Oshiro Noa

18+ Infóért katt
A játék öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat tartalmaz, ennek fényében a szál olvasása saját felelősségre ajánlott.

Én szóltam

Két héttel ezelőtt megesett velem olyan, ami mindenkit legalább egyszer elkap egy jelentéktelennek tűnő tevékenység elvégzése közben: rájöttem valamire az életemmel, vagy ha úgy tetszik, magammal kapcsolatban és nehezen befogadható dolog volt. Pálcámmal megcsomóztam a kukászsák végét és amikor tompa puffanással a tárolóba került, akkor ütött féltéglaként a gondolat, hogy sehova se jutottam még el. Öt év alatt annyit sikerült elérnem, hogy értem és beszélem a nyelvet, de épp csak elindultam az álmaim megvalósításához. Minden eddigi lépés jelentéktelen volt, mint a hangyáké. Megijedtem, majd végtelenül elkeseredtem, mert csak erre tudtam gondolni; ennek meglett a böjtje, heti két pánikroham, kialvatlanság, amik tovább növelték az előbb említett érzéseket és hamarjában mély depresszióvá nőtte ki magát. A csillagok látványába temetkeztem. Sokkal jobban tudott az elmém pihenni amikor arra irányítottam figyelmem, hogy mennyire sok fénypont ragyog fölöttem a végtelenségben. Ezzel egyúttal felfedeztem egy új érdeklődési kört, vagy hát hazudok, mert gyerekkorban is előjött egy-egy alkalommal felszínes érdeklődés formájában, viszont a növekvő rossz kedvvel fordított arányosságban növekedett a tudásom, ugyanis elkezdtem Oshiro Noa professzortól magánórákat venni. Miért bírtam? Magával ragadó, laza stílusa volt. Mindenki figyelt rá és tudott minket nevelni, én nekem legalábbis az jött le, hogyha átlépnénk egy bizonyos határt, a könnyed álca hamar lehullana és pusztán a tekintetével ránk zúdítana a semmiből egy griff rajt is. Szóval ez a járjunk hozzá külön elég hirtelen, de jó döntésnek bizonyult, lángoló lelkesedéssel kerestem a sarkcsillagot az égen és idővel felismertem néhány csillagképet is. Elmélyedtem a feketelyukak világában, ami a kezem ügyébe került azt elolvastam róla vagy diszkurzust folytattam diáktársaimmal, akik szerintem kezdtek bogarasnak titulálni. Végre találtam valamit ami kikapcsolt, mégis egy keddi napon, amikor a sárga korong lebukóban volt, ott szemeztem az előttem elterülő tóval egy fa alatt állva, amiről köztudott, hogy hirtelen mélyül. Első Bagolyköves napjaiban fedeztem fel és azóta fürkésztem, ezért ismertem két pontját is, ahol nagyon jól meg lehet benne mártózni. Általában ide a kezét dugja be az ember, nem hiszem, hogy különösen fürdőzni jönne el, én se feltétlen ezt terveztem. Mutatóujjammal megkocogtattam a bal kezemben égő cigit, elszívtam lassanként és dübörgő szívvel gondoltam át ármányságomat. Régóta megjelent előttem egy sötét farkas, amit elzárva tartottam, ma pedig terveztem kiengedni, s alárendelni magamat.
Egy ponton túl kezdett elhalni az érdeklődésem az órák iránt, csakúgy mint ez az égő bűzrúd itt és egyre kevesebbszer toltam be a képem. Ha dolgozatot íratott velem a professzor, egyre többet rontottam, majd egyenesen kifogásoltam, hogy épp miért nem sikerült jól. Amennyiben nyitott volt, észrevehette, hogy nem teljesen stimmelek odabent, aztán ráhagytam mit gondol, sose beszéltem vele a bajaimról.
A tanárom nem a pszichológusom.
Szürke függöny telepedett rám. Élénken felvillant a cigaretta vége, majd elejtettem és eltapostam, aztán levettem bőrkabátomat meg bakancsomat. Az első ruhadarabot felaggattam a fa ágára, a bakancsot meg csak ledobtam, majd jöhetett a fő attrakció.
Odasétáltam a lassan fodrozódó víztömeghez. Nagy levegőt vettem, ezután hátat fordítva, színpadiasan kitárt karokkal beleestem. Ahogy elmerültem, szőke tincseim felfelé meredeztek és fodrozódtak körülöttem. Elöntött az adrenalin, pillalatnyi forróságot éreztem belül, viszont a bőrömmel meg hidegnek érződött a víz. A természet ágya alvásra buzdított, lebegés helyett süllyedésre és gyengéden átölelt. Mellkasomra telepedett egy bizonyos súly, majd egyetlen kifelé tett lélegzet hagyta el ajkaimat és szemeim lecsukódtak, majd megteltek a fiút idéző képekkel. Magam előtt láttam Somit utánam úszni. Nem mondtam el neki mire készülök, mert biztos voltam abban, hogy felzaklatnám vele.

Oshiro Noa

18+ Infóért katt
A játék öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat tartalmaz, ennek fényében a szál olvasása saját felelősségre ajánlott.

Én szóltam

Két héttel ezelőtt megesett velem olyan, ami mindenkit legalább egyszer elkap egy jelentéktelennek tűnő tevékenység elvégzése közben: rájöttem valamire az életemmel, vagy ha úgy tetszik, magammal kapcsolatban és nehezen befogadható dolog volt. Pálcámmal megcsomóztam a kukászsák végét és amikor tompa puffanással a tárolóba került, akkor ütött féltéglaként a gondolat, hogy sehova se jutottam még el. Öt év alatt annyit sikerült elérnem, hogy értem és beszélem a nyelvet, de épp csak elindultam az álmaim megvalósításához. Minden eddigi lépés jelentéktelen volt, mint a hangyáké. Megijedtem, majd végtelenül elkeseredtem, mert csak erre tudtam gondolni; ennek meglett a böjtje, heti két pánikroham, kialvatlanság, amik tovább növelték az előbb említett érzéseket és hamarjában mély depresszióvá nőtte ki magát. A csillagok látványába temetkeztem. Sokkal jobban tudott az elmém pihenni amikor arra irányítottam figyelmem, hogy mennyire sok fénypont ragyog fölöttem a végtelenségben. Ezzel egyúttal felfedeztem egy új érdeklődési kört, vagy hát hazudok, mert gyerekkorban is előjött egy-egy alkalommal felszínes érdeklődés formájában, viszont a növekvő rossz kedvvel fordított arányosságban növekedett a tudásom, ugyanis elkezdtem Oshiro Noa professzortól magánórákat venni. Miért bírtam? Magával ragadó, laza stílusa volt. Mindenki figyelt rá és tudott minket nevelni, én nekem legalábbis az jött le, hogyha átlépnénk egy bizonyos határt, a könnyed álca hamar lehullana és pusztán a tekintetével ránk zúdítana a semmiből egy griff rajt is. Szóval ez a járjunk hozzá külön elég hirtelen, de jó döntésnek bizonyult, lángoló lelkesedéssel kerestem a sarkcsillagot az égen és idővel felismertem néhány csillagképet is. Elmélyedtem a feketelyukak világában, ami a kezem ügyébe került azt elolvastam róla vagy diszkurzust folytattam diáktársaimmal, akik szerintem kezdtek bogarasnak titulálni. Végre találtam valamit ami kikapcsolt, mégis egy keddi napon, amikor a sárga korong lebukóban volt, ott szemeztem az előttem elterülő tóval egy fa alatt állva, amiről köztudott, hogy hirtelen mélyül. Első Bagolyköves napjaiban fedeztem fel és azóta fürkésztem, ezért ismertem két pontját is, ahol nagyon jól meg lehet benne mártózni. Általában ide a kezét dugja be az ember, nem hiszem, hogy különösen fürdőzni jönne el, én se feltétlen ezt terveztem. Mutatóujjammal megkocogtattam a bal kezemben égő cigit, elszívtam lassanként és dübörgő szívvel gondoltam át ármányságomat. Régóta megjelent előttem egy sötét farkas, amit elzárva tartottam, ma pedig terveztem kiengedni, s alárendelni magamat.
Egy ponton túl kezdett elhalni az érdeklődésem az órák iránt, csakúgy mint ez az égő bűzrúd itt és egyre kevesebbszer toltam be a képem. Ha dolgozatot íratott velem a professzor, egyre többet rontottam, majd egyenesen kifogásoltam, hogy épp miért nem sikerült jól. Amennyiben nyitott volt, észrevehette, hogy nem teljesen stimmelek odabent, aztán ráhagytam mit gondol, sose beszéltem vele a bajaimról.
A tanárom nem a pszichológusom.
Szürke függöny telepedett rám. Élénken felvillant a cigaretta vége, majd elejtettem és eltapostam, aztán levettem bőrkabátomat meg bakancsomat. Az első ruhadarabot felaggattam a fa ágára, a bakancsot meg csak ledobtam, majd jöhetett a fő attrakció.
Odasétáltam a lassan fodrozódó víztömeghez. Nagy levegőt vettem, ezután hátat fordítva, színpadiasan kitárt karokkal beleestem. Ahogy elmerültem, szőke tincseim felfelé meredeztek és fodrozódtak körülöttem. Elöntött az adrenalin, pillalatnyi forróságot éreztem belül, viszont a bőrömmel meg hidegnek érződött a víz. A természet ágya alvásra buzdított, lebegés helyett süllyedésre és gyengéden átölelt. Mellkasomra telepedett egy bizonyos súly, majd egyetlen kifelé tett lélegzet hagyta el ajkaimat és szemeim lecsukódtak, majd megteltek a fiút idéző képekkel. Magam előtt láttam Somit utánam úszni. Nem mondtam el neki mire készülök, mert biztos voltam abban, hogy felzaklatnám vele.

Stephen

Oshiro Noa

Mindezek előtt egy kicsit, tényleg… csak egy szikrányi pillanatig azon gondolkodtam…  vajon a Professzor Úr…  megharagszik -e rám, ha valaha eljut hozzá, mit tettem? Én, aki úgy tűnt, hogy bearanyozom a napjait, egyre dacosabb lettem, mert legyűrt a félelmem, hogy mindaz, amit eddig csináltam az életben, tök értelmetlen. Nem tudtam miként hozhatnám fel neki, látszólag mindig volt nagyobb baja az enyémektől, legalábbis ezt érzékeltem, aztán könnyen tévedhettem. Így viszont hamarjában azt gondoltam, nem kellene a nyakába vennie az én problémáimat is. Bölcsebbnek tűnt a hallgatásba, makacsságba menekülni, érettnek gondolom magam, de utólag visszagondolva lehet, hogy gyerekesebben viselkedtem, mint valaha.
Ha úgy állunk a tóval szemben, hogy mögöttünk vannak a télen mágiával fűtött padok, akkor könnyű volt belőni a két pontot, amiről tudtam, hogy hirtelen mélyül; az egyik a keleti oldal közepén volt, a másik észak-nyugatra álló nagy fához közel, aminél a cigimet szívtam. Amilyen zajos lehetett attrakcióm, azzal ellentétben annyival nagyobb csend maradt utána, szinte nyomasztó. Fejemben filmszalagként pörögtek az emlékek hat éves koromtól egészen máig, a legvégén pedig nem túlozta el a sors, hogy Somit mutogatta, pont a fiút, akivel még ki akartam bogozni, hogy hányadán is állunk. Tudatom egyre mélyebbre süllyedt aranyos arcát látva. Vele léphettem egy olyan létsíkra, ahol megannyi tudás elérhetővé vált! Vele fedezhettem fel az esti eget tarkító apró fehér pontokat. Ki tudja, mennyi felfedezésre váró csillag vár még rám? Ki tudja, mennyi felfedezetlen galaxis rejtőzött odakint, a felhőkön túl…?
Bágyadtan még éreztem egy pillanatnyi suhanást, mintha valaki nyúlni próbált volna utánam. Kb. három másodpercre el is ért és ha akart, ráfoghatott jobb kezemre, hogy aztán megérezze remegő ujjaim gyenge érintését. Mindezt messze nem fogtam már fel, ahogy azt sem, hogy az asztronómia tanárom váltott kézzel kutatott utánam. Reménytelenül süllyedtem lefelé a tudatos gondolkodás minden szikrájával együtt. Látszólag már máshol jártam. Oshiro Noa professzor talán még a mosolyomból is elkaphatott pár másodpercet, vagy lehetett róla sejtése, amennyit a sötét víz láttatni enged szürkületkor ilyesmiről. A víz kistónak kicsi lehetett, nincs viszonyítási alapom, de én, aki két méter magas, annak elég nagy sötét céljának megvalósításának. Megtaláltam egy pontot benne, és egy utat, ami nem követendő.
Nem éreztem semmit abból, ahogy a partra kerültem, minden hang és szó távolinak tűnt és összefolyt, mintha egy hangszigetelt fal mögül próbáltak volna hozzám szólni. Szemeim ámbár nyitva voltak, üvegesnek tűntek, egy elhagyatott lakás ablakainak, melyről visszatükröződött a pici fény ami még a felszínen körbevett minket. Amikor fölém hajolt a Tanár Úr, kicsit úgy tűnhetett, őt is fürkészem, valójában azonban korántse így volt. Sápadttá vált arcom vonásai közt egy valamikori mosoly halvány lenyomatát fedezhette fel, ám rezzenéstelen maradt kérdése nyomán. Néma. Tüdőmben már nem feszített semmi, azt hiszem, hogy megállt a dolgában – vagy talán csak a képtelesen értett idő műve ez, a sorsé. Testem bármiféle ellenkezés nélkül mozgott abban az enyhe ütemben, ahogy a professzor próbált szóra bírni. Végtagjaim áthűltek kissé, tapintásra hidegek voltak. Apró reményt az adhatott, hogy még volt mi dobogjon és mindezt ki is lehetett tapintani, s ugyan halványan, de jelezte szervezetem, hogy másként gondolja, mint én. Ezen kívül nem adtam más életjelet.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Lelkem a fizikai test börtönéből kitörni készült. Nem talált utat Somihoz, akihez szeretett volna, de nem tudtam megfogalmazni soha úgy igazán. Már mindegy. Minden. Mindegy. A fiú képe halványodott, végül eltűnt. Helyette vakító, fehér fényt láttam, majd ama dimenzió ködös birkafelhői fölött egy peronon álltam. Magabiztosan vártam egy vonatra ami úgy hírlett, továbbvisz ahová csak akarom. Mit is akartam? Nem tudom. Nem lényeges. 3 perc volt az érkezésig, a mozdony úticélját valójában senki se ismerte, szó aligha létezett rá, de zsigerében érezte, hogy az út merre vezet.
Nézzünk szembe azzal, amivel kell, mielőtt... Eljönne az időm. Olyan hibáim vannak, amire rossz ránézni. Haha, „A magyar helyesírás szabályait” nekem kéne adni karácsonyra! Csapnivalóan írok. Azt reméltem, hogy öt év alatt kikupálódom és helyrejön az önértékelésem is. Lesznek majd haverok, bulik. Amit eddig kimaxoltam, a depresszióm. Csupa, sétáló kék felhő az egész lényem. Ha még csak a házam kékjét viselném magamon, én lennék a legboldogabb negyed-véla, de így?! Így inkább csak egy apró bogár a kő alatt.
Mindeközben a professzor ujjából feltörő fénye egy pókhálós, letakart bútorokkal teli lakást próbálta beragyogni. A lélek maradványait kereste, találni nem biztos, hogy rátalált, de ott volt még. Amikor az enyémhez hasonló eset történik, az emberi tekintet még öt óráig érzékeli a fényt. Pupillám a kívánt reakciókat nyújtotta, összehúzódott és tágult, ahogyan azt elvárták tőlük.
Még két perc volt a teoretikus vonat indulásáig.
Valamiféle ármány részese lehetett a bűbáj, amit rajtam használtak. Mit sem éreztem belőle. Egy darabig. Mozdulatlanul feküdtem a puha anyagon, mit se tudva arról kihez tartozott és hogy egyáltalán alárakták korábban tudástól súlyos fejemnek.
Végül egy perc se maradt, már jött a környezetbe illő, fehér színű gyorsvonat, hogy magával rántson. Lefékezett, ajtajai mormogtak, és halvány, rejtélyes gőzt eresztettek, ahogy kinyíltak. Úgy hiszem, a magamfajtáknak, ki tudásra és tapasztalatra vágyott, kimaxolta az itt töltött éveket és nekem végleg befellegzett. Legalábbis addig úgy hittem, míg…
Furcsát láttam, de olyat, hogy azt senkinek se kívántam. Nem hiszek a testen kívüli élményekben, viszont hirtelen a tónál álltam, é esküdni mernék, hogy valaki megkönnyezett, még ha csak az illető szeme sarkában is csillogott. Valaki fontosnak tartott annyira, hogy a nyíló ajtót ne lépjem át, és sarkon fordulásomban hátra dobjam az eddig kezemben szorongatott jegyet.
De miért? Miért hagyod ott?, kérdeztem magamtól. Nem érkezett válasz.
Ahogyan, külső szemmel nézve, a professzor rázta testemet, mai naptól tett, örök némasági fogadalmamat teljesen átstrigulázta. Tüdőmbe égető kéz markolt két oldalról. Belülről feszegetett, mint a beragadt ajtót, próbált valami kiszabadulni, de nem tudott. Furcsa, mélyről morajló gurgulázást hallattam, aztán felizzott szemeimben az ismerős fény, de a professzor nem hiszem, hogy ezt láthatta volna még. Számból elkezdett víz folyni és rövidesen oldalra fordulva, lebicsakló fejjel vergődtem, levegőért kapkodva. Hacsak nem segített, hogy miként kéne a fejemet tartani, úgy nehezebben kaptam levegőt. Rémes hörgések közepette visszaköhögtem a tüdőmbe került víz jelentős részét. Próbáltam közben az orromon levegőt venni, de rettentően nehéz volt, hogy egy kevés földet éreztem magamra tapadni. Nagyon hirtelen ért a stimuláció, egyszerre fájt a tüdőm és égetett, de közben amolyan belső nyomás hajtotta az igát, nem engedett leállni. Belerázkódtam egész testemmel. Aztán néhol már nagyobb lélegzetvételre is futotta és ez így ment tovább, míg végül a roham hirtelen abbamaradt. Vállam megállt a rázkódásban. Néhány pillanatig feküdve próbáltam ismét hozzászokni az itt léthez, elmosódott látásommal környezetemet tanulmányoztam; ámbár csak a fentről visszaverődő valamennyi fényt voltam képes észlelni. Bőven elégnek bizonyult, éreztem, hogy kicsivel odébb hullámzik a hűs víz, én meg valahol mellette partra vetett halként hevertem. Már ez is apró siker annak dacára, hogy tudatomat köd tompította: fogalmam se volt, épp a létnek melyik síkját járom jelenleg. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodok -e esetleg. Esetlenül, remegve a hátamra fordultam. Jobb kezem ujjait próbáltam mozgásra bírni, kevés sikerrel. Éreztem velük a talaj hidegét. Szemeimet lazán csukva tartottam. Óvatosan nyeltem, bár a torkom kapart és szúrt. Szomjas voltam és ha lett volna gusztusom, meg tudtam volna inni a mellettem fekvő tavat is teljes egészében.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Halványan megbizsergett homlokom a másik érintése nyomán, ahogy törődőn kisöpörte hosszúnak számító hajamat az útból. Véget ért számomra egy átmenet élet, s halál között, de még nem álltam készen ara, hogy szembenézzek ennek következményeivel. A mellkasomat alulról támogató kéz valamelyest megelőlegezte az alapot hozzá, viszont jelenleg halvány sejtésem se volt arról, hogy kihez tartozhat, vagy egyáltalán miért kerültem ki, amikor legutolsó emlékem szerint éppen merültem. Talán csak a sokk, amiből útban voltam kifelé. Hátamra feküdtem, jobb kezem ujjaimat bizonytalanul a part földjébe fúrtam, mintegy biztosítékot keresve arra, hogy most már kinyithattam szemeimet és minden rendben van. El tudtam volna aludni, ha nem érzem bőrömön a csípős hideget, amit bőrömhöz tapadt nedves ruháim okoztak. Kiábrándulva megrebbentek pilláim, majd lassan oldalra fordítottam fejem, egyenesen a hang irányába. Meg akartam szólalni, de legelőször hang se akart kijönni torkomon. Először éreztem azt, hogy minden erőmet össze kell szednem ami megmaradt, egyetlen szóba összpontosítva azt.
- Nem – feleltem bágyadt, rekedtes hangon, és amint megtettem, tovább kapart a torkom, tüdőm felől pedig erős késztetés jött, hogy ismét köhögjek. Elkínzott arccal, fogösszeszorítva tartottam gátat egy újabb görcsnek, legalább addig, míg a hirtelen érő, kellemes meleg végighaladt végtagjaim egészén. Forró volt, ám de nem égetett. Élettel töltött mondhatni. Még egy emléket is előhozott belőlem az utóbbi érzés, még hozzá édesanyámról. Egyik hétvégén pálcával szárította meg a hajam, máskor egy mugli eszközzel, történetesen ismertebb nevén hajszárítóval. A hajszárítót imádtam, erős és búgó hangja volt, meg olyan langymeleget tudott csinálni, amit én éreztem egy időben, naiv kölyökként, amikor megölelt. Talán ez az apróság is közrejátszott abban, hogy félvérként bármely világban megálltam a helyem, viszont a varázsvilág ezerszer jobban hiányozna.  Aztán hát… inkább nem reflektálnék a nemrég történtekre, egyébként se volt rá időm. Amint a melegség alább hagyott, összeszorított szemekkel ösztönösen fordultam oldalra, tovább áldva a földet. Szerencsére ez idő alatt már felfogtam a támasztékul szolgáló, kényelmes valamit a fejem alatt, és a magam enyhe limitációjával próbáltam nagyjából úgy menedzselni a dolgaimat, hogy az egyelőre még ismeretlennek vélt személynek semmi különösebb dolga ne legyen velem és magára tudjon koncentrálni.
- Miért… mentett… meg? – suttogva tettem fel a kérdést nem sokkal később. Jobb kezem megrándult és gyöngén ökölbe szorult. Nem mertem hátrafordulni, különben minimálisan de látta volna arcomat a valaki, akiből mindössze elmosódott sziluettet fogtam fel. Hirtelen forróság öntötte el orcámat, amit szerettem volna bármilyen bűbáj hatásának betudni, csak saját magam birkaságának nem. Mintha fentről is csöppent volna rám valami sós víz, eggyé vállva az én könnyeimmel, de lehet csak beképzeltem. Amit már picivel jobban láttam, a mellettem fodrozódó víz képe és a határozott, villámként elmémbe hasító felismerés, hogy bizony túléltem.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Hallásom tompa volt a belekerülő vízből, de a bal egy pukkanás kíséretében kidugult és így realizáltam, hogy éppen kit is sikerült magáznom. Könnyeim egyből elapadtak, ennél jobban ugyanis még sosem szégyelltem magam. Nagy pislogásokkal eloszlattam a sós nedvet szemgolyóimon, aztán bal kezemmel megtisztogattam kicsit őket meg sarkaikat is, hogy aztán egy elnyűtt sóhaj kíséretében megpróbáljam ülőhelyzetbe tornázni magam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, ellenben a levegővétel teljesen jól ment és fájdalmaim se voltak. Lassanként felültem, jobb kezemen támaszkodva, lábaimat közelebb húzva törzsemhez.
Úgy hangzott, mint aki biztosan tudta, hogy mégis mi jó a fitty fenét takar az én sorsom! Forrongtam belül, szidtam a jó eget, amiért kiötlöttem valamit, ő mégis… közbeavatkozott!
- Te vagy az első, aki ezt mondta nekem – feleltem, és csak utána jutott eszembe, hogy ami nekem logikus reakciónak tűnt, neki nem feltétlen lehet az, ezért gyorsan javítottam magamat. Már csak azért is, mert így kicsit olyan, mintha a sokadik befuccsolt kísérleten lennék túl, amit életem kioltására tettem. Szétcsúsztam, de nem ennyire, hála az égnek.
- Mármint általában egy tanár azért tesz valamit, mert kötelezik rá, aztán ott van az is, aki alapból olyan beállítottságú, hogy mindent megtesz a diákjaiért. Hiszem, hogy az én esetem tökéletes példa lehetne arra, amikor cselekedni kényszerül a másik, viszont…
Fejemet csóválva a partot fixíroztam. Szerintem mindketten ugyanolyan elveszettek és szerencsétlenek voltunk, amikor meg kellett fogalmazni egy érzelmileg komplex szituációt, csak míg Noa a tanácsadással küzdött, én nekem azzal gyűlt meg a bajom, hogy saját gondolataimat miként adhatnám át neki. Száraznak éreztem torkomat, ajkam cserepes volt, emiatt a hangom meg kicsit érdes, de sokkal tisztább, mint ezelőtt.
- Szerintem te így két kategória között vagy. Cselekedhettél volna muszájból, viszont én azt érzem, hogy nem csak amiatt cselekedtél úgy, ahogy. Kitettél magadért – elmosolyodtam, ám mindezt nem láthatta, mivel eddig neki háttal ültem, viszont egy idő után zavart, ezért határozott mozdulatokkal megfordultam és egyszer csak törökülésbe kerültem az asztronómia tanárral szemben. Leporoltam nedves földes jobbomat, aztán fejemet oldalra billentve kinyomkodtam hajamból a fölösleges vizet. Csendben néztem megmentőmet egy darabig, akinek annyira kavaroghattak legalább az érzelmei, mint nekem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, amellyel megtörhettem az istenverte csendet, ami hamarosan irritálóan zavaró lett. Feszült voltam.
- Nem szívesen ismerem be, de… láttam már jobb napokat is – kezdtem óvatosan, ám az elején megálltam a helyzet vázolásával, mert fogalmam se volt, mi járhatott fejében. Kimerem jelenteni, hogy amióta magánórákat vettem tőle, kialakult köztünk egy egészséges, könnyed, felebaráti légkör, mert leálltam vele beszélgetni és őszintén érdekelt a hogyléte, meg az is, amit tanítani akart. Egyike azon professzoraimnak, akivel meg akartam őrizni ezt a jó kapcsolatot. Mit mondhatnék? Még mindig a tanárom, eljárhatott bárhogy, én pedig ettől tartottam, aztán láttam, hogy ujjait tördelve levette rólam tekintetét. Nekem úgy tűnt, mintha Noa nyitott lenne arra, hogy meghallgasson, ám a másik, ami aggasztott, ennek az ellentétes kérdése: mi van, ha tévedek?
- Értékelem a szavaidat, Noa – bólintottam, biztató mosolyt lőve felé - Gondolom vannak kérdéseid… Szívesen megválaszolom őket, csak előtte tudnom kell, hogy kapok -e bármiféle bűntetőmunkát vagy pontlevonást, ha megteszem?
A legkevésbé se akartam, hogy úgy lássa, haragudnék rá, mert nem így volt. Megvártam a válaszát, és hozzátettem:
- Ha van kérdésed… akkor tedd fel nyugodtan – nyeltem ijedten. Megpróbáltam ebből a szempontból megközelíteni, ha ő kérdezett, úgy éreztem, könnyebben menne a beszélgetés. Legszívesebben összehúztam volna magamat egy gombóccá, de magasságom alattomos ellenségemmé vált. Még ültömben is legalább másfél fejjel magasabb voltam a tanártól és úgy pislogtam le rá, mintha egy tündér lenne.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Felülni ment, gondolkodni már kevésbé. Borzasztóan szédültem és lassan is szedtem össze cserébe mindazt, ami bennem volt. Egy false alapot adtam át Noának, mint hogyha kb. a Bagolykő lett volna a legrosszabb hely az életemben, pedig pont, hogy imádom. Sokat köszönhettem neki, mert az ott lévők új színnel festették be lelkem kopottas falait. A probléma nagyobb része, ami gyakorlatilag új fejtörést hordozott magában, hogy miként tudnám kimagyarázni a helyzetet, vagy ezen a ponton ki kell -e bármit is? Gondterhelt sóhaj szaladt ki résnyire nyitott ajkaim között.
- Jobb esetben - ismételtem lassan, nosztalgiától ittasan és elrévedtem kicsit. Még Svédországban volt szerencsém nagyon jófej, meg nagyon szemét tanárokkal is összeakadni, akiket szerintem dementorok neveltek, persze ezt Noa előtt nem jelentettem volna így ki – Igazából mindenkinek van, csak nem feltétlen mutatja ki.
Rejtélyes fény csillant szemeimben, azt a sejtetést adva, mintha annyira ismerném őt és rájöttem volna egy nagyon fontos jellemvonására amit el akart rejteni, de valójában szerintem csak a legkülső képet kaptam róla én is, mint mindenki más.  Valahol jó volt ez így, nem akartam, hogy felfedje előttem az összes titkát, ugyanakkor elég távolságtartónak tűnt, amit betudtam a származásának. Az, hogy mi svédek közvetlenebbek vagyunk, egy dolog, ha jól rémlett, Noa japán, ők meg… Nem éppen a legközvetlenebbek.
- Ne érts félre, nem akarlak én piedesztálra emelni azért, amit csináltál. Csak tudom, hogy vannak, akik szívesen tudnának a tó fenekén és ami azt illeti, én is magamat – feleltem monotonon, magam elé meredve. Direkt nem emeltem ki, kire/mire gondoltam. Nem Bagolyköves volt az illető.
Talán mondandóm annyira nem tetszett neki, és ami talán bántóbb, meg se próbáltam tompítani szavaim élét. Minek kerteljek? Túlontúl sötét dolgok kavarogtak bennem, egyik sem tisztán kivehető. Fogalmam se volt hirtelenjében, miként tudnám őket értelmesen szétbontani, megkülönböztetni, viszont pont ezek miatt igyekeztem lényegre törőnek lenni, amennyire tudtam. Javarészt sötét volt már, az ég majdhogynem fekete terítőjén kiszórt kristálycukorként ragyogtak a csillagok. Itt-ott magasba nyúló, a régi kor olajlámpásait imitáló lámpák világítottak, bár azok már tőlünk távolabb. Ebben a fényviszonyban nem sokat láttam az arcából, de érzékeltem, hogy végigfutott elemző tekintetével. Feszélyezett, hogy csendben pózt váltott, ha sokáig folytatta volna, biztos megőrülök. Már épp szóra nyitottam a számat, amikor is lektúrát adott arról, hogy mennyire szeretné a gárda az én jól létemet. Kétségem sincs, hogy ez így volt, ezért fejemet ingattam válaszul kérdésére. Felfedeztem mondandójába kendőzött felháborodását, amiről nem tudtam eldönteni, hogy személyesen az övé-e, vagy inkább általánosabb, a gárda nevében szól. Ámbár betudtam az utóbbinak, ennek a felháborodásnak a szikrája egy lapát szén volt belül mardosó dühöm tüzére, amit azért éreztem, mert megmentett. Nem voltam mentálisan stabil, meg tudtam volna ok nélkül bántani őt, de semmi nem indokolta, hogy miért kéne ilyet csinálnom. Gyengéden megmasszíroztam orrnyergemet, majd frusztrációmnak hangot adva enyhén combomra csaptam jobb kézzel.
- Inkább csak félek! – válaszoltam elfúlóan. Azt hiszem a szimplább szavaknál kellett maradnom. Úgy éreztem ez jó megközelítés, mert valamelyest átadta mindazt, ami bennem volt. Tekintetemmel Noaé után kutattam és élesen belefúrtam, majd fejemet tiltakozón csóváltam. Arról már szó sem lehetett, hogy ott üljek megint egy agyturkász betonkemény kanapéján, azt ecsetelve, hogy miért rossz az életem - Ez olyan, amivel nekem kellene szembe néznem. Menne is talán, csak… én félek.. szembenézni ezekkel a dolgokkal.
Valahol hárítani próbáltam. Libabőrös lettem a puszta gondolattól is, meg féltem, hogy amilyen makacs vagyok, valamilyen úton módon elege lesz belőlem és elhurcol valami szakemberhez akaratom ellenére. Testem hamarosan önkéntelen remegésbe kezdett, mintha csak fáznék, átöleltem magam. Első komoly kérdésével mélyen indított, valódi rúgás  családi ékszerbe. Mint minden sulinak, itt is megvoltak az önkéntes szadisták, és pár nevet tudtam volna említeni, de egyik se követett el ellenem olyat, ami miatt nálam a bully kategóriába esne, ezért legelőször válaszom egy megfontolt, tömör „Nem.” volt. Természetesen Noa az a fajta ember volt, aki nem feltétlen tapogatózott nálam - az elején. Fogékonyságom az esti égbolt végtelenjére a felszínre tört és talán magam is úgy ragyogtam mellette, akárcsak a sarkcsillag maga. Aztán lehullottam, lecsúsztam és ő egyre nyíltabb áskálódásba kezdett.Nem nyíltam meg neki egy fikarnyit se. Mostanra persze megtanultam, hogy Noát keményebb fából faragták, kötve hiszem, hogy itt megálltunk, főleg, ha már megígértem, válaszolok a kérdéseire. A remegés nem akart abbamaradni. Reméltem, hogy nem egy pánik rohamot kapok a nyakamba. Próbáltam azzal a valóságban tartani magam, hogy folytattam a monológot.
- Ma arra jöttem rá, hogy nagyon… semmit nem értem el a kitűzött céljaimból. Semmit az ég egy adta világon! Öt évem ment el, de nem tudom megérteni magam magyarul, mert csapnivaló helyesírásom van – kezdtem kifejtésbe. Karjaimmal továbbra is magamat öleltem és remegtem, mint a kocsonya.
- Akkor… - el kellett gondolkodnom azon, hogy mi volt még, szünetet hagyva folytattam - akarok egy zenekart, amit egyelőre képtelen vagyok fent tartani, és úgy érzem, hogy minden további próbálkozásom fölösleges. Illetve van valakim… Akit féltek. Nem biztos, hogy…
Elharaptam a mondat végét, s folytatás helyett fejemet forgatva műbőr kabátomat kerestem. Továbbra is ott lógott lomhán a vaskos törzsű tölgyfa ágáról, ahová mutatványom előtt akasztottam.
- Ha megkérlek, idehoznád a kabátomat? – néztem rá kérlelőn, majd fejemmel a fa felé biccentettem – Meeeg a bakancsomat… Nem akartam mindenestül beleugrani. Sajnáltam volna őket.
Egy fura este vette kezdetét. Itt ültünk egymással szemben, vegyes érzésekkel telve. Mardosott a bűntudat és a kín, hogy a tanárom húzott ki a tóból. Bőszen agyaltam azon, hogy mégis miként kérhettem tőle elnézést diszkrét módokon, egyelőre sajnos sikertelenül. Szomjas is voltam, de nem úgy tűnt Noa, hogy magával hozott volna egy egész kávézót, illetőleg kicsit paráztam az ivás gondolatától. Ironikus módon nem akartam megfulladni. Csak túl akartam esni ezen a beszélgetésen és őszintén remélni, hogy nem vágom el magam teljesen attól az embertől, akinek éppenséggel hálával tartoztam. Tudtam, hogy nem rosszat akart ő, hanem épp ellenkezőleg: megmentette az életemet, még ha perpillanat ezt nehezen is láttam be.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Megerősítette meglátásomat az érzelmek nyílt vagy kevésbé nyílt kimutatása kapcsán és ezzel mai nap először Noanak sikerült megmosolyogtatnia. Halvány volt, mint apró gyertyaláng az írónak asztalán, de biztató, hogy nincs minden veszve és talán csak idő kérdése, amíg kifújom itt neki magam mindenről, aztán majd felocsúdom. Érdeklődve vizslattam a mellettem ülőt. Elég nyurgának tűnt, lenne mit dolgozni azokon a bicepszeken, egyébként meg mivel ténylegesen nem először beszéltünk már így volt róla egy némileg kialakult képem. Erősnek tűnt és pozitívnak egy furcsa, melankolikus kisugárzással, amit nem tudtam semmivel sem magyarázni.
Noa hümmögése megijesztett, szemeimmel tetőtől-talpig mérve figyeltem rezdülését, hátha abból kiolvashattam valamit, aztán hamar visszajutottam abba a mederbe, hogy jobb ráhagyni, mit is gondolt rólam vagy az elmondottakról. Szerettem volna azért még hozzátenni a magamét, magyarázni a végtelenségig, ő viszont engem megelőzve belém fojtotta a szót. Szemeimben meglepettség fénye villant, majd helyét az öröm és elégedettség vette át. A tudat, hogy megértett, ennyire gyorsan reagált szövegelésemre, azt bizonyította nekem, hogy Noa tényleg igyekezett megbeszélni a helyzetet és a maga esetlenségével tanácsot adni. Idővel sikerült felfedeznem benne az izgatottságot, melyből lassan rám is átragadt; éreztem aggodalmát, meg egy számomra rejtett, tompa-fájdalomhegy csúcsát. Csak most esett le, hogy el sem mozdult mellőlem, mintha örökre megdermesztettem volna kísérletemmel és tanárom attól rettegne, hogy egyszer csak visszakúszok a tó aljára, ténylegesen örök némaságba burkolózva. Éreztem izmainak feszülését, mégis velem maradt. Nehezemre esett megtalálni a megfelelő szavakat, kifejezni miért is vállaltam be ezt az őrültséget, aztán apránként megnyíltam neki. Sokat segített, hogy egy ponton vállamért nyúlt, gyengéden megszorította. Ez egy módja az energiaátadásnak, apró mozzanat, megfűszerezve sok támogatással. Mosolyogva lenéztem a földre, nem mertem szemeibe nézni. Kicsit megkönnyebbültem és csak most észleltem, hogy körülölelt az estével ránk ereszkedő hideg lepel; ha tovább kellett itt ülnünk a földön, biztos voltam benne, hogy rövid úton mindketten megfázunk és jó, ha megússzuk annyival. Észrevettem a tőlünk odébb fekvő, vizes kabátot is, akadt egy terv trükkös tarsolyomban, amivel könnyen megoldhattuk a problémát, viszont ahhoz kiváltképpen szükséges eszköz a kabátom. Míg eloldalgott a cuccaimért, addig ügyetlenül kinyúltam balra, remegő ujjaim közé csíptem az anyagot és húztam. Ügyetlenül mozogtam még, tompa puffanással oldalra dőltem, könyökömmel tartva magam, míg nem végre megszereztem az áhított dolgot, ami Noa kabátja volt.
- Köszönöm - nyúltam a felém nyújtott ruhadarabért, de még nem vettem fel azonnal. Kissé leporoltam a koszt és így máris helyre került a komfortérzetem. Bakancsomba nagy nehezen beledugtam lábaimat, majd kabátom belső zsebéből előhúztam pálcámat, s masnira kötöttem a cipőfűzőket, illetve közelebbről is megnéztem azt a másik kabátot. Csöpögött belőle a víz. Amennyire tudtam, remegő kézzel kinyomkodtam belőle, majd az egyikkel eltartottam az enyémtől vékonyabbnak tűnő darabot, másikkal pedig rámutattam pálcástul. Halkan mormogva orrom alatt ugyanazt a varázslatot alkalmaztam rajta, amit Noa rajtam, mikor még feküdtem és a ruhámat szárította. Csak nekem nem ment kéz nélkül, mostanra esett le, mennyi erő meg tudás lehetett a férfi háta mögött. Dolgom végeztével picit leporoltam, aztán mosolyogva felé nyújtottam kabátját.
- Valami azt súgja, hogy ez a tiéd! – vigyorogtam, kicsit megcsillantva a „régi Steph” jellemét, a humorizáló fiút, akinek bemutatkoztam Noának és amilyen vagyok is eredendően. Nehéz volt, de akartam, hogy kicsit a vidámabb énemből is kijusson neki mára. Megfordult a fejemben, hogy fogom magam és felállok, de az előzőek tudatában inkább alárendeltem magam a helyzetnek. Nem akartam még több nyomást gyakorolni rá azzal, hogy puszta meggondolatlanságból esetleg tényleg megfulladjak.
- Ha segítséget kérni tényleg nem szégyen, megtennéd kérlek, hogy segítesz felállni? – tekintetemet levettem róla, majd a közeli padok egyike felé biccentettem. Visszapillantottam Noára – Úgy tudom, hogy meg vannak bűvölve a padok, télen biztosan meleget sugároznak, de tippemre talán most is így van. Nem szeretnék egy tüdőgyulladást másnap.
Segítségkérőn kezemet nyújtottam felé. Mondandóm trükkös volt, saját nevemben fogalmaztam, de egyformán gondoltam mindkettőnkre.
- Hát, jó kérdés – tudom, fő a költőiség, talán erre választ se várt beszélgetőpartnerem, aztán könnyen meglehet, nem költői kérdésnek szánta. Bár nem volt tényleges határideje fejlődésemnek, valójában sokkal árnyaltabb a helyzet, mint azt először mutattam neki. Szavait figyelmesen végighallgattam, végig bólintottam.
- Ja persze, vannak. Értem mit mondasz és köszönöm.
Ha csak ennyivel reagáltam volna le azt, hogy próbált lelket önteni belém, bőven elég lett volna, de folytatni akartam.
- Akit féltek - félve megnyaltam ajkaimat. Hatásszünetet tartottam ahogy ismételten emlékeimbe burkolóztam -, arról nemrég tudtam meg, hogy... meg vannak... számlálva a napjai.
Hangomban és szavaimban gyengédség lapult. Kissé suttogtam, mintha csak az ujjamra szállt volna egy kismadár, akit nem akartam elijeszteni. Nem mutattam ki lappangó szomorúságomat, helyette hosszú csönd következett részemről. Nem vártam semmi reakcióra, csak még nekem is fel kellett fogni saját szavaim sárkány nehézségű súlyát.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Örömteli volt látni, hogy aggodalma ellenére nyitott viccelődésemre. Ha mindenkiről vezetnék egy láthatatlan listát azokkal a személyiségjegyekkel, amit eddig megtudtam róla, akkor Noa most kapott volna egy pluszjelet a neve mellé.
- Úristen, igen! Hogy találtad ki? – színleltem döbbenetet széles vigyorral képemen. A férfi vállai keskenyebbek voltak az enyémtől, valameddig tuti feljött volna az a kabát, de teljesen biztos nem. Visszatettem mágus eszközöm a helyére, majd elfogadtam a felém nyúló kezet.
- Köszönöm – feleltem hálásan. Segítségének köszönhetően egyből felpattantam, hirtelen megmozdulásomnak azonban hamarosan meglett a böjtje: felegyenesedtem és lepillantottam a tőlem alacsonyabb asztronómia tanárra, próbáltam magabiztosnak tűnni. Rá is mosolyogtam, hogy ezt az illúziót fenntartsam, kicsit viszont még bizonytalanul helyeztem lábamra a súlyt s enyhe szédülés fogott el, emiatt hátratántorodtam pár lépést. Picivel a tó előtt sikerült megállnom és ténylegesen kihúznom magam. Kezeimet ökölbe szorítva, vállam fölött rásandítottam a csillogó víztükörre. Igéző volt és rejtélyes, egyben pedig a legeslegijesztőbb dolog, amiről biztosan feledhetetlen emlékek maradnak bennem. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, hogy ennyivel megúsztam és visszatekintettem drága tanáromra.
- Na, ez lehengerlő volt! – mosolyom zavart vigyorrá fejlődött, tarkómat dörzsölgettem, majd amint megindult beszélgetőpartnerem, komótos léptekkel követtem az egyik padhoz. Kezeimet lazán zsebembe csúsztattam, kócos hajammal mit se törődve, úgy se lesz jobb. Sötét is volt, kevesen mászkáltak idekint, belegondolva most kifejezetten nyugodtnak tűnt minden.
- Hmm? Nem, egészen más… árnyaltabb a helyzet – tekintettem oldalra. Első kérdésére nem tudtam én sem a választ.
Határidő? Elérni valamit egy bizonyos korig.
Aligha ugrott be bármiféle cél, maximum az szerepelt a bakancslistámon, hogy azért kilencven évig jó lenne kihúzni. Aztán, hogy most abból mi sül ki, azt hiszem csak rajtam múlott, a mindenféle, ki nem mondott egyéb körülmények mellett.
- Egyedül én voltam az, aki úgy vélte, hogy sietnie kell – válaszoltam kényszeredetten és megálltam a pad mellett. Míg Noa rég leült és maga elé meredt, csendben az eget kémleltem kékjeimmel, ahol a Nagy Göncöl képe egyszeriben csak kiélesedett előttem. Annak idején a nevét se tudtam, csak a formája volt meg; a gyerekek szeme ritka jó abban, hogy kimondatlanul is formákat keressen a világban és az ismeretlen fehér pontokat összekötve bármilyen történetet ki tudnak találni vele. Kicsiként sokat néztem őket. Emlékszem, hogy egyszer még a kezem is nyújtogattam utánuk, mert azt képzeltem, hogy az apró csillagok közel vannak hozzám, csakúgy fel tudom markolni, levenni az égről, megvizsgálni, és visszatenni minden gond nélkül. Legalább mint ahogy a sót veszed le a polcról és teszed vissza. Elmosolyodva visszatekintettem a férfire, amely hamar arcomra fagyott tekintetét látva. Tudom, hogy nehéz témát hoztam fel, de az a zavartság… Megijedtem, mert esetleg olyan utakra tévedtem, ami neki fájdalmat okoz, de mivel nem ismertem a mögöttes történetet, így inkább csak óvatosabb lettem. Megadóan leültem mellé oda, ahova mutatott, tartva szemkontaktusát. Noa bölcs volt, határozottan többet tudott az életről, mint én. A komor hangulat ellenére nem bírtam ki, szavaitól ismételten mosolyra húzódtam ajkaimat. Kinyitottam egy másik zsebet, előhúztam belőle egy doboz cigarettát, és rövid vonakodás után felkínáltam nyitott tetejével.
- Mondanék neked én is valamit, de előtte… Nem tudom te szoktál -e, ha igen, vegyél nyugodtan. Előre is elnézést – Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mi lett volna a legjobb reakció, szóval inkább bocsánatot kértem. Több dolog miatt is kockázatos volt amit csináltam, tanár mellett egyáltalán dobozt rántani, én meg itt kínálgattam vele, de egyrészt rajta állt mit szól és elfogadja -e, én meg jobb dolog híján rágyújtottam, nemtörődöm módon állva a következményekhez. Ennek eredményeképp hörögve köhögtem, mint a fene, udvariasságból félrehajoltam. Eléggé megerőltettem a tüdőmet a merüléssel, ehhez képest egy kentaurt megszégyenítő sebességgel rohantam a hülyesége. Elismerem, nem volt a legbölcsebben cselekedtem, viszont ahogy kifújtam a füstöt és láttam felszállni, pár darabkát felragadott a gondjaimból és elvitte őket magával a világűr felé.  
- Eléggé limitált dolog ez az élet – elraktam a dobozt, majd kényelmesen, szétterpesztett lábakkal ültem tovább Noa mellett – Egy… családtagról van szó, akit elveszíthetek. Megesz az ideg, ha rágondolok, hogy elmegy azelőtt, hogy elmondhatnám magamról, mennyi mindent tanultam az életben ilyen fiatalon. Ő most biztosan szétaggódja magát miattam, távolról is próbál útmutatást adni, én viszont…
Elharaptam mondatom végét. Túlságosan szomorú lett volna kifejezni, hogy én cserébe nem tudok a szerettemnek segíteni.
- Mondjuk azt, hogy csak botladozom – kicsúszott egy szórakozott, rekedtes kuncogás. Hozzátartozó szempár emelkedett a férfira, miként próbáltam oldani a helyzetet – Mint Bambi. Ez egy mugli mese egy mugli növényevő állatról, aki addig csetlett-botlott, hogy aztán felnőtt valahogy. Büszke teremtmény lett belőle és sokat tudó. Ha nem indiszkrét kérdés, meddig voltam lent körülbelül? Tudod... A vízben.
Kíváncsi voltam erre eddig is, de nem igazán mertem rákérdezni korábban. Kellett egy kis idő, hogy szembe tudjak magammal nézni. Tekintetem akaratlanul is visszasiklott a tóra. Ahhoz képest, mennyire képtelenek vagyunk kihatással lenni mások életére, Noa határozottan inspirált arra, hogy folytassam nehézségeim ellenére is. Na, nekem ebben mutatkozott meg a tanár valódi értéke, ezért fogtam vissza magam általában, ha jelen voltak. Mindegyik másként viszonyult a diákjaihoz, de láttam azt ennyi idősen is, hogy biztosan szar ötlet kekeckedni velük. Megvannak nekik is a maguk gondja-baja és amikor lefekszenek nap végén, ugyanúgy egy embert kapunk, rangjától, származásától függetlenül.

Stephen

Oshiro Noa professzor

Kézzel tapintható különbség volt a környezetemben, ugyanis amikor felfogni próbáltam a világot és magammal vívódtam, minden bebetonozott földútnak tűnt; lezártnak amiből nem terem semmi jó, ami virágként örömöt vihetne mások életébe. Talán férfiként nem túl maszkulin épp ezzel példálózni, de ha sikerült átadnom vele azt, amire gondoltam, elértem célomat. Végre eltűnt tüdőmből az a korábbi ólmos nehézség – könnyű volt és úgy éreztem, hogy meleg bizsergés futott bőröm alatt. Éltem a felém kinyúló lehetőséggel még úgy is, hogy addigra már némileg stabilan álltam. Emiatt épp csak felé nyúltam, nem fogtam rá Noára félvén, esetleg magammal rántom.
- Na hát akkor siessünk, a végén még megugat! – mutattam a vízre vigyorogva. Nyugtatólag kezemet vállára tettem, hasonlóan ahogyan ő csinálta nekem, amikor szükségem volt rá – Minden rendben.
Azzal mellé léptem, egymás mellett haladva mentünk a padokig. Jól esett ülni, nem hittem volna, hogy ennyire leamortizál még állni is. Kényelmesen a támlának vetettem hátamat, figyeltem Noa cigigyújtási módszerét és fejemet ingatva elfordultam. Egyrészt nekem egyelőre elégnek bizonyult az öngyújtó is, másrészt most a füst zavart, hanem a bűzrúd torokizgató hatása, ami hatványozottan igaz volt a történésekből fakadóan, és nem segített a kiszáradás se. Valószínű limitálva az idő, amit eltölthettem idekint, s lassan a végét járta bizonyos értelemben. Eddig macskaként tudatosan kerülgettem a vízzel teli kádat, az utálatos képet, hogy mehetek a gyengélkedőre, de bennem volt túlságosan is a félsz. Inkább úgy döntöttem, reálisan állok a problémához, ott alszom, legyen a legnagyobb problémám egy-két éjszaka, nulla pánikrohammal meg valami frissítő bájitallal amitől kevésbé érzem csiszolópapírnak a nyelvem.
- Aaaz igen, nem hezitáltál! Ez a beszéd! – lelkendeztem miután hamar rákapott ajánlatomra. Tudom, szörnyű vagyok. Rossz szokások rabja, Noa meg jött utánam. Ebből leszűrtem, valószínűleg rutinos dohányos. Mikre rá nem jön az ember ezen az estén... Örültem, hogy most kifejezetten vevő az együtt cigizésre. Eddig csak magamról rizsáztam főleg, bele sem gondolva, neki min kellett keresztülmennie az elmúlt percekben. Szegény. Vajon hogy bírja idegekkel? Próbáltam a helyébe képzelni magam, leadni az anyagot, dolgozatot íratni vagy büntetést kiadni. Egyáltalán adott ki büntetést valaha? Noáról soha semmi ilyet nem hallottam, szóval vagy tényleg megfogtam vele Merlin lábát, vagy kurva jó cselszövő aki mindent is eltussol.
- Sajnos ráfáztam és fixen el fogom veszíteni. Végső stádiumú rákos beteg. Későn derült ki. A mi világunkban sincs olyan mágia vagy elixír ami azt rendbe hozza – lemondón csóváltam fejemet, nagyot szippantva a cigiből. Vége felizzott, megvilágította és kiemelte a gond terhétől ráncos homlokomat. Aztán még látszódott a parázsban, ahogy vonásom egyszerint kisimult. Ezúttal kis ideig benntartottam a füstöt, majd mikor már nagyon kapart bent, csak akkor fújtam ki. Köhögés ezúttal nem lett belőle.
- De. Büszke rám. Mondta is nem egyszer. De én nem érzem úgy, hogy eleget tettem neki. Vagy érte – kezdtem elveszni szavaimmal. Tanácstalanul álltam azelőtt, miként fejezhetném ki magam – Mi van, ha túlgondolom? És egyszerűen csak rohadtul sokat várok magamtól.
Az utóbbi pár szót csakúgy magamnak mormoltam félig a múlton merengve.
Mindenki botladozik, huh.
Picit megrogytam, őszintén. Felébredt pár nehéz érzés amit le kellett birkózni és ez volt az oka, hogy nem figyeltem oda a beszélgetés irányára. Ismét nehéz témába vágtunk bele, ezúttal viszont észrevettem ezt a „botlást”, és úgy döntöttem, megpróbálok lazítani a beszélgetésen és rajtunk is valamennyire.
- Értelek… azt hiszem – görcsösen nevettem – Nekem is eléggé összefolyt az idő. Nemrég még a háztársaimat láttam lelki szemeim előtt, aztán következőleg a vizet. Nagyon fura filmként játszódott le bennem minden. Most meg itt vagyok.
Kicsit ferdítettem az igazságon. Ha csak Somit emelném ki, az lehet furán menne át és őszintén? Azért nehéz bevallani, hogy a többieket hiányolnám. Arról nem beszélve, hogy egyenesen lehangoló tragédia lenne rólam más formában hallani. Fejben összeállt, hogy mit kell tennem. Elcsendesültem, elfogyasztva maradék cigarettámat, aztán a pad szélének nyomtam. Volt mellette tisztes kuka, oda ültömben behajítottam a csikket.
- Hé Noa - szólaltam meg hirtelen, megtörve a közénk furakodó csendet - készültem neked valamivel. Szeretném ha befogadnád.
Óvatosan felálltam, majd letérdeltem előtte. Kezeimet úgy fordítottam, hogy ujjakkal egymással szembenézzenek. Ezután kimért mozdulatokkal óvatosan letérdeltem és mélyen meghajoltam, homlokommal a földet érintettem. Úgy mozdultam, mint akiben hirtelen lámpát kapcsoltak és megértett nagyon sok addig ismeretlen dolgot.
- Őszintén sajnálom, hogy múlt hét szerdán már el se mentem. Már akkor is nagyon sok… minden vájkált bennem. Hálás vagyok azért, amiért tanítasz. Bármit is gondolsz, azért is hálás vagyok, mert küzdöttél értem – rövid hatásszünetet tartottam, hogy elérje őt üzenetem, majd folytattam - Lehet önző kérés lesz, de szeretném, ha tovább vehetnék tőled különórákat. Nem szeretnék a jelenlegi szintemen leragadva lenni.
Hangomból őszinteség sugárzott és… mintha az addig mélyen lakozó elszántságom is kezdett volna visszaömleni belém. Meghoztam életem egyik fontos döntését: nem akartam, hogy érdeklődésem Noa tárgya iránt semmivé legyen, s úgy tűnjön, mint aki csak kiutat keresett a sötét alagútból. Amikor nála jelentkeztem magánórákra, fogalmam sem volt arról, hogy a találkozásunk számára legalább annyira sorsdöntő lehet, mint nekem – ezt most sem látom igazán, de amikor félve felpillantottam, válaszát várva kimondatlan kérdésemre, halvány mosoly futott át arcomon. Vissza is utasíthatott, viszont örökké bennem lesz az, hogy megkönnyebbültem, és neki is a listáján szerepel, hogy akárhogy nézzük, megmentette a hátsómat.

Stephen

Oshiro Noa professzor

A humor tulajdonsága, hogy betonként leplezi a kátyút. Lepedőbe burkolózva elrejtettem valódi kilétem az emberek elől, mert így nem kellett a sötét szubsztanciát érinteniük - azt aki valójában voltam. Csupa depresszíven áramló, ólmos gondolat! Szikla nehézségű érzelmek. Vontatott szavak. Segítség! Fuldoklom. Néma habok közt kinyúló kéz vagyok. Elvont diák. Kirekesztett. Egyedül... vagyok... voltam is mindig magammal. Noa elhitette velem, hogy lappang bennem valami. Van potenciálom véghez vinni bármit, amit akarok. Nem láttam, milyen szinten kötjük a másikhoz a boldogságot, pedig én aztán feladtam és csak kilépőt akartam. Megint mosolygott. Jó időben lőttem el a poént. Én is mosolyogtam. Tudom, hogy amit tettem, legalább hetekig hatással lesz rá. Ezentúl  számolnom kellett tekintetével és a bűntudattal amit magunkba vetettem. Vakon megbíztam benne, mert valami összekötött bennünket. Nem láttam át mi ez egész pontosan. Komplex. Háló--. Sorsszerű? Felszálló cigaretta füstöt láttam. Mögötte fénypontokat. Réges-rég nem ott vannak a csillagok, ahol mi láttuk őket.  Olyan távolságra húzódnak tőlünk, hogy ez csak a lenyomatuk. Attól még szép. Megnyugtatott. Hagytam vérembe áramolni a nikotint, ami lassan jégként oldódni kezdett.  Nem éreztem fuldoklást, se halálvágyat. Le tudtam ülni, egy harmadik fél nézőpontjával elemezni gondolataimat. Mindazt, amit csináltam. Ebből kifolyólag éreztem, hogy Noának nem kell könyörögni. Ha nem látta szükségesnek, valószínű úgy se beszélt a tapasztalatairól. Őt aztán fogóval is vallathatták. Nekem muszáj volt jelezni mi történt a gyengélkedőn. Kivizsgáltatnom magam.
Legyen fizikailag minden rendben. Utána jön majd a level two, elevezünk majd mentális szintekre.
- Nem tudhatod - viccelődtem. Csak perifériából pillantottam rá. Visszavettem magamból. Fejemet csóváltam - Csak sima cigi.
Merengve előhúztam a dobozt, úgy téve, mint aki bizonytalan volt, hogy tényleg a jót vette -e. Visszacsúsztattam a különböző dohányzásellenes képeivel együtt, és becipzároztam. Tűnődve ittam szavait. Elmémbe raktároztam teljes jelenünkkel együtt. Meghittség. Megértés. Csend. Cigaretta. Csillagos égbolt. Mondja valaki, ha nincs meg részben, amire csak vágyni lehet!
- Tudom.
Szavak nélkül, tekintetemmel kommunikáltam. Felváltva pásztáztam bal és jobb szemét. Felvontam szemöldökömet, aztán komoran homlokomat ráncoltam. Ajkamba haraptam. Végül elfordultam letörölni feltörő könnyeimet. Amikor visszapillantottam, Noában sok mindent láttam, ami emberi nyelvezettel élve felkavaró. Csak magamat tudtam ismételni, majd mély meghajlással bocsánatkérést tanúsítani.  Éreztem valahol, még ha nem is vallaná be, hogy megkedvelt, én pedig önként majdnem kisétáltam az életéből. Sok fejfájást okoztam neki. Közel álltunk egymáshoz. Kölcsönös megértésre találtunk a másikban. Mély volt ez. Nem görcsös. Nem spirituális. Az én olvasatomban puszta szerencsénél több, hogy túléltem. Kérésére felálltam. Bármikor tanárként élve erélyesebben is szólhatott volna. Mégse tette.
- Köszönöm szépen - immáron letörölhetetlen vigyor terült szét arcomon - Jó lélek vagy. Ne hagyd, hogy bármi sarokba szorítson. A tudatunk mindennél erősebb. Előnyei közt van a taníthatósága.
Nem kellett beszélnie róla. Biztosan ő is sok mindennel küzdhetett. Arra próbáltam rávilágítani, ha minden ennyire fejbe dől el és feldolgozható, akkor az agyunk egy remek, programozható mikroprocesszor. Leráztam a végtagjaimat. Stabilan álltam, nem kellett segítség. Egymás mellett lépkedve tértünk vissza a kastélyba.
- Én akkor erre. Jó éjszakát - intettem, aztán poénból balommal egy békejelet formáltam, tenyérrel kifelé. Hozzá esetlenül vigyorogtam. Végül felmentem a gyengélkedőre. Meglepetésemre az egyik exem is dolgozott és lefagyott jelenlétemtől. Elmeséltem neki a történéseket. Mintha csapot nyitottak volna, ömlöttek belőlem a szavak. Egyiket másik követte, enyhe levegővétellel. Megeskettem, hogy tartsa a száját. Voltak fenntartásai, kihúzott szemeivel felkoncolt, miközben tetőtől-talpig újra és újra végigmért. Végül lassú bólintással egy ágyra ültetett. Összesen négy napot voltam bent. Az igazoláson, amit a tanároknak mutogattam, hányás-hasmenés vírusa állt. Nem a legkreatívabb, de elnevezésében lapult ereje. Ámbár asztronómia tanárom szavaira szűkösen reagáltam így a végére, visszhangjuk annál élesebb maradt. Sokszor ismételtem őket magamban. Így megindultam az úton egy kellemesebb jövőkép felé.