Büntiben

Ó, Te drága pihe puha ágyikó! Azt a kevés időt is, amit Leonie a társaságában tölthetett volna, elvette a gonosz banya, aki valószínűleg most arra játszik, hogy miután tegnap jól megdolgoztatta őket, ma beveti őket a kemencébe, amit sanszosan illegális diákégetésre használ. Oké, mondjuk a Könyvtár elég biztonságos helynek tűnik… tűnne, ha nem éppen éjszaka lenne, amikor senki nem hallja meg a ropogó tűz hangját, de még csak a sikolyt sem.
-Jó éjt! – Lép be ásítozva a helyiségbe. – Vagyis jó estét! – Javítja ki magát, miközben szemeit dörgölve elindul a diktátor asszony felé. Szemei alatt sötétlő karikái olyanok, mintha az olimpia jeléből lopta volna őket, csak nehogy ezért is büntetést kapjon. Bár igazából a lelkét kevésbé viseli meg a dolog, még jól is szórakozott tegnap éjjel, minden nehézség ellenére. Az egyetlen baja az, hogy szervezetének szüksége van az alvásra. Mégpedig jó sokra, mert fittségének bizony ez a titka.
Mirával való kinézetük szöges ellentéte egymásnak. Míg az említett, úgy látszik, titkárnőset akar valakivel játszani a kastély egy rejtett szegletében, mikor már senki nem látja, addig a kis vörös konkrétan kezeslábas pizsamában és mamuszban van. Utóbbi amúgy is szokása a kastélyon belül, az előbbire meg ráhúzott egy méretes pulóvert.
-Vuhhúú! Én vagyok az első! Ezért kapok valami piros pontot? – Élénkül fel kissé, amint megteszi az év felfedezését. Természetesen komolyan is gondolja, legalább annyira, mint hogy a földön a legnagyszerűbb találmány a karácsony. Mert tényleg.
-Mész valahova? – Néz végig a lányon, igazából nem is nagyon hagyja, hogy megszólaljon, ez egy rossz szokása. Ha egyszer nekiáll beszélni, muszáj kiadnia magából mindent, nehogy megálljon lelki fejlődésében.
-Mert igazán csinosan kiöltöztél. Nekem is így kellett volna? Csak nem fellépünk valahol? – Kérdezi szinte rémült tekintettel.
-Előre szólok, hogy az énekhangom zuhany alá való, zongorázni is csak keveset tudok, és… Neked van egy oroszlánod! – Végre feltűnik neki ez is. A hadarás után nagy levegőt vesz, és közelebb lép. – Megnézhetem? Megfoghatom? – Félő, hogy Amirának ez így egyszerre túl sok lesz, és menten nyakkal együtt szedi le a fejét a helyéről.

Gilbert általában nem volt ellenséges, inkább kicsit távolságtartó- bár szívesen beszélgetett másokkal, inkább csak felületes, hétköznapi témákról, még ha ki is buktak belőle komolyabb kérdések. Azokat egyébként sem szerették az emberek. El tudta képzelni, hogy nehéz lehet most elfogadni derült égből villámcsapásként jött hasonlóságukat és a tényt, hogy talán jobban érti a másikat, mint az azt szeretné. De az, hogy nem futamodott meg, valahol bíztató jel volt. Ahogy megismételte a nevét, picit elmosolyodott és biccentett. Aztán az eddig írtak fölé, a margóra firkantotta a válasz és kérdését.
Hívj nyugodtan Gilnek, vagy ahogy szeretnéd. Jelent valamit a neved?
Kíváncsi volt, mert szerette az érdekes, idegen hangzású szavakat és neveket. Alapból a Minnára emlékeztette, de az női, illetve japánul annyit tesz, mindenki. Aztán visszakapta az álarcát és erős késztetést érzett, hogy azonnal fel is vegye, újra elrejtve magát, de... itt ültek egymás mellett, a válluk időnként összeért és már úgyis látta őt. Nem érezte így helyesnek, úgyhogy csak magához szorította a fekete, tollas maszkot, míg csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy a másik fiú elolvassa a neki szánt sorokat. Figyelte az arcát, ám alig valamit tudott leolvasni róla, csak a tekintete változott a szavaktól. Végül Min elvette a pennát, nála pedig a ceruza maradt, de nem bánta- nézte, ahogy megtölti az oldalt, ám nemcsak a szavakat, a betűket és formájukat is leste.
Az első mondatra csak egy idézetet kanyarított, vele azonos magasságban a szemközti oldalra, egyikét azoknak a gondolatoknak, amik leginkább megfogták. Sokat olvasott, mert a szavakból, történetekből merített ihletet kicsiny, zárt világában.
"Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában."

//K. Gibran//

Aztán megállt, gondolkodva, és kisebb szakaszokban válaszolt, ahogy a gondolatok megszülettek, talán töredékesen.
Nem hiszem, hogy annyira okos lennék, csak igyekszem mindent megérteni. Nem tudtam visszaütni és nem is lett volna értelme. Gyenge vagyok hozzá. Az én szememben ez volt a könnyebb út- elbújni, nem vágni vissza, nem is reagálni, csak várni, hogy elunják. De a nyelvemre nem nagyon tudok lakatot tenni.
Igazából nem lehet visszafordulni. Nem tudod meg nem történtté tenni a dolgokat. Ám ettől még nem kell hagynod, hogy mások irányítsák az életedet.
A változáshoz mindenkinek idő kell és szerintem nehéz, sok dolog befolyásol és visszahúz. Én is próbálkozom, rá akarok jönni, milyen vagyok valójában, anélkül, hogy másoknak akarnék megfelelni.
Ha segítséget kérsz, tudnod kell, miben és kitől. Végig kell gondolnod, hol van a legnagyobb baj és onnan indulni el- lehet, hogy sok dolgot te is meg tudsz oldani. Tulajdonképpen az, hogy beismered, hogy segítségre van szükséged, az első ilyen lépés.
Elsőre nem értette meg, hogy az utolsó mondat kimondatlan kérés volt- elvégre ő, aki odáig sem jutott el, hogy megváljon álarcától, aligha lehetett sikertörténet és igazi követendő példa. Megszokta, hogy önálló legyen, hogy inkább ne kérjen segítséget, hanem saját erejére támaszkodva próbáljon boldogulni. Ott volt, vagy lett volna a nagyi, de őt nem lehetett mindennel terhelni és úgy érezte, épp elég, ha az öreg, sokat megélt hölgy a szeretetét adja. De ahogy másodszorra olvasta, rájött, mi fölött siklott el, és felnézett, pár pillanatig bizonytalanul fürkészve Mint, mielőtt lassan, tétován elkezdte volna írni az utolsó sort.
Ha szeretnéd, megpróbálhatok segíteni. S cserébe, ha sikerül, lenne egy kérésem.
Nem árult el többet, mert tudta, mennyire összezavarja az embereket, ha ilyesmivel áll elő; s pont a kívánság milyensége miatt kötötte a sikerhez.

Érdekes, ma mindenre számítottam, csak egy ilyen beszélgetésre nem. Ráadásul a lány elég fiatal ahhoz, hogy ilyen életfelfogással rendelkezzen, de lám, csalódhatok én még pozitívan a fiatalságban. Az tuti, hogy én ennyi idősen nem voltam ilyen tág látókörű, sokkal inkább elvarázsolt, aki hitt még a csodákban...csodák ma is vannak, de inkább hívjuk őket a meglepetés erejének, az igazi csodák elég ritkák, még a varázslók között is.
-  Ohh olyankor elég nehéz megállni, de amióta itt vagyok, már kifejlesztettem magamban ezt a képességet. Itt mindig rengeteg finom étel van. Ha nem figyelünk oda a végén majd csak gurulni tudunk a folyosókon.
Ahogy elképzelem a jelenetet, rögtön felnevetek. A jónak mindig nagyon nehéz ellenállni, ez tény. Főleg, hogyha ennyi csokiról meg sütiről meg mindenféléről van szó. De azt hiszem én már túl tapasztalt vagyok, egyszer mindenki eléri ezt a szintet, kivéve Zora...ő rengeteg édességet eszik.
-  Akkor mindenképp hozzád fordulok majd, ha szükségem van valamire, de vigyázz mert szavadon foglak.
Előkerül a dorgálós anyucis hangnem. Még az ujjammal is figyelemre intem, a színjáték végén pedig, úgy ahogy szoktam felnevetek, egész jó hangulatom kerekedett így a végjátékra.
-  A legtöbb gyümölcsöt nagyon szeretem, De a kedvencem az dinnye és az eper. És neked?
Összevonom a szemöldökömet. Tényleg ezek lennének a kedvenceim? Mindig más kedvencem van, attól függ melyiknek van épp szezonja. Miközben várom a választ, kipillantok az ablakon és megmerevedek, sötét van. Tényleg ilyen késő lenne? O alakot formáznak az ajkaim miközben felkelek a székről, el fogok késni.
-  Ne haragudj, de mennem kell. Azért remélem még találkozunk, biztos megtalállak a Navineben igaz?
Miközben beszélek már indulok is az ajtó felé. Le fogják harapni a fejemet és ezt nem csak képtelesen értem. Már épp kinyitom a társalgó ajtaját, amikor visszafutok a lánykához és nyomok egy cuppanósat az arcára.
-  Nagyon örültem, Sharlotte.
Bólintok és már szaladok is kifelé, végig a folyosókon.

Kettes számú elégtétel

A múltkori büntetésben rosszul kellett volna magát éreznie. Ahhoz képest amit a muglisuliban kapott! Körmösök minden mennyiségben. Tetszett neki a játékos feladat, de azért a gombóc még mindig ott volt a torkában a másik bünti miatt.
Sajgott a karja, izomláz gyötörte, de kedvelte ezt az érzést. Megérdemelte. Ha már így alakult, nincs mit tenni. A múlttal nem szeretett törődni, fölöslegesnek tartotta azokon rágódni, amiket több mint egy hete tett.
A hétfő estéjét katona hurcolással töltötte. "Gondolkodjunk pozitívan: úgysem volt programom, Leonnal lehettem és még Mira is jól szórakozott. Mennyi ember szeret velem foglalkozni!" Hajnalban ért vissza a szobájába, és jelmezestül bedőlt a vetetlen ágyba.
Szinte az egész napot átaludta, mivel nem volt sok órája. Kellett neki a pihenés, mert ma éjjel is dolgozni fog. Nappal meg amúgy is jobban szeret aludni. Azt mondták rá, olyan mint egy bagoly. Nappal alszik, éjjel él. Este nyolc körül ébredt. Teljesen átállította a testi időjelzőjét, amelyik néha csilingelt a fejében, jelezve, hogy hahó, kelj már fel!
Felkelt, nagyokat ásított. A tükörben egy karikás szemű nindzsa-féleség látványa fogadta. Felkapott egy köteg ruhát és elrohant fürdeni. Órák hosszat áztatta magát a forró víz alatt. Imádta a vizet! Mire rávette magát, hogy leállítsa a víz csobogását és felöltözzön, észrevette, hogy tíz perce maradt minden másra. Semmi smink és ékszer nem volt rajta, úgy indult el a könyvtárba.
Gyors gyaloglásból futásba váltott, hogy időben odaérjen. Tíz előtt egy perccel berobbant a csendes helyiségbe. Sokszor őrültnek nézik, amikor csak úgy kedvtelésből hangoskodik. Az őrülteket pedig egy hajszálvékony kerítés választja el a zseniktől.
Amira egy székben ült, ölében az imádnivaló oroszlánjával. Hova készül ez ilyen ruhában? Diszkóba? Mit fognak csinálni? Egyre több kérdés merült fel benne, amikor meglátta a Mira öltözködésével szöges ellentétben álló pizsamás-mamuszos Leonie-t is. Újra az arany középutat választotta egy teljesen átlagos ruhával, szerencsére. Biztos ami biztos, jobban nézett ki most, mint a sállal a fején.
- Sziasztok! - köszönt vidáman. Az, hogy könyvtárban voltak, növelte a jó kedvét. Egy mondat visszhangzott a fejében. ~ Mindent elvehetnek tőlünk, családot, barátokat, értékeket, de a magunkba szívott tudásunkat és az emlékeinket örökre megtarthatjuk. ~ Ezért szokott tanulni és csintalankodni.
- Szevasz Leó! - feltétlenül szükséges volt köszönni külön ennek a tüneménynek.  Silana állatbarát lévén minden élőlényt kedvelt. (Kivéve a pókokat és egyéb undorító rovarokat.) Ezért odaguggolt és megsimogatta a jószágot. Halloweenkor is megsimogatta, ezért nem kérdezte meg újra, szabad-e. Ha leharapja a kezét, akkor... Akkor sajnos el kell majd kísérni a gyengélkedőre.

Eközben Silver a fürdőszobában toporgott. Végre sikerült kijutnia a fekete labirintusból, így újra levegőhöz jutott. Tudta, hogy egyedül van. Gazdája szagfoszlányait megérezve összezsugorodott, és követve az illat vonalát, utána indult. Egyenesen a könyvtár nyitott ajtaja felé.

Lányok

Leo mindenkinél jobb társaság, és komolyan ragaszkodóbb, mint mondjuk Kristóf. Nem ismerte Amira Lovedayt, de két csöppséget is köszönhet neki. A cicáját, és a kisfiát. Az elsőt legtöbben tudják, viszont Danielről jóval kevesebben. Ezt nem köti minden jöttment orrára, csak annak nyilvánvaló, aki beférkőzik a szobájába, és felfedezi a bekeretezett családi képüket, amin hárman -a két anyuka és a fiú- mosolyognak.
Tehát a kis oroszlánnal kettecskén, csendesen várták a két lányt. Míg Mira simogatta állatkáját, ő néha jólesően felmordult. Viszont éles váltás következett be, amikor a vöröske megjelent a könyvtárban. Felpattant, de gazdája ölében maradt, csak mereven ült, és bámult az érkezőre. Ahogy nekiállt beszélni, halkan morogni kezdett, egyáltalán nem olyan édesen, mint ahogy korábban.
-Nem számítottam jobbra -vonta meg a vállát a prefektuskisasszony kifejezéstelen arccal és hanggal, a kérdéseket figyelmen kívül hagyva. Miközben odasietett Leonie, már végignézett rajta, és elhúzta a száját a látványtól. Csodálatos pizsama.
Amint a lány felfedezte, hogy büntiadója ölében egy élő oroszlán pihen, máris megakarta fogni, és megnézni. A zöldszemű úgy nézett rá, mint egy dilisre.
-Ő nem látványosság és nem plüss akit csak úgy fogdoshatsz -adta a választ, amiből nyilván érezni lehetett a nemleges választ. Egy az, hogy utálja amikor hozzányúlnak a drágáihoz -beleértve párját is-, a másik meg, hogy láthatólag az állat sem örült volna túlságosan, ha plüsscicaként kezdik el kezelni. Morgott, és az éles fogsorát is megvillantotta.
-Ülj le, oké? Ha Silana megjött, mondom a feladatot -fejével a vele szemben üresen ácsorgó székre bökött, míg nyugtatásképpen egyik kezével Leot simogatta, a másikkal viszont odanyúlt a zöld pergamenekhez, és körülbelül tizenöt lapot odatolt Leonie elé. Nem mondott rá semmit, hogy miért vagy minek, főleg mivel pár másodperccel később betoppant a másik jómadár is. Biccentett neki, a következő lépésre azonban nem számított. Silana leguggolt Leohoz, amit Mira csak akkor vett észre -mert közben másfelé járt a tekintete-, amikor úgy kellett visszarántania a nagymacskát. Önvédelemből üvöltött fel, és kapott a lány keze felé. Persze nem harapta meg, csak elakarta ijeszteni.
-Örülnék, ha nem lennétek ilyen bátrak, ez nem egy jópofa kis puffskein, akit bárki nyúzhat kedve szerint -vetette oda flegmán, és kissé dühösen. Az állatra nem szólt rá, ő csak védte magát, majd a gazdi szavait hallva odabújt az állához, és nagyot pislogva elhelyezkedett úgy, hogy a feje a lány felé legyen. Farkával erőteljesen jelezte, hogy nincs kedve az estéhez.
-Ülj le, de ne Leonie mellé, inkább az asztal végéhez -mondta neki, majd pálcájával intett, és a többi pergamen odareppent a lány számára fenntartott helyhez.
-Remek. A büntetésetek az lesz, hogy leírjátok a Szabályzatot öt példányban, gyöngy betűkkel. Ha már ennyire nem vagytok vele tisztában, ideje a fejetekbe vésni. Silana, menj és keresd meg. Együtt nem mentek -a végén megingatta a fejét, és sürgetően pillantott rá.
Azután, hogy a rellonos elindult a könyvek felé (ugyanis ha nem indult el, Mira megküldte pár átokkal ami lépésre késztette), a feketeség Leonie-ra nézett.
-Láttam a katonákat felsorakozni, nagyon szuper kis látványosság. Volt. Kár, hogy kénytelen voltam az összeset félbevágni -arcán igazi érzelemnek tűnő szomorúság mutatkozott. Különben ebből semmit nem érzett, csak a színésznő énje gondolta úgy, hogy megsajnálja egy pár másodperc erejéig a játékokat, és a lányt is.
Amint a másik lány visszatért, a vöröske lett útjára bocsátva, hogy megkeresse a Szabályzat egy másik példányát. Nem egy túlzott nehézséggel járó feladat az előkerítése, az viszont már nehézkesebb, hogy egy éjszaka alatt írják meg. Mármint nem bele kell sűríteniük, hanem fordítva, ki kell tölteniük az időt.
-Reggel hatig írjátok, korábban nem mehettek el, ugyebár gyöngybetűkkel, és meg ne halljak egy pisszenést se, különben mehettek ágytálakat is tisztítani, vagy a Kísértetházat kitakarítani szombaton.

Éjjeli baglyok

Végül is választ azt pont nem kapott egyik kérdésére sem, de mi másra számíthatott volna. Úgy látszik Amira éppen a nehezebb napjait éli, és azért ilyen morcos. Legalábbis nem létezhet olyan ember, aki egyfolytában ilyen kis agresszív volna. Megvonogatja a vállát, inkább nem veszi magára ezt a modort. Vet még egy vágyakozó pillantást az oroszlán felé, majd a mutatott hely felé lép, és lehuppan a székre.
-Pedig pont úgy néz ki – Ásít egyet, és elkotor egy vörös tincset szeme elől. – Olyan, mint Trillian, csak kicsit nagyobb nála. De azt tudtad, hogy az állatok megérzik a gazdájuk érzelmeit? Ha nem lenne ilyen rossz kedved, ő is biztos kevésbé lenne morcos. Persze én is biztos rosszkedvű lennék, ha egész éjszaka fent kéne maradnom… - Egy pillanat gondolkodási idő – Ja, nem is.  – Kezd el ismét derűsen magyarázni, de abbahagyja, amint Sil színre lép.
-Szia! – Köszön neki még inkább felvidulva, és még integet is mellé egyet. – Neked nincs izomlázad? Reggel eszembe jutott, hogy ilyen edzést kellett volna tartani az idény alatt. Akkor most sokkal izmosabb lehetnék… - Egyszerűen nem tudja befogni a száját. Csak akkor, mikor a lány elmegy szabályzatot keresgetni, és újból kettecskén marad az év diktátorával.
-Ugye milyen klassz volt? – Vigyorog a lányra, de rögtön le is olvad a mosolya, amint megtudja, mi lett fabábuk sorsa.
-Te… megölted őket? – „Anyuuu! A csúnya néni tönkretette a játékaimat!” Legalábbis szíve szerint ezt mondaná, de aztán vesz egy mély levegőt, és oldalra biccentett fejjel folytatja.
-Talán jobb is így. A csatamezőn meghalni nagyon hősies. Meg aztán mihez is kezdtünk volna utána velük? A szobámba biztos nem fértek volna el. – Elképzeli a jelenetet, ahogy Amira hatalmas kupacba rakta őket, begyújtotta az egészet, és ördögi kacajjal, fura rigmusokat kiabálva körbe-körbe ugrált a tűz körül.
-Micsoda? – Kap észbe idétlen vigyorral, mikor Sil visszaér. – Persze, megyek már! – Meglepően energikusan pattan fel a székről, és elvágtat a szabályzat után. Tudja is ő, hogy merre kell keresnie! Egy darabig elkóvályog, mire rátalál, ami addig oké, csak leszedni kéne valahogy. Lábujjhegyre áll, és elkezdi kifelé rángatni, viszont amekkora mázlija van, kiránt egy adag másik kötetet is, és borul minden.
-Semmi baj, semmi baj! Még élek! – Szól ki a lányoknak, miközben elkezd mindent visszapakolni a helyére. Mikor ezzel végez, visszaugrándozik a helyére, és lehuppan a székre.
-Ezt komolyan öt példányban kell leírni? – Átlapozza a hivatalos irományt. Ennél izgalmasabbat ki sem találhatott volna ez a banya. Főleg nagy büntetés ez neki, hiszen amilyen hiperaktív, képtelen kussban írni egész éjszaka. Még egy tanórát sem tud végigülni… azt hiszem, erre mondják, hogy nem iskolaérett. Akkor mi a jó kutyafülét keres itt? Talány… Mindenesetre maga elé húz egy lapot, és nekiáll másolni. Nagyjából öt percig bírja csendben, mikor felpillant, és Silana papírja felé kezd kacsintgatni. Amolyan "Te hol tartasz?" stílusban.

Büntiben, vöröskével és (pasi)hódító Napóleonnal

Leonie izomlázas kérdésére egy merev bólintást kapott válaszul. Nem akarta már a nap elején felidegesíteni a széken trónoló perszónát az "üres fecsegéssel".
Leo ugyancsak nincs jókedvében, mint a gazdija. Puha mancsából gyilkos karmok meredeztek, amik majdnem felsértették Silana bronzszínű arcát. Hát, igazán megnevelhetné, ha egyszer már egy ilyen ritka állatkája van. Silverrel azonnal el fog kezdeni gyakorolni, miután kiszabadult innen. Leonie-nak pitizni fog! Ő törődik és foglalkozik a háziállatával, nem úgy mint - pillantgatott Amira felé - egyesek.
Megforgatta a szemét, míg Amira leszidta őket. Lennénk? Többesszámban? Netán Leon is taperolta volna az oroszlánt? Itt mindenbe bele kell keverni a másikat? És még Leót védi. Tüntetően elfordult a diktátorasszony elől.
Ahogy a jókislányok szokták, engedelmesen leült a popsijára Leonie-val szemben.
- Hmm, hmm... - ennyit tudott kinyögni a gyöngybetűs részre. Úgy írt mint egy fiú. Várjunk csak!
Hogy mit keressen meg? Most bújócskáznak vagy mi van?
Komótosan felállt a székből, puszta tudatlanságól nem indult neki gyorsabban. Körbenézett és elindult a polcok rengetege felé. Hát persze! A Szabályzat! Ötször... Mira csak lusta volt rendesen előkészülni, vagy egyenesen élvezi a bolyongását? Lassan lépkedett a sorok között, keresve a könyvet.
Periférikus látásában valami megmozdult. Odakapta a fejét, és nyitva maradt a szája. A Szabályzat feletti könyvsoron terpeszkedett eredeti méretében az aprósága. Remélte, hogy Amirának nem tűnik fel az ezüstös villanás, különben neki annyi. De neki is itt volt védelmezőleg a házikedvence! Eltervezte fejében, hogy  Leonie tudtára adja: Nincsenek egyedül!
Megfogta a Szabályzat egyik példányát, és peckesen visszalépdelt a székéhez.
Egy éjjel alatt írják meg az egészet, méghozzá ötször? Normális ez? Persze őkelme a pálcáját használta még a lapok kiosztására is, nekik bezzeg nem lehetett varázsolni, legalábbis gyanította, hogy nem lehet.
Leonie megrohamozza a könyvespolcokat, és leemel egy könyvet. Neki lábujjhegyre kellett állnia, ami Silana orránál volt. Jaj, ez ledönti az összeset! Szerencse, hogy Silver eltűnt a katarzis helyszínéről. Felpattant a székéből és Leon segítségére sietett. Visszapakolta azokat, amik túl magasan voltak Leonie számára. Utána épp indult volna, amikor hirtelen ötlet által vezérelve szánt szándékkal kiverte a könyveket a törpilla kezéből.
- Haver, itt van Silver. Követett! Ja és óvakodj a fúriától! - súgta eszméletlenül halkan a vörös fülébe, miközben a többi könyvet is visszatették a helyükre. Bűnbánón lesüti a szemét, mivel tilos lett volna együtt mászkálniuk, de legalább a feketeség szeme előtt történt az akció. Ő maximum annyit látott az egészből, hogy ügyetlenül kiverte Leonie kezéből a maradék könyvet.
Mikor visszatért Leonie nyomában Mira a további büntetéseket sorolja, arcára kiül az elmebetegek szenvedélye. Kísértetházi buli, menő. Azért mégis inkább csendben üldögélt és türelmesen másolgatta a címlapot. Az első oldallal végzett, jöhet a következő. "Türelem, Sil! Ne siesd el, úgy csak összecsapnád!"
Éppen a második oldal felénél tartott amikor felpillantott. Leon a puskázók szellemével és szemtengelyferdülésével leste Sil lapját.
Ő próbált telepatikus üzeneteket küldeni neki, de mindhiába. Nem tanult okklumenciát, így fölösleges volt az egész. Az üzenetekben nagyjából ez állt: Mikor lesz már vége? Ne bámuld már! Most mi lesz? Álmos vagyok. Kötözzük le, és tűnjünk el innen...

Verocska  

Örültem, hogy Veronikának tetszett az ötlet, szerettem másokkal megosztani élményeimet, szerettem átadni azt az érzést, amit bennem keltett egy-egy vers vagy könyv olvasása. Ráadásul úgy tűnt, a lány nem beletörődésből mond igent, nem is tűnt terheltnek a gondolattól, tényleg szívesen beszélgetett velem erről. El is kezdtem gondolkodni, mi lesz az első, amit kölcsönadok a lánynak. Valami vidám jutott eszembe, ami passzol a személyiségéhez, ahhoz, amit először megmutatni vélt magából. Bár eszembe jutott egy olyan is, aminek a címében a lány neve szerepelt, de az nem épp a legüdítőbb olvasmány, nem akarom rögtön elrettenteni a lányt. Az élet játéka! Ez az! Ez a legelsők egyike, amit olvastam - villant át agyamon. Rövid, lényegre törő, lélekbe ható és tanulságos olvasmány. Alig vártam, hogy elhozzam neki. Illetve azt is, hogy ő mivel lep majd meg engem. Direkt nem árultam el neki, mire jutottam, had legyen neki meglepetés.
Egyre jobban belejöttünk a beszélgetésbe, és kis lendülettel egyre hangosabban is beszéltünk,még gesztikuláltunk is,  s ezen feleszmélve Veronika rögtön felkínált egy lehetőséget, miszerint látogassak el hozzájuk. Hihetetlenül megörültem neki, ennek talán látható jele is volt, mikor felegyenesedtem, mint akinek a hátára csaptak, és kitágítottam szemeimet. Ez a heves viselkedés nem nagyon illett a könyvtár meghitt csöndjébe, reméltem azonban, hogy nem zavartam meg senkit, de rögtön visszafogtam magam, a könyvtáros hölgy szúrós tekintetére különösen. Majd lelkendezek odakinn. Kedvem lett volna a nyakába ugrani a lánynak, mint ahogy a régi ismerősöknél bevett szokás ez.
A süti meg a tea különösen jól hangzott, szinte láttam magam előtt a jelenetet. A homályos szobát, ahol az újdonsült ismerősök helyet foglalnak egy-egy babzsákban, egymással szemben, balra tőlük található egy asztal, ami alig magasabb, mint a föld szintje, rajta a kancsóval meg a tál süteménnyel, amit könnyen elérünk ülve is. A két lány kezében a csere-könyv van, s néha megosztják egymással olvasott mondatuk mélységét vagy épp humorát. Alig vártam, természetesen rögtön hangot is adtam lelkesedésemnek, ami már fizikailag megnyilvánult.
- Term…természetesen elfogadom a meghívást, és hálás köszönet! Hova is megyünk pontosan? – érdeklődtem a részletekről, és próbáltam zavaromat leplezni, mely arról árulkodott, hogy hálám mérhetetlen, hisz még csak most találkoztunk, máris lehetőségem van elmenni hozzájuk. Csodálatos dolog a szimpátia két ember között. Éreztem, hogy ő sem húz falakat közénk, és hamar túlléphetünk a friss ismertség zavarán. Talán holnap már úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kellettek az ilyen emberek az életembe, főleg ebbe a még ismeretlen közegbe. Habár a kastély falai, s közössége sosem tűntek zordnak és idegennek. Talán ide tartoztam. Sőt, biztosan, hiszen akkor nem lennék itt. Na de elég az elmélkedésből, azt javasoltam a lánynak, induljunk útnak.
- Akkor mehetünk is, ugye?  - kezdeményeztem az indulást, becsuktam könyvemet, majd gyorsan elhelyeztem azt, vissza a helyére. Majd betoltam a székemet, kicsit meghúztam taláromat a vállamon, ellenőriztem pálcám helyét, aztán várakozón néztem Veronikára. Kaland. Izgalom.

Katniss

Kínzás

-Uhh, köszi! – Vigyorog a segédkezet nyújtó lányra. Bár lehet, hogy rendbontásért újabb büntetőmunkát kapnak. Ki tudja, Amira igencsak fogfájós ma este… vagy úgy általában mindig? Többet kéne a lánnyal találkoznia, bár az valószínű, hogy inkább zaklatásnak venné, ha Leonie egyfolytában a nyakán lógna.
-Naa – Méltatlankodik egy cseppet, mikor Sil-aj kiveri a kezéből a könyveket. Oké, hogy ekkora szerencsétlen, de még szívatják is mellé, ez igazán nem fair. Értetlenkedve kezdi felszedegetni, immár egyesével őket, és szépen visszarakosgatja mindegyiket a helyére. Azonban hamar megvilágosul az ellene elkövetett merényletet illetően. Silver! Áhh, az a cuki kisállat, csak nehogy Mira meglássa, mert valószínűleg példát statuálva levágná a fejét. Vagy valami hasonló…
-Nem is olyan vészes – Jegyzi meg, mikor visszaindulnak a helyükre, ahol is ugyebár nem sokáig bírja a kiképzést. Hogy fog itt ücsörögni egész éjszaka? Ez borzasztó! Inkább lenne a feladat, hogy egész éjszaka a kastély körül futkossanak. Sokkal több kedvvel csinálná azt, minthogy értelmetlen és felesleges szabályok tömkelegét másolgassa órák hosszat. Úgy tűnik, társa is hasonlóképpen elégedetlen, legalábbis az arcáról valami ilyesmit lehet leolvasni. És ha az okklumencia nem is megy neki, a mimika elegendő ahhoz, hogy Leonie elkuncogja magát. Bal kezét szájára szorítja, és gyorsan saját papírja felé fordul, hogy ismét nekiálljon másolni. Hatalmas kunkorokkal firkantva le minden egyes szót. Tulajdonképpen fel sem fogja, mit olvas, mivel mindig csak a következő szóra összepontosít, úgyhogy ez a szabályzat megjegyzésében bizony nem fog neki segíteni.
A harmadik lapot veszi maga elé, mikor bal kézzel rákönyököl az asztalra, fejét ráhajtja, és úgy ír tovább. De csak pár mondat erejéig jut, mikor leereszkednek a szempillái. Ezt ő nem bírja aggyal, annyira nagyon unalmas. Bizony elszundít, már így az elején. De még annyi ideig sem pihen, hogy Amira rászólhasson, mert, ahogy elernyednek az izmai, kicsúszik a keze a feje alól, és lefejeli az asztalt. Inkább a hangos koppanásra, mintsem a fájdalomra ébred.
-Mi? Mi? – Néz körbe, azt sem tudva, éppen fiú-e vagy lány, de csakhamar rájön, hol van, és nagyot sóhajt. Ránéz Silre, és grimaszol egyet.
-Azt hiszem, összenyálaztam a lapot – Motyogja halkan, vajon megkérdezze, hogy nyálasan is jó lesz-e?

David

Charlotte

-Milyen érzés, hát nagyon jó. Bár, ezt nem lehet ilyen egyszerűen megfogalmazni. A szobatársad, olyan, mint a legjobb barátod. Ő az, aki mindent tud rólad. Mikor van annyira jó kedved, hogy madarat lehetne fogatni veled és mikor vagy annyira magad alatt, hogy legszívesebben a falnak rohannál annyira szomorúnak és magányosnak érzed magad. Bármikor számíthatsz rá és mindig veled lesz. A szobatársad a legtökéletesebb barátoddá és egyben családtagoddá is válik.-Úgy érzem, hogy erről a témáról órákig tudnék beszélgetni. De, inkább megkímélem Charlottot a több órányi monológomtól. Szerencsés vagyok, mert ráadásul Rosy a legjobb szobatárs, akit csak kívánni lehet. Türelmes, kedves és élettel teli.  Miközbe ezt a témát boncolgatom gondolatban, a számhoz veszem az ételt és egy nagy harapással eltüntetem. Olyan, mintha soha nem is létezett volna. Erről eszembe jut, hogy majd mindenképp szeretnék én is lerakni valamit arra a bizonyos asztalra, hogy amikor lejár itt az időm és a halál szelíd csókkal kiszakít ebből a testből, akkor ne csak úgy múljak el, mint a szél sodorta por, hanem tényleg az emberek azt mondhassák rólam, hogy ő valóban egy jó ember volt, aki aztán példaképévé válhat másoknak. Tudom, hogy magasra tettem lécet, de az embernek mernie kell nagyokat álmodni, mert csak így érheti el, azt a végeredményt, amit az egyén szeretne. De, ez most nem az elmélkedés helye, azt majd este a szobám csendjében, a teljes sötétségben is megtehetem, miközben hallgatom Rosy egyenletes szuszogását.
-Ez csak természetes, mindenképp szólni fogok.-Biztosítom róla, de a következő kérdésemre kapott választól egy kicsit csalódott leszek, bár emlékeztetem magam, hogy erre már akkor felkészültem, mikor feltettem a kérdést.
-Szuperül hangzik. Biztos nagyon élvezhetted.-Elképzelem a jelenetet, ahogy Charlotte ül és a kezében egy macit szorongat. Nagyon aranyos lehetett, ehhez kétség sem fér. De, amit utána hallok, attól legszívesebben föl pattannék a helyemről és legszívesebben ugrálnék.
-A regényeket és a meséket szeretem nagyon. –Lehet megtörtént, de akár természetfeletti is. El kell azért ismernem, hogy az olyan regényeket, amelyek a valóságtól elrugaszkodottabbak, de, hát ízlések és pofonok, és ahogy az apukám szokta mondani: Gusztusokról nem vitatkozunk.
-Milyen témájúakat? Úgy értem, hogy olyat, amiben van varázslat, vagy inkább olyat, ami bármelyikünkkel megtörténhet, feltéve, ha muglik volnánk.-Most jövök rá, hogy igazából a muglik számára mi is egyenlők vagyunk azokkal a dolgokkal, amik elvileg nem léteznek a valóságban. Mégis itt vagyunk, élünk és virulunk. A gondolat, hogy én is egy természetfeletti, különleges jelenség vagyok, jó érzéssel töltött el.  Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal emeltem a számhoz a poharat, majd hagytam, hogy a hűs víz lecsorduljon a torkomon...

Shar

Mikor megjött a bagoly, egy darabig gondolkodtam, hogy visszaküldöm egy üzenettel, miszerint tartsa csak meg, vagy égesse el a cuccaimat, de az egyik kedvenc, é igen jó minőségű pólómról volt szó, tehát minden egyéb visszajelzés nélkül eresztettem útjára a baglyot. Nem nagyon tudtam, hogy mit tegyek majd, azon túl, hogy kikapom a kezéből a cuccomat, hozzávágom a testvéréét és valami bocsánatot kiugatok a fogaim közül.
Nem siettem el a dolgokat, bőven 8 után értem be, úgy negyed kilenc tájékán. Egy kissé szűkített farmer fölé egy kék inget vettem, felső három gombját nyitva hagyva, hogy levegőhöz jussak és ne nézzek ki úgy, mint valami beképzelt ügyvéd. Ujjának hosszát könyékig lerövidítettem, és az olyan rég használt kalapomat fejemre tettem. Pedig hogy hozzám tartozott ez is! Talán most ez megint megváltozik, mert szeretem ezt a modellt.
Hamarabb leértem, mint akartam, és a cigarettámnak messze nem értem a végére. Sóhajtottam egyet, és mielőtt a társalgóba léptem volna, még egyet szívtam belőle majd kipöccintettem az ablakon egyenes a sötétségbe. A füstöt még kieregettem az ablakon, amit ezután becsuktam és végül beléptem a tágas helységbe. Órámra pillantottam, és valóban, még csak 13 volt. Illetve az ő számára már. És még mindig itt találtam. Fel-alá koslatott, és mikor benyitottam, mintha megijedt volna tőlem. Kicsit különböző érzések kavarogtak bennünk, de igazából nem haragudtam rá. Annyira legalábbis nem. Elég rendesen megfáztam, ráadásul a ruháimnak is búcsút mondhattam egy időre, de valószínűleg ha tudnám a végkimenetelét annak a napnak, akkor se változtatnék rajta. Így végül már egy mosoly terült szét az arcomon, mikor betettem magam után a keretébe az ajtót és odaléptem a lány útja mellé. Gondoltam, hogy nem hagyja abba a járkálást, így csak az útja szélére álltam, amit folyton megtett ide-oda menet közben.
- Nyugi, nem a baltás gyilkos vagyok, vagy legalábbis most nem.
Végül úgy döntöttem, nem várom meg, amíg abbahagyja, tehát kényelembe helyeztem magam a kandalló előtt. Eleinte mintha farkasszemet akartam volna nézni a tűzzel, végül egészen elrévedt a tekintetem, gondolataim pedig elmásztak egészen egy másik helységig, ahol kibékültem Vele. Ott is így ropogott a tűz.
Észre se vettem, hogy arcom önkéntelen mosolyra húzódott Még ha nem is tudom, hogy merre van most a barátnőm, attól azt még tudom, hogy Ő kell. És nem csak most vagy 1 évig. Ő Az.

A Valentin-napra feldíszített teremben a vörös dominál, amely a fehérrel van tökéletes kontrasztban, ez pedig a Nagyteremben mind szembeütközik. Ahogyan körbenézünk, fehér falakat láthatunk, amik jól elbújtak a vörös szalagok és a szív alakú piros lufik mögött. Néhol még vándorló szíveket is megpillanthatunk itt-ott.
A mennyezetet bárányfelhők alkotják, ami még romantikusabb, kellemesebb hangulatot ad ennek a csodálatos összképnek. A terem négy felső sarkából piros fényű reflektorok fénye vándorol pár percenként párról-párra, melyeket ők szemelnek ki maguknak.
A terítéken is ugyancsak ezt a színvilágot fedezhetjük fel. A négy ház asztalánál a terítők fehérek, azon pedig a vörös teríték és a virágok alkotják a díszítést. Mindenki kedve szerint ülhet párjához, nincs ház szerinti kikötés, ennek biztosan örülnek majd a galambocskák. A tökéletességhez hozzájárul az asztalokon sorakozó süteményhad is. Színes, cukorral díszített darabok, de leginkább piros és fehér színekben, a harmóniát megtartva. Nem éppen diétás, de ennyit megengedhet magának miden lány, úgy is csak évente egyszer fordul elő, hogy ilyen formában ünnepelhessen a párjával. A szerelmesek fölött néha megjelennek repdeső szívecskék, ami nem előnyös, ha valaki egyszerre több vasat is tart a tűzben.
Ha még egy kicsit szétnézünk, nem is nehéz kiszúrnunk a két bódét, amely az ajtó két oldalán található, és érkezéskor valószínűleg elkerülte figyelmünket. Az egyikben bájitalokat lehet vásárolni, a másik pedig a lampionok megvásárlására és díszítésére ad lehetőséget. A lapionos bódé az áruk vásárlása utáni díszítésére is lehetőséget ad, de már feldíszített, megtervezett darabokat is be lehet szerezni. Így minden baráti, vagy szerelmes párnak egyedi darabja is lehet, amit éjfélkor akár fel is tudnak engedni, de ez egyedül is megvalósítható, ha valaki úgy szeretné.
A parti idején:
A pároknak szervezett buli idejére eltűnnek az asztalok, csupán pár kétszemélyes, ugyanezen díszítéssel rendelkező, kör alakú példány marad a terem szélén haladva. Táncparketté varázsolódik a tér, és megkezdődik a parti. Olykor pörgős, bulizós zenékkel, máskor felváltják azokat a romantikus, lassú dallamok.

Mindenkinek kellemes időtöltést és jó szórakozást kívánnunk!

A leírást Sharlotte Johanson és Laurena Aquamarine készítették

David

Valentin-nap; megnyitó
DÖK nevében

Elérkezett a nap, amelyre a legtöbb szerelmespár valószínűleg már régóta várt. Ugyan személy szerint nem a kedvenc ünnepem, mégis jó nézni azt a sok boldog diákot, a rózsaszín szívecskéket és az ajándékokat, amikkel egymást lepik meg ilyenkor.
Egész éjjel nyugtalankodtam, ugyanis nagyon izgultam. Belegondolni is rossz volt, hogy én nyitom meg az aznapi programsorozatot. Az iskolában ugyanis kellően nagy feneket kerekítettek a dolognak! Voltak különféle bódék, ezernyi dísz, s a neves napon a nagyteremben is szorgoskodtak a manók, hogy a termet romantikussá varázsolják. Amikor szétnéztem a teremben, meg is győződtem arról, hogy jó munkát végeztek.
Fekete farmert és egy fehér inget vettem fel, szívem fölé az ingem zsebébe egy gyönyörű rózsát csúsztattam. A beszédemhez nem írtam véglegesített szöveget, bíztam magamban annyira, hogy tudjam - élőben is menni fog. Még néhány apró simítás és önbizalomnövelő rituálé volt hátra, s miután alaposan felkészültem, elhagytam a szobám. Semmiképp sem szerettem volna beégni, a szöveget elfelejteni, vagy kifelejteni valamit a mondandómból. Nem haboztam lesietni, mielőtt még elkéstem volna. Odalenn már nagy volt a nyüzsgés, fiatalabb és idősebb diákok tömkelege igyekezett a megnyitóra, s már a teremben is javában folyt az élet. Jobbnak láttam várni egy picit, addig is elvegyültem a tömegben és megrohamoztam a süteményekkel megrakott asztalokat. Néhány apró finomság elmajszolása után ismerősök után kutattam, de mivel nem volt senki, akivel beszélgethettem volna valamiről, a tanári asztalokhoz siettem, majd ott az összegyűltekhez fordulva, ünnepélyes hangon beszélni kezdtem:
- Egy kis figyelmet kérnék! - kezdtem bele - Elérkezett a Valentin-nap, mi pedig összegyűltünk, hogy ezt megünnepeljük. Én, Woodarn Collenwen, a DÖK elnökhelyettese szeretnék mindenkit nagyon sok szeretettel köszönteni az idei partin, jómagam és a DÖK nevében is. Társaim, valamint az iskola nagyon sokat fáradoztak azért, hogy a mai program létrejöjjön, ezért szeretnék nekik köszönetet mondani - mosolyodtam el, egy pillanatra végigfürkészve az egybegyűlteken - Kívánom, hogy szinglik és foglaltak egyaránt érezzék nagyon jól magukat! Felhívnám a figyelmet azonban a rendezvény ideje alatt elérhető szavazódobozra, amelyben az idei év Valentinjára és Valentinájára adhatjátok le a voksotokat. Hamarosan eredményt hirdetek, a győzteseknek pedig jutalom jár! Egyetek, igyatok, beszélgessetek, a négy ház asztalához most háztól függetlenül ülhettek, ha kedvesetekkel szeretnétek beszélgetni. Úgy érzem, mindent elmondtam, nem is húznám tovább az időt, boldog Valentin-napot, vagy mit szokás ilyenkor mondani! - vigyorodtam el, majd egy biccentés után visszaindultam a süteményekhez, hogy mindet megkóstolhassam. Remélem nem eszem magam degeszre, de ilyen finomat nem minden nap sütnek a manók!

Mary

Egészen megszerette ezt a helyet, amikor először járt itt, és Balázzsal találkozott. Azóta többször mászkált már erre, hogy összebarátkozzon ezekkel a haláli manókkal, és megszegjen mindenféle fogyókúrás szabályt. No, meg aztán, mindenféle más szabályt is, ami szerint nem tanácsos zaklatni a dolgozó apróságokat. Mázli, hogy még sosem penderítették ki, főleg, hogy ilyen későn szokott leosonni egy kis nasira.
Most leginkább azért szökött ki a klubhelyiségből, mert szörnyen unatkozott, és még mindig jobb a pörgős manók társasága, mint az alvó szobatársak. A szokásos mamusz, kezeslábas pizsama párosításban van, mert ugyan minek felöltözni, ha úgysem találkozik emberekkel… legalábbis ezt hiszi. Ugyan ki mászkálna még ilyenkor idekint?
Egészen az ajtóig nindzsa üzemmódban közlekedik, majd a konyhához érve bevágódik a helyiségbe, frászt hozva ezzel néhány tökmagra.
-Szép estét! – Köszön udvarias kislányhoz méltóan, és beljebb ugrándozik, egészen az asztalig, ahol is lerakja a magával cipelt terhet. Egy magnó az. Miért is ne adhatná meg a módját, ha már egyszer így kiruccan?
-Ó, igen – Vigyorog rá az egyik kis törpikére, aki odasiet hozzá, hogy teljesítse a kívánságát.
-Szeretnék egy kakaót, ha szabad – Mert persze ő is el tudná készíteni, de miért is venné el mások örömét? Amíg a manó elszalad, hogy meghozza a rendelését, ő maga elkezd babrálni az otthonról kapott szerkezettel. Homlokát ráncolva kezdi nyomogatni a gombokat rajta, hátha valamelyikkel bekapcsol. És láss csodát, egyszer csak megszólal a zene. Valahogy érzi, hogy ez most nem teljesen legális, de attól függetlenül felhangosítja, és elkezd rá dülöngélni.
-Köszönöm – Fordul közben a kakaót leszállító manó felé, és belekortyol a forró italba. Jólesően cuppant egyet, majd lerakja a bögrét, felpattan a legközelebbi padra, és elkezd táncikálni valami latin dallamra, ami éppen a magnóból szól.

Leonie

Marynek előzetesen eléggé fárasztó, és hosszú napja volt. Ezért is olyan furcsa, hogy későestére felélénkült alvás helyett. Az ágyában mélázva hallgatta három szobatársnője szuszogását és horkolását. Ez persze cseppet sem zavarta, elaludni azonban képtelen volt. Forgolódott kicsit, nézte a plafont, vagy épp a különleges tulipánokat szagolgatta, ha épp kedve volt. Ha nem, akkor nem érezte az illatukat. Ez volt bennük a különleges: sosem hervadtak el, és ha akarta az ember, érezte az illatuk, bárhol is tartózkodott a szobán, illetve a külön bejáratú fürdőszobán belül. Ezen sokadik megállapítás után, Mary hirtelen felült az ágyban. Felvette karóráját, majd ledobta magáról a paplant, majd mezítláb elsomfordált edzőcipőéig. Halkan, hogy ne hallják meg szobatársai felhúzta, majd utána, elöl cipzáras, csuklyás pulcsijáért is benyúlt a szekrénybe, hogy felvegye, az ő méreténél nagyobb, bő és vékony pólóra, mely pizsipólóként funkcionált a rövidnadrágja mellett. Marynek télen-nyáron ez volt a megszokott éjjeli viselet. Na meg a hosszú pizsamanadrág, de az ritkábban, mert a rövidből több van. Csendben odalépett az ajtó elé, majd lélegzetvisszafojtva kinyitotta azt. Igen, egyszer ennek a napnak - illetve éjszakának - is el kell jönnie egy diák életében. Bár nem feltétlenül első évesen... Csak el ne kapja egy tanár, vagy prefi, és minden oké-zsoké lesz! Folyosóról folyosóra osont, minden sarkon, a befordulás előtt megnézte órája tükrében, tiszta-e a levegő. De csak a hallgatózás után, mint egy vérbeli profi! Na jó, az azért túlzás, hogy profi volna, eddig kispályás volt, az, hogy otthon oson le a konyhába éjnek évadján, nem tesz semmit. Na de ez, ez Mary életében nagydolog ám! Még csak nem is a Navinések konyhájába, hanem egyenesen a suli fő, manókkal teli közkonyhájába - mármint bárki által átléphető küszöbbel rendelkező konyhába - tart. Amiről százszázaléki pontossággal nem is tudja, hol van. Szerencsére útja során senkibe sem botlott bele, mert ha így lett volna... Ki tudja, mi lenne! Szép is volna, ha az év végén ki tudja, hány pontot veszítene a Navine az ő jóvoltából. Nem lenne túl kellemes, most, hogy úgy ahogy beilleszkedett. Útja végén szerencsére, sikeresen megtalálja, legelső próbálkozásra a konyhába nyíló ajtót, melyen nem rest betenni lábát. Azonban rögtön meg is lepődik rendesen, mikor a manók fölött valami mozgó, vörös loboncot pillant meg. Néhány másodperccel később már az is eljut agyáig, hogy az egy vörös hajú, jókedvű hölgyemény. Lábát földbegyökereztető ijedtség járja át a testét. ~ Jesszusom! Jaj, nekem lőttek, nekem befellegzett, a Navinétől minden pontot levonnak, a többiek megutálnak, sőt, ki is csapnak! ~ futott át az agyán kétségbeesésében. Lassan elkezdett hátra lépkedni, ám rögtön a másodiknál megcsúszott valamin, és egy rajzfilmbe illő jelenetet produkálva, égnek lendülő lábakkal terült el a földön. A fájdalom mellkasáig terjedt, nem kapott levegőt, és néhány pillanatra totálisan lebénult tőle.

Valentin-nap - Lédus.

Ó igen, végre elérkezett ez a nap is, méghozzá a Valentin-nap. Jujj, még a hidegrázás is elkapott ahogy rágondoltam. Nem igazán kedvelem ezt az "ünnepet", bár ez az előző eszmefuttatásból is kiderülhetett. Konkrét negatív élményem nem kötődik hozzá, egyszerűen csak hülyeségnek tartom megünnepelni a szerelmet. A szerelmeseknek mindennap ünnep, amit együtt tölthetnek és szerintem az ajándékozás sem egyetlen napon történik csak a pároknál. Akkor meg nem tök mindegy??
Miután kellőképpen megtúráztattam a kis agyamat ezen a dolgon, szépen felkeltem az ágy széléről és összeszedtem magamat. Mind mentálisan, mind fizikailag. Elcsosztorogtam a fürdőbe, és akármilyen hihetetlen, elkezdtem szépen loknikat gyártani a hajamba. Fú de fura. Kerestem valami nem túl kényelmes és csinos ruhát, végül egy egyszerű fekete, térd fölé érő szoknya és egy kicsit elegánsabb türkiz kék félvállas blúz mellett döntök. Fekete balettcipő fel, mehetünk.
A nagyterem úgy enyhén szólva is eléggé tele van, nem csak emberekkel, de díszekkel is. Mindenfelé piros szívecskék lógnak, igazából a belépés pillanatában kisült a retinám. Zsúfolva van a terem boldogan trécselő vagy szerelmeskedő párokkal és áldozatra váró szinglikkel. Kinézek magamnak egy nagyon szimpatikus asztalt, ami nem csöpög annyira a túláradó szerelemtől és leülök a végére. Itt valamennyire biztonságban érzem magam a rózsaszín mechanizmusoktól, talán itt nem lep el a nyáltenger.

Mary

Tökéletesen jól érzi magát még egy manót is felrángat maga mellé, hogy a kezét fogva pörgesse őt. Az már más kérdés, hogy szerencsétlen kis apróság mennyire önszántából kezdett bele a táncba mellette. A lényeg persze, hogy Leonie remekül elvan saját kis világában. Olykor-olykor lehajol, hogy felvéve bögréjét, belekortyoljon kakaójába, vagy kicsit tekergessen a magnó hangerőszabályzóján. Micsoda egy találmány! Mázli, hogy kicsempészte a nagyszülőktől, még nagyobb mák, hogy apuka szívesen megbütykölte neki egy bájos mosolyért cserébe.
Olyannyira nem érzékeli a külvilágot, hogy fel sem tűnik neki, hirtelen eggyel többen lettek a kelleténél. Csak akkor kapja fejét az ajtó irányába, mikor a zene ellenére egy elég nagy csattanást hall. Ijedten lép egyet hátra, aminek köszönhetően ő maga is hatalmasat esik a padról. Nyekkenve ér földet, pont a hátsójára.
-Áuucs. – Nyögi ki, de már tápászkodik is fel, mert az ajtótól még mindig nem érkezett semmi életjel. Odasántikál a fekvő lány mellé. Te jó ég, egy hulla! Vajon el fogják hinni, hogy nem ő végzett vele? Vagy inkább el kéne ásnia valahol az erdő környékén? De honnan szerez ásót? Hiszen még a pálcája sincs nála! Csak egy nyomorult magnó! Várjunk csak, a manók! Őket rá lehetne venni, hogy segédkezzenek neki? Jesszus, nem akar a varázslók börtönébe menni! Ott biztos nagyon kényelmetlenek az ágyak, és tuti, hogy a kakaót is mindig hidegen adják. Az szörnyű volna!
-Ébredj! – Két vállánál fogva kezdi rázogatni kicsit a hölgyeményt. – Mondd, kérlek, hogy élsz, légyszi, légyszi! – Egészen belehajol a lány arcába, így ha az kinyitja a szemeit, egy jó nagy adag vörös hajjal találkozhat, meg egy mögüle kivillanó ezer wattos vigyorral.
-Hát mégsem vagyok gyilkos! – Sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben megfogja Mary kezét, és felhúzza ülésbe, ha akarja az, ha nem. – A frászt hoztad rám, már azt hittem, el kell, hogy földeljelek valahol. – Derűsen hátratolja loboncát, és érdeklődve tekint újdonsült ismerősére.
-Vagy csak megfáradtál? Mert akkor ott van a pad, azon nyugodtan lepihenhetsz, ígérem, nem fogok ugrálni rajta. – Felpattan, de egyből fel is szisszen. – Ajj, azt hiszem, eltört a csontom. – Ingatja a fejét, és egy nagy sóhaj közepette odalép az asztalhoz, hogy felemelje a bögréjét. – Kérsz Te is? – Kérdezi vigyorogva.

Valentin nap
egyedül

Ez az első év, amikor Amira nagyon várta már a Valentin napot. Ő úgy gondolja, hogy ha mindent megünnepelnek az emberek, akkor a szerelmeseket miért ne lehetne? Az apró ajándékok és szeretet a mindennapokban jelen van, az tény, és nem csak egy napon kell szeretni a másikat, de egy nap miért ne lehetne olyan extra, olyan tényleg csak a kettejüké? Ez értve minden kapcsolatban állóra, magukra is Kristóffal.
Ő egy nagyon kis aranyos ajándékot készített szerelmének, és bagolyban hívta el a Valentin napi partira, amit a DÖK-kel szerveztek. Nem kapott választ, semmit nem tudott róla. Egészen aznap estig minden rendben volt, jó volt a kedve, és teljes erővel belevetette magát a szervezésbe. Még a köszöntést is átadta Woodnak, hogy ő majd a párjával lehessen.
Persze nem adta fel, másfél órával a dolog előtt neki is látott a készülődésnek. Egy lágy sminket tett fel a pofijára, kevesebb feketével, mint általában. A haját eltűzte az egyik oldalra, természetes hullámait benne hagyva. A dereka alá ért már fekete hajkoronája, és egyelőre nem is szándékozott változtatni ezen.
A szekrényre fel volt akasztva a ruhája, amit direkt erre az alkalomra vásárolt. Nem bál volt, simán mehetett volna laza farmerban is, direkt úgy tervezték. Ezzel szemben az nem vallott volna a feketeségre, hiszen gyakran előfordul, hogy koktélruhában járkál még napközben is. A rózsaszín ruhájához ezüst szandálba bújt, és magával vitt egy szintén ezüst kis táskát is. Halvány mosoly volt jelen az arcán, de a kedve cseppet sem volt jó. Reménykedett, de igazából tudta, hogy feleslegesen. Nem fog eljönni, nem fogja tudni átadni neki a meglepetést, amit David szeme láttára alkotott a padlón ülve.
A Nagyterem pontosan olyan volt, mint amilyennek tervezték. Látta már természetesen, de jó volt látni, hogy nem egyedül vannak a tagokkal. Wood volt az első akit kiszúrt, készülődött a beszédhez. Mira átvágott az embereken, és egy célt tűzött ki maga elé. Egy asztalt, a sarokban, ahonnan végighallgathatja az elnökhelyettest, és figyelheti az eseményeket.
Helyet is foglalt, és nagy sóhaj kíséretében hátradőlt a széken. Lassan elkezdődött az egész, mosolygott, amikor a srác végzett. Szívesen odament volna hozzá, de minek? Ahogy ránézett a többiekre, a párokra, és a nevető ismerkedőkre, könnyek gyűltek a szemében. A körmét kezdte nézegetni, még mielőtt kidördült volna a könnycsepp.

Ruha

Leonie

Nem várt egy helyzet. Először végig oson a kastély nagy részén, takarodó után, aztán a konyhába érve ott talál egy vígan táncikáló lányt, erre hanyatt esik. Egy igencsak sűrű napot követő, mozgalmas éjszaka elé nézünk. Mary fejében átvillant a gondolat, hogy talán mégsem volt jó ötlet a tilosban járásra vetemedni, de mégis az ellenkezőjéről győzködte magát. ~ Áh, de lehet, ha máskor jövök, elkapnak! És óriási baj lesz. Vagy inkább egyáltalán soha nem kellett volna rávennem magam erre? ~ kanyarodott át ismét a negatív szemlélő fázisba. Azonban nem sok ideje volt egyik nézetről a másikra váltani, mert a vöröske egy esés után rögtön fölé emelkedett, hogy megrázva őt, magához térítse. Amire nem igazán lett volna szükség, mert a pillanatig tartó bénulás ellenére, Mary tökéletesen magánál volt. Mary gyorsan kipattintotta összeszorított szemeit, így pont láthatta a plafont, mielőtt a lány eltakarta volna azt fejével, és az abból kinövő, rengeteg hajjal.
- Élek... Tök jól vagyok...! - mondta színlelt "minden a legnagyobb rendben van"-al, és elfúló hangon. Kicsit meglepte a lány reakciója, elvégre bármennyire is rosszul esett, ilyet még nem tapasztalt, hogy valaki ennyire megijedt volna.
- Gyilkos? Csak megcsúsztam, ha meg is halok, nem a te hibád! - vigyorgott, és szerencséjére már hangja is normálisan csengett, függetlenül a lány segítségétől, a felülésben. A lány következő mondatának hatását bizonyították kikerekedett szemei.
- Elföldelni? - kérdezett vissza, de a vigyora gyorsan vissza is vándorolt arcára. Nem bírta ki mosolygás nélkül, olyan viccesnek ígérkezett, úgy az egész helyzet.
- Öhm, nem köszönöm, nem vagyok fáradt. Épp ennek köszönhető, hogy most a körletem helyett, itt gubbasztok... Nyugodtan ugrálhatsz rajta, engem nem zavar, csak ne kapjon el valamelyik tanár vagy prefi. Akkor mindkettőnknek lőttek, és nem csak engem kell elföldelni, na meg nem neked... - húzta el kicsit a száját, miközben ő is felugrott, merthogy idő közben megszűnt a fájdalom. Szerencséjére, minél jobban megüti magát, a fájdalom annál hamarabb távozik a testéből. Valószínű, ha eltörné valamijét, egy percnél tovább nem is érezné, csak azt, hogy valami nem kóser...
- Mi? Jól vagy? Hol? Habár, szerintem nem tört el, legalább is reméljük. - kapja fel fejét. Kicsit ironikusnak találta a csonttöréses izémizét, mikor néhány másodperce pont ezen az úton járatta agykerekeit. Meglepte az is, hogy a lány milyen nemes egyszerűséggel kezeli a helyzetet. ~ Biztos csak viccelt! ~ intézte el magában.
- Mi az? Kakaó? Igen, kérek, köszi! Egy kakaót kérnék, köszönöm! - utolsó mondatát, már az odajövő manónak intézte, kinek hálából megsimogatta fejét. Mindig nagyon aranyosnak találta ezeket a kis lényeket, nagyon szerette őket.

Mary

-Oké, de ki fog nekem hinni, ha egyszer Te már hulla leszel? – Kérdezi komolykodva. – Hiszen nincs is szemtanú! Csupán vagy harminc manó… de lehet, hogy ők mind háttal álltak, mikor bejöttél. Akkor aztán hogyan bizonyítom be, hogy ártatlan vagyok? – Levegővétel nélkül magyaráz a lánynak. És mikor megáll, akkor is csak azért teszi, hogy belekortyolhasson kedvenc italába.
-Lehet, hogy még az is jobb ennél, ha melléd temetnek – Mivel valóban nem a legjobb ötlet hangoskodással a nyakukra hozni a felügyelő gárdát, a magnón egy mozdulattal lejjebb veszi a volumét, és ráhuppan az asztalra. Csupán egy kisebb grimaszt ereszt meg fájó sejhaja miatt, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy nem harap. Vagy ha mégis, nem nagyot, és még veszettnek sem mondható, tehát nincs mitől félni.
-Azért csak nem fogják leszedni a fejünket, mert itt vagyunk. – Arcán a tökéletes derű látható, semmi aggodalom. A legkevésbé sem tart tőle, hogy majd mindjárt jönnek a csúnya, gonosz tanárok és törpe változataik, azaz a prefektusok.
-A büntetőmunkák meg nem olyan vészesek. A múltkor fél méteres játék katonákat kellett a rétre cipelnünk egész éjszaka. Ami még mókás is volt… de a következő éjszaka a Szabályzatot kellett másolni… az mondjuk… uhh! Sosem találtak még ki annál unalmasabb dolgot. – Hangja átmegy nyávogó kislányosba, ahogy mesél. Igazából, nem kérdezték, csak beszélhetnékje van. Meg aztán, az elhangzottak már előrevetítenek valamit a mai estével kapcsolatosan. Talán most még van ideje Marynek elmenekülni, ha igazán bölcsen akar cselekedni…
-Azt hiszem, inkább most nem mutatom meg, de jól a hátsómra estem… végül is, majd azon a Valentin napi bálon úgy fogok közlekedni, mint aki elfelejtett wc-re menni. Szörnyen vonzó látvány lesz! – Homlokon csapja magát, majd vigyorogva elnyúlik az asztalon. Kicsit hirtelen csapta le azt a bögre kakaót, rá kell pihennie egy pillanatig.
-Te is jössz majd? – Leonie-t a legkevésbé sem zavarja, hogy pár nélkül fog megjelenni. Vagyis… ha megjelenik, mert ugye egy bizonyos illetőnek bekamuzta, hogy van már partnere, ezek után meg olyan kínos lenne találkozni vele egyedül…

Valentin-nap; Kiva.

Valahol el kell kezdeni, nem igaz?
Jó párszor meggondoltam magam, mire eljutottam idáig. És 'idáig' alatt nem csak a Nagytermet értem, hanem úgy az egész iskolát. Nagymama csak a jövő tanév kezdetén tervezte, hogy visszaenged. Ám én úgy gondoltam, hogy - ha nem is vizsgázok, de - muszáj a tanév közepén visszacsöppennem a Bagolykő életébe. Nos, nem ment túl egyszerűen az öreg hölgy meggyőzése, de végül egy héttel a vizsgaidőszak beköszönte előtt már itt voltam. Így talán kevésbé tűnt fel a többieknek a távollétem. Vagyis, ugyan már, Léda... kit akarsz áltatni? Tutira senki se vette észre, hogy nem voltál itt. Tekintve, mennyi barátot sikerült összeszedned az elmúlt években. Lássuk csak... egy. Egyet talán, de ő sincs már sehol. Hagyjuk ezt!
Természetesen szinte azonnal a fülembe jutott a Valentin-napi bál híre. Ugyan nem voltam oda a nyálas, szerelmes, rózsaszín felhők között úszkáló szerelmesek látványáért, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogatni tudjak.
Persze sorban megtaláltam a kifogásokat az öltözködési folyamat közben, csakhogy mégse kelljen nekem erre a bálra elmennem. Először a hajam nem tetszett, az egyik tincs valahogy nem akart úgy állni, ahogy én szerettem volna. Először egy kék ruhát választottam ki magamnak, aztán egy sárgát próbáltam, majd megint a kéket... , s végül, alig másfél óra múlva egy fehér, pánt nélküli ruhában léptem ki a klubhelyiség ajtaján.
A magassarkú minden egyes koppanása azt az érzést keltette bennem, hogy minden szempár rám szegeződik, akik mellett csak elsétálok. Ám, ahogy felemeltem a fejem, minden egyes pillanatban azzal kellett szembesülnöm, hogy igazából jó, ha csak néhányan méltattak egy-egy pillantásra. Ez meglehetősen rosszul esett, ahhoz képest, hogy az előbb még azért imádkoztam magamban, hogy ne engem nézzen mindenki, és ne beszéljenek rólam!
A díszítésben nem csalódtam, giccs az volt bőven. A látványra kicsit fintorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy nincs kifogás! Nagy sóhajjal belépdeltem a szívecskés falak közé. Valószínűleg, ha mellettem nem csak az elképzelt szőke herceg lebegett volna láthatatlanul, akkor én sem akartam volna elhányni magam ettől a sok szerelemtől. Azért mindezt nem mutattam kívülről.
A terem közepén megálltam, s akárhányszor úgy láttam, mintha valaki felém indult volna, vagy beszédre nyitotta volna a száját a közelemben, izgatottan kaptam fel a fejem. Mindannyiszor csalódnom kellett. Aztán rájöttem, hogy úristen, én nem vagyok ilyen szeretetre, meg odafigyelésre ácsingózó kislány. (De, de amúgy igen, az voltam.)
Fel is hagytam hát hamar a tömegben ácsorgással, s alig vártam, hogy leülhessek valahova.
- Kár, hogy nem adnak itt alkoholt, ezt csak azzal lehetne kibírni... - morogtam félhangosan, ahogy lehuppantam egy asztalhoz, s ujjammal a legközelebbi habos sütiről leszedtem a krémet. S ekkor tűnt csak fel, hogy más is ült az asztalnál.
- Ó... helló! - köszöntem kissé meglepve, miután persze lenyaltam a rengeteg kalóriát tartalmazó krémet ujjamról.

*****
Ruha

~ Hát, ez nem épp az én napom~, állapította meg magában, miután az első ijedelmek elcsitulta után az egyik ablakpárkányon üldögélve facsarta a talárjából a vizet- a legtöbb kanapé és zug foglalt volt, így egy olyan ablakot választott, ahol a helyszűke miatt pár aligha fért volna el.
Az első reakciója arra, hogy a feje lángba borul, egy rémült kiáltás volt és reflexből víz után nézett, és valamelyik segítőkész gólya a közelben szinte azonnal nyomott egy wassert. Azonban- mindük legnagyobb meglepetésére- a varázslat csak annyit ért el, hogy egy pillanat alatt csurom víz lett, a haja pedig lángolt tovább kedélyesen, mint ama isteni csipkebokor, bár hál' az égnek, nem kezdett monológba és parancsolatok diktálásába. Ezek után jött az a rész, ahol egyszerűen kitört a röhögés és elkezdték próbálgatni, vajon megégeti-e a kezüket a láng, ami elég gyorsan ahhoz vezetett, hogy Gil, még jócskán a kezdeti sokk és a hideg zuhany hatása alatt, menekülőre fogta. Nem mintha nehéz lett volna követni- elvégre a nyomában kisebb-nagyobb tócsák sora kígyózott- de ma senki se akarta rá pazarolni az idejét, még ha ezután jóval gyanakvóbban is méregették a diákok a fiolákat. Így futott egy darabig, aztán kifulladva megállt, egy ideig várva, hogy minden pillanatban utolérik. Ám senki sem jött, csak a portrék méregették furcsa tekintettel, ahogy lassan gyűlt alatt a víz. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, hogy minden cuccát az Eridonban hagyta- így a naplója ugyan megúszta, hogy előhúsvétot tartsanak neki, de pálcája sem volt, hogy megszárítkozhasson. Nagy nehezen lehúzta magáról az egyenruhát, de alatta sem volt sokkal szárazabb. Kételkedett benne, hogy sokáig halogathatja az elkerülhetetlent- nemsokára, ha nem akar tüdőgyulladást, keresnie kell egy melegebb helyet, és ez persze azt jelentette, hogy minden útjába akadó megpróbál majd ismerkedni újdonsült frizurájával, esetleg újfent eloltani.*
- Úgy nézek ki, mint egy elfuserált Disney Hádész.-*Sóhajtott, orra elé húzva az tincset, amit vidám, vörös-arany lángok nyaldostak. Ha legalább melegített volna valamit ez a tűz, akkor most van minél szárítania a ruháit, de ez a vacak még erre se jó. Ráadásul még a maszkja tollai is eláztak, mert fürdőzésre igazán nem gondolt a készítésénél, augrey-tollat pedig nem nagyon talált még életében. Ha lehetséges, ezek után még lehangolóbbnak ígérkezett a nap, mint azt eredetileg képzelte. Nem hitte, hogy jó ötlet megpróbálni vacsorázni menni, ez viszont azt jelentette, hogy még éhesen is kell lefeküdnie. Újra sóhajtott, most a talár egy másik részét tekergetve és fohászkodva, hogy ne jelenjen meg még egy házimanó is, hogy letolja, amiért a padlót áztatja.

Eric és az 5-ös számú bájital

Duzzogva sétáltam a nyugati szárnyban és magamban átkozódtam az első emeleten felállított bájitalos bódéban beszerezhető szerek nem létező hatása miatt. Bár valójában úgy nézett ki, hogy csak nekem nem jutott semmiféle ötletes képesség vagy ijesztő tulajdonság, másoknak nagyon is bejöttek a varázsszerek. Hangulatomon az sem javított, hogy sikerült betévednem a harsogó portrék folyosójára és a képek kiabálása megfájdította a fejem.
Ritkán jön össze, hogy pocsék hangulat uralkodik el rajtam, de ezen alkalmakkor még én sem szívesen vagyok magammal. Reméltem, hogy senki sem kerül az utamba, amíg el nem érek a szobámhoz, ott majd bevackolom magam az ágyamba, kezembe veszem a naplóm és rajzolok valami szépet, attól majd biztos jobb kedvem kerekedik. Erre azonban semmi esély nem látszott, ugyanis a folyosó másik végén feltűnt egy alak és nem kellett sokáig meresztenem a szemem, hogy rájöjjek Eric az. Talán kicsit fel is vontam a szemöldököm, mert valahogy mostanában mindig belébotlom, ez azonban egy normális napon inkább örömmel töltött volna el.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy a nyakamba kéne akasztanom egy „Kérem ne zavarjanak” táblát. Persze azon is elgondolkoztam, hogy az lenne a jó megoldás, ha csak úgy faképnél hagynám a fiút köszönés nélkül. Minden jobbnak tűnt, minthogy megismertessem a pokróc modorommal, ami bár valóban nagyon ritkán sajátosságom, de akkor nagyon udvariatlan és gyakran gonosz is tudok lenni. Márpedig ezen oldalamat senkinek sem szeretem mutogatni, további gondolkodásra azonban nem maradt időm, mert közben Eric odaért mellém.

Aileen

A sok rózsaszín szívecskétől meg Valentin-napi dologtól menekülve a lehető legtávolabbi pontot kerestem. Legalábbis a Nagyteremtől akartam messze kerülni, egyelőre. Annyi szerelmespár csorgatja egymásra a nyálát, hogy az már nekem sok. Igaz, este én is ott leszek Lotte-val, de az merőben más. Bőven elég lesz akkor valamilyen mérgezést kapni az ott uralkodó színtől. Még fel kell rá készítenem magam. Utam a Harsogó porték folyosójára vezetett, aminek annyira nem örültem. Nem itt akartam kikötni. A sok kép mind ugyanarról beszélt. Témájuk a Valentin-nap volt. Kínomban megráztam a fejem, és elnevettem magam. Hogy én milyen szerencsés vagyok. Sok tekintetet magamon éreztem, ami felnézve be is igazolódott. Néhány festmény pont engem nézett. Bár ez nem nehéz, tekintettel arra, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor erre jár. A suli több tagja a Nagyteremben van, vagy valahol máshol.
A folyosó túlvége felé néztem. Egy lány állt ott, erre felé sétált. Szinte azonnal felismertem, hogy Aileen az. Ezzel egy időben felcsillant a szemem, arcomon pedig egy hatalmas vigyor terült el. Gondolkodás nélkül gyorsítottam lépteimen, míg végül odaértem a lányhoz.
- Szia Aileen! -Vigyorogtam még mindig, aztán felemeltem -egyik kezemmel a hátánál, másikkal a térdhajlatánál fogva- és fordultam vele egyet. Utána leraktam a földre.
- Hogy vagy ma? -Kérdeztem, még mindig vigyorogva. Féloldalas mosoly volt, amivel az összes lányt el tudom bódítani. Legalábbis az eddigi tapasztalat alapján. Ekkor egy pillanatra magamhoz tértem, hogy nekem barátnőm van, mégis mit csinálok, de aztán újra valamilyen különös dolog miatt csak Aileen körül járt az agyam.

Eric

Eric már akkor is kicsit furcsának tűnt, amikor közeledett felém, de ezen észrevételemet a rossz hangulatomnak tudtam be, úgy gondoltam, hogy talán csak kivetítem rá a negatív érzéseimet. Azonban, amikor odaért hozzám és az ölébe kapva megpördült velem, már nem voltam benne biztos, hogy csupán az én nézőpontomból volt szokatlan a viselkedése. Összevontam a szemöldököm és épp kikértem volna magamnak a dolgot, mikor végre újra talajt érezhettem a lábam alatt. Gyanakodva viszonoztam a köszöntését:
- Szia Eric! Beléd meg mi ütött? – Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy hiszen Valentin-nap van, bizonyára a sok rózsaszín és a rengeteg szívecske ment az agyára, amit a fiúk egyébként is nehezebben viselnek el. Már-már megbocsátottam volna neki az infantilis viselkedést, amikor feltűnt, hogyan néz rám. Ettől azonban majdnem felforrt az agyvizem, sosem bírtam, ha olyan kis fruskának néznek, aki elájul egy kölykös mosolytól vagy egy vagány nézéstől. Viszont Eric tettei nem voltak egészen összeegyeztethetők az általam eddig megismert jellemvonásaival. Valahol halkan az agyam egy hátsó szegletében megszólalt egy kis vészcsengő, de hogy mit akar jelezni arra még nem jöttem rá, így hát kissé tartózkodóan válaszoltam a kérdésére:
- Voltam már jobban is, sőt ennél csak jobban voltam – mivel a fiú továbbra is csábításra készen vizslatott engem, még hozzátettem – és örülnék, ha levakarnád a képedről ezt az idióta vigyort, mert nagyon rossz hangulatban találtál.
Ha kicsit jobb napra ébredtem volna, akkor sosem engedtem volna meg magamnak ilyen hangsúlyt más emberekkel szemben, mert a barátok igencsak fontosak a számomra, nem szeretnék egyet sem elveszíteni amiatt, hogy nem vagyok képes ilyen apróságokat megbocsátani, azonban ez a nap már eleve kellemetlenül indult. Nem akartam Ericen levezetni a feszültséget, így aztán hátat fordítottam neki és elindultam a szobám felé.

Aileen

Hirtelen vidám reakciómnak a lány nem annyira örült. Összehúzott szemeit látva csak még inkább biztosabb lettem abba, amit csinálok, bár igaz, fogalmam sincs, hogy éppen mit művelek.
Arcára valami különös ült ki, amit eddig még nem láttam rajta. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg nem felelt a kérdésemre.
- Ohh, az nem jó Kicsi Lány. -Mosolyogtam, de már kicsit szomorúbban. Következő mondatán először meglepődtem. Mire reagálni tudtam volna a lány hátat fordított, és elindult valahova. Még jobban meglepődtem. Arcomról eltűnt a mosoly, és valami más érzés kerített hatalmába, amiről nem pontosan tudnám megmondani, hogy mi az. Másodpercek alatt kapcsoltam; gyorsan a lány után futottam. Megfogtam a kezét, aztán a lehető legszebben néztem rá.
- Mi a baj Kicsi lány? Aileen? Mondj el bármit nekem, ohh Kicsi lány! -A mondatom vége felé bevetettem a kiskutyaszemeket. Az előző próbálkozásom se jött be, ezért volt egy olyan érzésem, hogy most is hasonlóan fog reagálni. Ezzel a gondolattal nem törődve továbbra is így néztem rá, bár a nagy szemek csak kis ideig tartottak, utána a sima "aranyosan mosolygok és kedvesen nézek" dolgot választottam. A kezét közben elengedtem, de továbbra is készenlétbe tartottam, hogy ha ismét el akar menni, elkaphassam.
Kicsit arrébb léptem, mert zavart, hogy az út közepén állok, így a falnak nekidőlve figyeltem a lányt. Közben feltűrtem a zakóm ujját. Már a bulira felöltözve indultam el -bár ez nem egy olyan nagy kiöltözés, zakó&farmer&póló kombináció- de éreztem, hogy nem ebbe kellett volna jönnöm. Meleg volt, és az is biztos, hogy a Nagyteremben is meleg lesz. Újra a lányra néztem.

Leonie

A vörös hölgyemény monológja, önkéntelenül is mosolyt csal Mary arcára. Jobban mondva, maga a vöröske. Ritka, hogy Mary egy ilyen jópofa, cserfes, és mégsem idegesítő emberrel találkozzon össze. Ennek persze kifejezetten örül, mert szereti az ilyen vicces embereket.
- Elsőként szólnék, hogy mikor bejöttem, a harmincból legalább öt-öt minket nézett. - közölte vigyorogva. - Másodszor pedig biztos hinnének, hiszen mi okod lenne meggyilkolni? Hisz ha kivizsgálnák a helyzetet, tudhatják, hogy csak megcsúsztam valamin. Na meg a fejem se vertem be, szóval... Mindegy, tény, hogy minden a legnagyobb rendben! - vigyorgott még mindig. Az ő szövege sem sikerült épp rövidre, bár ő vett közben némi levegőt.
- Na igen, mellettem nem unatkoznál halálodban sem! - villantott ismét egy jó széles vigyort. - De nem térek vissza szellemként, ez fix! - tette hozzá gyorsan, felemelve mutatóujját. Biztos volt benne, hogyha egyszer eltávozik az élők közül, nem tér vissza, soha többé. Inkább az örök megnyugvást választja, míg az idők végezetéig tartó kóborlást, létezést, még is semmisülést. Kísértet képükben azért térnek vissza a szellemek, mert félnek a halál utáni dolgoktól. Például a tisztítótűztől. De Mary egyáltalán nem fél, sőt!
Mikor a lány jelzi, hogy nyugodtan leülhet mellé, Mary nem rest elfogadni, a nem hangosan kimondott ajánlatot.
- Nem is azért, mert itt vagyunk, sokkal inkább mert ilyenkor - bök órájára - vagyunk itt.
- Komolyan? Tök jó lehetett éjszaka kint lenni! - csillan fel a szeme. - Bevallom, eddig még nem kaptam büntetőmunkát. Mondjuk, eddig nem is csináltam semmit, amivel kiérdemelhetném... Vagyis nem tudok róla... - húzta el a száját. - Na, azt el tudom képzelni! - nevetett. - De legalább nem kell figyelni a szövegre, csak hogy betűről betűre ott legyen, de nem kell bevágni, szóval lehet közbe dumálni. Vagy ha tilos, gondolkodni minden féléről... - vont vállat. Végül is, el lehet tengetni valamivel az időt ilyenkor is. Vagy űber gyorsan dolgozni, hogy hamar készen légy. ~ Jesszusom, Mary hova gondolsz? Még hogy ennyire odatedd magad a büntetőhöz... Mi bajod neked? ~ Hangosan felnevet saját gondolatain, anélkül, hogy ezt észrevenné. A manók is felé pillantanak, de ő nem érti miért, olyannyira megfeledkezik magáról.
- Jaj, nem is kell, el tudom képzelni! - vágja rá gyorsan, persze eszében sincs maga elé képzelni a lány kék, zöld, vagy épp lila foltos fenekét.
- Á, szerintem addigra kutya bajod sem lesz. - legyintett. - Persze ha mégis, nos... Á, nem biztos nem! - nevetett megint. - Mi történt? Kiömlött a kakaó? - kissé meglepődve, de még mindig mosollyal arcán néz a hátradőlő lányra. - A bálba? Nem hiszem... Nem tudom. De ha mégis, nem fogok bepasizni az tuti, még csak párom sem lesz. Nem mintha akarnék. Tudod, nem az én világom ez a Valentinnapozás. Szeretem a szerelmet, de ez egy kicsit túlzás, szerintem. Mondjuk nekem nem jutott eddig belőle, amit nem is bánok, sőt! Na és te? Mész? Van párod, esetleg jelentkező? Vagy akár kiszemelt? - fordul a lányhoz, miután megköszöni a manónak a friss és meleg kakaót, amit nem habozik megkóstolni.