képletesen elvesztett valakit, aki most kerülte, habár nekem nem egyértelmű, hogy vajon szégyenérzet, bűntudat, vagy más egyéb okok miatt. Zsannával csak ismerkedtünk azon a napon a barlangban, mégis megnyílt magáról és az anyjáról. Olyan dolgokat mondott el, amit nem biztos, hogy mással megosztana, hacsak nem bennfentes, akit érdemesnek tart a bizalomra. Kicsit kérdéses ő minek tartott engem, habár ellenállt a karizmámnak és nem ajánlotta fel „szolgáltatásait” amit a suli mosdójában végez, nem úgy, mint egyesek, khm. Amondó vagyok, az a némber kurvára leterheli és egy nap tönkre is teszi őt, ha mindennek hagyja magát alárendelni csakúgy. Zsanna látszólagos erős jelleme semmi; egy remek kifogás arra, hogy magával is elhitesse, hogy így minden a legnagyobb rendben van.  Nagyon bennem volt mindez, ki akart törni és Somi haragjával jobb kezem ösztönösen ökölbe szorult. Feszültségemet meglepettség váltotta fel, amikor a tenyeremből áradó forróságot figyeltem. Körmeim mélyre vájtak és kiserkent a vér. Lenyaltam az összes vörös pontot és hallgattam. Nem éreztem helyénvalónak magyarázkodni a lány jelleméről. Helyette közelhúzódtam a fiúhoz, ha igényelte, lágyan átöleltem. Hallgatásom többet mondott mindennél.
- Nem – S mint mindig, hallgattam őt egy műről beszélni. Kicsit visszarepültünk a Vízeséshez, ott is körülbelül csak oktatni tudott, kulturálni, amit a legkevésbé sem bántam, mert őszintén rám fért.
- Fellángolás – ismételtem szemeibe nézve – Megjegyeztem.
A Moldovát is, meg még inkább: a szót, mely irányt adott nekem. Abban a szomorkás csendben is fél pillanatnyi otthont teremtett számomra Somi jelenléte, átjárt a hála, mert meghallgattak, próbáltak megérteni és most az egyszer senki sem ítélkezetett felettem. Szabad voltam, mint a madár, büszke jellememre, külsőmre, hol itt a gond?, kérdezem. A magánnyal, a vegyes érzésekkel, ezzel a… ezzel a fellángolással,. Nem kötöttem őket az orrára, csak mosolyogtam, némán, rejtélybe burkolózott kékjeimmel felé csapva, mintha a napsütötte tenger hullámjaival próbáltam volna magamhoz édesgetni őt.
- Heh, megpróbálom! – Megpróbálom, de nem ígérek semmit.
Nem akartam magyarázkodni az alkohol miatt sem. Nehéz érzések jártak mellkasomban a nap elejétől kezdve, erősen feszített és az ír kávé egy ízletes megoldásnak tűnt ami oldhatja ezt a különös érzést. Különben én, aki régebben sokat partyzott, még jól bírtam, Somi viszont kezdett lecsúszni. Mérges kommentárját elengedve fülem mellett tudatlanul búcsút intettem mára az értelmes Somitól, majd hirtelen beállt nála egy új tudatállapot. Szavajárása kevésbé volt kimért, sokkal akadozóbb meg nyíltabb.
- Hé, figyelj oda jobban! – kaptam oda amikor lehuppant mellém. Még szerencse, hogy elég nagy volt az a szék, különben simán összetörhette magát, amilyen törékeny. Kínomban ott hagytam még a kávémból is negyedkortyot, meg három szelet pizzát. Remélem odaadták a környék faunáinak, vagy a hobóknak, érdekelt aztán! Priorosan maradék méltóságomat próbáltam öszeragasztgatni, míg Somi az ajtófélfáig bírta és kint már valahogy tovaszállt a magabiztossága.
- Hey Son, mi van, sokk volt? – humorizáltam. Vicces látványt nyújtott a maga módján. Kicsit talán aranyosnak is véltem ügyetlenségét – Na gyere.
Segítő balomat nyújtottam neki, ha már igényt mutatott rá. Legalább az ő méltósága maradjon fent. Lába cuppogva a pocsolyába ért és legalább ilyen hangot hallatott amikor a térdét próbálta emelgetni. Annyi idő eltelt eme kis mozzanattal, hogy elgondolkodtam azon, hogy a nyakamba veszem a fiút egy darabon, mert olyan hót részeg egy nagyobb kortytól, hogy az már nekem égő.
- Az csak sár – feleltem türelmetlenül – Menjünk.
Szerencsére Mr. Könyvmoly csodával határos módon kiszabadult a tócsaszörny fogságából! Útnak eredtünk végre, aztán jött a következő bakiparádéba illő jelenet. Direkt nem mentem most már utána, hanem hagytam, hadd terüljön el a padon, ezzel remekül megválaszolva kérdését.
- Szerintem tudtad te, hogy költői a kérdés – sóhajtva utánanyúltam és ellenkezést nem tűrően felsegítettem. Csekkoltam sérüléseket kutatva, majd rendben találtam annyira személy szerint, amennyire a helyzet engedte – Ejha! Te aztán a helyzethez képest jól bírod!
Elismerő szavaimmal jutalmaztam, amiért a feje még a nyakán volt, meg rajta a ruhái. Nem álltam én készen semmi félreérthetőre.
- Aha, persze - Ahogy Felix Salten Bambijában is áll: „A kicsi mit sem értett a sokféle énekszóból, kiáltásból és beszédből. Nem is figyelt rájuk. És egyet sem érzett meg az erdő lehelte ezernyi illatból”. Én nem tudhattam Somiban mi kavaroghatott, az alkohol reméltem nem rúgja fel nagyon. A kastély közelében igyekeztem úgy vezetni, mint tanuló a tanulót, hogy senki ne értse félre egyikünket se.
- Talán most már értem, mit jelent a fellángolás – mondtam neki azért csendesen, amit aztán vagy megértett, vagy nem, rábíztam. A hálókörletbe vezettem, ahogy kérte, onnantól magára volt utalva. Reméltem senki se látott vagy értett minket félre. Belehaltam volna, ha miattam a fiú célponttá válik.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Szavaim kuszasága és lelkesedésem elegye gyanúsnak tűnhetett, de én csak azt mondtam amit tapasztaltam. A tanárnő helyett viszont nem dönthettem el, mit érez, egyelőre csak azt láttam, hogy volt túlságosan meggyőződve az igazamról. Azt hiszem, mint sok minden, az igazság is szubjektív a világban; emiatt ha épp Bűbájtant nem is tanultam ma a professzortól, ez belém égett örökre.
- Nem tudom Ön hogy van vele, én személy szerint nem hiszek a véletlenben - feleltem. Menő volt, ahogyan talárja libbent, a tollak valahol tényleg illetek rá. Olyan furcsa baglyos hatást keltett a néni. Pont az ellentétes irányba fordult, amerről a zajt hallottam, ami azt jelentette, hogy...
- Hogyha most szembe fordulnék ezzel az ajtóval - álltam oda a terem ajtajához - akkor pont balra kellene indulnunk. Onnan hallottam a különös hangot.
Bárki is játszik a hangszeren, jó szarul csinálja.
Amennyiben elindult, vártam, hagytam előremenni. Kicsit lemaradva követtem, meg akartam óvni a ruháját a letaposástól, ha volt kérdése, közben szívesen megválaszoltam.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Valószínűleg már késő lehet újabb szemkontaktushoz, de ha hátrapillantott volna még a tanárnő, elkaphatta kérdő tekintetemet, mely visszatükrözött egy szilánkot szomorúságából. Megkérdőjeleztem a valóságot amiben élünk, hogy lehet -e valami túlságosan is logikusan működő dolgot véletlennek becézni?
- Én csak sorsként ismerem, de ez nem jelenti azt, hogy alábecsülöm. Sőt... - feleltem szárazon, a végét már motyogtam és nyeltem egyet. Szívesen tovább firtattam volna érdekes témánkat, viszont tisztes határokat éreztem amikhez tartottam magam. Diákként aligha fogom a múltjáról faggatni, az átjött, hogy bármi is nyomta az öreg szívét, ólomnak hatott. Meggyőzött arról, hogy tapasztalatból beszél. Amikor kizökkentett és nyújtotta sétabotját, szó nélkül bólintva átvettem azt. Figyeltem a futótűzként terjedő aranycsillámport, ami után úgy festett a folyosó, mintha két művészetis mestertanonc egymásnak ment volna, kiszórva a teljes dekor csillámpor készletüket. Szemeim azonnal cikáztak a lábnyomokon, a diákok megjelenő sziluettjét, kicsit el is tátottam a számat. Eddig olvastam a bűbájról, ha láttam is max. kicsiben, de hogy még a társaim sziluettjét is lássam a falon! Kész tudásban gazdag Mennyország ez a nap!!
- Tanárnő, a pálcája... - léptem előre, hogy felvegyem, ekkor viszont az egyik sarokba fúrta magát. Hamar észrevettem, mi után kutatott ennyire hevesen.
- Hát, szerintem "szagot fogott", tehát rátalált a gyanúsított mágia lenyomatára, amivel előrébb vagyunk, mert ha az Ön pálcája talál további nyomot és leköveti, eljuthat egy potenciális gyanúsítotthoz - válaszoltam magabiztosan, kíváncsian vizslatva arcvonásait. Időközben fel is egyenesedtem, a pálcát nem bántottam.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban

Tágra nyílt szemekkel figyeltem a térbelileg kibontakozó kis emberhadat, majd a tanárnő mosolya rám is át ragadt. Nem értettem mitől fosnak a többiek, mármint nyilván erős kisugárzása volt ennek a tanárnak, de inkább olyannak tűnt, akinél ha tartod magad a szabályaihoz, amúgy tök jófej.
- Ühhüm - hümmögtem és bólintottam. Nem értettem mit hadovált, inkább csak próbálkoztam vele - Tehát ha egy lehetőség jön elém és dönthetek arról, hogy élek -e vele, vagy sem, az akkor csak a véletlen miatt van?
Furcsának tűnő kérdésemmel próbáltam mélyebben ásni magam a témában és megérteni a gondolatmenetét. Ezután csendben hallgattam magyarázatát. A mágia részt eltaláltam, kis dolog, nekem pedig valami, amire büszke vagyok az eredménytől függetlenül.
- Oóóó, így már értem - bólintottam még lassabban, mint az előbb - Ez körülbelül 37-es lábméret, nem?
Reméltem nem kérdez rá arra, hogy honnan a tipp, hobbiból nem nézegetek fotókat női lábakról, viszont korábban megvolt már néhány lány az iskolában, amit inkább megtartottam magamnak.
- Enyhén balra mutatott az a lábnyom, amihez Önt a pálcája vezette. Én befordulnék ezen a folyosón, mert szerintem ott találhatunk további lábnyomot - viszonoztam a professzor tekintetét és ha kellett, meg is indultam előre, lassú tempóban, mivel nem akartam lehagyni vagy faragatlannak tűnni.

Kakasi Gabriella professzor
Bűbájtan tanterem, az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Na igen, volt még mit tanulni, de tiszta szándékkal próbálkoztam, és ha még nem is látszódott, bíztam abban, hogy a véncsont ezt értékelte.
- Ökörséget? Én max. csirkeséget beszélek - feleltem mosolyogva, szemeimet forgatva, aztán kihallottam hangjából a türelmetlenséget.
- Azt javasolnám, menjünk a tanulószobához - javasoltam, aztán hacsak nem volt további mondanivalója, örömmel kísértem tovább.

Kakasi Gabriella professzor
Tanulószoba az órák után (vizsgaidőszak előtti napokban)

Azt már csakugyan tapasztaltam korábban is, hogy mennyire félték a tanárnőt, de hogy ennyire! Úgy oszlott a tömeg, mintha dementortámadás érte volna az iskolát.  Nem hittem a szememnek. Ami ennél megdöbbentőbb volt, egy másik vénember, férfi, portréalak látványa, aki ott köhécselt valami félresikerült főzet gőzétől. Kétszer csekkoltam, vajon nem az ELME szobájához vezetett -e a professzor és mindig megnyugodtam, amikor rájöttem, hogy csak tanulószobánál állunk, aminél bármi, bármikor lehetséges.
- Miért van ma itt ennyi Rellonos...? - kérdeztem halkan, csakúgy magamtól, enyhén bekukucskálva az egyébként résnyire nyitott ajtón. Tekintetemmel egyetlen ismerős alakot kerestem, persze nem találtam meg.
- Elnézést, Ön rendben van? - kérdeztem kissé aggodalmasan a portréalaktól. Lehet csak én gondoltam túl, de már köhögött egy ideje, a végén aki esetleg segíthetne és valódi bizonyítékkal vagy esetleírással tudná segíteni a tanárnőt, kipurcan és volt-nincs festmény.

Oshiro Noa

Mindezek előtt egy kicsit, tényleg… csak egy szikrányi pillanatig azon gondolkodtam…  vajon a Professzor Úr…  megharagszik -e rám, ha valaha eljut hozzá, mit tettem? Én, aki úgy tűnt, hogy bearanyozom a napjait, egyre dacosabb lettem, mert legyűrt a félelmem, hogy mindaz, amit eddig csináltam az életben, tök értelmetlen. Nem tudtam miként hozhatnám fel neki, látszólag mindig volt nagyobb baja az enyémektől, legalábbis ezt érzékeltem, aztán könnyen tévedhettem. Így viszont hamarjában azt gondoltam, nem kellene a nyakába vennie az én problémáimat is. Bölcsebbnek tűnt a hallgatásba, makacsságba menekülni, érettnek gondolom magam, de utólag visszagondolva lehet, hogy gyerekesebben viselkedtem, mint valaha.
Ha úgy állunk a tóval szemben, hogy mögöttünk vannak a télen mágiával fűtött padok, akkor könnyű volt belőni a két pontot, amiről tudtam, hogy hirtelen mélyül; az egyik a keleti oldal közepén volt, a másik észak-nyugatra álló nagy fához közel, aminél a cigimet szívtam. Amilyen zajos lehetett attrakcióm, azzal ellentétben annyival nagyobb csend maradt utána, szinte nyomasztó. Fejemben filmszalagként pörögtek az emlékek hat éves koromtól egészen máig, a legvégén pedig nem túlozta el a sors, hogy Somit mutogatta, pont a fiút, akivel még ki akartam bogozni, hogy hányadán is állunk. Tudatom egyre mélyebbre süllyedt aranyos arcát látva. Vele léphettem egy olyan létsíkra, ahol megannyi tudás elérhetővé vált! Vele fedezhettem fel az esti eget tarkító apró fehér pontokat. Ki tudja, mennyi felfedezésre váró csillag vár még rám? Ki tudja, mennyi felfedezetlen galaxis rejtőzött odakint, a felhőkön túl…?
Bágyadtan még éreztem egy pillanatnyi suhanást, mintha valaki nyúlni próbált volna utánam. Kb. három másodpercre el is ért és ha akart, ráfoghatott jobb kezemre, hogy aztán megérezze remegő ujjaim gyenge érintését. Mindezt messze nem fogtam már fel, ahogy azt sem, hogy az asztronómia tanárom váltott kézzel kutatott utánam. Reménytelenül süllyedtem lefelé a tudatos gondolkodás minden szikrájával együtt. Látszólag már máshol jártam. Oshiro Noa professzor talán még a mosolyomból is elkaphatott pár másodpercet, vagy lehetett róla sejtése, amennyit a sötét víz láttatni enged szürkületkor ilyesmiről. A víz kistónak kicsi lehetett, nincs viszonyítási alapom, de én, aki két méter magas, annak elég nagy sötét céljának megvalósításának. Megtaláltam egy pontot benne, és egy utat, ami nem követendő.
Nem éreztem semmit abból, ahogy a partra kerültem, minden hang és szó távolinak tűnt és összefolyt, mintha egy hangszigetelt fal mögül próbáltak volna hozzám szólni. Szemeim ámbár nyitva voltak, üvegesnek tűntek, egy elhagyatott lakás ablakainak, melyről visszatükröződött a pici fény ami még a felszínen körbevett minket. Amikor fölém hajolt a Tanár Úr, kicsit úgy tűnhetett, őt is fürkészem, valójában azonban korántse így volt. Sápadttá vált arcom vonásai közt egy valamikori mosoly halvány lenyomatát fedezhette fel, ám rezzenéstelen maradt kérdése nyomán. Néma. Tüdőmben már nem feszített semmi, azt hiszem, hogy megállt a dolgában – vagy talán csak a képtelesen értett idő műve ez, a sorsé. Testem bármiféle ellenkezés nélkül mozgott abban az enyhe ütemben, ahogy a professzor próbált szóra bírni. Végtagjaim áthűltek kissé, tapintásra hidegek voltak. Apró reményt az adhatott, hogy még volt mi dobogjon és mindezt ki is lehetett tapintani, s ugyan halványan, de jelezte szervezetem, hogy másként gondolja, mint én. Ezen kívül nem adtam más életjelet.

Máltai Ramóna Emese

Nem akartam megzavarni semmit, de a gitáromat látni akartam, hogy kipróbáljam, milyen lenne elengedni őt. Amikor nyílt az ajtó, egyúttal kinyílt bennem egy ólomkapu, amin lassan minden érzelmem keresztülfolyt és összekeveredett. Korábban még a színpad felől hallottam a lépteket, viszont amikor becsuktam és törött hangszeremhez fordultam, a leányzó már körülötte legyeskedett. Lehet fogalma se volt róla, mennyire kecsesnek tűnt, kicsit egy őzre emlékeztetett. Amikor kérdőre vontam, még úgy is viselkedett!
- Oóóh – Óvni egy törött tárgy darabjait? Kicsit megnyugtattak a lány szavai, illetve hogy látszólag nem nagyon érdekelte, hogy mi jár a fejemben – Köszönöm.
Feleltem halkan, továbbra is a gitárt nézve. Felvetülhet a kérdés, „Oké, de mit?” Hálás voltam, mert tiszteletreméltó módon bánt ezzel a hangszerrel. Láttam, hogy tulaja egynek, szóval mertem feltételezni, picit egy hajóban eveztünk és meg tudta érteni, miért nem néztem rá, amikor beszéltem.
Csendben maradtam, egyedül akkor szólaltam meg újra, amikor ő kérdezett. Kérdőn rápillantottam. Kék tekintetében kavargó zavart láttam, amitől ösztönösen is szélesebbre húzódtak ajkaim. Aztán észrevettem felém nyújtott kezét, mintha lett volna benne valami… Feszítő érzés lett úrrá mellkasomban, szívem darabjait tartotta selymes ujjai közt és nyújtotta felém.
- Igen – bólintottam, de nem vettem el a húrokat - Tartsd meg nyugodtan, nekem egyelőre… nem aktuális. Neked viszont jól jöhet még. Haa akarod, alaposabban is megnézheted a gitárt--, vagyis ami maradt belőle. Ez különben egy Gibson. Ismered a márkát?
Most vettem észre, mennyivel kisebb tőlem a másik. Mulattató volt. Kis méret, hozzá legalább kétszer akkorra zavar. Halkan kuncogtam ábrázatán, köszönetnyilvánítását pedig egy szívből jövő mosollyal fogadtam. Aranyosnak találtam.
Aztán ez a pöttöm lány meglepett; kitörő hangjának élén leplezetlen meglepődöttséget mutattam elkerekedett számmal. Lehet csak azért tűnt így, mert hangosabban beszélt az eddigiekhez képest, ám nekem az agyam ennek hatására másik csatornára kapcsolt és a saját képére formálta az eseményt. Kicsit a saját vádló hangsúlyommal kevertem az egészet, amit az Eridonosnak szegeztem, aki ezt tette Vele. Kezem enyhén ökölbe szorult, majd amilyen hirtelen ez történt, úgy elernyedt. az egész hátterében az állt, hogy haragudtam Nonóra, őt és magamat is vádoltam a történtek miatt; túlságosan friss volt ez a seb.
- Én a színpad szélén ültem, amikor jöttek a színjátszósok próbálni. Mondtam, hogy elmegyek, aztán erről a falról – léptem oda - mászott valami, gondolom egy pók, az egyik női tag arcához közel. Na most ő reflexből a hozzá legközelebbi dolgot használta, hogy leüsse… Ekkor vette el tőlem a gitárt és csapta szét a falon. Jéé, nézd! Még itt a kráter, amit hagyott!
Akkora volt majdnem, mint az öklöm. Még a póknak is ott maradt a falra száradva két lába és alvadt vértócsája. A helyzet beálltakor nem realizáltam, hogy ekkora dögöt loccsantott szét az Eridonos lány. Néztem a földet, de szerencsére más nem maradt az állatból.
- Vajon ez farkaspók lehetett? – kérdeztem félhangosan, kicsit elterelődve, de aztán hamar visszatértem eredeti témánk medrébe – Szóval betörte a csajszi a gitár fejét, elpattant úgy két húr és meglazult a nyak, én meg rárivalltam. Megpróbálta megcsinálni, de rossz varázsigét használt, és még tovább tört, úgyhogy itt vagyok rockerként hangszer nélkül!
Fortyogó dühöm kezdett ismét a felszínre törni, úgyhogy elmentem az ismeretlen mellől, fel-alá sétáltam egy pontban, majd vegyes érzésektől fűtve inkább leültem a színpad szélére, a tárgyra fókuszálva, hogy kifújjam magam. Kezeimet magam mellett tartottam, rájuk támaszkodtam. Remegtek.

Kanbuli Levita-módra
Csak a háttérben...

Mi a legjobb megoldás, ha rémálom után pánikrohammal kelsz és aztán örülsz, hogy végre nem csak a seggeden át kapsz levegőt? A) bájital? B) azonnal a gyengélkedőre mész és ott töltöd az egész napod? Az én válaszom kérem: mire van a kávé? Nekem aztán mondhatta bárki, hogy ne igyak többé koffeintartalmú szereket, mert attól csak többet szorong az ember; ha egyszer felkeltett és még az íze is isteni, hülye lettem volna leadni belőle. Két szemem alatt gyönyörű, fekete bőröndök húzódtak, a mugli származású Gucci megirigyelte volna; amilyen méregdrágák voltak az ő cuccai, én röhögve ingyen gyártottam magamnak - akárcsak néző közönséget is, betoppanásomat követően. Hiába járok már öt éve ebbe az iskolába, mindig meglepő látványt nyújthatott egy magas, a kialvatlanság mintapéldájaként szolgáló szőke úriember, aki kómásan saját házának asztalához kullogott. Ahogy végighaladtam a saját kis közösségemhez, már zsibogott mindenki , háztól függetlenül. Néha egy zsúfoltabb erdőben éreztem magam. Fáradt, hörgő sóhajom után normál beszéd helyett valahol a kutyák morgása és a bálnák magas frekvenciájú, kommunikációra szolgáló hangjai között motyogtam valamit köszönés gyanánt háztársaimnak és ásítva lehuppantam valahová a fél-belga csávó mellé. Egy csokis croissant után nyúltam, mivel fejben remekül összepasszolt a kávéval, viszont ekkor egy babaarcú kissrác úgy gondolta, hogy a teli teás kancsót elég egy kézzel megfogni a kettő helyett és elegánsan megdöntötte annyira, hogy bögréje helyett centikkel odébb kidekorálja a terítőt és végigcsorgassa a jobb combomon egészen ékes középpontomig. Legutoljára talán egy Navinéstől hallottam, hogy támogassuk a sokszínűséget, nem tudtam elképzelni hogy mit érzett és miként érthette, az én arcom viszont most felvette a szivárvány kezdőszínét és olyan piros lett a hirtelen méregtől, hogy azt hittem a random emberkéből is kancsót csinálok. Mégsem robbantam, ugyanis még ehhez is hulla voltam, inkább erőltetett nevetésbe kezdtem, ami hamarjában őszintévé vált.
- Nagyszerű, nem csak leöntöttél, de legalább pont úgy is nézek ki, mint aki behúgyozott! - Az asztal köré összegyűlt társaság egy része nevetett, másik része úgy tett, mint aki mélyen elmerülve olvassa az éppen aktuális dolgát, a többiek meg amit akartak. Hangomban leheletnyi szemrehányást se tanúsítottam, próbálva könnyedén venni az akadályt. Minden esetre a pletykásként hírhedt fél-belga srác után én is megpaskoltam Zalán vállát, reménykedve, hogy neki jobb napja lesz, nem úgy, mint nekem, aki hozzám hasonlóan kifacsat lószarnak nézett ki. Nem sokkal később végre eljutottam addig, hogy egy kevésbé forgalmas pillanatban kihorgásszam a családi ékszerre vákuumocsomagolásként tapadó ruhadarabot és némiképp méltóságomat megőrizve kávét töltsek magamnak, mert ha a kíntól meg is haltam éppen... A kávé akkor is egy isteni nedű, én pedig nem voltam hajlandó távozni nélküle.

Kanbuli Levita módra
Csak a háttérben...

Megéreztem Zalán, a nyeles aszpirint filozofikusan fürkésző tekintetét, ami gondoltam, hogy csak jelzésértékű szeretne lenni, mégis átható szemeitől már én éreztem magamat zavarban. Picit bele is pirultam, amit ő simán vehetett másként is, tehát abszolút tudatába voltam helyzetem kínosságának. Köhintettem egyet az isteni nedű után nyújtózkodva.
- Ez... Nem az amire gondolsz. Viszont én a kávé miatt vagyok itt részben, úgyhogy ha megbocsájtasz - feleltem illedelmesen és a holtak nyugalmával kortyoltam a sötétbarna színű italba. Lazán haraptam croissantomból és Zalán legnagyobb, lehetséges döbbenetére továbbra is nyugodtan kezeltem a helyzetet. Ez itt mindennapos volt, ha hálát mellett mutatni, hát a háztársaimnak simán megtettem! Megspóroltak pár borotváltkozásra szánt időt számomra. Hamarosan felém nyúlt egy kéz, finom ujjai közt határozottan szorított egy csokor szalvétát. Ahogy résnyire nyíltak ajkaim, hogy megköszönjem, kiszökött belőlem egy rövidke, harsány nevetés és hozzá hasonlóan elvettem. Szó nélkül. Nem volt rá szükségem úgy igazán, mert körülbelül félretettem és talárom zsebéből pálcát rántottam, hogy körkörös mozdulatokat téve a folteltávolító bűbájjal szárazra súroljam a félreérthető folt helyét. Volt gond, nincs gond!
Tőlem balra a pad széle felé úgy áll és sikítozott pár lány, mintha most futott volna végig valamilyen pók az étkező asztalon
 Ahogy elnéztem, csak egy újabb tea borult ki. Éppenséggel el is csíptem ennek a "balesetnek" a forrását, de jobbnak véltem nem belefolyni az ilyen értelmetlen dolgokba. Valahol Zalán furcsa kis üvegcséje, amiért többek közt én is reflexből nyúltam, de végül nem volt rá szükség. Elkapta egy közelben lévő mestertanonc. Azt hittem ezzel lenyugodnak a kedélyek, de az ügyetlen kezű, amikor megpróbált felállni jobb oldalamról, ügyesen visszahuppant és elég szerencsétlen módon le is sodorta talára ujjával a félig rágott kajámat. Megpróbálta meggátolni, hogy a földre essen, ekkor szent ékszeremnek préselte, s egy olyan gyönyörű mintát nyomott oda, hogy a kétballábas házimanók egyike se csinálhatta volna jobban. Ekkor döntöttem úgy, hogy egy határozott jobb horoggal utat segítek neki eltávolodni az asztaltól, és dacosan takarítgattam a gatyámat... Megint.

Kanbuli Levita módra
Csak a háttérben...

Éppen eltettem a pálcát és ismét csillogó csokis croissantomba haraptam, amikor megjegyezte egy női hang, hogy varázsló vagyok. Ezt bizony én is elhittem. Vidám fél mosollyal fordultam az "egércincogás" forrása felé. A reggeli kómának hála a hölgy neve eszembe nem jutott épp, de látásból már megvolt. Egyik kezemben kajámat tartottam, másikkal intettem neki és őszintén örültem, hogy legalább már kettőnél többen döglünk meg diabéteszben. Közben valaki az asztal alá menekült, valami halk mormogást hallottam is onnan, viszont be tudtam az iskola szellemeinek. Nekik se lehetett egyszerű minket, diákokat elviselni...
Örömöm, önuralmam addig tartottak, míg szerencsétlen nadrágom ismételten büntetést kapott puszta létezéséért a sorstól! Pedig semmi gond sincs a fekete-sárga kockás darabbal, aminek a közepén, "ott" egy bazi nagy lila szívecske volt. Feszülős darab, színes, ráadásul kedvenc darabjaim egyike, a Sheinen vettem akciósan, persze senkinek se kötöttem az orrára. Most, hogy csokis lett, ösztönből lendült az a jobbos, persze a legjobbkor, amikor imádott Bettink tyúkanyó módjára egyből odacaplatott hozzá(m)nk. Csakúgy. Tipikusan a ködből. Hozzátenném, el voltam annyira foglalva saját magammal, hogy észre se vettem korábban, miközben valószínű ő is csak élni próbált valahol a többiek között.
- Hát az úgy v'ót... - kezdtem bele jó parasztosan, amikor Laffy-boi úgy döntött, hogy istenesen rátérdel a lábfejeimre.
- Semmi gond haver! - szóltam vissza, felemelve a terítőt, mert hát reméltem még ott látom a srácot. A helyzet kínosabb volt, a húzott szemű csinos bige egyből beugrott, a love listámon a harmadik helyen szerepelt a Levitás hölgyek között és hát ott térdelt fülig pirulva előttem, nekem meg a lábaim eleve enyhén széttárva voltak. Kissé mögöttem Bettivel sajnos sokkal súlyosabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen ténylegesen volt. A srác akit megütöttem, felült, arcát fogva rám nézett olyan sunyisággal, hogy olyan a rókának nincsen! Imádott, szeretett prefektusunk felé fordult, elhüppögve bánatát, illetve hogy a húzott szemű kisasszonnyal itt egész másra készültünk, tehát a croissant korántse baleset volt, inkább egy perverz terv része.
- Hé skacok, beférek még ide? - kérdeztem az asztal alatt összegyűlő társaságnak, s amennyiben marhára nem fértem be, szemeimmel cikázva kerestem a mihamarabbi kiutat Harmat kezei közül.

Salamon Gréta

Dicséretem nem éppen úgy sikerült, mint terveztem, az a mosoly nem volt meggyőző, de valamit elértem legalább. Hamar túllendülve a helyzeten, kihívás elé állítottam a kinézetre kb. velem egyidős ifjoncot. Ha volt mötyörője, akkor nem félt megmutatni magát, már pedig kíváncsiságom egyre nőtt, hiszen hosszú idő után ő a következő érdeklődő a bandám iránt. Próbáltam nem nyomasztani őt és visszafogottan, a helyén kezelni a belső dolgaimat, a végén még elszalad.
- Ja, egyik kedvencem! - félmosolyt engedtem meg magamnak. Ritmusra bólogattam, mikor belekezdett a számba. Jónak tűnt.
- Hmm, meghallgatnék még tőled egy >>Sweet but Psychot, Ava Maxtől<<, bevállalod? - kérdeztem mosolyogva, leheletnyi játékossággal hangomban. Amennyiben belement, csöndre intettem a gitárost és helyette én kezdtem pengetésbe.

Salamon Gréta

Zenész társaim visszafogottan hallgatták a lány első énekét. Az egyik tag volt egyedül olyan merész, hogy bólogatós blöki módjára ritmusra mozgatta fejét, viszont nem sokkal később valaki bele is huhogott a műsorba, tapsolt közben, és azután is, hogy az ismeretlen végzett. Sajnos a neve még mindig nem rémlett egészen, úgyhogy ha ez így ment tovább, akkor már kiötlöttem, Samanthanak fogom hívni.
- Persze, máris - kérésének eleget téve belepengettem a szám refrénjébe, miközben arcát méregettem. Ha kellett még segítség, kicsit bele is énekeltem a refrénbe, karcos hangommal. Szerencsére szólt, hogy így okés lesz, meg a teljes szöveg nem volt meg neki, annyi baj legyen. Lazán legyintettem.
- Inkább a hang a lényeg. Hogyha segít és éppen tudsz improvizálni, saját dalszöveget is nyomathatsz - Most már nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nehéz lehetett leolvasni arcomat, viszont apró gesztusaim így is sokat mondhattak. Jobb kedvem lett a lány előadásmódjától a nap elejéhez képest, akkor nyomottabbul éreztem magam.
Hamarosan rázendített, én pedig úgy váltottam az akkordokat, mint még ez előtt soha! Kitört a bulikor közöttünk, mindenki a fejét rázogatva táncolni kezdett, mintha ez lenne életük rock koncertje, pedig ez a dal relatíve nem gyorsaságáról ismert. Néhol a lány úgy tűnt, hogy kiesett a tempóból, bár ez inkább akkor mutatkozott meg, mikor egyik, favágó inget viselő emo társam odarakta a lány elé a kottát. Érzékeltem zavarát, amire csak azután reflektáltam, hogy végeztünk. Mindenki tapsolt, kivételesen még én is beálltam a sorba.
- Szerintem se rossz! - feleltem harsányan, mire a taps abbamaradt. Mindannyian vigyorogtunk a tagokkal, magamat is beleszámítva. Könnyed, vidám légkör uralkodott a teremben.
- Hát, ifjú tanítvány... - Úgy döntöttem, kicsit beijesztem, elkomorodott arccal ingattam fejemet. Viszont ott volt bennem, hogy marha nehezen tartottam vissza a vigyorgást, és végül a kezdeti komoly színjátékomban elnevettem magam.
- Fel vagy véve! ... Két hetente próbálunk, neked ez megfelel? - érdeklődtem.