Robi

Nédda', kit hozott ki a lágy déli szellő a vackából! Igen, én magam is nagyon furcsának tartom, hogy nem éjjel kettőkor indulok el valamerre kóricálni. De hát a változatosság gyönyörködtet - állítólag. Majd most kiderítjük.
Igazából halvány milkalila fogalmam sincs arról, hogy mégis mit szeretnék csinálni és hogy ezt a sok mindent mégis merre szeretném végrehajtani. Nem baj, gondolkozzunk egy picikét, mi lenne, ha a másodikra mennénk a társalgóba? Hmm, nem rossz ötlet, akkor esetleg el is indulhatnánk arrafelé. Csak ön után hölgyem. Nem, nem, csak ön után.
Miután ezt a kis belső párbeszédet Kiva és Myra lejátszották, tényleg megindulok a kigondolt cél irányába. Igen, kicsit ciki hogy picikét skizofrén vagyok, de ez még nem a túl súlyos eset. Legalábbis szerintem. Lehet hogy egy doki már ettől is frászt kapna, pedig szerintem az egyik legjobb társaság önmagunk. Néha elengedhetetlen, hogy ilyet is csináljunk. De lehet ezt is csak azért gondolom természetesnek, mert a kerekeim egyet kattannak előre, kettőt meg hátra.
Bekukkantok az ajtón és örömmel tapasztalom, hogy nincs bent senki. Igen, furcsa ezt egy emberközpontú, társaságszerető Eridonostól hallani, de nem tudom, mostanában jól esik. Na nem mintha annyit járnék társaságba, az órákról is rendszerint kimaradok. Ez egy ilyen korszak.
Az egyik asztalhoz csoszogok (igen, vegetatív üzemmód aktív), töltök magamnak egy nagy bögrébe kávét és lehuppanok az egyik kényelmesnek látszó fotelbe. Lassan szürcsölni kezdem a fekete kenyeremet. Nem olyan régen keltem fel, kell egy kis lendület, hogy meginduljon a napom.

Robi

Annyiszor, de annyiszor elhatároztam már magamban, hogy reggelente korábban kelek és lemegyek futni; formában kéne maradni, ha már egyszer kapitány vagyok. Na, ebből annyi maradt, hogy délben kelek és fertőzöm magam a kávéval. Legalább már nem cigizek, arról szerencsére leszoktam otthon, anyám kettőbe elhasított volna, ha a kicsi mellett rágyújtok. Szóval örök hála, öcsikém!
Ha már a csapatnál tartunk, össze kéne egy kicsit rázni a srácokat. Alig ismerem őket és szerintem az érzés kölcsönös lehet, ez alól persze Emy kivétel, őt kellőképpen régóta ismerem. Egyszer majd csinálunk egy nagy gyűlést valahol és leülünk dumcsizni.
Komolyan mondom, csak gondolnom kellett erre a dologra és máris megjelenik az egyik csapattagunk. Ő a mi kis agytröszt hajtónk, Robi, ő szokta kidolgozni a hajtók támadásait, értékes ember. Nélküle és Leonie nélkül nem tudom hogy tudnám vezetni a csapatot, sokkal tartozok nekik.
-Magának is, katona! - mondom egy mosoly kíséretében. Vidámabb lettem a társaságtól, amit igazából nem gondoltam volna. De ha már így alakult, akkor fogadjuk örömmel a jó dolgokat.
Mintha nem lenne minden rendben a sráccal, kicsit idegesnek látszik, vagy nem tudom mi lehet vele. Mindenesetre eléggé furcsa.
-Eléggé szétziláltnak tűnsz. Van valami baj? - a jó modorom meg az aggódásom a felszínre törnek és beszéltetnek. Ez az!
-Ó, értem. Tudom milyen érzés. Egyébként javaslom hogy a zöld kancsóból tölts magadnak, erős mint a lórúgás.
Közben a kezemben lévő bögrére mutatok, aztán pedig felmutatom a hüvelyk ujjamat, hogy nagyon tuti a dolog.

Robi

-Szerintem a piros kancsóban lévő is erős lehet. - mondom gyorsan Robi mondata után. Kicsit romboljuk a Rellonos öntudatot, úgy nézem van neki elég, most egy kicsivel kevesebb nem fog neki ártani.
Kapok magam mellé egy szomszédot, a csapattársam a mellettem lévő fotelben helyezkedik el. Bár úgy nézem, hogy még mindig van egy kis baj a rendszerrel, Robi még mindig kicsit akadozva közlekedik, de talán már nem olyan vészes.
- Szét csapatni magamat? Nem, nem annyira az én stílusom. - mondom nevetve - Ritkán van olyan társaságom, akivel lehetne csapatni. De ha nagyon szeretnéd, egyszer majd kipróbálhatjuk. - kacsintok egyet a mondatom mellé, remélem nem veszi zokon. Úgyis akartam csinálni egy csapat bulit vagy valami hasonló elvetemült dolgot.
Annak a fotelnek a háttámláján, amiben éppen ülök, van egy nagy pokrócnak tűnő valami, szépen megfogom és az egyik kezemmel az ölembe húzom. Normálisan fel vagyok öltözve és a kávé is kellőképpen meleg a kezemben, mégis rám jött egy kicsit a hidegrázás. Nagyon remélem, hogy nem fázok meg, már csak a meccsek miatt is, rossz lenne úgy visszatérni ide, hogy a manduláim szeretnének külön életet élni meccs közben.
A pokrócot megpróbálom félkézzel szétteríteni, közben vigyázok, hogy ne borítsam magamra a forró kávét. Aha, na mintha arról lennék híres, hogy nem teszek kárt magamban és a környezetemben. Egy óvatlan mozdulattal az ölembe borítom a kávét, amiből persze még a pléd is kap egy keveset, de a folyadék nagy része a hasamon és a combomon landolt. Felszisszenek a fájdalomtól, amit a forró ital okozott.
-Ezt komolyan mondom nem hiszem el! Tudsz valami bűbájt Robi?
Kicsit nehéz megszólalnom, de kierőszakolom magamból a szavakat, hogy segítséget kérjek. Egyre jobban éget és a tetejében még jobban árad szét, mert a ruháim már nem képesek ennyi nedvességet befogadni.

Griffek - Sárkányok meccs után össznépi gyenguszozás.
egyelőre mindenki, aki jön.

Igen, ez a meccs most nem volt olyan sikeres mint az előző, semmiféle szempontból sem. Egyrészt kikaptunk, másrészt pedig megint eltrafálták a már kétszer törött bal lábamat. Most megérte a harmadikat is, nagyon örülök neki, mit ne mondjak. De ettől szép ez a sport, vannak kisebb illetve nagyobb sérülések. Bár én még a szerencsésebb kategória vagyok, Timi és Emy teljesen harcképtelenek, a másik csapat kapitánya sem néz ki a legjobban.
Leszállás után Robi és Leonie segítségével egyből eltámolygok a gyengélkedőre. Egyedül ezt egy nyílt töréssel annyira nem lenne egyszerű megtenni, rám fér egy kis támogatás. Egész kis tömeg vonul utánunk, aggódó barátnők és rajongók jönnek, bár az utóbbi szekció szerencsére féluton leszakad. Nincs túl sok hangulatom most az emberekhez elég ez a "családi kör" egyelőre.
Úgy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki segítségre szorul, a másik őrzőlányt is ketten hozzák, neki is a lábát kapta el a gurkó. Neki nem olyan magas még a fájdalomküszöbe a jelek szerint, rettenetesen eltorzult arccal néz. Mint "vén róka", átéltem már pár komolyabb törést és zúzódást, volt időm rendesen kiképződni az évek alatt. A legkomolyabb egy bordatörés volt, mikor majdnem kilyukadt a tüdőm. De még élek és mozgok, szóval túlélhető, csak nagyon kellemetlen.
Lassan érünk csak fel a gyengélkedőre, nem igazán tudok gyorsan mozogni, meg hogy őszinte legyek, nem is akarok. Eddig hajtás volt, most egy kis nyugalom a vágyam.
Leonie és Robi leültetnek egy ágyra és kicsit aggódva néznek rám. Megértem, rossz látni, ha a csapattársaid sérültek, ismerem az érzést.
- Menjetek nyugodtan, én jól leszek.
Rájuk mosolygok és feltornázom magamat az ágyra, vagyis inkább a törött lábamat igyekszem stabil helyzetbe hozni. Most amíg nem jön a javasasszony nézegethetem a véres, kiálló csontomat. Éljen!

Valentin-nap - Lédus.

Ó igen, végre elérkezett ez a nap is, méghozzá a Valentin-nap. Jujj, még a hidegrázás is elkapott ahogy rágondoltam. Nem igazán kedvelem ezt az "ünnepet", bár ez az előző eszmefuttatásból is kiderülhetett. Konkrét negatív élményem nem kötődik hozzá, egyszerűen csak hülyeségnek tartom megünnepelni a szerelmet. A szerelmeseknek mindennap ünnep, amit együtt tölthetnek és szerintem az ajándékozás sem egyetlen napon történik csak a pároknál. Akkor meg nem tök mindegy??
Miután kellőképpen megtúráztattam a kis agyamat ezen a dolgon, szépen felkeltem az ágy széléről és összeszedtem magamat. Mind mentálisan, mind fizikailag. Elcsosztorogtam a fürdőbe, és akármilyen hihetetlen, elkezdtem szépen loknikat gyártani a hajamba. Fú de fura. Kerestem valami nem túl kényelmes és csinos ruhát, végül egy egyszerű fekete, térd fölé érő szoknya és egy kicsit elegánsabb türkiz kék félvállas blúz mellett döntök. Fekete balettcipő fel, mehetünk.
A nagyterem úgy enyhén szólva is eléggé tele van, nem csak emberekkel, de díszekkel is. Mindenfelé piros szívecskék lógnak, igazából a belépés pillanatában kisült a retinám. Zsúfolva van a terem boldogan trécselő vagy szerelmeskedő párokkal és áldozatra váró szinglikkel. Kinézek magamnak egy nagyon szimpatikus asztalt, ami nem csöpög annyira a túláradó szerelemtől és leülök a végére. Itt valamennyire biztonságban érzem magam a rózsaszín mechanizmusoktól, talán itt nem lep el a nyáltenger.

Valentin-nap - Lédus

Egész kellemes itt az asztal végében ücsörögni, ide kevésbé jutnak el a rózsaszín fellegek, amiken a párok járnak. Néha, mintha elsuhanna előttem valami, de sosem tudom megállapítani, hogy mi is lehet az. Végül is mindig arra jutok, hogy valószínűleg csak Cupido repked jobbra-balra. Biztos vadászik a kis drága, bár úgy nézem, hogy a szinglik kevesebben vannak, mint azok, akik valakinek éppen a kezét szorongatják. Remélem hogy én nem vagyok annyira szimpatikus neki, főleg hogy olyan émelygő fejjel tudok körbe tekinteni, mint mikor tényleg rosszul vagyok. Próbálok úrrá lenni magamon és nem látványosan szenvedni.
Nézd már, csatt egy pofon. Szegény srác, majdnem kiugrott a nyaka a helyéről, a csaj olyan erősen sózott neki oda. Feltehetően szegény ember máshova kukkantott, mint az megengedett lett volna neki, szóval azért megértem a reakciót, na dehogy ekkora taslát megérdemelt volna szegény fiú... Azt azért nem gondoltam volna. De hát az élet nem igazságos, most mindenesetre a lány után szalad, bár lehet hogy ebből még átkozás lesz a mai napon...
Közben én sem maradok társ nélkül, egy hölgyemény le is huppan mellém a bajsza alatt morogva. Oldalra kukucskálok, a jobb szemöldökömet felhúzom és kérdően pillantok rá. De kis dulifuli itt valaki.
- Igen, szia neked is. - látom rajta, hogy kicsit zavarba jött, nem igazán számíthatott arra, hogy társaságba kerül. Pedig az előbb még a terem közepén ácsingózott szegénykém egyedül, mintha keresett is volna valakit.
- Ahogy látom te se igazán szívleled ezt az egész hercehurcát.
Átvetem a lábamat a padon és most már teljes testtel a lány felé fordulok. Mondjuk ez szoknyában nem annyira díjazandó ötlet, szóval mégis csak visszateszem az asztal felőli oldalra és úgy nézek tovább a mellettem ülőre, reakcióra várva.

Mágustusa; nyitóest
nagy magányomban
Felszerelés

Már napok óta kering a hír, hogy ma este fogják kihirdetni a Mágustusa résztvevőinek névsorát. Pardon? Milyen tusa? Miről van szó? És nekem mégis miért nem szólt senki?? Na jó, most már kár ezzel enni a maradék épen maradt agysejtjeimet, szóval inkább lesurranok a nagyterembe és megtisztelem kedves évfolyam-, ház- és iskolatársaimat a jelenlétemmel. Milyen nagyvonalú vagyok ma.
Rövid skizofrén beszélgetés után szépen elillanok tisztálkodni, fogalmam sincs hogy mire számíthatok odalent, de valószínűleg ordenáré nagy tömeg lesz. Mint általában ilyen alkalmakkor. Gyors zuhany után a tükör elé állok és addig szuggerálom tulajdon hajkoronámat, míg eszembe nem jut valami értelmes, hogy mit csináljak vele. Ilyen eszement hosszú, derékig érő hajjal már nem igazán lehet mit kezdeni, ezért baloldalt lent egy laza copfba kötöm és hagyom, hogy előre lógjon. Ez pipa. Mi van még? Esetleg nem törölközőben kéne lemenni. Bár tény, hogy osztatlan sikert aratnék a férfi nem képviselői között, mégsem áll szándékomban kiszolgálni őket a látvánnyal. Mekkora botrány lenne belőle, jó ég, Faraday, a Griffek csapatkapitánya és az Eridon egyik prefektusa meglehetősen lengén öltözve jelent meg a tusa nyitóbálján - már látom is magam előtt az Edictum szalagcímet. Na vissza a valóságba, keressünk valami elegáns ruhát, amit még nem szaggattam szét valamelyik esésemnél. Például itt van ez a Levitásokat-megszégyenítő-kék ruha, amit még aputól kaptam nagyon régen. Nagyot sóhajtok miközben a kezembe veszem a szövetet, de nem hagyom hogy eluralkodjanak rajtam az érzések ezért inkább gyorsan belebújok. Hú, arra nem emlékeztem, hogy ez ennyire "kirakatba pakolós", na mindegy, most nem állok neki mást keresgetni, inkább nekilátok lábbeli után nézni. Felhajtom a fél cipős ládát, mire megtalálom amit kerestem, a kék magassarkút, amiben kb 180 centi vagyok és amiben garantáltan ki fogom ma este törni vagy a nyakamat, vagy a bokámat - de ezt még igazából nem döntöttem el. Hogy ellensúlyozzam a csupasz mellkasomat, keresek egy nyakláncot és azt is magamra aggatom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kék virágot is a kezembe veszek, majd tükör elé állva, a frufrummal szemközti felébe rakom a hajamnak. Rendben, teljes harci díszben leledzek, akár meg is indulhatok.

A nagyteremhez vezető folyosón rengeteg elegáns diák lézeng, remélem most nem sikerül lekésnem az igazgató úr beszédét, mint általában. Gyors - és óvatos - léptekkel érkezek meg az említett teremhez, de mikor odaérek, már diákok mennek ki a tanári asztalhoz. Fail, megint lemaradtam a program feléről. Lemondóan sóhajtok egy nagyot, majd lassan elindulok az Eridon asztala felé. Nem ülnek túl sokan itt, úgy látszik nem csak nekem felejtettek el szólni, hogy amúgy ma, meg a következő néhány hétben program lesz.
Miután sikeresen helyet foglaltam az asztalnál, kipillantok a tanári asztal felé és szemügyre veszem, hogy kik is lesznek ezek a "megmérettetők". Robit semmi perc alatt kiszúrom, túl sokszor látom ahhoz, hogy ne vegyem észre, illetve van még kint ha jól számolom, kettő, három... négy, a csapatomban játszó ember is. Jó ég, remélem nem patkolnak el, kelleni fognak még a meccseken. Csodálom hogy Leonie nincs kint, pedig ő mindig nyakig benne van ezekben a dolgokban. Végül is vállat rándítva visszafordulok az asztal felé, ahol azonnal megjelenik az étel. Veszek egy kis rizst magamhoz, nem vagyok túlzottan éhes, nemrég ettem meg az ebédemet. Szép komótosan elfogyasztom a tányéromra kiszedett adagot, majd türelmesen várakozok, míg be nem következik a legjobb rész: a desszert.

Mágustusa; nyitóest
Robi kedves.

Viszonylag gyorsan kivégeztem azt a kis maréknyi rizst, amit kiszedtem magamnak és szépen türelmesen csücsülve a helyemen vártam, hogy bekövetkezzen a gyengém. Ahogy elnézem a többi asztalnál már megkezdődött a sütiosztás, így egyre türelmetlenebbül várom, hogy felbukkanjak az édességek nálunk is. Nem akarok felállni és odacsosztorogni a többi ház asztalához, hülyén nézne ki ha az ő sütijüket porszívóznám fel. Különben is, minimális mennyiségű Eridonost látok az átlagoshoz képest, nincs teletömve az asztal emberekkel, szóval bőven fog jutni. Aztán bekövetkezik a várva-várt csoda, megjelennek a sütik, egyik jobban néz ki mint a másik és ráadásul a nagy részük epres és málnás ahogy elnézem. Szép, Eridonhű színük van, öröm rájuk nézni. Elgondolkodva veszek a kezembe egy málnás darabot, majd szép komótosan elkezdem rágcsálni a finomságot. Közben nagyban gondolkodok rajta, hogy ha nekünk piros jutott, akkor a Levitának kék, a Navinének sárga, ami citromot és mézet feltételez, a Rellonnak pedig... Zöld. A mentán kívül van egyáltalán valami, ami zöld és meg lehet sütni sütinek. Most ebben ne számítsuk bele a vicces sütit.
Ahogy belemélyedtem a gondolataimba észre sem vettem, hogy nagyjából egy negyed tálca édességet már el is fogyasztottam és páran eléggé furcsán néznek rám. Fel sem tűnt hogy ha ennyire elgondolkodok, akkor ennyit tudok enni és ilyen gyorsan. Anyám biztos azt mondaná, hogy ő nem erre nevelt, de igazából nem tudok pozitív dolgot említeni, amire ő tanított volna. Aki azt sem tudja kitől van a második gyereke...
Újfent sikerült annyira elgondolkodnom, hogy fel sem tűnt, hogy valaki odalépett hozzám, így meglepetésemben az utolsó falat sütit majdnem félre nyeltem. Számon kérően pillantok fel az alakra, aki interrupálta a tevékenységemet, de egyből elszáll minden sértődöttségem és mérgem, amint meglátom, hogy ki is akart - még ha nem is szándékosan - kivégezni.
- Rám hoztad a szívbajt... - mondom, miközben egyik kezemet a szívem fölé helyezem, a másikkal pedig elveszem a felkínált italt. Szerencsére gyorsan sikerül megnyugodnom és ismét Robira pillantok. - Köszi - mondom mosolyogva és belekortyolok. Remélem nem akar eltenni láb alól és nincs semmi a pohárban, aminek kellemetlen következményei lehetnének.
- Most hogy így körbeudvaroltál, nyugodtan elmondhatod, hogy mit szeretnél - nézek rá a szemem sarkából. Gondolom nem ok nélkül kezdett el dicsérni, ismerem már annyira a srácot, hogy ezt tudjam róla. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit szeretne.
Először csak döbbenten pislogok Robira, el sem jutnak a szavai a tudatomig. Aztán szépen lassan kezdek megvilágosodni, hogy mit is jelentett a mondat, amit mondott. Néhány másodpercen belül rendezem az arcvonásaimat és ismét felé fordulok.
- Csak ha megígéred, hogy nyerni fogsz - dünnyögöm, miközben közelebb hajolok hozzá, hogy normálisan a szemébe nézhessek. Pár pillanatig komolyan nézek rá, mintha készülnék is valamire, de aztán csak elmosolyodok. Kicsit hirtelen jött ez a felkérés, de természetesen szíves örömest elvállalom és igyekszem a srác hasznára válni a verseny alatt, mint "lelki támasz".
Aztán hallom, ahogy a DÖK elnök a pódiumra lépve elkezdi az est lezárását. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő, nem gondoltam volna... Aztán eljön az a pillanat, mikor búcsúznunk kell a bajnokoktól, én pedig felállok az asztaltól és valószínűleg kedves "mentoráltam" is így tesz, mivel mennie kell. Ismét Robi felé fordulok és komoly tekintettel nézek rá.
- Ne hozz rám szégyent! - ez elsőre elég parancsolónak tűnhet, de nem fejeztem még be a mondandómat. Közelebb lépek hozzá, megölelem és a következőt már úgy mondom, hogy csak ő hallja. - ... és vigyázz magadra - susogom a fülébe, majd elengedem. Vicces, mert lejjebb kellett hajolnom, hogy egy szinten legyünk, kicsit nagy vagyok ebben a magassarkúban. Még megeresztek felé egy amolyan énféle vigyort aztán sarkon fordulok, de még visszaszólok neki.
- Majd találkozunk, benézek hozzád valamikor. Vagy üzenj, ha kellek - mondom még gyorsan, aztán elindulok kifelé a teremből. Egész jól túléltem az estét és ki sem törtem a lábamat. Bár még fel kell jutnom a toronyba...

Reneszánsz báli csavargás

Ruha, Maszk

Mizéria vége, ujjé, Kivus is fel van szabadulva teljesen, a délutáni kelésem is ezt bizonyítja.  Na de ácsi, mik ezek a göncök? Mi van? Hol vannak a saját ruháim? Leonie szórakozik vajon vagy csak szimplán az élet bosszant éppen? A pizsamám szerencsére még a régi, ezért abban kibotorkálok a klubhelyiségbe és körbenézek, hátha ott van valami, ami megmutatja, hogy mi történhetett. A hirdetőtáblán nagy felirat, ma reneszánsz napot tartunk, ezért a ruháinkat ne is keressük, a régimódi cuccokban kell ma flangálnunk. Kis híján beájultam a tábla alá, hogy most csak szívatnak minket, bizony, de nem, a szobába visszatérve rá kellett ébredjek, hogy ez a kőkemény valóság, itt ma nincs esélyem a saját ruháimat felvenni. 10 perces ágyszélén ülés közben fejfogás után végül összeszedtem magamat és a szekrényként funkcionáló ládámat ismét felnyitottam. Kerestem egy szimpatikus göncöt - nevezetesen egy szép, Eridon színű szatén ruhát találtam magamnak - és felügyeskedtem valahogy magamra. Ez a nap sem úgy indul, mint az ember várná.
Miután egyetlen csillagvirágszál Robikám kiesett a tusából, nem igazán követtem nyomon az eseményeket, de hallottam valami olyat, hogy ketten nyertek. Pff, szánalmas, legalább annyira, mint megosztozni a kviddicskupán a Sárkánylovasokkal. Mindegy, este csak tiszteletemet teszem a bálon, ha már kaptunk ilyen göncöket, legalább nem kell válogatni, mindegyik olyan elegánsnak hat.
A nap bálig hátra lévő részét a klubhelyiségben ücsörögve töltöttem el, egy kellemes regény társaságában, amit estig kis híján ki is olvastam. Totálisan sikerült elveszni a könyvben, idő és tér megszűnt számomra, egyre csak lapoztam az oldalakat, minél előrébb akartam jutni, hogy megtudjam a végét. Mikor végre sikerült visszarángatnom magamat a valóságba, feltűnt, hogy mindjárt indulnom kellene, így természetesen rohantam vissza a szobába, hogy valami cipőt húzzak és rendbe tegyem a hajamat. Az akció végeztével pedig megindultam sietve a nagyterem felé, már amennyire a fekete magassarkú engedte.
Életemben először sikerült időben érkeznem, hogy halljam az igazgató beszédét. Ez nálam igencsak komoly előrelépés a kis életemben. A bejáratban kaptam egy maszkot egy ott álló embertől, nem figyeltem hogy ki lehet az, inkább csak gyorsan elkaptam egy piros darabot és mentem is tovább. Helyet foglaltam az Eridon asztalánál és csendben, majd tapsolva hallgattam mind az öreg, mind Mira szónoklatát. Ezek után forgolódni kezdtem, szétnéztem, hátha megtalálom szívem egyetlen Róbertjét, de csak nem akart felbukkanni. Mondjuk ahogy ismerem most tuti valamerre egyedül tekereg és szidja magát, vagy éppen valamelyik Levitást, hogy nem tudott nyerni. A gondolatra az egyik kezembe temettem az arcomat és hangosan, vigyorogva a bajszom alatt felsóhajtottam. Szörnyű gyerek.
Pár falatot letoltam a torkomon, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy merre lehet ez a majom gyerek, szóval felálltam az asztaltól és a terem egy olyan pontjára igyekeztem állni, ahonnan az egész teret belátom, hátha megpillantom valahol. Nem, tényleg nem találom sehol. Felsóhajtottam, majd még egyszer körbejárva az egész termet végül szó nélkül távoztam, hogy keressek.

Vadócka, részben zöldségek és törzsfőnök bá'.

Miután Lucát útjára engedtem az öltözőnél, még egy darabig ott ácsorogtam az ajtótól nem messze és hallgattam, ahogy a csapatával beszélget. Kellemes volt, nem kiabált velük, hallatszott mondjuk rajta, hogy eszementül dühös, de tudtam, hogy nem a sajátjaira mérges, hanem az ellenfélre, és meg kell hagynom, teljesen jogosan. Csapatkapitányként átérzem azt a felelősséget, ami a vállán nyugszik, hogy úgy érzi, felelős az egész csapatért és annak testi épségért. Természetesen lehetetlen felelni ennyi ember maximális biztonságáért és ezt neki is tudnia kellett már az elején. Ennek ellenére is felemelőnek tartom, hogy vannak még ilyen felelősségteljes emberek, mindig megmelengeti a szívemet, mikor a fiatalabbak is képesek ilyesmikre.
Miután kiácsorogtam magamat az öltözőknél, a hidegre való tekintettel inkább behúzódtam a kastélyba én is. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy merre veszem az irányt, megindultam felfelé a nyugati szárnyba, a gyengélkedő felé. Úgy gondoltam hogy nemes gesztus lenne meglátogatni a lesérülteket, főleg Adrit szerettem volna látni. Tudok arról valamennyit, hogy nincs teljesen rendben az egészségi állapota, van valami szívbaja, vagy nem tudom mi, már csak ezért is szeretném megnézni, hogy mi van vele. Szép lassan elindulok felfelé a lépcsőkön, egyiket veszem a másik után, míg fel nem érek a második emeletre. Ott nem nehéz már megtalálni a gyengélkedőt, szenvedéseim örök helyszíne. Mondjuk azt, hogy túlságosan jól ismerem már ezt a helyiséget és a nem szívesen, de túl gyakran visszatérő vendégek közé tartozom. Egy-két jobban sikerült meccs után egyfeszt itt végzem. Nem túl kellemes.
Ahogy benyitok a gyengélkedőre, nem éppen mindennapi látvány tárul a szemem elé. Vagyis olyan tekintetben mindennapi, hogy félholtra vert és sebzett emberek fekszenek szétszórva mindenfelé, de az azért nem éppen a legszokványosabb jelenet, ahogy egy pöttöm leányzó éppen felképel egy cula Rellonos srácot. Először lefagyok egy pillanatra, nem igazán tudom, hogy most mi is van, aztán csak megindulok nagy léptekkel a patália felé. A másik gyerek, aki az ágy szélén ült, most lefogja Lucát, de ahogy melléjük érek, egy erélyes könyökmozdulattal orrba verem a gyermeket, az ágy felé lököm, majd átveszem a lánykát. Na, ne tessék már taperálni mindenkit. Aztán Axel kezd el magyarázni a Navinés csk-nak, már én is kellően fel vagyok pumpálva agyilag annyira, hogy visszaszóljak neki.
- Hát tudod, meg is érdemelnétek, ha nektek ezt jelenti a kviddicsezés - hadarom el a tulajdon anyanyelvemen, spanyolul a srácnak, közben egy pillanatra sem engedek a megvető pillantásomból. Ha értette, akkor értette amit mondtam, ha meg nem, akkor így járt, nem mondom el máshogyan.
Számomra váratlanul megjelenik a törzsfőnök, akit már egészen jól ismerek a sok itt tett látogatásomtól és ellentmondást nem tűrő hangon közli Lucával, hogy bizony időszerű lenne távoznia a gyengélkedő köreiből. Nem várom meg, hogy a kislány reagáljon, villámgyorsan átvetem a vállamon és egy "Már itt sem vagyunk"-félét mormolok el az indiánnak, miközben gyors ütemben kiviharzok a helyiségből, félvállamon a kis csomagommal. Nagy csattanással csukódik mögöttünk az ajtó, szó nélkül, sebesen viharzok végig a folyosón, nem törődve azzal, hogy Luca mennyire kapálózik, majd mikor a távolabbi végébe érünk, végre elengedem a túszomat.
- Nem vagy teljesen normális - jegyzem meg, de ez inkább hat egy elismerésnek a fél mosollyal a szám szegletében, mintsem szidásnak.

Leonie.
Szerelés.

Nem meglepő módon az ég idén is tervezett nekünk karácsonyt, áldjuk is érte. Duh, egy francot. Nem szeretem nagyon a szeretet ünnepét, na nem maga miatt, hanem mert eszement hideg van meg hó meg trutyi és fúj. Én ezt még mindig nem tudtam megszokni, régen a karácsony egyet jelentett a napsütéssel és a meleggel. Nem pedig ezzel az izével. Mindegy, ezt kell - ha nem is éppen szeretni, de - megszokni, nincs túl ok választása az ember lányának, ha itt akar élni.
Apropó, ha már karácsony, legyenek sokkoló élmények is a dologban! Néhány hete derült ki, hogy van egy húgom. Aha, kb én is ilyen lemeredős hülye fejet vághattam, mikor jött a levél. Egy lendülettel kiesett a papír a kezemből, Manda úgy bökögetett meg, hogy térjek már magamhoz, nem értette, hogy mi bajom van. Nem mertem neki beadni a sztorit egyelőre, szóval elintéztem annyival, hogy nyitott szemmel alszok, gyorsan felkaptam a levelet és felviharzottam a szobámba. Két héttel később visszamentem Argentínába, hogy találkozzak vele és a nevelőszüleivel és egy kicsit beszélgessünk. Kisült, hogy Renée - vagyis a húgom - szeretne velem jönni ide, Magyarországra, mert vannak olyan dolgok, amikre nem talál választ és szerinte csak én tudok neki segíteni. Na, ezt se mertem még benyögni Adrinak és Mandának, lehet hülyét kapnának, ha a húgom beállítana hozzánk. Főleg, hogy egy mukkot sem beszél magyarul.
Ezeket a zavaró gondolatokat igyekeztem telesen kizárni az elmémből mára, nem akartam ezen görcsölni, elvégre ma este bálba megyek. Méghozzá nem is akárkivel! Leonie hozta a maga formáját és némi győzködés és faggatás után kisült, hogy idén nincs kedve partnert keresni magának és fiúnak fog öltözni a bálon. Először természetesen belevigyorogtam a képébe, hogy nem egészen komplett, de utolsó mozzanatként belementem, hogy én legyek a párja ma este. Mókás kis bálozásnak nézünk elébe.
Az öltözködéssel nem vacakoltam túl sokat, pontosan tudtam, hogy mit szeretnék felhúzni, az viszont már kicsit viccesebb volt, ahogy Manda rávette Adrit, hogy jöjjön ő is. Néha benéztem a résnyire nyitott ajtón, de nem akartam zavarni őket, olyan aranyosan megvoltak együtt. Helyette inkább gyors magamra vettem a ruhámat és a cipőmet és az erre az alkalomra vett karkötőmet és halkan, még a lányok előtt kiosontam a házból. Remélem bezárkóznak, nem akarok hazaérve mindent feldúlva találni.
A kastélyig letipegni nem egy nagy ördöngösség és szerencsére nem is túl sok idő, így egész gyorsan becsapódok a bejárati csarnokba, ahol kedves partnerem - hívjuk ma este csak Leonak - már tűkön ülve - állva - vár már rám. Odalibbenek hozzá egy kedves mosoly kíséretében. Látom rajta, hogy alig tudja magát türtőztetni, legszívesebben magát adná és a képembe mászna, de meglepő módon nem esik ki a lovag szerepéből, sőt, még egy szál íriszt is kézhez kapok.
- Köszönöm szépen, te sem panaszkodhatsz - mondom egy kacsintás kíséretében. Meg kell hagyni, alaposan kicsípte magát, ha nem lennének ennyire lányosak a vonásai, még el is hinném, hogy fiú. Viszont a köztünk lévő magasságkülönbségen egyszerűen nevetnem kell. Nagyjából másfél fejjel vagyok magasabb Leonál és ez egy kicsit komikussá teszi a helyzetet.
Hamar a nagyteremhez érünk, ahol már eléggé sok az ember, de még nem kezdődött el a java és a keringő sem ment még le. Hirtelen rántást érzek a kezemnél és azonnal tudom, - még mielőtt meghallanám a hangot - hogy Leo bizony kicsit elveszítette az irányítást önmaga felett. Ezen ismét csak jót derülök, azért még sincs teljesen meghúzatva.
- Elfogadom, köszönöm - mondom illedelmes, nagy mosollyal a fejemen. Mókás egy este lesz ez a mai. Az italos pulthoz sétálunk és épp egy kis puncsot öntenék magamnak, mikor valaki lekapja Leonie fejéről a kalapját és eliszkol vele. A vörös kis ördögnek sem kell több, elnézést kérve azonnal a támadója után szalad, aki a tömegben elveszik szem elől. Továbbra is kellemesen derülve a helyzeten nézek a csöpp lányka után, immáron egyedül, az asztalnak támaszkodva.

Maxie.

Szórakozottan tekintek az éppen elviharzó partnerem után, aki mint valami kis vörös tornádó, száguldozik a tolvaj után. Eridonos a vére, le se tudná tagadni, szinte csak mi vagyunk képesek ennyire gyorsan hangulatot váltani. Nagyon bírom Leonie-t, annak ellenére is, hogy sokszor nincs tisztában azzal, hogy mások személyes szféráját megsérti, mikor belemászik az arcukba, vagy épp teljesen random öleléseket osztogat - természetesen kérés nélkül. A szeleburdisága ellenére is megbízható csapatjátékos, és ezt nagyon tisztelem benne.
De az imént faképnél hagyott, amiért haragudnom kéne, és mégsem teszem, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, bántani fogja majd a dolog. Szóval ismét partner nélkül maradtam, nem is annyira szokatlan a helyzet, általában egyedül vagy barátnőkkel járok bálozni, ritkán akad az ellenkező nemből párom. Úgy tűnik, ma este is marad a sütis asztal, mint állandó, soha cserben nem hagyó partner. Már indulnék is felé, mikor megszólítanak. Hirtelen nem nézek a hang tulajdonosára, de ki tudom következtetni, hogy az illető fiú.
- Nem tudom, előfordulhat - felelem tétován, közben a puncsos poharammal szórakozok. Sokan így próbálnak maguknak csajokat felszedni, először nem is veszem a fáradtságot, hogy oldalra fordítsam a fejemet és szembe nézzek a kedves udvarlómmal. De amint hajlandó vagyok ránézni, a fejem megtelik emlékképekkel. Ő az a srác, akivel azon a nyár végi napon találkoztam lent a tónál, mikor - feltehetőleg - Cupido elborította az agyamat és minden méltóságomat sutba dobva estem a karjaiba. Nagyszerű. Azt hiszem, most elmarad a viszontlátás öröme. Megmerevedek, szinte alig merek megmozdulni. Szerencsém van, ő nem ismert fel, vagyis viselkedjünk természetesen. Vagy legalább próbáljunk meg.
- Öh, köszi - úgy érzem magam, mint egy ovis, komolyan mondom... - Azért te se panaszkodhatsz - megpróbálok magamból kipréselni egy mosolyt és ez többé-kevésbé sikerül is. Hogy került ő ide?

Maxie.

Az agyam teljesen elzsibbadt - legalább is jelen pillanatban totálisan ez az érzésem támad. Bénult vagyok, kissé kába is, egy értelmes mondatot nem bírok összeügyeskedni a darabokra eső elmémben. És ennek a kóros agyzsibbasztásnak az okozója, egy srác. Várjunk csak, mikor mentem vissza fruskába és kezdtem el rosszul lenni egy ellenkező nemű közelségétől? Azt hiszem abban a rohadt pillanatban, ahogy felismertem. Ciki, tudom, ennél gázabb már csak az lenne, ha itt helyben elájulnék és neki kéne elkapnia. Na, azt már nem, különben se adj hülye tippeket magadnak Kiva, mert meglásd, a végén tényleg összeesel. Azt hiszem, az parádés műsorszáma lenne az estének.
Úgy tűnik a sors a képembe vihog, mert szegény delikvensnek nem akaródzik eszébe jutni, hogy honnan a francból ismerhet, miközben az én fejemben meg csakúgy visítanak az emlékképek. Bár ne tennék, jesszus, annyira kínos volt az az egész, nem lenne baj, ha lenne "Delete" gomb a fejemben és kitörölhetném a kisfilmeket. Ha eddig még nem voltam eléggé pácban magam miatt, most egy kósza pillanatra meginog a térdem és kis híján orral egy puncsostálba bukok. Király, ha eddig el tudtam rejteni a kis önmarcangoló vitámat, ezek után fújhatom. Imádkozom, hogy pont a nagy pillanatban másfelé nézzen, hátha bejön. Aztán csak visszaállok az eredeti, függőleges pozíciómba.
- Na, ne, ember, ezt én is teljes joggal kérdezhetném tőled! - csattanok fel gondolatban, majdnem hangosan is kommentálom a dolgot, de a legutolsó pillanatban befogom. Hálistennek. Nem lett volna kellemes, ha hallja, hogy mennyi szemrehányás és sértettség vegyül a hangomba. Az emberek nem szoktak csak úgy elfelejteni. Még ha csak rövid időre is futottunk össze, akkor sem. Komolyan olyan, mintha emléktörő bűbáj lenne rajta, azért nem jut eszébe. De ez sehol sem logikus.
Halkan ciccegek az elhangzott kijelentésre. Az az árnyalatnyi arrogancia, ami a hangjából árad, mikor magáról beszél, teljesen olyan, mintha Robi lenne. Ő van ennyire megelégedve magával. A legkedvesebb férfi ismerősöm gondolatára hangyányi mosoly fut végig az ajkaimon, és már előttem is van az arca, ahogy fényezni kezdi magát vagy a kviddicstudását, vagy ahogy meccs után helyettem osztja le azokat, akik nem úgy szerepeltek, ahogyan szerinte kellett volna. Önző egy figura, nem az a csapatjátékosfajta, mégis, olyan nagy összhangban voltunk mi, mindannyian, hogy önkéntelenül is elfacsarodik a szívem és gombóc nő a torkomban, ha arra gondokok, hogy már egymás ellen kell meccselnünk, nem pedig vállt vállnak vetve egymással.
Azt hiszem, most sokalltam be egy kicsit. A megrázkódtatás, amit a Rellonos felbukkanása nyújtott - mert Rellonos, érzem a zsigereimben, hogy a sárkányokhoz tartozik - és ez a kis önstrapálás mostanra némileg kicsináltak. Fojtogat a bent uralkodó meleg levegő, szédelgek, ha nem jutok ki súlyos másodpercek múlva, azt hiszem sírva fakadok, majd összeesek. Túszul ejtem a gyanútlan fiút, aki még mindig mellettem áll. Ez annyiban merül ki, hogy az ujjaimat a csuklójára zárom és kissé magam felé megrántom.
- Gyerünk ki! - indítványozom spanyolul, mert pillanatnyilag a nyelvhasználatom felett sincs nagy kontrollom. A mondat valahogy úgy hangozhatott, hogy "¡Vamos afuera!", de azt nem tudom, hogy a karom végén lengő áldozatom is vajon megértette-e, hogy mit akarok. Egyelőre nem törődök ezzel, hanem igyekszem minél hamarabb kislisszolni a teremből. Tök mindegy hova, csak el innen.

Találkozunk az alagútban.

Avery
évnyitó ünnepség.

Itt az évnyitóó, itt az évnyitóóó. Megint tanulás, megint stressz, megint hatalmas röhögések Mandával és Adrival. Igazából két dolog változik meg csak ettől a tanévtől kezdve. Az egyik, hogy lemondtam az Eridon kviddics csapatának vezetésének jogáról. Már egy ideje ért bennem a gondolat, három évig voltam kapitány, kettőt a Griffeknél, egyet a saját házam csapatánál, de őszintén, kezdtem úgy érezni, hogy kinőttem az iskolai bajnokságot. Mind korilag, mind képességileg. Nem tartom magamat egy hű, de hatalmas tehetségnek, de talán túl régóta játszok már itt. Túlfejlődtem a dolgot, ennyi. Szóval ebben az évben kispados leszek, csak szükség esetén ugrok be meccselni, átadtam a stafétát Ginnie-nek a kapitányi poszton és egy lelkes elsősnek a karikák előtt. Lássuk, hogy teljesítenek akkor, ha én csak a háttérben vagyok.
A másik ilyen megváltozó dolog az életemben az, hogy ez lesz az utolsó évem. Bizony, átmentem a vizsgáimon, így végre ötödikes leszek/vagyok. Bár egy kicsit túlkoros vagyok itt a végzősök között a magam 20 évével. De nem zavar. Végre-valahára eljutottam idáig is. Tudom, hogy apu büszke lenne rám, annak ellenére is, hogy később végzek, mint az átlagos diákok.
Most épp a bejárati csarnokban toporgok és várom a spontán összeszedett kísérőmet, Averyt a Rellonból. Hogy miért spontán? Had meséljem el. Egyik ebédnél már éppen jóllaktam és hátradőltem egy kicsit a padon, mikor jött ez a szimpatikus fiatalember, aki valami botlás következtében az ölemben landoltatta a levesét. Mivel ez nem minősül szabályszegésnek, de mégis meg akartam valahogy torolni a dolgot, arra a közös nevezőre jutottunk, hogy akkor elkísér az évnyitóra. Éljen a hatalommal való némi visszaélés és a Rellonosodás!
Nem tudom eldönteni, hogy most ő késik, vagy én érkeztem-e túl korán, de kezdek kicsit türelmetlen lenni. Nincs nálam semmiféle időmérő eszköz, ami orvosolni tudná ezen problémámat, szóval igyekszem a lehető legtürelmesebb énemet elővarázsolni és várni. Hamarosan be is fut az ideiglenes lovagom és együtt indulunk el a nagyterem felé. Odaérve meglepve tapasztalom, hogy pont lekéstük az igazgatói beszédet.  Ha Robi 5 másodpercen belül elkezd őrjöngeni, akkor nem lett iskolaelső, amennyiben nem, akkor ő lett az. Beszéltem vele néhány napja, a tőle megszokott magabiztossággal jelentette, hogy mindenből kiválóra vizsgázott és valószínűleg ismét iskolaelső lesz. Én azért remélem, hogy összejött neki a dolog.
- Hozol valamit inni, kérlek? - fordulok most a kísérőm felé, amint besétáltunk az ajtón. Éhes nem igazán vagyok, indulás előtt nem sokkal ettem otthon. Manda csinált kaját, jól esett a házi koszt. Remélem Avery hajlandó hozni valami frissítőt. Máskülönben kénytelen leszek én magam elmenni érte.

Benji. ♥
Felszerelés

Sikítás. Pánik. Égett szag. Ó, igen, Kiva már megint odakozmált valamit - gondolhatná az egyszeri ember. Na jól van, ezzel még nem is lenne semmi problematika, a gond ott kezdődik, hogy az égett szag egy személyből jön. Még hozzá belőlem. De hogy pontosítsak: a hajamat sikerült kicsit megégetnem. Így jár az, aki házi praktikával próbál hajat göndöríteni. Egy szimpla, vékony fémcsövet melegítettem csak meg az erőmmel - sose árt a gyakorlás, lassan vizsgázok -, de a jelek szerint még mindig nem tudom teljesen kontroll alá vonni a melegítés mértékét. Túlságosan forró lett a cső, így sikerült kis híján egy komplett hajtincset leégetnem. De időben megéreztem a szagot, és megmentettem szerencsétlent. Vághattam volna le a lapockámig szegény hajamat, de akkor menten sírógörcsöt is kaptam volna, mert nem 3 nap volt derékig megnöveszteni.
Ezen kis tragédia után inkább békén hagytam szegény fejemet, a végén kinyírom itt magamat még az este előtt. Ma este lesz a végzős bál, életem egyik nagy mérföldköve, reméljük ez lesz az első és az utolsó is egyben. Eleinte némi fejvakarással vettem ezt az egészet tudomásul, hogy na, úccse lesz senki, akivel majd keringőzhetnék, aztán pár héttel ezelőttig marhára úgy is állt a dolog, hogy kimaradok ebből a dologból, de aztán... Aztán az egyetlen Cz srác megzavart prefektusi intézkedés közben (konkrétan legyalultam a gyereket, mint golyó a tekebábut), aztán annyiban maradtunk, hogy akkor mivel miatta valószínűleg úszik egy büntetőmunka adásom, így kárpótlásként keringőzik velem, és visz a bálba is. Utána csodával határos módon mégis elkaptam a két szerencsétlen kis elsőst, akik naivan azt hitték, hogy meglóghatnak, és így már párom is lett. Hihetetlen, hogy mindig így szerzek magamnak kísérőt... Az évnyitón Avery is hasonló módon csapódott hozzám, csak ő leborított levessel. Az is egy szép sztori.
Szóval, most, hogy nem gyújtottam fel magamat - ami egyébként lehetetlen, mivel tűzben nem tudok elégni, amíg élek -, kezdjünk el összekészülni. A ruhám már az ágyon hever, csak Zephyrt kell róla lehessegetni, mert rá akarna ülni. Aztán majd jól összeszőrözi, hogyisne. Gyorsan magamra kaptam a piros kis szépséget, aztán nekiálltam cipőt keresni. Nehéz feladat, nem mehetek magassarkúban - halleluja -, mert Benji majdnem akkora, mint én, aztán hülyén néznénk ki, ha én lennék a magasabb, azért mégis na. Lapos, lapos, alapoooos... Oh, ni, itt van ez, jó lesz, passzol. Na, még gyorsan pár kiegészítő, és rendben is lennénk. Pont jó, idő van, indulhatok is. Szólok a lányoknak, hogy olajra lépek (Manda nem jön, mert nincs az a báli ruha, amibe belepasszírozná azt a dinnyét, és különben is nyűgös, Adri utálja az ilyeneket kellőképpen, töki meg még a kastélyba se nagyon jöhet be), aztán uccu neki, irány a kastély.
A nagyterembe beérve és szétnézve azonnal feltűnik, hogy marhára kivirítok a díszítésből ezzel a piros ruhával, ki is gyulladnak a füleim azonnal. Nem vagyok az a feltűnési viszketegséggel megáldott fajta, de most csak felém fordul pár tekintet. Rohadt élet, zavarba hoztam saját magamat, mikor alapvetően társasági lény vagyok, Jézus, én se vagyok egészen normális. Gyorsan keressük meg Benjit, és meneküljünk oda. Fej forog, partner észrevesz, integetés, hogy emelje fel a seggét, és legyen szíves odalépni hozzám. Köszönni van időnk, nagyjából 2 perc, aztán felkonferálnak minket. Kézen ragadom a Navinést és odahúzom a többiekhez.
- Készen állsz? - kérdezem oldalra pillantva, balommal az ő jobbjába kapaszkodva, és várom, hogy bevonulhassunk végre. Jaj, csak ne rontsam el nagyon látványosan, és ne akarjunk orra esni...!

Miért kell mindig a körmére nézzek ennek a behemót hülyének? Nem ez a legelső eset, hogy utána kell kajtatni, mert nem éppen prefektushoz méltó módon intézi a maga kis ügyes-bajos dolgait. Igazából érdekelné a jó fenét, hogy mit csinál, nem az a kedvenc szórakozásom, hogy az áldozatait mentsem a karmai közül, de egyszerűen böki az igazságérzetemet a dolog.
Ó, igen, elfelejtettem tisztázni a szituációt: békés délelőtti sétát tettem a nyugati szárny egyik folyosóján, mikor ez a kimagasló egyéniség Saint-Venant (a hím), egy kisebb csokornyi Levitás kislányból kiválasztott egy tetszőlegeset, mintha csak annál a kis játékautomatánál állna, amiből egy ilyen kampós valamivel kell kihalászni a plüssfigurákat. Aztán nemes egyszerűséggel a vállára kapta és ellavírozott vele. A kék koszorú többi tagja már akkor kezdett kihátrálni, mikor meglátták Mihaelt, de ennek az egynek most nem volt szerencséje, így akarva-akaratlanul is áldozatul esett a Rellon egyik nem éppen szimpatizáns prefektusának.
Amennyire csak lehetett, próbáltam észrevétlen maradni, bár eléggé könnyen ki lehet szúrni a sötét hajammal a tömegből, meg a prefigárda igen szűk, 16 főből áll, mind jól ismerjük egymást, ha csak látásból is. Úgy tűnt, hogy nem fedeztek fel, ezért megvártam, míg távolodnak jó pár métert tőlem, és csak ezután indultam el a párocska nyomában. Hirtelen avagy sem, de egy isteni gondolattól vezérelve aztán, egy elegáns befordulással a konyhaajtó csapódott be a két alak mögött.
Most meg itt állok az ajtó előtt, és bőszen fülelek, hogy vajon mi folyhat odabent. A kék még nem sikít, szóval valószínűleg még nem állt neki hurkapálcával kínozni. Beszélgetés zaja szűrődik ki, de nem pontosan értem, hogy miről van szó. Viszont egy hang nagyon jellegzetesnek és túlontúl ismerősnek hat... Az a halk, de hallható fémes csattogás... Kés van nála. Nem kell ennél többet tudnom, hogy sarokig kivágjam a konyhaajtót, és a nem éppen legkedvesebb pillantásaim egyikében részesítsem a zöldet.
- Tedd azt le szépen... - mondom halkan, de annál sötétebb hangon. Közben teljesen észrevétlenül, de mindkét ökölbe szorított kezem fellángol, gyakran megesik, hogy kibukik az elemem, ha ideges vagyok.

Az újonc

Mihael.

Mihael.

Mihael.