Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Csak halkan olvas ugyan, de azt is azért teszi, mert nem lát maga körül mást. Ha nem egyedül lenne, nem szólalna meg. Nem szereti, ha mások hallják a hangját. Nevették már ki furcsa tónusú hangja miatt, és mert akadozott, mikor hangosan kellett olvasnia. Pedig nincs problémája a betűkkel, tökéletesen olvas fel - mikor egyedül van. Fejében hallja azonban már előre a nevetést, érzi a figyelő tekinteteket, mikor az osztályteremben ül. Most viszont megszólal halkan, mert a csendes könyvtárban áll, nem hallhatja őt senki. Legalábbis azt hiszi. Merthogy a másik navinést nem veszi észre, a vers annyira leköti.
Összerezzen, mikor a másik megszólal, lassan emeli fel a fejét, és elhalgat, amikor tudatosítja magában, hogy bizony egy másik emberi lénnyel van dolga. Elakad a szava, köhint egyet, mert az mintha feloldaná kicsit. Majd nagyot sóhajt, és a levegővel együtt előbukik hangja is.
- Köszönöm. - A dícséretet meg kell köszönni, ezt tanították neki. Csakis ezért szólalt meg, mert amúgy még nem jött rá, hogy Zayday mit akar tőle, inkább ez foglalkoztatta, mint az, hogy megdícsérték. A kérdésre már szívesebben felel, Poe versei olyanok, amikről tud és szeret is beszélni. - Elizabeth - válaszol Ramóna, mindössze egy szóban, a vers címével. - Poe egy unokatestvéréhez írta a verset, egy akrosztichon - osztja meg tudását, akár érdekli az a másikat, akár nem. - Vagyis ha összeolvasod a kezdőbetűket, megkapod az Elizabeth Rebecca nevet, az unokatestvére nevét - fordítja a könyvet háztársa felé, így ha érdkli, Ramóna ujja nyomán meg tudja nézni az említett sorkezdő betűket.
Ramóna végig hallkan beszél, kicsit talán hadar is, így néhol nehéz lehet érteni. A lelkesedés viszont látszik a szemében, hiszen azon ritka pillanatok egyikét éli, mikor okosnak érzi magát, nem pedig elesett vadnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

ellopikáltam bro jelvényét, most én vok a preffencs
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az első alkalom, hogy a fiam Móric a nem-fiam Móric bőrébe bújva rója a tanoda holdfényes folyosóit. Még csak nem is a második, és talán ez az ikertestvér dolog az, ami miatt Móric olyan feltűnően kipihenten menedzseli a prefektusság éjszakai őrjárat részét. Persze mi lenne a legmenőbb? Ha mindketten prefik lennének, és a sötétből a tilosban járók elé ugorva hozhatnák zavarba kettősségünkkel... Istenem, betegre hahotáznák magukat a Móroczok! De csak egyikük az, így csak félig azok mindketten.
Így hát Móric lopakodik. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Csak csendben, csak halkan - AZTA DE RUSNYA TETSZIK LENNI MÉG MINDIIIIG! - ordít hatalmasat a banya portréja előtt, egészen fennhagyva a hangsúlyt a mondat végén. A legtöbb hortyogva bóbiskoló portréalak természetesen azonnal felriad, és döbbent zűrzavarban konstatálja, hogy már megint az egyik iker tette tönkre szunyókájukat. Így viszont ezer és egy szem szegeződik a folyosó minden egyes pontjára, tehát ha valaki, ismétlem, valaki, lenne olyan merész, hogy erre járjon éjnek idején, hát valaki által biztosan észre lenne véve, ha megmozdul, ha nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

  Zaydaynek igaza volt. Lassan visszamehetne ő is a körletébe. Este talán rákérdez azoknál a levitásoknál, hogy nem kaphatná-e csak simán vissza, amit elvettek tőle. Mondjuk nem sok esélyt látott rá, hogy csak úgy boldogan, bérmentve visszaszolgáltatják a szarkatollat. Hiszen a rellonos lány is egészen meg volt rémülve, pedig aztán rájuk ez annyira nem jellemző.
 Bólintott a másik utolsó mondataira. Bettit már ismerte,jó ötletnek tűnt a segítségét kérnie, bár nem akart belerángatni senkit egy ilyen gyerekes dolgok szülte konfliktusba. Még elválik, hogy lesz. Nem akart azért sokáig várni, nem volt ínyére az ötlet, hogy kabala nélkül repüljön. Még az is lehet, hogy simán megpróbálja visszalopni. Abból mégis mi baj történhet?
 - Részemről a szerencse, kedves Zay - válaszolta, arcára pedig mosoly kúszott. Amellett, hogy elvesztett valamit, szert tett egy új, kedves ismerősre. Remélhetőleg jövőbeli barátra. Boldogan fogadta Zay ajánlatát, hogy menjenek együtt egy darabig. Örült, hogy most kivételesen nem neki kellett annyit beszélnie, de még szoknia kellett a lány ilyesfajta közvetlenségét. Már nem is tűnt olyan borzasztónak ez a nap.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ha olyan elvetemülten levitás lennék, mint az a pár, pápaszemes tag, akikkel másról se lehet beszélni, mint a tananyag – bár biztos máshol is van ilyen, ne legyek már ennyire előítéletes –, akkor most az orromat felkapva már itt is hagynám a srácot, hogy nem órára kell és itt hagynám. Viszont mivel maga ez az egész roppant izgalmas, nem tudom megtenni és egy pillanatig sem akarom. Szóval, kicsit meglepve, szemöldököm enyhén felhúzva hallgatom a másikat.
- Az apád… hű – hümmögök párat a dologra. Érdekes dolog lehet, ha valakinek rejtvényeket ír bárki is. - Azért most, mert te is levitás lettél és úgy gondolja, most van itt az ideje – próbálok okosnak tűnni. Mármint, na, tök logikus, hogy megvárta, míg a fiát beossza a bot és mivel ugyanoda került, kezdődhet a kaland. Vagy lehet már gyerekkorában tudta, hogy neki ha gyereke lesz, vagy több, egy biztosan ide fog járni. Merész jóslat volt, annyi szent. - Főleg, ha régen is kaptál tőle, akkor tuti készült már erre. De izgi apukád van! És vajon kincset rejt a dolog? - villanyozódom fel azonnal, hol érdekel engem innentől a tanulás. Olyan hévvel vetem bele magam, mint valami regénybeli kutató, akinek az élete csupa kaland és izgalom. Szerencsére, nekünk itt a könyvtárban nem kell majd mérgezett nyilakkal és rejtett csapdákkal megküzdeni – bár ki tudja –, így marad a nyomozás része.
- Néha amúgy az egyszerű a megfejtés. Vagy ami az orrod előtt van. Én mindig így találom meg az elhányt cuccaim – nem mintha ezt ahhoz lehetne hasonlítani, hogy képtelen vagyok rendet tartani a helyemen. Mindegy. - Akkor főleg ez a megfejtés, ha a holló idevág – azzal úgy forgatom a könyvet, mintha ott lenne valami. Igaza van azonban, lehet, hogy belül van a megoldás, így aztán az asztalhoz lépve teszem le és nyitom ki.
- Hát nagyon fura lenne, ha ki kéne olvasunk a könyvet. De az is, hogy firka lenne benne, mert na, az ilyenekért a könyvtárosok a fejet veszik – mondjuk, ha kivette és a szobája csendjében csinálta, ráadásul nem feltűnőt, akkor főleg nem volt halálos. Hmmm. Mindegy. - Ennyinél? Gondolod lesz még? - pillantok felé, majd gyors átlapozom. - Nincs benne titkos levél és nagy firka sem. Ez nehéz lesz – sóhajtok egy nagyot, majd odahúzok egy széket és lapozgatni kezdek. Nem találok elsőre semmit sem, sokadjára sem nagyon, míg egyszer csak Zalán nem nyúl oda, hogy megállítson a lapozásban. Értetlen meredek rá, amikor jobban megnézem a lapot, nagy nehezen, de meglelem. Most rajtam a sor, hogy a lapot odahúzva megfordítsam és leírjak egy ’k’ betűt.
- Szerinted…? - nem kell kimondanom, de úgy néz ki, ismét betűk várnak ránk. Visszahajtom az elejére és minden oldalt átfésülünk, hol ő, hol én írunk hozzá valamit. Az idő telik, a lapon meg túl sok minden van, de akárhogy van számolva, nincs már több.
- Kék must… annak van értelme? - talán lehet borászok is a holló mellett? Mivel azonban ezer betű van még, így aztán, kétlem, hogy ennek köze lenne hozzá. Az előbb is ment, hajrá!
Szerintem emberöltő telik el, mire elveszem tőle a tollat, ha épp írni akarna és szavakat kezdek firkálni: mű, művész, művészet, művészetek, bőven ragozva is kijön még pár, de a vész, tű, sziget és ilyen apróságokat elengedem. A nyelvem rágva húzom ki a betűket, vagy épp hallgatok a másikra és végül felemelem a fejem.
- Mágikus művészetek – szusszanok egy nagyot. Szerintem ebbe rendesen beleizzadtam. Persze, minek sziget vagy más, varázslók vagyunk. - Ez tuti jó, kijön az összes betű – dőlök az asztalra kicsit, majd felegyenesedem. - De én ilyet nem ismerek és szerintem nem is önéletrajz. Szóval… hol kezdjük? - nézek végig a polcok sokaságán. Ma itt fogunk aludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Próbálok nem akkor felbrekegni, amikor a nehéz könyvek egy tompa puffanással az asztalra ereszkednek. Hol a lány karját nézem, hogy remeg-e a súlytól, hol pedig a széles könyvgerinceket, hogy vajon mennyire lesz akadálymentes a landolásuk. De Améliát kemény fából faragták. Sok mindenhez ért, sok mindenen mehetett keresztül. Lehet, hogy kívülről kicsit törékenynek látszik, mégis szereti a saját kezében tartani a dolgokat. Vagy a másik magyarázat az, hogy szimplán nem kér belőlem, még ennyire sem. Lehet, hogy a legtöbb diáktársunk már rég a lebegtető bűbájjal vitte volna asztalhoz az olvasnivalót, de ő marad a mugli módszereknél. Házias, mit ne mondjak, vagy valami olyasmi. Amint a művelet megvan, mintha én is fellélegeznék.
- Persze. Mindig mindent felveszek, ami nem ütközik egy fontosabb órával. Már csak az a kérdés, hogy jövőre is megtartom-e ezt a szokásomat, vagy inkább már csak arra koncentráljak, ami tényleg érdekel - mondom fel neki a választ, mintha valami tananyagot akarnék ismertetni egy számonkérésen. Izgatottan várom meg, amíg helyet foglal előttem, közben a hajamon is igazítok egyet, ha már ténylegesen interjú-érzetet kap a beszélgetés. Tudom, most jön a rész, amikor mindent el kell mesélni, de lehet, hogy mégsem a könyvtár a legalkalmasabb. - Igazából be kellene fejeznem a jegyzetelést gyorsan... Aztán rohanok enni, úgyhogy az igazán nagy sztorizást inkább későbbre hagynám - nyelek egyet fülig vörösen, mert hát kissé kellemetlenül jön ki a dolog, pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy kerülni akarom Améliát. Miközben beszélek, addig is jár a kezem és folytatom a másolást, aztán megígértetem vele, hogy amint lehet, még folytatjuk a beszélgetést. Bűntudatom van, amiért kereket kell oldjak, de egyúttal megkönnyebbülök, hogy nem kell feszengenem azon, hogy jól süljön el a csevej. Amint megvagyok, sűrű elnézéseket kérve pattanok fel, de még ebben a kereket oldásban is többször visszapillantok rá egy-egy sajnálkozó szempárral.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A reggeli nagyon finom volt, és ma különösen laktató. Egészen eddig az órákon is nagyon aktív voltam, nem volt rám panasz mert mindent eltaláltam. Olyan vagyok mint az időjárás, változó. Néha még anyám sem biztos benne, hogy engem szült mert a családban egysíkú. El is képzelem néha a családot úgy, hogy mindannyian egyformák, és még az öltözet sem tér el. A szüleim és a testvéreim Mickey egerek. Na, ez jó volt. Az ebédszünet előtti utolsó órám Bájitaltan volt, így kicsit hosszabb túra várt rám. Az egyik háztársam is hozzám vetődött, amit most nem bántam. Viszont a nagyteremnél elváltak útjaink mert valamit a teremben felejtett. Mivel nem volt kedvem visszakísérni, intettem egyet és besétáltam ebédelni. Az egyik kezem a táskát markolja, a másik a zsebemből kandikál. Nagyon drámaira sikeredik a belépésem, éppen mindenki ül és eszik. Ennek örülök is, de csak addig amíg egy tanár elsétál mellettem és megelőz. Na és még sokkal jobban sikerült az érkezése, mert pár diák felkapta a fejét. Biztos nagyon kedves tanár, vagy talán szigorú? Nem nagyon vágom hogy kicsoda lehet, nem járok hozzá órára. Az már biztos hogy tanár, mert a tanári asztal felé menetel. El is engedem a sztorit, mert hamar meg találom az asztalt, csak egy kis hiba történt. Egy csapat rellonos között találtam magamat. Szívesen maradnék megismerkedni, ja vagy inkább nem, mert nagyon savanyú arcot vágnak, és ez még nekem is sok.
- Öröm volt skacok, talán máskor – mondom majd felállok, és három lépéssel átülök az asztalunkhoz. Szóba is elegyedek két levitással, de pár percen belül elbúcsúznak. Valami dogáról magyarázott a két lány és úgy látszott rajtuk hogy nagyon izgulnak. Kicsit elfog a magány érzete, mert ahogy elmentek maradt fél méter távolság köztem, és a többiek között. Nem fogok közelebb menni és ezért sírni sem szándékozom, a tányérom meg tök üres. A táskámat felrakom magam mellé, a Bűbájtan tankönyvet pedig az asztalra. Ha kedvem támad belenézek, ha nem akkor nem leszek olyan okos a következő órán. Nagy tragédia. Szedek egy szelet marhahúst, kiegészítve krumplisalátával. Elkezdem felvágni kis szeletekre a husit, így szeretem. Miközben vagdosgatok, a tekintetem a tanári asztalra vetül. Egy pillanatra annyira elbambulok, hogy pár krumpli darab a könyvemre reppen.
- Remek. Krumplit már tudok reptetni – bosszankodom csendben és egy szalvétával próbálom letakarítani a borítót. Egy hangot hallok, közvetlen mögöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ma jobbára gyakorlati órákon vett részt vagy tartotta, így miután kivakarta magát a koszból, kellemesen elfáradva mozgatta át a karját menet közben. Itt nincs ma már dolga és a kicsiknél sem, így előtte a nap nagy része, hogy valamit alkosson. Végül mégis, megint a kastélyban jár, mintha nosztalgiázni akarna, de azt nem szereti, mert olyankor túl sokszor szorít a mellkasa. Ezt elkerülve bolyong, száll beszédbe, vagy csak rendezgeti a dolgait. Seth ma vélhetően a temetőben lehet, nem találta ott, ahogy belesett hozzá, így most nem kontárkodva indul tovább és akkor legjobb lesz, ha hazamegy. Azonban megakad, két dolog miatt is: elé lépnek, hogy az egyik korábbi órán felhozott növényről kérdezzék és mivel még mindig nem az a fajta tag, aki órák után levet mindent és seggfej, készségesen ült le a lépcsőre és kezdett magyarázni.
Elzsibbadt a lába, mire a végére ért, de úgy néz ki, megérte. Tényleg nem olyan, mint egy tanár, inkább mint egy nagyon túlkoros diák, akinek kicsit más a feladata mint a tanulás. Lehet nem is lesz soha tanárnak való, csak csinálja. Nem is nagyon érdekli, ki nevet a háta mögött ezen, rajta, tegye, csinálja, ha neki ettől jobb lesz. Sok mindent elengedett már, így mikor feláll, az egyetlen gondja az, hogy elgémberedett tagjaiba életet leheljen. Nyújtózkodik egyet, amikor megcsapja orrát az illat.
Amennyire kifelé, most olyan automatikusan fordul a Nagyterem felé és követi a „csábítás” aromáját. Enni mindig tud, csak reggelit küldött le ma amúgy is, szóval bőven belefér, hogy most engedve ennek, kicsit szocializálódjon. Nem eszik mindig idebent, mivel többet inkább az Előkészítő falai között van, onnan meg a haza közel van. Hát, ma nem. Egyszerű lélek még mindig, kezd egyenesebe is jönni, most pedig csak a kajára gondol. Olyan szép ez így. Viszont megtorpan, amikor a tanári asztal közelébe ér. Még mindig idegen és fura, nem megszokott és különben is, amikor ideült elsőre, az évnyitón, még rosszul is lett. Lakótársa segített ugyan, de mikor szabad volt az út, úgy menekült ki, mintha kergetnék. Most nem készül erre, ellenben, mivel ismerősebb arcot nem lát a karban, hátat fordít nekik. Elindul volt háza asztala felé, neki igazából mindegy, hol ül. Volt már a rellonos asztalnál is, igaz, akkor nem egyedül és erre sóhajt egyet. Megígérte magának, hogy nem csinálja ezt. Így odalép az asztalhoz és végignézi, ahogy krumpli landol egy könyvön. Mintha magát látná, amikor disznó és nem figyel, de egyszerre akar haladni egy regénnyel és az ebéddel.
- A Bájitaltan nem igényli a krumplisalátát – szólal meg mögötte, majd mellé telepszik. Marhasült, ennek érezte biztos az illatát. Nem rest, hogy szedjen is magának két emberes szeletet, majd már pakolja is mellé a köretet, azzal sem szerénykedve. Említette már bárki, hogy a vérfarkasok szeretnek enni és tudnak is? Lehet erre nincs felkészülve a másik.
- Ha zavarok, mindjárt arrébb költözök, de most marhahúsra fáj a fogam – a választék széles, biztos került máshova is, de csőlátása van ilyenkor, csak ez van most. Elégedetten néz az adagra, majd bekap egy szem krumplit és úgy sandít a másik felé, hogy maradjon vagy menjen-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mindig is rossz alvó volt. Az édesanyja szerint már kisbabának is. Hiába fekszik le korán, éber marad, egészen sokáig. Szobatársai már alszanak, általában mind, mire őt elnyomja az álom. De még akkor is, egészen éberen alszik, a legkisebb zajra is felriad. Reggel pedig korán kel, még mindenki előtt. Vissza sem tud aludni, zavarj a fény. Általában lemegy hát reggelizni. Még örül is, ha korán a Nagyterembe ér, hiszen a tinédzserek nagyobb része addig alszik amíg csak lehet. Az étkező hát csöndes a kori órákban, Ramóna pedig sokkal kevésbé feszült, ha nem zajban és tömegben kell reggeliznie.
A Nagyterem egészen kihalt, bár az iskola fele már így is az asztalok körül lebzsel. A falak visszaverik a hangokat, a nevetést, és az evőeszközök csörömpölését. Egészen kezd már hozzászokni, testtartásán azonban észrevehető, hogy feszélyezi a hely. Háttal a teremnek ül, hiszen a Navine asztala a legutolsó. Most a tanári asztal felé helyezkedett el, mert az oktatók még szintén nem érkeztek meg, csak egy-egy ücsörög közülük, álmosan, a rellonosok fele. Egészen csönd van hát Ramóna fele, háztársai sem a leghangosabbak a teremben, és nem is ülnek közel hozzá.
Rami görnyedt háttal ücsörög hát az asztalnál, előtte egy teli tál, kukoricapehellyel és tejjel töltve. Épp kanalát keresi, amit valahova elpakolt, mikor rendezkedett. Másét sosem jutna eszébe elvenni, hiszen akkor másnak nem lenne, az pedig sokkal aljasabb dolog, sokkal rosszabb végkimenetel, mintha neki kéne kiinnia a reggelit a felgömb alakú tálkából. Előfordult már, otthon, amikor nem volt tiszta kanál, ő pedig még nem érte fel a mosogatót rendesen. Itt sokkal kínosabb lenne azonban a jelenet, ezt még ő is érzi, így mindenképpen meg akarja találni azt az evőeszközt. A zsömléket tartalmazó kosarat húzza arrébb, a mögött leli meg végül a kanalat. Megtörölgeti kicsit kezével, leszedi a ráragadt morzsákat, és már teszi is a tejbe, ahogy korgó gyomra kívánja tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egyetértően, hümmögve bólogatok Zente szavaira, mert így valóban máris másképpen áll a helyzet. Az nem jó, ha a testvéreidhez méred magad, de megértem, hogy így tesz. - Arra nem gondoltál, hogy tőlük kérj segítséget? Biztos szívesen leülnének veled, hogy motiváljanak - mosolyodom el kedvesen, bár fogalmam sincs a testvérek közti kapcsolatról, csak annyi biztos, hogy sokan vannak. Szemöldököm szalad ráncba egy pillanatra, mert lehet úgy hangzik a mondat, mintha én nem szívesen… jaj, ne! - Nagyon szívesen tanulok veled egyébként a későbbiekben, ha segítség kellene és megkeresel - gyorsan fűzöm hozzá, mielőtt félreértenénk egymást. Egyre többen keresnek meg, és őszintén szólva nagyon jól esik, hogy rám gondolnak. Kendével kezdődött az egész, aki még mindig hadilábon áll a Sárkánytannal, annak ellenére, hogy azóta tanársegéd lett. Halkan nevetek fel, szám elé kapom kezemet.
- Szerintem mindenki járt már így - felelem mosolyogva. Ne mondja nekem senki, hogy nem rontott el borzalmasan már egy bájitalt, mert akkor őstehetségnek született, ami… nem mondom, hogy lehetetlen, de egyelőre elképzelhetetlen. Mindig kibabrálnak velünk ezek a bájitalok. - Ne aggódj, én sem tudom. Valamikor, amikor másik ruhát húznak, megy pár percig, aztán megint eltűnnek és fogalmam sincs melyikük melyik - tűrök hátra egy tincset fülem mögé. Annyi könnyítés van, hogy a rellonosabbik rellonos szokott sokat lógni Marinával, de ha a dán lány nincs mellette, akkor nem tudok rájönni, hogy vajon melyik sántikál valami rosszban megint. Ezért fontos pontosítani, így Zente is megvilágosodik.
- Akkor jó - húzom el kicsit számat, de nem tart sokáig a minimális félelmem, mert Tüske indul el felém. Kezemre támasztom arcomat, míg másikat a sün felé nyújtom. Mosolyogva figyelem, ahogy a kezem felé indul, majd kis lábait rárakva azok szélére kezd el nassolni a tenyeremből. Szélesen mosolyodom el a csikis érzésen, majd nevetek fel. - Az még lenne valami. De legalább együtt jöhetnétek rá, hogy melyik mire jó - igyekszem pozitívan látni a dolgokat, bár elnézve Zentét, lehet nem erre van szüksége, hanem tényleg arra, hogy valaki beálljon mellé és magyarázza a dolgokat. Sajnos ebben tényleg nem tudok hasznára lenni, bármennyire is szeretnék.
- Szívesen beszélgetek róla, egy meccsen a szezonban kint is voltam, tényleg, de nekem elég durva. Mindig attól félek, hogy megsérülnek a háztársaim, plusz a szabályokat sem nagyon tudom összerakni - vonom meg vállaimat kicsit. De ha beszélnek róla nekem, akkor nagyon szívesen hallgatom. - Óóó, nem. Még csak az kéne - nevetek fel halkan, miközben felegyenesedem. - Kicsit szerencsétlen vagyok, úgyhogy a saját és a körülöttem lévőek biztonsága érdekében nem ajánlott szerintem bármilyen sportot űznöm - vigyorodom el szélesen. Nekem ez nem baj, mert így legalább mindenki más biztonságban van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ajkam felfelé görbül. Ez bizony egy srác hangja. Nyilván könnyű volt megtippelni a nemét, bár már találkoztam olyan hölgyekkel is akiknek olyan a hangja mint a tulajdon férjüké. Azért az vitán felül áll, hogy Csőrike, Szilveszter hangján megszólalva nevetséges. Hm. Az ő hangja kire hasonlíthat? Franc se tudja, nem kívánok szinkronszakmában dolgozni. A fiú talán idősebb nálam, sőt inkább biztos is, és a hangjából ítélve magabiztos, és tudja mit akar. Én is teljesen ilyen vagyok, ezért is örülök neki hogy ide hozta az útja, pont a Dévai melletti helyre. Mondanám hogy azért mosolyodtam el, mert olyan mulatságos viccet mondott, de ez a vigyor egyszerűen csak úgy jött. Már le is huppan mellém, ekkor pillantom meg jobban a hozzám beszélő egyént. Nagyon ismerős, ha jól emlékszem rá akkor levitás volt és nyilván már végzett az iskolában. Na stop egy pillanatra, ő egy tanár. Tisztán emlékszem, tegnap vacsoránál ott ült pontosan két tanárnő mellett. Bár ahhoz túl fiatal hogy tanár legyen, ezért megkockáztatom gyakorlótanár. Nagyon nem találkoztam vele az itt töltött évek során, de arcra bizony be tudom azért kategorizálni. Közben rájövök, már vagy húsz másodperce nézek rá mint birka az új kapura. A szalvéta már teljesen rátapadt a könyvre, ezért egy másikkal próbálom megoldani a kínos szitut.  Rá is jövök, egy kicsit nevetséges vagyok ebben a helyzetben, ezért felhúzom a szemöldököm és visszatérek önmagamhoz. A használt szalvétákat összegyűröm, és a mellettem lévő megüresedett tányérra dobom, ami éppen abban a pillanatban el is tűnik. Ez látványos, és időszerű volt.
- Nem igényli? Figyelj, te csak most jöttél. Úgy hidd el könyörgött érte. Eskü – állítom nagyon komolykodva. A számba teszek egy húsdarabot, és gyorsan hozzá egy kis salátát. Ez az ízvilág, mennyei. Ördög tudja, ki találta ki a majonézes krumplisalátát? Nem is érdekel, feltalálták és kész, annyi meg bambi. A majonéz még mindig és minden mennyiségben is jöhet, mert megunhatatlan. Feldobom az egészet kis sültkrumplival, de persze egy másik tányérra, mert így verhetetlen. Utálom amikor különböző kaják a tányéron össze vannak keverve egymással. Gusztustalan. Tejbegrízben a kakaót elkeverni? Ó, kérlek.
- Persze, zavarsz. Nem látod, így is tök szűkösen vagyunk. Te jó ég, mindjárt dührohamot kapok amiért ide ültél. Mondd miért? Ja, színjátszósnak elmehetnék – konstatálom a helyzetet.
- Ilyen dumát, miért zavarnál már? Amúgy is most elég jókedvemben találtál, leszámítva a krumplis incidenst. Ez a szerencse napod, mert úgy gondolom bőven elférsz itt, te amúgy is azt kívántam valaki jöhetne már, mert egyáltalán nem volt kedvem odébb csusszanni feléjük – mutatok a villámmal a többiek felé, nézve magam elé és hálát mondok mert nem szúrtam ki a srác szemét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Mindig is utáltam a sztereotípiákat, ha valaki előítéletes. Én most mégis az vagyok, és a leggonoszabb sztereotípiákkal alátámasztott vádakat vágom Móric fejéhez. Egyszerűen csak ideges vagyok, dühös, és talán nem is igazán rá, csak az egész helyzetre. Mégis, ő a legjobb bűnbak, így rajta csattan az egész. Rádobom, mert ő volt ott akkor, ő volt az, aki meghívott. De igaza van, mert én mentem el, a saját lábamon, és a saját kezemben volt a pohár is, amikor kiittam belőle az italt.
A helyzet hevessége azonban nem enged eljutni odáig, hogy meg is bánjam szavaimat, hogy esetleg ott helyben bocsánatot kérjek a rellonostól. Nem. Csak megyünk egyre mélyebbre a vitában. Ő is én is mondom a magamén, elkapva a lehető összes dolgot, amivel megforgathatjuk a másikba szúrt tőrt. Számomra barátnőm az, akivel valamilyen módon támadok, pedig tudom, hogy nem fegyverként kéne használnom az ő vitájukat. Tudom, hogy az a kettőjük dolga. Mégis megteszem, és ugyan utólag elszégyellem magam miatta, visszaszívni nem tudom a kimondott szavakat.
- Igenis rám tartozik, hogy mi van a barátaimmal! - Karjaimat összefonom magam előtt, durcásan. Nem tetszik, hogy kotnyelesnek nevez, mert igen, rám tartozik, hogy mi van Améliával. Ha nem is akarja elmondani, az mindenképpen rám tartozik, hogy szomorú, én pedig tudom, hogy a velem szemben álló, arrogáns srác miatt szomorú.
A nevetése most ki tudna kergetni a világból! Ezt vörösödő arcom is igazolja, ami kivételesen nem zavaromban pirosodott ki, hanem a dühtől. Ritkán tud valaki ennyire felhúzni. Kevesen tudnak ennyire felhúzni. Móric mondatai azonban minden szóval túllőnek a célon, és már nem vagyok olyan állapotban, hogy józan fejjel átgondoljam a szavait, és érett módon kezeljem a helyzetet. Még sajnálni sem tudom most, pedig máskor talán még a Gyengélkedőre is felkísérném, hogy szerezzünk valamit, ami segít a köhögésén.
- Hát, nagyon szívesen! - legyintek rá. Hangom csattan a falakon, onnan pedig az arcába.
Kedvem lenne a képébe vágni egy átkot. Ujjaim már rá is feszülnek a berkenyefára, de sikerül visszafognom magam. Dühös tekintettel emelem fel aztán a fejem. Csak szemem rebben aztán a fal felé, ahol a vakolat szépen lassan lehullott egy folton. Remek! Évek után megint előkerült volna a vadmágiám? Nagyot fújtatok, akárcsak egy dühös bika, és sarkon fordulva elviharzom onnan. Szó nélkül. Mit mondjak még neki?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Leülhetne a helyére, a nagyok asztalánál, de valahogy nem vonzza a gondolat. Majd talán jövőre, ha még itt lesz, egyáltalán ebben az országban. Sosem tudni, mikor jön az ihlet és telepedik meg valahol máshol, ha arra lesz szüksége. Nem nagyon tervez előre, nem gondol túl semmit, csak ami akkor és ott jónak tűnik. Nem a legjobb taktika, ez tény és való, de egyelőre jól működik. Most ez hozta ide az asztalhoz, ahol kicsit leszakadva ül egy srác. Ez magára emlékezteti, arra a srácra, akinek nemcsak a közösség, de a világ is olyan idegen volt, hogy reszketeg gyomorral bámulta nap mint nap. Aztán szép lassan közelebb merészkedett. Ez a srác most messze van, mélyen alszik, aki pedig cselekszik, az nemigen Belián. Minden megvan benne, majdnem a legtöbb dolog ugyanaz, azonban sok minden hiányzik, eltűnt, másképp megy. Nem nevezi magát másképp, csak a gondolataiban különül el a kettő. A védfal a világ ellen, masszív, áttörhetetlen. Szükség volt rá.
Ahogy a másik rábámul, próbál barátságos képet vágni. Bizonyára hamar leesik a srácnak, hogy nem egy diáktársa, ettől sokan mindig feszengenek, bár tőle ugyan nem kell. Fejben messze van azoktól, akik most a nagy asztalnál ülnek és onnan tekintenek le a diákságra. Kicsit mintha le is fagyna, pedig még szigorúan sem tud nézni. Figyeli, ahogy levakarja a szalvétát a könyvről, majd lazán dobja félre. A tányér eltűnik, a sajátját pedig irigyen húzza magához, mintha épp a mágiát fenyegetné meg, hogy el ne merje tőle venni, mert baj lesz.
- Azon nagyon meglepődnék, ha egy könyv krumplit enne. De igaz, nálatok máguséknál mi nincs – bólint egyet, de tudja, ez csak a figyelmetlenség műve volt. Elengedi a dolgot, ahogy falatozik egyet, csak az íze kedvéért. Ahogy elnézi, a másik is tud enni: a krumplisaláta mellé még a sült fajtából is húz magához.
- A sok krumplitól süket leszel – cukkolja kicsit egy semmitérő néphiedelemmel. A másik szerint büdös lesz tőle az ember lába, de egyiket sem tapasztalta, pedig, már bőven sok krumpli pihen benne.
- Szűkösen? Tényleg, majdnem az öledben ülök, bocsánat – csusszan egy pár centit arrébb, de még enélkül is annyi táv volt közöttük, hogy összekoccant volna a könyökük. - Amúgy miért? Azt mondta a belső hang, ide kell jönnöm, hozzád. Biztos azt hitte, el vagy veszve – vigyorog egy sort, arra bőven, hogy a srác színjátszósnak mondja magát. Ó igen, rögtön egy Oscar-t neki, dráma kategóriában.
- Nem tudom. Tanár vagyok részben, nem szeretnek a diákok tanárral enni – kap be egy jókora falatot a húsból, majd nyammogva bólogat a többi szóra. Persze, szerencse és a többi. Elfojtva, persze csukott szájjal nevet egyet, majd nagyot nyel. - Miért, ha rossz a kedved, harapsz? - pillant el a többiek felé, majd vissza. - Pedig ők csinosabbak nálam – merthogy eleve lányok. De ha maradhat, akkor bőven jó. A könyv felé pillant. - És mi jót készülsz tanulni, ahelyett, hogy ezt az isteni sültet ennéd? - mert ő eszik, ez biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Szinte operaelőadás kezd teremni bennem. Döbbenet. Ezek a jó falatok, konkrétan mindent ki tudnak  hozni az emberből. Imádom magam, mert akár fél disznót is megehetek, nem hízok tőle. Pusztán genetika, és ami engem illet a legjobb géneket örököltem. Eszembe is jut, nem nagyon csípem az operákat és ettől kicsit elmegy az étvágyam. Egy másodpercre, aztán egy szemfelhúzással el is intézem a dolgot és folytatom tovább a kajálást. Ez a temérdeklen sok krumpli, jól megszomjaztatja az embert. Töklé nuku, egy kis narancslével le is öblítem magam. Icirit prüszkölök is, mert eszembe jut hogy vidéken a távoli, ismétlem távoli rokonok hogy mondják a krumplit. (’kuumpika)
- Itt kérlek alásan, minden van. A helyedben én nem lepődnék meg annyira. Itt bármi megtörténhet, ahogy velem is. Főként – bólintok egyet, és kortyolok ismét.  Hát igen, becses személyemmel sok furcsaság történt már az élete során. Az előző héten elfelejtettem hogy ugyebár hoztam magammal egy cirmos cicát otthonról. Pár nap múlva jutott eszembe, hogy utoljára a kinti parkban láttam. Nem tudom hogyan szökik ki állandóan, de nagy rafinált macsek. Még aznap este, lementem megkeresni de a takarodóra bőven visszaértem. Mit ad isten, a nyüves doromboló az egyik sarokban összegörnyedve pihenget. A gazda jól kifárad, ő meg sziesztázik. Valamint sok dolgomat is elhagyom, hát de mit tehetnék? Sietni kell a haverok után ha vége az óráknak. Szedek még egy adaggal a sültkrumpliból, a saláta már fogyóban van de már elég is volt belőle. Nem kétség hogy a kettő kaja közül melyiket választanám. Egy remek ötletem is támadt, lehet hogy szólok valamelyik DÖK-ösnek, hogy csináljunk krumplifesztivált. Vagy ha nem is nekik, akkor a tanároknak vagy az igazgatónak. Az biztos hogy vállalom a krumpli sütést a gyerekeknek, csak számolniuk kell azzal hogy nekik nem fog maradni.
- Mit is mondasz fiam? Hogy mi leszek? – gyorsan tölcsért formálok a szalvétából, és úgy szórakozok a sráccal. Alig várom már hogy öregkoromra süket legyek. Komolyan, olyan jó érzés lenne ha nem hallanám többet senki hangját. Nincsenek jó emlékeim a hangokkal kapcsolatban: vagy parancsolgatnak, vagy tréfálkoznak és nem elég lélekkel. Ebbe nem avatom be a szomszédomat, még magára venné. Jó hogy a gondolataimat nem hallja, mert ő jófejnek tűnik. Kicsikét. Közben hallgatom a szavait, és kicsiket bólogatok.
- Úgy mondod hogy tanár vagy, mintha más bolygóról jöttél volna. Eskü órák után lövök veled egy képet, és felrakom hogy nem tanár hanem űrlény – magamban jó ötletnek is tartom.
- Harapok ám, de hirtelen. Jó vagyok itt is, ha valakitől szeretnék valamit akkor intézem, nyugi. Most nincs kedvem. Bűbájtant nézném át, persze egy kicsit – válaszolok és tovább majszolok.
- De amúgy honnan tudod vagy veszed hogy a diákok nem komálják a tanárokat? Sztorid van-e? – kérdezem, és megtoldom egy plusz szelettel a húsadagomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

El is megy a kedvem a nekidőléstől, amikor meghallom hogy a polc egy kicsit roppan. Olyan ez a hang, amikor beleülsz egy régi fotelbe és jelzi a közelgő vesztét. Nem fogok kockáztatni, mert nincs elég megtakarított pénzem hogy egy csomó könyv és a bazi nagy könyvespolc árát megtérítsem a sulinak.   Azért annyira nincs nagy súlyom, egy srác simán elbírna, plusz körbe is tudna futni velem a birtok körül. Lehet ki is próbálom, megkérem talán Alexet a legközelebbi találkozónk alkalmával hogy vegyen fel és úgy fél óráig szállítson magán. Szóba jöhet még Kende is, vagy a Mórocz ikrek akiket úgy ismerek hogy simán vállalkoznak rá. Még a faluba is levinnének így, az biztos hogy az egész utat végig röhögném. A magas fákkal viszont jó lesz vigyázni, mert ha beverem a kobakom nem leszek okosabb. Pedig milyen jó lenne, ha ez az egész így működne. Miért is indultam amúgy? Ja, anyagot kellene gyűjteni a házi dogákhoz. Mivel még nem váltottam olyan sok szót az elsős lánnyal, sort kerítek rá. Hiszen Zayday Hudson nevét mindenkinek tudnia kell.
- Elizabeth, még nem hallottam róla. Persze a nevéről őfensége jut eszembe, de ez mellékes. – hablatyolok.
- Ez nagyon érdekes. Ha szeretnél, mesélhetsz még róla. Van egy kis időm, szívesen művelődök addig. – szólok ismét.
Jó volt néha komoly dolgokról beszélni, és olyan dolgokat megtudni amiről az embernek addig fogalma sem volt. Persze, erre jó az iskola de azért mégsem taníthatnak meg mindent itt. A versekről példának okáért nem tudok semmit, ezért is kértem meg a leányzót hogy beszéljen nekem a témával kapcsolatban. Az igazi úgy lenne, ha leülnénk valami ital mellé egy kellemes kis bárban, de a könyvtár lett az első találkozónk színhelye, így jött. Nem sok ismerősömmel találkoztam a könyvek otthonában. Eddig a napig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Egyre otthonosabban érzi magát a Bagolykőben, ahogyan abban is biztos, híre szélsebesen terjed. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki féli, inkább arról van szó, hogy megismerik és nem igazán kötnek bele, mert hát miért is tennék? A legtöbbeknek, aki nem úgy néz rá, ahogy elképzeli, rögvest nekimegy, s bár fizikai erőszakra még nem került sor, táncoltak már egyetlen, utolsó idegszálon. Ma reggel még morcosabb, mint eddig bármikor, hiszen az este Keserűnél kötött ki, akinek feltett szándéka megjavítani.
Mintha bármi elromlott volna bennem.
Egy almát felkapva indul körbe, hogy üdvözölje a 'jó arcokat' és tegyen néhány gonosz megjegyzést a kevésbé menőkre. Mert ebben a korban, ilyen erőviszonyok között még fel kell mérned, hova hugyozhatsz és hova nem. Mielőtt más homokozójába piszkít, meg kell bizonyosodnia afelől, hogy nem veszthet-e túl sokat a játékon. Aztán tekintete megakad egy, a tanári asztalok felé magányosan ücsörgő lányon. Először úgy gondolja, túlságosan kiesik abból a körből, amiben még garázdálkodna, de miért is ne szélesíthetné a látókörét? Látja a lehetőséget, hogy a lány úgysem fog visszakozni, sem ellenállni. Izolálódik, elhatárolódik, így segítséget nem kér és nem is kaphat, ergo tökéletes alanya annak, hogy megmutassa erejét. A gyengébbet bántani a legkönnyebb, s ami a bully-k ismérve, hogy nem velük egy súlycsoportot választanak, most is remekül látszódik.
Komótos léptekkel közeledik, de úgy tesz, mintha nem a vörös felé tartana. Tudniillik a tanári asztal vészesen közel van, s még ha az oktatók nagy többsége nem is reggelizik most kényelmesen ücsörgve, az a néhány még okozhat gondot. Ahogy a navinés mögé ér, 'véletlenül' - na arra a véletlenre én is befizetnék - leejti telefonját, amikor pedig lehajol érte, szánt szándékkal, erőteljesen meglöki a lányt. Annyira talán nem nagy a lökés, hogy konkrét sérülést szenvedjen, azonban az alatta lévő pad megremeg az asztallal együtt, ahhoz talán elég, hogy belefulladjon a kukoricapelyhébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Teljes nyugalomban és a tőle megszokott, már-már laza tempóban tartja az év végi órák egyikét. Ilyenkor már új nincs, csak átrágni a dolgokat még egyszer a vizsga előtt, hogy minden tökéletesen vagy legalább elfogadhatóan menjen. Reméli csak, hogy nem magyarázott összevissza és amit összeszedett gondolatvezetésnek érez, az is volt. Tény, van, amit még saját magának is értetlen kezdett el, de olyankor mindig újrakezdi. Van még ideje belejönni, ha valóban ezt a pályát szánta neki a sors és ezen halad tovább. Néha elgondolkodik, hogy mégis talán másfelé, máshol kellene lennie, aztán pedig beszambázik a terembe, az üvegházak egyikébe és érzi, hazatalált. Kérdőjel még, hogy mit hoz a jövő, a jelen azonban mindig talál meglepetést.
Éppen a diákseregen vezeti végig a tekintetét, akik lázasan jegyzetelték az elmélet száraz és unalmas, viszont annál fontosabb dolgait, amikor megakadt pillantása, pontosabban összeakadt egy túlontúl ismerős szempáréval. Saját kékjei nagyra nyíltak, amikor ráeszmélt, hogy az arc, az állának olyan markáns és ismerős éle köszön rá vissza, egy órán. A kastélyban. Olyannyira összezavarodott, hogy amikor egy lány visszakérdezte az utolsó mondat utolsó szavait, „Jó étvágyat” kívánt neki. Kellett pár perc, mire visszatalált a fonalhoz, amit elejtett, óra végéig pedig tartotta magát és inkább arra sem mert pillantani, helyette inkább – mivel hiába pöcögtetné a krétát, neki az nem moccan – a táblára írta, amit még közölni akart. Csengetés előtt azonban nem sokkal vette rá magát, hogy ismét felé nézzen, de már nem találta ott. Hallucinálna? Agya annyira káosz lett, hogy egyszerre vezeti nyugodt vizekre, azonban mégse engedi egy pillanatra sem szabadulni tőle? Lehet, hogy tényleg fontolóra kellene vennie egy nyaralást az ELMÉ-ben, ahol rájönnének, hol és melyik alkatrésze hibás. Megrázza a fejét, a diákok elköszönnek, ő pedig holmijait összekapva lépked nagy slunggal kifelé. Kint sem találja. Talán tényleg bolond.
A folyosóra kanyarodva azonban hátát pillantja meg, fehérbe nyúló tincseit, már ismert járását. Ajkaiba harapva mérlegel, hogy menjen a fenébe innen vagy fusson utána, mint valami tinilány. Bahh, nem. Elnyújtott léptekkel, kezeit zsebébe mélyesztve, lazán libben mellé, mintha csak együtt indultak volna el és megszokott mosolyával néz előre, mintha mindeddig is ott sétált volna.
- Csak nem érdekelnek annyira a növények, hogy idáig jössz értük? A következő órára húsevő növényt terveztem, ha netán… - ingatja meg szórakozottan a fejét. - Vagy korrepetálásra jönnél? - villantja felé tekintetét, félvigyort engedve arcára, majd vissza előre. Egy ideig némán lépked vagy épp áll, attól függ, Mihail mit tesz. - Megleptél, hogy erre látlak. Még most is. Mit…? - aztán elharapja a mondatot. Nem tartozik neki elszámolással, így végül csak legyint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Rendes egy adagot termel be a srác, ezt meg kell hagynia. Akkor legalább nem fogja szégyellni magát, hogy ugyanilyen elánnal zabál mellette. Mikor hogyan reagálnak rá, volt, aki nagy szemeket meresztett rá és inkább elült, de volt, akinek étvágyat hozott az, hogy vele ettek. Ha Odetthez csatlakozik, akkor meg inkább senki nem próbálkozik velük tempót tartani. Az étkezések fontosak, a másiknak meg úgy néz ki nagyon is ízlik, így aztán végképp milyen jól ellesznek egymás mellett. Összeveszni meg csak nem fognak.
- Nem lepődöm már meg semmin, még ha zéró mágia van bennem. Igazából már rég sikítottam varázslat láttán, kezd hiányozni – mintha nosztalgiázni akarna vagy épp teszi is azt fejben, pár pillanatra kivonva magát a valóságból. Nem mondja, hogy nem nézi meg a dolgokat vagy nem vonja fel a szemöldökét, azonban mégis, akad olyan eset, ami mellett már simán elsétál. Az évek alatt hozzászokott, még, ha gyanítja is, hogy csak egy apró szeletet látott az egészből. De inkább visszatér a valóságba. - Főként veled? No, mik történnek veled? - érdeklődik, ha már ennyire kiemelte, hogy igen, a kastélyban is vannak események, de, ezek szerint, vele is bőven. Kivel nem? Neki is kijutott mindenből, amire a száját húzza épp vagy csak sóhajt. Gondolkodni nem akar rajta, nemhogy mást tenni, így foglalkozik állandóan mással, másokkal. Meg valahogy, mostanság agya igencsak ködösít, nem emlékszik mindenre, amire annyira akart és amin rendszerint bőgött is. Valami történt, amit meg kell fejtenie, mielőtt elhiszi, hogy végképp megőrült. Az egyetlen dolog, ami eltelíti, az a kiadós kajálás, másképpen pedig üres és felszínes. Ezért is könnyű a sráccal viccelődni, vagy úgy bárkivel.
- Sü-ket, papa, süket – ismétli meg, kicsit hangosabban, pont úgy, mint amikor az öregekhez beszélnek, de még bőven nem kiabálnak. Aztán elengedi a komoly arcot és nevet egy sort, mielőtt a következő falatot bekapná. Krumplit krumplival, csinált ő is gyereknek ilyet, nincs ebben semmi. Nyel egy nagyot, majd vigyorog egy sort, hát menten valamit internetes sztár lesz. Lenne, ha tényleg űrlény lenne.
- Ez inkább tapasztalat, meg anno én se szívesen ültem a matektanárom mellé. De értelek, neked ez nem gázos – bólogat pár sort. - Felőlem lőhet, de én szőrös űrlény vagyok, azt ne feledd – mintha tudnia kellene a szerencsétlennek, hogy mi a fene is ő. Vagy bárkinek. Már nem aggasztja a tény, hogy valaki tudja, sejti, hallotta, bármit is tud. Olyan közönyösséget vett fel ebben, hogy ijesztő. Sok mindenben. Jelek, hogy amennyire egyenesbe jött, nyugodt, úgy nincs rendben semmi. Talán ha valaki egyszer észreveszi, időben lesz majd? Hiszen, arra még emlékszik is, hogy mindent odaadott. Van visszaút, vagy örökké diákokkal fog marháskodni?
- Jól bírom a fájdalmat, embertelen szinten – vagy kinek mi az. Még mindig haragoslila-sárga a combján egy folt, amikor nekicsapódott egy pad sarkának és meg se nyikkant, de annak, aki látta, fájt. Ez van. - Én nyugodt vagyok. Mondhatnám attól is, hogy tanulsz, de épp eszünk, olyankor nem szabad, mert megfekszi az ember gyomrát – és ez a tag levitás volt valaha. Persze nem inti lógásra, se semmire, csak egyszerűen felveszi a beszélgetés ritmusát. - Nem tudom. Ez olyan általános dolog, a tanárok és diákok között. Nincs sztorim, meglepően. Csak az általános, ami minden tanár felé, meg is lep – mert aztán lehetne itt minden, csak valahogy elmaradt vagy fene se tudja. Egy nagy falat után néz ismét oldalra. - Amúgy Belián vagyok. Neked van sztorid? Hallanék már valami jót – mint egy öregasszony, falatozva várja az információmorzsákat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ha valaki azt mondja Csongornak, hogy délután a Navine asztalánál ülve a nyári hőséget enyhítendő sárgadinnye szelet majszolása okozta szörnyű kínok közepette éri a vég, nos… Nem állítjuk azt, hogy túl vehemensen kampányolnánk az ellenkezőjét bizonygatva, hiszen a legjobbakkal is megeshet. De ne szaladjunk ennyire előre!
Azon kevés napok egyike a mai, melyet a kastélyban tölthet kényelmesen, anélkül, hogy próbára kellene rohannia a művészetibe vagy a színházba. Elméleti elemi mágia óra után tökéletes harmóniában elemével, ahogy azt illik; lusta kört tesz mutatóujjával a jegeskávéja felett, melyre egyáltalán nem lenne szükség ahhoz, hogy a benne lévő hosszú nyelű kanalat mozgásra bírja, de! A külcsín fontos. És ezek a nüansznyi kézmozdulatok végtelenül fel tudják dobni a mágiát (amit amúgy senki nem látna másképp, mert, yaknow, levegő). Majd egy újabb, táncoshoz méltóan kecses kis pöccintéssel cukrot juttat az italba, melytől a nap további részének túléléséhez várja a megváltást. Épp bámul tulajdonképpen maga elé, teljesen autopilot-üzemmódban emeli szájához a villára szúrt gyümölcsöt, amit tényleg inkább csak majszol, semmint érdemben energiaforráshoz juttatná szervezetét, amikor is valamilyen rejtélyes módon a tudata mélyéről előkerül egykori crusha. A tökéletesen belőtt szőke tincsek és a ragyogó kék szemek, az a lehengerlő mosoly… Ábrándosan sóhajt egyet, a maszkabálon történt megbotlós incidenst pedig nem csak gondolatban hessegeti el, tesz egy apró legyezgető mozdulatot, mintha csak egy idegesítő kis muslicát kergetne arrébb.
Még mielőtt azon az eszeveszettül érdekfeszítő kérdésen elmélázhatna, hogy miért bukkant elő az ex-rellonos a fejében a semmiből, pislog kettőt, hogy ismét fókuszba kerüljön a világ aktuális történéseivel, és… Lassított felvételként látja Mihailt végighaladni az asztalok közt, mintha félig még mindig a kis álomvilágában lenne, de pár súlyos másodperc elteltével a gyomra hullámvasutat megszégyenítő szabadesést produkál, majd a hirtelen vetett bal hurok a szívét célozva egy mini infarktuson is átsegíti – minek eredményeképp majdnem megfullad a kis darabka sárgadinnyétől. És nem, nem erre gondoltam szörnyű kínok alatt, hanem az eshetőségen, hogy mindennek Mihail még szemtanúja is. Azt a katasztrófát nem élné túl szerencsétlen gyerek – aki egyébiránt a helyzethez mérten lehető legméltóságteljesebb kis köhintéssel leplezvén a fiaskót, épp a magas falú pohárért nyúl, jegeskávéjának fedezékébe bújva igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Hogy hű maradhassak önmagamhoz: fehérbe hajló szőke tincseim tökéletesen állnak, annak ellenére, hogy az egész napot végig rohangáltam, kékjeim csillannak meg a kastély folyosóin fellelhető lámpák fényében, féloldalas mosolyom minduntalan villan arcomon, ahogy elhaladok a kastély lakói mellett, és vidáman köszönök vissza mindenkinek, aki csak veszi a bátorságot, hogy hozzám szóljon. Vannak köztük ismerős és ismeretlen arcok egyaránt, ámbár egyikkel sincs időm huzamosabb ideig foglalkozni. Lépteim a Nagyterem felé vezetnek, hogy elkaphassam a tanerőt, aki nekem kell. Könnyed mozdulattal lököm be az ajtót, majd lassabb és elnyújtott léptekkel közeledem a tanárok asztalához, hogy az illető elé csúsztassam a kért dokumentumot. Muszájból váltok vele pár szót, amolyan formalitás, ami elengedhetetlen, ha 100%-ot szeretnék - minimum - nyújtani a feladatban. Pár, nagyon hosszúnak érződő pillanat után rázom meg a felém nyújtott jobb kezet, majd lépek egyet hátrébb, fordulok meg és indulok arra, amerről jöttem.
Talán, ha tíz lépést mondok, akkor túlságosan fölé is lőttem, de nagyjából ennyi után lassítok a különös hang hallatán. Államat mozdítom felfelé minimálisan, mintha csak segíthetne beazonosítani a neszt. A hangforrástól nem messze torpanok meg végül, pár tizedmásodpercig figyelem csupán, hiszen jobb biztosra menni, hogy valóban tőle jött-e, mikor agyam hajlandó feldolgozni a felé küldött információt, így az utolsó métert is átszelem kettőnk között. Tenyerem simul hátára, óvatos mozdulattal paskolok rá pár gyorsabbat, mert fájdalmat nem szeretnék neki okozni, de valahogy mégis meg kellene akadályozni azt, hogy megfulladjon. Kötve hiszem azonban, hogy a semmitérő paskolásom segít rajta, de legalább a lelkiismeretem tiszta lehet: megpróbáltam. Lassan hajolok lejjebb, pár szőke tincs hullik arcomba.
- Jól vagy? - fordítom kicsit oldalra fejemet, hogy valahogy megpróbálkozzak elkapni tekintetét. Szükségem lenne valami visszajelzésre arról, hogy valóban túléli-e, avagy csak egy kis szünetet tart az elhalálozás előtt, és mielőtt még ellépnék tőle, azzal a feltett szándékkal, hogy hazamegyek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ez élete legrosszabb napja. Legszörnyűségesebb rémálma válik valóra…
A jelenet, amiben teljes szívéből bízott, hogy elkerülhető, fénysebességgel eszkalálódik, és még mielőtt végtelensokadszorra is megpróbálhatna eleme segítségével elszublimálni a színről, Mihail tenyere paskol finoman a hátára, és kerül ezáltal hirtelen ismét megmentő karjaiba. Jól vagy? Hű, de ismerősen cseng… Az újabb kis köhintés kísértetiesen hajazhatna jellegében egy keserű, lemondó, kurta nevetésre is, ha nem tudnák pontosan mindketten, hogy valójában félrenyelt, mindezt pedig sikeresen a(z egyik) tinédzserkori álompasija szeme láttára. Vet egy kósza pillantást lefelé, hogy megnyílni látszik-e már a föld, hogy elnyelje, s szégyenében örökre száműzetésbe vonulhasson – de legalábbis arra az időre, míg Mihail a kastélyban tartózkodik.
Kezét szája elé emelve köszörül még egyet torkán, majd óvatosan felpillant, s ha eddig nem lett volna pipacsvörös – természetesen csak a pillanatnyi oxigénhiánytól –, hát a férfi közelségétől egész biztosan jól látható pír ül orcáira. Mégis mit vétett, hogy ilyen kegyetlenül elbánik vele a sors? Az egyetlen és utolsó reménye, hogy az ex-rellonosnak foggggalma sincs arról, hogy ki ő, nem emlékszik rá és nem is most fogja megjegyezni.
Szóra nyitja ajkait, de egy fél pillanatra megakad, ahogy tudatosan regisztrálja az elé táruló képet, a férfi szemébe hulló tincseket, és úgy önmagában a tényt, hogy ennyire közelről… is nagyon jóképű. – Most már remekül, köszönöm – bukik ki csak félig szándékosan és legfőképp kicsit sem átgondoltan, a helyzethez mérten meglepő – de nem lehengerlő – határozottsággal a kis flörti megjegyzés, amivel elütni igyekszik, hogy milyen komoly belső krízisen megy keresztül, a külvilág számára remélhetőleg csak mérsékelten rohadt feltűnően. Egy halvány mosollyal is megspékeli az elhangzottakat a további elterelés érdekében, bár az arcán kitartóan terpeszkedő rózsás árnyalat némiképp megnehezíti a hitelességet – vagy pont, hogy teljessé teszi?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ismerős arcvonásokra szegeződnek kékjeim, ahogy próbálom beazonosítani az elém táruló kisfiús vonásokat. Láttam már valahol, és ez olyan biztos, mint az, hogy a hátán történő kis lapogatásoknak semmi értelme, mégis cselekszem őket. Újabb köhécselés üti fel a fejét, fejem biccen félre, ahogy a feltett kérdésre várok valami pozitív - vagy legalább pozitívabbnak mondható - választ, mintsem azt, hogy az asztalra borulva megfullad a kezem alatt. S mikor érkezik az éppenséggel igencsak pozitívnak titulálható válasz, szemöldököm akaratlan rebben meg, mielőtt féloldalas mosoly kerülne ajkaimra. Szabad kezem támaszkodik meg az asztalon, már-már automatikusnak mondható a mozdulat, hogy igenis kényelembe helyezem magam a szituációhoz, míg kezem áll meg a hátán. És nem, nem mozdul onnan.
Minimálisan emelem meg jobban fejemet, kékjeimet lesütve pillantok le rá, mosolya viszonzásra talál, amennyiben még mindig rám néz. És nagyon remélem - már-már ajánlom -, hogy megteszi. Olyan játékot kezdett, amiből csak akkor van menekvés, ha én döntök úgy, de egyelőre a játék érdemi része még csak el sem kezdődött. Ilyenkor jön az én köröm, hogy az ölembe hulló lehetőséget ragadjam meg, és addig facsarjam, amíg nekem tetszik. És ha ő így, akkor én is.
Lassan mozdulok előrébb, az asztalon támaszkodó kezem hajlik meg kissé, ahogy dőlök előrefelé. Arcától pár milliméterre térek ki oldalra, mert mindenképpen azt érzem szükségesnek, hogy a helyzetet sokkal intimebbé és zárkózottabbá varázsoljam, még akkor is, ha a helyszín ezeknek a követelményeknek egyáltalán nem felel meg. Füléhez hajolok, féloldalas mosolyom pihen ajkaimon, kékjeim az elém terülő diákokat fürkészik, ahogy megszólalok.
- Erről szólnod kellene a pirospozsgás arcszínednek is - hangom rekedtesen libben fel, ajkaim érintik fülét egy-egy szónál, amik lágyan, mint egy melankolikus zongora darab, gördülnek ki ajkaim közül. Elnyújtott másodpercekig maradok ugyanabban a pozícióban, megadva az opciót, hogy kiélvezze közelségemet, ám azok lejártával egyenesedem fel és pillantok le rá. Ha módom van rá, elkapom tekintetét, megajándékozom egy igazán ritkán feltűnő mosollyal, majd állok fel rendesen is, kezem lassan csúszik le hátáról. Aprót lépek ki oldalra, utoljára sandítok le rá, majd ugyanolyan elnyújtott léptekkel, ahogy érkeztem, hagyom magam mögött a Nagyterem zsivaját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ahhoz képest, hogy alig néhány perce még épp csak takaréklángon vegetálgatott, most minden színészi tehetségét beveti, hogy a belül eluralkodott pánik ne üljön ki vonásaira. Nem szokatlan számára, hogy ártatlan, felszínes flörtöléssel enyhítsen a kialakult szituációkon, sőt, szinte már védjegye a könnyed és helyenként túl közvetlen attitűd, de ne felejtsük el azt az aprócska részletet, hogy jelenleg Mihailról van szó! Bízik benne, hogy a férfira is ugyanúgy hatással lesz az a különleges aura, amit elvileg a benne lapuló elemnek köszönhet, miszerint könnyebben alakít ki szimpátiát, eleve pozitív viszonyulást – s mely képességének megmutatkozása után komoly ön-újraértékelést vonzott magával több más aprósággal egyetemben.
Na, de arra számít a legkevésbé, ami ténylegesen történik – ez az egész tényleg kísértetiesen hasonlít egy álomra, ami egészen más irányt kezd venni, szédítő gyorsasággal. Tekintetét nem tudja elszakítani a rá szegeződő kékektől, mosolya azonban lassan, a férfi ajkain megjelenővel szinte tökéletes szinkronban hervad le, ahogy a navinésre telepszik a váratlan fordulatot vett helyzet súlya. A közelséget érezvén tudja, hogy el kéne hajolnia, de fizikailag képtelennek érzi magát rá, és mintha egy halk kis hangocska még pont az ellenkezőjére is biztatná. Ajkai megszeppenten nyílnak el enyhén és bent reked a belélegzett levegő, a fülét csiklandozó szavak értelme el se jut tudatáig, a karjaira kiül a libabőr. Egy halk, már-már megadó szusszanással távozik tüdejéből végül a bent tartott levegő, az arca ég (miért van ilyen meleg?), s mire úgy igazán felfogja, hogy mi történt, Mihail távozik a színről.
Mintha mi sem történt volna.
Fellélegzik, de közben értetlenül pislogva, szinte kábán fordul a férfi után. Mi a szentséges jóisten történt az imént?! Nyel egyet és nagy nehezen elszakítja pillantását az ex-rellonosról, hogy megpróbálja összekaparni kusza gondolatait, kérdőn összenézve egy közelben ülő háztársával, mire szintén inkább zavartan lesüti a szemét, és a kávéjában mágikusan fenntartott jégkockákkal kezd játszani. …What?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Elég egyetlen pillanat. Összeakad tekintetünk az óra elején, és onnantól kezdve, mintha semminek nem lenne meg a helye az órán. Halvány mosollyal ajkaimon dőlök előre, térdemen támasztom meg könyökömet, tenyeremben pihentetem államat, míg a diákokat fürkészem. Az elszólásra forgatom meg szemeimet látványosan, halkan nevetek fel rajta. Hátradőlök, tollam serceg a papíron, és míg Belián igyekszik úgy tenni, mintha ott sem lennék - mert véletlenül sem pillant felém - én valóban arra koncentrálok, amíg itt vagyok. A szavak állnak össze következtetésekké, a lap lassan, de biztosan telik meg kulcsszavakkal, ahogy kékjeim diákról járnak diákra. Az óra végével szorítok rá a támasznak használt könyvre és a rajta lévő jegyzetlapokra, hogy hátra sem fordulva hagyjam el a termet. A folyosóra kiindulva állok meg csupán egyetlen pillanatra, hogy az időközben a könyvbe csúsztatott papírlapokat tegyem a táskámba, majd indulok is tovább. Szemem sarkából veszem észre a mozgást, automatikusan mosolyodom el, ami csak szélesedik szavaival.
- Korrepetálásra, igen - nevetek fel halkan. - Bár a húsevő növény tényleg nem hangzik rosszul - merengek el a plafonra pillantva, majd ingatom meg fejemet nemlegesen. Türelmesen várom meg, hogy a csend hova fut ki, és amint kiderül, látványosan forgatom meg szemeimet, ahogy a kérdés nemhogy befejezetlen marad, de el sem hangzik. Még mindezek után is?
- Az egyetem miatt vagyok itt. Van egy projektem, ami a különböző korú diákok stresszkezelésére fókuszál. Eredetileg nem ezt terveztem, de a fegyház igazgatósága még nem válaszolt, úgyhogy… - vonom meg vállaimat. - Itt vagyok - félreértés ne essék, ebben is ugyanakkora kihívást látok, mintha a fegyházas projektem jött volna össze, mindössze azt jobban preferáltam volna. Igyekszem úgy hozzáállni ehhez, hogyha ez jól sül el, akkor lényegében kiváltom vele a tárgyat, így a fegyházban történő megfigyeléseim felhasználhatóak lesznek a diplomamunkámban, aminél jobbat nem is kívánhatnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Jól éreztem magamat ma az Átváltoztatástanon. Volt több óra is, de nekem ez jött be a legjobban ma. Élvezetes volt, hiszen érdekes dolgokat tanultunk és láttunk. Tánya néni óráit egyébként is szívlelem, az egyiket volt szerencsém magam megtartani. Elég jól sikerült, remélem a többiek sokat dicsértek és ódákat zengtek a rátermettségemről. nem lett volna bátorságom, de mivel így hozták az események kénytelen voltam. Szívesen besegítettem, elvégre mire való egy TS?  Mi lesz ma ebédre? Számtalan ízletes fogás várható, mint ahogy már megszoktam de akkor is szeretek rajta gondolkodni. Még van egy jó fél óra ebédig, úgy döntök a bejárati csarnokban telepedek le egy kicsit nézelődni és a jegyzeteimet olvasgatni. Hozzám vetődött az egyik évfolyamtársam, egy levitás diák akivel öröm beszélgetni. Csak löki a témát, és ez tetszik. Pár perc múlva nagy bánatomra a következő saroknál el is válnak útjaink, mert neki elintézni valója támadt a körletében. Egyedül folytatom tovább az utamat, olyan tempóban hogy a hajam úgy libben mint a frissen kiteregetett lepedő. Nem ártana lassítani, valamelyik sarkon pórul járhatok. A szakaszt melyre tévedek, nagy zsivaj tölti be. Óra után mindig ilyen szokott lenni a kastély, ezért is nem foglalkozom vele. Megállok és kihúzom a táskámból az órarendet, és végig böngészem. Az ebéd után még lesz kettő órám, egy Jóslástan és egy Bájitaltan. Jól hangzik, de kell rájuk az energia. Anélkül hogyan lássam meg a jövendő titkait és hogyan kotyvasszam meg az Amortenciát? Elejtem a papírlapot, mert egy megtermett egyén szinte elszáguldott mellettem, és tornádót keltett a környéken. Csodálom is, hogy Dorothy nem került ide Kansasból. Nincs időm ezzel foglalkozni mert egy pillanatra meglátok egy ismerős arcot, mely gyorsan lesiet a lépcsőn. Felismerem Dankát, és remény tölti el a szívemet. Hátha ő is ebédelni megy, szuper lenne valakivel csacsogni. A téma lehetne a múltkori pizsiparti is akár, amit nagyon is élveztem. Utánaeredek, de az utolsó kanyarban persze lassítok. nem sokat segített. A történteket egy szóval tudnám leírni: Puff!
Hátra tántorodva majdnem elesek, de az egyensúlyomat meg tudom tartani. Tragikus módon a táskámnak most kell a vállamról lekanyarodnia, mely vagy tíz több száz oldalas tankönyvet tartalmaz. Nincs mit tenni, megkaptam a végső löketet és a fenekemre koppanok. A táska hozzá csapódik a hátamhoz, ráadásként. Azt sem tudom hova kapjak, amikor felismerem a dolgot amibe belecsapódtam. Nem is egy dolog, hanem személy. Szőke, vagy talán tejfeles hajú, jó magas, kékszemű. Egyből levágtam amint ránéztem, és eszembe jut ő már nem is diák, hiszen végzett.
- Te meg mit keresel itt, Sztravinkisz? Sztravi… Felejtsd el. Mihail? Ugye győztem? – kérdezem a legcsúnyább nézésemmel, és úgy összeszűkítem a szemeimet hogy meg is reped a szemhéjam. Talán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Zente
 Kicsit megdöbbent, hogy egy fiú, akit csak ma ismert meg, logikusabb ötlettel áll elő az apja hóbortos hülyeségének a forrását illetően, mint ő maga. De hát valóban, ez tűnt valószínűnek. Azt a büszke vigyort az arcán, amikor azt mondta, hogy a lehető legjobb házba fog kerülni, sosem fogja elfelejteni. Még be sem osztották, de már elkönyvelte, hogy belőle is szfinx lesz. Zalánt nem különösebben érdekelte, hova fog kerülni, de a családja többi tagja mindig úgy hírdette a Levita értékeit, mintha fizettek volna nekik ezért.
 - Lehet, hogy igazad van. És hogy kincset...? Nagyon remélem, hogy lesz valami, különben megetetek apával minden egyes papírlapot, amin át kellett rágnunk magunkat, hogy eljussunk a végéig.
 Nézte, ahogy Zente fellapozza a könyvet, első látásra semmi különös nem volt a lapokon. Amikor már másodjára nézték végig, a szeme megakadt valamin. Gyorsan megállította társát a lapozásban. Az oldalon csupa bekarikázott betű szerepelt. Egy újabb anagramma.
 Hagyta, hogy Zente a kezébe vegye a dolgokat. - Szerintem jó nyomon járunk - bólintott megerősítésképp. Amikor már az összes betűt kiírták, egy darabig csendbe burkolózva gondolkodott. A 'mágikus' szót hamar megtalálta, de az ű betűvel meggyűlt a baja, hogy mégis hova való.
 Végül összeállt a kép. Mágikus művészetek. Magabiztosan nézett a másikra, hiszen ez a legértelmesebb, amit csak ki tudtak hozni az egészből. Ez kell, hogy legyen. Néhány gyors kérdés a könyvtárosnál elég volt ahhoz, hogy egy újabb polc előtt álljanak meg. Most Zalán nyúlt a keresett könyv után, de amint megpróbálta azt leemelni a polcról, valami kiesett belőle.
 - Nézd! - mondta, majd gyorsan hajolt is a papír után, amit elhullajtott. Azon nem egészen szép írással a következő sorok álltak:

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Yes, a gyomrom idegesítő korgása már csak a múltban zajong, ezt jelzi az elégedett nyammogásom és hümmögésem. Ha választani lehet az éhség és a halál között, nem kellene sokat tanakodni rajta hogy leugorjak valami magas helyről. Nem volna jó ötlet ehhez a marhaszelethez társítani egy kis rántott szeletet. Falok és falok. Az bizti, hogy a szeletektől felhevülök, szívesen készítenék magamnak húsból palotát. Kár, hogy ez csak a képzeletem szüleménye lehet csupán. Izgató a tudat, hogy a mellettem lévő személy is húsból van, de vele csak játszanék enni nem ennék belőle. Na jó, ez kezd egy kicsit furán hangzani. Mindezzel csak azt jelzem, illetve pillantgatásokkal konstatálom hogy elég jól néz ki a csávó, gondolom ezt férfiként. Na és? Mi pasik megnézzük egymást, és ezzel nincsen semmi baj. Így van jól az egész szitu. Maradt még egy kis adag az ebédből, amit végezetül kívánok majd elfogyasztani, a desszert után.
- Rég sikítottál varázslat láttán? Na, hogy egy kis örömöt szerezzek neked – mondom, majd a villát desszertes kanállá változatom, és magam elé húzok egy szelet citrom túrótortát. Az édességeket is nagyon csipázom, azok között is megvannak a kedvenceim. Almás lepény, francia krémes és a citromos szelet tartozik ebbe a kategóriába, így hát természetesen magamban ugrálok örömömben miközben a desszertet megkóstolom. Én is próbálkoztam már otthon ezek elkészítésével, de rendre kudarcot vallottam. Meghagytam hát a szakácsnőnek, a drága Mirella néni istenien készít el mindent. A drága előszót akkor kapta, amikor gyerekkoromban véletlen találtam egy képet a kabátjában. Tudni kell róla, hogy nagydarab asszonyság, és a képen a mellette álló alacsony megszeppent férfi a férje lehetett, a kép hátoldalára írt szövegből erre következtettem: Én, és a drágám. Mirella megmaradt drágának, én pedig az étkező asztalnál ülök jelenleg.
- Nem hallom fiam! – kiáltok kissé halkan, bár nem is tudom hogyan lehet halkan kiáltani? Páran felém is fordulnak, és értetlenkedve térnek vissza ebédjükhöz. Az utolsó bámészkodónak integetek, aki ekkor zavartan feláll és kisiet a termen.
- Szegénykém, biztos megy a hasa. Jaja, megvan az a kis előítélet mindenkiben. Kivéve engem, úgyhogy ha tanár vagy ha nem, ülhetsz itt mellettem anélkül hogy félpercenként a diákjaidról kérdeznélek. Helyes? – kérdezem majd kacsintok.
- Ezt megjegyzem. Örülök ha nyugodt vagy. Ha mégsem, akkor nyugodj meg, attól megnyugszol. Tudod, nem mondanám tanulásnak. Ez egy kis kiegészítő foglalkozás, arra az esetre ha unalmas társaságban lennék. De tudod mit, elvagyok – mondom, és visszadobom a könyvet a táskába. Majd nézegetem később, nem szeretném elvenni egy jó beszélgetés lehetőségét magamtól.
- Belián. Érdekes név. Én Vince vagyok, és Áron. De ha Dévainak szólítasz, azt sem bánom ám. Jó sztorim? Hát figyelj mozgalmas az életem: Érdeklődj! – mondom majd végre bekapom az utolsó falatot a desszertből, és a szalvétával megtörlöm az ajkamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Megijeszti háztársa közeledése, ahogy az is, hogy a lány ennyire könnyedén veszi a beszédet. Most neki is ilyen lelkesen kéne szövegelnie? Nem, az soha nem menne neki. Ha belelendül ugyan tud beszélni, és ami a fejében van azt olyankor ki is adja, de másképp megijesztik az emberek. Nem ismeri Zaydayt, eddig elkerülték egymást, így arról sincs semmi fogalma, hogy valójában háztársak. A másik lendülete pedig különösképp visszariasztja, még annak ellenére, hogy az imént egészen sokat beszélt hozzá. Arra azonban nem számítot, hogy a lányt érdekelni fogja a mondanivalója. Általában csak lehurrogják vagy kinevetik, mikor versekről beszél, ő pedig megérti a dolgot, és máskor inkább csendben marad. Megérti, amikor az arcába mondják. De ha beszélgetőtársa csak arckifejezésével jelezné, unja a dolgot, Ramóna nem biztos, hogy észre venné az apró jelzéseket. Sokszor nem szokta. Talán ez az oka annak is, hogy elidegenednek tőle az emberek. Meg annak, hogy annyiszor piszkálják és nevezik robotnak. Merthogy néha tényleg kicsit olyan. Persze a kastélyban ezt még nem kapta meg senkitől, itt még a robotokat sem ismerik sokan.
Saját mondandója befejeztével hátrébb lép kicsit Zayday-től, és elnémul. Feszülten összeszorítja ajkait, mikor rájön, hogy éppen beszélt valakihez, a valaki pedig lelkesen válaszolt is. Ez sokszor nem így történik vele. Nyel egy nagyot, kicsit hezitál, megfordul a fejében, hogy elrohan, elmenekül, vagy kijelenti, hogy neki viszont nincs ideje, és otthagyja a másikat. Aztán mégis marad, erőt vesz magán. Ha a másikat tényleg érdekli Poe, ő meg szívesen beszél róla, akkor abból még normális beszélgetés is lehet! Valahol mélyen vágyik arra, hogy rendesen tudjon beszélgetni másokkal, nem akaratból annyira félénk.
- Öhm... - ajaj, nehezebb lesz ez, mint gondolta! Mit kéne mondania még? - A teljes neve Elizabeth Rebecca Herring - mondja aztán halkan. - Amíg férjhez nem ment, 1834-ben. - Hangja kicsit remeg, még mindig bizonytalan, nem tudja, akarja-e ezt a beszélgetést. No meg azt sem, ki a másik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója