Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Valami össze-vissza dallamot dúdoltam magamban, miközben a folyosón szökdécseltem, ügyelve arra, hogy lábammal ne érintsem a padlóburkolaton kirajzolódó vonalakat. Nagyon koncentráltam a műveletre, nem volt ám könnyű! Éppen emiatt sokaknak ki kellett kerülniük engem, ha nem akartak frontális ütközés résztvevői lenni. Néha pillantottam csak fel, felmérni a terepet, és a rám váró, leküzdendő akadályokat. Egyik ilyen pillanatban, mikor a szemeim nem a földet pásztázták, észrevettem a nagyterem felől kiguruló Alexet és... óóó, már itt is vagyok a célállomásnál? Remek! Azt hittem, sokkal nagyobb távolság állt még előttem.
Szóval Alexet, és... öhm, nem tudom, ki az a lány. Nem is gondolkodtam rajta. Figyelmemet elterelte Alex gurulós székének a pörgő kerekei. Suhh. Olyanok, mint Aletta kerekei, nem teljesen, mert azért valami hiányzik, de majdnem olyanok, igen. Annyira lekötöttek a küllők és a forgás, hogy csak akkor eszméltem fel, mikor Alexék befordultak egy sarkon, és eltűntek a szemem elől. Ó, pedig integetni is szerettem volna. Na, majd legközelebb!
Ekkor vettem észre azt is, hogy egy lábon egyensúlyozok. Úgy, ahogy a mozdulatsor félbeszakadt az ismerősök felbukkanása miatt. Huh, micsoda veszélyes művelet! A cipőm orra majdnem érintette azt a vonalat ott. Az is igaz, hogy ez a másik vonal is igen veszélyes közelségben tartózkodott. Elképzeltem, ahogy a vonalak egyszer csak elindultak felém, könyörtelenül, hogy megakadályozzák a győzelmem. Ám én nem haboztam, szélsebesen szökdeltem el a nagyterem ajtajáig, majd hopp, beugráltam rajta. Aztán ugyanezt megtettem kifelé is, mikor rájöttem, hogy amit kerestem, az a bejáratnál van.
És ezaz! Küldetés teljesítve! Büszkén húztam ki magam, és néztem végig győztes lábaimon. A harisnyám felett viselt egyik térdzoknim lecsúszott. Haboztam, hogy megigazítsam-e, de végül úgy döntöttem, nem kell. Ha így érzi magát jól, akkor hagyom, hadd lazítson picit.
Miért is jöttem? El kellett gondolkodnom ezen. Ja igen! A Mikulás! Ma délután hallottam meg a szóbeszédet arról, hogy a Mikulás várja a kívánságokat. Nekem pedig volt is egy ilyen óhajom, reménykedtem, hogy aki tudja teljesíteni, az a Mikulás. Óvatosan előhúztam a papírdarabkát a zsebemből, és átolvastam még egyszer a girbe-gurba betűket.

Kedves Mikulás bácsi!
Tudod, mit szeretnék nagyon? Egy mókust. De nem akármilyet! Hanem egy beszélő, pici mókust! Arnoldnak nevezném el.

Köszönettel: Abigél (aki jó volt egész évben!)

Gondosan összehajtogattam a papírkát, és bedobtam a dobozba. Majd nagyot sóhajtottam, izgatott lettem a gondolatra, hogy a kívánságom akár teljesülhet is. Álltam még a doboz előtt, míg eszembe nem jutott, hogy órára kell mennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Pethő Abigél karácsonyi bálra sietett éppen!
Bizony! Siettem. Mert késésben voltam. Azt hiszem. Bár, fogalmam sem volt róla, hogy időre kellett volna-e érkeznem, és ha igen, akkor pontosan mennyi is volt az az idő. Az is lehetséges volt, hogy megint csak bebeszéltem magamnak, hogy késésben vagyok. Múltkor is ez történt, azért nem időzhettem sokat a lépcsőkön való ugrálással, aztán kiderült, hogy nem is késtem, hanem épp időben érkeztem. A mostani vélt késésem oka egyébként az volt, hogy egyrészt Rudolffal bajlódtam: azt gyanítom, hogy depressziós, vagy a sötét kamaszkorát éli, és lázad ellenem. Arnold ködös megállapításai nem sokat segítettek nekem a plüss rénszarvas nem-beszélésének kiderítésében, így magamnak kellett megoldást találnom erre. Mindenesetre most meghagytam a mini-szfinxnek, hogy tartsa a szemét Rudolfon! Ez volt az egyik ok. A másik pedig, hogy félúton vettem észre: a mamuszt elfelejtettem lecserélni. Persze, szívesen beállítottam volna puha, pandás csoszogóban is, de egy hang azt súgta: ez most tényleg nem lenne alkalomhoz illő! Úgyhogy visszasiettem. A mamuszokat elhajítottam a szoba másik végébe, a fehér cipellőket felhúztam helyettük, és újra útnak indultam.
Pethő Abigél tehát ismét a karácsonyi bálra sietett!
A bálra bizony! Ami azért lehet meglepő, mivel nem igazán szoktam részt venni a nem kötelező iskolai rendezvényeken. Tavaly szerintem egy hasonló eseményen sem jelentem meg. Ám ez az idei év más. Mostanában sok levelet kapok. Mármint ahhoz képest, hogy amúgy a szüleimen és Csongoron kívül más nem szokott nekem írni. És ennek nagyon örülök! A mostani alkalomra szóló meghívásnak is. Ez legalább eszembe juttatta azt, hogy biztosan nagyon jók szoktak lenni a karácsonyi bálok! Alig vártam, hogy lássam a dekorációt, és a mindenféle sütiket, és reméltem, hogy hatalmas karácsonyfa is lesz, sok szép, színes gömbbel, amiket mindig mókás közelről szemlélni. Majd egyszer elmesélem, hogy miért is.
Lassan elértem a Nagytermet. Ám még nem mentem be. Eldöntöttem, hogy akkor én most itt fogok várni. És így is lett. Megálltam a falnál, messzebb az ajtón beigyekvő pároktól, és egyedül érkező lányoktól, fiúktól. Az egyik lánynak elidőztem tekintetemmel a ruháján. Vagyis csak a derekán megkötött masnin. Nagyon tetszett. Az én öltözékemen nem volt masni, de helyette szép virágmintával díszített ruha volt rajtam.
Egy-egy mozdulattal ellenőriztem, hogy a kedvenc, cukorpálcás fülbevalóim megvannak-e. Yepp. Mindkét fülemben.
Karácsonyi dalt dúdolós, lábujjhegyre ereszkedős, nézelődős várakozás következett...
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A karácsonyi dalok dúdolása csak még jobban meghozta az ünnepi hangulatot, és örömmel töltött el a tudat, hogy nemsokára Csongorral, és a szüleimmel is együtt ünnepelhetek. A hazautazásig már csak pár nap volt hátra, és most először éreztem valami furcsát a mellkasom táján. Olyan volt az érzés mint mikor sokáig nem látom az otthoniakat. Ám most nem feléjük irányult a hiány. Azt hiszem, az idei tanév eseményei meghozták azt a kötődést az itteni dolgok és emberek iránt, amit tavaly nem sikerült kialakítani. Sok minden hiányozni fog a rövidke szünet alatt. Egy pár pillanatig hagytam magam elveszni az érzésben, visszaidézve a számomra kedves eseményeket.
Az ismerős hangra aztán összerezzentem egy picit. Nem is hallottam igazán a fiú megjegyzését, miközben a gondolataim próbáltak visszatérni a jelen eseményeihez, mindennek ellenére elpirultam elég rendesen. A virág látványa némiképp enyhített a zavartságomon, bár a "köszi"-t eléggé halkan, és akadozva ejtettem ki a számon. Az orgona azonban pár pillanatig elterelte a figyelmemet arról a gondolatokról és érzésekről, amiket a fiú felbukkanása váltott ki belőlem. Például, hogy nem is ismertem magamra, mikor a levélben megfogalmazott meghívást elfogadtam. Mintha nem is én firkantottam volna a válaszlevélben a beleegyező sorokat. Csak akkor döbbentem rá, mit tettem, mikor a bagoly már rég Endre felé szárnyalt. Visszamondani pedig nem akartam, nem szerettem megszegni az ígéreteimet sosem, hisz én sem szerettem, ha valaki ugyanezt tette velem. El kellett tehát fogadnom a tényt, hogy saját magamat sodortam olyan helyzetbe, amit általában kerülni szoktam.
Az orgona apró szirmainak tanulmányozása, és illatának beszippantása pedig csak egy rövidke ideig védett meg a zavarba hozós állapottól.
- Indulhatunk, persze! - Bólintottam a kérdésre, majd kissé habozva, de végül a fiúba karoltam.
A terembe belépve csodás látvány fogadott, főleg a karácsonyfa tetszett. Ámulva néztem a díszeket, az égőket, ahogy egyre beljebb sétáltunk a teremben. Igazából reméltem, hogy Endre majd vigyáz rám, hogy ne menjek neki semminek és senkinek, míg a fában való gyönyörködéssel voltam elfoglalva. Majd a Mikulást is kiszúrtam. Óóó...
Miközben megálltam, kíváncsian pillantottam fel Endrére, majd a Mikulásra, majd újra Endrére. Azt fontolgattam, hogy meg merjem-e kérdezni, ami hirtelen eszembe jutott.
- Szerinted... - Kezdtem bele. Elengedtem a fiú karját, majd a padlót kezdtem el nézni, miközben ujjaimmal a szoknyám redőit birizgáltam. Aztán végül összeszedtem a bátorságomat.
- ... az Igazgató Úr az igazi Mikulás, vagy csak jól játssza a szerepét? - Pillantottam ismét fel a fiúra, neki szegezve az igencsak fontos kérdést. Én ám már régebben is gyanítottam, hogy az Igazgatóbácsinak köze lehet a Mikuláshoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Néha kicsit aggódtam, hogy a kérdéseim vagy a cselekedeteim miatt gyerekesnek és idétlennek tartanak az emberek. Vagyis nem, nem pont emiatt féltem, mert amíg én jól éreztem magam így a bőrömben, az idiótaságaimmal, addig nem érdekeltek, mások mit gondolnak. Attól tartottam csak, hogy egyszer egy ilyen esetben valaki majd jól kinevet, kigúnyol és kijelenti, hogy nőjek fel. Szerencsére azonban eddig elkerültem az ilyen eseteket, vagy csak nem vettem észre, ha épp valaki gúnyosan válaszolt vissza valamelyik kérdésemre. Nem volt erősségem megállapítani, hogy valaki csak piszkálódik, vagy tényleg érdekli az, ami engem is.
Ám legtöbbször a kíváncsiságom nagyobb volt - mint ahogy az imént is, a Mikulásos kérdésnél -, és ez nem engedte, hogy magamban tartsam a fejemben megszülető gondolatokat. Így volt ez most is, és mosolyogva - kissé megkönnyebbülve - vettem tudomásul, hogy Endre nem nevetett ki. Sőt, olyat mondott, amire igazából nem is mertem gondolni! Valahogy a teóriáim eddig nem jöttek be, de ezek szerint most jól sejtettem: az Igazgatóbácsi az igazi Mikulás!
Felderülve néztem az említett öregúrra, majd Endrére, és egy kis tapsikolást megengedtem magamnak. Jobban akartam lelkesedni, de rájöttem, hogy nem lehet. Nem kürtölhetem szét mindenkinek a titkot.
- Ez maradjon köztünk! - Figyelmeztettem a fiút is a magam halk és cseppet sem fenyegető hangján, és reméltem, hogy tud titkot tartani.
A Mikulás-témáról a figyelmemet a "Hölgyem" megszólítás terelte el hirtelen, kíváncsian pillantottam fel a fiúra, el is felejtettem, hogy nekem igazából zavarban kéne lennem. Na, de ez a zavar és pirulás most rögvest vissza is jött. Bár szerettem táncolni, de nem ilyen sok ember között. Otthon apukámmal, vagy Rózsa néninél Csongorral szívesen, de... de itt?
Nem akartam azonban csalódást okozni a fiúnak, így némi hezitálás után végül igent bólintottam a kérdésre, egy félénk mosoly kíséretében.
A tánctér felé haladva a már táncoló párokat figyeltem, és izgultam rendesen, mi lesz, ha mi elkezdünk táncolni. Ami elég hamar be is következett. Szerencsére - lány lévén -, nem nekem kellett vezetnem, így rábízhattam magam Endrére a lépéseket illetően, csupán az volt a dolgom, hogy ne lépjek a lábára. Így a tánc nagy részét lehajtott fejjel, koncentrálva vittem véghez, bár azért néha felpillantottam, nehogy zokon vegye a srác, és azt higgye, hogy a cipőm érdekesebb, mint ő! Korántsem volt így. Sőt... igazából majd a bál után, ha elbúcsúztunk, és megszűnik a zavarbaejtős érzésem, akkor minden bizonnyal jó érzésekkel fogok visszagondolni az estére. Feltéve, ha tánc után még sütizünk egyet!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ásítottam egy nagyot. Majd még egyet, s közben már másodszorra sikerült megbotlanom, és majdnem hasra esnem a saját lábamban. Azonban még ez sem tudott kizökkenteni abból az elvarázsoltan-álmos állapotból, ami a mai nap folyamán megszállt. Pedig nem mondhatnám, hogy későig fent voltam előző este, nem vagyok az az éjszakai bagoly, kivéve, ha valami kalandban kell részt vennem, vagy titkos Télapót játszanom Rudolffal. Tegnap egyikben sem volt részem sajnos. Mégis úgy nézhetek ki szerintem, mint aki buzgón tanul egész nap és éjjel, és emiatt fáradt. Ennek a gondolatnak örültem amúgy. Talán, ha úgy nézek ki mint aki sokat tanul, akkor a vizsgáim is jók lesznek majd. Tavaly is egész jól sikerültek, idén sem izgulok miattuk, csak ezt a tanulós-időszakot nem szeretem. Annyi minden mókás dolgot lehet csinálni helyette! Hóembert építeni - tényleg, van még hó? Bújócskázni, Rózsa nénivel sütit sütni, Csongor után leskelődni... ilyenek.
Most nem tudom, merre igyekeztem épp. Arra sem emlékszem, hol voltam ezelőtt. Nem figyeltem, merre járok, csak automatikusan vettem be a kanyarokat, vagy lépkedtem föl, esetleg le a lépcsőkön, ha épp útba estek. Most még az sem villanyozott fel, hogy nyugodtan ugrálhatnék a köveken, ahogy szoktam, kikerülve a gonosz vonalakat és repedéseket. Most mindegyikre ráléptem.
Először nem lettem figyelmes a hangokra, vagyis hallottam őket, de valahogy nem érdekeltek, mentem tovább. Aztán rájöttem, hogy pont a hangok forrása felé igyekeztem, és így egyre kíváncsibb lettem.
A következő jelenetben pedig már egy lány kiáltozott, majd lehuppant a földre. A portrék körülöttünk pedig nagyrészt nevettek, vagy csak egyszerűen zajongtak. Csodálkozva néztem rájuk, morcos akartam lenni, és azt mondani nekik, hogy nem szép dolog kinevetni valakit! Ám nem jött ki hang a torkomon. Nem is hallottak volna meg. És egy picit szorongtam is a jelenlétükben, ám ezt megpróbáltam elfojtani, így gyorsan a lányra szegeztem tekintetem.
Egy sóhajtással leküzdöttem a félelmet, ami ilyenkor megjelent mindig, majd közelebb lépkedtem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem őt a földről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ermelinda


Megnyugodtam, amikor a lány elfogadta a segítségemet. Bár, amikor behunyta a szemét, akkor megfordult a fejemben, hogy lehet fél tőlem. Abban nem voltam biztos, hogy az előbbi kiabálásának, amiből még épp sikerült egy keveset elkapnom, is én voltam-e a címzettje, de ezzel nem is törődtem most. Kíváncsi voltam, mi lehetett rajtam, ami megijeszthette. Talán az ebédnél véletlenül bájitalt ittam a málnaszörp helyett, amitől átváltoztam valami szörnnyé? Körbepillantottam, miközben még mindig kinyújtva volt a kezem. Tükröt kerestem, hogy megnézhessem magam, de csak a hangoskodó portrék pislogtam vissza rám. Az egyik grimaszolt is, mikor ránéztem, ezért gyorsan és zavartan elkaptam róla a tekintetem.
A lányt pedig végül sikerült felsegítenem a földről. Amíg leporolta a ruháit, és összeszedte a könyveit, óvatosan ismét a festmények felé pillantottam. Engem kicsit zavart, hogy minket néznek, bár voltak, akik a saját dolgukkal foglalkoztak. És mintha kutyaugatást is hallottam volna!
Mindenesetre ebben a hangzavarban kissé nehéz volt megérteni, amit a lány mondott. A nevét nem hallottam jól,talán a Lindát igen, de úgysem erősségem megjegyezni ezeket, így nem is nagyon éreztem magamban késztetést, hogy újra rákérdezzek. Azért kedvesen mosolyogtam, bár bizonyára látszott rajtam, hogy eléggé feszengtem. A Levitás szót azonban tisztán hallottam, amire fellelkesülve magamra mutogattam.
- Én... - szólaltam meg, ám úgy éreztem, ez a hangerő kevés lesz ahhoz, hogy eljusson a mondandóm beszélgetőtársamhoz. Nem adtam ám meg magam olyan könnyedén. Néha ki lehet engem hozni a sodromból, és most a portrék ezt el is érték. Morcosan ráncoltam homlokom, majd megköszörültem torkom, és ismét kinyitottam a szám, hogy most már hangosabban szólhassak.
- ... én is Levitás vagyok! - úgy éreztem, soha nem beszéltem még ilyen hangosan. Nagyon furcsa volt. Kezemmel gyorsan kettest formáltam, és reméltem, a lány ebből megérti majd, hogy az évfolyamomat akartam ezzel mutatni.
El is felejtettem bemutatkozni, de ismét elkalandoztam a festmények felé. Szerettem volna megkérdezni a lánytól, miért ilyen zajosak ezek a portrék, és már majdnem rászántam magam, hogy ismét kiabálni fogok, amikor valami lekötötte a figyelmem. Felcsillant a szemem, rögtön az imént felfedezett festményhez siettem.
Miután odaértem, és vetettem rá egy pillantást, visszafordultam a lányhoz... Lindához, mert nem feledkeztem ám meg róla! Intettem a kezemmel, hogy jöjjön ő is, közelebb. S ha így tett, akkor nem mást látott a képen, mint puha kiscicákat, ugrándozva, gombolyaggal játszva. Nagyon szerettem az állatokat, főleg az ilyen apróságokat. Én nem időztem sokat ennél a képnél, rögtön tovább szaladtam egy másikhoz. Ebben az volt az érdekes, hogy csak egy képkeret volt, fekete háttérrel. Arra voltam kíváncsi, vajon van-e itt egy gomb, amit ha megnyomunk, akkor bábjáték jelenik meg, és valami vicces mesében lehet részünk. Egészen közel hajoltam a képhez, meg voltam róla győződve, hogy az a gomb létezik. Teljesen elmélyültem a kutatásban, mikor hirtelen egy borzas hajú, szakállas, csúnya ember jelent meg a képkereten belül. Ettől pedig annyira megijedtem, hogy ellöktem magam a faltól, majd elbotlottam a saját lábamban, s ezúttal én huppantam le a földre. S most én lettem a nevetés tárgya. Gonosz portrék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Búzakorpás kekszeket szorongatva a kezemben bóklásztam a folyosókon. Vagyis inkább lábujjhegyen osontam, amiben segített az is, hogy nem volt cipő a lábamon, csupán a térdzoknim, így nem vertem nagy zajt a cipők kopogásával a folyosó kövén. Ami kicsit hideg volt, és hiába a vastag, kötött zokninak, néha lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy ne fázzon az egész talpam. A zajtalanságomnak köszönhetően, főleg a kanyaroknál sikerült ráijesztenem egy-egy épp befordulni akaró diákra. Ám cserébe ők is megijesztetettek engem azzal, hogy megijedtek, így kvittek voltunk. Bár volt egy fiú, aki csúnyán rám szólt, hogy nem kéne kémkednem utána. Én meg csak motyogva bocsánatot kértem, pedig nem is utána kémkedtem. Sőt, valójában nem is kémkedtem! Inkább kutattam valaki után. Ehhez a művelethez kellettek amúgy a kekszek is, de erről még mesélek később.
Ma délután túl voltam végre az összes vizsgámon! Vagyis, Bájitaltanra elfelejtettem bemenni, de ha jól értelmeztem a szabályokat, attól még léphetek évfolyamot. Nagyon remélem, hogy így van, mert egyrészt nem szeretnék csalódást okozni se otthon, se Csongornak és Rózsa néninek. Mind szurkoltak értem a vizsgaidőszakban, Csongi meg mindenféle agyserkentő ételt és sütit készített nekem. Másrészt pedig voltak terveim a jövő évvel kapcsolatban. Egyelőre azonban nem aggódtam túl sokat a feledékenységem miatt, volt most más, ami kitöltötte a gondolataim nagy részét.
Szóval, ma felmentem a szobámba, ahogy vége volt a vizsgának, hogy pihenjek egy picit. Beszélgettem Arnolddal, a szfinxemmel, de hamar kimerített a sok találós kérdésével, így inkább azon kezdtem el gondolkodni, milyen programot szervezzek Rudolfnak, a még mindig antiszoc plüss rénszarvasomnak. Ám, ahogy körbepillantottam erre a gondolatra a szobában, rájöttem, hogy Rudolf nincs sehol! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos elszökött. Kérdeztem Arnoldot, látta-e, de a homályos kérdés-szerű válaszaiból csak arra jutottam, hogy oké, nem elszökött, hanem elveszett. Biztosan kiment sétálni valahova, és nem talált vissza. Azon nyomban felugrottam az ágyról, még cipőt húzni is elfelejtettem. Nem volt időm ilyenekre. Már félig kint voltam a folyosón, amikor eszembe jutott a mese, amiben a gyerekek nem akartak eltévedni. Így hát felkaptam az éjjeliszekrényemen lévő tányérról az összes kekszet, és így indultam neki a keresésnek.
A keksz pedig arra kellett, hogy apró darabokat törjek belőle, és azokat elszórjam a Levita klubhelyiségtől kezdve, arrafelé, amerre épp jártam. Valamiért azt gondoltam, Rudolf ebből majd tudni fogja, merre kell hazatalálni.
Épp a Bejárai Csarnokba érkeztem, eszembe jutott, hogy talán kiment levegőzni. Elmerengve bámultam ki az ablakokon, ahogy elhaladtam mellettük, és még idejében sikerült megállnom a lány előtt, még mielőtt nekimentem volna.
- Öhm... bocsi. - Motyogtam zavartan, miközben kikerültem őt. Indultam volna tovább, de aztán mégis inkább megálltam, és megfordultam, az előbbi lány felé.
- Nem láttál véletlen erre egy rénszarvast? - Kérdeztem halkan, reménykedve. Majd eszembe jutott, hogy személyleírást is kéne adnom róla, mert így akármelyik másik rénszarvasról lehet szó!
- Kicsi, kábé ekkora... - Lehajoltam, hogy a talajhoz képest megmutassam a kis plüss magasságát.
- ... piros orra van, és Rudolfnak hívják. - Egészítettem ki, miközben felegyenesedtem. Aham, azt hiszem, ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Kissé feszengve álltam a lány előtt, és nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy látta Rudolfot. Már majdnem minden helyet felkutattam érte, de eddig egyetlenegy nyomot sem találtam, amiből arra következtethettem volna, hogy ő a közelben lehet. Az is lehet amúgy, hogy elrabolták! Na, erre még nem is gondoltam, azt hiszem. Nem szökött el, ennyi biztos... vagyis nem biztos. Nem tudom, Arnold mindig olyan furin válaszol, lehet én meg nem is jól értelmezem a mondatait...á, nem tudom. Figyeljünk inkább a lányra.
- Hát... nem szokott legelni, ő inkább a sütit szereti. Szaladgálni pedig még nem láttam, bár attól még lehet, hogy szokott. Csak amikor én ott vagyok, akkor nem nagyon. - Magyarázom neki elgondolkodva, tényleg nem láttam még Rudolfot szaladni!Seprűn repült már, de nem egyedül persze, nincs neki olyan miniseprűje mint Kumának. Csak úgy utasként. De nem, szaladni nem.
Ezek és ilyesféle gondolatokkal a fejemben kicsit kiszakadtam a valóságból,és meg is feledkeztem egy kicsit segíthetekmegkeresniamúgyRunavagyok-ról. Tekintetem az egyik ablakra vándorolt, miközben közelebb lépkedtem hozzá, így a szerencsével határos módon nem lettem a lány lendülő karjának áldozata. A többi eseményt homály fedi részemről. Szemeimmel a tájat fürkésztem, szaladgáló rénszarvas után kutatva. Nagyon megmaradt most ez a fejemben, hogy Rudolf a tudtom nélkül futkozik. És mi van, ha eltörte a lábát, és most valahol, egy árokban fekszik, sérülten... nem. Megráztam a fejem, nem akartam ilyen negatív gondolatokat, általában a kevésbé tragikus magyarázatokat szerettem, így most is egy sima eltűnésnél maradok, és ennyi.
Azzal vissza is fordultam a lányhoz, és hirtelen nem is tudtam, mi van. Vagy, hogy miről beszélgettünk eddig, vagy most nekem kellene válaszolnom,esetleg kérdeznem?
- Öhm... - a kezemre pillantottam, amit ebben a pillanatban fel is emeltem - Kérsz sütit? Búzakorpás. - Kínáltam a lányt.
- Amúgy mész valahova? - Pillantottam a sporttáskára, majd elkerekedett szemmel, hirtelen megint a lányra néztem.
- Vagy te is megszöksz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Ez is kell... és ez is, meg az is! - Motyogta magában, ahogy a polcok előtt sétálva megpillantott egy-egy szimpatikusnak tűnő könyvet. Rögtön nyúlt is érte, majd a tizedik könyvnél úgy döntött, elég lesz egyelőre ennyi. Kissé esetlenül, alig kilátva a könyvek mögül indult el egy félreeső rész felé. Talált is egy sort a polcok között, ahol látszólag nem gyakran jártak diákok. Abigél csak futólag pillantott az itt pihenő művekre, de nem tudta kivenni, mifélék is lehetnek azok. Sokkal jobban érdekelte őt a saját szerzeményei, amiket gondosan lepakolt a földre, majd ő is helyet foglalt közöttük, törökülésben. Kicsit még rendezgetett, ide-oda tolta a kalandokat rejtő irományokat, kis tornyokat csinált egy-két könyvből. Végül félkört alakított maga köré. Ő volt a toronyba zárt királylány, a könyvek pedig a védelmezői.
Nagy szakértelemmel (ecc-pecc, kimehetsz) kiválasztotta, melyik történetet fogja előbb elolvasni. Amint ezzel megvolt, kezébe vette a könyvet, így megbontva a kompozíciót. Kellő óvatossággal lapozta fel, mindig is vigyázott a könyvekre, akár az övéiről volt szó, akár máséról.
A történet pedig elkezdődött. Abigél rögtön odaképzelte magát a macskaköves utcára, az árvácskákkal szegélyezett kis kőház elé, ahonnan beszéd hangjai szűrődtek ki. Nem sokkal később pedig, Chris, a történet főhőse, egy szőke hajű fiú rontott ki a házból, és elszántan vágott neki a nagyvilágnak. Abi pedig képzeletben követte őt.
Neszelésre figyelt fel, immáron a valóságban, így felnézett a könyvből, elszakadva a történettől. Nem szerette volna, ha rátalálnak itt, hallgatózott, vajon merről jöhet a zaj forrása, és ami a legfontosabb: hogy merre fog továbbmenni. Nagyon remélte, hogy őt elkerüli jó messzire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ha tudta volna, vagy akár csak egy picit is sejtette volna, hogy követik, biztosan minél hamarabb elhagyta volna a könyvtár területét. Ám olyannyira lefoglalta őt a könyvek cipekedése, aztán elrendezése, hogy nem is gondolt semmi ilyesmire Abi.
Ám most valaki vagy valami közeledett, kétség sem volt felőle. És bár csak másodpercek teltek el a könyvből való felpillantás, és az idegen felbukkanása között, Abigél fejében villámgyorsan végigjátszódott mindenféle, az ilyen esetekre előre kitalált jelenet. Mumusról, Csongiról... még Rudolfról is, ám, ami valójában következett, arra még ő sem számított.
Mármint a későbbi eseményekre. A lány felbukkanása nem volt túl meglepő, inkább csak Abiban okozott rémületet, na meg csalódást, mivel azt gondolta, sikerült kiválasztania a megfelelően elszigetelt, nyugis helyet a könyvtárban. Úgy tűnik, ez a keresés még nem ért véget számára, és még néhány zugot fel kell fedeznie és le kell tesztelnie.
- Öhm... szia. - Köszönt zavartan a lelkesen melléhuppanó lánynak. Kicsit sokkolva érezte magát ettől a vidámságtól, de azért igyekezett nem mogorvának tűnni. Magához szorította a könyvet, és azt kívánta, bárcsak Chris kinyúlna érte a történetből, és magával rántaná, be a lapok közé.
Nem tudta, mit mondhatna vagy kérdezhetne. Azt sem tudta, miért ült ide mellé a lány, de kedvesnek tűnt, így Abi is próbált egy kis mosolyt erőltetni az arcára.
- Ööö... segítsek esetleg valamiben? - Végre jött a mentőötlet! Talán a lány keres valamit vagy valakit, és akkor Abigél most lehet tud is neki segíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A lila bicaja most nem volt vele - bár, sokszor eljátszott a gondolattal, milyen mókás lehetne a kastély falain belül Alettával közlekedni -, mégis szinte olyan sebességgel zúgott be a nagyterembe, mintha a suhanó szerkezeten csücsülne. Egészen a Levitától kezdve szaladt idáig. Egy kisebb labdát üldözött (valamivel nagyobbat, mint egy üveggolyó), ami néha színes szikrákat szórt magából.
Nem is tudta volna már megmondani, melyik, falubeli üzletben vette a minap a játékot. Meglátta csak a kirakatban, azt sem kérdezte, mire való, szinte rögtön megvette magának. Aztán igazából csak a szobájában próbálgatta, mit is tud a kislabda. Nem pattogott, akkor még nem is szórt szikrákat, csak gurult. Odagurította hát Ágó cicájának, ám az - szokás szerint - hülyének nézte a lányt. Abi azért tett még pár próbát, ám hamar ráunt, hogy a macsek nem gurítja neki vissza a labdát.
Aztán el is felejtette a holmit, az éjjeli szekrényére tette. Onnan gurult le ma, amikor Abigél valamit kutatott az ágya alatt. És ami felkeltette a lány érdeklődését, az az volt, hogy a labda nem állt meg, ehelyett szélsebesen menekülőre fogta. Közben pedig színesen csillogott, emiatt futott Abi utána.
A nagyterembe érve, azonban majdnem elütött valakit. Ezúttal bicikli nélkül, ám az áldozat ugyanaz lett volna. Szerencsére, Abi reflexei nem hagyták cserben őt, így időben leállt. Miután pedig kifújta magát, végre jól zavarba is jöhetett.
Aztán még jobban, a kérdés hallatára.
Ám felismerte a fiút, emlékezett a találkozásukra, azóta pedig néha-néha látta felbukkanni őt erre-arra. Sosem ment oda köszönni, csak magában mosolygott egyet, miközben tovább sétált, vagy tette tovább azt, amin épp ügyködött.
Azért némi értetlenkedés is kiült az arcára, főleg, mikor végigpillantott Gilbert öltözetén.
- Én nem vagyok ám hercegnő. - Bökte ki végül, és saját magán is végignézett. Egy egyszerű sötétkék szoknya volt rajta, fehér, szívecskékkel díszített felsővel. Meg egy kék topánkával. Még csak tiarája sem volt.
A következő pillanatban pedig már nem volt sehol. Vagyis, de... az egyik asztal alatt, ahonnan pár pillanattal később, győztesen bújt ki, kezében üldözöttjével, amit felmutatott a fiúnak. Nem sokat örvendezett a fogócska sikerén, hisz ez a tánc-dolog is fúrta az oldalát.
- De... én... - Körbenézett. Szerette volna azt mondani, hogy szívesen táncol, de nem voltak egyedül, ami zavarta Abit. Azonban nem akarta elutasítani sem a felkérést.
- Milyen zene? - Érdeklődött, hátul összekulcsolt kezekkel, előre-hátra billegve. Ő nagyon szeretett ám táncolni, ezt Rózsa néni tanúsíthatja is! De most kellett neki az ösztönzés, nagyonis!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Szoknyája szélét gyűrögetve - amit olyankor művelt, mikor zavarban volt, vagy izgatott - figyelte a fiút. Jót mosolygott egyébként az elefántorron, mert nem is volt Gilbertnek elefánt orra... vagy csak jól titkolta! Nem értett pár kifejezést - mint az elektródpotenciál... megismételni sem tudta volna. Ezek azonban csak még jobban elbűvölték a lányt. Kicsit úgy érezte magát mint Dorothy vagy Alice. Simán belelátott Óz a nagy varázslós vagy Kalapos jellemvonásokat a fiúba. Valahogy úgy a kettő ötvözete.
Mozdulatlanul állt Abi, csak a szemei tükrözték az izgatottságot. Türelmesen viselte, ahogy a fiú a varázspálcája segítségével, kék csillagok és nagy-nagy varázsszavak kíséretében igazi hercegnőt varázsolt a kis békából. Abigél szíve pedig rettentően gyorsan dobogott, a ruhával együtt ő is átlépett a mesébe, amit Gilbert hozott magával.
Kicsit illegette magát a ruhában, egyet pördült is benne, majd aprót tapsikolt kezeivel.
A fiú szavaira gyorsan megrázta a fejét. Nem, nincsen benne hiba, nem kell javítani. A lánynak tökéletesen megfelelt a királylányos ruhaköltemény. Most pedig óvatosan megtapogatta a tiaráját is, de nem sokat piszkálta, ahhoz túlságosan is féltette. Hátha leesik, vagy ilyesmi.
A zene is felcsendült végül, a pálcából jöttek-e a hangok... ki tudja?! Mindenesetre betöltötték a dallamok a teret, Abi pedig így már tökéletesen el tudta képzelni azt a királyi bált, ahova bizony ő is hivatalos volt!
Az újabb felkérésre azonban picit ismét elbizonytalanodott. Megint csak körbenézett, de túlságosan is szerette volna ezt a mesét, erőt kellett venni magán. Elvileg, ha ez egy mese volt, akkor a teremben lévők is mint a történet kis szereplői voltak, így Abi mindenféle mesebeli lénynek képzelhette őket. Nemsokára már tündérek, törpök, más hercegek és hercegnők lepték el a termet. A küldetés-tudat is erősen dolgozott benne, sosem szeretett semmi jónak az elrontója lenni, és Gilbert szavaiból ítélve, igen fontos szerepük volt! Meg kellett óvni azt az egyensúlyt. A pontot mégis a fiú meghajlása tette fel az i-re. Annak már nem tudott ellenállni, muszáj volt követnie a könyvekből megismert, hercegnős protokollt. Az illem bizony úgy diktálta!
A levitás királylány vett egy mély levegőt, elszántan a fiúra pillantott, szoknyáját kissé megemelve meghajolt előtte. Végül pedig a kezét nyújtotta.
- Szabad! - Ezzel pedig készen állt a táncra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Abigél a nagyterem hatalmas ajtószárnyai egyikének tövében ácsorgott. Nem abban, a másikban. A kontyból kilógó tincsei előre hulltak, ahogy közelebb hajolt a kezében tartott kis papiroshoz. Ujjai picit maszatosak lettek a graffitceruzától, de a lányt ez nem zavarta különösebben. Kis békák sorakoztak a pergamen-darabon. Egyik-másik elmosolyodott, mikor Abi megsimította egy pillanatra az arcát, ezzel egy aprócska maszat-foltot hagyva rajta. A fejjel lefelé lógó béka (aki talán denevérnek képzelte magát?) szólni szeretett volna: "Héj, lányka! Maszatos lettél!", ám nem tudott megszólalni. Egyszerű oka volt ennek: a kis béka még nem rendelkezett a beszédhez szükséges tartozékával. Így csak csendben nézett megróvóan a nevetgélőkre, sűrű pislogásokkal a rajzolólányra. Mindezt fejjel lefelé lógva, továbbra is. Nem sokáig tehette ezt, mert körülbelül rögtön az ezt követő pillanatban a puha kezek összehajtogatták a papirost, és beletömkődték az ezüstös cipellőbe, a ceruzával együtt.
Abi felegyenesedve még épp időben észrevette, hogy grafitos a keze. Szerencsére volt nála egy kistáska (ne kérdezzétek, akkor miért nem abba gyűrte az előbbi holmijait!), ami zsepkendőt is rejtett magában, így a lányka hamar elbúcsúzott a maszatoktól. Így már nyugodtan végigsimíthatott a ruháján, ahogy azt az előbb is tervezte.
Nyakát nyújtogatva nézett körbe. Most sem látta Eriket, pedig már eléggé gyűltek az emberek, akikről a lányka próbált nem tudomást venni. Igaz, hogy már jobban viselte a tömeget, de még mindig nem szerette volna, ha megszólítják. Kivéve, ha az az illető Erik, Ágó vagy valamelyik másik kedves ismerőse.
Tekintete elidőzőtt az egyik lány ruháján lévő masnin. Ő is szeretett volna masnit, de végül az anyukája lebeszélte róla. Nem volt semmi kifogása a ruhája ellen, ám most mégis picit irigykedve követte szemeivel a szőke hajút, aki egy magas, szemüveges fiú párja volt. Abigél egészen közel merészkedett a bejárathoz, csak, hogy még pár, utolsó pillantást vethessen arra a fényes szalagra.
Ekkor bukkant fel a látóterében Erik, akitől egy picit meg is ijedt. Először elkezdett neki mutogatni az előbbi masnis lány felé, de aztán eszébe jutott, hogy a fiúkat valószínűleg ilyenek nem érdeklik, úgyhogy gyorsan letette kezét.
- Szia! - Lelkesen köszönt, aztán rájött, hogy ez egy eléggé zavarbaejtő helyzet is lehetne akár... mármint, bál... amire ő hívta el Eriket! (Mert Rózsa néni azt mondtaaaa!). Ésésésés... öhm, mit mondjon? Ágó szerint, ha érdeklődünk meg kérdezünk, az elindíthatja a beszélgetést.
- Te... - is a bálra jöttél?... szólt volna a kérdés, mert feledékeny a kiskék leányzó stresszhelyzetekben, de szerencsére elég gyorsan leesik ilyenkor neki, hogy ja, hopsz! Hisz ő hívta meg az eridonost. És most, hogy ezt újra felemlegettük, még jobban elpirult, mint eddig.
- ... te szedted a virágokat? - Szerencséje volt, hogy kiszúrta azt a kis csokrot Erik kezében! A sors segített neki, Abi pedig ennek nagyon örült, bizony!