Aznapra elég volt a nyilvánosan mutatkozásból. Az átkozott bájitalnak hála az arcom egy izzó vulkánokkal teli térségnek látszódott. Nem akartam belőle ügyet csinálni, más lányokhoz képest még lazán is reagáltam le azt, hogy annyi pattanás nőtt az arcomon, mint égen a csillag, de hirtelen úgy éreztem, mindenki engem bámul. Nem kellett sokat filóznom azon, hogy elhúzzam-e a csíkot. Ha eddig kevés reményem volt arra, hogy életem szerelme ezen a neves napon talál meg, most még inkább lerontottam az esélyeimet. Magamban azt az idiótát ostromoltam, aki kitalálta, hogy olyan bájitalt rakjanak ki, ami elronthatja egy szerencsétlen elsőéves Valentin napját. Idegeskedve kitrappoltam a nagyteremből, és minden egyéb gondolat nélkül lefordultam a legközelebbi folyosóra. Abban a reményben indultam arra, hogy mivel mindenki a nagyteremben van, nem botlok bele csúnyán szemlélődő diákokba, de nem volt szerencsém. És a srácnak sem, aki rajtam kívül ott tartózkodott. Majdnem felkiáltottam, hogy "Te jó ég, te égsz!", de a nyelvembe haraptam. Erre a fiú is rájöhetett magától. Földbe gyökerezett szemmel figyeltem a srác fejét, ahogy a lángok körülnyaldosták, és pár másodperc elteltével levontam a következtetést, hogy ez mágikus eredetű tűz lehet. Nem olyan arcot vágott, mint aki épp máglyahalált készül halni, és később az sem kerülte el a figyelmemet, hogy csurom vizes, tehát valaki már megpróbálta eloltani. Nem vagyok büszke rá, de miután rájöttem, hogy elmúlt a veszély, ami igazából nem is létezett, az első reakcióm a röhögés volt.
 - Te jó ég... - mondtam, a kuncogásomat elfojtva. - Mondd, hogy ennek semmi köze a szentlélekhez!
Nem voltam vallásos, és igazából konyítanom sem kellett volna a dologhoz, de a nővéremnek hála, aki nap mint nap mozgott vallásosok között a kollégiumában, elég jól értesült voltam a biblia történéseiről. Reméltem, hogy jól emlékszem arra a részre, amikor a szentlélek leszállt az apostolokhoz, és tüzet bocsátott a fejükre. Nem igazán értettem ezt a részt, hogy miért, meg hogyan, de a jelenet, ami a szemem elé tárult, kísértetiesen ráillett a leírásra. Felmerült bennem, hogy a kicsit elszontyolodottnak tűnő srác talán azt sem tudja, miről beszélek.

Eric

Mikor Eric kicsi lánynak szólított már egészen biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele, és mivel meghiúsította a lelépési tervemet, úgy gondoltam megpróbálom kitalálni furcsaságának az okát. Szerencsére a kezemet nem fogta túl sokáig, mert persze nincs bajom azzal, ha megérintenek, de ha éppen dühös vagyok, akkor nem bírom túl jól, ha tapiznak. Idegességemben odavetettem neki:
- Mi van, bolondgombát ettél? – emiatt szinte azonnal el is szégyelltem magam, ilyet utoljára a nagyanyám szájából hallottam. De azért a gondolat megragadta a fantáziám. Mi van, ha tényleg evett valami olyasmit, amit nem kellett volna. Azonban abban nem hittem, hogy egy étel képes ilyen változást okozni egy emberben, persze, ha bele volt keverve valami…
Ekkor a fiú hangot adott annak, hogy észrevette pocsék hangulatom, valamint bizonyította, hogy rendelkezik némi empátiával, bár sajnáltam, hogy a „kicsi lány”-ozástól az egész inkább idegesítő volt, mint kedves. Egy pillanatra belegondoltam, hogy talán elmondhatnám neki, hogy mi is a bajom, de aztán letettem róla. Ha Eric ép eszénél lett volna, akkor lett volna rá esély, hogy megosztom vele az okot, de nem úgy nézett ki, mint, aki önmaga.
Szörnyű gyanú lett úrrá rajtam hirtelen: lehet, hogy ivott és most teljesen részeg. Hogy elméletemet leteszteljem kicsit közelebb hajoltam hozzá, de nem éreztem alkohol szagot, csak azt a friss illatot, ami mindig körüllengte a srácot. Vérbeli levitásként azonban nem hagyhattam megoldatlanul a problémát, így alaposabban szemügyre vettem a fiút. Az öltözéke hanyag eleganciát sugárzott, joggal feltételezhettem, hogy a bálra indult. Ebből számomra az is következett, hogy barátnője van, elvégre minek menne egy szingli srác a Valentin-napi buliba? Eközben Eric csak állt a falnak támaszkodva és várta a válaszom. Aztán egy pillanat alatt beugrott, mintha tudtam volna csak nem jutott volna eszembe: Bár Eric nem ivott, de én az előbb lehajtottam valami egészen gyanús folyadékot.
Teljesen ledermedtem, majd kétségbeestem. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a bódéhoz és kikérem magamnak a dolgot, de aztán ezt elvetettem. Elvégre senki nem kényszerített a lötty elfogyasztására, persze ez nem változtatott azon, hogy irtó dühös voltam, mivel én csak saját magamért vállaltam a felelősséget. Hirtelen nagyon megsajnáltam Ericet: így elrontottam a Valentin-napját, pedig szegény nem tett semmit, csak épp találkozott velem. Úgy éreztem valamit tennem kell, mert egyértelműen az én hibám, hogy a dolgok ilyen irányt vettek. Idegesen csapongó gondolataimba próbáltam rendszert vinni, mikor támadt egy ötletem, mely egyben az egyetlen reménysugaram is volt.
- Eric, velem jönnél valahova? – kérdeztem, majd szinte választ sem várva elkaptam a karját és húzni kezdtem magam után. Útközben azért fohászkodtam, hogy ne találkozzunk össze senkivel.

Mary

-Nem tehetünk róla, hogy ilyen későn megéheztünk. Vagyis… szomjaztunk. A toronyban meg nem ilyen finom a kakaó. Ugye? Itt, hogy a manók személyesen adják, sokkal nagyobb adag szeretet van benne. Ezt igazán át kéne éreznie minden erre tévedőnek. – Olyan komolyan pillog fel Maryre, mintha legalábbis szépségkirálynő választáson lenne, és éppen a világbékéről tartana előadást. Pedig valójában egy szavát sem szabad komolyan venni, főleg nem ilyen későn. Hirtelen felül, és egészen közelről belebámul a nevető lány arcába.
-Ez egy komoly dolog, ne nevess! – Egyébként meg fogalma sincs, min mulat ilyen jól a társa, de neki magának is erősen kell harapdálnia a szája szélét, hogy ne vigyorodjon el, és tartsa a komoly figurát.
-Én, ha itt találnám magunkat, tuti kitakaríttatnám az egész konyhát a manók helyett. Vagy beállítanám magunkat reggelit készíteni az egész diákságnak. Húúú, egyszer prefektus leszek! – Izgatottan feltérdel, és megragadja Mary karját.
-Legyél Te is az, és mi leszünk a legrettegettebb prefik az iskolában! – Mondjuk, Amiránál félelmetesebbet nehezen tudna elképzelni, de sebaj. Majd sokat gyúr rá előtte. Különben sincs halovány fogalma sem róla, miként lehet itt előrébb lépni a ranglétrán. Jesszus… próbáljuk már meg egy pillanatra elképzelni ezt a kis szerencsétlen vörös törpét prefektusként. Nevetséges, még ő maga is jól elkacarászik ezen a képzelgésen.
-Khm… addigra ki kell fejlesztenünk valami gonosz kacajt, hogy amint megtalálunk egy tilosban mászkálót, előadhassuk. Muhahhahaa! – Még a kezeit is égnek emeli, de inkább nevetségesnek tűnik, mint félelmetesnek. – Őő… na mindegy. Ezt még gyakorolni kell. – Egy szisszenés kíséretében lehuppan a hátsójára, és újra rendes távolságot vesz fel a lánytól, hátha amaz nem szereti, ha ennyire belemásznak az aurájába.
-Igazad van! – Vált hihetetlen sebességgel témát, és máris a Valentin napról kezd értekezni.
-Nem is értem, miért csinálnak belőle ekkora ügyet. Bár ha jönne a Szőke Herceg… - Ábrándozva sóhajt egyet. Nagyon romantikus alkat ő… az álmaiban természetesen. Nem hiába imádja a meséket.
-Ne mondd, hogy nem pattannál fel a fehér lovára Te is. Tudod, olyan Hófehérkésen. Vagyis ne.. nem lenne kedvem megfulladni előtte… akkor Csipkerózsikásan! Mondjuk átaludni az életem, nem is tudom… biztos elzsibbadna mindenem, annyi ideig egy helyben feküdni! – Jól elértekezik magában, csak Mary egyik kérdése billenti ki lelki egyensúlyából. Megint elkapja a karját, és kétségbeesetten belepillog az arcába.
-Van jelentkező! – Ezt úgy mondja, mintha legalábbis valami hatalmas katasztrófáról számolna be. Mondjuk, hogy a maják megjósoltak még egy világvégét, és az pont a következő születésnapja előtt lesz.
-De hazudtam neki. Azt mondtam, hogy már van párom, pedig nincs is. Csak olyan ijesztő! Nekem nem kell barát! Mármint olyan… tudod… hogy mindig együtt vagyunk, meg édibédi neveket adunk egymásnak és egymás szájában lógunk egész nap. – Hevesen megrázza kócos haját, és dacosan összefonja maga előtt a karjait. Látszik, hogy igen gyermeteg felfogással bír a kapcsolatokról. Természetesen a Szőke Hercegről egészen máshogy vélekedik... hiszen az nem valós.
-Esetleg, ha lenne egy medvém… - Ábrándozva sóhajt fel ismét. Hogy ez miként jön ide? Rejtély…

Katniss


Anyuka

Köszönöm szépen a játékot! <3

Lotte

Február tizennégy. A legtöbb lány imádja ezt a napot, számomra érthetetlen okokból. Ugyanolyan nap mint a többi, csak a pletykák alapján Cupido ilyenkor szorgalmasabban dolgozik. Erre csak azt tudom mondani, hogy dolgozzon. Engem már eltalált, így a lány kedvéért ma jelenésem van a Nagyterembe. Nem vittem túlzásba a kiöltözést, bár így is átöltöztem egyszer. Az Aileennel való találkozás után felszaladtam a szobába, és felvettem egy fehér inget a szintén fehér pólóra. Csak félig gomboltam be, ujjvége pedig kilógott a zakóból. Az apró változtatás után visszatértem a Nagyterembe. Még mindig nem tetszett a sok rózsaszín, de mivel ez egy ilyen ünnep, megpróbáltam elvonatkoztatni ettől, és inkább a sütikehez sétáltam. A színek nagyrészt itt is megmaradtak. Mindegyik édesség jól nézett ki, ezért úgy döntettem, mindet meg fogom kóstolni. A sor elején kezdtem. Néha az ajtó felé néztem, hogy nincs e itt Lotte. Bár biztos voltam benne, hogy észre fog venni. Egy magas francia aki bármennyit tud enni elég valószínű, hogy a sütiknél keresendő.
Körbenézve nem láttam sok párt, amit a korai időpontnak tudtam be. Abba biztos voltam, hogy fognak jönni többen is, és azt is megállapítottam, hogy a varázslók sem túl pontos emberek. Eddig ennek az ellenkezőjét gondoltam, és mivel nem akartam kilógni a sorból, pontosan érkeztem. Annak azért örülök, hogy már tudom, ez nem így van, és nem kell majd mindenhova sietnem.
Egy pillanatra benyúltam a zsebembe, ahol a lány ajándéka volt. Nem nagy dolog, és sose csinálok ilyeneket, de azt gondoltam, hogy ez a lánynak egy fontos nap lehet, tehetném még szebbé. Amíg vártam, kigondoltam, hogy mikor adom oda. Nem fogom elsietni, majd csak éjféltájt kapja meg az apróságot. Addig a zsebemben lesz, nem fog tudni róla.

Nyikorgás kíséretében nyílik az ajtó. Először a nap halovány, erőtlen sugarai hatolnak be és verődnek vissza a márványról, majd egy láb, egy kéz, egy test és egy fej jelenik meg. Kostya a tőle megszokott lendületességgel és határozottsággal lép az iskola falai közé, egy új élet reményében. Szívében ott él a remény, ott lobog az új élet tüze, mely most talán mindent megváltoztat. Hosszú, fekete haja lófarokba kötve lóg, kék szeme néha megcsillan a nap fényében.
 Körbenéz és haloványan elmosolyodik. Valami ilyesmire számított. Bár, ahogy jobban megnézi...
 ~Azért ezzel kezdhettek volna valamit...~ - Végig húzta az ujját a lépcső korlátján, s egy vékony porrétegre sikerült szert tennie, amit most talárjába töröl. Újból körbenéz. Sóhajt egy nagyot, kitárja karjait és megpördül.
 Végre i... - Nem sikerült az egész mondatot kimondania, mert ebben a pillanatban meglök valamiféle dísztárgyat, ami sebesen indul a föld felé, engedve a gravitációnak. Szerencsére mindig is jó reflexei voltak, így most sem jelentett gondot elkapni és visszatenni a helyére. Azért egy kicsit megijedt. Nem kellene rögtön rongálni. Még nem is ismerik itt. És ő sem ismer senkit. Talán tenni kellene ez ellen. Még jó, hogy a cuccai már a helyükön vannak, nem kell azzal is bajlódnia.
 Hát, akkor, indulhat a felfedezés!

Charlotte

Charlotte válaszára csak bólintok egyet. Hogyan is lehetne szavakkal kifejezni ezeket az érzéseket? Annyiszor próbáltam már és minden egyes ilyen vállalkozásom kudarcba fulladt, mert mindig találtam valamit, amit egyszerűen nem tudtam körülírni. Ezekre mondják, hogy az ember egyszerűen csak érzi és kész, mert csak.  A javaslatra felcsillant a szemem.
-De, nagyon is van kedvem! Szívesen megnéznék bármilyen musicalt.-Olyan izgalomba jövök hirtelen. Olyan rég voltam már színházban. Hiányzik már az a közeg, az a varázs és bámulat, amelyet csak a színház tud adni. Erre nem képes senki és semmi más. Elképzeltem, ahogy mi fekszünk egy szőnyegen és a színház kínálatát nézegetjük, ahogy nevetgélünk és megbeszéljük az élményeinket vagy éppen kíváncsian találgatjuk, milyen lehet az a darab. Aztán elmegyünk, és egymás mellett ülünk a puha bársonyüléseken és mind a ketten tátott szájjal bámuljuk a színészeket és magával ragad minket a látvány.  Hirtelen eszembe jut anyukám, akinek ez a munkája és amilyen én is szeretnék lenni, ha nagy leszek. Színpadokon állva elkápráztatni a közönséget. Mennyire csodás érzés lehet! Hiányzik a családom. Anyu, apu és az állataim, de nem érdemes szomorkodni. Itt vannak a barátaim és csomó pompás dolgot csinálhatok itt és ők büszkék rám, mert itt egy csomó új és hasznos dolgot tanulok. Erre kell koncentrálnom, mikor érzem, hogy a honvágy borús fellegei el akarnának engem repíteni egy olyan helyre, ami nagyon rossz lenne számomra. Merengésemből léptek zaja ver föl. Egy gyönyörű fekete hajú nő jelenik meg újdonsült barátnőm mellett.
-Jó napot kívánok! Katniss Flechternek hívnak.-Köszönök a hölgynek, akiről később kiderül, hogy Charlotte anyukája.
-Szia és semmiképpen se felejts el írni!-Búcsúzom el a lánytól. Majd amikor átölel, én is szorosan magamhoz ölelem. Jól esik, hogy egy újabb barátnőt találtam. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, gondolom miközben az éppen távozó Charlottenak integetek. Hiszen még majd valamikor a baglyokat is meg kell ám venni, ezek a gondolatok örömmel töltenek el. De, ideje mennem Rosy már biztosan visszaért a szobába és tűkön ül, hogy hova a csudába tűnhettem el. Így hát bekapom az utolsó falatokat megiszom a vizet és visszaviszem az üres tálcát a helyére, majd sprintbe vágva magamat, szaladok vissza a szobámba...


Én is nagyon szépen köszönöm <3

Valentin nap; Eric
ruha

Bájitalos bódétól eddig
Alexi

Még a bódénál:
Nem is folynak a könnyeim, csak csordulnak, amikor viszont a fájdalom kerül előtérbe, és szóba, kicsit magamra veszem. El is húzódom, csípőre vágom a kezem, és kérdően tekintek az előttem lévő, fess úriemberre.
- Tényleg úgy nézek ki, mint akinek fáj valamije? Vagy baja van?
Morcolom a szemöldököm is, és ok, most igen, így nézhetek ki, de előtte nem. Jesszus, ezek a fiúk nem tudják mi a különbség az örömkönnyek, és a fájdalom, rossz könnyek közt. Aztán elmosolyodom, mert ott ül, és rám figyel, meg minden, és megint kijönnek azok a fránya sós cseppek.
- Gyere, menjünk valamerre el!
Szólítom fel, majd hagyom, hadd jöjjön ő is, hiszen tudom, hogy allergiás a segítségre. Legalábbis az ez irántira. A fejem kicsit eltekerem, és nyújtom a folyosó felé, aztán nyújtom a kezem, és elvonulunk, valamerre arra, de nem maradunk ott....

Társalgó:
Lassan érünk le, de ez a séta nekem így is nagyon soknak tűnik. Nagy levegőt veszek, mert jelenleg nincs itt bent senki rajtunk kívül, és ettől a tenyerem is izzadni kezd, a jó hír viszont az, hogy a szemem tiszta, és száraz. Mármint nedves, de csak normálállapotában, nem könnyesen nedves.
- Ülünk kanapéra? Gyere, segítek.... Ha gondolod.
Teszem hozzá gyorsan, mert eszembe jut, hogy Alexről beszélünk, nem pedig valaki másról, de én meg segíteni akarok neki. Segíteni, és segíteni, mást nem. Meg mellette lenni, mert az olyan megnyugtató, és jó dolog. Nem is tudom, miért. De a délelőtt folyamán még ne teljesen ezt éreztem. Mi a csuda volt abban a narancs ízű, narancslészerű valamiben?

Dalmi <3

Abigél

Ebéd után úgy gondoltam elindulok a könyveimmel a kezemben egy kis sétára a tanulószoba felé.Öltözékem ugyan úgy maradt.Nem szerettem volna átöltözni,minek ilyenkor.~Nem is értem azokat akik gyors felkapnak egy másik ruhát,kifestik magukat meg minden,pedig csak tanulni akarnak.~Gondolataimat az órám  csipogása zavarta meg.Beállítottam hogy a megfelelő időben induljak el.Lassan elindultam,csak az volt a baj hogy fogalmam se volt merre menjek.Ismerem a kastélyt,de nem tudtam merre van a tanulószoba.Mivel teljesen eltévedtem meg akartam kérdezni egy diákot hogy útbaigazítson,csak hogy egy olyan kietlen folyósora értem,ahol csak képek lógtak a falon.Ahogy mentem előre hallottam saját lépteim hangját.Nagyon féltem,kint világos volt de itt ezen a folyóson nem.Teljes sötétség.Ijesztő volt,és én pedig utálom az ijesztő helyeket.Nagyon.Visszafordulni se volt értelme,de előre menni sem.Nem tudtam mit kezdjek magammal.Hirtelen hangokra lettem figyelmes,persze azonnal odafordultam a hang irányában.Ahogy,megfordultam jött a másik hang a másik irányból és így ment nagyon sokáig.Már nagyon féltem hogy mi fog itt történni velem.Hirtelen nagy nevetés hallatszott.Na ekkor már tényleg rosszul voltam.Nem tudtam mit kezdeni magammal.Amikor vége lett a nevetésnek,rájöttem hogy a Harsogó porték folyosója közepén állok.Persze megnyugodtam egy részben hogy senki sem akarja a frászt hozni rám,de még mindig úgy tűnt hogy sosem fogok kiérni ebből az őrületből.
Viszont megint hallottam egy hangot.Lépés hangokat.Mivel én nem sétáltam és tudtom szerint a képek sem mozognak,ezért nagyon berezeltem.~Most aztán tényleg meghalok~gondoltam magamban.~Hogy lehet hogy mindig velem történnek ilyen dolgok?~kérdeztem saját magamtól.Azonnal hátrálni kezdtem,hátha így is eltudok menekülni attól ami rám vár.Nem tudtam mit kezdeni.Nagyon féltem,de most már tényleg.~Gyorsabban,gyorsabban~biztattam magamat.Nem sikerült.Meg sem próbáltam nyugtatgatni magam,ilyen helyzetben úgy sem tudnék lenyugodni.Könyveimet szorosan fogtam,mintha megtudnának védeni.Tudtam hogy nem fognak,de reménykedtem benne.A hangok egyre élesebbek lettek.Még jobban hátra felé mentem.
-Ne szórakozz velem,akárki is vagy!-kiáltok a messzeségbe.A hangom visszhangzott.Rémisztő.
-Menj innen!Hagyj békén!-kiáltottam megint.Ahogy kimondtam ezeket a szavakat a könyveim kicsúsztak kezeim közül,nagy zajt csapva.Nem is kell mondanom azonnal hátra ugrottam,de úgy hogy a földön landoltam a fenekemen.Ahogy leértem azonnal éreztem a fájdalmat.Már csak kúszni volt erőm.Nem ment semmi több.

http://www.polyvore.com/ermelinda/set?id=72531563

Ermelinda

Abigél


Miközben a földön szenvedtem a hang egyre közeledett.Most már tényleg féltem.Amikor már nagyon közel volt egy kezet láttam ami felém nyúlt.Ebben a pillanatban behunytam a szemem.~Most van végem~gondoltam.Viszont mikor egy ideje  nem fogta meg senki sem a nyakamat,kinyitottam a szemem.Egy lány volt,a kezét nyújtotta hogy felsegítsen.
-Köszönöm.-nyújtottam a kezemet a segítségére.Annyira megnyugodtam hogy nem fog bántani senki.Leporoltam a nadrágom,és elkezdtem felszedni a könyveimet.Szinte sokkos állapotban voltam még mindig,de reméltem hogy kedves a lány és megnyugtat,de azért elhiszem ha ő is egy kicsit megijedt.Hiszen ordítoztam.
-Bocsánat,ha megijesztettelek.-mondtam neki mosolyogva,félre téve a történteket.
-Te hogy kerültél ide?-kérdeztem tőle,hiszen biztos ő is eléggé megijedhetett.
-Egyébként Ermelinda vagyok.-mutatkoztam be röviden,de máris folytattam.-Levitás,elsős.-mosolyogtam.
-Te mióta ékesíted az iskolát?-kérdeztem újra őt.Egy kicsit csendben maradtam,hogy tudjon ő is beszélni.Ilyen helyzetekben sokat beszélek,amit nem értek.Biztos ki kell öntenem az érzéseimet valamilyen formában.Most éppen ezt a formát hoztam.Remélem nem ijesztettem meg még ezzel is.

Alex

Nem megsérteni akartam a szavaimmal, mondataimmal Alexet, és emiatt megint könnybe lábad a szemem, mert látom rajta, hogy ő így értette. Pedig nem ám. Én nem akartam, tényleg.
A társalgóba sétálunk, és gurulunk, melyiket melyikünk végzi, aztán amikor hellyel kínálom, akkor inkább csendben maradok, amikor a székben marad. Megértem én tényleg,  és rá kell jönnöm, hogy ostoba vagyok.
- Ne haragudj, nagyon ostoba vagyok.
Fejtem is ki, és hajtom le a fejem, már ülőhelyzetben, a közeli kanapé szélére helyezkedve, hogy ő is oda tudjon ülni, és ne kilométerekről beszélgessünk. Így ülök nagyon nagyon sokáig, mire egyikünk megtöri a csendet. De az nem én vagyok. Meghallgatom a kérdést, mindet, aztán kicsit elgondolkozom a dolgokon, és az egyik ujjamat a számhoz téve kezdek válaszolgatni, hüppögések közepette.
- Hát tudod, hüpp. Nem éreztem semmit sem, csak hüpp... annyit, hogy jól érzem magam. hüpp. és akkor megittad azt a bájitalt, és hát én me... hüpp... meg nem is tudom.
Csak könnyek, közben mosolygósság, meg minden, ami kell, és amikor felnézek, tehát most, akkor csak sóhajtok egyet, és folytatom, remélem, hogy sírás nélkül.
- Szóval amikor megittad azt a löttyöt, akkor megváltoztál. Picit rövidebb lett a hajad, és olyan tök aranyos voltál, olyan igazi fiú.
Veszek egy nagy levegőt, és máris bocsánatot kérek.
- Mármint azelőtt is igazi voltál, csak utána, nem is tudom.
Egy kicsit elgondolkodok, és kibököm, amit eddig nem tudtam a nyelvemre venni.
- Alex. Te vagy a leghelyesebb, legaranyosabb fiú, akivel találkoztam eddig. Nem tudom, hogy hogyan nem vettem mostanáig észre, de ez így van. Tetszik a szemüveged, a széked, az inged, és a nadrágod.
Megint lehajtom a fejem, hiába, ilyenkor ez van, a kezeim pedig már az ölemben hevernek.
- És minden, ami te vagy.
Ez csak úgy kijött, na... Hát ez van, ez van bennem, és most már ő is tudja. És kezdem emiatt kicsit kényelmetlennek érezni a helyzetet, így mocorogni kezdek, és fészkelődni, amíg nem felel.

Dalmi

Az ismeretlen úgy dermed le, mintha loctiteba lépett volna, csak hogy a szemei kicsit csigaszerű mozgást végezzenek, enyhén dülledve. Gilbert nem tudta rögtön eldönteni, most el akar-e süllyedni, vagy mélyebbre már úgysem lehet, de örült, hogy álarc van rajta, mert így nem látszott, hogy legszívesebben kiugrana az ablakon. Igazából nem kellett volna már meghatnia a dolognak, elvégre a külseje miatt mindig is nevetség tárgya volt, plusz a sorozatos piszkálódások kedvenc céltáblája, azonban most egyáltalán nem azért festett így, mert ez volt vágyai netovábbja. Nem mintha a másik sokkal jobban nézett volna ki, elvégre kevés olyan szegény, szerencsétlen pubertás van, akit ennyire keményen sújt a hormoningadozás, de valószínűleg megszokhatta már, mert nem tehetett róla, ellentétben Gilberttel, aki csak saját hülyeségének köszönhette, hogy beleivott a bájitalba.
Közben a lány befejezte a pukkadozást, bár a kuncogást teljesen nem bírta azért elnyomni, de intézett hozzá egy felette érdekes kérdést. Hát, legalább nem csipkebokorhoz hasonlították.*
- Áh, csak...én egy lángelme vagyok.-*Sütötte el a létező legbénább poént, ami abban a pillanatban eszébe jutott. Sosem volt nagy viccmesélő, a humort pedig csak hírből ismerte, illetve leginkább azt az oldalát, amin ő képviselte a csattanót- mint most is, kellemes nevetéssel telő perceket szerezve egy újabb embernek. Egy negyed pillanatig eltöprengett, vajon milyen vicc lenne- a téren korlátozott műveltséggel rendelkezett, de leginkább faviccnek érezte magát. ~ Még mindig lehetne rosszabb~ gondolta, egy fanyar mosoly kíséretében, ~például, ha szőke nős lennék...~ A lány még mindig nem mozdult, és mivel nem tűnt rosszindulatúnak, vagy gúnyosnak az előbbi kérdése, Gil úgy döntött, kockáztat és megpróbálja előnyére fordítani a helyzetet.*
- Esetleg megszánnál egy Evapores-szel?-*Nem szokása segítséget kérni -nem annyira a büszkeség, mint inkább az önállósága miatt igyekszik mindent maga megoldani, de most sokat javítana a helyzetén, ha nem érezné úgy, hogy cipő helyett akvárium van a lábán és vékony jégréteggé hűlő ruhák rajta. És ha már a lány szóba elegyedett vele és kiröhögte, igazán meghálálhatja az ingyenmozit egy varázslattal.

Alex

Bocsánatkérés elfogadva, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy miért kéri azt. Legszívesebben elrohannék, vagy a térdei elé csüccsennék, és úgy néznék rá, a térdem összekulcsolva, és azon támaszkodva.
Aztán nem történik semmi ilyen, és nem is mondok semmit, csak leülök, aztán megérzem meleg bőrét a kezemen, és végigfut rajtam a hideg, meg még egyszer, mire elered a könnyem, és beszélni kezdek.
Szépen végighallgatja, és ennek örülök, mert azt sem tudom, miről beszélek. Miután befejezem, csak ülök némán, és nézek lefelé, egészen addig, amíg meg nem kérdi, hogy mi lesz.
Ez, be kell vallani, nem esett jól, mintha madarat lőttek volna le a levegőből. De elviselem, nagy vagyok, és erős. Legalábbis remélem. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs, mi lesz, vagy hogy lesz, bár reménykedek én ám sok mindenben. Ezt persze magamban tartom, ráharapok a nyelvemre, és csitt lesz a nevem, aztán megint csak hallgatok. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a reakciója.
De bárcsak ne tenném, hanem inkább a szavába vágnék, vágtam volna. De nem teszem, mert illedelmes vagyok, és különben is... Az ő szavaiba?
Persze, most bánt, meg minden, de a mondat második fele valahogy kissé meg is nyugtat. Meg nem is, mert ezt nem képzeltem ám én így. Kicsit gondolkodom, és csak kidől belőlem a következő mondat.
- Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam.
Rázom meg picit a fejem, és csak lógatom a lábam. Aztán felemelem a fejem, de csak picit, hogy valamennyire lássam az arcát, és az azon lévő kifejezést. Csalódottság, és kicsi, vagy inkább nagy letörtség.
- Ha gondolod, elmehetünk, és lezárhatjuk most ezt a témát. Nem kell beszélni róla, úgyis elmúlik egy, maximum két nap.
Vagy hét, vagy hónap, de reménykedjünk, hogy előbbi, hiszen hallottam, amit az előbb mondott. Ennek ellenére mégiscsak még valami, még utoljára eszembe jut egy nagyon nagy marhaság.
- Szabad megölelni? Minden nélkül, csak megölelni, és semmi több.
Szemem szinte könyörgő, ami most látható is, hiszen felemeltem az állam. De aztán ez a kifejezés szinte rögtön el is tűnik, és átadja helyét az egyszerű közömbösségnek, mindennek, csak nem árulkodó jeleknek.

Dalmi

Valentin-nap - Lédus

Egész kellemes itt az asztal végében ücsörögni, ide kevésbé jutnak el a rózsaszín fellegek, amiken a párok járnak. Néha, mintha elsuhanna előttem valami, de sosem tudom megállapítani, hogy mi is lehet az. Végül is mindig arra jutok, hogy valószínűleg csak Cupido repked jobbra-balra. Biztos vadászik a kis drága, bár úgy nézem, hogy a szinglik kevesebben vannak, mint azok, akik valakinek éppen a kezét szorongatják. Remélem hogy én nem vagyok annyira szimpatikus neki, főleg hogy olyan émelygő fejjel tudok körbe tekinteni, mint mikor tényleg rosszul vagyok. Próbálok úrrá lenni magamon és nem látványosan szenvedni.
Nézd már, csatt egy pofon. Szegény srác, majdnem kiugrott a nyaka a helyéről, a csaj olyan erősen sózott neki oda. Feltehetően szegény ember máshova kukkantott, mint az megengedett lett volna neki, szóval azért megértem a reakciót, na dehogy ekkora taslát megérdemelt volna szegény fiú... Azt azért nem gondoltam volna. De hát az élet nem igazságos, most mindenesetre a lány után szalad, bár lehet hogy ebből még átkozás lesz a mai napon...
Közben én sem maradok társ nélkül, egy hölgyemény le is huppan mellém a bajsza alatt morogva. Oldalra kukucskálok, a jobb szemöldökömet felhúzom és kérdően pillantok rá. De kis dulifuli itt valaki.
- Igen, szia neked is. - látom rajta, hogy kicsit zavarba jött, nem igazán számíthatott arra, hogy társaságba kerül. Pedig az előbb még a terem közepén ácsingózott szegénykém egyedül, mintha keresett is volna valakit.
- Ahogy látom te se igazán szívleled ezt az egész hercehurcát.
Átvetem a lábamat a padon és most már teljes testtel a lány felé fordulok. Mondjuk ez szoknyában nem annyira díjazandó ötlet, szóval mégis csak visszateszem az asztal felőli oldalra és úgy nézek tovább a mellettem ülőre, reakcióra várva.

Lángelme~ ismételtem magamban, és el kellett ismernem, hogy nem is olyan rossz vicc. Jó, persze, én szinte mindenen képes vagyok nevetni, tehát lehet, hogy nem az én véleményem a mérvadó, de nekem tetszett.
 - De az is lehet, hogy csak rossz fát tettél a tűzre - tódítottam, aztán be kellett látnom, hogy valószínűleg szegény fiúnak nem éppen olyan kedve van, hogy szóviccekkel lehessen traktálni. Igazából nekem sem volt éppen humoros hangulatom, de a gyufaember teljesen elvonta a figyelmem a morcosságról is. Jól volt ez így, nem akartam ismét letargiába zuhanni a pattanásaim miatt. A srác problémájára koncentráltam, hátha úgy a saját bajom elviselhetőbb lesz. Alaposabban végigmértem a lángelmét; második látásra nem csak az égő haja tette furcsává, ugyanis álarcot viselt. Nem is értem, hogy nem vettem észre elsőre, de kár is lett volna ezen rágódni, a tényeket ez sem változtatta volna meg. Magamban elkezdtem felvetni a lehetőségeket, hogy miért viselheti az arcfedőt. Az első tippem az volt, hogy ez valami cifra Valentin napi öltözet, de nem láttam értelmét, hogy egy fiú minek mászkálna álarcban egy kifejezetten csajos ünnep miatt. Elhatároztam, hogy majd rákérdezek, de előbb meg akartam szárítani a szerencsétlent.
 - Ám legyen - mondtam, és igyekeztem letörölni az arcomról a vigyorom maradékát. A fiúból szinte áradt a megalázottság, ahogyan éreztem. Nem akartam, hogy miattam legyen még pocsékabb a napja. - Lehet, hogy nem fog sikerülni, de igyekszem.
Miután ezt közöltem vele, elővettem a pálcámat, és erősen koncentrálva elmotyogtam a varázsigét. Nem történt semmi. Egy pillanatra csalódottság vett rajtam erőt, de megmakacsoltam magam, és megpróbáltam még egyszer. Eleinte nem is akartam elhinni, hogy sikerrel jártam, de Gyufa úrfi száradó ruhái elfeledtették velem a kételyeimet. Elnyomtam egy diadalittas vigyort, és ismét a zsebembe süllyesztettem a pálcám. Végigmértem az eredményt. A srác ruhái foltokban itt- ott még vizesek voltak, de egyébként rendben volt minden.
 - Megkérdezhetem, hogy miért van rajtad álarc? - bukott ki a számon. Reméltem, hogy nem tapintottam érzékeny témára, bár sejtettem, hogy nem én vagyok az első, aki ezt megkérdezi.
 

Veru

Látszott, hogy az egyszerű, ám lényegre törő kérdésem kissé zavarba hozta a lányt, úgy tűnik nem direkt hagyta le a bemutatkozást, és nem igazán örült neki, hogy megfeledkezett róla. Veronica - ez a név nem volt ismeretlen, ilyen nevű lányok még otthon is szaladgáltak. Remek, ezt legalább könnyen meg tudom majd jegyezni. Ennek kifejezetten örültem, s az információt hamar el is raktároztattam az agyammal. Veronica.
Aztán örömet véltem felfedezni az arcán, és hamar be is jelentette, hogy bizony ő maga is Navinés. Ennek a hírnek én is nagyon örültem, hiszen egy Navinést mégiscsak egy Navinés tud a legjobban eligazítani.
- Az alapokat tudom. Én voltam Hugrabugos, még Roxortban. Viszont hogy házvezető kicsoda, vagy emberek kicsodák és milyenek, vagy hogy hol a klubhelyiség van... Na ezeket nem. - rándítottam meg finoman a vállamat. Rögtön kaptam sok-sok érdeklődő kérdést is, amelyeket szépen lassan megemésztettem, majd egyesével elkezdtem rájuk válaszolgatni. Miközben a válaszaimat adtam, nem néztem végig Veronicára. Időközben tanulmányoztam a lépcsőket, a falakat, a lámpásokat és a festményeket. Már a bejárati csarnok is nagy benyomást tett rám, így nem volt kifejezetten bonyolult a kérdés, hogy új otthonom mely területével szeretnék elsőként megismerkedni.
- Hálás lennék, ha a kastély legtöbb részeit látnám először. Aztán Navine. A környezet ráér. - sejtettem, hogy a mondataimmal nem minden stimmelt tökéletesen, de próbáltam ezen felülemelkedni. Kit érdekel, ha kicsit töröm a nyelvet? Reményeim szerint, pár hónap múlva már nem lesznek ilyen gondjaim.
- Newcastle-ből jöttem. A Roxfortba jártam. Nem tetszett a mestercourse, szóval én inkább másik iskolát... kerestem. Néztem sok brossúra és ajánlás, segített az édesanyám. Így. - igyekeztem készségesen válaszolni, de lányos zavaromban még annál is ügyetlenebbül beszéltem magyarul, mint egyébként.
- Bocsánat, ha beszélek furán. Nagyon nehéz ez a nyelv. Igyekszem nagyon, de béna vagyok sajnálatos. - nevettem fel, kicsit fanyarúan, és vetettem egy bocsánatkérő pillantást a lányra. Tényleg igyekeztem, csak hát na.

Leonie

Igen, valóban nem tehetünk róla! - helyesel dacos képet vágva. - Habár, én nem a szomjazás, vagy éhezés miatt tévedtem ide... Egyszerűen csak képtelen vagyok elsajátítani az alvás művészetét, ezen az éjszakán. Ennek okán gondoltam, itt létem alatt először, rosszalkodok egy kicsit, és elhagyom a házam körletét. Végül is, nem ártok ezzel senkinek sem, ugye? Magamon kívül persze, feltéve, hogy elkapnak. - húzta el kicsit a száját, majd rápillant a lányra. - Bevallom, a Navinés konyhában még nem volt szerencsém kakaózni. Csak sütizni, de azt is én csináltam. Ami az ittenit illeti, tényleg Isteni! - kortyol bele a gőzölgő italba, a mondat közepén. - De nem vagyok biztos benne, hogy szeretettel csinálnák a manók. Inkább muszájból. Ösztönösen azt teszik, amit a fölöttük álló főnök, illetve olyan emberek, akiket ki kell szolgálniuk, mond nekik. Habár ki tudja, lehet, hogy itt konkrétan olyan manók vannak, akik nem csupán muszájból, sokkal inkább szeretetből teszik meg, amit kérnek tőlük. Nem tudom. - vonja meg a vállát. Bár inkább azért veti fel ezt a lehetőséget, nehogy megbántsa a lányt, ezzel egyetemben ugyan ő maga is valószínűnek tartja, előbb megtett állítását.
Mikor Mary elröhögte magát, Leonie ijesztően közel hajolva hozzá, intette csendre a maga módján. Igaz, Mary még egy darabig vigyorog, de már abba hagyta a nevetést. Igaz, már fogalma sincs róla, mi szórakoztatta ennyire, öt másodperccel azelőtt. A téma azonban fordulatot vesz, így nem kell különösebben gyötörnie magát, hogy ne vigyorogjon.
- Én is biztos kiosztanám magam rendesen, egy jó kis büntetés előtt. Mondjuk, átnézetném a könyvtár összes polcrendszerét, hogy minden könyv jó helyen van-e... Bár az túl egyszerű... Inkább letisztíttatnám a könyvtár összes polcát, és minden könyvet meg aktát pontosan rendeztetnék el, és ha végeztek, le is ellenőriztetném. Nem túl nehéz ugyan, de sok időt elvesz, és unalmas is. Mindegy, van más büntetési lehetőség is, kitalálok valamit... Oké, leszek én is prefi! - fogja meg ő is a lány karját. Igaz, csupán fantáziálgatnak, de egyszer, a jövőben, tényleg nem lenne rossz prefinek lenni...
- Én tudok gonoszul kacagni! Régebben kifejlesztettem pár módszert! Egyszer, egy amatőr horror filmben, én voltam a gonosz kacaj a háttérben! - vigyorog. Ez tényleg így volt. És bár tényleg amatőrre sikeredett, azért jónak jó volt. Érdekes emlékeket ébreszt Maryben az a film, ha rá gondol...
- Hahahahaha... - mutatja meg a lánynak, mit tud. Jó ízű, ideg tépő, hűvös, mély. Ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a "produkciót".
- Mivel még nem jött, se szőkén, se lóval, se sehogy sem, erre nem tudok válaszolni. - vonja meg a vállát mosolyogva. - Amúgy értem, mire gondolsz. De nem kell meglegyen az eleje is, illetve de, de nem feltétlen a fulladás, vagy száz évig alvás kell hogy legyen a bevezető. Mindenkinek saját meséje van, vagy épp lesz, és lényegében mindig máshogy. - tűnődik el. Néha jó lenne ismerni egyesek történetét. A lány ismételt hirtelensége azonban kizökkenti mélázásából, mielőtt különösebben elmerülhetne benne. Ezt persze szemernyit sem bánja. Élvezi a vöröske társaságát, és stílusát. A hölgyemény következő mondatai kicsit meglepik, de mikor folytatja, elmosolyodik, a lány arcát fürkészve. Úgy tűnik a lány hamar rájött, hogy nem ez a szerelem lényege, és hogy alapvetően, ez nem egy célravezető dolog. Ez pedig különösen tetszik Marynek.
- Medvéd? - hökken meg. - Minek neked medve? Mire célzol ezzel? Nem értem. Igazából, most először nem értem, hol itt az összefüggés... - tűnődik el hangosan, szemöldök ráncolva.

Valentin-nap
Mindenkinek!

A Nagyterem Valentin-napi ünnepi forgatagát hamar megszoktam. Pillanatok alatt természetessé vált a sok szerelmeskedő, már-már nyáladzó pár, a vidám beszélgetőpárok és a sok süteményfaló, akik akkor jelen voltak. Én is megpróbáltam elvegyülni a tömeggel, ügyelve a magam szórakoztatására. Ugyan Hanna nem volt velem, neki más dolga akadt, én mégsem éreztem magam magányosnak. Sőt, nem is volt időm annak érezni magam, hiszen nekem kellett a programokat felügyelni.
A szavazóládákba gyűltek a cetlik, mindenki voksolt a maga jelöltjére, a dobozt egy idő után pedig néhány manó vitte szemem elé. Én a jelölteket egy jegyzetfüzetben kanyarítottam fel, szinte precíz statisztikai munkát végezve. Hiába is, ez a dolgom! A győztesek nevének lekörmölése után nem maradt más hátra, mint a szükséges felszerelések és személyek összekészítése, s hogy újra a tanári asztal közelébe lépve magamra vonjam a jelenlévők szíves figyelmét.
- Figyelem, figyelem! A Valentin-napi szavazás lezárult. Engedelmetekkel eredményt hirdetnék... - megvártam, amíg mindenki elcsendesül, s kis hatásszünetet tartva folytattam -  Sok-sok szavazat érkezett, köszönöm szépen a szavazóknak. Bizonyára a jelöltek is izgulnak, hiszen csomó szerelmespárra lehetett szavazni. Ez a nap az övék, így köszöntsük sok szeretettel... az idei tanév... Valentinját és Valentináját. A szoros versenyben a győztes pár, akik jogosan viselhetik magukon ezt a címet a következő évi partinkig... nem más, mint Amira Loveguard és Földesy Kristóf! Gratulálunk nekik! Megkérném, ha valamelyikük jelen van a rendezvényen, kérem fáradjon hozzám és vegye át a nyereményét! - tapsoltam lelkesen, ahogy azt a helyzet megkívánja. Tapsom mosollyal fűszerezve kezdtem el kémlelni valamelyikőjük után. Örülök, hogy ők nyertek, megérdemelték. Kapnak szalagot, koronát, mindenfélét, ahogy elnéztem.
Miután megkoronáztam a nyertest, lezajlott az eredményhirdetést és az ajándékokat is átvették, újra a tömeghez fordultam:
- A rendezvény hátralévő részében egy kedves zenekart köszönthetünk, akik a mai napra való tekintettel újra megalakultak! Fogadjátok szeretettel a Zúzmarás Zúzókat! - kiáltottam lelkesen, s már mögöttem is termett a többtagú, vén, nyugdíjas falulakókból álló rockzenekar, akik a mai alkalommal többféle stílusban fognak zenéket előadni. A parti ideje alatt a Nagyterem kialakítása varázslatos módon megváltozik, hogy a táncparketten mindenkinek jusson hely. Itt aztán lehet őrjöngeni, csápolni, vagy éppen lassúzni. Megteheted egyedül, a barátaiddal vagy a szerelmeddel, a hangerőből nincs hiány, sőt! Remélem, hogy nem jön le morcos tekintettel az igazgató! Levonultam a színpadról és magam is a táncolók közé vetettem magam.

A viccre- nem túl udvariasan- fölnyögött, mert azt hitte, már nem lehet fokozni a dolgot, de már megint oda lyukadt ki, hogy ő és a tévedés sziámi ikrekként jöttek a világra, és még mindig képtelen megszabadulni tőle. Valamivéle válasz után kaparászott fejében, hogy ne fulladjanak kínos csöndbe.*
- Inkább csak szemléltetem, mi történne, ha a hülyeség gyúlékony lenne...-*Pontosított, saját helyzetéhez igazítva az egyik kreativitással sokat alakított mondást. Elvégre ebbe az egész kellemetlen kalamajkába azért került, mert félvér létére megfeledkezett róla, hogy a mágia -és hordozói- igen különös humorral vannak megáldva, pedig annyi év alatt igazán megtanulhatta volna már. A lány egyébként tovább nézegette, most már talán kevésbé üstökösszerű üstökét, mint az álarcát. Na igen, ha egy furcsaság nem lenne elég, nála mindig van talonban legalább még egy... Közben a másik előhúzta a pálcáját és elszánt arccal nekiveselkedett, hogy megszárítsa.*
- Te vagy minden reményem.-*Jelentette ki színpadiasan, úgyis ment a teátrális frizurájához, csak épp a hangja ne olyan lett volna, mint egy tinikanárié. Trillák és szárnyaló magaslatok. Az első próbálkozás kudarcba fulladt, amit ő a motyogásnak tudott be- a pálcák nem szerették a határozatlan parancsokat, főleg nem egy bizonytalan kezdőtől, legalábbis ő így tudta.*
- Próbáld kicsit bátrabban. Sokkal égőbb úgyse lehet a helyzet, ha meg oltanod kell, már úgyis vizes vagyok.-*Javasolta, bár megeshet, hogy itt követi el a nap újabb kolosszális baklövését, hogy életét a legnagyobb nyugalommal adja egy vadidegen kezébe, holott abban sem lehet biztos, hogy ha esetleg nyelvbotlik, akkor marad még feje. De vicces lett volna azon agyalni, vajon a testtől elválasztva is tovább lángol-e? Egy pillanatra megütközött a saját morbiditásán, aztán csodálkozva vette észre, hogy gőzölg, majd a víz nagyobbik része eltűnt.*
- Tökéletes.-*Állapította meg, a nedves foltok dacára, ugyanis a ruházata szinte azonnal melegedett pár fokot és már nem tapadt rá második bőrként. Összedörzsölte a kezeit, hogy kissé gémberedett ujjait is felmelegítse, rájuk lehelve, majd a kérdésre felnézett.*
- Tartok az emberektől és attól, hogy visszaélnek azzal, amit látnak.-*Felelte egyszerűen és őszintén, nem fejtegetve tovább a dolgot, elvégre ha nem is a teljes magyarázatot adta, nagyobbrészt fedte az igazságot. Nem akarta, hogy az arca váljon ilyenné, vagy esetleg megtanuljon mások igényeinek megfelelően színlelni.*
- Amúgy Gilbert vagyok-*nyújtotta mancsát a lány felé.*- Kit tisztelhetek benned, megmentőm?

A sikerült bűbájtól mámorosan álltam a helyemen. A bájital okozta problémát szinte teljesen elfelejtettem, valahogy az égő hajú fiú mellett nem éreztem magamat különcnek. Reméltem, hogy holnapra elmúlik a dolog, és mivel nem tartottam valószínűnek, hogy olyan bájitalt raktak volna ki, ami egy életre megcsúfít, igyekeztem nem aggódni. Bár előre láthatóan még egy hét pattanásosság is elviselhetetlennek tűnt. Jó volt nézni a fiút, ahogy lassan felengedett a dermedtségből, egészen megrészegített a siker. Mindezek ellenére figyelmesen hallgattam. Nem igazán elégített ki a válasz, de nem akartam faggatni. Arra a következtetésre jutottam, hogy valami ronda heg lehet az arcán, vagy ilyesmi. Elvégre nem azt mondta, hogy "visszaélnek azzal, amit látnak"? Más ésszerű választ nem tudtam volna elképzelni, bár sejtettem, hogy még tucatnyi teóriát gyárthatnék. Az álarcos, vagyis mint megtudtam, Gilbert a kezét nyújtotta felém. Kicsit ízlelgettem magamban a nevét, de nem sokra jutottam vele, fittyet hányva a találgatásra, színpadiasan paroláztam vele. Magamból kiindulva, minden ismeretlen ember neve mögé próbáltam tekinteni, hiszen én magam Laggernek hívattam magam annak ellenére, hogy annyi közös van benne a valód nevemmel, hogy egyforma az első betűjük. Azonban körülöttem kevés ember volt, aki szintén így lenne ezzel; a Gilbert is teljesen szokványos névnek látszott. Semmi becenév, semmi új. Nem mintha túlzottan zavart volna.
 - Arm Letícia, de inkább Lagger. - biccentettem. - A pattanásos változat. A bájitalos bódé miatt nézek ki pöttyös panninak. Jól sejtem, hogy te is ott jártál pórul?
Azt már nem is kommentáltam, hogy a megmentőjének nevezett. Sejtettem, hogy nem gondolja teljesen komolyan, hiszen nem fagyott volna halálra addig, amíg elmászik a szobájáig, és felvesz valami szárazat. Mindazonáltal kicsit hízelgett nekem, hogy így hívott, még ha nem is akartam elismerni. Mindenkinek jólesnek az ilyesmi jelzők, akár mondja, akár nem.

Valentin-nap; Kiva


Kihúztam magam, miközben igyekeztem megtisztítani az ujjaimat a sütemény krémjétől. Egy gyors mozdulattal a szoknyámat is megigazítottam. Csak, hogy minden kifogástalan legyen. Próbáltam leplezni a zavarom, és közben azon gondolkodtam, mégis hogy nem vettem észre, hogy már ülnek az asztalnál? Akkor biztosan nem ide huppantam volna le. Kissé feszengtem is emiatt a helyzet miatt.
Nos, végülis én akartam magamnak társaságot, nemde? Bár nem pont ilyenre gondoltam, de legalább most lenne alkalmam beszélgetni, barátkozni... na jó, ennyire ne menjünk messzire. Beszélgetni. És közben nem képzelek bele semmi többet. Akkor nem csalódhatok. Egyszerű asztaltársi csevej. Ennyi. Aztán ki-ki megy a saját dolgára, én pedig ismét elkönyvelhetek egy sikertelen kapcsolatteremtést. Túl negatív vagyok, ebből elég.
- Nagyon nem. - Válaszoltam félmosollyal a lánynak, s ezt a válaszadást használtam ki arra, hogy végigmérjem, mégis kivel van dolgom. Ismerős volt, ennyi, semmi többet nem tudtam róla. Se a nevét, se azt, melyik ház tagja lehet. Igazából a teremben lévők nagy részével így voltam. Nem tudtam volna nevükön nevezni őket, és gondolom, ők is így voltak velem.
Tekintetem időközben a tömegre vándorolt. A Valentin-napi szavazás nyerteseit hirdették ki. Erre csak grimaszoltam egyet, és tüntetőleg nem tapsoltam a nyerteseknek. Igen, eléggé irigy voltam. Legszívesebben magamat láttam volna a nyereményért lépkedők helyén.
- Nem értem, minek ez a felhajtás és nyáladzás. - Jó, tudom, ha az este másképp zajlana, biztos nem ezen a véleményen lennék, hanem én is beállnék a mosolygó, nyáladzó, táncoló diákok közé. Mivel azonban nem volt kivel táncolnom, hisz egyetlen hímnemű sem pillantott felém, a parkettre gyülekező párokat is szidni kezdtem magamban.
Aztán jött a nagy felismerés.
- Igazából, azt sem tudom, én mit keresek itt. - Sóhajtottam, és ismét a lányra pillantottam. Hirtelen úgy éreztem, kell valami, ami ellensúlyozza ezt a sok panaszkodást.
- És te hol hagytad a párod? - Fogadjunk, hogy csak italért ment. S amint visszatér, én odébb is állhatok, gondolom.

Gilbert

*Bólintok egyet a nevére, majd gondolkozóba esek. Emlékszek, hogy régen anyukám mondta még a nevem jelentését és jól ki is nevettem. Talán azért, mert akkor még túl nyálas volt. Most visszagondolva a jelentésükre, röhejesen nem illik a mostani énemre. Ez eléggé hátul áll a listában, amit magamra használnék. Megfogom a pennát és írni kezdek.*
Min = Fény
Woo= Segítség
Anyám úgy fordítja fényadó, de szerintem iszonyúan nem illik rám ez a név, valahogy a Rellon is igazolhatja. Neked?
*Inkább most az udvariasság szólt belőlem, mint, hogy muszáj lett volna nekem tudnom, bár egy kicsit érdekelt, hogy hátha Ő is egy olyan nevet kapott, ami a vezetőegyéniséget vagy a nyíltat jelenti. A többi családtag nevéről nem tudok semmit, mert nem nagyon volt vacsoratéma. A sajátomat is csak azért tudom, mert édesanyám szokása volt fényhozónak szólítani. Nem volt túl kellemes, mikor az óvodában így hívott el a többiektől. Elolvasom a lefirkantott idézetet. Bár mondhatnám, hogy nem értettem, de olyan egyszerű volt, még is sok bonyodalom volt benne. Ez az egy mondat rengeteg mindent feltételez. Megtudom, hogy hasonlóak vagyunk, hogy tudja a titkomat, és hogy neki is van egy. Ezzel az a probléma, hogy én nem tudom az övét. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy melyik a sötét titka, talán még nem is mondta el. Minek is kellene elmondania? Igaz, én sok mindent elárultam neki, de Gilbert is nekem, ha meg lenne még több titka, kell egy bizalom, amitől megosztaná. Nem tudok mit írni az idézetre. Egy csöppnyi művészet sem szorult belém, az irodalom irányából. Akárhogyan töröm a fejem, semennyi idézet sem jut az eszembe, inkább megvárom, míg folytatja az írást.
Két felől lehet Gil személyiségét megközelíteni, ahogy Ő tette, és ahogy Én, nézőpont kérdése. Talán a visszahúzódottsága miatt páran piszkálják majd és kiközösítik, de még mindig jobb, mintha félnének az embertől. Őt nem veszik észre engem néha a hír is megelőz, közben pedig látom a pillantásokat. Ezért volt jó ebbe az iskolába jönni. Senki sem tudta, hogy ki vagyok, legalább is egy ideig azt gondoltam. Mira az egyetlen, rá se számítottam. Próbálok beleolvadni a tömegbe, de lehet, hogy néha nem sikerül. A véleményem még mindig nem változott a srácról. Érettebb egyes felnőtteknél is. Az írásnak az első felével nem értek egyet, de ezt nem teszem szóvá. Aztán megint jön az az okosság, ami magamban nincs meg. Ő így is tud tanácsokat adni, hogy nem bízik meg magában én, ha még tökéletes lennék, úgy sem tudnék.  Félnék ekkora terhet a vállamra venni, elég a sajátom.
Lehet, hogy nem tőle kellett volna segítséget kérnem? Gondolkodok, hogy miért mondja azt, hogy meg kell gondolni, hogy kitől kéred a segítséget. Vagy csak nem akarja megtenni. Én próbáltam egyedül megváltozni, de könnyebb volt a visszavágással védekezni, mint, hogy csak simán elsétálsz. Ezt hívják forrófejűségnek? Nem is értem, hogy most miért tárulkoztam ki ennek a fiúnak, akiről még azt sem tudom, hogy milyen házba jár. Levitásnak tippelném. Van valami olyan jelenléte, ami kihozza az emberből minden titkát. Most kéne elrohanni, de most már kíváncsi vagyok a teljes válaszára. *
~Futás!* Ez a szó hasítja végig a tudatomat, de még sem mozdulok. Túl késő. Akkor kellett volna még megtennem, mikor letéptem az álarcát. Örök harag, de annyival vége is lett volna a kapcsolatunknak, de most már nem tudok úgy elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Sok dolog lejátszódik a fejemben a kérését illetően. Lehet, hogy azt akarja takarítsak ki a szobájában, vagy, hogy legyek kedves, akár azt is, hogy készítsek ki valakit akit nem szeret, de valahogy bízok benne, így elveszem a pennát.*
Ha sikerül.

Ririke
Kora délután

Ma igencsak jó hangulatban telik a napja, mint úgy általában mindig. Még a vizsgáira is tanult valamicskét, mondjuk úgy egy hangyalábnyit, ami tudás szerinte pont elegendő lesz ahhoz, hogy átmenjen, vagy legalábbis meglegyezgesse vele valamelyik tanerőt. Kár, hogy nem szóbelik vannak, mert akkor legalább kibeszélné magát a helyzetből. Papíron azért nehéz meggyőzni a tanár néniket/bácsikat, hogy mennyire hiányozna a személyisége a másodikos órákról.
De persze nem aggódik egy percig sem, helyette nagy műgonddal összekócolta haját a tükör előtt, felvett egy nyalókamintás piros ruhát meg egy zöld harisnyát, hozzá az elengedhetetlen mamuszt, ami most éppen méhecskés, majd leindult a Nagyterembe, hogy magába tömjön egy rakat süteményt. Ebédre. Merthogy ugyan eltelt már valamennyivel dél, de aprótermetű hölgyünknek csak most jutott eszébe, hogy éhes. De nagyon.
Rohanvást érkezik a helyszínre, lényegében már előre lefutja azokat a mindjárt magába erőltetett kalóriákat. Körbe sem néz, hogy esetleg találhatna-e magának ismerőst, azonnal az asztalhoz huppan, hogy nekiállhasson tömni a fejét, mintha eddig éheztették volna.
Süti. Persze nem az, hogy a hely milyen süti, mert Leonie a legkevésbé sem ismeri a szlenget. Furán is hangzana az ő szájából, ha úgy állítana be legközelebb a konyhára, hogy „Na, mi a kotta füles ropik? Kajás vagyok, toljatok elém egy kondért.”
Helyette a lehető legfinomabb süteményre gondol, mégpedig túrós rétesre, amit a tányérjába felhalmozva el is kezd hamarjában eszegetni. Szépen, kulturáltan, két kézzel nyomja a szájába, csak azért, mert ő ilyen hedonista alkat. Hiszen rá senki nem mondhatná, hogy micsoda egy disznó. Maximum minimalac, azok meg köztudottan ultra cukik...

Leonie

* Azok a csúnya, csúnya vizsgák. Az előzőekre nem emlékszik, akkor még nagyon picike lány volt, de az biztos, hogy rengeteg dolga van miattuk az anyukájának. Egész nap csak javít, meg a tanáriban az évzáró értekezletek, ami hosszúra nyúlnak és unalmasak. Az utóbbi időben Gyuri bácsi már nem örült, ha a kicsi lány is ott tanyázott, mert nem tudott tőle figyelni a mamija. De ha egyszer játszani szeretne, ez pedig egy egész óráig tart? Gondoljanak a kisgyerekes szülőkre, nem úgy megy az ám, hogy csak úgy lepasszoljuk valahová a törpéket. Ha megszülték, fel is kell nevelni.
Ez a nap is így alakult, az anyucija elhozta az óvodából, utána pedig neki kellett esnie a vizsgák javításának, meg mindenféle szörnyű papírmunkának, ahelyett, hogy vele foglalkozott volna. A csöppleányzó ürességet érzett a gyomra tájékán, így elkéredzetett a Nagyterembe valamiféle harapnivalóért. A játszós ruháját már átvette délután, most csak egy kinyúlt kék pulcsit, farmer nadrágot és egy tornacipőt visel.  A haja szokásosan összevissza áll, a reggeli fonatának maradékait láthatjuk a kilógó tincsek mindenfelé állnak. Felkapja a labdáját, és vidáman elindul a toronyból lefelé, egyenest az első emeletre. Messzire van a szobájuktól a „menza”, de napjában többször meg szokták tenni az utat, így álmában is odatalálna. Kitárja a hatalmas ajtót, határozott léptekkel indul meg a tanári asztal irányába. Elég groteszk látványt nyújthat a kis törpe, ahogy a hosszú padok között masíroz hóna alatt egy pöttyös labdával. Csakhogy menetelés közben megpillant egy ismerős arcot. Úúú, őt már látta a folyosón, amikor az anyukájával mentek valahová. Akkor is nagyon tetszett neki a haja, de a tanár néni nem akarta, hogy odamenjen hozzá, éppen sietett. Nem is kellett több a tündérborsónak, egyből a főnixek asztalához csapódott, jó 2 méterre a lánytól. Megígérte, hogy rendes ételt fog választani, de nem állt ám a tervei között, szóval miután ellenőrizte, hogy tiszta-e a terep, egyből belevetette magát egy csokoládékrémmel bevont muffinba. Ahogy nagyokat harap az édességből oldalra sandít, és mindig egy kicsit közelebb csúszik a vörös leányzóhoz. Mivel a süti nagyon krémes, a gyermek meg kicsi, sőt még labdája is van, a szája körül végig csokis lett. Amikor már csak fél méter választotta el őket egymást az Eridonos irányába fordult, törökülésbe ült, a labdáját a lábaira tette, s rákönyökölt. Ha megfordul a vörös hajú teremtés, egy vigyori, csokis képű tökmaggal találja magát szemben.* - SZIA! * Rikkant rá a lányra lelkesen.* - Hogy csináltad a hajad, hogy ilyen? *Kérdi angyalian mosolyogva.* - Nekem is kell, hogy így… * Motyogja, miközben a kacsója Leonie hajával párhuzamosan jár.* - Ott világos, ott meg nem.