Lil


*A kislány nagyon aranyos és nyitott. Valahogy mikor megszólította tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi ember. Nagyon hasonlít a kishúgomra, aki körülbelül egy idős lehet vele. Seah egy évvel azután én megszületett jött világra. Szüleim nem vártak sokat a következő gyerekkel, ráadásul akkor kisebbik bátyjám is csak három éves volt. Húgom jövőre lesz annyi idős, hogy jöjjön ebbe az iskolába, ezért is csodálkozom azon, hogy az a leányzó mit keres ilyen fiatalon itt. A gondolkozását a lány válasza zavarja meg, amire koncentrálnom kell. Bármennyire is figyelek, úgy érzem valamit rosszul értettem.*
- Bátyád pasija? * Miután kimondom, leesik nekem, hogy nem én értettem rosszul. Semmi bajom a homoszexuálisokkal, csak még nem nagyon találkoztam velük.*
- Bocsi, értem, csak egy kicsit meglepődtem. Nekem is van testvérem, szám szerint öt. Népes kis család. A húgocskám annyi idő lehet, mint te. Biztos jóban lennétek. Neked van a bátyádon kívül másik testvéred? *Tényleg így gondolom. Seah is olyan örökmozgó és szókimondó, mint ő. Figyelem, ahogy a kígyóval bánik. Én nem tartanék ilyen állatot, bár elijesztené a gonosz embereket. Bár a kígyótól félést le kéne küzdenem. A következő mondatára elmosolyodok.*
- Cuki *Mondom egy kis gúnnyal a hangomban, mert ezt az állatot nem éppen ezzel a szóval kéne jellemezni. A kígyó körbefonja a lány térdeit, de Ő nem szól semmit, így én is hallgatok. A következő mondatára megint csak egy mosollyal felelek. Az az egy év, ami köztünk lehet, olyan nagynak tűnik, de ez biztos az élet hozta így. A cica neve nagyon emlékeztet valamire, de nem jut eszembe, hogy mire. Megcirógatom a nyakát, de szememet még mindig nem veszem le a lányról. Nagyon sokat beszél, ennek csak az az egy hátránya, hogy csak rá tudok figyelni. Bemutatja a macskát, majd a kígyót is megismerteti velem. Végül pedig a saját nevét is elmondja. Hallom magamban, ahogy kiejti a szót, illik hozzá.*
- De, szívesen, úgy is enni szeretnék valamit. Te mit kértél?* Kérdezem kedvesen. Egyre szimpatikusabb a lány, és biztos vagyok benne, hogy jóban leszünk. Meg akarom ismertetni a húgommal, annyira összeillenek. Sahti addigra már az asztalon fekszik. Nagyon szerethető cica. Odanyúlok és megsimogatom. Érzem, hogy a bundája remeg, vagyis nagy valószínűséggel dorombol, vagy fázik, de inkább az előbbi, mert eléggé meleg van.*
- Megsimogathatom Sydet, persze csak ha nem eszik meg, csak megkóstol.* Mondom mosolyogva. Megvárom a választ, mert mi van, ha hozzá nyúlok és akkor hirtelen a hosszú teste ember alakú lesz, mert én leszek benne. Igen, meg várom a választ. Sajnos számítok a következő kérdésre. Gondoltam, hogy meg fogja kérdezni, de nem hittem, hogy ilyen hamar. Ügyes, nagyon ügyes. Két választásom lenne, hogy elmondom neki, vagy nem. Eddig egyszerű, csak melyiket válasszam. Hazudhatnék neki, de olyan aranyosan néz.*
- Egy kicsit paradicsomos a szájad széle. Különben pedig szájról olvasok. Még kisebb voltam, mikor egy baleset miatt elveszítettem a hallásom. * Mondom végül el az igazat. Megbízok benne, és tudom, hogy ő nem fog kicsúfolni.*
- Különben Min Woo vagyok!  

Lil


 Igen, elég sokan! Biztosan kedvesek lehetnek a bátyáid. A faluban laktok? Én még nem nagyon ismerem a helyet, mert csak ma érkeztem. * Ezt is elmondtam neki, pedig nem gondoltam, hogy bárkivel beszélgetni fogok a kastélyban, de úgy néz ki, nagyot tévedtem. Neki tényleg úgy érzem, hogy mindent elmondhatok, olyan szeretni való. Leülök a kínált helyre, majd megnézem a tartalmát a tányérjának. Paradicsomleves. Úgy döntök, hogy én is rendelek valami. Az egyik házi manó éppen a mellettünk lévő egyik szekrénybe pakol pár - számomra ismeretlen - dolgot. Megszólítom, majd kérek tőle egy rántott sajtot, rizzsel. A kislány elmeséli, hogy nem szereti az ételt annyira, mint a bátyja főztjét.*
- Hát, amilyen kosztot én ismerek, annál csak jobb lehet. Ha pedig tévedek, szívesen venném, ha hoznál a bátyádtól dugi kaját. *Rámosolygok. A mugli iskolában, tényleg nagyon rossz volt az étel. Néha fel sem lehetett ismerni. A következő kérdésemre igenleges választ kaptam. A kígyó felkúszik az asztalra, én pedig megsimogatom. Nem mondhatnám selymesnek a pikkelyes hátát, de keménynek se. Elég jó a tapintása, még is elveszem róla a kezemet, nehogy meggondolja magát, és akkor már egy kézzel kevesebb legyen belőlem. Otthon nincsen háziállatunk, mert elég a hat gyerek eltartása is. Nem élünk rosszul, de a nemesek közé sem tartozunk. Azt hittem, hogy az én válaszomra egy kicsit meg fog döbbenni, de nem tette. Inkább én voltam az, aki nem számított a válaszára. A bátyja vak? Akkor ezért nem nézett rám sajnálkozva, hanem, mint egy teljesen normális emberre. Hisz az is vagyok, csak egy kicsit más.*
- Nehéz volt és elhiszem!* Válaszom rövid, de egyértelmű. Tudom, hogy milyen rossz lehetett Arvidnak, mégsem sajnálom, inkább együtt érzek vele. Biztos vagyok benne, hogy még nem dolgozta fel, de neki ott van a testvére és a pasija, Kon. Ők segítenek neki.*
- Kon is süket?* Meglepődök, de nem hiszem, hogy az lenne, csak nem értem miért tud szájról olvasni, ha hall. A jelbeszédet még érteném, mert azzal tudna a halláskárosultakkal kommunikálni, de ezt most nem értem. Aztán eszembe jut valami, itt az alkalom, hogy végre valakinek elmondhassak mindent. Lil az, aki megérthet engem, mert tudja milyen volt a testvérének. Lehajtom a fejem és mindent kiadok magamból.*
- Szörnyű volt. Az egyik nap még egy normális kilencéves, aztán már azt se tudtam, hogy mit mondanak nekem. Ráadásul az én hibám volt. Ez a csend. Annyira rossz. Nem hallom, amit mondasz és azt sem, ahogy dorombol a cicád, ha egyáltalán dorombol. Nem tudom, hogy végig tudom e csinálni

Lil



- Félnek a házatoktól? *Felnevetek. Hogy lehet egy háztól félni? Valamilyen állattól vagy legendától, még okés, de egy háztól, ez teljesen értelmetlen. Még nem hallottam arról, hogy egy ház megevett volna valakit.*
- Rellon! Hallottam róla olyan dolgokat, hogy oda a rossz emberek járnak, de ezt nem értem. Én sem vagyok rossz, maximum egy kicsit utálatos, néha. Te biztos nem ott vagy, melyikbe választottak be? *Tényleg érdekel, mert ha már meg szeretném ismerni, akkor ez a legelső kérdés. Feltűnt, hogy nagyon szeret példázni a bátyjával és annak a barátjával. Olyanok neki, mint példaképek. Nekem is egy kicsit olyan az egyik testvérem, de én biztos nem azt fogom azt csinálni amit ő. Még nincs meg, hogy én mihez kezdek, mert mit tudna csinálni egy süket srác. Már megint itt vagyunk, Min Woo hagyd abba! Arvid főzőtudománya biztos nagyon jó lehet, mert az én kihozott ételem is elég finom, sokkal jobb, mint a mugli szakácsnők munkája. Sohasem tudtam főzni. Nagyon nem is próbáltam, mert anya mindig elénk rakta az ételt.
Elmeséli, hogy Kon egyszer süket volt. Első gondolatom, hogy meg szeretném meg ismerni, de aztán rájövök, hogy ez egy kicsit sem lenne jó, mert akkor emlékeztetném a múltjára. Ha nem ismerte azelőtt mielőtt süket volt, akkor biztos, hogy már régóta hall. Aztán jöttem én. Elmondtam neki mindent, csak apró részleteket hagytam ki, mint mondjuk, hogy hogyan történt. Tudom, hogy most erősítő szavakat mond, de nem tudok rá figyelni. Nem olvasok le semmit a szájáról, hanem csak lehajtott fejjel ülök ott. Aztán érezem az ölelést, Nem tart sokáig, csak pármásodpercig, de ez többet jelent nekem a legtöbb  szónál. Segített, hogy lenyugodjak, és újra rá figyeljek. Nem ér váratlanul a kérdés, mert tudtam, hogy feltűnő lesz, ha azt a részletet kihagyom. Talán az ölelés biztosít meg abban, hogy elmondhatom.*
- Kicsi voltam, pontosan kilencéves. Egyik barátommal felosontunk Apám szobájába, és elvettük a pálcáját. Csak szórakozni szerettünk volna, de rosszá váltak a dolgok. Nem tudtam még varázsolni, így csak ide-oda suhintottam a pálcával és közben halandzsáztam. Az egyik mégis igazi lett és onnantól többre nem emlékszek, csak mesélték. Norbi  megkerestem Édesapámat, aki egy bonyolult varázslattal mentette meg az életemet, aminek következménye az lett, hogy megsüketültem. *Megfogom a füleimet. Teljes mértékben az én hibám volt, de Anyukám az Apámat hibáztatja, mert szerinte jobban el kellett volna raknia a pálcáját, mikor nem használja, de honnan tudhatta volna, hogy a kedves kisfia ellopja. Rámosolygok egyet, hogy tudja, hogy semmi bajom sincsen, majd egy újabb kérdést teszek fel.*
- Már mindent tudok a bátyádról meg a pasijáról, de most mesélj magadról is egy kicsit. Te már majdnem mindent tudsz rólam, de én még alig ismerlek..

Lil


-Hát igen, elég félelmetesen nézel ki!* Elmosolyodok. Megkapom a rántott sajtot és elkezdem enni. Gyorsan haladok, mert eléggé éhes vagyok. Eridonos a lány. Ha tippelni kellett volna, először a Levitára gondoltam volna, bár még nem annyira tudom, hogy mik a különbségek a házaknál.
- Reménykedem, hogy jó lesz. * Egyre kevésbé félek a kígyótól. Nem lehet olyan nagy ragadozó, ha ennyire közel engedi magához a lány. De az is lehet, hogy csak ismeri, és akit nem szeret, csak arra támad. Még nincs mínusz pontom, legalábbis annyi, hogy rám támadjon. Elmesélem neki a rövid történetem, ő meg a sajnálatát fejezi ki. Nem szeretem, amikor ezt mondják, mert nem tudják mi volt akkor. Ezért inkább nem is beszélek erről, mert akkor nem érzem megint hibásnak magamat. Közben befejezem az ételt. Azonnal jön egy manó, aki elviszi. Megköszönöm, majd újra a lányra nézek. Teljesen igaza van abban, amit mond, örülnöm kéne, de nem megy, mert az én hibám volt.*
-Igen, a legnagyobb kincs.* Legtöbbször. Teszem még hozzá magamban. Nem mindig hiszek ebben, de erről miért kéne mindenkinek tudnia. Voltak rossz napjaim, de azért olyanban még nem gondolkodtam. Élni azért jó. Aztán elmeséli ő is a történetét. Neki sem volt unalmas. Egészen szomorú. Nem tudom elképzelni a szüleim nélkül az életet. Ők elég sok mindent tettek értem. Egyik ok, hogy itt vagyok és mindent normálisan meg tudok csinálni.*
- Megint csak azt tudom mondani, hogy gratulálok a testvérednek.* Megsimogatom a haját, ennyit még megcsinálhatok. Ránézek az órámra és már eléggé elment az idő, lassan indulni kéne.*
- Még nem nagyon ismerem ezt a helyet, egyszer körbevezethetnél, persze csak ha szeretnéd. * Elmosolyodok. Tényleg szeretnék még vele találkozni, megbízok benne, és ahogy látom; ő is bennem. Jól el lehet vele beszélgetni, ami már régen ment nekem.
- Köszönöm!* A kezemet az ajkamhoz emelem, és lassan felé irányítom. Ez a jelnyelven a köszönöm, ugyan úgy más nyelveken is. Utoljára még ránézek, majd elhagyom a Konyhát. *  

Amira


Holnap után már indulok is haza. Nem azért mert olyan katasztrofális lenne itt az élet, csak hát karácson az karácsony. Olyankor ha akarunk ha nem haza kell menni, mert az a család ünnepe. Nem mintha nem akarnék otthon megjelenni, csak akkor jönnek a rokonok is, akik eléggé kibírhatatlanok tudnak lenni. Apám felől a két nagyszülő, akik mindenkit kritizálnak és próbálják tökéletességre nevelni az embereket. Amikor a baleset történt nem akarták elfogadni, hogy süket, így néha hátat fordítottak neki, azóta egy kicsit azért jobb. Ők hozzák magukkal az apámnál három évvel fiatalabb lányukat Ivát. A nővel nem lenne semmi gond, ha nem lenne álló nap részeg és egy kicsit felnőne. Azokon a napokon, mikor néha kijózanodik elég rendes tud lenni. A másik oldalról is érkeznek a nagyszülők. Ők nem akarják, hogy tökéletesek legyen, talán túlságosan nem is foglalkoznak velük. Mindig hoznak valamilyen ajándékot, de mintha le lennének maradva öt évvel. Néha meg el is felejtenek egy két gyereket közülünk. Évenként kétszer találkozunk és akkor is csak egy napra jönnek, vagy még előbb elmennek egy 'fontos ügy' miatt. Anyának is van két testvére. Három volt, de az egyik meghalt húsz éve, így még nem is ismerhettem. Az egyik egy fiú Lee, aki egy nagy cég főnöke, fogalmam sincs mi a neve, mert nem nagyon érdekel. Neki van egy felesége és két gyereke Bálint és Tibor. Már magyar neveket kaptak, mert az anyjuk magyar teljesen. A két srác iker és teljesen el vannak kényeztetve, nagyon beképzeltek így kiakasztó a közelükben lenni. Anya másik tetvére Lit, aki körbe körbe utazza a világot. Nem mindig szokott ott lenni a családi összejöveteleken, de most azt mondták eljön. Ő a legrosszabb.
Az utolsó előtti napomra elterveztem, hogy lemegyek a Nagyterembe megnézem a Karácsonyi ünnepélyt. Eszek egy keveset az ételből és utána feljövök. Na ez nem így sikerült, mert miután a DÖK képviselője beszélt teljesen elcsodálkoztam. Ismerem ezt a lányt. Egyszer mikor voltunk az apám munkatársánál, valamilyen 'vágódjunk be a felettesemnél' vacsorán, Ő is ott volt. A munkatárs gyerekének volt, vagy barátnője vagy csak simán barátja. Beszélgettem vele egy kicsit meg is ismertem, de nem tudtam, hogy varázsló. Ez döbbentett le teljesen.
Nem is gondolkozok, hanem felállok az eddigi helyemről és elindulok Amira felé. Ahogy odaérek megfogom a vállát, hogy észrevegye, hogy ott vagyok.*
-Te varázsló vagy?* Elég hülye kérdés, de még mindig teljesen le vagyok döbbenve.*

Gilbert

*Még a földszinten vettem észre a fiút.  Egy zacskót és még valamit szorongatott, de azt nem tudtam azonosítani. Ezzel semmi gond nem lett volna, egy átlagos tanuló, aki megy a dolgára, de még is feltűnt nekem. Az oka az arcán levő álarc volt.  Ne tudtam miért hordja, de abban a pillanatban ne is az érdekelt. Minél előbb le akartam szakítani róla. Én így láttam az embereket, így ismertem meg őket, hogy látom az arcukat, de különös képen inkább a szájukat. Ha azokat ne látom, akkor az olyan mintha vak is lennék és akkor teljesen elvesztem az életemet. Néma csend és sötétség, a legrosszabb dolog. Talán, ha ne lett volna rossz napom, hagyom elenni, de így elindulok utána.
Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, de pár centi volt köztünk.  A ruhái lógtak rajta, de még sem állt rosszul neki. Olyan elvontnak tűnt, aki elvan magában. Még sosem láttam ezelőtt, ami furcsa, mert már egy ideje ide járok.
Próbáltam lábujjhegyen menni, de nem nagyon tudom, hogy mennyire sikerült halkan.  Azért sikeresnek tűnt, mert nem vett észre. A fecsegő Dámák folyosójánál megállt és az ablakhoz fordult.  Féltem, hogy lebukok mikor körbenézett, de nem vett észre. Kinyitja az ablakot és elővesz valamit a zacskóból. Magok. Nagy valószínűséggel madaraknak adhatja, bár nem látom, hogy mit csinál. Ez rá tett még egy lapáttal, mivel én szeretnék mindent tudni. Vártam még párpercet, mire megindultam felé. Észrevett és ezért behúzta a kezét az ablakból és elrakta magokat is. Felém fordult, csak a szeme látszott ki rajta.  Megálltam előtte és pár percig csak néztem. Ne tudtam miért hordja. Vajon sebhely van az arcán, vagy égési sérülés. Talán csak valami új divat? Még az első kettőt meg tudtam volna érteni, de úgy éreztem nem ezzel állok szemben. *
-    Minek neked ez az álarc?* Muszáj volt megkérdeznem tőle, de választ nem vártam. Biztos látta szememben a gyűlöletet, de nem érdekelt. Csak megragadtam az álarcot.
Még csak kilenc éves voltam mikor apukám levitt a játszótérre. Három hónap telt el a baleset óta én meg rá szántam magamat, hogy elegyek, mert muszáj volt kimozdulnom a házból. Nem tudtam sem szájról olvasni, sem a jelbeszédet nem ismertem és beszélni sem szerettem, mert nem hallom. A játszótér nem változott sokat mióta ott voltam, ahhoz képest én rengeteget. Sok gyerek volt én meg odamentem a hintához és elkezdtem hintázni. Elég régóta azt csináltam, mikor hátulról egy nagyobb lökést éreztem és kiestem a hintából. Hátam mögött egy tőlem talán egy évvel idősebb fiú állt és mondott valamit, de nem értettem. Apukám azonnal odament és Ő is mondott valamit a fiúnak, de azt sem értettem. Közben felálltam és elindultam hazafelé. Apám félúton ért utol. Megragadta kezemet, de én kirántottam és felé fordultam. „Hagyjál békén!” Csak ennyit mondtam . Akkor beszéltem először és fél évig utoljára.
Azóta ezeket a dolgokat már meg tudom oldani, de még mindig félek a tehetetlenségtől, talán ezért tett ilyené. *

Gilbert


*Nem volt erős a gumi, ami a maszkot tartotta. Kezei gyorsak voltak és határozottak. Nem gondolkoztam, hogy mi akadályozzon meg a tettemben. Csak megfogta és egy halk szakadással, már az én kezemben volt. Elém tárult az az arc, amit eddig egy álarc takart. Döbbenet volt kiírva rá, de semmi vágás vagy ilyesmi nem volt rajta. Gyermek arc volt egy teljesen szép és egészséges arc. Néhány másodperc alatt változott meg.  A fiú maga elé emelte a kezeit, mintha a szemével csináltam volna valamit. A szeme kíváncsiságot, majd gyűlöletet sugárzott. Láttam mit érez, nem ért engem.  Az az egy szó, amit először mondott egy kicsit fájt, mert nem tudtam miért ragaszkodik annyira ahhoz a papírdarabhoz. Kezemben szorítottam, amíg ő el nem vette tőlem és a következő kérdést szegezte hozzám. Ezzel az egy szóval rengeteget kérdezett. Tudtam az okát, de miért kéne elmondanom neki?  Az se tudom ki ez és a düh még mindig ott velem. Egy kicsit boldog voltam, hogy látom az elkeseredettségét, mégis sajnáltam. Hát igen, furcsa vagyok.  Ne akartam elmondani az igazat, de hazudni se akartam, most amikor semmi olyan szándékom nem volt, hogy itt maradjak és szekáljam, csak le akartam venni tőle és utána tovább állni, majd mikor újra összefutunk, megint ezt tenni.  
A hirtelen lökés megijesztett, így nem védekeztem, a kemény betonra puffant le a hátam. Elfintorodtam, majd megfogtam a hátam. Ez kicsit fájt, de mit tehetnék. Bele néztem a szemébe egy kicsit értetlenül. Nem mozdultam csak válaszoltam a kérdésére.*
-    Látni akartalak!* Részben ez az igazság, de nem árultam el túl sokat, maximum egy őrültnek néz, vagy egy gyilkosnak. Egy kicsi lelki sérült szihopatának . Majdnem elmosolyodtam, de az már ijesztő lett volna.  A földön feküdtem, Ő rajtam és közben újabbat kérdezett. Megint rajtam volt a döbbenet, mert a kérdésére nem volt oka. Ne bántottam, legalább is testileg nem. Megráztam a fejemet egy kis megvetéssel. Felemelem a kezemet és meglegyintem, de nem ütöm meg.*
-    Hozzád értem egy újjal is? Nem verek embert, nem az én műfajom.* Ledöntöm magamról és feltápászkodok.*
-    Ne hord az álarcot.* Csak ennyi, pár szó, amit mondok neki.*

Gilbert

*Tudtam, hogy a fiúnak van igaza, tudtam, hogy, amit tettem nem így kellett volna intéznem, de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, azt akartam, hogy ne érezzem úgy, hogy megváltozott az életem. Mikor megláttam a srácot ő akaratlanul arra emlékeztetett, ami velem van.  Ha nem megy arra a folyosón, akkor ez most nem lett volna és normálisan sétálgathatott volna a maszkjában. Nem tudom elrejteni a hiányomat, mégis keresem azt, de lassan be kell ismernem, nekem már nem lehet ilyenem.
A diák ott volt teljesen egészségesen, mégis egy álarc takarta az arcát. Ráadásul teljesen kiakadt a reakcióm miatt. Ő nem értett engem én nem értettem Őt. Szép párosítás mégis okoskodtunk egymásnak.*
-    Kértem már sokszor, de mindhiába.* Keserűen elmosolyodtam. Tényleg így van, kértem, hogy jóban legyenek a szülei, kértem, hogy megint halljak. Sok mindent kértem, de nem kaptam meg, akkor most miért kérjek? Leszedtem magamról és felálltam. Kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit ne kelljen a szemébe néznem. Kit szép idő volt, de biztos hideg. Kint láttam egy mozgássérült fiút, majd egy piros hajú lányt. Rengeteg olyan ember van, akivel még ne találkoztam és az a srác is eddig az volt. Visszafordultam felé, hogy ne maradjak le semmiről. A fiú arcán az utálat nem csillapodott, csak úgy égetett a szemével. Én ne tudtam utálni még, mert nem adott nagy okot rá. *
-    Szeretem a kutyákat, és te nem vagy az!* Csak az igazat mondtam, de lehet, hogy egy kicsit sértő volt, talán annak is szántam. Nincs túl sok barátom az iskolában és ezt most se szaporítottam. Maximum ketten Mira és Lil. Lil megért Mirának pedig van egy kisugárzása. Csak ez a két ember. Róla semmit nem tudtam és nem akartam, főleg azután, amiket mondott nekem. Fájt, amit mondott, de ezt nem mutattam ki senkinek. Mindenki higgye azt, hogy egy szobor vagyok egy törhetetlen szobor.  Ő sem ismert még is ítélkezett és ez csak egy hülye maszk miatt, ami nem is volt olyan szép, az arca sokkal szebb volt. Remegett. Látszott rajta, hogy nem nagyon csinált még ilyet. Ebben előnyben voltam, még sem akartam semmit sem csinálni. Felsorolta a legrosszabb tulajdonságaimat, úgy, hogy másik oldalról nem is ismert. Csak a gonoszat látta bennem, azt, aki mindjárt megveri és elüldözi az iskolából. *
-    Az élet nem fair. Te pedig előre ítélsz, hirtelen haragszol és úgy utálni akarsz, hogy nem is ismersz. * Nem gondoltam, hogy valamikor én mondom majd ezeket a szavakat. Nekem kéne a másik oldalon lenni, de itt voltam. *
-    Gondolkodj, csak egy kicsit. Ha ne vagyok egy olyan ember, aki mindenkit meg akar verni, akkor csak okom lehetett, de tudod mi, úgy sem értenéd meg. * El akartam menni, mert ennek a beszélgetésnek rossz vége lehet, de azért a válaszra kíváncsi voltam.*

Gilbert


*Rideg vagyok. Félek az élettől és a fájdalomtól, így másoknak okozok olyat, amit én el akarok kerülni. Sebezek másokat és Őket is szoborrá teszem. Elég egy szó, egy jól eltervezett szó, vagy egy mondat, amitől az emberek összeomlanak. Gyenge ez az ember, csak erősnek mutatja magát és közben szenved. Mindenki valamilyen szinten álarcot hord, ami takarja az igazi lényét és kimutatja a tökéleteset, a túl tökéleteset, egy bábut.
A fiú átlátott rajta, először a düh elsötétített engem előle, de most kitisztult és megértett.  Látott engem és nem a szobrot figyelte.  Én is megértettem, hogy minek neki a maszk. Ő az ellenpélda, akire ki van írva, hogy mit gondol. Minden ott volt az arcán, egy nyitott könyv volt, amit csak úgy tudtam megérteni, hogy Ő is megértett engem. Nem indult jól az ismerkedés, de megbíztam benne teljesen.*
-    Én is értelek.* Lassan megfordulok és lépéseket teszek, itt akarom hagyni, mert túl okos és átlát rajtam, ami nem ment eddig embereknek, még a szüleimnek sem.  Egy szorítást érzek a csuklómon, amihez azonnal odakapok. Csak egy ösztön, ami az évek során rögzült az agyamba. Nem szedem le, de készen állok a védekezésre, ha meg szeretne verni. Ahogy az arcára nézek már nem tartok tőle, nem gyűlölet van az arcán, valami más, valami jó. Leolvasom a szájáról a mondatot.
Görcsbe rándul a szívem, mert megint igaza van, túlságosan is. Az emlékek sorba tőrnek elő, amiket már jó messzire száműztem magamban, még is megtelepedek bennem, legalul. Azok az érzések, amiket átéltem ilyen fiatalom. Fájdalom, bánat, keserűség, gyűlölet és mindegyikhez egy vagy több történet fűződött. Látom magam előtt az emberek arcát, akik bántottak. Mindegyiken egy gúnyos vigyor. Aztán látom az enyémet és ugyan olyan mosoly van rajta. Azokról semmit nem tudott, még is jól beletrafált, már megint. Most kéne neki mindent elmondanom, jó pillanat lenne, de nem teszem. Csak ökörbe szorítom a kezemet, legalábbis azt amelyik szabad és vágok egy grimaszt. Egy szót sem szólok.
Még máshol járok, mikor elkezd beszélni, így csak a húzásra eszmélek.  Az ablaknál áll meg és az álarc gumijára egy csomót köt. Aztán  kezem be nyomja, és a vedd fel  szavakat mondja. Csodálkozva nézek rá, de megteszem, mert abból nem lehet sok károm, főleg, ha eltakar. Kitárja az ablakot, a kezembe pedig magokat szór. Az ablakon kívülre is rak pár szemet a kezemmel együtt. Ahogy ott állok, még egy utolsó utasítást mond, aztán arrébb megy.  Ott állok mozdulatlanul és egyedül abban a maszkban, amit ezelőtt én ráncigáltam le a fiúról.  
Megérkezik az első madár. Nem száll le csak gyorsan felkap egy magot és elrepül, de nemsokára újra visszajön egy társával és már boldogan eszegetik, végül megérkeznek a többiek is. Öt kis madárka szedegeti fel a magokat, de nem mernek a kezembe mászni. Aztán megtörik a jég. Az, aki elsőnek érkezett először felém néz, majd a tenyeremre és a friss élelemre. Hirtelen odakap és megeszik egyet, aztán még egyet és még egyet. Egyre bátrabb lesz, váratlanul felmászik a kezemre.
Megkövülten nézem azt az apró élőlényt, aki nem fél tőlem. Nem fél a százszor akkora embertől, aki lehet, hogy éppen a nagyanyja vagy az apja gyilkosa, megbízik bennem. Ő bátrabb, mint én.  Elered a könnyem, sírok magam miatt, sírok, mert olyan ember lettem, amilyen nem akarta lenni. Kihasználom azt az időt, amit a maszk takarásában töltök.  Minden fájdalmamat kiadom magamból, addig, amíg a magvak el nem fognyak és a madarak el nem repülnek. Rá nézek még egyszer a kismadárra, majd megmozdítom a kezemet, hogy ő is menjen a többiek után. Felreppen, de még megáll egy kicsit a levegőben, aztán eltűnik.  Addigra megszáradtak a könnyeim, de a szemem lehet, hogy még piros.  Leveszem az álarcot és leülök a srác mellé. Egy mosolyt rakok az arcomra és felé fordulok. A kezében lévő füzetbe ír valamit. Megérintem a vállát, hogy tudja akarok valamit, bár Ő tudná. *
-    Min Woo vagyok!

Gilbert

*Valamilyen művészlélek lehet, mivel mikor leülök mellé, akkor is írogat a kis könyvecskéjébe. Nem merek belenézni, mert mi van, ha az sem tetszene neki és újra kezdődne az egész, amit egyszer már lebonyolítottunk. Csak ülök mellette és várok. Volt egyszer egy naplóm, a baleset után, két hétig, azt mondták írjam oda a gondolataimat. Megtettem, de egy oldal is alig telt meg, soha nem tudtam jól írni. Nővérem szeret rajzolni, még sem azzal fog foglalkozni, mert a szüleink nem éppen barátja az ilyen elvont dolgoknak. Próbáltam meggyőzni egyszer őt, hogy az Ő élete, de neki a család a legfontosabb. Túlságosan maga elé helyezi az embereket, nem tudtam megérteni.
Megérintem és elmondom a nevemet. Próbálok barátságos lenni, mert most Ő megérdemli. Nehéz úgy, hogy már régen próbálkoztam vele. Könnyebb volt az embereket eltaszítani aztán békén hagyni őket. Tovább menni és eljátszani, mintha nem csináltál volna semmi rosszat. Lassan kiiktattam a lelkiismeretemet és úgy tettem, mint aki semmit nem érez, pedig nem így volt. Éreztem a külvilágot, csak tagadtam és eltaszítottam. Két ember, ennyi volt és van, aki tényleg közel áll hozzám, ami szomorú, hogy a szülők eltávolodtak. Túl sokáig magukkal voltak elfoglalva és a veszekedések sem tettek jót. Helyettük ott lett Wolee, aki megpróbált újra teljes embert faragni. Nem mondhatom, hogy sikertelen volt, mert akkor nem lennék itt egy emberektől zsúfolt iskolában.
Koncentrálok, ahogy kimondja a nevét. Ha névről nem hallottam még nehezebb leolvasni, mivel új mássalhangzók kerülnek egymás mögé, de meg kell az ilyeneket oldani. Azonnal rájövök, hogy nem magyar név, de azt nem tudom milyen. Nagyjából megértem, de kell egy kis biztonság, hogy nehogy rosszul jegyezzem meg.*
-    Gilbert* Megismétlem, mert, ha rosszul mondanám, kijavít, de ha nem akkor nem kérdez semmit, maximum egy kicsit furcsán fog nézni. Akkor tolja elém a naplóját, amire azonnal lecsapok. Nem hagyhatom, hogy ne használjam ki az ilyen adódó alkalmakat. Azonnal rájövök, hogy a benne levő dolgok hozzám szólnak. Könnyű a kérdés, de el kell gondolkoznom. A Min Woo-t mondtam, ami nem a teljes nevem, azt szántam megszólításnak, bár vannak, akik csak Min-nek szólítanak.*
-    Legyen Min, de a Min Woo sem a teljes nevem.* Ennyivel elintézem, majd egy apró mozdulattal rá mutatok, amivel azt akarom kifejezni, hogy az én hogyan szólíthatom. Az álarcot nem szeretném megtartani, szép, de még sem az enyém. Nem érzem azt a kötődést hozzá, ami Gilbertnek meg van. Átnyújtom neki, aztán tovább olvasok, olvasok és olvasok. Kifejezéstelen arccal teszem ezt. Olvasom az én életemet és az Ő életét. Nem olyan hosszú szöveg, még is kemény jelentéssel bírnak, fájdalmas, de igaz jelentéssel. Még jobban megismerem Gilbertet, aki sérülékenyen itt ül mellettem. Ő döntött jól én meg elrontottam, nekem is volt választási lehetőségem és választottam, azt, ami akkor bennem volt, a rosszat, a gonoszat. Kiveszem a kezéből a pennát és írni kezdek.
Ijesztő vagy. Félelmetes, ahogy átlátsz az embereken. Ennyire átlátszó lennék?
Talán csak pár hónap van köztünk még is azt érzem okosabb vagy, mint pár felnőtt. Amikor téged bántottak jól döntöttél, nem ütöttél vissza. Én viszont megtettem és olyanná lettem, mint ők. Sok rossz dolgon keresztül mentem és nehéz feledni.
Két oldal van a könnyű és a nehéz. Én a könnyebbet választottam. Hosszú utat tettem meg már és eltávolodtam a kereszteződésüktől.
Megpróbálhatom. Visszafordulok.
Nem tudok megváltozni hamar, kell idő. Olyan leszek talán, mint egy bomba, ami akkor robban, mikor bántják. Lehet, hogy te leszel megint, vagy a barátod.
Mikor elkezdtem ezt írni, nem értettem miért írom mindezt le neked, de most tudom.
Segítség kell!
Újra ember akarok lenni, aki megvédi a többit és nem bántja.
A végére már elfogy a tinta, az utolsó mondatok fakók lettek, mert így is éreztem magam. Nem voltam magamban biztos, féltem a választól, hiszen nem is ismer. Könnyebb lenne nekem is, ha nemet mondana és engedne elmenni, visszatérni a mostani életembe.*

Gilbert

*Bólintok egyet a nevére, majd gondolkozóba esek. Emlékszek, hogy régen anyukám mondta még a nevem jelentését és jól ki is nevettem. Talán azért, mert akkor még túl nyálas volt. Most visszagondolva a jelentésükre, röhejesen nem illik a mostani énemre. Ez eléggé hátul áll a listában, amit magamra használnék. Megfogom a pennát és írni kezdek.*
Min = Fény
Woo= Segítség
Anyám úgy fordítja fényadó, de szerintem iszonyúan nem illik rám ez a név, valahogy a Rellon is igazolhatja. Neked?
*Inkább most az udvariasság szólt belőlem, mint, hogy muszáj lett volna nekem tudnom, bár egy kicsit érdekelt, hogy hátha Ő is egy olyan nevet kapott, ami a vezetőegyéniséget vagy a nyíltat jelenti. A többi családtag nevéről nem tudok semmit, mert nem nagyon volt vacsoratéma. A sajátomat is csak azért tudom, mert édesanyám szokása volt fényhozónak szólítani. Nem volt túl kellemes, mikor az óvodában így hívott el a többiektől. Elolvasom a lefirkantott idézetet. Bár mondhatnám, hogy nem értettem, de olyan egyszerű volt, még is sok bonyodalom volt benne. Ez az egy mondat rengeteg mindent feltételez. Megtudom, hogy hasonlóak vagyunk, hogy tudja a titkomat, és hogy neki is van egy. Ezzel az a probléma, hogy én nem tudom az övét. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy melyik a sötét titka, talán még nem is mondta el. Minek is kellene elmondania? Igaz, én sok mindent elárultam neki, de Gilbert is nekem, ha meg lenne még több titka, kell egy bizalom, amitől megosztaná. Nem tudok mit írni az idézetre. Egy csöppnyi művészet sem szorult belém, az irodalom irányából. Akárhogyan töröm a fejem, semennyi idézet sem jut az eszembe, inkább megvárom, míg folytatja az írást.
Két felől lehet Gil személyiségét megközelíteni, ahogy Ő tette, és ahogy Én, nézőpont kérdése. Talán a visszahúzódottsága miatt páran piszkálják majd és kiközösítik, de még mindig jobb, mintha félnének az embertől. Őt nem veszik észre engem néha a hír is megelőz, közben pedig látom a pillantásokat. Ezért volt jó ebbe az iskolába jönni. Senki sem tudta, hogy ki vagyok, legalább is egy ideig azt gondoltam. Mira az egyetlen, rá se számítottam. Próbálok beleolvadni a tömegbe, de lehet, hogy néha nem sikerül. A véleményem még mindig nem változott a srácról. Érettebb egyes felnőtteknél is. Az írásnak az első felével nem értek egyet, de ezt nem teszem szóvá. Aztán megint jön az az okosság, ami magamban nincs meg. Ő így is tud tanácsokat adni, hogy nem bízik meg magában én, ha még tökéletes lennék, úgy sem tudnék.  Félnék ekkora terhet a vállamra venni, elég a sajátom.
Lehet, hogy nem tőle kellett volna segítséget kérnem? Gondolkodok, hogy miért mondja azt, hogy meg kell gondolni, hogy kitől kéred a segítséget. Vagy csak nem akarja megtenni. Én próbáltam egyedül megváltozni, de könnyebb volt a visszavágással védekezni, mint, hogy csak simán elsétálsz. Ezt hívják forrófejűségnek? Nem is értem, hogy most miért tárulkoztam ki ennek a fiúnak, akiről még azt sem tudom, hogy milyen házba jár. Levitásnak tippelném. Van valami olyan jelenléte, ami kihozza az emberből minden titkát. Most kéne elrohanni, de most már kíváncsi vagyok a teljes válaszára. *
~Futás!* Ez a szó hasítja végig a tudatomat, de még sem mozdulok. Túl késő. Akkor kellett volna még megtennem, mikor letéptem az álarcát. Örök harag, de annyival vége is lett volna a kapcsolatunknak, de most már nem tudok úgy elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Sok dolog lejátszódik a fejemben a kérését illetően. Lehet, hogy azt akarja takarítsak ki a szobájában, vagy, hogy legyek kedves, akár azt is, hogy készítsek ki valakit akit nem szeret, de valahogy bízok benne, így elveszem a pennát.*
Ha sikerül.

*A mai napom az iskolában szerencsére hamar véget ért és még tanulni sem kell másnapra, így rengeteg szabadidőm maradt. Úgyhogy mára beszerveztem magamnak egy magányos, lazuló napot. Nem vagyok valami nagy társasági lény, mivel feszélyezve érzem magam sok ember között, de mégis ritkán jut ilyenre időm. Utolsó órám után nem a hálószobámba veszem az irányt, hanem lekanyarodok a Nyugati szárnyhoz és feltűnés nélkül lépek be a könyvtár ajtaján. Nem keresgélek sokat, hiszen tudom, hogy mit szeretnék elvinni onnan. Sokat hallottam már arról a költőről, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ami a legjobban kíváncsivá tett, hogy valószínűleg művei többségét súlyos alkoholizmussal küszködve írta, de mégis zseniálisnak mondják. Őt tartják a detektívregények feltalálójának. Sok remek műve született, de csak negyven évet élt, halála pedig rejtélyes. Az egész élete kíváncsivá tesz. Edgar Allan Poe, a szerencsejátékos, pénzszóró, nagyszerű költő. Nehéz megtalálnom a könyvét, mivel, amit én keresek nem éppen egy vastag regény, hanem csak maximum száz oldalas versek és novellák gyűjteménye. Írt egy regényt is, de mivel tudom, hogy nem lesz sok időm olvasni ezen a napon kívül, nem akarok egy hosszabb olvasmányba belekezdeni. Végül tíz perc keresés után bukkanok rá. Gyorsan elintézem a kivételét, majd elindulok megkeresni a megfelelő helyet pihenésemnek. Az első emeletről felfelé indulok el, mert már ismerem annyira a kastélyt, hogy minél feljebb megyek annál érdekesebb és kényelmesebb helyekre bukkanok, egyszerűen ilyen a szerkezete. A Társalgóban lyukadok ki. Ezt tudtam, hogy itt van, hiszen sok program szokott itt lenni, bár még nem voltam benne. A terem kellemesnek tűnt eltekintve a kicsit levitás beütésétől. Több fotel is helyet kapott az asztalok körül, amin rágcsálnivalók voltak. A terem mérete miatt jó sokan elférnének benne, biztosan ezért szoktak itt tartani programokat. Becsukom a hátam mögött lévő ajtót, majd a kandalló közelében lévő egyik fotelt célzom meg. A falakon lévő festmények kíváncsian követik mozdulatomat, közben pedig sugdolóznak. Nem nagyon méltatom őket figyelemre, inkább elfoglalom a helyemet a kanapén. Hasra fekszek és az állam alá egy párnát tuszkolok, hogy kényelmesen tudjak olvasni. A könyvet magam elé teszem, neki támasztva a fotel karfájának. Nem az elején nyitom ki, hanem az utolsó lapnál, hogy el tudjam olvasni a tartalomjegyzéket. Hallásra csak pár cím ismerős, de még egyiket sem olvastam, úgyhogy a leghíresebb verséhez lapozok először. Vastag betűkkel díszeleg a cím: A holló. Szép hosszú vers, jó pár versszakkal. Lassan olvasni kezdem, de úgy, hogy értelmezni is tudjam. Ijesztő aura lengi be az egész verset, magával ragadja az olvasót. Hamar eszmélek, hogy máris az utolsó versszak következik:

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
            Fel nem röppen - soha már!

Amikor véget ér, magamba merülve gondolkozok a költemény lényegén.*

*Teljesen a versbe merülök el. Valami megfog benne és nem ereszt el. Szemem a műfordító nevét keresi, hiszen neki is nagy szerepe van abban, hogy ez a vers így át tudott jönni. Tóth Árpád. A sok hangutánzó szó még jobban átadja a vers történéseit, koppant, roppant, suhogva. Ilyenkor érezheti azt az ember, mintha Ő is részese lenne a költeménynek, Ő is ott lenne abban a házban, ahol az esemény történik. Furcsa dolog ez, hiszen mikor elképzelem, hogy ott vagyok, én is hallom a reccsenést, koppanást, de még a varjú krákogását is. Nem vagyok süket, csak egy egyszerű ember, ezért jó olvasni. Mikor még a vers elején tartottam, azt hittem gyilkos jár a lakásban, mivel elvileg Poe költeményei olyanok szoktak lenni, de nem. Egy fekete holló látogat el oda, és rázza fel az elbeszélőt. Éppenséggel tud beszélni  bár csak két szót ismételget: soha már, ez mégis borzongással tölt el. A madár nagy eséllyel fájdalmat jelképezi, ami a férfi szívében van Lenórája miatt. Nem derül ki a versből, hogy ki lehet az a lány, de biztosan, hogy meghalt, mivel szívébe gyász költözött, ezt a soha már kifejezés is jól megmutatja.

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

A végére pedig, mint jó történetekhez híven jöhet a csattanó, hogy az ember csak ámuljon és bámuljon. Kiderül, hogy a holló igazából nem is élt, csak egy kitömött állatka volt, tehát a gyász sohasem fog eltűnni az életéből. Edgar Allan Poe az író, de maga a műfordító, Tóth Árpád is zseniális. Pár percig még gondolkozom a versen, de utána lapozok egyet, hiszen több novellája is van, amit szívesen elolvasnék. A leghíresebb történethez érek, A Morgue utcai kettős gyilkosság című elbeszéléshez. Elkezdem olvasni, mivel várom ugyan azt az érzést, amit A holló alatt éreztem, de az első pár oldalában csalódok, hiszen a sakkozás lényegét írja le, amit könnyű szerrel átlapozok. Aztán végre elkezdődik az eseménysors és minden egyre izgalmasabbá válik.
Éppen a szemtanúk vallomásainál tartok, mikor valami erős rúgást érzek a lábamnál. Ijedtemben eldobom a könyvet a kezemből, de nem tudom megakadályozni a zuhanást. Esés közben egy cifra káromkodás hagyja el a számat, de az sem segíti tompítani a könyökömbe nyilalló fájdalmat, amit az esés következményében szereztem. Pár másodpercig csak fekszek, hogy rájöjjek, mi is történt pontosan, de mivel semmi magyarázatot nem találok rá, lassan felülök és körbenézek.*
-    Mi a…?* Elkerekedett szemekkel nézek az éppen háttal fekvő lányra. Fogalmam sincs hogyan került ide, mert mikor bejöttem még biztosan nem volt itt. Bár az most jobban foglalkoztatott, hogy vajon mi a csudát csinálhatott, amivel ebben a pózban kötöttünk ki. Biztos vagyok benne, hogy most nem tud felállni, mivel a lábán fekszem, de ha éppen segítségért ordibál, nem látom, mivel az arca a föld felé van. Úgyhogy lassan odacsúszok a testéhez, de nem engedem, hogy ki tudjon szabadulni, nehogy már elszaladjon, és ne tudjam meg mi is történt itt valójában. Mire el tudom érni a vállát, megfordítom, hogy hason feküdjön tovább, de azonnal visszahuppanok óvatosan a térdeire. A saját térdeimet felhúzom, és a mögül szemlélem őt. Szemébe nézek és egy mosoly keretében megszólalok. Nem tudom megakadályozni a beszólásomat.*
-    Nem gondolod, hogy ez így egy kicsit túl gyors?* Közben alaposabban megszemlélem a lányt. Ismerős az arca, biztosan láttam már valahol, de beszélni még nem beszéltem vele. Mintha alattam járna egy évvel, de ez nem biztos. Körbenézek a szobában, hogy felfedezzem megváltozott-e valami, ami a történtekre utalhatna, de csak egy ropis tál hevert, a mellettünk lévő fotelban. Odahajolok érte és a lány hasára rakom a tányért. Egy marokkal a kezembe veszek, és azt kezdem el rágcsálni.*
-    Kérsz ropit?

*Fogalmam sincsen, hogyan lehetett ekkora ereje a lánynak, hogy ilyen egyszerűen le tudott lökni az ágyról, de az hogy Ő is éppen borult egy szépet, biztosan valami igazán szerencsétlen szituáció lehetett. Ahogyan felülök a térdére, reménykedek, hogy elkezd nagy erővel bocsánatot kérni, és elmondani, mit csinált, mivel felettébb kíváncsi lettem volna rá. Zavar egy kicsit, hogy nem vettem észre és így nem tudom mi történt az elmúlt…negyed órában. El nem hagyható kérdésemre ügyesen felel, amire egy mosollyal válaszolok. Mikor felfedezem a ropit, azonnal lecsapok rá és egy marékkal a számba tömök. Meglepődve néz rám, vagyis tökéletesen beletrafáltam, hogy azt a rágcsálnivalót Ő rakta a fotelbe. Akkor ott kellett valamit csinálnia. Lassan majd csak összerakom a kirakós darabjait. A hasára tett tálból a lány is kivesz egy maréknyi rágcsát, és mint egy igazi királykisasszony, a szájába nyomja. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, de ha éhes, akkor nyugodtan fulladjon meg, egy nem éppen nőies tett közben. Aztán beszélni kezd, de ropik néhánya még a szájában tanyázik. Úgyhogy fókuszálnom kell nagyon, hogy le tudjam olvasni, mit is akart mondani. Mikor befejezi, egy gyors mozdulattal befogom a száját, hogy ne tudjon mást mondani, mert nem szeretnék végig ennyire koncentrálni, hogy megértsem.*
-   Ne beszélj teli szájjal! Min, Minwoo, Páncsi, Péterke…mindig más, hívj ahogyan akarsz. Na és, aki miatt kellemes esésben volt részem, ki vagy?* Elveszem a szája elöl a kezemet és már nyúlok a ropi felé, mikor felkapja a tálat és fölötte levő asztalra rakja, ami hozzám képest túl messze van és nem érem el. Rosszallóan nézek a lányra. Nem elég, hogy lelök még a rágcsálnivalót is elveszi. Áhh, furcsa ez a női logika. Ráadásul nem én vagyok szorult helyzetben szó szerint. El tudom magamat szórakoztatni egy egész napig, úgy, hogy nem engedem el. Lehet, ez lesz a jó megoldás.
Végre valami bocsánatféle bukik ki a szájából, ami megfelelő is lett volna, ha ezelőtt nem foszt meg a ropitól, de így egy csöppnyit sem elég. Nem fogok leszállni róla ilyen hamar, meg kell tanulnia előbb gondolkoznia és csak utána cselekednie. Igazából ez nekem sem megy, emiatt kerülök bajba legtöbbször, de elvileg a lányok többet gondolkodnak, úgyhogy neki mennie kellene. Egy dolgot legalább harmincszor átgondolnak és utána mást is megkérdeznek, hogy biztosan úgy van-e. Furcsa, felettébb furcsa. A „remélem nem ütötted meg magad” résznél a könyökömhöz kapom a kezemet, ami már igazából nem is fáj, csak ha hozzáérek. Szomorúan mutatom felé, hogy Ő is megnézhesse rajta, aprócska piros foltot.*
-    Szerintem eltörött. * Sziszegve fogdosom a könyökömet, mintha tényleg annyira fájna. Közben pedig sóvárogva nézek a ropi felé, hátha észreveszi és visszarakja elérhető helyzetbe. Hirtelen közel hajol hozzám, amitől én egy kicsit eltávolodok. Még mindig bennem van a távolság ösztön, amit éppen az a helyzet nem tesz nyilvánvalóvá, de ezt a lány „érdekében” meg kell tennem. Mikor újra megszólal, tátott szájjal figyelem a mondatokat. Teljesen lesokkol, hogy az alattam lévő lány, aki mozogni is alig képes éppen parancsokat osztogat, annak, akit az előbb szépen lerepített az ágyról, elvette a ropiját és a könyökét is eltörte. Nagyot sóhajtok és végül belátom, hogy ez a lány reménytelen. Semmi tisztelet, jó modor, vagy sajnálat, biztosan Rellonos. Ekkor jut eszembe valami, ami miatt elmosolyodok. Előhúzom a pálcámat és a feje fölött állítom meg*
-    Rendben, mutatok valamit. Figyelj rendesen. Most ide fogok varázsolni neked üdítőt. Akkor kezdem is. Egy, kettő…Aquamenti!* Ennek a varázsigének az a következménye, hogy a pálca végéből víz kezd el folyni. Ha minden igaz, az szépen a lány arcára zuhan, elég kellemetlenül. Pár percig folyatom a vizet, majd abbahagyom és egy mosollyal most én hajolok felé, és kedvesen a szemébe nézek.*
-    Egészségedre!

*Ahogyan egyre többet beszélgetünk, vagy legalább is próbálunk egymásnak elfogadható válaszokat adni, kirajzolódik bennem egy kép a lányról. Bár még a nevét sem tudom, sem azt, hogy melyik házba jár, de a személyisége kezd megmutatkozni. Biztosan szülei vagy bejárónőjük megcsinál helyette mindent, így még soha az életében nem volt a kezében egy parányit is koszos edény. Muszáj volt számára, hogy felfigyeljek rá, ha az esés véletlen is volt, hiszen körülöttem mászkál, otthonában mindenki szerethette és a többi ember kereste az Ő társaságát. Itt a kastélyban nem így van, mindenki egyenlően indul. Persze itt is van egy ranglétra, de az meg kell mászni, hogy feljebb juss. Mondjuk vannak olyanok, akik fel sem kapaszkodnak erre, például én. Inkább erősen arra koncentrálok, hogy hagyjon békén a többi ember. A lány még új lehet, úgyhogy nem hiszem, hogy nagyon népszerű lenne.  Kérdésére bemutatkozom, majd várom, hogy válasszon egy becenevet. Legrosszabb esetben kitalál egy újat, amire úgysem fogok hallgatni, de Ő nem tudja az okát. A Páncsi névre közönyösen megvonom a vállamat, és a Pán Péter sem kelt bennem nagy érdeklődést. Az, aki ezt a nevet adta nekem, Ő is a Pán Péterből szedte, hogy miért az még mai napig is teljes rejtély számomra, de szerintem a névadóm számára is.  Ahogyan meghallom a nevét akaratlanul is elmosolyodom. Hiszen ez a név jelentése bölcsesség, ami erre a lányra, Szofira egy kicsit sem igaz. A szülei biztosan valamilyen okos gyereket akartak, aki könnyedén megkétszerezi a már most is magas vagyont.  Aztán beugrik egy másik név, amit még régebben ismertem meg, de nem emlékszem hogyan, a lényeg az, hogy ismertem annak is a jelentését é a lányra nézve tökéletesen illik. *
- Emőke!* Nagy szemekkel nézek rá és lassan a fejemben átformálódik Emőkévé. Ha még e találkozás után is összeröffent minket a sors, akkor csak is Emőke marad. Végre észreveszi sorvágásomat a ropi után, de nem csinál semmit ezzel kapcsolatban, csak egy újabb kérdést szegez felém. Gondolkozok egy ideig, hogy elmondom az igazat és döbbent arcát szemléljem, de aztán végül nem teszem meg, hanem egy bődületesen rossz beszólást sütök el. *
- Immúnis vagyok a gyereksírásra…* Egy apró mosolyt biggyesztek a számra, majd tovább bűvölöm a rágcsás tálat, hátha valamilyen különleges képesség rejlik bennem. Ahogyan Ő is elintéz felém egy beszólást az igenis fájó könyököm miatt, nem szólok semmit, hiszen az előbb én is eleresztettem egyet. Jól is teszem, hogy nem teszek rá megjegyzést, mivel lassan visszavándorol a hasára a ropis tányér. Veszek egy maréknyit és rágcsálni kezdem. Mikor egy monológjában több parancsot is kioszt, egy kicsit elszakad a cérna.  Könnyű alap varázslattal elérem, hogy ledöbbenjen és talán egy kicsit mérges is legyen. Képzeletben lepacsizok magammal és örülök a fejemnek látva a vizes fejét.  Aztán hirtelen mozdul és elkapja a pálcás kezemet, majd a fejemhez irányítja, tökéletesen a szemembe spricceli a vizet. Próbálok odanyúlni, hogy kitörölhessem a szememből a folyadékot, de akkor lefogja mind a két kezemet és a hátamra fektet, most Emőke ül rá a csípőmre. Teljesen elönt a méreg, nagyon felhúzott és ezt nem akarom elrejteni.  Nem amiatt, hogy most Ő ül rajtam, nem is azért mert a szememet víz érte, hanem pár pillanat leforgása alatt sikerült kiiktatnia a már így is hiányos érzékszerveimet. A szemeim égnek, kezem lebilincselve, fülem eleve selejt , a lány pedig még az erőmet is lenézte, hiszen úgy gondolja pehely súlyával könnyedén lent tud tartani.  Kinyitom a szememet, de még mindig homályosan látok, így nem tudom leolvasni szájáról a mondatot. Ez nem segít abban, hogy lenyugodjak. Ellököm a kezét magamtól és erősen megszorítom a csípőjét, hogy fel tudjam emelni, majd a fotelba dobni. Lendítem felé az öklömet, de félútnál megállítom. Nem tehetem ezt vele. Bármennyire is felhúzott nem tehetek ilyet egy lánnyal.  Hátralépek egy lépést és fogaim között susogva mondom a felszólítást.*
- Ne nézz le engem!