Gróf-Vinkó Rómeó

Mindenféle svéd káromkodás visszhangzott fejemben a fiú bólogatásától. Sose hangzik jól az, hogy valaki kis manával felelőtlenül varázslásba fogott. Így megkopasztva, prefektusi jelvény nélkül is simán jelenthetném a házvezetőjénél a srácot, vagy amennyiben itt tanítanék és közöm lenne hozzá, még a büntetőmunka kiszabása se kizárt. Viszont szerencsétlen ábrázatát felmérve amilyen napokat élhet, kisebb gondjai nagyobbak vélhetően attól most, hogy mennyire mászott odabent az a hab. Célommá tettem a veszély kizárását, fennállás esetén teljes eliminálásátát. Rómeó megnyugodhatott, hogy ma ilyen jóképű, támogató kedvében lévő negyedvélát fogott ki.     A fiú szemei felett és alatt lapogatta a bőrt. Tudtam, hogy hihetetlenül csodálatos látványt nyújtok és azt is, hogy hirtelen mekkora arcom lett, igazából viszont arra hangolódtam, hogy a helyzetet rugalmasan tudjam kezelni és gyorsan reagálni, ha bármi szarul sülne el.
- Nahát! Legalább most szemkörnyékápolód is lesz! - Első mondatom kicsit gúnyosra sikerült, a második már azzal a rám jellemző ironikus hangtónussal ment amit adni akartam. Számomra fölösleges ismételni, hogy mi van odabent, nemrég kaptam kóstolót belőle! Mérges voltam a fiúra amiért iszonyat nagy baromságot művelt és feszélyezett, hogy utána nekem könyörgött egész lényével mintegy csodát várva, hogy majd együtt rendbe tesszük amit elrontott. Én értettem, figyelmeztetni akart, felkészíteni arra ami az ajtó túloldalán várt. Nem akartam tovább feszélyezni egyikünket sem, ezért érzéseimet kordában tartva csak merev pillantásokat kapott a "sok habot" illetően, aztán kitárult a szertárajtó. Ütközésig. Idegszálaim pattanásig feszültek, felforrt a vérem, dobhártyám szívem ritmusára dübörgött. A hab egy hatalmas felhőszörnyként kiszemelt magának, megindult előre a kijáraton felém, mint a prédáját fojtani akaró szarvaskígyó.
- Nem pazaroltad ki az üstből, az egyszer biztos! - nem bírtam ki anélkül, hogy ne tennék ízes megjegyzést ezek után. Mindezt szikrázó íriszek követték volna, de bizonyos okból kifolyólag aligha volt idő a múlton rágódni - Vigyázz! Ne érjél hozzá!
Azzal vártam, hogy megfelelő közelségbe érjen rögtönzött habszörnyünk,
aztán rászegtem pálcámat megcélozva a szubsztanciát ott, ahol a közepét véltem. Pálcám hegyéből vízsugár tört elő. Reméltem feloldom az egészet, aztán az egész egy jól sikerült felmosószörnnyé zsugorodik maximum és az utána maradó bűz jelent max. veszélyt. Szaglásztam felé különben, de egyelőre nem éreztem benne semmi különöset, úgy tűnt, nincs szaga ennek.

Agárdi Kornélia Auróra
A büntetőmunka ki nem mondott részeként

Először a lendülettől fenekemre estem, majd ösztönösen négykézláb fordultam. Még pislogni se mertem, látszólag teljesen lesokkolt a hirtelen ütközés az eridonossal. Ennek előnyeként, büntetlenül nézhettem a hirtelen elém kerülő dekoltázst a másodperc tört részéig, mielőtt egy segítő kéz nyúlt volna felém.
- Ó - mormogtam észbe kapva és ráfogva óvatosan felálltam - Ja, nem baj. Megesik.
Zavartan kacagtam és rutinos mozdulatokkal leporoltam magam, majd végigmértem a másikat is, sérüléseket keresve rajta.
- Eléggé elbambultam. Csak kóválygok pár... órája. Te mi járatban errefelé?
Érdeklődő hangnemben kérdeztem őt, fél szemmel árnyéka felé sandítva. Nem mindennap lát az ember ennyire kész figurát, de mondhatni már hozzászoktam. Valahogy egy visító, korombeli pasas és egy haldoklófélben lévő bogár vergődése jutott róla eszembe.
Igen. Ez a kettő aztán ritka jó párosítás.
- Esetleg siettél valahová? - Reméltem, hogy alkalmam nyílik kicsit tovább jutni vele egy sziánál.

Máltai Ramóna Emese

Szegény pók halálát én se értettem. Nem a kedvenc állataim, de az élethez való jog mindenkinek szól. Van ami egyszerűen elkerülhetetlen. A halál is rendszerint ilyen, viszont erre csak azt lehet mondani, hogy "szerencsétlen eset". Tekintetemmel továbbtanulmányoztam a lányt. Látszólag megtalálta mellettem a komfortot, bár szerény személyem betudja ezt a zene kapcsolatának, hiszen az illető egy gitárt fogott a kezében, én meg... Inkább csak gyászoltam ami az enyémből maradt. Nem sok időt töltöttem még a házvezetőmmel, de valahogy ide tudnám képzelni, hogy talán Huba is megpaskolná a vállam szimpátiából. Legalábbis szeretném, ha így tenne.
A dalválasztást ötletesnek tartottam. Búcsút venni az apró lélektől, meg egy hangszernek, ami csúfos végére lelt. Mi ez, ha nem tiszteletnyilvánítás? A végén még mosolyt is kaptam a másiktól.
- Szép márka - bólogattam elismerően - Majdnem vettem egyet annak idején.
Megnedvesítettem ajkaimat. Hosszú sztori lesz.
- Nagy gitárválasztásban voltam és közte meg a Gibsonok közt vonakodtam. Életem legelső hangszerét kerestem. Mindegynek tartottam, hogy mit tukmál rám az eladó, csak húros vagy vonós legyen és könnyen hordozható. Addig nézelődtünk, hogy a felső sorban jobbról a másodikat kiszúrtam: egy gyönyörű, fekete modellt. Megszólaltatott bennem valamit. Akkor tudtam, hogy Ő kell nekem. Ez mondjuk nem itt volt. Hanem még otthon. Svédben.
Ha már mesélt, akkor infóért cserébe infót kapott. Jelenleg szentimentális megközelítéssel éltem, ezért fel se tűnt, hogy koromat nem említem. Vagy hogy neki nem feltétlenül volt meg a bolt belső elrendezése. Vegyes érzésekkel teltem, ahogy visszaemlékeztem arra a forrón fűtött hangszerboltra. Halk rockzene szólt. Egy idióta átszúrta a kiállított dobszettet és fizethetett kártérítést. Ááh, igen. Régi, kedves emlékek ezek.
- Azt lehet tudni, hogy mennyi idős vagy most, vagy hogy... mi a neved? - Lassan leesett, hogy be se mutatkoztam. Rami, akiről még nem tudtam pontosan kicsoda, nem tűnt olyannak, aki ezért bunkónak tartana, de készen álltam a fejmosásra is. Mindegyik lány akinél megejtettem ezt a hibát, olyan kiosztásokkal reagált általában, hogy örülök, hogy még van hajam.
- Én Stephen vagyok, de a Stephet jobban szeretem. Ennek ellenére van aki csak Zimmermannak hív.
Nem folyamatosan néztem a lányt. Néha levettem róla tekintetemet és inkább a pók helyét néztem, mert az adott egy pontot amire fókuszálni lehet és könnyebben jöttek szavaim. Meg nem akartam rosszarcnak tűnni, hogy itt bámulom, hisz fordított esetben én tuti rossz néven venném. Reflexszerűen az ajtóra sandítottam, nem mintha ezekben az órákban sokan jártak volna erre felé. Kinéztem Venantból, hogy beront, vagy valamelyik szerencsétlenből, hogy ismét elengedi a Levita kabalakutyáját. Szerencsére csak mi ketten voltunk meg a csend ami éket vert közénk. Kellemes üresség szállt meg. Enyhült az a mardosó magány a szívemben, amit betudtam a mellettem lévő jótettének hatásaként.

Oshiro Noa professzor

A humor tulajdonsága, hogy betonként leplezi a kátyút. Lepedőbe burkolózva elrejtettem valódi kilétem az emberek elől, mert így nem kellett a sötét szubsztanciát érinteniük - azt aki valójában voltam. Csupa depresszíven áramló, ólmos gondolat! Szikla nehézségű érzelmek. Vontatott szavak. Segítség! Fuldoklom. Néma habok közt kinyúló kéz vagyok. Elvont diák. Kirekesztett. Egyedül... vagyok... voltam is mindig magammal. Noa elhitette velem, hogy lappang bennem valami. Van potenciálom véghez vinni bármit, amit akarok. Nem láttam, milyen szinten kötjük a másikhoz a boldogságot, pedig én aztán feladtam és csak kilépőt akartam. Megint mosolygott. Jó időben lőttem el a poént. Én is mosolyogtam. Tudom, hogy amit tettem, legalább hetekig hatással lesz rá. Ezentúl  számolnom kellett tekintetével és a bűntudattal amit magunkba vetettem. Vakon megbíztam benne, mert valami összekötött bennünket. Nem láttam át mi ez egész pontosan. Komplex. Háló--. Sorsszerű? Felszálló cigaretta füstöt láttam. Mögötte fénypontokat. Réges-rég nem ott vannak a csillagok, ahol mi láttuk őket.  Olyan távolságra húzódnak tőlünk, hogy ez csak a lenyomatuk. Attól még szép. Megnyugtatott. Hagytam vérembe áramolni a nikotint, ami lassan jégként oldódni kezdett.  Nem éreztem fuldoklást, se halálvágyat. Le tudtam ülni, egy harmadik fél nézőpontjával elemezni gondolataimat. Mindazt, amit csináltam. Ebből kifolyólag éreztem, hogy Noának nem kell könyörögni. Ha nem látta szükségesnek, valószínű úgy se beszélt a tapasztalatairól. Őt aztán fogóval is vallathatták. Nekem muszáj volt jelezni mi történt a gyengélkedőn. Kivizsgáltatnom magam.
Legyen fizikailag minden rendben. Utána jön majd a level two, elevezünk majd mentális szintekre.
- Nem tudhatod - viccelődtem. Csak perifériából pillantottam rá. Visszavettem magamból. Fejemet csóváltam - Csak sima cigi.
Merengve előhúztam a dobozt, úgy téve, mint aki bizonytalan volt, hogy tényleg a jót vette -e. Visszacsúsztattam a különböző dohányzásellenes képeivel együtt, és becipzároztam. Tűnődve ittam szavait. Elmémbe raktároztam teljes jelenünkkel együtt. Meghittség. Megértés. Csend. Cigaretta. Csillagos égbolt. Mondja valaki, ha nincs meg részben, amire csak vágyni lehet!
- Tudom.
Szavak nélkül, tekintetemmel kommunikáltam. Felváltva pásztáztam bal és jobb szemét. Felvontam szemöldökömet, aztán komoran homlokomat ráncoltam. Ajkamba haraptam. Végül elfordultam letörölni feltörő könnyeimet. Amikor visszapillantottam, Noában sok mindent láttam, ami emberi nyelvezettel élve felkavaró. Csak magamat tudtam ismételni, majd mély meghajlással bocsánatkérést tanúsítani.  Éreztem valahol, még ha nem is vallaná be, hogy megkedvelt, én pedig önként majdnem kisétáltam az életéből. Sok fejfájást okoztam neki. Közel álltunk egymáshoz. Kölcsönös megértésre találtunk a másikban. Mély volt ez. Nem görcsös. Nem spirituális. Az én olvasatomban puszta szerencsénél több, hogy túléltem. Kérésére felálltam. Bármikor tanárként élve erélyesebben is szólhatott volna. Mégse tette.
- Köszönöm szépen - immáron letörölhetetlen vigyor terült szét arcomon - Jó lélek vagy. Ne hagyd, hogy bármi sarokba szorítson. A tudatunk mindennél erősebb. Előnyei közt van a taníthatósága.
Nem kellett beszélnie róla. Biztosan ő is sok mindennel küzdhetett. Arra próbáltam rávilágítani, ha minden ennyire fejbe dől el és feldolgozható, akkor az agyunk egy remek, programozható mikroprocesszor. Leráztam a végtagjaimat. Stabilan álltam, nem kellett segítség. Egymás mellett lépkedve tértünk vissza a kastélyba.
- Én akkor erre. Jó éjszakát - intettem, aztán poénból balommal egy békejelet formáltam, tenyérrel kifelé. Hozzá esetlenül vigyorogtam. Végül felmentem a gyengélkedőre. Meglepetésemre az egyik exem is dolgozott és lefagyott jelenlétemtől. Elmeséltem neki a történéseket. Mintha csapot nyitottak volna, ömlöttek belőlem a szavak. Egyiket másik követte, enyhe levegővétellel. Megeskettem, hogy tartsa a száját. Voltak fenntartásai, kihúzott szemeivel felkoncolt, miközben tetőtől-talpig újra és újra végigmért. Végül lassú bólintással egy ágyra ültetett. Összesen négy napot voltam bent. Az igazoláson, amit a tanároknak mutogattam, hányás-hasmenés vírusa állt. Nem a legkreatívabb, de elnevezésében lapult ereje. Ámbár asztronómia tanárom szavaira szűkösen reagáltam így a végére, visszhangjuk annál élesebb maradt. Sokszor ismételtem őket magamban. Így megindultam az úton egy kellemesebb jövőkép felé.

Kanbuli Levita-módra
Csak a háttérben...
Meme a hangulathoz

Tekintetem Bettire siklott. Sajnos már rám késő, ha már rákérdezett, hogy mégis mi a jó rézfánfütyülős bánatot műveltem, de hát a férfiasságom erősebb volt, minthogy hagyjam magam megtörni egy idősebb diáktársam által.
- Őszinte leszek, hogy indulatos voltam, de ott bal szélen még indulatosabb az a kettő - mutattam asztalunk legeslegszélére, remélve elterelem annyi időre a lány figyelmét, hogy Venant áldó szavainak higgyek.
- Menjetek picit odébb - sziszegtem fogaim között, majd nem túl kecses mozdulatokkal lebuktam az abrosz takarásába, mint abban a bizonyos filmben tette Georgie a bohócjelmezes ürge kérésére.
Nagggyon masculine megmozdulás, Zimmermann!
Első lépésként megbizonyosodtam az asztal keménységéről azáltal, hogy egyből belevertem a fejem. Kicsit talán be is rezonált. Nem véletlen hagytam ki Svédországban a hóvár építést, rendszerint utáltak, mert mindig nagy voltam és akaratlanul leromboltam őket amikor felálltam. Itt inkább laposkúszásban közlekedtem, a koreai hölgyemény bal oldalára ültem szorosan magamhoz húzva lábaimat. Átöleltem őket az effektív helyspórolásért.
- Sziaaa Song Jiyuuuun! - suttogtam, megkésve reagálva kedves integetésére. Nem annyira ismertem, de elnézve a közte és Venant közt folyó magyar dráma jelenetet arra következtettem, hogy a lány hamarosan háborús hősnővé növi ki magát perceken belül.
- Betti már odakint van - kékjeim Venantra siklottak. Halkan kommunikáltam, remélve, hogy csak a fiú meg max. a köztünk lévő leányzó hallotta - Sajnálom.
Ajkamat haraptam. Én megpróbáltam elterelni a figyelmét... Viszont amennyiben így ment tovább, lassan tényleg elérjük, hogy valaki lerántsa az abroszt az asztalról és a bokánknál fogva felcibáljanak az igazgatóiba. Mindezt miért? Mert hármunk közül a női tag hüppögésbe fogott. A legrosszabb dolog, amit férfi tehet, hogy megríkat egy nőt... Venantra hunyorítottam.
- Venant! Mégis mi a jó istent mondtál neki?! - kérdeztem továbbra is halkan, de azért érezni lehetett benne a feszültséget. Remélem megbocsájtják, hogy nem teljesen füleltem, az agyam egy része le volt kötve a hallgatózással és az őrködés kimondatlan szerepével. Jobb kezemmel kinyúltam. Kedvesen a lány vállára helyeztem, gyengéden meglapogatva azt. Tekintetemet a fiún tartottam.

Máltai Ramóna Emese

Sokan alábecsülik a csend erejét vagy piszkos dolgokra használja. A silent treatment szerintem az egyik legszemetebb dolog, legalább annyira szar, mint a ghosting. Előbbinél elszigeteled az összes kommunikációs csatornádat, megnehezítve a nyílt és őszinte beszélgetést. Nem véletlen becézik "Manipulátorok kedvencének". Mi okozhat nagyobb fejfájást, mint amikor még azon is agyalnod kell, hogy mi rosszat tettél, ami miatt a társad faképnél hagyott és elhallgatott a nap maradék részében? Út az önmarcangolásba. Persze ahhoz a ghosting vezet még inkább. Amikor szó nélkül eltűnik a másik hosszú időre, teljesen megszakítva az addigi kapcsolatot. Voltam már az akit ignoráltak így és én is kivágtam másokat vele az életemből. Lassú, de hatásos módszer. Számomra a csend, mely köztünk kullogott, ólom nehézségű volt. Mégis megnyugtatott. Itt tartott a valóságban. Nem hagyott túlságosan elkalandozni. Az előbb is csak azért sikerült, mert el kellett terelnem kicsit a fókuszt a törött fekete csodáról, miután róla meséltem a lánynak. Örültem, hogy nem mutatott hamis egyetértést, a reakcióját meglepően őszintének és nyíltnak gondoltam. Én se tudnék mit reagálni a gitár sztorira, de nem is tűnt úgy, hogy ignorálna.
- Nahát - suttogtam meglepődve - Egykorúak vagyunk akkor! Hmm... A Ramónát, vagy az Emesét használod inkább?
Nem mondhattam, hogy illik hozzá a neve, mert az kb. mindenkire igaz. Ha választani lehetett, én szerintem inkább "Ramisabb", mint "Emesés", az utóbbi olyan uuuuugh.
Óvatosan kérdeztem őt, mert észrevettem, hogy jobban szereti a csendet. Nekem is kellemesebb így. Nem kellett hülye ismerkedős kérdésekre válaszolni. Talán elmondhattam, hogy találtam az iskolában valakit, aki a lényemet nem csak egy névhez kapcsolta, és nem csak egy jellemvonásra limitálta le. Mégis, ha más erre szükséget látott, bemutatkoztam. Nagyon is tudtam csacsogni a magam limitált energiakészletével. Fel se tűnt, hogy míg ezeken gondolkodtam, ismételten gitáromat vizslattam. Darabokban volt, csakúgy, mint a tulajdonosa. Magát a zenélést nem akartam elengedni, de ha egyáltalán sikerül póthangszert találnni, egész biztosan más lesz.

Máltai Ramóna Emese

Egy hümmögéssel egybekötött bólintással lerendeztem a lány válaszát. Bizonyos fokig szükséges volt a név, ahhoz, hogy hivatkozni tudjunk valakire, mint egyén és emlékeket kötni hozzá. Kettőnk közt teljesen oké ez a fajta kiterjedt, kötetlen gondoskodásmód, de ha valaki tök ismeretlenül elém állna, nem mondhatom, hogy a levegővel próbáltam meg kommunikációt létesíteni. Nem mondhatom, hogy egy, a névnél sokkalta nagyobb dologgal, lénnyel, lélekkel beszéltem, mert az emberben kiveszőben van ez az elvont gondolkodási forma. Adott körben mozogva felettébb kínos is, ha legalább nem emelem ki, hogy egy hölggyel töltöttem az időmet. Szóval bármennyire éljük a gen-z "élj és ne bélyegezz meg másokat" filozófiáját, valamilyen szintű megkülönböztetés mindig lesz és szükség van rá, hogy a mondandónk közérthető legyen. Gondolataim igencsak furcsa, kanyargós ösvényen vándoroltak. Észre sem vettem, hogy egy sarkot kipécézve fixíroztam, miközben Ramóna gitárhúrjait megpendítette. Halkan énekelt. Ez a szám olyan szomorú. Egyszer amikor itt énekeltem az iskolában, beszóltak és megpróbáltak leköpni, mert a nagyokos szerint a dal a drog abuse-ról szól. Szerintem meg túl kéne látni a csőmentalitáson. Nem minden szól a függőségekről. Megvártam egy alkalmat és halkab becsatlakoztam a lány énekéhez, figyelve, hogy ne zökkentsem ki teljesen. Nem néztem rá, ugyanúgy két fal találkozását bámultam. Jó is volt átlépni a határt azzal a csodás hangszerrel. Bandát alapítani és azt gondolni, hogy majd én leszek a naaagy, méltán híres rock sztár. Léteznek álmok, és úgy tűnik, hogy a "Most múlik pontosan" lesz az én balladám.

Kakasi prof'
Vizsgaidőszak előtti napokban

Esküszöm nem igazodok ki ezen a nőn! Szent meggyőződésem, hogy róla írták Katy Perry Hot 'n Coldját, mert egyszer fejbebasz, máskor festményeket ócsáról. Mármint ez most tökre úgy hangzik, mintha valamilyen múzeumban lennénk, ámbár tudom jól, hogy nem úgy volt az. Ha valaha eljutok addig, hogy a bandám befusson, lehet poénból én is kitalálok egy dalt Róla, csak nehogy a fülébe jusson... Hogy miért mondom ezt? Kurvára nem lettem volna a férfi helyében! Láthatóan főtt a szégyentől és ha nem gátolná meg a rajszög amiről lógott, szerintem elintézné, hogy helyben lepottyanjon. Majdnem közberöhögtem, az én bájitalaim jobbak, de inkább nyelvembe haraptam.
- Mi? - kérdeztem vissza élből kissé elkalandozva , aztán helyreráztam magan, mielőtt Ez itt mellettem úgy döntene, hogy olyan fájdalmas leckét osztogat - NEM LÁTOTT ERREFELÉ EGY BARNA HAJÚ, MAGAS, UNDOK KÉPŰ RELLONOST?
Muszáj voltam erélyesen kérdezni, így már csak meghallott és egy professzor utasítása nélkül is figyelt rám az-az ignoráns festmény.

Kakasi prof'
Vizsgaidőszak előtti napokban

Izgalmamban hátrahagytam udvariasságomat és a legbunkóbb módon kérdeztem vissza. Szomorú vagy épp nem, hogy a legkevésbé sem izgatott. Egyébként is marhára erőltetett a folyamatos udvariaskodás, ha hazugságból csinálom, akkor rám süthető, képmutató vagyok. Én pedig én akartam lenni elsősorban. Talán a professzornő szemforgatásait és szavát ignorálni annyira nem szép dolog, de egyszer túléli. Talán jómagam is, mert kivételesen a fejem közelébe se ért. Sőt mi több, megeredt a festmény nyelve, aki addig elég érdekesnek tűnt, viszont olyan pökhendi módon viselkedett, mint az egyik sárgaruhás nő, csak azért, mert viktoriánus göncben ülhetett egy kert közepén. Már gondolkodtam az összemázolásán, mondjuk valami olajzöld rongy rontott volna azon a hatalmas egoján.
- Mi lehet fontosabb a megfigyelésnél? Sőt, inkább engedje meg, hogy másképp kérdezzem: mi lehet olyan fontos, hogy cserébe kevésbé figyel oda  a környezetében lévőkre? - értetlenül oldalra billentettem fejemet. Én akkor is képes vagyok elemezni a környezetemet, ha a hobbimnak élek. Amennyiben ő arra képtelen volt, az a festmény egyedi szociális problémája.
- Öööhm... egészen idáig...? - zavart vigyorral képemen pislogtam a tanárnőre, hátul összekulcsolt kézzel. Haladni kellett a következtetésekkel. Előre gondolkodni és nyomra bukkanni, mert minél tovább tétováztunk, annál több diáknak szakadt ki a dobhártyája valakinek a szar zenei ízlésétől.
- Szőke eridonos suhanc? - Nem túlzás az egy kicsit? Meglepetten ismételtem Miklós szavait és agyamon átfutott annak a népszerű törpének a képe. Ő ahhoz is szerencsétlen, hogy vihar idején kilépjen egyedül, szóval a tettesek közül mintegy azonnal kizártam - Látta esetleg azt, akinél a kürt volt?
Tereltem is inkább a gondolataimat, meg a témát.

Gróf-Vinkó Rómeó

Nagyon feszült voltam, ezért arról viszont Rómeó semmit se tehet. Számomra ő egy kölyök, aki habbal játszott. Ha én ezzel beállítok az igazgatóiba, mérget veszek, hogy rúgnának is ki. Amellett épp kibaszottul nem voltam prefektusi pozícióban.
- Biztos son, ahhoz előbb a fürdőgatyád kellett volna felvedd - válaszoltam humorizálva, majd abbahagytam a locsolást és leengedtem pálcámat. Közelebb mentem a fekete üsthöz. Még így is sok volt a hab, de már jelentősen kevesebb, mint amikor jöttem. Picit beleszimatoltam a levegőbe, Rómeó szerintem akkor csíphette el először felszaladni mindkét szemöldököm.
- Ember! - hitetlenkedtem - Nem is tudtam, hogy kedveled a Snow fairyt!
Nem akartam én itt kellemetlen helyzetbe hozni a női samponnal, és lehet még azt a gumikacsát is szívesen odaszolgáltatnám, ha lett volna nálam. Kérdésére visszafordultam hozzá, nagyokat pislogva, mintha legalább franciául magyarázna szar matekképleteket. Valami fejbe kólinthatott, de nem foglalkoztam vele. Aztán tekintetem a fiú kezére siklott.
- MI A PICSÁÉRT SÁRGA?!

Gróf-Vinkó Rómeó

Valószínű azzal veszítek népszerűségemből, hogy "Fiamnak" szólítok egy random varázslót. Az angol végül is nem mindenkinek zsánere, vagy érti. Ahogy Rómeóra referáltam, éppenséggel becenév, na de a sampon nevével és éppen illatával se vicceltem. Az üstből jött. Furcsamód kellemes, édességében a fahéj, vanília közé tudtam sorolni.
- Most már bejöhetsz nyugodtan. Előbb eléggé túlzásba vittem, de szagold ezt meg! Egész jó illata van és megmagyarázná, hogy miért úsztál.
Eltakarítani könnyű volt, tehát nincs okom se haragudni rá. Viszont alig tudtunk le egy problémát, jött a másik azokkal a sárga kacsókkal. Azt se tudtam, milyen bűbájjal lehetne leradírozni róla, mellyel meg is maradnak a kezei.
- MIRŐL BESZÉLSZ? - kérdeztem üvöltve - Hol itt egy tükör? Adok én neked olyan lilát...
Kotorászni kezdtem a közelemben lévő dobozokban. Találtam fiolákat, egy könyvet démonidézésről, három levendulaköteget ami gondolom bájital alapanyag volt.
- Te, Rómeó, ne gyere hozzám közelebb! Inkább nézzed meg a melletted lévő kartondobozban, hogy van-e tükör! Most meg miért zöld a fejed? Azt ne mondd, hogy ennyit nem tudsz megcsinálni!

Kakasi prof'
Vizsgaidőszak előtti napokban

Hitetlenkedve tekintettem a falon lógó festményre és egy kimondhatatlan undor futott végig rajtam. Borsódzott a hátam. Arcomra elkínzott mosoly került. Beképzeltségétől reméltem megreped a képét egybetartó keret, vagy ha annyira lógni akar, akkor a számára kijelölt legjobb helyre, valamelyik kuka mellé kerül. Bennem valamiért, picinykét, megfordult az esetleges vágódeszka pótlék.
- Nekem mondja? - motyogtam oda kevés csüggedtséggel. Szeretek mindenféle festményt, főleg a mágikusakat. Érdekesnek tartom őket, kivéve ha parasztok. Követtem a tanárt, pár lépés távolságban, aztán megálltunk.
- De hát ez üres! - kiáltottam fel az élettelennek tűnő portrét elemezve. Azért ennyire a néni se lehet vak! Vagy most valami mentális gyakorlat jön?
Használjam a képzeleterőm és ha legyőzöm a nyakamba ugró acromantulát, akkor ellovagolhatok a naplementébe egy hippogriffel, vagy mi?
Oldalra billentett fejjel tanulmányoztam a tárgyat, majd halk megütötte a fülemet egy halk köhintés. Kíváncsivá váltam, hogy vajon mi lenne, ha tesztelnénk az illetőt. Mutatóujjammal finoman megkocogtattam a képkeretet ahhoz hasonlatosan, mikor az ember illemtudón ajtón kopogtat.

Gróf-Vinkó Rómeó

- Hát ha neked az elbűvölt hozzávalót a női tusfürdő jelenti... - éreztem szemeimet kidülledni az utolsó néhány szónál, és azzal együtt szemöldökeimet feljebb kúszni - Nem azért a húsz sarlóért, de szerintem bármin is dolgoztál, nekem olybá' úgy tűnik, hogy szabotálni akarták. És öhm. Sikerült.
Színpadias mozdulattal két kezemet lendítettem könyökből, a fekete üstre mutogatva.
- Van ötleted, hogy kik tehették, Rómeó? - kérdeztem, mielőtt elszabadult volna a pokol. Nem elég, hogy a fiú többször is teljesen ignorált, hanem saját magának belobbantotta a pánik kazánt. Értetlenül állva heves reakciói előtt tarkómba martam és fejemet vakarásztam. Nem arról van szó, hogy nem pánikoltam, mert nagyon is tanácstalan voltam abban a helyzetben, viszont sose jó, ha lekerülök a szintjére és ketten ülünk a sötétben.
- Rómeó - szóltam rá határozottan, megtéve felé egy lépést, amikor nyekergésbe fogott és odajött hozzám.
Ha csak ösztönszinten is, de tudja, mi a dörgés.
- Ez érdekes, pedig nem is vagyok dühös - Ez még számomra is jó nagy hazugság volt. Ki nem állhatom ha pánikolnak mellettem, mert egy percem sincs higgadtan végiggondolni a helyzetet, ez alól a jelen se kivétel. Éreztem dolgozni az adrenalint, ami óvatlan pillanatomban a fiún robbanhatott. Megelégelve ormótlan hangzavarát, erőteljesen megragadtam vállainál, körmeimet belévájva, majd laza mozdulatokkal közelebb tereltem magamhoz és átöleltem. Határozottan zártam karjaim közé, tudatosítva benne jelenlétemet. Nem engedtem el magam mellől, míg meg nem győződtem arról, hogy lenyugodott - legalább annyira, hogy meghallgasson.
- Na - édes fszom - fiam. Neked jelenleg a fejed olyan kék, mint a tenger, a kezeid válltól-könyékig barnák, onnantól meg sárga. Bármi legyen is ez, inkább valami botrányosan félresikerült tréfa, mint méreg.

Máltai Ramóna Emese

A zene segített megnyugodni sokszor, amikor ideges voltam. Amikor egyedül remegtem a paplan alatt éjszakánként, remélve, hogy vége szakad az epizódnak. Vagy ha csak arra volt energiám, hogy bambuljak magam elé, de továbblökni a váltót már nem tudtam. Ramónáról szentül hittem, egy remek melodimágus, aki zenével kommunikál. Nem csak valaki, hanem a tipikus lány, akit az ember óvni szeretne. Gitárjátékával karjaiba zárt, libabőrössé tett. Úgy éreztem, gyengéd szellő támad a helyiségben, és egy pillanatra leomlanak a falak és repülök. Huh, de jó illúzió. A szárnyakelésé! Észre sem vettem, hogy elvigyorodom mellette. Egyszerre voltam boldog, meg liftezett a gyomrom. Tudom, mi következett. Kivártam a dal végét.
- Hej - szóltam, előrecsúszva, majd ellöktem magam a színpadtól. Talpra egyenesedtem, kezeimet hanyagul zsebeimbe csúsztatva. A lánynak háttal álltam.
- Köszönöm a mait. Továbbra is úgy gondolom, hogy jól játszol - Enyhén fordultam csak meg, egy széket fixírozva. Láthatta, szétterülő, elégedett mosolyomat. Hangom frissebbnek, arcom kisimultnak tűnt, mint aki ledobta vállairól összes nehézségét.
- Most mennem kell, mert eszembe jutott, hogy nem csináltam meg az LLG beadandómat - üres duma fiam, üres duma - Legközelebb.
Laza intéssel búcsúztam, aztán kiléptem a színjátszósok terméből. Hallótávolságon belül lazán sétáltam, de már nagyon marta torkomat a gyomorsav. Egy bizonyos táv után sprintelve rohantam a legközelebbi mosdóig, ahol kiadhattam magamból a dolgokat.
Ó, hogy azokat a fránya lepkéket sütné meg a sárkány!
Nem Ramóna dalválasztásával volt bajom. Hiszen gyönyörűen játszotta. Inkább egy olyan személlyel, aki eszembe jutott róla...

Kanbuli Levita-módra
Csak a háttérben...

Song Jiyun kérdésére meglepetten felvontam mindkét szemöldököm. Nem lehetett volna a közeledést egy "hogy vaggyal" kezdeni? Sokkal egyszerűbb, mint rögvest fejest ugrani a "Kinek van igaza?", nők által oly' szívesen alkalmazott halálos csapdájába. Elgondolkodva hümmentettem egyet arcát pásztázva, aztán végül láthatta a lány, hogy őszinte mosoly terült szét az enyémen.
- Nem, szerintem szépek, csak a talár anyagával nem éppen teszel jót nekik - figyelmeztettem. Mindenféle kosz megtapadhatott rajta, amitől tovább duzzadhatott a szemkörnyéke. Kibújtam az óvóhelyként szolgáló abrosz takarásából, kezemmel óvatosan áttapogatva az asztal tetejét. Magamhoz ragadtam valamennyi szalvétát és felé nyújtottam.
- Valamivel puhább, mint a talárod ujja - mosolyogtam hozzá. Miután átadtam, összehúzva leültem Venant mellé, szóval sorrendileg Song Jiyun volt tőlem legbalrább, utána a balfácán. Én zártam a sort. Küldtem pár további  megvető pillantást felé, aztán részemről lezártam a szituációt, nagyon úgy sem zavar, miről beszéltek, csak ne lássak többé nőt sírni, mert az szar érzés tud lenni. Még akkor is, ha nem te okoztad.
- Mandragóralevelet? - kérdeztem meglepődötten, aztán megvilágosodtam - Áááh, szóval animágus tanonc! Remélem tigris leszel és leharapod kettőnk közt ennek a jó embernek a... fejét
Bal kezemmel hüvelykujjával finoman a fiú felé böktem. Mosolyom vigyorrá fejlődött.

Gróf-Vinkó Rómeó

Túlzottan eltért a látásmódunk, mert értem, hogy ő barátságos és az elmondottak alapján a jót akarta feltételezni mindenkiben, viszont szerintem szemeten bántak vele. Rossz volt hallani azt, amiken átesett. Jótét léleknek tűnt, aki nem ezt érdemelné. Elhúztam a számat.
- A ki-bezárás még talán vicces lehet, meg a gatyás, ha marha ritkán űzik, de egyébként a jegyzetlocsolás meg ha gyakran köcsögösködnek veled az minden, csak nem jófejségből van. Engem bezártak egy gardróbba az árvaházban, mert tudták, hogy félek a sötétben. Dörömböltem az ajtón, próbáltam kilökni, amit nyilván nem tudtam, mert izomból zárva tartották kívülről. Én úgy négy percig tartottam nevetségesnek a szitut, aztán egy kellemes órát töltöttem odabent. Utána észrevették a csoportosulást a szekrény előtt, rászólt a kölkökre egy felnőtt, így jutottam ki.
Lazán vállat vontam. Ez egy történet a múltból, nem viselt meg sem az árvaház felvetése, sem a sötétség. Felnőtt fejjel már más, kifejezetten szerettem. Ömlöttek a gondolataim és nem egyszer születtek a legjobb számaim éppen elalvás előtti pillanatokban. Megakadt tekintetem a fiú testén lévő sötétebb vonalakon, egyelőre viszont nem hoztam szóba. Fontosabb volt, hogy megnyugodjon, hogy én is annyival konstruktívabb körülmények között tudjak segédkezni.
- Figyelj arra, hogy miként veszem a levegőt és próbáld követni, oké? - kérdeztem, miközben mélyen beszívtam a levegőt. Bent tartottam egy percig, aztán kifújtam és ezt megismételtem párszor. Éreztem a fiú zakatoló szívét és miként apránként lelassult. Amikor elérte normális tempóját, elhúzódtam kissé, jobb tenyeremet továbbra is vállán tartva, mert aggódtam, hogyha túl korán távolodom el, akkor megint bepánikol. Kékjeimmel vonásait méregettem. Észrevettem, hogy még mindig csukva tartotta szemeit a szerencsétlenje és az előbbi vonalak is kiélesedtek előttem a törzsén. Nem kellettek a színek, tudtam mit látok. Felvetése eszes, viszont túl egyszerűnek tűnt.
- Nem - válaszoltam némi gondolkodást követően - Ebben hallucinogén anyag is lehet, mert én nem értem hozzá puszta kézzel, max. talán a bokámra fröccsent és mégis láttalak már a szivárvány összes színében. A ruhámban nem okozott kárt. Szerintem ennek a hatása elmúlik egy olyan óra múlva, de azért megkérdezném, hogy mégis miket tettél bele?
Oldalra fordultam és váltva felemeltem bokámat: először a balt, majd jobbot és látványosan forgattam magam előtt. A nadrágom szárát, de még a zoknit is méregettem. Nem volt lyukas egyik sem, eltérő színű igen ahhoz képest, mint amilyen ténylegesen, szóval simán neonzöld volt nekem az a kék farmer. Oh, a neonzöld! Levettem felsőmet, így tisztán látszódtak saját hegeim, amik néhol absztrakt mintákat rajzoltak bőrömre. Elszórtan borították felsőtestemet: volt a vállamon, a karjaimon, mellkasomon. Azt vizsgáltam, hogy az említett darab háta vagy oldala nem jött-e szét esetleg, vagy hagyott-e hátra bármiféle lenyomatot.

Gróf-Vinkó Rómeó

Bíztató mosolyt lőttem a másik felé, akinek mondani szerettem volna, hogy nincsen baj, de gyorsabban cselekedve kitárta nekem a szertár ajtaját. Mondanom se kell, kezdeti haragom teljesen elpárolgott és nagyjából az üstben lévő, nemrég gyúrható állagú hab is. Megborzoltam a fiú haját, aztán miután a lábaimat lecsekkoltam, odasétáltam belepillantani az említett edénybe. Furcsa mosott zöld színben állt benne a lé, mintha sokszorosára hígított akrilfestéket látnánk. Közben hallgattam miket mondott. A kamilla remek fertőtlenítő, a holdpor feltölti a nagyon apró mechanikai karcolásokat, a citrom moly szárnyában pedig viszonylag elég összetevő van ahhoz, hogy remekül karban tartsa a pálcatestet egy hónapra. Ecetvirággal keverve azonban oldja a lakkréteget, arra már láthatóan húztam számat. Visszasétáltam hozzá, aztán levetettem felsőmet, de persze minek. Nem találtam rajta semmi gyanúsat. Sóhajtozva kaptam volna fel, amikor Rómeó kizökkentett. Megálltam valahol fél úton a meglepettségtől kerekedő szemeimet rámeresztve. Átvetettem egyik karomra a pólót és úgy tartottam, míg gyorsba végigpillantottam magamon, hogy mégis ezt honnan szülte. Na gyerekek! Annál nagyobb facepalmot szerintem senki se hallott.
- Áh! ....Jogos kérdés - oldalra billentettem fejemet végül, tarkómat vakargattam. Végignézve a fiún, a hegeiből történetek egész sorát ki tudtam rakni. Majd megakadtak kékjeim jobb alkarjánál. Igyekeztem nem sokat fixírozni az illendőnél.
- Én negyedvéla vagyok és másból szereztem őket - utaltam hegeimre - Szívesen elmesélem hogyan, ha van még kedved velem lógni, csak előtte takarítsuk fel azt a kondérnyi mosogatólevet.
Ezúttal tényleg magamra kaptam azt a felsőt és a pálcámmal besegítettem a rendrakásban. Mindkettőnkre ráfért az a friss levegő.

Gróf-Vinkó Rómeó
Előzmények

- Szóval pálcatisztító bájital - zavartan vakarásztam tarkómat pálcám hegyével, aztán visszanyomtam a farmerzsebembe és hevesen kotorászni kezdtem a másikban. Végül vidáman, majdnem diadalittasan rácsaptam, szélesen Rómeóra vigyorogva. Mivel a szertár ajtaját előzőleg teljesen kitárta, nekünk csak ki kellett lépni rajta. Úgy döntöttem a pánikrohama után nem engedem el olyan könnyedén.
- Nem tudom mennyire terjed ez a hülye pletykákkal ellentétben, de a pálcaboltban dolgozom. Ha kéne olyan lötty, elég lenne mondanod és oda tudnám adni beszerzési áron. Tudom, hogy nem ingyen ami szar, viszont abban garantáltan olyan anyagok is vannak, ami mondjuk rajta hagyja a pálcádon a lakkréteget. Egyáltalán ki javasolta, hogy te ecetvirágot is beletegyél? - fogadjunk ez is valamelyik "haverjának" a műve. Fejemet csóváltam. Nem volt annyira fontos. Zsebre dugott kezekkel kimentünk a Fénylő Lelkek Udvarára. Egyik kedvenc helyszínem, ahová kivonulhattam egy nehéz nap után. Ritka elvont lény lehettem, mert az esőt pláne szerettem innen hallgatni! Mélyen belenyúltam balommal a farmerzsebbe, majd miután végigpásztáztam az egyelőre tisztának tűnő terepet, ajkaim közé vettem a cigarettaszálat, amelynek akár érezhette is a fiú a szagát odabent. Ráharaptam a szűrőre, de nem gyújtottam meg azonnal.
- Szóval vérfarkas vagy - tekintettem rajta végig - Nem semmi hegeid vannak. Egy hős vagy.
Kicsit elmosolyodtam a feltételezésen, pedig én azon a végen voltam, aki ezt őszinte bóknak szánta a másiknak. Leültem a mögöttünk álló padra, majd arra célozván, hogy kövesse példámat, megpaskoltam magam mellett az üres helyet.

Gróf-Vinkó Rómeó

- Hmmmm. Nem a pálcatisztítás a valódi baj, jól sejtem? - igazából nem esett nehezemre kitalálni, kb. mindenki tudja hol a bolt, ha ellátogattak, belém futhattak, vagy rá is kérdezhettek Donovanre, amilyen sokszor hangoztattam a nevét a suli falain belül. Rómeót még nem láttam amióta ott dolgozom. Nyitva hagytam neki a lehetőséget, erőltetni semmit nem akartam, de ha meséltek, nagyon is jó hallgatóság tudtam lenni. Odakint szemérmetlenül rágyújtottam, miután meggyőződtem arról, hogy nem járkáltak kint prefektustársak vagy tanárok. Az előbbi jelvénye hiányzott rólam és biztos voltam benne, amit csinálok, semmilyen formába se lenne elfogadható csak jelenleg nyíltan tettem rá magasról ahogy azt szokás. Ügyet se vetettem a fiú botlására, persze amikor már nagyon borult, megijedve utána kaptam, vagy kezemet nyújtottam. Nehezen mutattam ebben a szent pillanatban, de aggódtam, meg ne üsse magát.
- Való igaz - bólintottam - Nem egyszerű a helyzetetek. Viszont amondó vagyok, és tudom, hogy nem vigasz, de a vérfarkaslét szerintem nem szégyen és vannak még rajtam kívül egész biztos akik hasonlóan gondolják.
Próbáltam biztató mosolyt lőni felé, ahogy leültem eltartva magamtól az immáron nagyon is égő cigarettát. Kifújtam a tüdőmben tartogatott füstöt, illendően elfordulva, nehogy a barna hajú arcába menjen. Hellyel kínáltam, állt vagy leült, bánom is én, mert elrévedtem. Mesét ígértem, csak a tálalást kellett átgondolni.
- Szóval hegek - szabad kezem ujjaival végigszántottam kusza, göndör tincseimen - Még az előző sulimban szereztem őket, Svédországban. Hallottál valaha a "XIII. Erik" Kunglige Häxmästare Akademienről? Szerintem jó placc. Nyugodtabb, mint a Bagolykő. Sokkal. Szép kis eldugott szigeten van, rúnamágiára, gyógyításra és jóslásra ágazik szét, nagy vonalakban. Na mindegy, és volt egy srác, aki... hát, enyhén szólva szeretett bántani másokat. Szerencsére más osztályba jártunk, de így is gyakran összefutottunk.
Megálltam levegőt venni, majd nagyot szívni a már említett bűzrúdból. Hagytam időt Rómeónak is, hogy átfussanak neki az eddigiek, és magamnak, hogy hosszú idő után valakinek megnyíljak róla. Szerintem sejthető, kifejezetten kényelmetlen erről beszélnem, viszont túlságosan jó lehetőség volt ahhoz, hogy csakúgy veszni hagyjam. Megfontolt, gondosan válogatott szavakat használtam, néhol kissé úgy rebegtek a pilláim, mintha még most is ott lennék az impozáns épület folyosóján, miközben épp szembejön velem az a balek, hogy gusztustalanul  egoista vigyorral a képén gyomorba vágjon.

Agárdi Kornélia Auróra

Annyira éltem a szóvicceket, hogy néha magam se veszem észre és kicsúsztak. Mindebből Kori mosolyát sikerült elcsípnem, amitől önkéntelenül nekem is felfelé görbültek az ajkaim.
- Jaa. Kellett már a mozgás, de nem akartam a kastélyból kitenni a lábam, így maradtak a folyosók. Mire észbe kaptam, már itt kötöttem ki. Nem is tudtam, hogy naplót írsz! - Még szép, hogy nem, hiszen legutoljára az évnyitón láttam, azóta szépen elkerültük egymást. Szinte semmit se tudtam az előttem álló lányról, azon kívül, hogy eridonos. Remekül elmulasztottam a lehetőséget, pedig éppenséggel leesett, még a jegyzetégetésen is ott volt!
- Min... kaptál vele össze annyira, hogy büntetőre fogtak? - kezemmel kérdőn a szóban forgó tárgyra mutattam. Meghökkentett, mert az egy dolog, ha valaki olyat csinált, de most egy elvarázsolt papírköteggel mit csináljon az ember? Két apró lépést tettem a lány felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve felszisszentem kezemmel derekamhoz nyúlva. Nem fogtam rá, illetve a kezem csak hamar lejjebb csúszott, egy úttal megválaszolva, hogy hol üthettem meg magamat.
- Most, hogy mondod... itt eléggé fáj ám! - hátrafordultam kissé annyira, hogy jobb rálátással bírjon hátsófertájamra. Picit a lány felé is toltam és ujjaimmal finoman rámutattam, mintha legalább portéka lenne a TeleShopban. Széles vigyor terült szét arcomon. Aztán halk nevetésben kitörve elléptem, mielőtt kihúztam volna azt a bizonyos gyufát.
- Nah, ne aggódj, tény, hogy a seggemet megütöttem, abba viszont még senki se halt bele - válaszoltam vállrándítva, megtűzve egy barátságos vigyorral - És te? megütötted-e magad?

Vakrandi
1-es asztal
Outlook

Valentin-nap, a szingliség hivatalos ünnepnapja, amit az amerikaiaktól vettünk át. Én nekem személy szerint nincs vele problémám, csak értelmet nem látok a szeretet és szerelem lelimitálásának egy napra. Mellesleg a hülyeség mellett ekkortájt kap szárnyra rengeteg brilliáns ötlet is. Páros kiállítások, akciók bizonyos ajándéktárgyakra. Donovan ma viszi a boltot helyettem, így úgy döntök, bevetem magam a pizzériában meghirdetett eseményen. Nem feltétlen szeretem azt, ami vagyok, de talán egy út az elfogadáshoz az, ha befordulás helyett kifelé próbálok nyitni, illetve azért bevallom őszintén, hogy szeretnék az önsajnáltatáson túllépni végre! Hajamat lazán lófarokba kefélem és fogom egy fekete hajgumival, aztán göncön tünedezem. Hamar eldől mit vegyek fel, hiszen a ruhatáram főleg a már említett színű darabokból áll, de ha lehet, nem néznék úgy ki, mint aki gyászmenetre készül. Végül felkapom két kedvenc darabom is, a jó kis sötét alapon fehér ág- és levélmintás ingemet, valami farmert, meg fekete alkalmi lábbelit. Ha már bevetjük magukat, tegyük stílussal! Végül pálca a zsebbe, indulhat a nap. Lágy, pézsma illatú parfüm felhője kíséri lépteimet. Nem fullasztó. Kellően frissítő épp csak annyi, ami dob össz megjelenésemen. Kellemes sétával elmegyek valahová még, aztán elérek a Félszemű kukoricáig, amihez kellemes emlék társul Somi képében.
Bárcsak tudnám mostanság, hogy mi van veled.
Megsajdul a mellkasomban valami és "összegyűrődik". Mielőtt túlságosan átengedném magam ennek az érzésnek és a  vele járó nosztalgiavonatnak, belépe meghallgatom az instrukciókat és oda is megyek az 1-es asztalhoz, ahol nem más ül, mint a…
Túlélési Alapismeretek tanárom?!
Hirtelen rám tör némi elveszettség a ledarált útmutatást szinte teljesen elnyomva, mert hát ilyenkor hogy és mint illik köszönni, meg hát mégis csak a tanárom, vagy mi. Még bőven, hogy odalépnék, megpróbálom egy kifújással levetkőzni zavaromat, hogy aztán a sokak által "Legcukibbnak" bélyegzett mosolyommal odalépjek a hölgyhöz:
- Szia! - köszönök neki. Végignézve arcán legalább olyan elveszettnek tűnik, mint én, az talán jó kiindulópont. A közvetlenség se feltétlenül rossz, az iskolán kívül vagyunk elviekben. Kihúzom a széket, leülök, aztán mindenki meredhet erre a látszólag üde és fresh égimeszelőre - Mi a helyzet?

Vakrandi
1-es asztal
Outlook

Néha megszáll a vállalkozó szellem és akkor ugrok fejjel az ismeretlenbe. Kipróbálom ami éppen érdekel, nagyon max. nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet, aztán ott hagyom. Návay kicsit arra a földet simogató, gödröket és rongyokat vízszűrőnek használó csávóra emlékeztet, csak ezerszer intellektuálisabb kisugárzással, több ésszel, na meg... Van rajta mit nézni. Eléggé szép arca van ahhoz,  hogy a sztereotípiáknak ellent mondva fent tartsa figyelmemet. A tárgya már nem kifejezetten nyerte el tetszésemet. Nem az ő hibája, valószínű csak nem vagyok az-az ultra mászkálós-túrázós típus. Merlinre mondom, legalább randin ne hozná szóba a tárgyát...! Mindezt palástolni igyekszek.
- Mi van akkor, ha csak rajtad keresztül tudja keresztül ezt kitapasztalni? Lehet ő tőled nyuszibb - vigyorodom el. Arcomon kirajzolódnak finom vonású gördöcskéim és kölcsönöznek számomra kellemes, kiegyensúlyozott küllemet. Sokáig nem szólok közbe utána, mondja csak amit gondol, annál több mindenből tudunk építkezni. Elképedve hallgatom a túráról született ötletét, kellemesen meglep vele és ennek humor formájában adok hangot:
- Te aztán szeretsz a magasba törni, mi? - nevetek halkan, érdeklődőn előrébb hajolva az asztal fölött - Szóval Mátra. Használhatnád ennek az ismerősnek kifogásnak, hogy egy kísérleti gyógyítóbűbáj felfedezéséhez kell.
Tekintetemmel követem kezét ami áldozatul ragad egy csokikockát. Nem szeretnék kínos jeleneteket, ezért várom, hogy teljesen elhúzza onnan, mielőtt lelkes mozdulattal én is a kupacba nyúlnék, utána elgondolkodott ábrázattal heves bontogatásokba kezdve.
- Nem volt különösebb programom, szóval úgy döntöttem, eljövök és kipróbálom magam - bedobom számba a csokoládét és olyan hamar benyelem, hogy így még a mugli papírdaráló se dolgozik - Ezen kívül első nagy koncertünkre készülünk a bandámmal.
Kissé megborzongok. Úgy érzem valaki folytonos figyelemmel kísér és egyelőre erősen úgy hiszem, hogy újfent gyermeki lelkesedésem próbál utat törni magának legbelül ami ezzel a furcsa mellékhatással jár.

Agárdi Kornélia Auróra

- Akkor mi kerül a naplóba? - értetlenkedve felhúztam egyik szemöldököm. Nem akartam válaszadásra kötelezni, csak fura, személyes dolgokról szoktak írni bele elsősorban és számomra funkcióját vesztené ha nem arra használnám, amire való. Hallottam már olyat is, hogy valaki rajzolt bele, vagy ott tárolja a matricagyűjteményét.
De ez utóbbi meg eléggé kétezres évek.
Én a dalaimat a fel nem használt jegyzetfüzeteimbe gyűjtöm. Mindig elkövetem a hibát, hogy felhalmozok egy köteggel, csak mert "jól néz ki", aztán tessék! Lenne mit kidobni vagy odaadományozni az alsósoknak. Szemöldököm még följebb rándult, szőke fürtjeimet érintve. Kinek próbálta bebizonyítani, hogy nőtt?  Láttam én jól a kis műsor nélkül is, hogy nő; az átlaghoz képest magas és kívánatos. M-Mármint gyönyörű. Azt hiszem valahol értem, miért nem beszéltem vele olyan sokat: pontosan azért, amiért most. Kissé zavarba hozott a puszta látványa is, pedig elvileg azt nekem kellett volna és épp ezért örültem, hogy sikerült!
- Ahhoz előbb el is kéne érned, nem gondolod? - kérdeztem pimasz vigyorral képemen, lazán csípőre téve egyik kezem. Hangom játékos volt, gúny sehol. Lehet más lányokhoz képest nagynak mondható, viszont ebből a szempontból én vittem a prímet. Lebiggyedő ajkaira kissé megijedtem. Önkéntelenül is azt a reakciót váltotta ki belőlem, hogy az előbb csípőmnél lévő kezemmel lassan, de határozott mozdulattal kinyúltam Kori fölé, enyhén összeborzolva barna frizuráját. Együttérzőn tekintettem le rá, és csak ezután fogtam fel igazán a hallottakat.
- Nem a te hibád volt - Az én ajkaim is lebiggyednének, ha hagytam volna. Ehelyett ellenállóan, enyhe mosolyra fokozódott le az előbbi nagy vigyor. Utólag jutott tudomásomra a szőkeség gaztette.
Nem érdekel, hogy most kamaszodsz vagy új TikTok trendhez csináltál-e videót, de mások megalázását nem díjazom!
- Magának cseszte el. Ahogy én is. Veled mehetek? Nekem is beszélnem kéne Kedves bá'val, mert keresek valamit - valakit -, amiben egyedül ő tud segíteni.
Első mondatomnál megnyomtam a "magának" szót, kissé talán morogtam is. Mérges voltam Zsannára, legalább ő ne cseszte volna el, ha egyszer kiérdemelt valamit! Úgy tűnik, ebbe a suliba viszont velem együtt idióták jártak. Azt megtartottam magamnak, hogy kit keresek, viszont nem az említett ex-prefektus hölgy.

Gréta
Sopron

Nem hittem a fülemnek, amikor is legutóbbi próbánk alkalmával a billentyűsünk, Armand, és a dobosunk, Mihály komoly képpel utamat állta. Ez a két hülye kitalálta, hogy menjünk Sopronba és játsszunk a Tavaszköszöntő Fesztiválon. Ellene voltam az egész kibaszott felhajtásnak és határozottan kimondtam, hogy no way! Ekkor jöttek kiskutya szemekkel. Kellett a hátam mögött leszervezni mindent! Volt fuvarunk, szállásfoglalásunk, mindez fogalmam sincs hogyan. Inkább nem is akarom tudni. Misi büszkén előhúzta zsebéből a jegyeket, győzelmi zászlóként lobogtatta őket. Egész pontosan öt darabot. Mindenkiét állta és még azt sem nem hagyta, hogy visszafizessem az árát. Esetleg a felét. Lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy hiába vagyok bandavezér, a szavam semmit se ért.
- Jó, de egyet kérek szépen mindenkitől: Valszeg sok lesz a mugli, tehát semmi feltűnés, különben nem teszitek zsebre amit tőlem kaptok, értve vagyok?!
[...]
Most itt állunk Sopron város színpadán első esténk vége felé. A távolban sátrak százai állnak, közelebb a színpadhoz.
- A sült krumpli és dupla sajtburger csak 2000 forint együtt!
- 8000 helyett csak 5000 forint ma a Long Island Tea!
Kössz bazzeg, én így is eleget ittam, mert nem bírtam ezt józanul - persze csak egészséges mértékkel, valamivel le kell lazulni, nemde bár?
Zenénk elnyom minden zsivajt. Tökéletes harmóniában szól Armand szintetizátora, a mi gitárunk Somival. Grétát megéri megtartani, hangjával megfűszerezi az egész showt és a férfi nézők egész sokan lesnek irányába. A fentről érkező fények szivárványszínűvé festenek mindent, és a füstgép. A füstgép! Az a kedvencem mind közül! Berobban, narancsra váltanak a lámpák fejünk fölött, és megpendítem gitáromat még egyszer utoljára. Nagyjából egyszerre kéne végeznünk a lánnyal és most jön Mihály! Dobszólójával együtt dobban szívem, kis híján áttörve bordámon - egyszer majd' kiugrik örömében. Hülye voltam, hogy majdnem lemondtam egy ekkora bulit! A filmekkel ellentétben nem követelnek minket vissza a színpadra, nem füttyögnek, de mindenki tapsol. Remegek. Úgy bizsergek, mintha áramütés érne, mert felvillanyoz, hogy egy közösséget alkotunk, tökéletes harmóniát. Nem kellenek hozzá szavak, csak a zene. A miénk. Főleg huszonévesek állják körbe a téglalap alakú színpadot, viszont van aki elhozta a nagymamáját, valahol még gyereket is látok felemelve, vagy éppen valaki nyakában ülni. Opcionálisan lehet itt sátrat verni, amennyire tudom, szóval pár perc és fele bagázs itt se lesz, de így is százon felül sikerül koncertet adni.
- Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek nézni minket! Igazán megtisztelő! - vigyorgok. Úgy tűnik ma sikerül néhány nő fejét is elcsavarni, habár semmi olyasmit nem tervezek. Meg se várjuk, hogy a tömeg teljesen feloszoljon, összepakoljuk amit kell és mire kettőt pislogok, már a színpad mellett törölgetem homlokomat egy papírzsebkendővel.

Gréta
Sopron

Először rettentő mérges voltam, hogy mögöttem szervezkedtek a srácok, mert a jövő havi bérleti díjból állták Sopront, amit direkt a Művelődési háznak tettünk félre. Ezt a többiek nem tudják, csak mi hárman Armanddal és Misivel. Nem volt szívem letörni a lelkesedésüket csakis egyedül azért úszták meg letolás nélkül, de ami késik... Szerencsére bírnak itt minket annyira, hogy kapunk részesedést a befolyt összegből. Csekély, nem fogja fedezni teljes kiadásunkat, sőt, csoda ha a felét igen, de annyival kevesebb szívás lesz behozni a kiadást. Erre muszáj inni és mintha gondolatot olvasnának, röviddel alapozunk koncert előtt 25 perccel. Nálam a kelleténél több pohárka legurul, igazából viszont jó marad a koordinációm és a szokásosnál jobban felpörgök, mintha egy ültőhelyemben három Hellt húznék le. Maximum a fejem piros és letörölhetetlen vigyor díszíti. Minden negatív érzés, ami eddig felgyűlt bennem, hirtelen elszáll. Olyan forró páragőzszerűen emelkedik, ahogy az alkohol is lassan a fejembe száll. Ebben hatalmas segítség a színpadon uralkodó hőség, hiába van hideg, mi egymás szájába lógunk, hangtechnikai felszerelések egész sora vesz körbe, a látványt segítő eszközökről nem is beszélve, mint a már említett füstgép. Boldogan ugrálok egyik lábamról a másikra koncertünk közben, összenézek Grétával és a többiekkel magam körül, a végén pedig lendületesen magasba emelem öklömet. Nem csak kijutottunk ide, a vastapsból ítélve imádnak minket. Ott tartok, hogy kicsit teszek a kiadásunkra. Valahogy összekaparjuk. Max. többet gürizek a pálcaboltba, de az érdem a miénk. Meghajlásunkat követően viszonzom a lány ölelését aztán lekavarodunk a színpadról.
- Azta kurva eget! - szitkozódok. Majdnem lecsúszok, azon már csak röhögök, mint a fakutya, hogy utánam a fiúk is hasonlóan járnak. Gráta nem tudom hogy bírja ennyi erővel, nekem remegnek a térdeim, a srácoknak a csuklója. A dobosunk érzi egyáltalán az övét?
- Jó, de akkor nem érdekel hogyan, limót szerzünk! Vagy legalább is a Ladától jobb fuvart! - panaszosan összevonom szemöldökömet, távolodó dobosunk és billentyűsünk után tekintve. Főleg feléjük csápolnak azok a rengeteg női kezek. Udvariasan elfordítom róluk tekintetemet. Meghagyom a meglepetést Grétának, hogy maximum ők ketten bújnak ma össze, esetleg "extráért" beveszik valamelyik srác rajongót. Odébb megyek, mennék, viszont utamat állja egy lány akinek jutott rendesen remek génekből. Napbarnított bőre és barna haja van, és a lökhárítója igazán csábos. Érettek na, én meg férfiből vagyok, szóval nem tehetek róla, piásan tapló vagyok, nem mintha az előttem levő bánná különösebben. Közelebb is tolja felém amije van, nyújtogatja azt a tollat, majd mikor elveszem ujjaival kacskaringós vonalakat ír a levegőbe, hogy minél nagyobb betűkkel írjam neki alá... A felsőjét. A kezével gyanúsan közel csápol mellkasomnál, azt viszont nem hagyom neki, hogy letapizzon. Diszkréten elmosolyodva teljesítem a kérését, és a csuklómon érzem, maradék levegőjét fújja épp rám. Utána meg se moccan, áll, mint a cövek, néz rám őzbarna szemeivel. Kezd kínos lenni. Szerencsémre azonban csak arcomat bámulja, amint végzek, szélesen vigyorog, kikapja kezemből az íróalkalmatosságot és volt, nincs, odébbáll. Vörös arccal közelebb somfordálok a színpadhoz. Jól látom? Az ott...
- Barry Stock! - kiáltok fel lesokkolva, földbe gyökerezett lábakkal. Ezek szerint Axel Rose megint késik vagy tudja bánat - Eredetileg a Guns 'N Roses is a listán volt, de nem ők pakolnak most. Gréta, nem hiszek a szememnek! Az ott a.. Azt a szakállat bárhonnan felismerem. A Three Days Grace is itt van! Ők vannak soron!
Fejemet fogom. A kedvenc. Kibaszott. Bandám pakol a szemeim előtt!

Gróf-Vinkó Rómeó

Meglepetten felvontam szemöldökömet heves tiltakozásán, de értettem jelzését és nem firtattam tovább olyat amit nem szeretne továbbgöngyölíteni.
- Várlak szeretettel - kacagtam, majd odakint viszonoztam a fiú mosolyát. Értelmetlen lett volna félni tőle, hiszen semmi olyat se tett amivel árthatna nekem. Eléggé szerencsétlennek tűnt, meg kicsit elveszettnek. Követtem tekintetét, melyeket körmeire irányított.
- Csak nem egy új lakkon gondolkodsz? - próbáltam kizökkenteni - Hozzád illene a púder rózsaszín.
Egy szót se gondoltam komolyan, ezt könnyed hangsúlyomból kitalálhatta a másik illetve minden szótag mögött erősen a háttérben húzódott a kirobbanó nevetés kényszere. Visszafogtam magam, mert komoly téma mellett ültünk le és nem akartam túlságosan elterelni róla figyelmünket, de nem ártott belecsepegtetni kis humort. Nélküle még szarabb felvezetni a nehéz történetét ami van az embernek. Kedvesen mosolyogtam Rómeóra, szememben az izgatottság és hazaszeretet izzó fényével.
- Nem baj - sóhajtottam fel -, a lényeget végül is elmondtam az előző iskolámról, ha valaha is kíváncsi lennél rá, akkor kérdezz nyugodtan, mert imádok a hazámról mesélni. Ami a támadást illeti, nem hagyhattam magam. Az-az igazság, hogy minél tovább vagy a földön...
Kicsit összefacsarodott a szívem és a gyomrom is attól amit mondott. Konokul belevágtam abba, hogyha csak a földön fetrengsz, akkor is ugyanúgy egy céltábla vagy, mintha nem hagynád magad, csak utóbbiban megvan az érzés, a tudat, hogy kiálltál magadért. De kezdem összerakni a képet, hogy ezt nem mindenki teheti meg. Megköszörültem torkomat.
- Bocsánat, másként közelíteném meg. Szóval ha nem ütsz vissza, nem reagálsz a bántalmazókra, egy idő után megunják és abbahagyják valóban, viszont van az a kategória, aki sosem fog leállni és csak akkor lehet nyugtod, ha őt kicsapják vagy sulit váltasz. Én többek közt ezért vagyok ma itt.
Cigarettámat szám jobb sarkában égni hagytam. Kezeimet hanyagul szétterpesztett combjaim között lógattam kissé előregörnyedve és jelentőségteljes pillantásokat vetettem a fiúra, aztán ránéztem egy kósza fűszálra, hogy azt fixírozzam tovább.
- Beleálltam, bármit is csinált az-az őrült... Ha megtépett, barátilag megrángattam a haját én is. Ha ütött vagy karmolt, akkor biztos lehetett benne, hogy napokon belül a dupláját kapja vissza tőlem. Sokkal nagyobb hívei voltunk a fizikális, mint a pálcás támadási módnak, szimplán azért, mert nem feltétlenül szegsz azonnal vele törvényt és mégis maradandó nyomot hagysz a másikon. Nekem ilyenféle pertatvarokból vannak a hegeim, akad köztük vágás is - lazán vállat vontam, megfogva két ujjal a szálat és kifújtam a füstöt - Ott vannak, de kit érdekel? Engem nem zavarnak.
Kis szünetet tartottam, időt hagyva neki, hogy feldolgozza az elmondottakat. Én is nagyot nyeltem már a végére, nem mutattam, de belül az ereim majd' szétrepedtek a méreg okozta adrenalintól, amikor csak arra a srácra gondoltam...
- Téged... gyakran bántanak azért, aki vagy?

Gréta
Sopron

Érzem, hogy Gréta nem lelkesedik irántuk annyira, mint én és nem is örülhetnék jobban, amiért ennyire színes ízlésvilágúak vagyunk. Misit épp leköti az őt körülvevő mini tömeg, Armandot nyomasztja, vörös pofával csápol felénk a lánnyal. Kár, hogy ő addigra hátat fordítva próbál a sátor felé terelni, én meg nem ellenkezem. Belecsókolok tenyerembe és vigyorogva intek a kint levegőző bandatagoknak. Azt hiszem, ezért még kapni fogok.
- A bulit adom! Remekül teljesítettünk és kell a lazítás, főleg nektek. Én még magamat elviselem például, deee... Komolyan! Te hogy bírtad velem összezárva egy Ladában? - Ez a négy szó a legabszurdabb amit valaha mondok eddigi életem folyamán. Belépünk a számunkra elkerített sátorkába, ahol L-alakban fogadnak az említett terítékek. Jobbról indul és a sátor bal faláig vannak kipakolva a választható dolgok. Először a chipsek, ropik, utána a kicsit laktatóbb szendvicsek és snackek, aztán szénszavas üdítők, kávé, pia. Maga a megtestesült álom! A szagok alapján közép árkategóriás piákat szolgálnak fel. Annyira talán mégse volt rossz ötlet a soproni út, mint először gondoltam.
- Na hééllóóó, álljon meg a díszmenet! - csóválom fejemet hitetlenül Gréta választását szuggerálva - Csajszi. Itt vagy Sopronban és neked. A legelső választásod. Ropi. Mit szerénykedsz itt?
Kérdezem enyhe éllel hangomban. Hunyorítva nézek rá. Ezt a nőt sürgősen meg kell tanítanom kiaknázni a legjobbakat a svéd asztalnál, ezért odalépek hozzá, szégyenérzet nélkül megragadva egy papírtálcát és két egymásra pakolva két akkora szendvicset, mint a képem. Megvan a férfiak képessége a nagy szájról? Élőben prezentálom átharapva mind a négy kenyérszeletet. Tegyük hozzá, végeredményünk ugyanaz, mint az óvodában stikában csokit habzsoló öt éves lelkes ábrázata, csak én csokikrém helyett majonézes leszek orrtól állig, amit egy szalvéta gyors magamhoz vételével és gyors törlő mozdulatokkal igyekszek helyrehozni. Nem beszélve megsajduló szemfogaimról amiknek sok ez a hirtelen nyomás. Hogy kínomat tetézzem, nem ekkor lép oda hozzám Misi? Szerencse, hogy már nem fehér a szám. Gréta jobb oldalára sétálok, kidobom a piszkos papírt, a szendvicseket még tartom másik kezemmel. Letörlöm a jobb mancsom azért, hogy aztán átnyújthassam annak a bizonyos miskolci barátnak. Szép város lehet, ott még nem jártam.
- Örvendek, Stephen Zimmermann, bandavezér - A férfi ijedt kutyaként rezzen össze a magasságomhoz tartozó mély hangtól, ami barátságos közeledéssel leszól hozzá. Épp emiatt ki se kéne emelnem amúgy az utóbbit, csak azért teszem mindig oda, hogy bandavezér, mert van aki egyedül a státuszmegjelölésből érti, hogy ki vagy. Sok azon a pasin az arany fux, a névjegykártya amit határozott mozdulattal elveszek viszont egész kulturált. Vendel a Kék Fény Lemezkiadótól jött, 2021-ben alapultak, szóval reális, hogy kis cég. Hallottam bandákról akik velük szerződtek és próbálnak felfutni, de hát nem is tudom.
- Mire gondolsz biznisz alatt? Ott balra vannak székek, érdemes lenne leülnünk szerintem - Mögöttem befurakodik Armand is igencsak dühös képpel. Leginkább azért, mert tőlem nem fér hozzá kedvenc sós chipséhez. Hangomban enyhén érezhető a türelmetlenség, ha sokáig húzza az időmet, én fogok lépni nemleges válasszal. Körbenézek a sátorban indulás előtt, Grétának addigra nyoma vész, de nem aggódom érte. Erős nő, tud vigyázni magára. Remélhetőleg ha bajban van, tudja hol talál. Leülünk a fickóval, elkezdünk tárgyalni és úgy egy óra múlva igencsak jó hangulatban folytatjuk tovább.

Sean Warren

Megdöbbentő, hogy az erősnek vélt emberek miként hullanak ki az élők sorából. Hogy miként szűnik meg a fizikai világ részese lenni és válik emlékké. Az a Warren fickó olyan erőt sugárzott mindig, amikor megpillantottam, hogy számomra annak jelképes szimbólumává vált. Vajon mit szólt a fia mindehhez...? Ezt próbálnám meg kideríteni és itt nincs megállás, ugyanis vagyok olyan önző, hogy a saját perspektíváját esetlegesen a magam kis életébe is beleimplementáljam, amennyiben konstruktívnak vélem - feltéve, hogy eljön. Ma szerda van, ezt a napot beszéltük meg és még nincs sehol. Nem mondtam ki konkrétan, hogy edzzünk együtt, én így készültem, ő meg jöhetett ahogy akart. Éppenséggel ritka látvány fogad, ugyanis  az erőnlét termében két embert szúrok ki, akiket arcról se ismerek. Általában zsúfolásig tele van, de be tudom annak, hogy nem mindenkinek van kedve késő délután itt lebzselni. Kiszúrok egy üres pontot az ajtóhoz közel, ott félreállok úgy, hogy a bejárattal szemben legyek. Türkiz ujjatlan felsőt, fekete rövid sportgatyát viselek, a gatyához illő edzőcipővel. Jó lenne nem a fenekemet tolni a gyerek orra alá, ha megjön, vagy másokat akadályozni a ki-bejárkálásban. Míg Warrenre várok, elkezdek bemelegíteni. Először fejkörzéssel, aztán jöhet a nyak, váll. Fentről fokozatosan lefelé haladva, míg az utolsó lábujjig készen nem állok. Utána felcaplatok az egyik futópadra és lightos séta tempóba aktiválom, addig se ülök tétlenül.

Gréta
Sopron

Gréta vállveregetése mindent elmond. Igen. Valóban csakis unalomra ad okot egy olyan út, ahol órákon keresztül hallgathatja az ember Zimmermann dad joke-jait és eszement ötleteit az űrutazásról, vagy az otthoni történeteit egyenesen Svédországból. Ki hitte volna, hogy ez a csendes visszafogott srác fogadásból visítva lecsúszott a dombról egy szál alsógatyában télvíz idején csak azért, hogy limitált CD-t kapjon?
Kijelentésére szememet forgatom. Úgy befog rúgni egyszer! Abból a szarból én se fogom tudni kihúzni. Habár elsősorban az ő kötelessége magára ügyelni és a sós nasinak éppenséggel magam is nehezen ellenállok, csak kivételes módon sikerül, a szendvicsen kívül mással ugyanis nem lakok jól. Csukott szájjal morgok valamit rágás közben, miközben szám sarkai felfelé ívelnek. Ez a bolond itt nevetgél, miközben eszek. Hasonló reakciót várok, elvégre az elhagyatott részen kibaszottul beparáztattam jó múltkor. Szeretném, hogyha azt látná, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Talán ezért is tűnik el a lány. Végre rájött, ideje volna lazítani, amit nem is bánok, csak egyben térjen vissza, mert holnap este már indulni kell. Meg lehetőleg nem szeretnék "plusz egy fővel" számolni. Fenéért aggódom ennyire? A végén még valami perverznek titulálnak itt, vagy idiótának. Ez a Vendel gyerek se utolsó, elkezdi a rizsát, hogy a cége virágzásához hozzájárulnánk, amég Gréta távol van. Még italra is meghív, mondjuk a biztonság kedvéért maradunk mindketten a csajok által közkedvelt vodka-narancsnál. Az olyan lightos üdítő. Nem is szeretnék csatt részeg lenni, főleg nem most. Áttérünk arra, hogy milyen bandákkal szerződött még le, mennyire sokra visszük és valahol ennél a résznél kerül elő az a bizonyos "porcukros zacskó". Azt hiszem a sátorból néha kihalló retardált fóka nevetésemből tudni, hogy milyen jó hangulat is uralkodik odabent. Még bőven akad fogyasztható kaja, időközben az asztalomhoz vittem szendvicset is, de hát erre aztán lehet enni, meg inni is. Van vér a pucájában ennek a miskolcinak, úgy rábeszélt arra, hogy próbáljam ki, hogy végül simán belementem. Most meg itt szédelgek és magamban fogom a fejem elég rendesen. Az említett leányka is visszatér. Mikor is ment el? Egy órája? Több? Még az idő is rövidebbnek, gyorsabbnak tűnik ezzel a cuccal.
- Ez jobb, mint a sós chips! - vigyorog Armand önfeledten, Misi meg csak helyeslően bólint. Én vigyorogva fejemet rázom és éppen szóra nyílik a szám, amikor egyenest odalép hozzánk csodálatos vokalistánk.
- Jaaaa, persze! - kérdőn végigpillantok a srácokon. Nem tudják mi üthet belé, de jelenlétében kezd kicsit lankadni a hangulat, így egyből felállok. Kissé hátratándorom, de bőven rendben vagyok ahhoz, hogy ezt észleljem és hamar megállok két lábon. Kikerülve a széket betolom és diszkréten rátámaszkodva a sötéthajúhoz fordulok.
- Menj csak előre, követlek! - hogyha már elég távol kerülünk a többiektől, összefonom mellkasom előtt karjaimat, kérdőn pillantgatva le rá - Történt valami?
Aggodalmaskodva kérdezem, én azt feltételezem, hogy vele csináltak valamit. Elég egy nevet mondania. Kézre kerítem és én magam fogom betörni--, mármint ökölmasszázssal kisimítani a ráncokat az arcán.

Vakrandi
1-es asztal
Outlook

Vele együtt nevetek szoknyás felvetésen és megpróbálom elképzelni az unokabátyját. Furának fura, de a mai világban bármi elképzelhető, én meg laza vagyok és mindenkit úgy meg annak nézek, akinek prezentálja magát. A gond ott kezdődik, amikor az egyénről mutatott kép élesen eltér a valóságtól, az viszont már más téma. A bon-bonos papírt zsebre vágom, majd ha végzek, szépen kidobom a közeli kukában, addig jó helye van nálam. A tanárnő szavára meg könnyedén legyintek.
- Ne szabadkozzál! Ez csak arról árulkodik számomra, hogy szereted azt, amit csinálsz - mosolygok biztatóan rá - Én is szerencsésnek vélem magunkat.
Ha tévednék, sincsen probéma, magabiztosságot sugároz felém azzal, hogy beszél. Nem csak két kuka néz egymásra, akik próbálnak egy beszélgetésnek kinéző dolgot csinálni. Felszökken szemöldököm amikor megnyílik. Szóval hárfaművésznő! Lemásolom a mozdulatait, de nem tudatosan. Csakúgy jön a féloldalas asztalra könyöklés.
- Szerintem a hárfával simán fel lehet lépni ott amúgy. Láttam egy lány ismerősömet a Művelődési-házban nagyközönség előtt rajta játszani. Senki sem szólt közbe, nehogy megzavarják - mesélem lelkesen, vigyorogva. Ezért furcsállom amit mond, hiszen az én szótáram nem ismer olyan hangszert ami nem színpadra való - Deeee nem vagyunk egyformák. Én azt hittem a szájharmónikára, hogy valaki fuldoklik, mégis befutott vele.
Széttárom karjaimat, aztán elébe megyek a rám zúduló kérdések hadának.
- Rock banda vagyunk, akik szeretnének egyszer a jazz vonulatba is belekóstolni - nevetem, hiszesen két műfajról van szó amik élesen eltérnek. Aztán ki tudja, lehet sikerül - Én akusztikus gitáron tolom, de ha úgy adja az isten, akkor nagyon szeretnék elektro-akusztikusra váltani. Mellette énekelek is. Ha már itt tartunk, te milyen műfajú zenéket szeretsz?