Veronika<3

A lány mosolyából és arckifejezéséből arra következtettem, hogy valamiféle erős, kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Amikor csak hallgatod a másikat, és nem tudod, miért, de jó érzéssel tölt el hallgatni őt, és figyelni, mit árul el a szemkontaktus. Mindig próbálok úgy a szemébe nézni valakinek, hogy később fel tudjam idézni, milyen érzés volt, és lássam magam előtt a kedves arc részleteit, a nevetéséből fakadó ráncocskákat, vagy a boldogságot rejtő szemíriszt. Verocsnak nem volt nehéz megjegyezni az arcát, és tudtam, hogy később is fel fog idéződni bennem.
Mosolyra húztam szám a lány kijelentése miatt, miszerint a Levitások okosak. Valóban ez a legközismertebb jelzője e ház diákjainak. Én nem tartottam magam kiemelkedően okosnak. Bennem a kíváncsiság és a tudni akarás erős, ez motivált világéletemben. De be kellett látnom mindig is, hogy ami nem érdekelt, azt sosem tanultam meg. S bizony voltak olyan témák, amikhez nem tudtam volna hozzászólni, de még csak véleményt formálni sem.
El is feledkeztem előttem fekvő könyvemről, úgyhogy két válaszadás között fel is ütöttem valahol a közepénél, és olvasni kezdtem.
„Az ősi természeti népek ugyan nem ismerték a körülöttük lévő természet - mai fogalmakkal mondva - tudományos működését, de megértették a fizikai valóság mögött meghúzódó magasabb világok működési mechanizmusát. Pontosan tudták, hogy az a világ, amiben élnek nem az első és nem az utolsó a létező világok között. Ismerték a síkok egymásra épülését és kialakulási folyamatát.
Elődeink hitvilágában elterjedt az a hiedelem, hogy a növények, az állatok és a természeti képződmények szellemmel vagy lélekkel rendelkeznek. Ezt nevezik animizmusnak, a latin anima -lélek szóból.”
Latin… tanultam latinul is, emlékszem nagyon küszködtem vele, de édesapám alapműveltségnek tartotta. Visszatértem a navinés lánnyal való beszélgetésemhez, most sokkal jobban érdekelt, hiszen ezt máskor is el tudom olvasni.
- Nem, sajnos nem a rokonom, de örülök a névegyezésnek – mondtam mosolyogva, és bár sokszor megkérdezik, mindig szívesen elmondom, nem is ért váratlanul a kérdés.
Nagyon örültem annak, hogy Coelho neve nem volt ismeretlen számára, rajta is ezt az izgatottságot véltem felfedezni.
- Kár, hogy már nincs ilyen óra, valóban élveztem volna – erősítettem meg a lány feltevését.
- Szeretem, igen, a történelmi témájúakat különösen.  – válaszoltam. – Tudod mit? Cserélhetnénk könyvet. Adnék neked egy olyat, ami rám nagy hatással volt, és te is adnál egy számodra meghatározót. Aztán megbeszéljük tapasztalatainkat. – ötleteltem Veronikának, biztosan nem véletlen, hogy a könyvtárban futottunk össze. Talán ez lesz ismeretségünk első meghatározó momentuma. A könyvek összekötik az embereket.

Gilbert


*Rideg vagyok. Félek az élettől és a fájdalomtól, így másoknak okozok olyat, amit én el akarok kerülni. Sebezek másokat és Őket is szoborrá teszem. Elég egy szó, egy jól eltervezett szó, vagy egy mondat, amitől az emberek összeomlanak. Gyenge ez az ember, csak erősnek mutatja magát és közben szenved. Mindenki valamilyen szinten álarcot hord, ami takarja az igazi lényét és kimutatja a tökéleteset, a túl tökéleteset, egy bábut.
A fiú átlátott rajta, először a düh elsötétített engem előle, de most kitisztult és megértett.  Látott engem és nem a szobrot figyelte.  Én is megértettem, hogy minek neki a maszk. Ő az ellenpélda, akire ki van írva, hogy mit gondol. Minden ott volt az arcán, egy nyitott könyv volt, amit csak úgy tudtam megérteni, hogy Ő is megértett engem. Nem indult jól az ismerkedés, de megbíztam benne teljesen.*
-    Én is értelek.* Lassan megfordulok és lépéseket teszek, itt akarom hagyni, mert túl okos és átlát rajtam, ami nem ment eddig embereknek, még a szüleimnek sem.  Egy szorítást érzek a csuklómon, amihez azonnal odakapok. Csak egy ösztön, ami az évek során rögzült az agyamba. Nem szedem le, de készen állok a védekezésre, ha meg szeretne verni. Ahogy az arcára nézek már nem tartok tőle, nem gyűlölet van az arcán, valami más, valami jó. Leolvasom a szájáról a mondatot.
Görcsbe rándul a szívem, mert megint igaza van, túlságosan is. Az emlékek sorba tőrnek elő, amiket már jó messzire száműztem magamban, még is megtelepedek bennem, legalul. Azok az érzések, amiket átéltem ilyen fiatalom. Fájdalom, bánat, keserűség, gyűlölet és mindegyikhez egy vagy több történet fűződött. Látom magam előtt az emberek arcát, akik bántottak. Mindegyiken egy gúnyos vigyor. Aztán látom az enyémet és ugyan olyan mosoly van rajta. Azokról semmit nem tudott, még is jól beletrafált, már megint. Most kéne neki mindent elmondanom, jó pillanat lenne, de nem teszem. Csak ökörbe szorítom a kezemet, legalábbis azt amelyik szabad és vágok egy grimaszt. Egy szót sem szólok.
Még máshol járok, mikor elkezd beszélni, így csak a húzásra eszmélek.  Az ablaknál áll meg és az álarc gumijára egy csomót köt. Aztán  kezem be nyomja, és a vedd fel  szavakat mondja. Csodálkozva nézek rá, de megteszem, mert abból nem lehet sok károm, főleg, ha eltakar. Kitárja az ablakot, a kezembe pedig magokat szór. Az ablakon kívülre is rak pár szemet a kezemmel együtt. Ahogy ott állok, még egy utolsó utasítást mond, aztán arrébb megy.  Ott állok mozdulatlanul és egyedül abban a maszkban, amit ezelőtt én ráncigáltam le a fiúról.  
Megérkezik az első madár. Nem száll le csak gyorsan felkap egy magot és elrepül, de nemsokára újra visszajön egy társával és már boldogan eszegetik, végül megérkeznek a többiek is. Öt kis madárka szedegeti fel a magokat, de nem mernek a kezembe mászni. Aztán megtörik a jég. Az, aki elsőnek érkezett először felém néz, majd a tenyeremre és a friss élelemre. Hirtelen odakap és megeszik egyet, aztán még egyet és még egyet. Egyre bátrabb lesz, váratlanul felmászik a kezemre.
Megkövülten nézem azt az apró élőlényt, aki nem fél tőlem. Nem fél a százszor akkora embertől, aki lehet, hogy éppen a nagyanyja vagy az apja gyilkosa, megbízik bennem. Ő bátrabb, mint én.  Elered a könnyem, sírok magam miatt, sírok, mert olyan ember lettem, amilyen nem akarta lenni. Kihasználom azt az időt, amit a maszk takarásában töltök.  Minden fájdalmamat kiadom magamból, addig, amíg a magvak el nem fognyak és a madarak el nem repülnek. Rá nézek még egyszer a kismadárra, majd megmozdítom a kezemet, hogy ő is menjen a többiek után. Felreppen, de még megáll egy kicsit a levegőben, aztán eltűnik.  Addigra megszáradtak a könnyeim, de a szemem lehet, hogy még piros.  Leveszem az álarcot és leülök a srác mellé. Egy mosolyt rakok az arcomra és felé fordulok. A kezében lévő füzetbe ír valamit. Megérintem a vállát, hogy tudja akarok valamit, bár Ő tudná. *
-    Min Woo vagyok!

Dalma /zárás/

Mivel Dalma láthatólag nem ismerte a Levita ház ezen titkát, így elárultam neki, hogyan juthat be a ház titkos könyvtárába:
- Nagyon egyszerű, a klubhelyiségben, a kandallóban van három fekete kő, nehéz észrevenni, de egy kicsit kiállóak, nem teljesen olyanok, mint a többi. Ezekre kell a pálcáddal ráütni, a varázsige pedig a Secretus Leviticus. Ha mindent jól csináltál, akkor a kandalló hátsó fala el fog fordulni és megnyílik az átjáró. – magyarázatomat széles karmozdulatok kísérték, mint mindig, ha kicsit belelendülök a beszédbe. – Remélem jól magyaráztam el és így már te is bejutsz oda.
Mikor kissé késő aggodalmamnak adtam hangot, Dalma felnevetett és megerősítette a gyanúmat, hogy nem épp itt kellett volna mesélgetnem a buli ötletéről. Igaz már késő bánat, de nem baj, majd lesz valahogy. Azt is elárulta, hogy nem szeret szervezni ilyen összejöveteleket, de azért megnyugtatott, hogy esetleg talán eljön.
- Igazad van! – kiáltottam fel, mikor ismertette az ötletét miszerint kéne valami ajándék is a résztvevőknek – A dísz nem is hangzik rosszul, de azért előtte engedélyt kéne kérnem valamelyik tanártól, mert azok elméletileg az iskola tulajdonai, nem biztos, hogy örülnének neki, ha szétosztogatnám.
Kicsit magam elé meredve tűnődtem a dolgon, majd megrántottam a vállam és mosolyogva ránéztem a lányra.
- Köszi az ötletet, sokat segítettél. Remélem el is tudsz, majd jönni. – ezzel feltápászkodtam a földről és felvettem a kardigánom is, majd leporoltam kicsit és belebújtam – Viszont most nekem mennem kell, mert még elég sok dolgom van a bulival kapcsolatban is, meg vár rám néhány házi is. Örülök, hogy találkoztunk! – intettem neki még egy utolsót és elindultam a klubhelyiség felé, remélve, hogy oda is találok.

Ilyenkor annyira látszott, hogy személyisége kettős- gyermeki érzések és felnőtt gondolkodás, naivitás helyett józanság és tisztánlátás, melyet azonban néha megmérgeztek az emlékek. Sosem akart tökéletesnek tűnni, tudta, hogy nem az, de meg akarta védeni az érzéseit, a képességet, hogy bármikor kimutathassa őket. Többnyire nem várt semmit az emberektől, általában a kívánsága kimerült annyiban, hogy hagyják békén, vagy észre se vegyék, úgy nyugodtabban figyelhette őket. Nem félt tőlük, csak belefáradt azokba a játékokba, amiket egymással játszottak és vele is megpróbáltak, annyira felesleges és értelmetlen volt.
A hangulat változott- nem nyugodott meg azonnal, de az érzései kicsit más irányt vettek, ahogy a másik végre hangsúlyt váltott és a mondandója mellőzte a lekezelést. Egy egyszerű kijelentés volt, valami, amit el tudott neki hinni, s egyúttal a tekintete is azt mondta, megértette, ha csak részben is. Azonban a felismeréssel együtt valami mást is látott a szemében, talán félelmet? Ahogy megpróbált lelépni, erre következtetett, abból is, ahogy az érintésére reagált. A mozgásában és mondataiban is ott volt az a furcsa feszültség, amit a bizonytalanság szült, érezte rajta. A szavaira enyhe sokk ül ki a másik vonásaira, egy pillanatig látni mindazt, amit eddig csak sejtett, mielőtt az ismeretlen megmakacsolná magát, ökölbe szorítva a kezét és grimaszolva. Ennyivel azonban nem rettentheti el, főleg, mivel védekezésnek érzi mindezt. A maga módján ő is keményfejű, mint minden gyerek, bár nem tudatosítja igazán, miközben az ablakhoz navigálja a másikat.
A földön ülve aztán félig gondolataiba merülve ír, időnként megállva és visszatérve a jelenbe, hallva a koppanásokat, aztán valami mást is, elbizonytalanodva kocogtatva ceruzáját a papírhoz. Sírás? Nem tudja, mire számítson, van, aki ezzel nyílik meg, de lehet, hogy csak még inkább begubózik tőle. Amikor viszont a másik leül mellé, megnyugszik, az érintésre egy félénk, talán kissé szégyenlős mosollyal nézve fel.*
- Gilbert Blythe.-*Felelte, viszonozva a bemutatkozást, majd pillanatnyi zavar lett úrrá rajta- bár a képregényeknek köszönhetően nem volt teljesen idegen számára a keleti kultúra, furcsán hagzott a másik neve. Kis tétovázás után a füzet másik, tiszta oldalára firkatotta: "Hogyan hívhatlak?". Őt többnyire Gilnek rövidítették, csak elvétve nevezték Gibnek vagy szólították a teljes nevén, de olyankor általában már bajban volt. Alapjáraton alkalmazkodott bármihez, amit becenévként ráaggattak, már csak azért is, mert így sokkal nehezebb volt csúfolni- reakció nélkül a provokálás hamar unalmassá válik.
"Ha szeretnéd, neked adom a maszkot. Akkor nem fognak félni tőled a madarak. Megszokták.", ajánlotta aztán, némi gondolkodás után. Minden álarca értékes és kedves volt neki, elvégre a többségét még a tanár úrral együtt csinálták, de azt is tudta, hogy nem szabad nagyon ragaszkodnia magához az anyaghoz. Bármikor alkothatott még, ugyanilyet és másfélét is, elvégre elég volt egy kirándulást tenni a bagolyházba, hogy tollakkal megrakva térjen vissza, a festékeket és a többi kelléket pedig szintén magával hozta- jórészt abbéli félelmében, hogy amíg nincs otthon, kidobálják, mint felesleges kacatot. Utána odanyújtotta Minnek a naplót, hogy a másik oldalt is lássa, ahova addig firkált, amíg az a madarakkal volt elfoglalva. A betűk aprók, vékonyak voltak, enyhén jobbra dőltek és volt bennük lendület, hosszúkás, elegáns hurkaikban.
"Nem vagyok valami jó, ha beszélni kell.
Ha kérdezel, de nem vársz választ, ha csak belegyalogolsz azokba, akik sosem bántottak, nem fog enyhülni. Csak egy ördögi kör lesz, amiben bántasz és bántanak.
Nekem az álarc nem azért kellett, mert más akartam lenni- azért volt rá szükségem, hogy önmagam lehessek. Kell, hogy ne az arcom váljon ilyenné. Mozdulatlanná, rideggé, érzéketlenné. Megvéd az emberek gúnyától, távolságot teremt köztem és köztük. Épp ezért, ha valakiben bízom, tudva, hogy nem fog visszaélni mindazzal, amit lát, leveszem. Mindenkivel őszinte vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatom magam kényükre-kedvükre, nem akarok játékszer lenni.
Ahogy a madarakat, úgy mást is időbe telik megszelídíteni, türelem és őszinteség kell hozzá. És néha bátorság, mert megeshet, hogy ők is megszelídítenek minket."
Remélte, hogy a másik megérti- leírt mindent, ami az elmúlt percekben eszébe jutott, ennél jobban pedig nem tudott fogalmazni.

Hideg volt, de nem annyira, hogy egy a Kárpátok hegyei közül származó leányka különösebben megérezze, így Lil teljes lelki nyugalomban ugrált lefelé a lépcsőfokokon szoknyában. Igaz, azért egy vastag fekete harisnyát felhúzott a rakott csoda alá, illetve kardigán is volt rajta, de komolyan nem vitte túlzásba a téli öltözködést, pláne, hogy előre tudta, hogy a konyhában jó meleg lesz.
Aztán eszébe jutott valami, visszaszaladt, majd hóna alá kapva Syd első részét, erőlködve próbálta lesegíteni a kígyót az emeletről, mert ez a rövid szakasz, amit fűtetlen folyosón tettek meg, azért nem tett jót neki, holott fent a toronyban egész virgonc volt. Mármint ahhoz képest, amilyen egy harminc kilós óriáskígyó lehet.
Végül mikor ezen a részen is túljutottak, a kislány elengedte méretes pajtását, és tovább szökdécselt, néha ciccegve, mert persze Sahti se maradhatott le, ha esti sétára került a sor.
Mikor aztán Lil és kísérete megérkezett a konyhába, a csöpp gyerek le is dobta magát az egyik asztal mellé, amire Sahti azon mód feltelepedett, mint ahogy otthon is tenné, feltéve, hogy nincs a közelben Kon, Syd pedig körbetekeredett a lányka lábain, egészen térdig, mert annyira megszokta már, hogy a kicsi úgyis magára tekeri, hogy magától is megcselekedte.
- Milánói makarónit kérek, Sahtinak fasírtot felkockázva, Sydnek pedig továbbra se menjetek a közelébe, mert hamarosan etetési idő jön, ti meg.... kicsik vagytok - mondta a körülötte sertepertélő manóknak, akik várták, hogy ezúttal mit rendel a kis szöszi.
Mikor aztán megkapták az ételüket, hozzá is láttak, hogy jó ízűen elfogyasszák.

Az éjszakai nasi mindig segít aludni, tartja az ősi mandarin közmondás, melynek első és második fele is Máté revíziójából született. Az eredetije valahogy úgy szólt, hogy Tévedésből be lehet valakit börtönözni, de szabadon engedni nem.
Ezen felbuzdulva tehát megindult, hogy a Rellon hálókörletet elhagyva eleget tegyen gyomra hívásának, és így éjfél környékén étkezzen valami könnyedet, egy kis desszerttel megtoldva, természetesen. A természet csodája volt, hogy még nem gurulva közlekedett, bár jelen szempontjából nem biztos, hogy nagy különbség lett volna a kettő között.
Az áhított helyszínre érkezve rögtön szemet szúrt neki egy kislány, aki vidáman majszolt valamit - amit Máté remek deduktív következtetéssel ételnek gondolt -, mellette pedig egy kedves, három-négy méter körüli kígyócska heverészett.
Mátén lassan erőt vett a pánik.
 - Figyelj...nem akarlak megijeszteni, de...ne ijedj meg, jó, de....DE VAN EGY ROHADT NAGY KÍGYÓ MÖGÖTTED ÉS MEG FOG ENNI ÉS ÚRISTEN, MENEKÜLJ! - ordította. Nagy rémületében hadonászni kezdett, mint mindig, ami pedig azt eredményezte, hogy pálcája - amiről meggyőződése volt, hogy erősen szorította! -a levegőben festőien gyönyörű ívet leírva egy közeli kondérban landolt.
 - A...pálcám... - hebegte némileg megszeppenve. Lehet, hogy a varázseszközt a füle mögött tartotta, és hogy csak ünnepnapokon használta - elvégre csak nem akarjuk, hogy gyorsan tönkremenjen, nemigaz? kímélni kell -, de elvesztése nem kifejezetten érintette kellemesen.
Arról nem is beszélve, hogy egy rohadék nagy kígyó volt tőle két méterre, az ő összes fegyvere pedig kimerült egy nyakfogásban, amit még az egyik bátyja tanított neki, de Máté arra gyanakodott, a szkanderversenyt a hüllő nyerné.

Általában azért szeretett Lil ilyenkor jönni le a konyhába, mert estére már elcsitult az Eridon is, nem lehetett semmi érdekeset csinálni, alvás előtt pedig jól esett az evés. Így hát most is hatalmas beleéléssel tekerte a tésztát a villájára, aztán pöckölt közelebb egy darab fasírtot Sahti orrához, hogy jobban elérje, és ne az ő kajájára kezdjen el fájni véletlen a foga. Egyébként még mindig az volt a véleménye, hogy itt a kastélyban korántsem főznek olyan jól, mint az ő drága bátyja otthon.
Csakhogy most a fiúk a vizsgáikra tanultak, így nem jöttek haza hétvége sem, Lil pedig maradhatott a suliban. Annyira azért nem bánta, nem volt rossz itt, csak hiányzott az ágya.
Annyira elkalandozott, hogy észre sem vette, hogy bejött valaki a helyiségbe, csak mikor az illető kiabálni kezdett, Lil kezéből pedig egyszerűen kiesett a villa, annyira ledermedt, Sahtival egyetemben, aki egy, félig a szájából kilógó fasírtdarabbal bámult fel az idegenre, mint aki nagyon nem érti, hogy ezt meg mi lelte. Pálca repült, kondér koppant, Lil pedig végül nem bírta tovább, és kitört belőle a hangos röhögés.
- Syd elég ritkán eszik embert - hajolt le megcirógatni a kígyó fejét, mert nagyon szerette az állatot. - De ha így kiabálsz, akkor lehet, hogy rád uszítom - cukkolta a fiút, aztán egy fél mozdulatot tett, mintha támadni akarna. - Huh! - Újra felnevetett aztán, mert egyszerűen nem tudott nem vihogni, ha a repülő pálcára gondolt.
Végül elővette a magáét, és mivel a srác eszköze a forró leves tetején lebegett, ráirányította a varázslatot.
- Vingardium leviosa! - röptette a pálcát a fiú feje fölé, és csak még jobban nevetett, mikor a varázspálcáról elkezdett csepegni a leves. Azért ennek láttán egy picit odébb mozdította, mert nem akarta eláztatni az idegent.
- Tessék, a pálcád...ööö... Kígyóktól Rettegő Uraság! - ejtette végül a fadarabot a srác kezébe.

Megkapó látványt nyújtott a lány és a macskája, ahogy mindketten dermedten meredtek rá, amikor egy böhöm nagy hüllő tekerget mögöttük tíz centire, és még őt nézik hülyének! Máté agya igen hamar errort jelentett, a helyzet kívül esett az értelmezési tartományán.
 - Szóval még neve is van a bestiának - morogta az orra alatt, mert bár Máté immunis volt a megszégyenülésre, azért némileg mélyen érintette, hogy még egy elsős kislány is röhög rajta - afelől ugyanis nem volt kétsége, hogy a kiscsaj hány éves lehet.
Aztán felfogta a szavak értelmét.
 - Ritkán?! Tehát már előfordult?! - tudatosult benne a mondat, és valljuk be, némileg érzékenyen érintette a fennálló lehetőség. Ez nem szerepelt a top 5-ben a halállistáján. Lépett is egyet hátra, ugyanis az az egy lépés tuti megmenti az életét, ha arra kerül a sor.
Azt viszont kifejezetten pozitívan könyvelte el, hogy a lány kérés nélkül a segítségére sietett pálcaügyben.
 - Köszi - mondta, miközben pólója szélével - fő a higiénia - megtörölgette a pórul járt eszközt. Miután végzett, visszahelyezte a füle mögé, elvégre a lány elég nyugodtan rágcsált ahhoz, hogy meggyőzze Mátét, nincs szüksége a pálcára. Bár elmorfondírozott rajta, vajon idomított-e a kígyó, és ha igen,tud-e kérésre ölni.
 - Már nem azért, de egy ekkora lótól szerintem reális tartani egy kicsit - morogta a "becenevét" hallva, de azért nem ment közelebb. Nem volt megőrülve.

- Hogyne lenne neve! - háborodott fel Lil a megjegyzés hallatán. - Neked is van, nekem is van, neki miért ne lenne? Ugyanolyan érző lélek, mint mi! - jelentette ki hatalmas vehemenciával, mert neki az állatok is olyanok voltak, mint az emberek, sőt, biztos volt benne, hogy egyesek nem érnek fel Syd észbeli képességeivel a kastélyban. De aztán hamar túltette magát a dolgon, és a pálcabegyűjtés következett, aztán miközben a fiú éppen a levest távolította el a kérdéses tárgyról, Lil jól megnézte magának.
Nem tudta elsőre eldönteni, hogy hanyadikos lehet, de ha tippelnie kellett volna, akkor negyediket vagy ötödiket mond. Éppen ezért nem fért a kislány fejébe, hogy hogyan félhet pont Sydtől, az ő drága Sydjétől, aki éjjelente az ágya alatt összetekeredve alszik. Végül aztán Sahti volt az első, aki a következő mondatot lereagálta, mégpedig azzal, hogy egy nagy fújtatással kísérve visszatért az evéshez, mint aki csak érti, hogy miről is van szó.
- Nem hinném, hogy féled kéne Sydtől - mosolygott Lil a fiúra, miután megsimogatta a macskát. - Ne aggódj, rendes kicsi kígyó! - futtatta újra végig az ujjait újra "kis" kedvencén, szándékosan kissé eszelős vigyort varázsolva az arcára, mert élvezte, hogy a fiú mennyire megrettent. Aztán csak megsajnálta őt, mert Lil ha szeretett is játszani, gonosz végképp nem volt, és felnevetett.
- Gyere már ide, nem bánt! - intett a srácnak, aztán hirtelen bekattant neki egy emlék, mikor megérkezett Bogolyfalvára, és látványosság volt, hogy Konnal van, és éppen ezért egy újabb ragyogó mosollyal a bemutatkozásra tért.
- Nothart Liliána vagyok, nagyon örvendek! - nyújtotta a kezét illedelmesen, miközben nagyon figyelte, hogy miféle hatást érnek el a szavai. Ez a fiú nem elsős, ismernie kell Kont.

Katniss

Eric

 A napomat egy szóval lehett jellemezni; pocsék. Ritka volt az ilyen, általában közönbös voltam, vagy kevésbé rendítettek meg a dolgok, de ha néha rámjött a hoppáré, még egy légy halálán is képes lettem volna elsírni magam. Ami azt illeti, úgy éreztem, most éppen egy ilyen fázisomban vagyok, de sejtettem, hogy túl idős vagyok már az ok nélküli bőgéshez, tehát elhatároztam, hogy megedzem magam. Igyekeztem nem gondolni az otthonról érkezett rossz hírekre, és ahelyett, hogy bánatosan összekuporodtam volna az ágyamon, elindultam a konyha felé, enni valami finomat. A csoszogásnál kicsit lassaban indultam meg a célom felé, valami romantika korabeli darabot dúdolva, elég hamisan. A tempómmal ellentétben azonban valamiért úgy érzékeltem, viszonylag hamar étem el a konyhához. Újult erővel siettem be a megváltást jelentő helyiségbe. Megállapítottam magamban, hogy rég jártam itt, aztán szétnéztem, egy pillanatra elfelejtkezve a bánatomról. A manók szokásosan annyian voltak mint az oroszok, és jónéhányan nekem szentelték a figyelmüket. Nem igazán jöttem zavarba tőle.
 - Egy tál lasagnét tudnátok nekem keríteni? - érdeklődtem egy cseppet parancsoló hangnemben. - Inni meg... kólát, ha van.
Nem tudtam pontosan, hogy mit remélhetek, de hamarosan megkaptam a rendelésemet. Ez nagyon jól jött, ugyanis kezdtem a kezdeti felívelés után visszaesni a mélabúmba. Mohóságomban állva kezdtem enni, mint egy ló. Nem mintha zavart volna, hiszen semmi bajom a lovakkal. Azonban, mivel a poharamat is tartanom kellett, hosszútávon nem látszott kényelmes megoldásnak. Még csak félig ittam meg a kólámat, amikor a pohár kicsusszant a kezemből, és apró darabokra tört a padlón. Káromkodtam egyet, és gyorsan leraktam a tányéromat, hogy segítsek a megszeppent manóknak feltakarítani, akik szinte azonnal rávetették magukat a szemetemre. ~Még ezt is elszúrom~ dohogtam magamban. Éreztem, hogy egy kicsit mardossák a könnyek a szemem, de igyekeztem úrrá lenni a heves érzelmeimen. Tovább szedegedtem guggolva a poharam maradványait, de közben az egyik ármányos szilánk megvágta az ujjamat. Nem mélyen, de azert fájt. Sóhajtottam egyet, kidobtam egy szemetesbe a véres szilánkot, és a számba vettem sajgó ujjamat. Közben a másik kezemmel ismét felemeltem a tányérom, és reméltem, hogy azt legalább nem fogom elejteni.

Lagger Arm

A napom átlagosan indult. Felkeltem, aztán edzettem egy kicsit, mert nem akartam ellustulni. A testmozgás után felöltöztem, és elindultam a konyhába. Gyors léptekkel mentem, mert úgy hallottam, a tanárok nem szeretik, ha erre járunk. Ezzel annyira nem foglalkoztam, így nem néztem hátra. Csak előre mentem. A nagy ajtót betolva megtaláltam a keresett helyet. Még körbe se néztem, amikor több manó is elém futott, és leültetett az asztalhoz. Erre nem számítottam, így eltelt pár pillanat, mire rájöttem, hogy mi is történt. Még több manó jött elém, egytől egyig azt kérdezgetve, hogy mit hozzanak nekem.
- Egy croque monsieur-t szeretnék, ha lehet. -Mondtam ki a kedvenc francia szendvicsem nevét abban a reményben, hogy itt is fogok tudni ilyet enni. Alig kellett várnom, a manók pillanatokon belül meghozták a kért szendvicset, mellé pedig még egy pohár vizet is kaptam.
Beleharaptam a sonkás ínyencségbe, aztán haraptam volna a másodikat, amikor mögülem hangos csörömpölést hallottam. Gyorsan felkaptam a fejem, és fordultam a hang irányába. A lány káromkodott egyet, aztán ő is segített a manóknak. Gondoltam megoldják egyedül, de aztán a lány felállt, és egy véres szilánkot dobott ki, utána pedig a vérzést próbálta elállítani. Felálltam, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Tessék, itt egy zsepi! -Nyújtottam át az említett dolgot. -Jól vagy? Gyere, ülj le! -Gyengéden megfogtam a derekát, és odavezettem az ülőalkalmatossághoz. Most nem érdekelt, hogy mennyire hangozhat hülyén az akcentusom. Az arcát látva tartottam attól, hogy elájul, bár reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Eric

Hát, elég rosszul nézhettem ki, ha a srác felfigyelt rám. Persze éreztem, hogy kifut az arcomból a vér, és egyáltalán nem voltam meglepve, hogy kiver a víz, hiszen mindíg is alacsony volt a fájdalomküszöböm, de azért nem éreztem magam annyira rosszul. Mire észbekaptam, már le is rakott egy székre, persze minden erőszakosságot mellőzve, és a kezembe nyomott egy zsepit. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Na jó, ezt éppenséggel még pont tudtam, de egyébként sejtettem, hogy a tanácstalanság kitelepedett az arcomra. Végigmértem a fiút. Nem lehett sokkal idősebb nálam, az is felmerült bennem, hogy egykorúak lehetünk. Nem kerülte el a figyelmemet az akcentusa, de nem zavart túlzottan. Általában ki vagyok békülve a hasonló dolgokkal, amíg nem akadályozza meg azt, hogy megétsük egymást a másikkal.
 - Kö... köszönöm - hebegtem, és igyekeztem nem zavarba jönni. Rászorítottam a zsepit a vérző ujjamra, és reménykedtem, hogy nem kell majd a gyengélkedőre mennem a vágással. Elég ramaty kedvem volt anélkül is, bár a váratlan kedvesség, ami csak úgy rámszakadt az égből, egy cseppet feldobott. Ennek ellenére nem igazán tudtam, mit mondjak. - Nagyon kedves vagy. Mi a neved?
Nem voltam benne biztos, hogy tásalogni akar-e, de megteszi. Legalább ha majd meglátom a folyosón, nem csak név nélkül fogom azonosítani, mint a jófej srácot. Egyébként pedig egy kis társalgás sem lett volna ellenemre, és ez egész jó kezdeményezés volt, ha nem is túl eredeti.

Charlotte

-Tényleg? Hát, nagyon köszönöm.-Mondom megilletődve. Ilyet még senki nem mondott nekem. Nagyon jól esik. Mosoly suhan át az arcomon.  
-Tetszeni fog neked itt, biztos vagyok benne.-Hiszen nekem is nagyon tetszik itt, teszem hozzá gondolatban.
-Csomó új barátot szerezhetsz és rengeteg új emberrel ismerkedhetsz meg.-Én itt találtam meg az egyik legjobb barátnőmet, de egy csomó másik emberrel is jóban vagyok.
-Mindenképp vedd fel a Mugliismeretet, mert az nagyon élvezetes tantárgy. Az SVK is jó. Meg a Jóslástan is.  Az Önismeretet és a Bájitaltant akkor ismered.  Én még csak elsős vagyok, szóval Átváltozástant még nem vehetek fel. Majd, Vámpírológiát szeretnék felvenni. Szakkörökből pedig, a színészetre járok, és nagyon szeretem. Kicsi korom óta szeretem a színészetet, szóval örülök, hogy itt is van erre lehetőségem.–Számomra a színészet és a musicalek az örök szerelem. Nincs is annál jobb a világon. A légkör, az energia és a zene. Színház varázsereje, mikor magával ragad és az egész közönség együtt lélegez, vagy épp visszafolytja azt, mikor egy-egy izgalmas vagy torokszorító rész jön. Ezt azonban csak az értheti, aki már ezt az élményt átélte. Na de most térjünk vissza a jelenbe.
-Remélem, hogy a Levitába fogsz kerülni. Jó lenne ott is találkozni.–Nagyon jó lenne. Bár, nem ismerem annyira, hogy tudjam a jellemét. Lehet, hogy a jelleme alapján nem Levitás lesz, hanem más. Ki tudja? Majd kiderül. De, itt lesz és ez a lényeg. Órán és a folyosókon is simán összefuthatunk bármikor…

Gilbert

*Valamilyen művészlélek lehet, mivel mikor leülök mellé, akkor is írogat a kis könyvecskéjébe. Nem merek belenézni, mert mi van, ha az sem tetszene neki és újra kezdődne az egész, amit egyszer már lebonyolítottunk. Csak ülök mellette és várok. Volt egyszer egy naplóm, a baleset után, két hétig, azt mondták írjam oda a gondolataimat. Megtettem, de egy oldal is alig telt meg, soha nem tudtam jól írni. Nővérem szeret rajzolni, még sem azzal fog foglalkozni, mert a szüleink nem éppen barátja az ilyen elvont dolgoknak. Próbáltam meggyőzni egyszer őt, hogy az Ő élete, de neki a család a legfontosabb. Túlságosan maga elé helyezi az embereket, nem tudtam megérteni.
Megérintem és elmondom a nevemet. Próbálok barátságos lenni, mert most Ő megérdemli. Nehéz úgy, hogy már régen próbálkoztam vele. Könnyebb volt az embereket eltaszítani aztán békén hagyni őket. Tovább menni és eljátszani, mintha nem csináltál volna semmi rosszat. Lassan kiiktattam a lelkiismeretemet és úgy tettem, mint aki semmit nem érez, pedig nem így volt. Éreztem a külvilágot, csak tagadtam és eltaszítottam. Két ember, ennyi volt és van, aki tényleg közel áll hozzám, ami szomorú, hogy a szülők eltávolodtak. Túl sokáig magukkal voltak elfoglalva és a veszekedések sem tettek jót. Helyettük ott lett Wolee, aki megpróbált újra teljes embert faragni. Nem mondhatom, hogy sikertelen volt, mert akkor nem lennék itt egy emberektől zsúfolt iskolában.
Koncentrálok, ahogy kimondja a nevét. Ha névről nem hallottam még nehezebb leolvasni, mivel új mássalhangzók kerülnek egymás mögé, de meg kell az ilyeneket oldani. Azonnal rájövök, hogy nem magyar név, de azt nem tudom milyen. Nagyjából megértem, de kell egy kis biztonság, hogy nehogy rosszul jegyezzem meg.*
-    Gilbert* Megismétlem, mert, ha rosszul mondanám, kijavít, de ha nem akkor nem kérdez semmit, maximum egy kicsit furcsán fog nézni. Akkor tolja elém a naplóját, amire azonnal lecsapok. Nem hagyhatom, hogy ne használjam ki az ilyen adódó alkalmakat. Azonnal rájövök, hogy a benne levő dolgok hozzám szólnak. Könnyű a kérdés, de el kell gondolkoznom. A Min Woo-t mondtam, ami nem a teljes nevem, azt szántam megszólításnak, bár vannak, akik csak Min-nek szólítanak.*
-    Legyen Min, de a Min Woo sem a teljes nevem.* Ennyivel elintézem, majd egy apró mozdulattal rá mutatok, amivel azt akarom kifejezni, hogy az én hogyan szólíthatom. Az álarcot nem szeretném megtartani, szép, de még sem az enyém. Nem érzem azt a kötődést hozzá, ami Gilbertnek meg van. Átnyújtom neki, aztán tovább olvasok, olvasok és olvasok. Kifejezéstelen arccal teszem ezt. Olvasom az én életemet és az Ő életét. Nem olyan hosszú szöveg, még is kemény jelentéssel bírnak, fájdalmas, de igaz jelentéssel. Még jobban megismerem Gilbertet, aki sérülékenyen itt ül mellettem. Ő döntött jól én meg elrontottam, nekem is volt választási lehetőségem és választottam, azt, ami akkor bennem volt, a rosszat, a gonoszat. Kiveszem a kezéből a pennát és írni kezdek.
Ijesztő vagy. Félelmetes, ahogy átlátsz az embereken. Ennyire átlátszó lennék?
Talán csak pár hónap van köztünk még is azt érzem okosabb vagy, mint pár felnőtt. Amikor téged bántottak jól döntöttél, nem ütöttél vissza. Én viszont megtettem és olyanná lettem, mint ők. Sok rossz dolgon keresztül mentem és nehéz feledni.
Két oldal van a könnyű és a nehéz. Én a könnyebbet választottam. Hosszú utat tettem meg már és eltávolodtam a kereszteződésüktől.
Megpróbálhatom. Visszafordulok.
Nem tudok megváltozni hamar, kell idő. Olyan leszek talán, mint egy bomba, ami akkor robban, mikor bántják. Lehet, hogy te leszel megint, vagy a barátod.
Mikor elkezdtem ezt írni, nem értettem miért írom mindezt le neked, de most tudom.
Segítség kell!
Újra ember akarok lenni, aki megvédi a többit és nem bántja.
A végére már elfogy a tinta, az utolsó mondatok fakók lettek, mert így is éreztem magam. Nem voltam magamban biztos, féltem a választól, hiszen nem is ismer. Könnyebb lenne nekem is, ha nemet mondana és engedne elmenni, visszatérni a mostani életembe.*

Kígyóbűvölő

 - Igazad van, miért is gondolnék mást? - tette fel a költői kérdést, némi rosszul bujtatott szarkazmussal, de letett arról, hogy megértse, ugyan mit keres egy böhöm óriáskígyó a konyhában. Realizmus? A nevem Weiner Máté, és ez itt a Jackass.
 - Ez megnyugtató - jegyezte meg egy vigyorral, azon vidulva magában, hogy a lány valószínűleg akkor is elmondaná, ha valóban kellene félnie. De jobban belegondolva, miért is aggódik? Ha a kígyónak étkezni támad kedve, úgyis a házimanókkal fogja kezdeni - azért mégiscsak könnyebb prédát jelentenek! Neki pedig olyan magas a vércukorszintje, hogy szerencsétlen Syd biztos diabetikus lesz tőle.
Azért amikor már a kiscsaj kiröhögte elővigyázatos távolságtartását, némileg sértett büszkeségét maga után vonszolva mégis odament az asztalhoz, bár inkább a másik oldalról közelítette meg az egész létesítményt, mintha nem lenne oly mindegy, és letelepedett a lánnyal szemben egy székre - aztán fel is pattant, mintha tűpárnára ült volna.
 - Nothart?! - Ennyi reakcióra futotta, de azért a vér kiment az arcából, elvégre bármily középszerű is legyen, élete azért kedves volt önmaga számára, és igen sérelmezte volna elvesztését. Mondhatni életbevágóan fontos volt, hogy megtartsa.
Oké. Nyugalom. Lehet, csak névrokonok, elvégre ki tudja, hány Nothart futkorászik errefelé? Nem muszáj még csak ismerniük sem egymást. És ha mégis - mi garantálja, hogy a lány azzal kezdi a holnap reggelt, hogy elújságolja bátyjának, kivel találkozott? Nyugalom, nem fogsz még meghalni, amikor az megtörténik, azért lesz, mert lerobbantod a saját fejed pálcahasználat közben, nem pedig Nothart Konstantin szerető ölelésében fulladsz lilára.
Miután ezen túltette magát, ő is kibökte hát az első nevet, ami eszébe jutott, de nyilvánvalóan nem volt a sajátja - biztos ami biztos, hátha a kislány elregéli, mi a helyzet a konyhai manók körében.
 - Brokk Oli - mutatkozott be, majd inkább visszaült a székre, elvégre azután is felhúzhatja a nyúlcipőt, hogy felmérte a terepet. Attól még, hogy a bátyja egy szociopata őrült, aki ráadásul vérdíjat tűzött Máté fejére, Liliána nem biztos, hogy szintén klinikai eset.
A kígyó biztos jót röhögött volna, ha hallja ezt a gondolatmenetet.

Brokk Oli XD

Lil rendkívül jól szórakozott a fiú félelmét látva, mert ő tudta, hogy Syd nemes egyszerűséggel lusta ahhoz, hogy bárkit is megtámadjon, annyira pedig még éhes sem lehet, hogy baj legyen.
Aztán a srác végre rászánta magát, hogy leüljön, Lilből pedig kibújt a kisördög, és egy kicsit változtatott a nevén, ami láthatólag alaposan meglepte az idegent. Az, ahogy Kon neve hallatán lesápadt, bizony nem jelentett mást, mint hogy nagyon is jól tudja, hogy kié a vezetéknév eredetileg. Éppen ezért Lil tovább ütötte a még forró vasat, és csodálkozó arcot vágott.
- Nahát, Oli, nem is tudtam, hogy ismered a nevelőapám! - Aztán itt egy kis hatásszünetet tartott, hogy kiélvezhesse a fiú arckifejezéseit, aztán megszánta őt. - Na jó, ő csak a fogadott bátyám. Az igazi nevem Csák Liliána Aquila. Ugye tudod, hogy neked is illene a valódi nevedet közölni, Mr. Brokk? - vigyorgott a fiúra a kicsi, miközben a kezét nyújtotta felé kézfogásra, ezzel próbálva őszinteségre ösztökélni. Mindenesetre nagyon élvezte, hogy Kon hírnevében sütkérezhet.
- Amúgy nem akarsz rendelni? Nyilván nem véletlenül jöttél le a konyhába... Na meg nem is azért, mert megláttad Syd farkának végét a sarkon befordu.... Sahti! - csattant fel a végén a lányka, mert közben a kandúr alattomos támadásnak vélte a fiú könyökét, ami túl közel került hozzá, és heves fújás kíséretében odacsapott, éppen csak elkerülve azt, hogy felhasítsa a srác bőrét.
- Na jó, érte nem vállalok felelősséget - jelentette ki Lil, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. - A bátyámé, Arvidé, aki úgy elkényeztette, hogy annál jobban nem is lehet.

Catlady

Azért némiképp rosszul esett neki, hogy halálfélelme ilyen szórakoztató, de hamar túltette magát a sérelmein - ha jobban belegondolt, legtöbbször bármit csinált, az igen szórakoztató volt mások számára, rejtély, pontosan miért. Például volt az a helyzet Trixivel, amikor egy kukán állva próbált betörni a Mágiaügyi Minisztérium Bogolyfalvi Kirendeltségébe, két kaviccsal felszerelkezve a nehéz feladatra. Nem értette, a lány miért találta ezt annyira mókásnak, igenis reális esély volt rá, hogy kivitelezhető a feladat.
Visszatérve a jelen eseményeihez...
 - Aztarohadt. - Velős, de mindent elmond. Nothart? Nevelőapja? Mi a jó fene?
Mátét soha nem lehetett azzal vádolni, hogy különösebben éles eszű gyerek lett volna, de ez a történet azért valahol még neki is bűzlött. Ki az a beteg, pszichopata, értelmileg visszamaradott egyén, aki rábízna egy tizennégy éves kislányt arra a vadállatra?!
 - Remélem, most is csak humorizálsz - mondta, miközben kért egy sütit az egyik manótól. Fő az egészséges életmód, és egyébként is, ezen az ijedtségen csak a tömény cukor segíthet, mert mint tudjuk, a "stressed" visszafelé "desserts"-nek olvasandó. Máté életfilozófiájának alapja.
Szerencsére azonban mielőtt még néhány kedves jelzőt aggatott volna Konra, Liliána eloszlatta Máté illúzióit, némiképp megnyugtatva ezzel a fiú összekuszálódott gondolatait, csak fogadott bátyja.
A következő pillanatban azonban a fiú is megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan választotta meg az időpontot az evésre - Lil rendes nevét hallva úgy félrenyelt, hogy ismét félthette az életét, mintha mára nem lett volna elég a riadalmakból.
Csák? Ez egyre jobb!
 - Hívj csak Olinak - közölte vigyorogva, nem mutatván hajlandóságot arra, hogy rendes nevét is megossza a lánnyal, elvégre most már egyel több oka volt arra, hogy kedve legyen ott helyben elpárologni és konyhai gőzként leélni hátralévő életét, megkeserítve minden bagolyköves diák desszertjét.
Ha ez még nem lett volna elég, még a macska is megtámadta - úgy tűnik, ez nem Máté napja volt.
 - Hé. Fékezd a vadat! - ugrott hátra, mivel a macskák sem voltak túl nagy barátai, de mint látható volt, az ellenérzéseket kölcsönösen viselték egymás iránt.

Sharlotte Johanson

Ahogy meglátta az asztalon terpeszkedő dolgozatstócot, legszívesebben fejjel ment volna a falnak, de azzal valószínűleg nem könnyítette volna meg a javítás gyorsaságát. A tegnapi események még mindig élénken éltek az emlékezetében, és zavaróbbnál zavaróbb gondolatok kergették egymást a fejében, de úgy vélte, az idiótábbnál idiótább diákok fogalmazásai valószínűleg majd segítenek kikapcsolni az agyát - vagy elveszíteni, ha már ott tartunk. Mindig is utált javítani, a hülyeség fizikai fájdalmat okozott neki, de nem sokat tehetett a dolog ellen, számonkérni muszáj, különben ellébecolják az óráját. Azt pedig SVK-n senki nem teheti meg.
A probléma azonban ott merült fel, hogy nemrég költözött új lakosztályba, földszinti kis irodáját otthagyva, és idegen volt még neki a környezet. Nemhogy otthon nem érezte magát, de egyenesen irritálta az új szoba, és mivel annyira nem volt mazochista, hogy a két kellemetlent összekösse, inkább a könyvtárat választotta osztályozásának színhelyéül.
Egy pálcamozdulattal lehajította a pergamenhalmot az egyik székre - ha az asztalra tette volna, félő lenne, hogy a magassága miatt eldőlne és inkább a padlót terítené be diákjai munkáival - igaz, másra egyik sem volt való. Mióta Nothart elballagott, nem sok értelmes tanítványa maradt, akármennyire is utálta magának bevallani ezt a mondatot.
Kényelmes törökülésben helyezkedett el a széken, fekete inge ujját könyékig hajtotta és már neki is látott az első szöveg pásztázásának - T, mint Tragikus. Következő. Újabb. És így tovább.

Eric S. Weaver

Sharlotte

Mivel elég perceptív volt, a dolgozatjavítás meg egyébként sem foglalta le teljes agyi kapacitását - neuronjai egyébként is sikoltozva követtek el öngyilkosságot az olvasottak mentén -, szeme sarkából látta a mozgást, de nem törődött vele. A legtöbb diák már megtanulta, hogy ne jöjjön közel hozzá, ha ő nem kezdeményez, hacsak nincs valami nagyon fontos mondanivalója, a legtöbb tanárral pedig nemes egyszerűséggel nem volt több kapcsolata futó köszönésnél.
Soha nem volt kifejezetten társasági ember, és ez az utóbbi időben sem változott.
 - Marha - morgott magának, miközben áthúzta lényegében az egész lapot és csinos kis üzenetet biggyesztett a pergamen sarkára.
A körülötte járkáló személy alapjáraton nem érdekelte, elvégre egy könyvtárban voltak,  itt emberek is vannak - bármily meglepő ezt hallani. Amikor azonban teltek a másodpercek, és nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy nézik, kénytelen volt felpillantania - és érzékei nem csalták meg, tekintete valóban találkozott egy lány íriszeivel. Nem tudta hirtelen megállapítani, hogy tanítja-e, elvégre az utóbbi hat hónapban nem volt itt, úgyhogy kicsit lemaradt a név és arctanulásban, de ez a töretlen bámulás zavarta. Annak soha nem voltak normális okai.
 - Mondhatod - vetette oda, mivel feltételezte, hogy a diák esetleg kérdezni akar valamit, vagy közlendője van, nem pedig a két szép szeméért vagy sármos mosolyáért nézi őt. Most egyébként sem volt a topon - az időeltolódás megtette a hatását fejfájás terén, úgyhogy sápadtan és karikás szemekkel nem volt valami Casanova.
Letette a pennát az asztalra, de nem erőlködött túlságosan, hogy érdeklődést színleljen; igaz, nem volt kedve javítani, de beszélgetni se. Ő már csak ilyen élhetetlen ember volt, semmi se jó neki.

Eric S. Weaver

Sharlotte

Pipa. Áthúzás. Áthúzás. Áthúzás. Hülye kölyök. Pipa. Miért nem működik az aeromágiám? Áthúzás. Pipa. Ez is Lyra hibája. Áthúzás. Áthúzás. Firka. Tintapaca. Remélem, soha a büdös életbe nem fog a szemem elé kerülni. Áthúzás. Áthúzás. Troll.
Csendes csodálója továbbra sem hagyott fel a Seren szerint nemcsak felesleges és értelmetlen, de merőben abnormális tevékenységével, úgyhogy a férfi más módszerrel próbálta megközelíteni a problémakört.
 - Te valami gyépés vagy, vagy mi? - tette fel az őt foglalkoztató kérdést, miközben arcára kiült a tanácstalanság. Nem tudott elképzelni egyetlen épeszű indokot sem, ami magába foglalta azt, hogy
a) hosszú perceken keresztül meredten nézzék
b) egyértelműen bunkó kijelentését viccesnek találják és vállvonogatással díjazzák
c) mindenféle szemmel látható ok nélkül röhögni kezdjenek rajta.
Ja, de, van egy indok, mégpedig az, hogy az illető totál zakkant.
 - Anyáddal beszélhetsz így, nem velem. Mit na? - kérdezett vissza talán kicsit túl határozottan. De úgy őszintén, ha a lány akart tőle valamit, márpedig akart tőle valamit, különben nem tett volna úgy, mintha olvasna, csak azért, hogy őt nézze, akkor mondja már meg, mi a retkes tebóváladékra vár?
Serent egyébként sem lehetett azzal vádolni, hogy modorát a Bukchingam Palace tanárai csiszolták, de ez egy kicsit részéről is erős volt - mentségére szóljon, hogy nem volt elnéző kedvében, és jó oka volt rá. Ha valaki pont őt és pont ilyenkor kívánja szórakozásainak középpontjául választani, magára vessen, amiért nem olvasta el a mellékelt használati utasítást, ami leginkább úgy szól, hogy "kerüld el minimum tíz méteres körzetben".

Seren

Kimondhatatlanul irritálta a produkció, amit a kiscsaj mutatott be - türelme egyébként sem volt határtalan, de mostanában kifejezetten rövidre lett vágva, így az semmiképp nem fért bele, hogy tizenöt-tizenhat éves tinédzserek szemezzenek vele és tegyék a szépet. Az Isten szerelmére, Seren majd tíz évvel idősebb volt nála, a lány pedig egy hajszállal sem volt érettebb, mint azt a kora feltételezi.
Szemforgatva csóválta meg a fejét - miközben vagy öt országgal arrébb folytatta tanulmányait, egészen elfelejtkezett róla, milyen a Bagolykőben hímnemű egyednek lenni.
A hűvös hangra felpillantott, bár tekintetében együttérzés nem sok volt, inkább kelletlenség, az agresszív tónus pedig hangjából is tisztán kihallható volt.
 - Állj be a sorba. Azok közül, akiket most pillanatnyilag a könyvtárban látsz, fogadok, fele árva, másik fele csonkacsaládból jött, mert ide bizonyára titkos felvételi feltétel, hogy tragikus háttérrel rendelkezzen az illető, és legyen min keseregnie az öt év során. Ha meg a szimpátiámat akarod kicsikarni, próbálkozz valami mással, és kevésbé átlátszóan - tette helyre a lányt, nem kifejezetten meghatva a ténytől, hogy szemmel láthatóan érzékeny pontra tenyerelt, majd utóbb még egy kicsit megtapodta. Szokjon hozzá - ha bármit is akar majd az életétől, nem várhatja, hogy mindenki könnyek között sajnálja személyes tragédiájáért. Törődjön bele és tanuljon élni vele, mert nincs, aki ezt megteheti helyette, és nem fog kivételes bánásmódban részesülni miatta.
Az pedig, hogy minden szembejövővel megosztja élete legfájdalmasabb pontját, rossz taktika - az emberek hajlamosak kihasználni az ilyen tudást, gyengeségnek bélyegezve azt.
 - Őszintén. Mit szeretnél tőlem? - kérdezte egy sóhajjal, némileg kevésbé elutasítóan, mint eddig. Nem sokkal, épp csak annyira, hogy a lány bökje már ki, mit akar.

Seren

Eric S. Weaver professzor úr, Sharlotte Johanson kisasszony


- A trollok kisenciklopédiája – mondogatta magában a kikölcsönözni óhajtott mű címét, miközben belépett a könyvtárba. Levitás volt, ennek ellenére irtózott mindentől, ami könyv, tanulás vagy megjegyzendő adat – számos alkalommal megfogalmazódott már benne, hogy felkeresi a Levita istenített kútfejét, Saci nénit, hogy átkérhesse magát egy kevésbé stréberképző házba – végül nem tette. Barátai nem voltak, így az, hogy melyik házban vészeli túl az öt évet, majdhogynem teljesen mindegy volt.
A harmadikos fiú egyenesen a legendás lények részlege felé vette az irányt. Antracitfekete, három centiméter vastag lencséjű szemüvege mögött mélységes bizalmatlansággal szemlélte a méteres magas, ódon könyvespolcokat, és pár percnyi szisztematikus fókuszálás után rá is akadt a műre – a szomszédos könyvespolc hetedik polcán porosodott, nagyjából vele egy magasságban.
A kétbalkezes, mondhatni szerencsétlen fiúnak mindössze annyi dolga volt, hogy másfél yard távolság leküzdése után karját derékszögben kinyújtsa, és a hüvelyk; - és mutatóujja közé vegye a poros kötetet, kiemelve azt a helyéről. Bár a feladat nem igényelt különösebben minuciózus izommunkát, sem komolyabb szellemi erőfeszítést, sajnos nem sikerült százszázalékosan abszolválnia – ugyanis valami csoda folytán elfelejtette észrevenni, hogy a jobb cipőjén nem volt bekötve a fűző. Így amikor egy lépést tett, történetesen sikerült rálépnie a cipőfűzőre, és nekiesett a legközelebbi asztalnak, ami olyan hangos zajjal párosult, amit a hatalmas könyvtár minden zugából tisztán lehetett hallani – igaz, ez annyira azért még nem volt nagy teljesítmény, tekintve, hogy a Tudás Tárában általában ünnepi csend honolt.
Az esés során az asztallapnak puffanó, körülbelül százhúsz fontos teste elég volt ahhoz, hogy a bútordarabot nyugalmi állapotából kibillentse. Ahhoz, hogy fel is döntse, természetesen nem volt elegendő, de azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy felboruljon egy ingatag tintásüveg, így az asztal nagy része – beleértve az azon heverő több tucatnyi pergamenlapot – ünnepien mélykék színűre váltott. Minthogy a tinta viszkozitása csekély, szemvillanásnyi idő alatt jutott belőle az asztalnál üldögélő két illető talárjára is. Ami a fiút illeti, azon kívül, hogy beütötte az oldalát, semmi baja nem esett- persze ezt sem szabad lebecsülni, gondoljunk csak szegény Ivan Iljics esetére.
- Elnézést – morogta, és hogy mentse a menthetőt, felvette az asztalról a leginkább tintás pergamenlapokat. Jobb kezébe fogva elkezdte rázni őket, azt remélve, hogy a tinta lecsöpög róluk. Hiú ábránd volt ez, mert a sötétkék folyadék csak még jobban szétterült a lapokon, valamint apró tintacseppek szálltak szerteszét: az asztalra, a padlóra, a könyvespolcra, és az asztalnál üldögélő két emberre is. Ha a fiú tudta volna, hogy Seren tanár úr az egyikük, futásnak iramodott volna, de szerencsére a fókusztávolsága kisebb volt annál, hogy felismerhesse.

Sharlotte és mesélő

 - Remek. Akkor elmés megszólalásodért van két heted, hogy írj egy hat versszakból álló, strófánként nyolc soros ódát hozzám. Ha nem kapom meg az irományt időre, meghúzlak a vizsgán - osztotta ki a feladatot, és eszébe jutott, milyen régen is büntetett utoljára. Már egészen hiányzott - csak ne idegesítené ennyire halálra ez a lány, különben akár még élvezhetné is ezt a nosztalgikus pillanatot.
A lány közben császkált összevissza, de nem, Serennek nem volt olyan szerencséje, hogy végleg elmenjen - miért is tette volna? Sokkal viccesebb volt a férfit piszkálni, aki láthatóan legszívesebben lekevert volna neki egy tanító jellegű pofont.
Mindez nyilván nem volt elég, Weaver sikerszériája kifogyhatatlan forrásokból táplálkozott. Egy másik idióta az asztalnak esett, feldöntve a tintásüveget, természetesen beterítve a dolgozatok nagy részét, és nyilvánvalóan Serenre és a lányra is juttatva egy kicsit az értékes nedűből.
A férfi egy pillanatra kezébe temette az arcát - miért, ó, Uram, miért létezik ennyi hülye diák a világon? -, majd a srácra emelte tekintetét.
 - Nincs elnézve, két hét büntetőmunkát kapsz a javasasszonynál. És ha esetleg nem hadonásznál a papírokkal, mint alkoholista záróra előtt, talán meg tudnám oldani a dolgot.
És valóban - a varázsvilág évszázadok óta használt tintát írásra, pont erre a problémára ne találtak volna ki egy kedves kis bűbájt? Dehogynem.
Egy pálcaintéssel eltüntette a tintát a pergamenekről és a ruházatukról - amilyen rendesnek érezte magát, még a lányéról is.
 - Ezt veheted megtiszteltetésnek - közölte vele, elvégre az is volt. - Most pedig vagy eltakarodik mindkettőtök, vagy cickánnyá változtatlak benneteket egy hónapra - tette hozzá, és komolyan gondolta.

Seren és mesélő

Lagger

A lány nem ellenkezett, amikor odavezettem a padhoz. Arcán inkább döbbenetet véltem felfedezni. Elmosolyodtam. A zsepit rászorította a vérző ujjára, utána kicsit nyugodtabban mondott pár szót, bár látszott rajta, hogy még mindig nincs teljesen jól.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Válaszoltam a feltett kérdésére. – És téged hogy hívnak? –Kérdeztem visza gondolván, ha majd írok egy önéletrajzot, bele tudjam írni, hogy kit mentettem meg. Ennyire azért nem volt vészes a helyzet. Felé fordultam, hogy lássam az arcát, ami már kezdte visszanyerni eredeti állapotát. Tekintetemmel megkerestem a tányérját -feltételezve, hogy volt neki. Az egyik asztalon egy lasagne árválkodott. Mindenkinél aki itt volt, ott volt a tányérja, csak a mienk volt két másik asztalra lerakva.
- Az a lasagne a tiéd? -Kérdeztem meg a lányt. Megvártam amíg ad rá valami választ vagy bólint vagy ilyesmi, aztán felálltam, és először elsétáltam az én tányéromhoz, mert az messzebb volt, aztán a lányét is felvéve visszamentem hozzá. Letettem elé az ételét, majd helyet foglaltam.
Ez idő alatt a napom további részét tervezgettem. Leginkább edzés járt a fejemben. Egy pillanat ezredéig beugrott az is, hogy esetleg tanulnom is kéne, de ezt az ötletet inkább elvetettem. Ráér majd a vizsga előtti napon. Ez eddig mindig bejött, szerintem most se lesz másképp.