Aileen

Hát mit mondhatnék. Nem éppen így képzeltem el az életem itt. Eddig elég uncsi minden, az órák mondjuk néha kivételek, de akkor is. Mintha itt sem lennék. Bár lehet, hogy ez a visszahúzódó énem hibája, lehet, hogy az "árnyék vagyok" és nem is vagyok itt viselkedésem eredménye. Igazából meg is értem, de hát na. Azt mondták, sokan vannak itt fecsegők, akik mindenről tudnak, mindenhol, és mindenkivel diskurálni. Azt hiszem, ez hazugság. Akkor nem tartanék itt, ahol.
A karácsonyt mondjuk otthon töltöttem, de valljuk be, nem sokat nyom a latban, hogy az elmúlt egy hónapban, amit itt töltöttem, nem szólt hozzám nagyon senki sem.
Most is csak barangolok a folyosón, az otthonról hozott kedvenc, mugli könyvemmel, amiben egy cseppnyi mágia fűszerezi a történetet. De nem olyan, amit mi tanulunk ám, sokkal másabb. Mellette van még nálam penna, meg egy ceruza, a fülem mögé helyezve. Mintha valami fontos emberke lennék, pedig hát valljuk be, nem vagyok.
Valami folyosón kötök ki, amit figyelve, és hallgatva rájövök, hogy itt vannak a fecsegő portrék, sok- sok pletyka kiindulóhelyének okai. Talán még hallok valami finomságot a következő lapba. Remélem így lesz, de addig is, meg közben is, ha úgy van, megpróbálok úgy tenni, mintha csak olvasnám Noel könyvét.
Leheveredek az egyik falhoz, magam alá gyűrve meleg pulcsim alját, amivel ki is tágítom egy picit, kinyitom, és folytatom ott, ahol előzőleg befejeztem, megpróbálva kiszűrni a dámák beszélgetéséből a fontosabb információkat, és elhanyagolni a kevésbé fontosat. Most éppen arról van szó, hogy diákok, akik falusiak, és itt tanulnak, vagy babáznak, vagy hasonlók. Ehh, ezeknek sosem elég a pletykából?

Aileen

Éppen az egyik legeslegizgibb résznél tartok a könyvemben, amikor jön a csattanó első fele, amikor valaki megszólít. Meg is ugrom, hiszen bár a portrék mögöttem folyamatosan dumcsiznak, ez most más hang, más hangszín, és a többi, ahogy mondani szokás.
Nem pattanok fel a helyemről, csak gyorsan összecsapom a könyvem, felnézek, és szinte rögtön válaszolhatok. Szegény lány eléggé összezavarodhatott, ha még azt sem tudja, merre jár. Megvakarom hátul a buksim, egyik szemem összecsukom, és kidugom a nyelvem, majd megszívom azt, és végül egy levegővel válaszolok neki.
- Mivel a napocskát látom, és alig múlt dél, de tél van, meg az ablak arra néz, íííígy, azt hiszem a nyugati szárnyban vagyunk.
Tényleg, merre is járunk? Vagyis én ülök? Nem figyeltem, merre megyek, vagy jövök, így ez tényleg csak egy veszélyes tipp a részemről. De egyben azért biztos vagyok.
- Viszont az tökéletesen biztos, hogy a második emeleten. Ezek mellett a folyton beszélő képek mellett. Gondolhatod. Itt olvasok, és nem bírok annyira odafigyelni, mert itt járatják a szájukat.
A szemem is megforgatom, megpaskolom a mellettem lévő helyet, és én is bemutatkozom, ahogy az hozzám méltó.
- Engem Dalmának hívnak, és nincs más nevem.
Rázom meg a buksimat, és remélem, hogy addigra már leül mellém Aileen, akinek a helyet ütögettem magam mellett. De még ha nem ült le, vagy már megtörtént, én még előtte szólok, szóltam neki.
- Vigyázz, hideg. Jobb, ha valamit magad alá teszel.
Hívom fel figyelmét, aztán megint a portrékra nézek, és a gondolataim a fejemben most már forognak, kavarognak, anélkül, hogy kontrollálni tudnám őket.
- Vagy mégsem miattam volt, hogy eddig láthatatlan voltam?

Aileen

Mire észbe kaptam, hogy hangosan mondtam ki az utolsó gondolatom már késő volt, de ahogy hallom, és észreveszem, nem igen keltettem fel vele a lány érdeklődését. Hála istennek. Ő lecsüccsen mellém, és máris a könyvemről kezd faggatni. Kicsit nagyot nézve válaszolok a kérdésére, azon belül is inkább az utóbbira.
- Háááát kék, és bronz.
Hangom kicsit megszeppent, mert az első kérdésre egészen eddig nem tudtam, mit mondjak. Összeszedem magam, és elsüllyesztem a kötetet a másik oldalamra, nem amelyiken Aileen is helyet foglalt. Kis tétovázás után megrázom a fejem, legyintek, és erőltetett nevetgéléssel, és mosollyal próbálom meg vele elfeledtetni kérdezősködésének okát.
- Áhh, semmi különös. Valami mugli butaság.
Igyekszem ezt minden zavar nélkül beadni neki, hogy elhiszi-e, vagy nem, azt nem tudom, bár remélem, hogy ugyanúgy elsiklik felette, mint az előbbin. Meg az azelőttin.
Az pedig, hogy hol olvasok, szerintem nekem nem mindegy, nem neki, de azért elgondolkodom rajta. Elvégre jogos. Hűvös van, kemény a talaj, a festmények a hátam mögött beszélgetnek. Szó, mi szó, se meleg, se nyugalom, se kényelem, se csend nincs. Ergo, az olvasáshoz felettébb furcsa választás volt részemről.
- Tudod, nem igen akarok senkit megzavarni, hogy máshova menjek be olvasgatni, mert mindenhol vannak. A kh-ban is, meg úgy majdnem mindenhol. És nem szeretek feltűnősködni.
Rázom meg megint a fejem, és le is hajtom, az orcám pirospozsgás a szégyentől, és a vallomástól, de hát ez az igazság, meg még egyebek, amiről jobb, ha nem beszélek most Violával. Helyette inkább én faggatom, még mindig kicsit zavart kifejezéssel.
- És te? Hogyhogy ezen az emberek által kihalt, magányos részen barangolsz?

Aileen

Akkor sincs nagyon kedvem neki megmutatni a könyvet, mert még, khm. Hagyjuk is. Nem fontos. És ezt a fejem rázása is mutatja, bár elég értelmetlennek tűnhet úgy, hogy most egy szavam sem volt. Erre pedig megint kénytelen vagyok lehajtani a fejem, mert megint butaságokat csinálok.
- Tudom, hogy jó fejek, és mindegyikükkel tudnék beszélgetni, hiszen én is oda tartozom házilag. És hidd el, engem nem az egyedüllét vonz.
Vonok vállat, és húzom fel a szám, a szemöldököm, és olyan arcot vágok, hogy tényleg hihető, ami igaz is. Nem szeretek annyira egyedül lenni. De másokat zavarni sem.
- Csupán arról van szó, hogy tapasztalatom szerint, nem túl sokan vannak, akik szívesen néznének olvasás közben. Vagy zavarom őket, vagy ők zavarnak a hadoválásukkal.
Egészítem még ki egy kicsit, de nem szólok semmi többet erről, helyette inkább arra lennék most kíváncsi, hogy ő mit keres itt, és hogy tévedt el. Ami nem nehéz mutatvány, de hát akkor is. Az izgatottból a kérdés hallatán kissé egyhangú lesz a kedvem. Imádok vezetni, és szervezkedni, de ezt most valahogy nem értem, miért, mégsem akarom.
- Khm. Nem szervezek. *Rázom meg a fejem.* Nem szeretek, de ha úgy van, szívesen jövök majd a bulira. De nem ígérem, rendben?
Bár előszörre nem hangzik rosszul az ajánlat, belegondolva nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha bulizni mennék. De azért nem vagyok illetlen, meg mivel szeretnék róla többet tudni, azért még egy kis időt ráfordítok a problémára.
- És mi lesz a témája, vagy oka a bulinak?
Kérdem meg tőle, miközben a figyelmem egy cseppet elterelődik a festményekre, akik azon tanakodnak, hogy ezt nekünk miért itt kell megbeszélni. De közben meg örülnek neki, mert majd pletykatémájuk is lesz. Legalábbis, ahogy ismerem őket...

Aileen

Csak megrázom a fejem, mikor a szobát említi, hiszen nekem egyelőre olyanom még nincs. De ő ugye ezt nem tudhatja még.
- Nekem nincs saját szobám.
A szavába is belevágtam, így most hallom csak az utolsó felét a mondatnak, hogy van egy rejtett könyvtár is valahol ott. A szemeim kitágulnak, mert ez azért mégiscsak furcsa, hogy egy háznak saját könyvtár, nemde?
- És, khm. Az merre van? Ez a szegény kötetem már elég kis használt, és hát. Na mindegy.
Hajtom le a fejem, és a buliról hallgatok, amit rendezni készülnek. Karácsonyfa leszedős. Előszörre nem is hangzik rosszul, főleg ha még mindenki haza is vihetne egy- egy díszt emlékül, az ez évi karácsonyra. De ez nem biztos, hogy jó ötlet, hiszen rengetegen vagyunk egy házon belül is, nemhogy a suliban. A saját ötletemet elvetve csavargatom megint egy cseppet a fejem, majd felkacagok, mikor Aileen titokban szeretné tartani a dolgot.
- Ne aggódj, holnapra, vagy még ma délutánra mindenki tudni fog róla!
Mutatok fel ujjammal a festményekre, akik látszólag elég érdeklődve figyelik a beszélgetésünket, és akik biztos, hogy még ma délután pletykálni fogják a buli hírét. Erre mérget veszek. Kicsit még vigyorogva megrázom a fejem, hiszen valamelyest elővigyázatlan volt Aileen, de hát előfordul az ilyesmi. Aztán szép lassan merülök el ismét magamban, és válok szótlan, tettetlen lánykává, és csak akkor nyitom ki a szám, ha kell. A sok szabadkozás viszont kissé aggaszt, így a kézfejem Aileenére teszem, és remélem egy kicsit lenyugszik.
- Nyugi. Nem kell annyira izgulni. Köszönöm a meghívást, még elgondolkodom rajta, de tudod. Halálom a szervezés.
Ami persze nem így van. De most nem a buli téma számomra a legfontosabb. Sőt, abszolút nem. Előbb a tanulás, és a könyvek, meg a könyvek, és még mindig a könyvek, aztán a szórakozás azon formája, amit bulinak hívnak.
- Ez alól persze kivételt képez, hogyha kapunk cserébe valami szép ajándékot is. Mint pl. egy könyvet. Vagy egy díszt pl. a fáról. Mindenki jól jár, és emlékezetes is marad majd.
Mondom ki aztán hangosan is az ötletet, ha már többel nem, ennyivel én is hozzájárulok az ünnepség megszervezéséhez.

Bájitalos bódétól eddig
Alexi

Még a bódénál:
Nem is folynak a könnyeim, csak csordulnak, amikor viszont a fájdalom kerül előtérbe, és szóba, kicsit magamra veszem. El is húzódom, csípőre vágom a kezem, és kérdően tekintek az előttem lévő, fess úriemberre.
- Tényleg úgy nézek ki, mint akinek fáj valamije? Vagy baja van?
Morcolom a szemöldököm is, és ok, most igen, így nézhetek ki, de előtte nem. Jesszus, ezek a fiúk nem tudják mi a különbség az örömkönnyek, és a fájdalom, rossz könnyek közt. Aztán elmosolyodom, mert ott ül, és rám figyel, meg minden, és megint kijönnek azok a fránya sós cseppek.
- Gyere, menjünk valamerre el!
Szólítom fel, majd hagyom, hadd jöjjön ő is, hiszen tudom, hogy allergiás a segítségre. Legalábbis az ez irántira. A fejem kicsit eltekerem, és nyújtom a folyosó felé, aztán nyújtom a kezem, és elvonulunk, valamerre arra, de nem maradunk ott....

Társalgó:
Lassan érünk le, de ez a séta nekem így is nagyon soknak tűnik. Nagy levegőt veszek, mert jelenleg nincs itt bent senki rajtunk kívül, és ettől a tenyerem is izzadni kezd, a jó hír viszont az, hogy a szemem tiszta, és száraz. Mármint nedves, de csak normálállapotában, nem könnyesen nedves.
- Ülünk kanapéra? Gyere, segítek.... Ha gondolod.
Teszem hozzá gyorsan, mert eszembe jut, hogy Alexről beszélünk, nem pedig valaki másról, de én meg segíteni akarok neki. Segíteni, és segíteni, mást nem. Meg mellette lenni, mert az olyan megnyugtató, és jó dolog. Nem is tudom, miért. De a délelőtt folyamán még ne teljesen ezt éreztem. Mi a csuda volt abban a narancs ízű, narancslészerű valamiben?

Alex

Nem megsérteni akartam a szavaimmal, mondataimmal Alexet, és emiatt megint könnybe lábad a szemem, mert látom rajta, hogy ő így értette. Pedig nem ám. Én nem akartam, tényleg.
A társalgóba sétálunk, és gurulunk, melyiket melyikünk végzi, aztán amikor hellyel kínálom, akkor inkább csendben maradok, amikor a székben marad. Megértem én tényleg,  és rá kell jönnöm, hogy ostoba vagyok.
- Ne haragudj, nagyon ostoba vagyok.
Fejtem is ki, és hajtom le a fejem, már ülőhelyzetben, a közeli kanapé szélére helyezkedve, hogy ő is oda tudjon ülni, és ne kilométerekről beszélgessünk. Így ülök nagyon nagyon sokáig, mire egyikünk megtöri a csendet. De az nem én vagyok. Meghallgatom a kérdést, mindet, aztán kicsit elgondolkozom a dolgokon, és az egyik ujjamat a számhoz téve kezdek válaszolgatni, hüppögések közepette.
- Hát tudod, hüpp. Nem éreztem semmit sem, csak hüpp... annyit, hogy jól érzem magam. hüpp. és akkor megittad azt a bájitalt, és hát én me... hüpp... meg nem is tudom.
Csak könnyek, közben mosolygósság, meg minden, ami kell, és amikor felnézek, tehát most, akkor csak sóhajtok egyet, és folytatom, remélem, hogy sírás nélkül.
- Szóval amikor megittad azt a löttyöt, akkor megváltoztál. Picit rövidebb lett a hajad, és olyan tök aranyos voltál, olyan igazi fiú.
Veszek egy nagy levegőt, és máris bocsánatot kérek.
- Mármint azelőtt is igazi voltál, csak utána, nem is tudom.
Egy kicsit elgondolkodok, és kibököm, amit eddig nem tudtam a nyelvemre venni.
- Alex. Te vagy a leghelyesebb, legaranyosabb fiú, akivel találkoztam eddig. Nem tudom, hogy hogyan nem vettem mostanáig észre, de ez így van. Tetszik a szemüveged, a széked, az inged, és a nadrágod.
Megint lehajtom a fejem, hiába, ilyenkor ez van, a kezeim pedig már az ölemben hevernek.
- És minden, ami te vagy.
Ez csak úgy kijött, na... Hát ez van, ez van bennem, és most már ő is tudja. És kezdem emiatt kicsit kényelmetlennek érezni a helyzetet, így mocorogni kezdek, és fészkelődni, amíg nem felel.

Alex

Bocsánatkérés elfogadva, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy miért kéri azt. Legszívesebben elrohannék, vagy a térdei elé csüccsennék, és úgy néznék rá, a térdem összekulcsolva, és azon támaszkodva.
Aztán nem történik semmi ilyen, és nem is mondok semmit, csak leülök, aztán megérzem meleg bőrét a kezemen, és végigfut rajtam a hideg, meg még egyszer, mire elered a könnyem, és beszélni kezdek.
Szépen végighallgatja, és ennek örülök, mert azt sem tudom, miről beszélek. Miután befejezem, csak ülök némán, és nézek lefelé, egészen addig, amíg meg nem kérdi, hogy mi lesz.
Ez, be kell vallani, nem esett jól, mintha madarat lőttek volna le a levegőből. De elviselem, nagy vagyok, és erős. Legalábbis remélem. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs, mi lesz, vagy hogy lesz, bár reménykedek én ám sok mindenben. Ezt persze magamban tartom, ráharapok a nyelvemre, és csitt lesz a nevem, aztán megint csak hallgatok. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a reakciója.
De bárcsak ne tenném, hanem inkább a szavába vágnék, vágtam volna. De nem teszem, mert illedelmes vagyok, és különben is... Az ő szavaiba?
Persze, most bánt, meg minden, de a mondat második fele valahogy kissé meg is nyugtat. Meg nem is, mert ezt nem képzeltem ám én így. Kicsit gondolkodom, és csak kidől belőlem a következő mondat.
- Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam.
Rázom meg picit a fejem, és csak lógatom a lábam. Aztán felemelem a fejem, de csak picit, hogy valamennyire lássam az arcát, és az azon lévő kifejezést. Csalódottság, és kicsi, vagy inkább nagy letörtség.
- Ha gondolod, elmehetünk, és lezárhatjuk most ezt a témát. Nem kell beszélni róla, úgyis elmúlik egy, maximum két nap.
Vagy hét, vagy hónap, de reménykedjünk, hogy előbbi, hiszen hallottam, amit az előbb mondott. Ennek ellenére mégiscsak még valami, még utoljára eszembe jut egy nagyon nagy marhaság.
- Szabad megölelni? Minden nélkül, csak megölelni, és semmi több.
Szemem szinte könyörgő, ami most látható is, hiszen felemeltem az állam. De aztán ez a kifejezés szinte rögtön el is tűnik, és átadja helyét az egyszerű közömbösségnek, mindennek, csak nem árulkodó jeleknek.

Bálnyitó

Hát eljött ez a nap is. Kezdődik a verseny, ami végülis jó, mert nagyon vártam már, de közben meg nem annyira, mert el leszünk szigetelve. Vagyis nem is annyira, de akkor is furcsa lesz távol lenni a kh-tól, meg a többiektől.
Ennek ellenére izgatottan álltam neki készülni a bálra, ami nyitás és búcsúzás is egyben, méghozzá a kedvenc ruhámban. Egy gyönyörű kék hosszú darabban jelenek meg, hozzá illő cipellővel, és karkötővel, a hajam meg úgy néz ki, mintha most léptem volna ki a híres emberek öltözőjéből.
Enyhén hullámos, de kontyba kötve, így éppen eléggé tart, hogy majd tudjak enni, de ahhoz meg elég laza, hogy ne érezzem, ahogy húzza a fejbőröm.
Elkészülve a klubhelyiségben várom meg Alexet, hogy együtt tudjunk lemenni a megnyitóra, ahogy megbeszéltük már korábban, egészen pontosan három órával korábban, amikor én elvonultam készülni, mint minden rendes, jóravaló leány.
Az aljába leérve nem is kell sokat várnom, így egy rövid üdvözlés után lesétálunk a nagyterembe, ahol még nincsenek túl sokan, és leülünk a még szokásos helyünkre. Ezután kisebb csevej közben várom izgatottan a megnyitót, és nem kis csevej közben fordulok sokszor oda Alex-hez is, akivel jelenleg beszélgetni tudok.
- Már alig várom, de közben félek. Leszel velem?
Na jó, ez hülye kérdés volt, úgy kérdeztem, mint annak idején az oviban, vagyis a félében, de jelenleg ez tűnt a legértelmesebb mondatnak tőlem. De mire észbe kapok, már késő, így csak vörösen lehajtom a fejem, és várom a hülyeségemre kapott ítéletet.

Alex, picit Fédra néni, meg vissza

Csak ülök egy helyben, elmélázva az előbbi kérdésemen, de egy kis idő múlva magamhoz térek, és megpróbálok kissé a csapatra összepontosítani. Már nincsenek itt sokan, mindenki elment táncolni, csak nagyon páran maradtunk ott, a helyünkön. Alex is beszél hozzám, bár csak egyetlen dolgot ragadok ki belőle.
- Fédra néni.
Ez, mint végszó, hat a következő cselekedetemre is, mert rögtön a tanári asztal felé pillantok, ahol a biztatás első jelei már megjelennek. Én is egy széles, viszonylag hosszú mosollyal válaszolok a néninek, bár ebben inkább tükröződik a köszönöm, és a hála, hogy segít majd nekem, amennyit lehet. Legalábbis én reménykedem benne. De megbeszélni lesz még lehetőségünk a bál után is, így ma ez csak az önfeledt szórakozás estéje. De ez mekkora cukorszirupus izé már? Hülyeség lenne ezt állítani, főleg mert nem teljesen ez a lényege a ma estének. Viszont, ha már itt vagyunk, ki kell használni azt, hogy ezt a látszatot kelthessük, szóval figyelmem megint Alex felé vándorol.
- És neked ki segít?
Reménykedek benne, hogy az én nevem fog elhangzani, nem tudom, miért, de tényleg így vagyok most ezzel. Persze, legbelül tudom, hogy ez nem lehetséges, meg hogy alapból tudunk majd konzultálni ezekről, de hát na. Mégiscsak egymás ellen leszünk, ő meg hát, vagyis én meg nem akarok ám nagyon. Főleg, hogyha majd olyan feladatunk is lesz, amikor egymást kell khm. eltenni az útból. Én azt nem akarom...
Rázom meg a fejem is, bár ebből egy kukkot sem érthet, de talán most nem is baj. Viszont én nem maradnék ezeknél, a még nem aktuális, nem időszerű, és kellemetlen problémáknál.
- Nem jössz oda Fédra nénihez, ahogy nézem kicsit le van sújtva.
Kérdem meg végül tőle, aztán a többi már rajta múlik, hogy megyünk-e, vagy nem, így csak türelmesen várok.

Bál
Bocsi a késői zárásért

Szóval Alex, meg Fédra néni cseppet, meg a többiektől könnyes búcsú...

Nem is tudom, mit mondhatnék, vagy mit nem, de azt már tudom, hogy mit szeretnék kérdezni a nénitől, így Alex beleegyezésével indulunk meg a nagy tanári asztal felé, de úgy, mintha én szellem lennék. Közben pedig az izgalom is egyre fokozódik, mert nem is tudom, hogy mit is akarok. Vagyis tudom, de hát na. Most nézzétek el nekem.
Szóval már a néninél, Fédra néninél vagyunk, és máris kicsúszik a számon, az asztal szélébe kapaszkodva.
- A bál után feltetszik jönni hozzánk? Most valahogy nem is tudom, olyan izé.
Na hát már, biztos tudja, hogy arra gondolok, hogy most ciki lenne kiakadni, de az indokot is biztos tudja. Minden esetre most szépen én elslisszolok, Alex-szel az oldalamon, hogy aztán visszaülve a helyünkre meghallgassuk Amira beszédét, és figyelmeztetését. Odamegyünk Maurice bácsihoz, és még mielőtt a zsupszkulcs elvinne minket, még felteszem azt a kérdést Alexnek, vagyis inkább mondatot, amit ott nem mertem, és ami tulajdonképpen az indok is.
- Most kezdek parázni és félni. Én lehet, hogy nem akarom ezt.
Aztán ott, a nagyteremben már semmit nem hallunk egymástól, mert repülünk is újdonsült háló- és lakrészünk felé.

Alex

Holnap nagy nap lesz, így ma elég korán be akarom fejezni a vacsit, ami jelenleg egyenlő a nagy nullával, mert nem szedek magamnak kaját. Inkább elcsevegem az itteni időt, egyedül, a többiekkel, így a sikítófrász kerülget, mikor valaki a magánszférámba jön. De csak addig ám, amíg meg nem látom, hogy ki az. Kicsit fellélegzem, és visszatér a művi mosoly is, ami inkább csak udvarias, és megkönnyebbült. Előbb én is adok egy hatalmas, aztán több hatalmas puszit, meg egy naagy ölelést, aztán még mielőtt teljesen elereszteném Alex hátát, belekezdek.
- Megijesztettél. De örülök, hogy látlak. Mi újság? Hiányzol ám a lakrészből.
Én is engedem köszönni Őt, és végre meg is teszi, és még utánam is érdeklődik, meg tanácsot, és biztatást is kapok. Tök édi...
- Kedves vagy. Köszönöm, megvagyok, bár az, hogy hogy érzem magam, az egy kicsit más dolog. Őszintén megmondom, hogy félek tőle, mert hát azért mégiscsak tüskés nagy gyíkok lesznek, és én a hüllőket alapból nem komálom.
Borzongok meg a gondolattól is, és egy kicsit el is szontyolodok. Csak ülök a helyemen, és figyelek, mert valamit szeretne mondani, viszont egyelőre még nem tudom mit. A sütit a tányéromon felveszem, egy köszönöm után beleharapok, bár inkább csak gépies a cselekedetem, sem mint azért, mert éhes vagyok, mert nem, inkább olyan apró a gyomrom, mint egy dió, de hát ez most természetes. Nem is szólok közbe, inkább csak egy olyanfajta "a lényeget mondd, ne habozz" tekintetet küldök felé, és nem térek el a témától, bár beszélgetnék szívesen arról, hogy mi is van a tusásokkal most, és tényleg nem jó ez most így, hogy jó darabig nincs szünet, csak a kaja, amikor találkozunk.
Aztán végre nagy nehezen kiböki, bár látom rajta, hogy tartózkodik tőle egy kicsit. Aztán, miután befejezte, csak odahajolok a füléhez, suttogva válaszolok, és aztán egy puszit is kap, még pluszban, mert most pusziéhes vagyok én is, meg valószínűleg ő is.
- Mindjárt elkéretőzöm, rendben?
Azzal felugrok a helyemről, elmegyek a nagy asztalhoz, és Maurice bácsihoz intézem az elkéretőző beszédemet, és reménykedem a legjobbakban. Kis idő múlva visszatérek az asztalhoz, olyan semmilyen kifejezéssel.
- Hát megkérdeztem, és van egy jó, és egyben rossz hírem is. Kimehetek, szóval feljövök én is egy picit a toronyba.
Ami viszont a rossz dolog, az még hátra van, és jobb előbb beadagolni, mint később, így egy apró szünet után hadarva fejezem be a mondatot, úgy, hogy a ruhám szélét gyűrögetem.
- De csak este tízig van kimenőm.
Hajtom le a fejem, és inkább nem nézek sehova sem, csak a ruhámmal törődök, mert hirtelen túl egyenesnek tűnik az egész, kell bele néhány hajtás, gyűrődés...

Alex

A rövid, ámde a kínosság miatt hosszú sétánk végre véget ér. A társalgó, amit én ismertem, tök másképp nézett ki, szóval amikor benyitok, nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen járok.
- Biztos ezt a helyet keressük?
Kérdem tőle bizonytalanul, de feleslegesen, mert a következő gördülő hangokból ítélve igen, jó helyen vagyunk. Én is belépek és becsukom az ajtót, mire a kandallóban fellobban a meleget árasztó tűz. Témaként pedig megint az iskola, amit tudom jól, egy ideig még nem fogunk elfelejteni.
- Hát lenne. De most nem zavar, hogy nem vagyok ott. Majd szépen mosolygok Viktorra, és elengedi a büntim. Vagy extra feladatot ad, ki tudja.
Az arcomon fellobban az a bizonyos cserfes mosoly, ami arról tanúskodik, hogy igenis képes lennék puncsolni, hogy megússzam a büntit. És talán Viktornál van erre a legnagyobb esély, hiszen korombeli. Vagyis közel áll hozzánk.
A vigyor nem olvad le az arcomról egyhamar, erre mérget veszek, bár arra nem mernék fogadni, hogy a lógás gondolata Alexet nem zavarja, és nem fog rám pirítani, hozzáteszem félig jogosan.
De mivel elég nagy csend támad, legalábbis a majdani témavesézés után, megint a mozizásról lesz szó, amire persze tisztára bepörgök, mintha nem is lehetne lelőni. Talán mert tényleg nem. Ide nekem halálos átok! Eskü, még azt is túlélném...
A kezembe adja azt a borzalmas színű izét, amibe beleszagolok és jól sejtem. Tutti frutti, alias gyerekrágó.
- Remélem nem gond, ha ezt nem iszom meg. A szagától is rosszul vagyok.
Fújolok és fintorgok egyszerre, de csak addig, amíg le nem teszem a poharat, amiből szerencsére rögtön eltűnik az az izé.
Na ezután tényleg megint szóba kerül Fertőd, az én részemről is. Már ami a társalgós témakezdetet jelenti. Összehúzom a szemöldököm, mert nem értem először...
- Én azt hittem, az mindenkire vonatkozik. Vagy mégsem?
Kérdem tőle meg, hátha ő többet tud erről.

Alex

Jobban belegondolok, hogy képes lennék-e bármit tenni azért, hogy bármit megússzak. Nem biztos, de hagyom is, és elterelem a témát, mert egyikünket sem tölti el túl sok jó érzéssel. Helyette inkább kapok töklevet, ami már sokkal jobban tetszik, mint az előző rágós izé.
- Az jöhet. Ha pedig hideg, az plusz pont.
Vigyorodom el, és hálásan veszem el a poharat, tele a hideg itallal. Belekóstolok, és mennyei érzés kerít hatalmába. Na ezért hiányzott ez a hely. Mindig minden tökéletes vagy minimum majdnem tökéletes, már ami a nem rajtunk múló dolgokat illeti, tehát ételt, italt. Nyammogok egy ideig, egészen addig, míg előkerül a filmezős dolog. Figyelek, hallgatok és gondolkodom. És ez akkor sem múlik el, amikor a hétvége kerül szóba. Na puff. Bumm csáá...
- Hát, akkor én tudtam rosszul.
Hajtom le belenyugvóan a fejem, de éppen csak egy pillanatra, aztán vállat vonva hozom fel a lehető legjobb megoldási lehetőséget.
- Akkor a nyáron? Bár nem mostanában van, de addig anya is fel tud készülni, meg a programot is megcsinálhat....juk?!?!?!?!
Az utolsó szótag előtt egy cseppet elgondolkodom, mit is lenne célszerű kimondani, aztán végül erre jutok.
Leteszem a poharam és nekitámaszkodom a párkánynak, de elég kényelmetlenül érzem magam. Kis gondolkodás után pedig az okára is rájövök.
- Nem akarunk leülni? Vagyis kényelmesebb lenne szemmagasságban beszélgetni, nem pedig, hát... így.
Tapintatosság a bunkóságban. Hát ez megint nem jött be. Minden esetre kissé fájdalmas arcot vágok, ahogy odasétálok a kanapéhoz, leülök rá törökülésben és egy párnát szorítok a mellkasomhoz, amitől olyan otthoni érzésem lesz. Így pedig sokkal egyszerűbb beszélni is. Jelenleg a létezésről.
- Hát barátokat nem mondanék. Inkább ismerőseim vannak. Furcsa nagyon és hiányzik a régi ágyam is, de bele fogok szokni. Ha szépen lassan is, de remélem, hogy menni fog.
Kicsit belegondolok, hogy mi is lesz itt még a tanévben, de a bizakodásom nem múlik el.
- Jó szobába kerültem, nem vagyunk sokan. Nálunk már alig van pár ember, egészen pontosan négy, és ebből is egy embert év eleje óta nem láttam. A hangulat mindig pörög, hasonlóan a kerthez, de mégis más. Olyan piros. De kellemesen piros. És ott zajlik az élet? Mi van Leen-nel, meg Runával, meg a többiekkel?
Lelkesedem fel rögtön, és görcsösen szorítani kezdem a kispárnát, amíg meg nem kapom a választ.

Csak bólogatok arra, hogy akkor most hogy is lesz ez a dolog, bár legszívesebben most futnék valamelyik tanárhoz, vagy akár egyenesen az igazgatóhoz, hogy megkérdezzem tőle.
Ellenben gondolataimmal viszont nyugton maradok, már amennyire lehet, és nemsokára széles vigyor terül el az arcomon. Most kb. olyan az arcom, mintha én lennék a mosolygásokról és csillogó szemekről szóló reklámok arca. Fura, mi?
Felvetem, hogy menjünk oda valamelyik ülőalkalmatossághoz, amire nem sokkal később le is huppanok. Viszont így túl idegen a testhelyzetem, szóval a kanapé karfája felé fordulva megtervezem, hogy fogok törökülésbe helyezkedni. Egyik láb, másik láb, jaj, nem is, fordítva, vagy mégsem így, na még egyszer...
Pár percnyi ügyetlenség után azonban sikerül megtalálnom az oly rég használt pozíciót, és nem is kell sokat nyugton maradnom, vagy pihentetnem az elmémet.
- Tényleg?
Kérdezem tök ártatlanul, de érdeklődve, a két könyököm a térdemre teszem, a kézfejeimmel pedig megtámasztom az arcom, hogy ne okozzon gondot az őt figyelés bárminemű formája. Így pedig az állam sem maradhat lent, ha véletlenül leesik... Márpedig leesik, amikor a kékecskék csintalanságát meséli, nem is kicsit, mindamellett, hogy nevethetnékem támad. Keiko sztorijánál el is nevetem magam, nem tudom elképzelni, hogy ő valaha is becsiccsenten menne be órára.
Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy új környezetben lesznek az akkor ott hagyott emberek. Pedig hát de, és erre én vagyok a legjobb példa. Nem is tudom, hogy lehettem akkora mamlasz, hogy azt feltételeztem, csak én változom.
- És nem kaptak érte semmit? Mármint az ivászat miatt.
Kérdezek vissza, mikor már végez azzal, hogy mik történtek, és izgatottan várom, hogy vajon megkapták-e jól megérdemelt büntetésüket, vagy sem. Én utóbbiban reménykedem...
Ha felelt a kérdésemre, már megy is tovább, úgy látszik, nagyon belemelegedett, így én sem fogom megszakítani. Bár tök kínai, hogy mi az a vatera, meg gameboy, de azt tudom, hogy mi az a telefon. Anyáék is szokták használni, ha olyan embert akarnak elérni, aki nem tud rólunk.
- És min is kísérletezel? Mármint mihez kell ennyi elektromos mugli kütyü? Mert azt még nem mondtad.
Vigyorgok megint és arcomra kiül a mérhetetlenül nagy érdeklődés. Minden, ami új, azt iszom a fülemmel, hiszen a tudás bővítése sosem rossz dolog. Egy bizonyos határon belül. Ugyanez vonatkozik az ismerősökre, meg hát, majdnem mindenre. A könyves kérdést így tökre kihagyom, mert az agyam megint gondolkodóba esett...
Végül kis idő múlva, még mindig a kézfejemen támaszkodva valahogy ki is bukik belőlem, amire gondoltam.
- És hiányoztam?
Most már nem is annyira érdeklődő az arcom, mint megfigyelő, keverve némi izgalommal, verejték- gyöngyözéssel és mohósággal.
Mire viszont észbe kapok, már késő. Se beszélni, se mozdulni nem tudok, szóval akár itt érhetne véget az életem, nem tudnék ellene semmit sem tenni.

Nem kaptak büntit. Még szerencse. Nekik legalábbis.
- Hát ahogy gondolom, mostanában tuti nem fog még egyszer előfordulni. Kivéve, ha Keiko nem akar csínyekre tanítani mindenkit.
Vigyorgok megint, hiszen tudom, hogy én képes lennék rá. Na jó, nem alkohollal, de ha másról lenne szó, akkor elég valószínű. De ez most nem is lényeg, valahogy fontosabb a következő téma. Végre valami a régiekből...
Csak figyelek és hallgatok, de végül megint nem tudom meg, mi is van.
- Na szóval akkor min is kísérletezel? Lehet, hogy lomha lett az agyam, de nem jövök rá.
Szűkítem össze a szemem és nagy koncentráció ül ki az arcomra. Gondolkodom és gondolkodom, meg még utána is csak gondolkodom, mire nagy nehezen a sok fizikai okosság után megpróbálok megszólalni.
- És ha az áramforást próbálnád meg átalakítani, vagy átalakíttatni? Hogy ne elem legyen az, hanem valami más.
Aztán miután ezt kimondtam, valahogy másra gondolok. Megrázom kicsit a fejem, mintha nem is lenne érdekes, amit mondtam, mert hát valószínűleg nem is az.
Más viszont egyre jobban érdekel, és nem vagyok rest megkérdezni. Jó, oké, tartok tőle, mit is fogok hallani vagy mit nem, legrosszabb esetben pedig egyedül maradok.
Csak várok, és úgy érzem, valaki vízzel öntötte le a kezeimet, mire aztán a választól rögtön ki is szárad. Én ezt nem értem.
- Én kérdeztem előbb.
Húzom most ki magam, na nem mintha függne tőle az én válaszom, de azért ez így nem lenne fair. Gondolkodni kezdek, megint, majd  a tőlem telhető legjobb alkuval jövök elő.
- Te most válaszolsz nekem erre előbb, aztán tehetsz fel egy kérdést, ami kétoldalú, és arra én válaszolok előbb. Jó?
Nyújtom felé az egyik kezem, hogy áll-e az alku, és innentől már nem rajtam múlik a dolog.

Alex

Figyelmesen végighallgatom a mesét az elektronikáról, vagyis annak egy részéről, de többet nem tudok hozzáfűzni, így hagyom is aludni a dolgot. Egyelőre még úgyis korai róla beszélni, és csak rosszul érezném magam tőle. Messzi következő tanév de mégis oly közel. És hogy ez aggodalommal tölt-e el? Most nem. Ha kilépek innen? Valószínű.
Most viszont most van és a kíváncsiságom sosem határos. Ezt is bizonyítja a saját önérdekű kérdésem és az alkuajánlatom, amire a kézrázást nem kapom meg, csak egy "Jó!"-t meg egy puszit a kézfejemre. Óhh, hát ez sokkal jobb, mint a kézfogás. Hirtelen dadogni kezdenék, ha egyáltalán lenne mit mondanom, de egyelőre nincs, a pofim pedig a rózsa egyik vöröses árnyalatát veszi fel. Közben pedig még meleg is lett. Ki a fene tekerte fel a fűtést avagy lobbantotta be a kandallót. Na jó, elég a zavarból. A feltett kérdésére csak az azt megelőző válaszom után felelek, de rövidre fogva.
- Az én kérdésem re igen a válaszom, a másodikra pedig nem.
Ezzel pedig tudtára adtam azt is, hogy bármit kérdezhetett volna, az ígéret szép szó...
Bár a lányos zavarom nem múlik el, azért valamelyest magamhoz térek és normálisabb ülő helyzetet veszek fel, amiben a seggem sem fog annyira elzsibbadni, hogy nem érezném a seggbe rúgást.
Szinte meg is történik, amikor meghallom a csengőszót, amire megborzongva kelek fel a helyemről, hogy kényelmesen üljek vissza az előző helyemre. Egészen addig a pillanatig, míg valaki be nem ront, és el nem foglalja az egyik puffot.
Akkor aztán lehangolva és fejet lehajtva fordulok felé, beletörődve, hogy valószínű a témát egyelőre jegelni kell.
- Azt hiszem ma már nem fogok tudni többet mondani, kivéve, ha nem tudsz valami olyan helyet, ahol sem szünetben, sem egyébként nincsenek?
Nézek fel reménykedve a kis kacsómat előrenyújtva, nem is tudom, miért. Talán reflex...

Elene, Ádám, Lotte, Levendula...

Mára különleges tervem van. Nálam van a hátizsákom, pedig tanítás sem volt. Hogy mi van benne? Egy két mugli édesség műanyag doboza, meg szódabikarbóna, meg ecet. Tökéletes.
Nem akarok nagyon sok időt eltölteni itt, így a konyha bejáratánál letelepszem a falhoz, és az újoncok érkezése előtt tíz perccel már minden kész a turpissághoz. Megcsinálom a bombákat, amiket mágikusan megnövelek, hogy minél nagyobbat robbanjanak.
Ha elkészülnek, visszapakolom a táskámba őket, azt a hátamra kapom, és úgy várom meg őket. Nem aggódom, hogy ne találnának le ide, mert részletesen elmondtam, hogy merre kell menni, na meg azt se hagytam ki, hogy mennyit. Nekidőlök a falnak, jobb talpam nekitámasztom a falnak, a fejemet pedig felemelem. Fütyörészni kezdek, és igyekszem úgy tenni, mintha csak várnék, minden cél nélkül.
Pontban este kilenckor ránézek az órámra, mert ezt az időt beszéltük meg.
Na nézzük, ki jön el, vagy ki nem... Ezzel a gondolattal lesem most már a folyosót, ahol reményeim szerint nemsokára megérkeznek a nebulók.