Széles Veronika

Mary a nagyterembe tart. Minden új neki, ez az egész olyan csodálatos, varázslatos...
~ Merre is van a nagyterem? Elfelejtettem... Olyan nagy ez a kastély, folyton eltévedek... ~ gondolta.
Végre megtalálta a nagytermet! Benyitott az ajtón: A terem tömve volt emberekkel, mindenkin szép ruha, vagy dísztalár volt.
~ Ma van a karácsonyi bál! ~ gondolta. ~ Elfelejtettem! Hogy én mekkora hülye vagyok...
Lenézett magára. Csak egy egyszerű, iskolai talár volt rajta.
~ Na nem baj, úgy sem vettem volna mást...
Körbenézett. Hirtelen egy egy ismerős arcot látott:
~ Széles Veronika. ~ állapította meg. ~ Mekkora mázli!
Odament hozzá.
- Szia! - köszönt. - Hogy vagy? Milyen a bál? Nagyon szép a ruhád.  

Veronika és Sharlotte

Miután leültem Veronika mellé, bemutatott minket egymásnak Sharlotte-al. Nagyon kedves lánynak bizonyult. Megláttam az asztalon a sütiket, és mivel éhes voltam, vettem magamnak egy párat. Nagyon finomak voltak, főleg a zserbó, amit imádok...
- Nagyon jó! - mondtam, mikor Veronika megkérdezte, milyen a suli. - Hihetetlen jó volt amikor megjött a levél, hogy felvettek ide. Először nem is hittem a szememnek. Csak egy óra múlva, a levél kibontása után, mutattam meg a nővéremnek. Ő sem tudta hová tenni. Mikor megmutattuk a szüleimnek, anyukám közölte, hogy biztos csak szórakoznak, és hogy ne éljem bele magam, mert ilyen nem létezik. De aztán jött a 2. levél, aminél már láttam, hogy egy bagoly jön. Ösztönösen kirohantam a házból, a bagoly meg a kezembe ejtette a levelet. Akkor már tudtam, hogy igaz. És most itt vagyok. Varázslást tanulok, és imádom! - Mikor észre vettem, milyen sokat fecsegtem, gyorsan megkérdeztem:
- Na és nektek milyen? Szeretitek? - fordultam Vronikához és Sharlotte-hoz. Közben a számba tömtem egy adag sütit. Tudom, nem illik, de úgy éreztem, kilyukad a gyomrom, ha nem eszek valamit, és hát az előételről már így is lekéstem, nem volna valami kellemes, ha a süti is eltűnne mielőtt jóllakom...

Veronika és Sharlotte

Értem. - mondta Mary miután Veronika elmondta a történetet, hogy hogy kapta meg a levelét. Ez után mindenki rövid ideig tartó gondolkodásba merült. Mary körülnézett a nagyteremben. Kedv telve szemlélte a karácsonyfákat, és a boldogan táncoló embereket. Imádta a karácsonyt...
~ Talán mégsem megyek haza... - gondolta. - Most, az 1. évben itt szeretném tölteni... Látni, hogyan ünnepelnek a varázslók... Bár ahogy elnézem - állapította meg - pont olyan, mint a mugliknál...
- Szia, örülök, hogy megismertelek! - mondta Sharlotte-nak, miközben elment. Miután elkezdett táncolni, Veronika elmondta, ki a partnere, és sorra rámutatott egy pár emberre, majd röviden leírta, hogy ki kicsoda. Nagyon örült neki, mert így nagyjából tisztában van vele, hogy kihez, forduljon, milyen esetben, vagy ha valakibe belebotlik, legalább nagyjából tudja, ki is ő, vagy hasonló. Aztán meghallotta a kviddics szót, és felcsillant a szeme... Nem tudta miért, de az első pillanattól kezdve, mióta megtudta mi is az, rajongott a kviddiccsért... Egyszer még meg is lovagolt egy seprűt, már amennyire lehet az lovaglásnak nevezni... Először azt hitte le fog esni, de mikor elrugaszkodott a földtől, az felemelő érzés volt! És mi tagadás, 1. alkalomhoz képest nem is volt rossz, főleg, hogy addig nem is gondolta, hogy ilyet lehet.
Veronika még elmondta egy pár emberről, hogy ki is ő, és végül felajánlotta, hogy kérdezhet. Bár a kérdés, ami megformálódott fejében, nem éppen az volt, amire a felajánlás szólt, de biztosan nem bánja, hiszen ez egy nagyon egyszerű kérdés. Legalább is Veronika számára.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva. - Ami azt illeti, lenne is egy kérdésem, de az nem pont ide kapcsolódik. Hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a háza csapatába? És mikor van felvételi?

Veronika

Hamar választ kapott a kérdésére. Veronika elmondta a tudnivalókat. Kissé furcsállta, mikor kiderült, hogy vegyesen vannak a csapattagok, de nem is rossz. Barátságosabb a mérkőzés. Legalább is bizonyos mértékben, szerinte az.
- A hajtó. - adta meg a választ a kérdésre. - Mert már igen régóta nagyon jól tudok célba dobni. Elég sűrűn sikerül. Akár 50 méterről is. Bár meszebről nem megy valami jól... Remélem ez elég jó teljesítmény ahhoz, hogy csapattag legyek, ha csak csere is. - nézett aggódva Veronikára. Komolyan érdekelte a kviddiccsezés, és nagyon be szeretett volna kerülni valamelyik csapatba.
~ Olyan jó lehet kviddicsezni... ~ gondolta. ~ Repülni a magasban... A játék örömét élvezni... Versengeni... Ha gólt dobsz, a házak újjonganak... Persze ha elrontod, nem kellemes, de akkor is... Milyen jó lehet! Remélem, jelentkezhetek! És ha igen, be is kerülök! ~ hirtelen megrázta a fejét. Észre sem vette, hogy elkalandozott. Bocsánat kérően nézett Veronikára. De aztán látta, hogy a lány is elkalandozott egy kicsit, úgyhogy egy megkönnyebbült sóhajjal letudta a dolgot. Aztán ismét a lányhoz fordult:
- És... - kérdezte. - Hogyan is működik ez a dolog? A jelentkezés meg minden. Kérvényezni kell, hogy jelentkezhess? Bármikor lehet? Vagy van egy kitűzött alkalom, és akkor van rá lehetőség? Na és hol lehet megtalálni ezt az Ármint? - faggatta Veronikát. Mindent tudni szeretett volna.

Veronika és Áron

- Igen, ez tényleg nem volt szép tőle. - helyeselt Mary, Veronika panaszára.
- Rendicsek, akkor inkább majd küldök neki egy baglyot. Nem igazán tudom, mennyire tudnék Bogolyfalván tájékozódni... Mondjuk ha elég kicsi, talán menni fog, viszont én ismeretlen környéken simán eltévedek, bármilyen kicsi. Hmm, huszon éves? Akkor a nővéremmel egy idős lehet.   - Örült, hogy ilyen fiatal emberről van szó. Így nem kellett félnie a megszólítástól, hogy milyen stílusban beszéljen... Persze, az udvariasság nála alap, már amennyiben a társaság is az, de hajlamos rá, hogy ilyen apróságoktól is zavarba jöjjön. Viszont, ha a tesójával egy idős, megnyugodhat.
- Értem. - bólintott következő, mini kérdészáporának válaszára, ami, mint az összes többi, szintén hasznosnak bizonyult.
Veronika a táncosokról Maryre, majd megint a táncosokra pillantott, és egy, számára kissé hamiskás, mosoly terült szét arcán. Mikor táncolni hívta, ellenkezni akart, mondván, hogy nem túl jó táncos, és a ruhájában, pontosabban talárjában is kissé különc látványt nyújt. Végül azonban felülemelkedett a talár kérdésen, hisz, mint már korábban is győzködte magát ezzel, úgysem vett volna mást, és amúgy sem számít neki sokat a külsője, meg eleve azért jött, hogy jól érezze magát Veronikával. Ha ülve, akkor ülve, ha táncolva, akkor táncolva. És ami azt illeti, egy kicsit ő is kedvet kapott hozzá, ahogyan a többieket nézte. Hát akkor miért ne?
Mire ez a rövid ideig tartó gondolatmenet elért a végére, Veronika már rég elkapta kezét, és a táncparkettre vitte. Habár azzal nem igen értett egyet, hogy őt, Maryt felkérnék, de abban biztos volt, hogy Veronikát fel fogják.
Veronika táncolni kezdett. Bár az első 10 másodpercben kicsit feszengve, elég gyorsan felszabadult Mary is. Pár perc szórakozás, táncolás, nevetgélés után, meg is jelent egy srác, hogy felkérje Veronikát.
- Persze, szabad! - mondtam, és visszamosolyogtam. Bár a választ nem igen várta meg, ez nem zavart. Visszahúzódtam a táncparkettről, és néztem tovább a táncolókat.

Ármin

Miután Veronikáék táncolni kezdtek, nem sokkal egy fiú, Ármin jött oda hozzám. Az akiről Veronika mesélt.
~ Összetöri? ~ gondolta Mary. ~ Nagyon remélem, hogy Veronikáét nem fogja. Ő egy nagyon kedves lány, nem érdemes vele rosszban lenni, vagy megbántani.
- Persze. - mondta a felkérésre. - Legalább nem kell felkeresselek, vagy baglyot küldenem. - örült neki, hogy nem kell. Így legalább személyesen megbeszélheti Árminnal a dolgot, és mit ne mondjon, sokkal hamarabb lehetősége nyílt rá, mint azt remélte. Ennek nagyon örült.
- Szóval, - kezdte. - hogyan is működik ez a dolog? A játékszabájokat ismerem ugyan, de bevallom, még sosem próbáltam magát a kviddiccsezést. De persze már repültem seprűn! - tette hozzá sietve. - És egész jól ment. Meg célba dobni is tudok. Kétszer már a seprűről is sikerült. (Három próbálkozásból.) És amit láttam a kviddicsből, nagyon megragadott. Ezért szeretném kipróbálni, megtanulni, és ha megy, bekerülni valamelyik csapatba, ha mást nem, cserejátékosként. Van erre lehetőség? Van valami kiképzésféle, gyakorlás, vagy ilyesmi? Úgy értem kezdőknek, akik még nem csinálták. Bocs a lerohanásért. - mondta végül Mary. Rossz szokásai közé tartozik a fecsegés, akár áradozás, vagy panaszkodás, akár kérdés formájában.

Ármin

Mary megnyugodott, mikor kiderült, hogy a srác minden bizonnyal tényleg szereti Veronikát. Odanézett, és elmosolyodott. Lehet, hogy a srác alapvetően hülye volt, de jól néztek ki Veronikával.
- Hát igen, a baglyoknak is jár pihenő. - vonta meg a vállát mosolyogva Mary. A táncparkettre mentek, közben folytatva a beszélgetést.
- Igen. - bólintott Ármin megállapítására. Figyelmét nem kerüli el, hogy Ármin egyre jobban mosolyog rajta. Ilyen szórakoztató lenne? Az emberek gyakran szoktak mosolyogni rajta. Már akivel jóban van. Sose értette, ennek mi az oka. És rajta mosolyognak egyáltalán, vagy olyankor találkozik össze velük, mikor amúgy is jó a kedvük? Persze nem veszi zokon, akkor sem, ha nevetnek rajta, sőt, örül, ha megnevetteti őket, csak a 14 év alatt még nemigen sikerült megszoknia.
- Igen, azt megköszönném, ha megnéznéd. - mondja a felajánlásra. - Hogyhogy csapatmódosulások vannak? Mert nemsokára itt a vizsgaidőszak? - érdeklődik. Ha ez a helyzet, nincsen problémája vele, mert ő sokat tanult, úgyhogy ha bekerülne, bőven lenne ideje a gyakorlásokra, még ha napi 3-4 órásak is.
- Köszönöm szépen! - nem bírja visszatartani a vigyorgást, olyan boldog, hogy kipróbálhatja a kviddicset. A kacsintás is bátorítóan hat rá, ami a kérdéseket illeti, nem mintha eddig nem kérdezett volna.
- És ami a gyakorlást illeti, hogy van? - folytatja a nála szokásos kérdésáradatot. - Pontosabban mikor? Reggel 5-6-7-kor, az 1. tanóráig? És hogy szokott lenni a gyakorlás? Ott is te vezeted a játékot, vagy csak akkor kell, amikor élesben megy, a másik csapat ellen? És a gyakorláskor csak 7-en játszanak, vagy a cserecsapattal? - mindent tudni szeretett volna a legapróbb részletig, hogy minden jól menjen, mire odakerül, illetve minden tiszta legyen számára.

Katherine

Szép reggelre ébredt aznap, legalább is, neki az volt. Életében először volt lent Bogolyfalván. A cukrászdában még Veronikával is találkozott. Mostanra már visszajött a kastélyba. A kviddicsen járt az esze. Már alig várta, hogy eljöjjön a nap, amikor kipróbálhatja. Most, hogy visszajött a kastélyba, a folyosókat rótta tovább. Még a Bibircsókos Banya folyosóján is járt, és furcsa mód a portré alatt kedve támadt pihenni pár percig. De valahol hallotta, hogy az nem túl szerencsés, ezért inkább nemet mondott az egyre erősödő kísértésnek, és amilyen gyorsan csak tudott, tovább állt a folyosóról. Érdekes mód, ahogy távolodott a kanapétól, a képtől, és az egész folyosótól, úgy hagyott alább a kívánkozásaa pihenésre. A lába szinte magától vitte előre. Gondolatai össze vissza mászkáltak.
~ Jajj, olyan jó lesz, mikor kipróbálhatom a kviddicset. Milyen furi, hogy seprűn kell játszani. És hogy a seprűknek mennyi féle márkája van... Nimbusz, Jólsep, stb... Vajon az unokahúgom mit szólna, ha megtudná, hogy varázsló, azaz boszorkány vagyok? Minden titkom megosztottam vele eddig. Olyan furcsa, hogy ezt semmiképpen sem mondhatom el neki. Pedig annyit mesélhetnék neki... ~ szállt a gondolatfonál. ~ Tényleg! Lehet, hogy ő is varázsló, és jövőre megkapja a levelet, és mindent elmondhatok neki, és akkor együtt leszünk itt, és NAGYON jó lesz! ...Vagyis boszorkány. Miért is veszik ezt külön? Oké, a nemek megkülönböztetése, de a boszorkány kifejezés olyan, mintha gonoszak lennének. És a varázsló könnyebb is. Legalább is nekem jobban a nyelvemre jön... - miközben ezen rágódott, a lábai szép lassan elvitték a társalgóba, és karjai, vagyis kezei, kinyitották az ajtót. Mire magához tért, már a társalgó közepén állt. Körbenézett. Meglátott egy lányt, aki épp nem dumált senkivel, így úgy döntött, oda megy hozzá.
- Szia! - köszönt.

Leonie

Marynek előzetesen eléggé fárasztó, és hosszú napja volt. Ezért is olyan furcsa, hogy későestére felélénkült alvás helyett. Az ágyában mélázva hallgatta három szobatársnője szuszogását és horkolását. Ez persze cseppet sem zavarta, elaludni azonban képtelen volt. Forgolódott kicsit, nézte a plafont, vagy épp a különleges tulipánokat szagolgatta, ha épp kedve volt. Ha nem, akkor nem érezte az illatukat. Ez volt bennük a különleges: sosem hervadtak el, és ha akarta az ember, érezte az illatuk, bárhol is tartózkodott a szobán, illetve a külön bejáratú fürdőszobán belül. Ezen sokadik megállapítás után, Mary hirtelen felült az ágyban. Felvette karóráját, majd ledobta magáról a paplant, majd mezítláb elsomfordált edzőcipőéig. Halkan, hogy ne hallják meg szobatársai felhúzta, majd utána, elöl cipzáras, csuklyás pulcsijáért is benyúlt a szekrénybe, hogy felvegye, az ő méreténél nagyobb, bő és vékony pólóra, mely pizsipólóként funkcionált a rövidnadrágja mellett. Marynek télen-nyáron ez volt a megszokott éjjeli viselet. Na meg a hosszú pizsamanadrág, de az ritkábban, mert a rövidből több van. Csendben odalépett az ajtó elé, majd lélegzetvisszafojtva kinyitotta azt. Igen, egyszer ennek a napnak - illetve éjszakának - is el kell jönnie egy diák életében. Bár nem feltétlenül első évesen... Csak el ne kapja egy tanár, vagy prefi, és minden oké-zsoké lesz! Folyosóról folyosóra osont, minden sarkon, a befordulás előtt megnézte órája tükrében, tiszta-e a levegő. De csak a hallgatózás után, mint egy vérbeli profi! Na jó, az azért túlzás, hogy profi volna, eddig kispályás volt, az, hogy otthon oson le a konyhába éjnek évadján, nem tesz semmit. Na de ez, ez Mary életében nagydolog ám! Még csak nem is a Navinések konyhájába, hanem egyenesen a suli fő, manókkal teli közkonyhájába - mármint bárki által átléphető küszöbbel rendelkező konyhába - tart. Amiről százszázaléki pontossággal nem is tudja, hol van. Szerencsére útja során senkibe sem botlott bele, mert ha így lett volna... Ki tudja, mi lenne! Szép is volna, ha az év végén ki tudja, hány pontot veszítene a Navine az ő jóvoltából. Nem lenne túl kellemes, most, hogy úgy ahogy beilleszkedett. Útja végén szerencsére, sikeresen megtalálja, legelső próbálkozásra a konyhába nyíló ajtót, melyen nem rest betenni lábát. Azonban rögtön meg is lepődik rendesen, mikor a manók fölött valami mozgó, vörös loboncot pillant meg. Néhány másodperccel később már az is eljut agyáig, hogy az egy vörös hajú, jókedvű hölgyemény. Lábát földbegyökereztető ijedtség járja át a testét. ~ Jesszusom! Jaj, nekem lőttek, nekem befellegzett, a Navinétől minden pontot levonnak, a többiek megutálnak, sőt, ki is csapnak! ~ futott át az agyán kétségbeesésében. Lassan elkezdett hátra lépkedni, ám rögtön a másodiknál megcsúszott valamin, és egy rajzfilmbe illő jelenetet produkálva, égnek lendülő lábakkal terült el a földön. A fájdalom mellkasáig terjedt, nem kapott levegőt, és néhány pillanatra totálisan lebénult tőle.

Leonie

Nem várt egy helyzet. Először végig oson a kastély nagy részén, takarodó után, aztán a konyhába érve ott talál egy vígan táncikáló lányt, erre hanyatt esik. Egy igencsak sűrű napot követő, mozgalmas éjszaka elé nézünk. Mary fejében átvillant a gondolat, hogy talán mégsem volt jó ötlet a tilosban járásra vetemedni, de mégis az ellenkezőjéről győzködte magát. ~ Áh, de lehet, ha máskor jövök, elkapnak! És óriási baj lesz. Vagy inkább egyáltalán soha nem kellett volna rávennem magam erre? ~ kanyarodott át ismét a negatív szemlélő fázisba. Azonban nem sok ideje volt egyik nézetről a másikra váltani, mert a vöröske egy esés után rögtön fölé emelkedett, hogy megrázva őt, magához térítse. Amire nem igazán lett volna szükség, mert a pillanatig tartó bénulás ellenére, Mary tökéletesen magánál volt. Mary gyorsan kipattintotta összeszorított szemeit, így pont láthatta a plafont, mielőtt a lány eltakarta volna azt fejével, és az abból kinövő, rengeteg hajjal.
- Élek... Tök jól vagyok...! - mondta színlelt "minden a legnagyobb rendben van"-al, és elfúló hangon. Kicsit meglepte a lány reakciója, elvégre bármennyire is rosszul esett, ilyet még nem tapasztalt, hogy valaki ennyire megijedt volna.
- Gyilkos? Csak megcsúsztam, ha meg is halok, nem a te hibád! - vigyorgott, és szerencséjére már hangja is normálisan csengett, függetlenül a lány segítségétől, a felülésben. A lány következő mondatának hatását bizonyították kikerekedett szemei.
- Elföldelni? - kérdezett vissza, de a vigyora gyorsan vissza is vándorolt arcára. Nem bírta ki mosolygás nélkül, olyan viccesnek ígérkezett, úgy az egész helyzet.
- Öhm, nem köszönöm, nem vagyok fáradt. Épp ennek köszönhető, hogy most a körletem helyett, itt gubbasztok... Nyugodtan ugrálhatsz rajta, engem nem zavar, csak ne kapjon el valamelyik tanár vagy prefi. Akkor mindkettőnknek lőttek, és nem csak engem kell elföldelni, na meg nem neked... - húzta el kicsit a száját, miközben ő is felugrott, merthogy idő közben megszűnt a fájdalom. Szerencséjére, minél jobban megüti magát, a fájdalom annál hamarabb távozik a testéből. Valószínű, ha eltörné valamijét, egy percnél tovább nem is érezné, csak azt, hogy valami nem kóser...
- Mi? Jól vagy? Hol? Habár, szerintem nem tört el, legalább is reméljük. - kapja fel fejét. Kicsit ironikusnak találta a csonttöréses izémizét, mikor néhány másodperce pont ezen az úton járatta agykerekeit. Meglepte az is, hogy a lány milyen nemes egyszerűséggel kezeli a helyzetet. ~ Biztos csak viccelt! ~ intézte el magában.
- Mi az? Kakaó? Igen, kérek, köszi! Egy kakaót kérnék, köszönöm! - utolsó mondatát, már az odajövő manónak intézte, kinek hálából megsimogatta fejét. Mindig nagyon aranyosnak találta ezeket a kis lényeket, nagyon szerette őket.

Leonie

A vörös hölgyemény monológja, önkéntelenül is mosolyt csal Mary arcára. Jobban mondva, maga a vöröske. Ritka, hogy Mary egy ilyen jópofa, cserfes, és mégsem idegesítő emberrel találkozzon össze. Ennek persze kifejezetten örül, mert szereti az ilyen vicces embereket.
- Elsőként szólnék, hogy mikor bejöttem, a harmincból legalább öt-öt minket nézett. - közölte vigyorogva. - Másodszor pedig biztos hinnének, hiszen mi okod lenne meggyilkolni? Hisz ha kivizsgálnák a helyzetet, tudhatják, hogy csak megcsúsztam valamin. Na meg a fejem se vertem be, szóval... Mindegy, tény, hogy minden a legnagyobb rendben! - vigyorgott még mindig. Az ő szövege sem sikerült épp rövidre, bár ő vett közben némi levegőt.
- Na igen, mellettem nem unatkoznál halálodban sem! - villantott ismét egy jó széles vigyort. - De nem térek vissza szellemként, ez fix! - tette hozzá gyorsan, felemelve mutatóujját. Biztos volt benne, hogyha egyszer eltávozik az élők közül, nem tér vissza, soha többé. Inkább az örök megnyugvást választja, míg az idők végezetéig tartó kóborlást, létezést, még is semmisülést. Kísértet képükben azért térnek vissza a szellemek, mert félnek a halál utáni dolgoktól. Például a tisztítótűztől. De Mary egyáltalán nem fél, sőt!
Mikor a lány jelzi, hogy nyugodtan leülhet mellé, Mary nem rest elfogadni, a nem hangosan kimondott ajánlatot.
- Nem is azért, mert itt vagyunk, sokkal inkább mert ilyenkor - bök órájára - vagyunk itt.
- Komolyan? Tök jó lehetett éjszaka kint lenni! - csillan fel a szeme. - Bevallom, eddig még nem kaptam büntetőmunkát. Mondjuk, eddig nem is csináltam semmit, amivel kiérdemelhetném... Vagyis nem tudok róla... - húzta el a száját. - Na, azt el tudom képzelni! - nevetett. - De legalább nem kell figyelni a szövegre, csak hogy betűről betűre ott legyen, de nem kell bevágni, szóval lehet közbe dumálni. Vagy ha tilos, gondolkodni minden féléről... - vont vállat. Végül is, el lehet tengetni valamivel az időt ilyenkor is. Vagy űber gyorsan dolgozni, hogy hamar készen légy. ~ Jesszusom, Mary hova gondolsz? Még hogy ennyire odatedd magad a büntetőhöz... Mi bajod neked? ~ Hangosan felnevet saját gondolatain, anélkül, hogy ezt észrevenné. A manók is felé pillantanak, de ő nem érti miért, olyannyira megfeledkezik magáról.
- Jaj, nem is kell, el tudom képzelni! - vágja rá gyorsan, persze eszében sincs maga elé képzelni a lány kék, zöld, vagy épp lila foltos fenekét.
- Á, szerintem addigra kutya bajod sem lesz. - legyintett. - Persze ha mégis, nos... Á, nem biztos nem! - nevetett megint. - Mi történt? Kiömlött a kakaó? - kissé meglepődve, de még mindig mosollyal arcán néz a hátradőlő lányra. - A bálba? Nem hiszem... Nem tudom. De ha mégis, nem fogok bepasizni az tuti, még csak párom sem lesz. Nem mintha akarnék. Tudod, nem az én világom ez a Valentinnapozás. Szeretem a szerelmet, de ez egy kicsit túlzás, szerintem. Mondjuk nekem nem jutott eddig belőle, amit nem is bánok, sőt! Na és te? Mész? Van párod, esetleg jelentkező? Vagy akár kiszemelt? - fordul a lányhoz, miután megköszöni a manónak a friss és meleg kakaót, amit nem habozik megkóstolni.

Leonie

Igen, valóban nem tehetünk róla! - helyesel dacos képet vágva. - Habár, én nem a szomjazás, vagy éhezés miatt tévedtem ide... Egyszerűen csak képtelen vagyok elsajátítani az alvás művészetét, ezen az éjszakán. Ennek okán gondoltam, itt létem alatt először, rosszalkodok egy kicsit, és elhagyom a házam körletét. Végül is, nem ártok ezzel senkinek sem, ugye? Magamon kívül persze, feltéve, hogy elkapnak. - húzta el kicsit a száját, majd rápillant a lányra. - Bevallom, a Navinés konyhában még nem volt szerencsém kakaózni. Csak sütizni, de azt is én csináltam. Ami az ittenit illeti, tényleg Isteni! - kortyol bele a gőzölgő italba, a mondat közepén. - De nem vagyok biztos benne, hogy szeretettel csinálnák a manók. Inkább muszájból. Ösztönösen azt teszik, amit a fölöttük álló főnök, illetve olyan emberek, akiket ki kell szolgálniuk, mond nekik. Habár ki tudja, lehet, hogy itt konkrétan olyan manók vannak, akik nem csupán muszájból, sokkal inkább szeretetből teszik meg, amit kérnek tőlük. Nem tudom. - vonja meg a vállát. Bár inkább azért veti fel ezt a lehetőséget, nehogy megbántsa a lányt, ezzel egyetemben ugyan ő maga is valószínűnek tartja, előbb megtett állítását.
Mikor Mary elröhögte magát, Leonie ijesztően közel hajolva hozzá, intette csendre a maga módján. Igaz, Mary még egy darabig vigyorog, de már abba hagyta a nevetést. Igaz, már fogalma sincs róla, mi szórakoztatta ennyire, öt másodperccel azelőtt. A téma azonban fordulatot vesz, így nem kell különösebben gyötörnie magát, hogy ne vigyorogjon.
- Én is biztos kiosztanám magam rendesen, egy jó kis büntetés előtt. Mondjuk, átnézetném a könyvtár összes polcrendszerét, hogy minden könyv jó helyen van-e... Bár az túl egyszerű... Inkább letisztíttatnám a könyvtár összes polcát, és minden könyvet meg aktát pontosan rendeztetnék el, és ha végeztek, le is ellenőriztetném. Nem túl nehéz ugyan, de sok időt elvesz, és unalmas is. Mindegy, van más büntetési lehetőség is, kitalálok valamit... Oké, leszek én is prefi! - fogja meg ő is a lány karját. Igaz, csupán fantáziálgatnak, de egyszer, a jövőben, tényleg nem lenne rossz prefinek lenni...
- Én tudok gonoszul kacagni! Régebben kifejlesztettem pár módszert! Egyszer, egy amatőr horror filmben, én voltam a gonosz kacaj a háttérben! - vigyorog. Ez tényleg így volt. És bár tényleg amatőrre sikeredett, azért jónak jó volt. Érdekes emlékeket ébreszt Maryben az a film, ha rá gondol...
- Hahahahaha... - mutatja meg a lánynak, mit tud. Jó ízű, ideg tépő, hűvös, mély. Ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a "produkciót".
- Mivel még nem jött, se szőkén, se lóval, se sehogy sem, erre nem tudok válaszolni. - vonja meg a vállát mosolyogva. - Amúgy értem, mire gondolsz. De nem kell meglegyen az eleje is, illetve de, de nem feltétlen a fulladás, vagy száz évig alvás kell hogy legyen a bevezető. Mindenkinek saját meséje van, vagy épp lesz, és lényegében mindig máshogy. - tűnődik el. Néha jó lenne ismerni egyesek történetét. A lány ismételt hirtelensége azonban kizökkenti mélázásából, mielőtt különösebben elmerülhetne benne. Ezt persze szemernyit sem bánja. Élvezi a vöröske társaságát, és stílusát. A hölgyemény következő mondatai kicsit meglepik, de mikor folytatja, elmosolyodik, a lány arcát fürkészve. Úgy tűnik a lány hamar rájött, hogy nem ez a szerelem lényege, és hogy alapvetően, ez nem egy célravezető dolog. Ez pedig különösen tetszik Marynek.
- Medvéd? - hökken meg. - Minek neked medve? Mire célzol ezzel? Nem értem. Igazából, most először nem értem, hol itt az összefüggés... - tűnődik el hangosan, szemöldök ráncolva.

Erkélyesek - Adri, Leonie, és srácok, ha jöttök, na meg a Javasbácsi
Előzmény: Erkély

Nem mondható esemény mentes napnak a mai Mary számára. Épp elég izgalom, hogy kikecmergett a Navine körletéből az órákon kívül, nem hogy ilyen közelről végigélvezhessen egy addig ismeretlen, tini-szappanopera jelenetet. Merthogy idő közben biztossá vált: Ez nem csak szappanoperaszerű, ez egy szappanopera. Habár ehhez eddig sem fért kétség. Egy élettel teli lány, aki megcsalással vádolja háztársát, ki ezek szerint több annál, mikor hirtelen betoppan a képbe két másik, kik előbb okoznak fájdalmat, minthogy kérdeznek. És ez még semmi, ugyanis egy másik fiú is érkezik, ki úgy véli, járnak az először említett hölgyikével. Idő közben az állítólagos megcsaló lelép a színről, mikor is kezdetét veszi a szeretlek-nem szeretlek vita, kicsit más párbeszédi megfogalmazásokkal. De nem telik belé sok idő, a kiviharzott fél úgy dönt, visszatér. Perceken belül pedig a fölösleges ötödik, illetve Mary, kap is a fejére, nyakába, hátába, kicsit még a lábára is. Egészen pontosan valami trutyit, mely fagyasztó érzést keltő hatása ellenére égési, és húzós fájdalmakkal jár. De ha csupán ennyi volna a probléma, Marynk hálát adna az égnek, de sajnos ennél egy cseppet drasztikusabb a helyzet. Ezt ildomos így érteni, ugyanis a kis Navinés szó szerint elkezdett zsugorodni, és még a nagy, korábban trutyit tartalmazó fémvödör is kinyilvánította nemtetszését fejének, mi nincs túlontúl jó hatással se a lány közérzetére, sem pedig látására.
- Nem hiszem, hogy ők voltak... Várj, mi az, hogy pont velem? - kérdi meglepődött arcot vágva Adriót. Igyekszik bármire odafigyelni, és összpontosítani, ami eltereli figyelmét a fájdalomról, meg a hülye trutymó érzékeléséről. Ennek érdekében pedig képes a legapróbb csekélységen is fennakadni. Érzi közben, hogy valami nincsen rendben vele. Valami baj van, de az a baj nem a trutyi, és fájdalom, hanem... ~ Miért érzem úgy, hogy alacsonyabb vagyok? Miért kezdett el nőni körülöttem... Minden? Á, biztos csak káprázik a szemem! ~ A gondolatmenet végén hevesen megrázza fejét, összeszorított szemekkel. Mikor pár másodperc múlva kinyitja, hiába égeti bőrét a ragadós valami, a hidegség érzése mégis elnyomja azt az ijedtséggel karöltve, és remegni kezd.
- Miért vagytok nagyobbak vagy húsz centivel!? - néz körül ijedten. Nem lehet ilyen mértékű hallucinációja... Vagy mégis? Még jobban megüthette fejét az a vödör, mint sejtette...
- Igen, tudok jönni. De siessünk, mert nem tudom pontosan, hol is van, és... Istenem, én összemegyek! - kezd pánikolni, és sietve kirohan az ajtón. Együtt mennek hát tovább a gyengélkedő felé. Mary már-már rohan, közben fokozatosan veszítve méretéből. Semmi kedve véglegesen elfogyni, mégis egyre kisebb, és kisebb lesz. Mire végre eljutnak a gyengélkedőig, már csak nyolcvan és hetven centi között van a mérete, azonban trutyi már alig fellelhető rajta. A fájdalom kezd múlni a zsugorodással egyetemben, és a hangja is vékonyodik. A végére igazi kis törpe lesz belőle. Vagy semmi... Épp ezért, minél előbb be kéne jutni a gyenguszra vezető ajtón.
- Kinyitná valaki? Nem érem el a kilincset... - szólal meg, mint aki magába eresztette volna három, héliummal felfújt lufi tartalmát.

Erkélyesek + Javasbácsi

Mikor odaérnek, Leonie nyitja ki az ajtót Mary előtt, hogy aztán beessen rajta. Mary épp megkérdezné, jól van-e, de mikor látja, hogy minden rendben, inkább beszalad.
- Jó napot! - kiabál ő is, kicsit talán vékonyabb hangon, pusztán udvariasságból. Mert hát, a gyógyító is ember, ahogy mindenki más is, aki bent van - ha vannak bent egyáltalán. A vöröske Maryhez intézett szavai, nem kicsit lepik meg a lányt. Nagy kerek, és megilletődött szemekkel néz, a per pillanat nála jóval magasabb Leonie-re. Nem tudja hova tenni a lány szavait, és először szentül hiszi, hogy csak viccel. Az újdonsült manócska azonban nem látja jelét a lányon, hogy ne gondolta volna komolyan.
- Inkább kihagynám. - nyel ijedt képpel Leonira meredve. Egyszerre lepte, és ijesztette meg lány. Kicsit abszurdnak tartotta, önmagában azt, hogy pici marad, nem hogy a lány játékaként élje le életét. Vagy minek lehet nevezni egy manóméretű lányt, aki nem is hozzátartozó...
- Nem tudom... De inkább ne próbáljátok ki. - vonja meg a vállát a vöröske kérdésére. Leonieval ellentétben, Adri láthatóan nem próbálná ki. Mikor a szőke is felteszi maga érdeklődő mondatát a trutyi jelenlegi minőségéről, Mary csak a fejét rázza. Nem igen hiszi, hogy ez az izé képes volna megkeményedni, illetve megkötni. Elvégre nem cementről, vagy műanyagról beszélünk. Legalábbis remélhetőleg. Nem volna édes dolog, ha a méretvesztés mellett még olyan kemény izé is lenne rajta.
- Igen, de csak kicsit. - ereszt meg egy röpke vigyort Adri felé. A fájdalom szűnni látszott, ahogy a lány egyre kisebb és kisebb lett. A lányt meglepi Adria kedvessége, de megnyugodva fújja ki a levegőt, mikor az hátrébb lép tőle. Kicsit ijesztőnek hat - egyelőre -, ha a szőkeség kedves.
Ekkor betoppan a gyógyító, illetve a javasbácsi. Angolul köszön, így Mary épphogy érti, mit mond. Nem igen tud angolul, más nyelven meg még annyit se. ~ Istenem, ezt jobban át kellett volna gondolnom! ~ Nyel egy nagyot, miközben gyomorgörcse szép lassan erősödni kezd. ~ Csak most segíts meg! ~ Még keresztet is vetne, de nem akarja, hogy feltűnjön a többieknek. No nem azért, mert szégyelli, inkább azért, mert nem akarja, hogy megtudják, fél. Pontosabban, hogy mitől fél. A férfi felcsillanó szemei meglepik a lányt, és mikor a férfi felteszi a kérdést, Mary kissé a lányok irányába fordítja fejét, szemét továbbra is a férfin tartva.
- Öhm... Tud valamelyikőtök angolul? - kérdi, kissé félve. Érzi, hogy ezzel most nagyon le fog bukni, de per pillanat ez nem igazán érdekli. Nincsen kedve bogárméretűként leélni életét. Vagy elfogyni...
Ekkor már Ron is betoppan a helyiségbe. ~ Nagyon félt? Azért annyira nem nagy a baj. Ugye? ~ A lány nem tudja, sírjon-e, vagy nevessen. De már annyira szétveti az ideg, hogy akaratlanul is elkezd idiótán vigyorogni. Nevethetnékje van az előtte lebegő képtől, hogyan is nézhet ki így, ilyen picikén. És az, hogy nem tudja, ilyen marad-e, pedig megint csak vigyori hatást vált ki belőle. Tudniillik, ha ideges, nevetnie kell, akárcsak ha mérges, vagy jókedvű. Elég érdekesen van összerakva arcmimikája, meg kell hagyni.

Embörök

Leonie teljesen belelkesül, mikor kiderül, hogy a gyógyító nem szimplán férfi, ennek tetejében indián. Az apró Mary ki sem szúrja, míg Leonie nem említi, illetve teszi föl a kérdést. ~ Jé, tényleg! Most hogy mondja... ~ Kerekednek ki a szemei hangyányit. Tényleg elég érdekes, de fölöslegesnek tartja a rákérdezést, hisz a javasbácsi úgy sem érti meg. Mary meg alig tud angolul, s habár tudása talán kiterjedne a kérdésre, fogalma sincs, hogy mondják az indiánnak. Beégni meg nem szeretne. Legalábbis egyelőre. Mert nagyon úgy néz ki, hogy perceken belül kiderül a turpisság, mi szerint nem is angol. Ismét nagyot nyel, szinte már reflex szerűen, hisz egyre jobban fél. Ezt viszont igyekszik leplezni, s eddig elég jól megy. Legalábbis az idióta görcsös vigyorra való hajlama még nem jelentkezett, elpirulni nem szokott, nem is érzi, hogy égne az arca. Kicsit leizzadt, de annak - javarészt - a futás az oka. A tenyere izzad még, de az egyrészt nem látszik, másrészt neki, mióta az eszét tudja, folyton izzad. Kivéve, ha teljesen kifeszíti, no de azért annyira nem érdekli, hogy vegye a fáradtságot.
- Köszi. - biccent, picit még mindig furcsállva Adri rendességét. Ezt tényleg nem szokta meg a lánytól, de igazság szerint így, hogy kezdte felfogni ép ésszel a lány szavait, egészen jól esett neki. Eközben Leonie is fáradhatatlanul járatja száját, mi cseppet sem zavarja Maryt, sőt, ellenben igen csak nagy meglepődéseket termel, vele együtt egyre kisebbre zsugorodó agyacskájában. Egyre nagyobbra tágulnak szemei, ahogy a vöröskét - illetve számára lassan vörös óriást - hallgatja.
- Woodoo? Minek kellenének neki woodoo babák? Ő gyógyító, nem másokat szenvedtető őrült, sötét mágusféleség. Azon kívül, szerintem az indiánoknak nem szokásuk woodoozni. Mondjuk, ezen téren egyáltalán nem vagyok otthon, ez csak saját vélemény... - teszem még hozzá, biztos ami biztos. Tovább hallgatva a lányt, Marynek lassan ki is esnek szemgolyói. Igazán megrökönyödtetőek a hölgyike száján kibukkanó szavak.
- Bocsi, de kétlem, hogy áldozatot kéne bemutatni. És ha igen, inkább maradok törpe, minthogy bárki szíve odavesszen, de komolyan! Régen amúgy is mindig törpe akartam lenni... - von vállat, egy erőtlen vigyor kíséretében. Adri sem rest megszólalni, ami talán még jobban meglepi az újdonsült törpét.
- Mi a baj a szíveddel? - kérdi aggódva, nagy szemeket meresztve a lányra. Ezután Leonie a javasbácsi háta mögé "lopózik", hogy megszemlélje a bácsi haját. Maryt ez már nem nagyon érdekli, hiszen gyakorlatilag elárulta magát. Teljes tudatban, hisz tisztában volt vele, ha rákérdez, rájönnek. De már úgy volt vele, szobatársainak úgy is szólna, Leonie mással van elfoglalva, a javasbácsit meg bizonyára nem ez érdekli Mary. Illetve, nem ezért.
- Na igen... Elméletben... - mondja elfúló hangon Adria megrökönyödöttségére. - Gyakorlatban ellenben Magyar. - folytatná is, de ekkor észreveszi, hogy Ron jött be a helyiségbe, és lányt meglepi Adri ezt követő hirtelen kirohanása.
- Nyugi Adri, Ronnal tényleg barátok vagyunk és kétlem, hogy ő ön... Várj, mi? - a lány tudatáig későn jut el, mit is mondott pontosan szobatárnője. De abban biztos volt, nem sokan hallhatták ezt tőle, és az az igazság, jó érzéssel töltötte el. Különösen azok után, hogy kiderült, hazudott. Mindenkinek hazudott. Kivéve talán egy embert, de ő sem tudja a teljes igazságot - és valószínűleg nem is fogja senki, legalábbis míg nem rendeződik a dolog. Meg amúgy is el akarta mondani a szobatársainak, hisz azért mégse élhet le gyakorlatilag hét-nyolc évet mellettük, a nélkül, hogy ne szólna. És minél tovább halogatja, annál nehezebb lesz a vallomás.
Ez után Zsót is betoppan, hogy kirángassa Ront, hadd hadakozzék vele tovább. Alapvetően - főleg ha nagyobb lenne - nem szívesen hagyná, de most túl sok minden van, mi lefoglalja.
Miután a srácok eltűntek a gyengélkedőből az ajtó elé, a Javasbácsi jön, és csak úgy rácseppent valamit Mary fejére. A kis - nagyon kis - Navinés nem húzódik el, nem fél, kíváncsian várja a fejleményeket. Tudja, a gyógyító csak a dolgát végzi, bár a zsugorodáson kívül, nem igen ért semmit a férfi szavaiból. Meglepődve tapasztalja azonban, hogy a  folyamatos méretvesztésnek vége, és leragadt harminc centinél.
- Tyű, köszönöm szépen! - mondja a javasbácsihoz intézve szavait, kivételesen angolul, mert ennyit még tud. Ez után a bácsi visszavonul a szekrényhez, tovább keresgélve. Mary azonban nagyon szeretne tisztában lenni a szűk szavú férfi mondatainak tartalmával, és erre csak egy lehetőséget tud.
- Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem jól jönne egy tolmács. - sóhajt egyet, majd megint nagyot nyel, és, kissé elmélyített hangon, hogy meg ne süketüljenek, kikiált, hogy a fiúk meghallják.
- Hé, srácok! Bocs, hogy megzavarom a hadakozást, de jól jönne egy tolmács! Tudsz jönni, Ron? - üvölti jó hangosan, úgyhogy hiába kicsi, lehetetlen, hogy a fiúk meg ne hallják. Tisztában van vele, hogy a fiú, Ron ténylegesen angol, ellenben a lány még nem említette meg neki származását, így nem is kerülhet bajba, ha felkéri tolmácsnak. Előtte nincs mivel lebuknia, ahogy Zsolt előtt sem.
Ezután a gyógyító visszatér, megint magyaráz valamit, amiből annyit ért, hogy innia kell abból a nagy fiolából. Ekkor a bácsi felemeli Maryt, és a lány segítséggel engedelmesen iszik az italból. Vár, hogy történjen valami, azaz nőjön meg. De hiába vár, nem történik semmi sem. Végignéz a helyiségben lévőkön, kérdőn tekint a javasra, de csak nem akar megnőni. Nem mintha ez bármit is segítene. Most kezdi csak frusztrálni, hogy ilyen irdatlan pici, és ekkora óriások veszik körül. ~ Nekem annyi! ~ Teszi meg magában a megállapítást, és egyre jobban reménykedik, hogy a gyógyító nem adja fel, és visszanöveszti a kis Navinést. Nem mintha félne a jelenlévőktől, vagy ilyesmi, de azért na.

Tanévzáró, na meg a nyitó - Tika és Eric

El is húzott az első tanéve a Bagolykőben, s mintha az nem is lett volna, úgy érkezett el a következő. Na jó, ez így nem teljesen fedi a valóságot, sok felejthetetlen dolog történt Mary első évében, többek között olyanok, mik gyökeresen megváltoztatták életét. Az az év igazi furcsaságok halma volt. Ami megint csak különös, hogy a legszokatlanabb az, barátokat talált. Igaz barátokat, akik nem veszekednek vele, akik nem használják ki, és akik nem az "egyszer a barátod vagyok, egyszer nem" kategóriába tartoznak. Ennek Mary szívből örült, és boldogan tért vissza az iskolába, immáron lényegesen több magabiztossággal - habár abból most sem volt sok -, mint tavaly, mikor fogalma sem volt, ez hogyan is zajlik. Bár, mint az előző évben minden nap, most is sok új arcot látott. De ez nem csoda, amekkora ez a suli, az lenne az abszurd, ha nem látna minden év minden napján legalább húszat. Ha nem többet...
Nem régen érkezett meg, csupán tegnap reggel. Már tűkön ülve várta, hogy összefusson barátaival, elérkezzen ez a csodás nap, és megkezdődjék a tanév. Nem mintha nem hiányzott volna a családja, szó sincs ilyesmiről, de azért mégiscsak na! Szerencsére az idő gyorsabban telt a szokottnál, és, számára legalábbis, hamar elérkezett a várva várt évnyitó napja. A diákok és tanárok a nagyteremben gyülekeznek, így természetesen Mary is oda megy. Kicsit korán érkezhetett, nem sok diák van még jelen, tanárok közül hirtelen egyet sem szúr ki, és a bent lévő tanulók sem vannak még a helyükön. A hangzavar a hiányos létszám ellenére sem kicsi, mindenki beszélget, ahogy egyre beljebb megy, elkap egy-két érdekes mondatfoszlányt is. Haladás közben jobbra-balra tekint, hátha ő is kiszúr egy ismerőst, szívesen beszélgetne ő is már valakivel, akit úgy ahogy, de ismer. Persze az ellen sincs kifogása, ha egyelőre még nem tudja, kicsoda, csak hadd dumáljon, erre várt már egész nap!

Évnyitó-záró, Tika és Eric
Bocs, hogy ilyen későn írtam, teljesen elfelejtettem. ^^"

Hiába nézelődött, vizslatta a népet, nem igen látott ismerős arcokat. Olyat legalábbis nem, akivel jó, illetve beszélőviszonyban van. Nem zavartatta azonban magát, leült a Navine asztalához, és várt. Az ajtó felé pillantgatva kémlelte a termet, díszeket, elrendezést, és diákokat. Nem kellett sokáig egyedül ücsörögnie, nemsokára lehuppant mellette valaki egy üres helyre. Mikor odapillantott, Sharlotte-ot vélte felfedezni. Széles vigyor terült szét arcán a lány láttán, örült az ismételt találkozásnak.
- Szia! Ó, nekem nagyon jól. Nagyon örülök, hogy találkoztam a szüleimmel, meg tesómmal, jó volt velük. Anyum is alig kiabált apummal, ami kész csoda, hisz korábban szinte napirenden volt minimum két-három ilyen alkalom... Mondjuk, lehet azért nem, mert végre készen van konyha. A házunkban nem sok minden változott, de ami igen, az nagyon. Számomra legalábbis... Voltunk még a nagyszülőknél látogatóban, irtózatosan jó volt! Még Morzsit is vittük, a kutyánkat, de még az axikat is! Mármint, a két gőténket, azaz axolotlunkat. Bár kicsit megviselte őket a helyzet, de túlélték... Rengeteget meséltem nekik a Bagolykőről, mindenről beszámoltam, amiről úgy gondoltam lehet! Ó, de te is mesélhetnél, neked hogy telt a szünet? Voltál valamerre? Milyen volt? - tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, mennyit beszélt. És ez még kevés ahhoz képest, amennyit eleve szokott. Mióta itt van a Bagolykőben, igyekszik visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel. ~ Ahhoz képest, hogy a Navinések milyen szűkszavúak, elég lepcses szájú vagyok. Mondjuk, könnyen meg is lepődök bármin, és eléggé tudnak zavarni mások ügyes-bajos dolgai is, már ha van hozzá közöm. Na mindegy... ~ fut át az agyán, egy szájhúzás, és némi lágy fintor kíséretében.
Nemsoká jött az igazgató beszéde is, amit figyelmesen hallgatott végig, és a tapsviharokból is kivette a részét. Majd miután a finomabbnál finomabb ételek is megjelentek az asztalon, szedett magának ebből abból. Pár falat után azonban ismét Tikához fordult.
- Jó étvágyat! Min merengsz amúgy? Úgy látom, mintha teljesen másutt járnál... - mosolygott. Nem sértésnek szánta, csak kíváncsi volt, merre kalandozott a lány. Persze csak akkor akarta tudni, ha van bármi köze hozzá, vagy Tika szívesen beszél róla.

Leonie

- Hát, igen, egy kicsit. Nem sokfélét, de amit igen, az finom. Szerintem legalábbis. – gondol vissza a csokis sütire, amit még szobatársainak csinált. Pillanatok alatt bekúszik a torta is, amit Sharlotte-al ütöttek össze. Igen, az felejthetetlen, sőt jövőváltó élmény volt, persze ez már nem konkrétan a sütinek köszönhető. Habár, ahogy nézzük… Persze igaz, azt a sütit nem egyedül csinálta, és a lány nélkül kicsit elveszett is lett volna, de végül is összejött a dolog, és már egyedül is elboldogulna vele.
- Jó, benne vagyok! – vigyorog a lányra. Eddig nagyon szimpatikus neki a vicces, és életvidám hölgyemény, akkor pedig biztos süti csinálás közben sem lankadna a kedve. Ami az egészet mókássá teszi, a móka szeretettel van telítve, a nélkül pedig nem jó a süti.
- Hmm… Ez nem egy rossz ötlet! De héj! Akkor már szervezhetnénk egy nyílt napot, ahol lehet versengeni, és ott osztogathatnánk. Tök jó lenne! Vaaagy lehetne nyílt éjjel! Akkor bulisabb lenne az akadályverseny. Mert arra gondoltam. De lehet párbaj is, ezt majd a résztvevők eldöntik, lehetne választani, vagy minden részt venni… Meg mindenféle játék! – sorolja lelkesen hirtelen jövő ötleteit. Végül is, nem lenne olyan rossz egy ilyen nyílt nap… Vagy éjjel. Vagy legyen nyílt huszonnégy óra? Az még jobb lenne! Ráadásul legálisan csavaroghatnának éjjel a szabadban… ~ Hű, ha Leonienak tetszik az eddigi ötlet, felvetem ezt is…~ határozza el magában.
- Akkor valami olyan kellene, hogy nem lesz ideje unatkozni a „bűnösnek”, és akkor az lesz a legjobb bünti a világon – két tekintetben is. – kezd el most már ezen tanakodni. De viszonylag elég hamar elveti ezt a gondolatszálat, helyette inkább bemutatja a vörösnek kacaj-tudományát.
- Tetszett? Örülök, ha megfelelő! – vigyorog a vállveregetésre, és reakcióra. Igazán örül, majdhogynem mindig ilyen reakciót várna, bár nem mindig kapja meg. De arra rájött, hogy bizonyos röhögésformáktól a nővére frászt kap, szóval ha zavarja, csupán nevetnie kell, ezzel egyszerűen kiűzve testvérét a szobából.
- Saját? Na, halljuk! - néz vigyorogva a vörösre, és feszültségmentesen bár, de figyel. A hölgyike mutatványán csak mosolyog, és nagyon élvezi a mókás előadást. Mikor Leonie elérkezik a darab végére, Mary lelkesen - és jó hangosan - tapsolni kezd.
- Bhravó, bhravó, bhravisszimóhóóó! Ilyen tökéletes előhadást még nem látott a világ, mily' megthisztelő, hogy khegyed épp szerény szhemélyemnek vhólt kedvhes bemutatni! - dicséri az elődást, francia akcentust utánozva, teljes odaadással és elragadottsággal.
- Ighen, bizonyhára az vólna. - helyesel bólintással, még mindig az akcentust használva.
- Szeretem a medvégtet, ig... Mármint, igen, a medvéket. Igen. Szóval igen, szeretem őket. - bólogat hevesen. - De az nem nagy kicsit? És ugye nem élőt akarsz, csak plüssöt? Azt be tudsz szerezni szerintem eeeekkorát is... - mutatja ő is a mértéket. A következő kérdésre csak a fejét rázza. - Nem, nekem csak egy kis plüsskutyám van, amit még a nővéremtől kaptam pár éve. - adja meg a választ, és felhörpinti maradék kakaóját. Mivel kérne még, odaszól egy manónak, hogy csináljon még neki - persze szépen kéri, az illem az fontos. Miután megkapta a gőzölgő italt, és megköszönte, ismét a vöröshöz fordul:
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még nem vagyok álmos, és igazából te se tűnsz annak. Szerinted mit csináljunk? - érdeklődik. Egyedül maradni nem szeretne, így reméli, Leonie nem tervez visszamenni a körletébe, egyelőre legalábbis.

Nyitóbál – Adria, majd egyedül
Ruha

A napja majdhogynem csak a semmittevéssel telt. Feküdt az ágyban, ült, az asztalnál firkálgatva, vagy épp egyik faltól a másikig mászkált. Törte a fejét, vajon hogy lesz, mint lesz, számba vette a szerinte összes lehetőséget. Belegondolt abba, milyen lesz, ha netalántán mégiscsak sikerül bejutnia, ha esetleg összejön. Azt is elképzelte, milyen lesz ha nem – ez utóbbit többször is.  Reménykedett nagyon, ugyanakkor igyekezett nem beleélni magát a dologba. Egyik pillanatban azt mondogatta, biztos nem sikerül, ugyan akkor mosolyogni kell, és élvezni, hisz úgyis tudja előre, fel van készülve, a többieknek pedig örülni kell. Másik pillanatban, hogy sikerülni fog, mert muszáj, egyszerűen muszáj! Lassan már kibírhatatlan számára a várakozás, mindjárt kétségbe esik. Ennyire még sosem izgult, és talán soha nem is fog. Mágustusa… Ez mégis nagydolog!
Lassacskán ugyan, de elszáll a nap Mary számára is. Azon kapja magát hirtelen, hogy az ágyára ki van készítve a nővére által küldött ruha, ő pedig készen áll, hogy felvegye. Haját sebtében csinálja meg, és azon filózik, a ruhát, vagy a dísztalárt válassza-e. Azért mégiscsak egy szoknya a másik… Igaz, hogy hosszú, és nem is néz ki rosszul. Végül elhatározza, hogy kivételt tesz ezen kivételes estén, és felölti magára a sötét, csíkos ruhadarabot. Sminket egyáltalán nem tesz fel, nem tartja fontosnak, és rühelli is. Egy egyszerű kis balettcipőre emlékeztető fekete lábbelibe bújik, majd mikor minden aprósággal elkészül, szobatársához, Adrihoz sétál.
- Adri, lenne kedved velem jönni a Nagyterembe? DÖK-ös vagy, úgy is mész, és gondolom, neked sincs kedved odáig elbaktatni egyedül. Nekem legalábbis nincs. – És tényleg nem. Oké, hogy eddig sem volt egyedül, de nem kereste a lányok társaságát, most már azonban egyáltalán nem volt kedve egyedül lenni, és még mindig kattogni a közeljövő eseményein, sőt! Nagy örömére Adri rábólintott kérésére, mi szerint mennek-e együtt. Amennyiben szükséges, megvárja míg készen lesz mindennel, hogy aztán ketten induljanak el a Nagyterem felé.
- Mond csak, milyen érzés DÖK-ösnek lenni? – érdeklődik mosolyogva a szőkeségtől. Persze tudja, hogy nem egy nagyszájú hölgyemény, sokkal inkább szűkszavú, mégis szívesen beszélgetne. Nem csak figyelemelterelés céljából, amúgy is szívesen társalog a lánnyal, meg eleve fel akarta tenni egy ideje a kérdést.
Lassacskán célt érnek, a Nagyteremben elválnak útjaik. Míg Adri tovább sétál, Mary helyet foglal a Navine asztalánál. Mihelyt elhelyezkedett, erős félelem fogta el, mi csak erősödött, mihelyt az igazgató belefogott beszédébe. ~ Csak ne éld bele magad! Nem szabad! Ezt az egyet nem. ~ vízhangzott fejében a parancsszó. Igyekezett is eleget tenni ennek, kisebb-nagyobb sikerrel. Tekintetét az igazgató úrra szegezve figyelt feszülten, a neveket várva. ~ Bianca! Igen, gondoltam, hogy ő bekerül. ~ gondolta, magában mosolyogva. Örült a lány sikerének, hisz nagyon megkedvelte. Tovább figyelt, míg az igazgató úr felsorolt további hármat, majd… Hirtelen úgy érezte, mintha ereje szétfoszlana. Egyszerre lett teste könnyű, és nehéz, hirtelen csak fapofával bámulta az ősz szakállú, pocakos pasast, aki minden vacsorán a tanári gárda kellős közepén ült, és ki tudja miért, az ő nevét engedte ki száján. Beletelt néhány másodpercbe, míg magához tért, oda csetlett-botlott Amirához, hogy rátehesse ruhájára a kitűzőt. Még a puszit is elfelejtette viszonozni, úgy tért vissza a helyére, s hirtelen nem tudta, mi történt. Már rég maga előtt látta a finomabbnál finomabb ételeket, mire eljutott az agyáig, mi is történt pontosan, és hogy tényleg megtörtént. Lassacskán boldog mosoly terült szét arcán. Szedett magának egy kis sült húst rizzsel, ivott mellé töklevet, s miután jóllakott, levakarhatatlan vigyorral várta a fejleményeket.

Bál - Ms. Bianca *-*

Nem telt el sok idő Mary belakmározása óta, legalábbis a lány nem érzékelte. Most pontosan olyan tempóban telik az idő, ahogy ő szeretné. Még mindig öt másodpercenként jön elő az örömteli mosolya, egyszerűen képtelen parancsolni mimikájának. Most az egyszer azonban nem zavarja. Mosolyogjon csak, kit érdekel? Ha boldog, hát boldog, lássa mindenki! Önelégültnek se tűnhet egy percig sem, látszik rajta, hogy nem büszkeség okozta görbület ez - még akkor sem, ha kivételesen jogosan lehetne az. Hirtelen egy fehér, női kezet pillant meg, ami egy poharat tesz elébe. Akaratlanul is a kar tulajdonosát veszi célba íriszeivel, majd vidám vigyorral üdvözli a kedves, szőke Rellonost.
- Szia, Bia! Persze, miért ne? – mondja, és elsétál vele a táncparketthez. Örül neki, hogy felbukkant a szőkeség, és nem kell egyedül ücsörögnie a Navine asztalánál. Már csak azért is, mert szimpatikus neki a lány, hamar megkedvelte, barátjának tekinti.
- Viszont, örülök, hogy bekerültél! Megérdemled. – mosolyog ő is. Tényleg így gondolja, elvégre, ha valakit ismer, aki végig tudja magát verekedni a Tusán, akkor az Bia. Csak most esik le neki, hogy a Tusa ideje alatt – legalábbis míg egyikük ki nem esik – együtt fognak lakni. Ahogy az is, a résztvevők nagy részét egyáltalán nem, vagy csupán látásból ismeri. Így még jobban megkönnyebbül, hogy a lány ott lesz vele. No persze meg akarja ismerni a többi versenyzőt is, szeretne barátságokat kialakítani.
- A mentorom? – kérdez vissza. Ezen még nem gondolkodott. De így, ahogy hallja ezt a szót, bevillan egy jelenet… - Egy kék szempár, hosszú vörös hajjal, tulajdonosa egy mosolygós kedves lány, amint hozzá beszél… -
- Maia Norwood, amennyiben igent mond. – feleli. – És neked? – nem tudja, ismeri-e Bia Maiát, de ha nem, az sem baj. Majd, ha Maia igent mond, bemutatja őket egymásnak. ~ Igen, tuti kedvelnék egymást! ~ A Rellonos következő kérdésére követi a pillantását. Gondolkodik pár másodpercig, és még mindig a férfit nézve, válaszol.
- Szerintem érti a dolgát. Elvégre valami oka van, hogy őt választották. Biztos tehetséges pasas, hisz mégsem bíznának akárkire egy ilyen fontos feladatot. – von vállat. – Amúgy meg tuti nagyon katonás is. Jó lesz felkészülni a legrosszabbra. Szóval ökörködjük ki magunkat még most, nehogy lenyakazzon! – villant egy vigyort a partnerére, majd mikor a zene pörgősebbre vált, jobbjával megragadja a lány jobb kezét, megpörgeti, majd ugrálva táncolni kezd, már amennyire lehet ezt annak nevezni. De nem érdekli, mit gondolnak mások, lenézik-e, vagy épp viccesnek találják. A fő, hogy kipulizza magát, még a kemény időszak előtt.