Hosszú nap volt ez a mai, amit a könyvek fölött görnyedve töltöttem, de őszintém el sem tudom mondani, hogy az elmúlt egy órában miről olvastam. Nem volt semmi komoly, csupán eredménytelenül próbáltam a bepótolni a hiányosságaimat. De az unalom végül elhatalmasodott rajtam, társaságra vágytam.
Először a konyhába mentem, hogy valami ebédszerű után nézzek. A manók elhalmoztak mindenféle földi jóval így egy órán keresztül alig tudtam megmozdulni. Bár jól laktam, de az eredeti célt nem értem el...emberekkel akartam csevegni, nem pedig házimanókkal. Így könnyes búcsút vettem tőlük és elindultam vándorútra. Fogalmam sem volt merre menjek. Néhányszor eljött mellettem pár kósza diák, akik vagy későn  ebédeltek, vagy valami más dolguk van de sehol egy olyan ember aki csak úgy lézeng. Nem mintha én olyan könnyen barátkozós lennék, soha nem mernék odamenni, talán ha jó hangulatban vagyok...vagy majd kicsattanok az örömtől. De most ez nem így van, sok a baj, sok a probléma.
Észre sem veszem, hogy már a nyugati szárnyban vagyok...automatikusan fordulok be az első ajtón és mikor becsapódik mögöttem az ajtó, mintha éber álomból térnék magamhoz. Körbepillantok és összevonom a szemöldökömet. Úgy látszik a lábam mindig a legjobb helyre visz. Bár itt nem tolongnak az emberek, azért mégiscsak ez a társalgó. Beljebb sétálok és nagy nehezen tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül.
-  Szia
Intek tétován, majd elindulok a kandalló felé és leülök elé. A lány mindazonáltal nagyon ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy honnan. Mindenesetre meghagyom neki a választás lehetőségét. Ha akar beszélgetni, akkor természetesen nem fogom elzavarni, de az sem fog zavarni, ha ez esetleg nem történik meg. Egyenlőre elvagyok azzal, hogy bámulom a lángokat.

Egészen belemerülök a gondolataimban, miközben bámulom a fel-fel csapó lángokat. Minden eszembe jut, az utóbbi hónapok, a rajzolás, a családom, a zene és Benji. Pár perc alatt minden terítékre kerül, amiről mostanában az életem szól. A múlton nem szoktam töprengeni. Azt nem tudom megváltoztatni, az soha nem lesz másképp, minek hát visszagondolni rá? Jövő pedig...nos az én meglátásom szerint jövő sosincs, mindig csak jelen van. Így jelen pillanatban most észre kellene vennem, hogy itt van egy lány és vele foglalkozni, nem pedig más dolgokkal foglalkozni, mondjuk például a tűz bámulásával. De rá kellene jönnöm, hogy ezt nem tudom kontrollálni. Soha nem voltam százas...miért lenne ez most másként?
Azonban a lányka bátor (csak még nem tud róla) és megszólít. Illetve, először csak visszaköszön, amire hümmögök egy sort, de amikor megszólít, nos el kell telni egy fél percnek, hogy újrainduljon a rendszer. Alig láthatóan megrázom a fejemet, mint aki épp most jött fel alfából és felé fordítom a fejemet.
-  Zoé vagyok. És te?
Lassan felé fordulok, de csak a felső testemmel, a lábaimat továbbra is melegítem és magam mögött támaszkodva veszem fel vele a szemkontaktust. Szeretek annak a szemében nézni, akivel beszélgetek. Na meg, most indokot kaptam arra, hogy jobban megnézhessem, hogy kihez van szerencsém. Sok diákot ismerek látásból de tudatalattim egyfolytában azt az infót küldi, hogy egynél már biztosan többször találkoztam vele. Megköszörülöm a torkomat és ismét kérdezek.
-  Navines vagy esetleg? Tudod, elég ismerősnek tűnsz.
Már csak a miheztartás végett is. Nem akarom kikérdezni, nem én vagyok titkos ügynök, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, azért tettem a hozzá a második mondatot. Aztán meg, lehet, hogy bakot lőttem az egésszel és akkor már indokolt lesz az, hogy ez idiótának nézzen és gyorsan felhúzza a nyúlcipőt.

Hát ez besült. Egy ideig úgy nézek rá, mintha ő lenne az, aki lemaradt egy körrel és nem én. Tényleg bemutatkozott volna? Nem emlékszem...ez mondjuk nem meglepő. Vállat vonok és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi nem történt. Nem tudom miért vagyok zavarban, az ilyen dolgok gyakran megtörténnek velem, de azok az emberek akikkel általában ilyenkor beszélek már meg sem lepődnek volna.
-  Bocsáss meg, általában odafigyelek.
Az pedig már nem az én hibám, hogy a gondolataim nincsenek összefüggésben a külvilággal történtekkel. De most már elhatározom, hogy azért is oda fogok figyelni. A tekintetemet rá függesztem és most már teljes egészében odafigyelek, mivel nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki ő.
-  Hát, ahogy vesszük.
Még egy mosolyt is megeresztek. Navinesnek vallom magamat, ez igaz, de mestertanonc vagyok, ami azért nem ugyanaz. De még mindig a ház diákjának vallom magamat. Egy ideig csöndben figyelem, majd kissé meglepődök, amikor a teával és a süteményekkel elindul felém. Persze, a mi házunkba járnak a legtündéribb tündérek akik csak élnek ezen a kerek világon. De ez azért mégis csak több mint amit egy félig idegentől vártam volna. Nyújtom a kezemet a tányérért és a bögréért. A tányért leteszem magam mellé a földre és belekortyolok a teába.
-  Nagyon finom lett, köszi.
A legtöbb embert a csönd feszélyez. Állítólag négy másodperc kell ahhoz, hogy a beállt csönd kezdjen kínos lenni, de engem valamiért nem zavar, soha nem zavart. Végül mégis úgy döntök, elég volt a hallgatásból, felkelek a földről, megfogom a tányért és a bögrémet és odasétálva hozzá, mellé ülök. Ennyit azért megérdemel, ha már hozott nekem sütit.
-  Miért pont a társalgó Shar?
Nem tudom, hogy becézik, viszont ez megtetszett, ha nem tetszik neki, akkor majd szól, de ha nem mond semmit, akkor marad.

Előbb vagy utóbb ki fog bontakozni a párbeszéd. Véleményem szerint minden kezdet nehéz, de csak rajtunk múlik, hogy a folytatást is az lesz-e. Én viszont nem szoktam kellemetlenül érezni magamat, egyik szituációban sem. Ha valakinek nincs hozzám kedve, akkor majd tovább áll. Jelen helyzetben még túlságosan kezdeti stádiumban vagyunk ahhoz, hogy meg tudjam határozni, hogy az előbb felsorolt kettő közül melyik áll fent. Viszont én megcselekedtem amit a képzeletbeli megkövetelt tőlem, ideültem, kedves és előzékeny vagyok és próbálok emberien társalogni, már amennyire tőlem telik.
-  Szóval, a dolgok csak úgy megszoktak veled történni?
Nem mintha mással nem ez szokott volna történni, de ha valaki szándékosan, mesterségesen akarja előidézni a dolgokat, akkor soha nem sül ki belőle olyan jó, mint amikor a véletlen hozza össze a randit, ez tapasztalat. De lehet, hogy csak én gondolom megint túl a dolgokat mint ahogy az általában történni szokott. Szerencsére a lány annyira még nem ismer, hogy az arcomon felismerje a jeleket.
-  Igazából szerettem volna valakivel beszélgetni, mert a gondolataim már megőrjítettek.
Vállat vonok, belekortyolok a teába, majd bekapok egy szelet sütit. Nem szeretném tovább részletezni a dolgot, mert feleslegesnek éreztem. Nincs az ideje annak, hogy egymás bánatos, koszos lelkét mossuk. Ő sem mondott nekem semmi személyeset én pedig pláne nem fogok ilyen dolgokról beszélni, mert akkor oda lesz az a kis jókedv is, amit a sütemények és az új keletű ismeretség szolgáltatnak.
-  De igazából, igazad van. Ha adsz neki esélyt, a dolgok...csak úgy megtörténnek.
Rámosolyogok, és egy picit magam elé bámulok...hát igen, a legtöbb dolog...csak úgy megtörténik, nincs felette befolyásunk.

Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy felfogjam amit a kedves háztárs beszél és meg kell mondjam, egyetértek vele. Bár nevezhetjük sorsnak vagy véletlennek, a végeredmény ugyan az. A dolgok megtörténnek...ha akarjuk, ha nem. Meggyőződésem, hogy a sorsunkat nem irányíthatjuk, valahol meg van írva a történetünk és minden el van döntve.
-  Talán igazad van, a megtervezett dolgok soha nem úgy sülnek el, ahogy te akarod. Legalábbis nálam így van.
Most mondjuk erre rácáfolok, mert társaságot szerettem volna, lehetőség szerint valami értelmesebbet és láss csodát megkaptam, egy háztárs személyében. Bár itt egy kis hang a fejemben megszólal, miszerint nem terveztem, pont ide jönni...a pontos terv az volt, hogy lássak a nap folyamán embereket. Ez most akkor egy felsőbb hatalom, vagy csak az elszántságom jele? Azt hiszem, kezdek belezavarodni.
-  Nem lenne baj a gondolatiddal, ha..úgy mint a legtöbb ember, tudnád őket valamilyen szinten befolyásolni. De én szánt szándékkal soha nem tudtam őket a helyes irányba terelni és ráerőszakolni bizonyos dolgokat.
Például, hogy ne gondoljak valamire, vagy, hogy a könyvre koncentráljak, ahelyett, hogy összefirkálnám a lapok széleit. Mindig is csak a baj volt velem. Akkor volt minden tökéletes, ha nem erőszakoltam rá magamat a dolgokra, hanem szépen megjött a kedvem hozzá.
-  Ebben egyet kell értenem veled.
Újabb korty, újabb süti. Lassan elfogy minden, de valamiért el is megy a kedvem a édességtől. Bár egy lány az ilyen dolgokat soha nem veti meg, nekem most mégis sok volt egyszerre...túl fullasztó, annak dacára is, hogy ittam rá teát. Sóhajtva leteszem magam elé a bögrét, és az ujjamat végighúzom a peremén, újra és újra. Valamit mindig muszáj csinálom.
-  Köszönöm, mára azt hiszem, elég volt. De te...te mindig ennyi édességet eszel?

-  Főleg akkor ha valamilyen felsőbb erő elrendeli...akkor te hiába hadakozol a sorsoddal.
Ez tapasztalat. Az ellenkezőjéről engem úgysem lehetne meggyőzni, még ha akarna sem. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem lenne képességem, nem szerettem volna bele Benjibe, ne lennék most itt...és még sorolhatnám. A végzetnek, vagy sorsnak, vagy nevezhetjük bárminek olyan ereje van, ami fölött ember nem dönthet és nem befolyásolhatja. Örülök, hogy találkoztam valakivel, akivel hasonlóan vélekedünk a világban végbemenő érdekességekről. Ez a dolog kellemesen hat rám, úgy érzem nem vagyok egyedül és nem vagyok csodabogár sem. Hiszen ritka találni bárki hasonszőrűt.
Figyelem ahogy mozgolódik, úgy látom egy percig sem tud nyugton ülni. Hol a teáját rakosgatja ide-oda, hol pedig süteménnyel tömi magát, ami számomra roppant szórakoztató. Én is ilyen vagyok, egy percig sem tudok megálljt parancsolni magamnak, de jelen esetben nekem csak az ujjaim járnak az asztal lapján, mintha a zongora billentyűi lennének, ha elég erősen koncentrálnék, még magam elé is tudnám őket képzelni, de nem akarok ennyire elkalandozni, mert akkor nem tudnék figyelni a beszélgetőpartneremre ami pedig nem vetne rám jó fényt.
-  Nem vagyok annyira édesszájú, illetve, szeretem az édességet, meg a csokit, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudnék nélküle élni.
Miközben beszélek, összevonom a szemöldökömet, mivel ez egy jogos kérdés. A legtöbb lány isteníti az édességet, főleg a csokoládét. De én nem szeretek annyira majszolni. Ha valakivel le akarom kötni magamat, inkább a labdámat dobálom, vagy rajzolok valamit, vagy olvasok. A csokievés és a sütizés csak nagyon ritkán kerül be a repertoáromba.
-  Ohh köszönöm, mindenképp tudatni fogom, ha valamire szükségem van, de remélem megtudsz nekem szerezni bármit, néha elég extra kívánságaim vannak.
Felnevetek és megálljt parancsolok az ujjaimnak, bár, úgysem fogom sokáig kibírni.

Érdekes, ma mindenre számítottam, csak egy ilyen beszélgetésre nem. Ráadásul a lány elég fiatal ahhoz, hogy ilyen életfelfogással rendelkezzen, de lám, csalódhatok én még pozitívan a fiatalságban. Az tuti, hogy én ennyi idősen nem voltam ilyen tág látókörű, sokkal inkább elvarázsolt, aki hitt még a csodákban...csodák ma is vannak, de inkább hívjuk őket a meglepetés erejének, az igazi csodák elég ritkák, még a varázslók között is.
-  Ohh olyankor elég nehéz megállni, de amióta itt vagyok, már kifejlesztettem magamban ezt a képességet. Itt mindig rengeteg finom étel van. Ha nem figyelünk oda a végén majd csak gurulni tudunk a folyosókon.
Ahogy elképzelem a jelenetet, rögtön felnevetek. A jónak mindig nagyon nehéz ellenállni, ez tény. Főleg, hogyha ennyi csokiról meg sütiről meg mindenféléről van szó. De azt hiszem én már túl tapasztalt vagyok, egyszer mindenki eléri ezt a szintet, kivéve Zora...ő rengeteg édességet eszik.
-  Akkor mindenképp hozzád fordulok majd, ha szükségem van valamire, de vigyázz mert szavadon foglak.
Előkerül a dorgálós anyucis hangnem. Még az ujjammal is figyelemre intem, a színjáték végén pedig, úgy ahogy szoktam felnevetek, egész jó hangulatom kerekedett így a végjátékra.
-  A legtöbb gyümölcsöt nagyon szeretem, De a kedvencem az dinnye és az eper. És neked?
Összevonom a szemöldökömet. Tényleg ezek lennének a kedvenceim? Mindig más kedvencem van, attól függ melyiknek van épp szezonja. Miközben várom a választ, kipillantok az ablakon és megmerevedek, sötét van. Tényleg ilyen késő lenne? O alakot formáznak az ajkaim miközben felkelek a székről, el fogok késni.
-  Ne haragudj, de mennem kell. Azért remélem még találkozunk, biztos megtalállak a Navineben igaz?
Miközben beszélek már indulok is az ajtó felé. Le fogják harapni a fejemet és ezt nem csak képtelesen értem. Már épp kinyitom a társalgó ajtaját, amikor visszafutok a lánykához és nyomok egy cuppanósat az arcára.
-  Nagyon örültem, Sharlotte.
Bólintok és már szaladok is kifelé, végig a folyosókon.

Nem hiszem el, hogy tényleg képes voltam erre. Kedvem támad emberek közé menni, és mivel ez egy évezredben csak egyszer fordul elő, úgy döntöttem nem fojtom el a társasági életben való részvétel után a vágyamat.
A tusára persze nem volt merszem jelentkezni, az apró termetemmel és vékony alkatommal hamar kiütöttek volna, hacsak nem én csinálok ki valakit a képességemmel. Na ettől még jobban rettegtem, mint attól, hogy engem fognak bántani. Inkább néző leszek, mint versenyző, de ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen.
Viszont több dolog is visszatartott a bálozósditól. Egyrészt, nem ismeretem nagyon a kastély diákjait és nem vagyok az ismerkedős fajta. Másrészt pedig semmi kedvem nem volt egy esetleges üres fecsegéshez. Amikor megkérdeztem Zorát, hogy lenne-e esetleg kedve eljönni, csak a száját húzogatta és a vállát vonogatta. Egyenesen soha nem mondott volna nekem nemet, de megkíméltem attól, hogy igen kelljen mondani, különben egész este bámulhattam volna a fancsali képét. Abban pedig biztos voltam, hogy ha megkérném Benjit, hogy kísérjen el, nemet mond, mert ő még annyira sem szereti az embereket mint Zora. Jobb ötlet híján eszembe jutott egy vésztartalék, Thomas. Tudtam, hogy a faluban lakik, mindig is értékeltem a társaságát, így hát, amikor lent voltam cukorboltban egy gyengébb pillanatomban elmentem hozzá és megkérdeztem, nincs-e kedve esetleg elkísérni. Mivel igen mondott, így nem volt más hátra, míg megvárni, amíg elérkezik az este, elkészülni és...várni rá.
Na jó, ez nem volt tervben, direkt késve jöttem le, azt gondoltam így sokkal stílusosabb lesz, de nem jött össze a dolog. Ugyanis nem várt lent senki. Mivel nem vagyok egy türelmetlen ember, így ráérősen sétálgattam fel s alá a bejártai csarnok előtt és a táskámat dobáltam. Nem foglalkozva a bámész tekintettel, soha nem érdekelt mások véleménye, nem most fogom elkezdni azt latolgatni, hogy miért néznek rám sandán az emberek.

Nem kell sokat várnom, szerencsémre. Thomas a szokásos módon érkezik és hívja fel magára a figyelmet. A vállkopogtatásra megfordulok, széles mosoly jelenik meg arcomon és még megölelni sem felejtem el. Általában nem vagyok híve az ilyesfajta testi kontaktusnak, több okból sem, de jelen esetben kivételt teszek. Örülök, hogy nem ejtette át a fejemet, hanem itt van, eljött. Ezt ugyan a világért sem mondanám el neki, hogy voltak kételyeim vele kapcsolatban.
 -  Szia, nem dehogy. Örülök, hogy eljöttél.
Lassan elengedem, de nem távolodok el tőle, inkább belekarolok, a szabad kezemmel pedig a táskámat markolom és lassú léptekkel indulok el mellette, felvéve az ő tempóját, hiszen mégiscsak ő a férfiember, nekem kell hozzá igazodnom. Kisebb koromban, amikor odavoltam a mugli filmekért gyakran láttam ilyen jeleneteket, amikor a nő besétál egy férfi oldalán, tündököl és tűzijáték és a többi, de ez azért mégsem olyan. Ugyanakkor lehet még ez az este roppant szórakoztató és vicces, mivel Reynolds remek társaság, ezt kár lenne vitatni.
 -  Téged jobban érdekel ez a Tusa, mint engem, jól gondolom igaz?
Vigyorogva pillantok fel rá és próbálok rájönni, hogy mi jár a fejében. Nem ismerem annyira jól, mint ismerhetném, de tudom, hogy Roxfortos volt és ott gyakoribbak voltak az ilyen események, mint itt. Viszont tény, hogy az egész iskolát megmozgatta a dolog, egész szép kis tömeg gyűlt össze. Amint beérünk, és találunk egy alkalmas helyet, helyet foglalok és körbenézek. Csodálatos lett a nagyterem, a szervezők igazán kitettek magukért.
 -  De azért remélem, nem csak ezért jöttél el. Bizonyára sokat nyomott a latba az elbűvölő személyiségem is.
Remegtetem a pilláimat, majd felnevetek. Egyáltalán nem jellemző rám ez a viselkedés, de a változatosság gyönyörködtet, szokták mondani. Néha annyira könnyű klisés szerepet játszani és bár nem szeretném ha a dolog tartóssá válna, mégis egy ugratás erejéig azért belefért. Komoly feleletet ugyan nem várok rá, csupán költői kérdés volt, de ki tudja.

 -  Örülök, hogy örülsz.
Bólintok, majd a kezembe véve az előttem kést, az élével fölfelé pörgetni kezdem az ujjaimmal, miközben lassan megkezdődik az ünnepség. Mindenki helyet foglal a tömeg pedig csöndesedni kezd, ami azt jelenti, hogy nemsokára valaki beszélni fog. Sokkal jobban tudok figyelni, ha közben valami van a kezemben, el sem tudom képzelni magamat, ahogy egy helyben ülök és kihúzott háttal figyelek. Helyette inkább könyökölök az asztalon és a kést pörgetem, egészen addig, ameddig Reynolds le nem ül mellém. Akkor felé fordulok és nem felejtek egy vigyorogni.
 -  Látok, de nekem az is elég hacsak hallgatom. Nekem soha nem lenne bátorságom egy ilyenre jelentkezni. Ráadásul úgy hallottam, hogy be lesznek zárva az északi toronyba és csak a mentoruk mehet fel hozzájuk.
Fintorgok egy sort. El sem tudom képzelni, hogy én kit választanék. Kevés barátom van, de azokhoz nagyon kötődöm és nem szívesen válnék meg tőlük. Na meg persze ott van Zora, aki nélkül egy napot sem bírnék ki. Amikor az igazgató elkezd beszélni felé fordítom a fejemet, figyelmesen hallgatom, majd tapsolok. De az infó egyik fülemen be, a másikon pedig ki. Nem rám vonatkoznak, ez az egy szerencsém van. Inkább folytatom tovább a hülyéskedést Thomassal. Tudtam, hogy belemegy a játékba. Legalább nem kell megerőltetnem magamat és olyan dolgokról beszélgetni, amiről egyáltalán nincs kedvem. Vele határozottan jól érzem magamat, megértjük egymást. Talán azért, mert csak egy évvel idősebb mint én és a temperamentumunk is hasonlít.
  - Ohh még a végén zavarba hozol. Természetesen így van, különben nem téged hívtalak volna. Mindig felvidítasz.
Vigyorogva nézek rá, majd lehajtom a fejemet és a fülem mögé tűrök egy kósza tincset. Nem mindenkinek vallanék be ilyesmit, még akkor sem, ha poénnak van álcázva, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem kenyerem a hazugság. A következő bók viszont tényleg kibillent a hülyéskedésből, elpirulok és egy kissé összehúzom magamat. Nem szoktam hozzá, hogy bárki ilyet mondjon nekem, de azért jólesik a dicséret, hogy mégse legyen olyan kellemetlen, elvigyorodom és a könyökömmel finomat meglököm az oldalát.
  - Tudod, igyekszik az ember.
Utána már csak a vállamat vonogatom, és annyiban is hagyom a dolgot. Nem tudom, mit lehetne még ehhez hozzáfűzni, semmi értelmes nem jut az eszembe, nem vagyok biztos benne, hogy meg kell-e köszönni így inkább nem szólok semmit.
  - Gergő? Csak látásból ismerem, ő is Navines.
Nem igazán vagyok képbe a többieket illetően, végigvezetve a tekintetemet a tusa résztvevőin nem ütközök egyetlen ismerős arcba sem a tekintetem, nem meglepő módon. De tudom, hogy a drága Reynoldsnak vannak rokonai, a kastélyban is, és a faluban is.
  - Miért sajnálod a szüleit? Hiszen most mondta az igazgató, hogy nem eshet bajuk.
Nem igazán értem, hogy mit ért ezalatt, miközben várok a válaszra belekortyolok a poharamba és ahelyett, hogy válaszolnék felpattanok, megragadom a kezeit és felhúzom.
  - Inkább táncoljunk, szeretnék táncolni.
Ritkán teszek ilyesmit, a napját sem tudom már, hogy mikor táncoltam utoljára. Ki kell használni, hogy a parteremet rátudom venni szinte bármire, ha kell még nyafogok is, de csak ha nagyon muszáj.
  - Nos, nemrég visszajött az iskolába, de...most más dolga van, meg amúgy sem szereti a tömeget meg az embereket se nagyon.
Mit mondhatnék? Hogy a pasimnak gondjai vannak a holddal és néha szőrös vadállattá változik ami miatt utálja magát és hanyagol, mert azt hiszi, hogy nélküle nekem jobb lesz? Érdekes kis beszélgetés lenne, nem tudom, hogy kinevetne vagy hülyének nézne.

Az utóbbi időben egy kicsit megváltozott a közérzetem. Na jó, igazán az egész világ megfordult velem. Derűsebbek voltak a mindennapjaim, ismét rajzolni kezdtem, többet látogattam meg a hárfát a kalickában de a legtöbb időt mégiscsak egy bizonyos illetőnek a szobájában a töltöttem, akinek már a gondolatára is elmosolyodtam. Most is onnan jövök, szinte az egész napot ott töltöttem és nem is szándékozok máshol lenni az este további részében, de megbeszéltem Zorával egy találkozót. A húgom mindennél fontosabb volt számomra, és mivel az utóbbi időben nem sokat jártam a sárgák háza táján, így őt is elkerültem. Amikor pedig arra voltam, vagy őt keresem kitérő válaszokat kaptam. Elgondolkodtatott a tény, hogy a saját boldogságomon túl nem láttam, hogy mások is vannak a földön, főleg Zora. De az ilyen gondolatokat elűztem, helyette inkább nadrágot húztam, belebújtam egy kényelmes csizmába, felvettem egy pulcsit és már rohantam is, mert szokás szerint késésben voltam, de valamiért sehogy nem akaródzott kimozdulni a kellemes szobából a hideg folyosóra. Szerencsére nem kellett messzire mennem, így hamarabb ott voltam, mint terveztem. Oké a társalgó talán egy kicsit klisésre sikeredett, de nem csak társalogni akartam az ikertestvéremmel, hanem csak látni, puszta tekintettel beszélni meg az érzéseinket és nem kimondani. Hiányzott. Az utóbbi időben egyre kevesebb időnk maradt egymásra, és mardosta a lelkemet a egy sajgó felismerés. Hiszen anyánk pont erről beszélt, amikor kiskorunkban nem akartuk elengedni egymás kezét és mindenáron egy ágyban akartunk aludni. Egyszer, valamikor már nem fogjuk látni egymást minden nap, sőt, nem is lesz rá igényünk, mert lesznek más fontosabb dolgok is. A szavak visszhangzottak a fejemben, miközben letelepedtem a kandalló  előtti szőnyegre és gyorsan megigazítottam a kócos hajamat, majd a tűz felé nyújtottam a kezeimet melegedés céljából. Az ajtót tíz másodpercenként ellenőriztem, mert a tudatalattim megakarta cáfolni azt, amit anyukámtól hallottam.

Amint megnyílt az ajtó, rögtön odafordítottam a fejemet és azonnal hatalmas mosoly  jelent meg az arcomon, hogy láttam Zorát bejönni rajta. A világ ismét kerek lett, ahogy számomra, ahogy saját magamat is felfedeztem benne. Persze, máshogyan öltözött mint én, ahogy végignéztem magamon, megjegyeztem, hogy nekem biztosan nem állna ilyen jól. Vigyorogva figyeltem ahogy leül mellém. Szavak nélküli kommunikáció volt, éreztem, hogy a lelkem feltöltődik, azt is elbírtam volna viselni, ha szó nélkül ülünk egymás mellett egy ideig, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbáll. De szerettem volna beszélni vele, több dolog miatt is. Ott volt rögtön a pletyka, ami még az én fülemet is megütötte, meg a nagy tervem, amit neki is prezentálni szeretnék, hiszen ő is benne van, sőt, ő az egyik főszereplője, mint ahogy általában a mindennapjaimnak is, akkor is, ha csak keveset látom.
Mikor azonban a hallgatás kezd kényelmetlenné válni, mert a kíváncsiság csak úgy mardos belülről, rögtön a közepébe vágok.
  - Azt hallottam, hogy egy fiúval vacsoráztál, az étteremben. Igaz vagy Hamis?
A tűzbe bámulok de néha lopva, vigyorogva rápillantok, hogy figyelhessem a reakcióját. Bár nem hallgatok a pletykákra, az utóbbi időben meg aztán pláne nem, de ez azért megütötte a fülemet. Két lány beszélgette az üzletben, miközben csokoládékat válogattak. Nem szoktam hallgatózni, de Zora nevét akkor is meghallanám, ha csak hang nélkül tátogná valaki.
  - Mond azt, hogy nem tanár...és hogy nem akarsz hozzámenni.
Bár a kérdést csak viccnek szánom, azért egy kis komolyság mégis van mögötte. Azt igazság az, hogy féltem őt, jobban féltem, mint saját magamat. Ha pedig valaki bántani meri, az biztos, hogy velem gyűlik meg a baja és én elég rázós helyzet vagyok. Mindezt persze nem ecsetelem a ikertestvéremnek, hiszen tudja jól, na meg nem akarok szentbeszéded tartani, az a fontos, hogy boldog legyen és ez minden egyéb dolog felett áll.

Mostanában kicsit zaklatottabb voltam, mint általában. Mindezt persze egy valakinek köszönhettem, aki ha csak eszembe jutott rögtön elfutott a méreg és a félelem. Nem tőle féltem, csak a helyzettől, minduntalan a hátam mögé pislogtam, hátha követ valaki, paranoiás lettem. Mostanában mindenért őt okoltam, ha elaludtam, ha éjszakánként csak forgolódtam még a rossz időjárásért is csak ő lehetett a hibás. Jó volt valakit mindenért okolni és erre ő tökéletes alany volt, mert a ritka boldog perceimet tönkretette az, ha visszagondoltam arra mi történt. Hiába figyelt oda annyira rám, kísért végig a folyosókon akkor sem tudta jóvátenni amit akkor tett. Egyszerűen nem tudtam továbblendülni a dolgon, bármennyire is akartam. Hiszen tőle továbbra sem féltem, bár mintha az utóbbi időben kicsit előzékenyebbek lettünk volna egymással, biztosan az este miatt. Pedig szívesen kiosztottam volna, mert erőm már lett volna hozzá, mégsem tettem meg.
A mai délutánon viszont úgy döntöttem, ideje lesz egy kis időt a tanulásra is fordítani. Elhanyagoltam a tanulmányaimat és kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat emiatt, a tavalyi évben elég aktív voltam, hiszen akkor több időm volt rá, mint mostanában. Ezért ma úgy időzítettem a dolgaimat, hogy a délutánt itt tölthessem. Összepakoltam a dolgaimat a táskámat, a vállamra akasztottam és ráérős léptekkel indultam el a könyvtár felé. Szokás szerint hátrapislogtam, de a folyosó teljesen üres volt, nyilván mindenki órán volt, vagy a nagyteremben fogyasztotta a  kései ebédet. Néha megálltam, kinéztem az ablakon de nem időztem túl sokáig, hiszen nem odázhattam azt, aminek amúgy is be kell következnie. A könyvtárhoz érve óvatosan benyitottam az ajtót, senki figyelmét nem akartam fölkelteni, Matildáét sem, hiszen a tanulásban most nem segíthetett. Elindultam hát hátra, ahol tudtam, hogy megtalálom azokat a köteteket amikre szükségem volt és még egy asztal is akad ahová lepakolhatok. Egészen kihalt volt itt hátul a terep, a közelben egy lélek sem volt, így nyugodt szívvel tettem le a táskámat és pakoltam elő a dolgaimat, hogy aztán a polcokhoz fordulva levegyem a magasból azt a könyvet, amire szükségem van.

Ahogy a megfelelő kötet után kutattam, a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak, ráadásul olyan irányba, ami a lényeg egy részének egyáltalán nem volt tetszésére. Frusztráltak a önnön gondolataim, mégsem tudtam nekik megálljt parancsolni. Megpróbáltam elképzelni a dobozt a fejembe, amibe minden gondolatot amit helytelennek ítéltem belepakoltam, de ettől nem lett jobb, hiába zártam le kulccsal a tetejét. Igyekeztem hát beletörődni abba, hogy egyhamar nem fogok szabadulni a házi dolgozattól, főleg ha ilyen tempóban halad, mint most én. Hiába nyúlok a fránya könyvért, minduntalan fentebb megy. Kezdem azt hinni, hogy a polc szórakozik velem. Mérgesen felhorkantok és ezúttal nagyon de nagyon nyújtózkodom, amikor egyszer csak ott terem egy kéz és megragadja ugyan azt a könyvet, amit én szerettem volna levenni. A szívem egy pillanat alatt már meg, egy halk sikkantás is elhagyja a számat, hiába, paranoiás lettem, hivatalosan is. A szívemhez kapok, mert jól ismerem a kéz tulajdonosát. Mérgesen fordulok felé, a tekintetem szikrákat szór, csak úgy, mint a bőröm.
  - Legközelebb csaphatnál valami zajt, mielőtt halálra rémítesz.
Csak magának köszönheti, hogy kiújult a paranoiám. Pedig az utóbbi időben egészen jól kezeltem, bátor voltam minden helyzetben, nem féltem a sötétben, mert nem volt rá különösebb okom. Ha jobban belegondolok most sincs, tőle továbbra sem félek. Inkább az rémít meg, hogy újra kell élnem a fájdalmat. A gyomrom is összeszorul ha visszagondolok rá, furcsa és egyben zavaró, hogy még az emléke is ennyire felkavar. Elfintorodom, kitépem a könyvet a kezéből, majd pukedlizek egyet előtte, amennyire gúnyosan csak lehet és leülök az asztalhoz.
  - Ha tudni akarod, igen. A tanárom, aki egy felfuvalkodott hólyag, sérelmezte, hogy nem lát bent vámpirológián, így úgy döntöttem, szakértője leszek a témának.
Grimaszba torzul az arcom, nem is neki beszélek, sokkal inkább a velem szemben lévő falnak, majd felcsapom a könyvet, végigböngészem a tartalomjegyzéket, majd csak úgy véletlenszerűen a középen felcsapom és olvasni kezdem, de egy szót sem fogok fel belőle, mert azt hallgatom, hogy még mindig itt van. Az átkozott annyira csöndesen tud mozogni, hogy az szinte már zavarba ejtő.

  - Technikailag te nem vagy vámpír, ergo nem kellene csak úgy dobálóznod ezzel a szóval.
Csak bele akartam kötni, teljesen mindegy, hogy hogyan, vagy milyen eszközzel. Nyilván ez nem tűnt a legsportszerűbb dolognak, de végül is igazam van. Bármennyire is gondolja magát annak, valahol mégiscsak ember, igaz ezt sem száz százalékosan kijelentei róla. Figyeltem az arcát, próbáltam kiolvasni a tekintetéből azt amit elhallgat előlem, de most is, mint mindig tökéletesen elrejtett mindenfajta érzelmet, ami kiolvashattam volna belőle. Már megszoktam de azért mégis elégedetlenül húztam fel az orromat, mert most sem kaptam meg azt amit akartam. A provokálás természetesen tovább folytatódik, még szép, hogy rákontráz, ráadásul azzal, hogy igaza van, még inkább kibillent a magabiztosságomból.
  - Valóban, nincs okod rá.
Itt pedig elérkezik az a pillanat, hogy nem tudok neki visszavágni, csak bámulok rá, ő pedig vissza rám. Mit nem adnék, hogyha eszembe jutna egy csípős megjegyzés, de csak olyan dolgok suhannak át az agyamon, amiket nem mondhatok ki. Hallgatólagos megegyezés volt köztünk, hiába nem volt itt senki, akkor is féltem, talán attól, hogyha beszélek róla, akkor igaz lesz nem pedig a képzeletem torz szüleménye.
  - Mégsem fogsz elmenni. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy tulajdonképpen miért nem.
Felkelek, odasétálok hozzá, beférkőzök közé és asztal közé majd lábujjhegyre állva ráülök az asztalra, szembe vele. A hajamat az egyik vállamra húzom, szabadon hagyva azt az oldalt amibe a legutóbb belekóstolt. Kihívóan felvonom a szemöldökömet de semmi kommentárt nem fűzök hozzá. Fogalmam sincs, mi késztet arra, hogy ezt megtegyem, talán azt remélem, hogy az áthidalt távolság majd megrémíti és menekülésre készteti. Körülpillantok, fohászkodok érte, hogy egy árva lélek se lássa az akciómat, mert nem szeretném ha szárnya kellene bármilyen alaptalan pletyka. Csak tudnám mi vonz ennyire a bestiákban...
 

Ismét elakadtam. Neki hosszú évek álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy megtanulja kezelni a csipkelődést. Nekem azonban ez teljesen új dolog volt. Mindig is békeszerető ember voltam, ha nem volt muszáj, akkor nem konfrontálódtam mert nem láttam értelmét. Az utóbbi időben viszont elég sokat veszekedtem vele, küzdöttem ellene, amennyire csak az erőm engedte, de nekem nem volt fele annyi gyakorlatom se, mint neki, így hát jelentős hátrányra tettem szert. Így volt ez most is, megadta a kegyelemdöfést és ezzel elhallgattatott, sikeresen.
  - Miért is lenne? Nem vagytok egy szinten...
Elfintorodtam, de igyekeztem fenntartani a álszentség látszatát. Ezzel az egy kis mondattal egész alaposan betalált, ahogy én megtettem ugyanezt a mozdulataimmal. Rájöttem, hogy akkor tudom a leginkább bántani, ha emlékeztetem arra, hogy mit tett velem. Valamiért ez nagyon bántotta, holott én már túl voltam rajta, de láttam rajta, hogy ő nem így van ezzel. Ahogy leolvadt a nagyképű vigyor az arcáról, már láttam, hogy legalább ezzel sikerült győznöm. Pontosan tudom, hogyha az emberi szem számára láthatatlan is, ő pontosan látja a harapás nyomát a nyakamon. Nem éreztem egészen igazságosnak, hogy ezzel dobálózom, hiszen én is beleegyeztem és bár iszonyatos fájdalommal és sokkal járt, azért mégsem bántam meg annyira, hogy segítettem rajta. Ezt persze eszemben sem volt elárulni neki, bár sejtettem, hogy tudja de mégis bántotta a dolog és ez azért ha csak egy kicsit is, de jól esett. A reakciójára persze nem számítottam, meglepett, mint mindig. Megrémültem az emberfeletti gyorsaságtól, még akkor is, ha kezdtem hozzászokni az ilyesfajta megmozdulásaihoz. Mozdulatlanná dermedtem, főleg akkor, amikor leesett, hogy mire készül. Akkor sem tudtam volna elhúzódni, ha akartam volna, határozottan megijedtem. Hiszen azóta igyekszik elkerülni velem a közelebbi kapcsolatot, most viszont a saját eszközeimmel vág vissza.
  - Ez nem fair.
Alig bírom kipréseli a fogaim között ezt a három szót. Legszívesebb felpofoznám, de tudom, hogy nem érnék el vele semmit, viszont a tekintete, a tekintete szívszaggató volt. Óvatosan a keze után nyúltam és végighúztam az ujjaimat az övéin.
  - Miért érzem úgy, hogy te rosszabbul élted meg, mint én?
Egy lemondó sóhajra még futja, de semmi másra, pedig annyi mindent mondanék még neki.

 

Annyira elegem van belőle, hogy válaszolni sincs kedvem. El akarok tűnni a közeléből és minél távolabb lenni. Nem fogom olyasvalakire ráerőltetni a társaságomat, aki nem akar velem lenni, vagy velem akar, de a minimális tiszteletet sem adja meg. Végtére is, én a tanársegédje vagyok, ő lépte át a határokat és bizonyos fokig még hagytam is magamat, köszönhetően az áldott jó lelkemnek. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy megalázzon, többet biztosan nem. Eleget tűrtem, többet is mint amennyit bárki más eltűrt volna, ha tudnám miért.
Három lépést nem tudtam tenni, egy és egy felet léptem, számoltam, amikor utánam kapott. Hihetetlen gyors volt és hangtalan. A következő pillanatban már fájdalom hasított a hátamba, ahogyan nekilökött a könyvespolcnak. Ijedtség csillant meg a szememben, mert egy másodperc leforgása alatt a szemem elé tárult a kép, hogyan vadászhat. Egy biztos, kíméletlen, gyors és iszonyatosan csöndes, hogy tud egy ekkora ember ennyire hangtalan lenni? Még levegőt is elfelejtettem venni, így amikor ismét oxigén ért a tüdőmbe, úgy éreztem nem kaptam eleget és kapkodni kezdem utána, legalább addig is összeszedhetem a gondolataimat, mert tudom, hogy addig nem fog elengedni, amíg nem válaszolok neki, sőt, ha kell kicsikarja belőlem. Oldalra pillantók, félve attól, hogy Tilda esetleg még itt van és meghallotta a puffanást amivel összetalálkoztunk a polccal, de sehol semmi. Ekkor aztán egyenesen a szemébe nézek, és a fogaim között szűröm ki a választ.
  - Tudod miért.
Megpróbálok szabadulni, minden erőmet összeszedve, de nem sikerül. Az ujjai bilincsként szorulnak a karomra, a hátam pedig határozottan sajogni kezd, de ez biztosan nem fogja meghatni.
  - És nem akarok félni. Nem akarok félni tőled. Mert amikor rám pillantasz, mindig az jut eszembe, hogy milyen éhség volt a szemedben akkor, hogy eltorzult az arcod, és hogy majdnem megöltél. Nem vagyok az a lány, aki könnyen hagyja magát, sosem voltam.
Ahogy végigmondom, remekül megspékelve egy kis agresszióval, a testem rögtön reagál a hangulatváltozásra, a bizsergés Asher tenyere alatt egyre erősebb lesz, de amikor lehunyom a szememet és összevonom a szemöldökömet, jelezvén a koncentrálást, lassan de biztosan stagnálni kezd.
  - Nem akarok félni tőled Asher...
Ismétlem megint a lényeget, de most egészen máshogy. A sóhajnál is halkabb, de tudom, hogy a remek hallásának köszönhetően nem okoz gondot számára kibogarászni a szavakat jelentését.

  - Na jó, ez most fájt. Határozottan fájt.
Nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak. Úgy érzem, kezd egy kicsit feloldódni a gombóc a gyomromba, nem lesz annyira rémes mint amilyennek elképzeltem. Végtére is, Vele vagyok, a legjobb kezek között és ezt ő is tudja. Nem eshet semmi bajom, hiszen az egyetlen, aki veszélyt jelent rám az ő maga. Most viszont kivételesen úriemberként viselkedik, nem pedig türelmes vadállatként és igazán kitett magáért. Amint beérünk a tömegben rögtön keresni kezdek a tekintettemmel valakit. Újra és újra végigjáratom az arcok sokaságán a pillantásomat, majd lemondóan felsóhajtok. Ez nem jött be, nem most és nem itt. Tudom, ez nem az ő világa, inkább visszavonul a szobájába, de azért mégiscsak rosszul érintett, hogy még csak el sem hívott. Aztán eszembe jut a megállapodásunk, én diák vagyok ő pedig tanár és innentől nincs miről beszélni. Most mégis egy tanár oldalán léptem be a terembe a bálozók közé, akinek láthatólag semmi problémája nincs azzal, hogy én az iskola diákja vagyok. Hagyom, hogy átvezessen a táncolók tömegén. Láthatólag senkivel nem akar társalogni, azért vezet rögtön a parkettre. Ez egyrészt imponáló, másrészt viszont nem meglepő. Ezek szerint csak az én társaságomban hajlandó lenni, viszont arra nem hajlandó, hogy jó benyomást tegyen másokra.
   - Egyelőre nem jut eszembe semmi elmés beszólás, úgyhogy nincs kifogásom ellene.
Persze ha jobban belegondolunk ez egyáltalán nem az ő stílusa. Sóhajtva fordulok felé, a kezem felszalad a vállára, hagyom, hogy közel húzzon magához és engedem, hogy vezessen. Próbálom győzködni magamat arról, hogy ezt saját elhatározásból teszem és nem azért, mert nincs más választásom.
  - Meg sem kellene lepődnöm azon, hogy jól táncolsz, igaz?
Nem bírom csak úgy csöndben állni a tekintetét, egyszerűen nem megy. Olyan, mintha fojtogatnának. Felsóhajtok és inkább az államat a vállára téve folytatom a látszólag üres fecsegést.
  - Nem bírom, ha így nézel.
Pontosan tudja, mire gondolok. Valami ilyesmire gondoltam akkor is, amikor a bejárat előtt rám pillantott és ezt ő is pontosan tudja.