#felképellek

Éreztem, hogy a nyugtatás fog következni egyből, de Bence tudhatná, hogy az, hogy "nyugodj meg", nem vezet semmire esetemben. Túl sok rejtegetni valóm van, amire normál esetben nem paráznék rá. De hiányzik még pár szem nyugtató a boldog, kiegyensúlyozott léthez. A remegés is ennek következménye, és egyben velejárója a bolondságnak.
- Nem csak arról van szó - csattanok fel. Tudja a roxfortos eseményeket, ha nem is minden részletet, magát a konkrét történést elmondtam neki. Ha jól rémlik. Aztán...lehet, hogy nem értette...? Kérdőn nézek rá és megnyalom ajkam, hogy némi nedvességet kapjon. Hiába iszok sokat, kezeim szárazságán is látszik, mennyire hiányzik a hidratáltság.
Nézem, ahogy teljes nyugodtsággal a falnak dől. Fogsoromat és ujjaimat is össze kell szorítanom, hogy ne üvöltsek rá, és visszatartsam az indulataimat. Kell a kontroll, különben felképelem az elvonuló tömeg mellett, és nem érdekel, ha elvisznek. Legalábbis ebben a pillanatban nem...aztán majd a cellában bánhatnám.
- Tudod mit? Igazad van. Megoldjuk - erőltetek halovány, éppen csak látszódó mosolyt arcomra miközben minden porcikám remeg belül. Zsebeimbe rejtem mindkét kezem, lehunyt szemmel tapintom ki a gyógyszeres üvegcsét.
Nem marad holnapra.

Lucy Elliston

Nati magába roskadt. Nem igen tetszett neki az, hogy ennyire megszigorították a házirendet, ráadásul neki amúgy is votl egy csöppecske a rovásán. Jobb szeretett volna nem találkozni tehát a felügyelőkkel, pláne, hogy legifjabbként a bajkeverő-brigádból igazán nem kéne birka módjára követni a testvéreit.  Ha már úgysem jó a csínytevésben, valami másban kéne megpróbálni kiemelkedni. De miben?
- Szia! – köszön ő is a kissé akcentusos, új társnak, ha már egyszer észrevették. – Persze, szívesen. Üdv a Navine házban, Csermey Natália Babett, terelő.
Talán nem kéne, talán igen, de ő hozzátette a kviddiccsapat-béli rangját, nagyon büszke rá, hogy bevették, és így végre a tériszonyát is leküzdheti. Kissé izgult is, hiszen az idei szezon rögtön az Eridon ellen lesz, s érdekes lesz újoncként a gurkókat püfölgetni. Nem baj, legalább így szerezhet magának figyelmet, és kedvére kitombolhatja magát meccs közben.
Kutyája, Maszat ott ült, lelkesen, igaz, a pórázért annyira nem volt oda, de elviselte, csak a gazdijával lehessen. – Oh, és ő itt Maszat, a kutyám. Benned kit tisztelhetünk?
Igyekezett megjegyezni a háztársai nevét, ez elvégre egy jó kapcsolat alapja. Ki ne szeretné, ha emlékeznek a nevére? Na, jó, van, amikor néha egyes szülőknek nagyon nincs ki a négy kerék, ha névválasztásról van szó. Lásd a Cserepes Virágoknál… brr. Ő kifejezetten rült, hogy viszonylag normális nevet kapott, és méghozzá kettőt is, hogy eldönthesse, melyik tetszik neki jobban.
- Látom, lenyűgöz a látvány.

A szemközti falnak vetve hátam álltam, és vártam. Kivételesen nem indultam fel azonnal Lottihoz, ma nem őt jöttem meglátogatni, hanem helyette egy másik ígéretemet betartani. Annyi esküt tettem már, melyeket nem tudtam beteljesíteni, vagy csak az évek leforgása alatt elfelejtettem megtenni, épp itt volt az ideje, egyet végre kihúzni a listáról.
Az iskola kőpadlóját paplanként  lepte be a tömör csend, már rég takarodó után volt, talán két óra is elmúlhatott a lámpaoltás óta, legalábbis ha igazak voltak az új szabályok, bár nem mintha érdekelt volna közülük egy is. Sohasem volt szabad betennem a lábam a kastélyba, szóval a helyzetem nem változott, akkor is pirosban jártam és azon az estén is, csak a szigorúbb napokon kicsit több hiéna körözött a folyosókon a prefektusok mellett. Azokat a jelvényes diákokat pedig nem volt nehéz kikerülnöm, olyanok akár a  holtkórosok, észre sem veszik, hogy ott van az ember, ha nem egy elefánt hátán lovagol és fennhangon énekel és ha csak egy kicsit is hasonlítanak ezek a felügyelők rájuk, akkor igazából nem volt túl sok félnivalóm, de mégis óvatos maradtam. Figyeltem a remegő alakokat, melyeket a gyér gyertyafény csalogatott elő és olyan esetleges búvóhelyek után kutattam, amik a nem kívánt idegenek elől el tudnak majd rejteni engem. Ami azt illette, nem láttam túl sok, elvárásaimnak megfelelő jelöltet, nem volt telezsúfolva a helyiség és nem álltak hatalmas, sötét bútorok sem benne, ám volt egy nagyjából mély, számomra épp megfelelő beszögellés a fal mentén, kicsivel jobbra tőlem, így mikor meghallottam, hogy az első csendes neszek feltörték a leülepedett némaságot behúzódtam oda, megigazítva sötét bőrdzsekimet, hogy még jobban rejtsenek az árnyékok, majd fülelni kezdtem. Egyre hagosabb léptek verődtek vissza a szürke kövekről, akárki is is járkált, az idefelé tarthatott. Ha majd közelebb ér, bíztam benne, hogy rá fogok jönni, Szofi-e vagy csak egy járőröző bohóc. A lány amúgy is késet, nem sokat, legalábbis a homokóra szerint nem eleget ahhoz, hogy felmenjek a szobájába és ha elbóbiskolt segítsek neki felkelni kegyesen. Ami azt illette, még nem jártam a zöldeknél, necces lenne bejutni úgy, hogy halvány lila gőzöm se volt, merre kéne őket keresni. Az alak már közel volt, elég közel ahhoz, hogy megkockáztassak egy óvatos kilesést a sötétség mögül.

Alvós macim

Elena és Richárd

A kívánságok terme felé vesszük az irányt, s ahogy közeledünk, úgy leszek egyre izgatottabb és kíváncsibb. Egy kicsit aggódni kezdek, amikor Teó megemlíti, hogy a szoba foglalt lehet, ezt az arcomra kiülő szemöldökráncolás is kifejezi. Egyre hosszabb léptekkel haladok a folyosón, a végén már szinte futok. Majdnem el is gyalogoltam az ajtó, pontosabban a helye előtt. Sajnos az aggodalmunk nem bizonyult alaptalannak, a szoba ugyanis zárva van. Csalódottan meredek az üres falra. Amikor meghallom Teó ideges-szomorú hangját, eléggé megsajnálom. Hiszen úgy meg akarta mutatni, fel is lelkesített, de most fél, hogy csalódást okozott.
- Akkor csak szimplán nézzük meg az átjárót - javaslom vidámnak szánt hangon. Sajnos az érzelmeim leplezésében nem vagyok olyan jó, de ez most tényleg elég lelkesre sikeredett: részben azért mert a titkos átjáró is érdekes célpontnak tűnik.
- Az merre van? - teszem fel már vagy századjára ezt a kérdést a nap folyamán.

Teó szomorú szemeibe nézve elhatározom, hogy nem hagyom szomorkodni, megteszek mindent, hogy jobb kedve legyen.
- Ugyan, ne sajnáld! - vigasztalom. - Nem tudhattad, hogy nyitva lesz-e.
Miután útitársam elindul az átjáró irányába, követem, és néhány gyors lépéssel felzárkózom mellé. A dugi dohányzás hallatán az orromat ráncolva fintorgok egyet.
- Nem vagyok oda a dohányosokért - jegyzem meg, csak úgy mellesleg. A nagynéném sokat cigizett, nem is nagyon szerettem a közelébe menni: az a tudat, hogy mérgezi magát, na meg a szag nagyon taszított.
- Legfeljebb majd mi kitakarítunk - teszem még hozzá egy halk kis nevetés kíséretében.
Mikor Teó megemlíti, hogy az átjáró "kulcsa" a pálcám, gyorsan elő is kapom az övembe dugott varázseszközt. Lassan forgatni kezdem az ujjaim közt, óvatosan adogatva egyik ujjamtól a másikig. Ezt a mutatványt sokáig kellett gyakorolnom, de nagyon jól el tudok vele szórakozni. A folyosó kanyarodik egyet, aztán meglátok egy, az említettre igencsak hasonlító lovagi páncélt. Megállom előtte, és a pálcámat feltartva tanulmányozni kezdem.
- Hmmm... - dünnyögök, miközben végigmérem a szobrot, és próbálok rájönni a titokra.
Néha még zavarban vagyok, ha ismeretlen varázslatot kell végrehajtanom, ezért kissé esetlenül kezdek neki a kinyitási kísérletnek. Szerencsére rajtunk kívül senki nincs a kérdéses folyosóm, így nyugodtan szerencsétlenkedhetek. Úgy döntök először, varázsszavak nélkül próbálom meg a dolgot: csak rákoppintok a szobor részeire, és majd meglátom, mi történik. Először a szobor fejére, vállaira és a mellkasára bökök: sikertelenül. Óvatosan hátrapillantok Teóra, hogy megnézzem az esetleges reakcióját, és egy halvány segítségkérő pillantást is kap tőlem.

Lotti és Bende

- Lucy Elliston - nyújtottam felé a kezem. Egy kicsit megijedtem, mert még is kviddics játékos és volt egy kis akcentusa. Biztos jobb dolga is akadt, minthogy engem vezessen körbe.
- Nagyon cuki Maszat - hajoltam le a kutyához és megsimogattam. A kutya lefeküdt és nagyot nevettem rajta, ahogy a nyelvét folyamatosan kinyújtva liheg. Imádtam a kutyákat apukám egyszer a szülinapomra vett nekem egyet vele. Sajnos ide az iskolába nem engedték, hogy elhozzam ide, pedig biztos jól érezte volna magát. De anya megígérte, hogy vigyázz rá, szóval aggodalomra semmi ok.
Szemügyre vettem Natáliát. Látszott rajta, hogy kviddicselő. Kíváncsi lennék, hogy mióta van benne a csapatunkban, bár túlságosan félek ahhoz, hogy megkérdezzem.
- A terelő az egy jó helyzet - mosolyodtam rá. Hát én meg a kviddics szerintem soha nem fog összejönni. Igaz örülnék neki, ha anyukám eljönni, drukkolni nekem, de sajnos úgy sem tudok bekerülni a csapatba. Meg most nem is keresnek, tagokat gondolom.
- Álom az álom is marad - szomorodtam el. Remélem azért ők, jól játszanak és idén is megnyerjük a kupát.
- Szóval az igazság az, hogy nem tudom, mi merre van, esetleg körbe tudsz vezetni? - pillantottam rá reménykedve. Úgy tűnt régebb óta itt lehet, mint én.

Rach^^

Ruci

Húha! Ez az iskola tényleg nagy, még jó, hogy csak a bejáratnál ácsorogtam. Az egyik nagylánnyal megbeszéltem, hogy ismerkedem a házukkal, mert nekem nagyon tetszik a zöld szín, és én is közéjük akarok tartozni.
- Szia! – amikor megláttam, már emeltem is magasba a praclimat, hogy alacsonyságomat meglássa a tömegben. Rachel nem magyar származású, de nem baj, már beszélgettem angolul, nem olyan nehéz, és hát valahol el kell kezdeni a gyakrlást. Meg amúgy is, itt a külföldi diákok többsége beszéli az én széépséges nyelvecskémet, hol lehet a gond? Hát, esetleg ott, hogy pici vagyok, és egyedül, és azt úgy nem egészen lehet, úgyhogy Rach nagylány lesz a kísérőm ma. – Juj, de örülök, hogy látlak!
Kicsit féltem, kíváncsi voltam, vajon a többi rellonos mit fog szólni, hogy hozzájuk akarok menni?
Remélem, Rachen kívül mással is fogok majd tudni barátkozni a zöldek házából. Azt hallottam, hogy nagyon tudnak bulizni, és náluk mindig jó a hangulat, ha valami rendezvény van.
- Mesélnél nekem a Rellonról? – faggattam kíváncsian, árgus szemekkel figyelve Rachet.

Kriszti

Rach megbeszélt az egyik újdonsült előkészítős lánykával egy találkozót a bejárati csarnoknál, mert nagyon szimpatizált a házukkal, ez pedig totális büszkeséggel töltötte el a Rellonost, hiszen valószínűleg egy új diákkal fog gyarapodni a sárkány-népség. Amikor odaért a megbeszélt helyre rögtön meg is látta, mert a kisdiák bőszen integetett neki, így el sem téveszthette volna, hogy kivel is van dolga.
- Szió! Örülök, hogy megismerhetlek, nem mutatkozom be még egyszer ha nem bánod, hiszen ezt már bagolyban megtettem. -felelte őszinte mosollyal az arcán, majd végigmérte a leányzót és első blikkre megjegyezte magában, hogy talpraesett emberről van szó, elsőre szimpatikus volt neki és látta azt is, hogy nagyon lelkes volt.
- Remek, hogy a házunkhoz szeretnél csatlakozni, nem fogod megbánni. A Rellonosok többsége nem bunkó, nagyon is emberiek, mindegyik tagnak megvan a maga sajátos jelleme, de erre magadtól is rá fogsz jönni. A ház szuper, szeretünk bulizni, sokat ugratjuk egymást, ha kell összetartunk és mi vagyunk a legmenőbbek! -válaszolta nagy átéléssel Rachel, mert tapasztalatai alapján ez a ház volt a leglazább az összes többi közül és számos aranyvérű diák járt ide, amit még jobban díjazott.
- Sok tisztavérű jár ide, a Rellonosok igazi hangulatemberek, szóval egy részük temperamentumos, a másik részük pedig remekül álcázza az igazi érzéseit. Tudod, minden ember más, ez nálunk is így működik. Van egy gyönyörű klubhelyiségünk, az a kedvenc részem, ha megismersz pár új diákot, akkor lehet saját szobád is, nem muszáj majd a gólyalakban laknod. Ezen kívül lehetőséged van a kviddicsben részt venni, lehetsz blogger, vezetőségi segítő, később mentor, esetleg DÖK tag, szóval a lehetőségek tárháza végtelen! -mondta Rach, miközben a lányra nézett és remélte, hogy ismertette vele a legfontosabb dolgokat, de szívesen állt rendelkezésre újabb kérdések esetén.
- Van még kérdésed? - fordult Krisztihez, majd közelebb lépett hozzá és biztatóan tekintett rá, mindig szívesen fogadta az új diákokat, remélte, hogy a lány is aktív tagja lesz majd hőn szeretett házának.

Rach^^

Ruci

- Rendicsek – bólintottam, hisz egymás nevét már tudtuk. Akkor meg minek ismételgessük magunkat kakaduk módjára?
Alig fértem el a bőrömben, nagyon örültem a sok új információ hallatán. A mugli dolgokról tanulás után végre varázslat! Amelyik világ anyut elragadta, oda én be nem teszem a lábam!
- Az a legjobb, hogy több a tisztavérű. Sajnos nálunk a kvibliség okozott nem kevés kellemetlenséget – hajtottam le szomorúan a fejem. – De én szívesen csatlakozom a társasághoz. - Majd később mesélek, ha már nem lesz olyan nehéz az emlék.
Buli? Ugratás? Összetartás? Ó, Rellon, jövök máár! – A vezetőségi segítés nem vonzz annyira, azt meghagyom a lelkesebbjének, de a kviddics nagyon is érdekel.
Mindezt nagyra nyílt, kék szemek kíséretében hangoztattam, naná, hogy a kalocsai csapat volt a kedvencem, és a magyar válogatott kviddcsesek. Meg majd persze a leendő házam csapata.
- Mit kell tudni a házvezető tanci bácsiról és a helyettes tanci néniről? – érdeklődésem semmiképp sem hagy alább, mindent tudni akarok a zöldekről, és persze, hogy aktív leszek a házban, de csak a magam módján.
A stréberkedésről szó sem lehet, a magolás nem az én műfajom. Iskolaelső tutira nem leszek, már most se vagyok az. Eleve nehezen fogalmazok, inkább gyakorlatban voltam jobb, mint írásban.
- Van olyan programotok, amire külsős is mehet? Szívesen megismerkednék a többiekkel is, már alig várom, hogy velük is találkozhassak. És ugye itt már nem olyan izék a fiúk? – érdeklődtem, mert bizony az előkészítőben előfordult már, hogy undi dolgokat csinált egy fiú, vagy, hogy meghúzta az egyik lánytársam haját. Szerencsére én ezt eddig megúsztam szárazon, reméltem, itt rendesebbek a fiúk, és nem szekálják annyit a lányokat.

Kriszti

- Ohh, kvibliség...ne is taglald, kérlek! -vágta rá határozottan, ugyanis nem bírta elviselni a varázstalanságot. El tudta képzelni, hogy milyen kellemetlenséget okozott ez Kriszti családjában.
- Örülök, ha jelentkezel majd a kviddicsbe. -felelte neki határozottan, mivel mindig szükség volt új tagokra.
- Nos, a házvezető nagyon rendes és empatikus, igazán segítőkész jellem, szóval baj, probléma esetén nyugodtan fordulhatsz hozzá. A házvezető helyettes is kedves, hozzá is fordulhatsz bizalommal. -nyugtatta meg a lányt, mert nem volt oka semmitől sem tartania, ugyanis mindkét személy maximálisan helyt állt a maga posztjában és mindig segítettek a diákokon.
- Sajnos nem tudok ilyen programokról, de ha lesz valamikor ilyen, akkor mindenképp értesíteni foglak. -felelte Krisztinek, egyébként jó ötletnek tartotta azt, hogy más is bepillantást nyerhessen egy fergeteges Rellonos rendezvénybe, szóval számára semmi akadálya nem volt annak, hogy erről az ötletről a házvezetőséget is értesítse.
- Oh, de aranyos! - mondta árva tekintettel és ravasz mosollyal a lányra tekintve a fiúk izéssége hallatán.
- Hát itt a legtöbb fiú már kiforrott egyéniség, vagy a vagányságukkal akarnak kitűnni, vagy a nemtörődömségükkel. Akad azért 1-2 példány, aki még mindig óvodás módon viselkedik. -tette hozzá vigyorogva, hiszen itt is megfordultak olyanok, akik a lányok felesleges szekálásával akarnak kitűnni a tömegből.
- Hová valósi vagy egyébként? -érdeklődtem Krisztitől, hiszen egész jól beszélte az angol nyelvet, de érződött rajta, hogy nem ez az anyanyelve.

Rach^^

Rach megadta a helyes választ, és kimondottan örültem, hogy nem faggatott tovább a családi életemről, ami nem volt tökéletes, messze nem… pedig lehetett volna, ha anya nem lenne kvibli, illetve ha nem mennek el Balázzsal…
De ezen most már lehetetlenség lenne változtatni, a jelenből kell kihoznom azt, amit csak lehetett.
- De jó! És mit tanítanak ők? Mármint, gondolom, tanítanak is, nem csak pótaput és anyut játszanak – hát, látszott, hogy nehezen fejeztem ki magam, és igyekeztem olyan szavakat rakni a mondataimba, amiket biztosra ismertem és Rach nem nézhetett dilinyósnak érte.
Kár, hogy egyelőre nincs olyan program, amin részt vehetnék velük közösen, de felcsillant a szemem arra, hogy Rach szólni fog, ha lesz olyan.
Na, már mindent mondtak eddig rám, csak az aranyos jelzőt nem, kicsit csodálkoztam is Rach eme reakcióján, de nem mondhatni, hogy bánnám.
- Egy-két még nem olyan vészes, mint az öt-tíz... – forgattam a szemeim, amint eszembe jutottak év szerint is azok a bizonyos bajkeverő-egyedek.
- Kalocsán születtem, de… egy ideje már itt élek Bogolyfalván. Apu közelebb költözött, hogy többet láthassuk majd egymást, ha ide kerülök. Így megspóroljuk a vonatút idejét. És te? - Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy szeretni fogom a leendő házam, nagyon akartam, hogy jövőre a Rellonba osszanak, főleg, hogy már lesz, akit ismerek is tőlük.

Kriszti

- A házvezetőnk számmisztikát tanít, a házvezető-helyettes pedig életvitelt. Sajnos az utóbbit nem lehet első osztálytól tanulni, úgyhogy még várnom kell arra, hogy felvehessem ezt a tárgyat. -válaszolta Rach a lánynak, szívesen felvette volna már elsőévesen az életvitelt, de még várnia kellett ezzel a dologgal, de ha minden jól megy, akkor jövőre már tanulhatja a tárgyat.
- Igen, jól mondod, talán nem nálunk tanyázik a legtöbb ütődött fiú. -felelte Rachel teljes meggyőződéssel, Kriszti igazat mondott, mivel 1-2 alany még mindig nem olyan vészes mint 5-10.
- Értem...én Amerikában születtem, szerettem ott lakni, de apám kapott egy jobb állásajánlatot itt Magyarországon, ezért ide kellett költöznünk. -húzta a száját, nem tetszett neki a dolog, de muszáj volt megbékélnie vele, mert egyszerűen nem volt más lehetősége.
- Gondolom még korai arról beszélni, hogy később milyen szakirányon mész majd tovább. -mondta Krisztinának, mivel még elég kicsi volt ahhoz, hogy tudja, mit akar és egyébként is volt még ideje ezen gondolkodni. Egyébként is kevés ember tudta eleinte, hogy mit szeretne csinálni a későbbiekben, bár nem zárta ki azt az eshetőséget, hogy a lány pont ezek közé a személyek közé tartozna.
Igazából még ő maga sem tudta, hogy mihez fog kezdeni magával a későbbiekben, de azt tudta, hogy a szíve a fotográfiához húzza. A családja nem biztos, hogy örült volna a választásának, de nem igazán érdekelte a dolog, mivel azt gondolta, hogy ha már egyszer szakirányt választ, akkor azt élvezze is és érdekelje valamennyire, amit épp tanulni fog.
- Legalább minden szünetben találkozhatsz az apukáddal. -tette hozzá a Rellonos, mivel neki nem volt erre mindig lehetősége, igazából karácsony óta most először találkozhatott a családjával, ami szomorúsággal töltötte el.

Rach^^

- Hm… a számok nem foglalkoztatnak úgy különösebben. De az életvitel igen, nálunk van háztartástan, és tök jó tárgy – jegyeztem meg, kissé elmosolyodva. Aztán a fiúkra vonatkozó megjegyzésen el is nevettem magam, mondhatjuk, enyhén, de megtört a jég. Rach története is érdekes, picit megrázóbb is talán, mint az övé, hisz egy teljesen idegen környezetbe csöppent, még a kultúra is idegen. Nekem legalább olyan szerencsém van, hogy nem ismeretlen számomra a mágia, illetve a magyar nyelv és kultúra. Csak az írásbeli készségeimen kellene fejleszteni, de ha egyszer játszani annyival jobb, mit tehetek erről?
- Hát, még nem igazán tudom, mit szeretnék, majd elválik, ötödévig ráérek eldönteni – vontam vállat, még valóban korai volt azon gondolkodnom, hogy mi akarok lenni, ha felnövök és végzek a suliban. Egyelőre még el se kezdtem.
- Igen, ez jó – ja, és elvonulhat a szobájába, mert az apja éjt nappallá téve dolgozott, és eléggé magának való lett, amióta az anyám elhagyta őt, Balázst is magával vitte. Apa szerette Balázst is, én vagyok a tanú rá, hogy mennyire, mert hát… az ő kicsi gyerekei vagyunk, ahogy ő mondja.
De örülnék neki, ha végre tovább tudna lépni, mert… mert kell nekem az apu, vissza akarom kapni az egészséges, vidám aput, nekem is szükségem van támaszra. Nem adhatja fel épp most. Ha anyu nem szereti, akkor hiába ácsingózik érte, nincs értelme. Mellesleg ilyen anya nekem nem is kéne, nem csoda, ha nagyiék kitagadták. Majd talál magának jobb feleséget, és nekem meg új anyut.
- Szerinted mik a legjobb tárgyak itt?Nem tudom, mit vegyek fel, ha jövök, a kötelezőkön kívül. Egy plusz nem ártana.

Kriszti

- Akkor ebben egyetértünk, de egyelőre neked is várnod kell még mire felveheted az életvitel tantárgyat. Én már elsősként tanultam volna, de sajnos nem lehetett, viszont még egy év és szabad a pálya. -felelte Rach pozitív hozzáállással, mivel mást úgysem tudott tenni, csak kivárni.
- Persze, még bőven van időd, én például még mindig nem tudom, hogy mivel szeretnék majd foglalatoskodni, de valószínűleg a fotográfiát fogom választani. -mondta a Rellonos kissé eltűnődve, tisztában volt vele, hogy ez nem egy tipikus sárkányos szakág, de úgy gondolta, hogy azt fogja tanulni, ami érdekli és ebben a szülei sem állhatnak az útjába, legalábbis merte remélni.
- Jó kérdést tettél fel, kinek mi a jó? -mosolyodott el Rach, hiszen minden embert általában más érdekel, de azért felsorolta, hogy szerinte melyek azok a tárgyak, amiket érdemes felvenni:
- Én ezeket a tárgyakat vettem fel: Bájitaltan, LLG, Gyógynövénytan, Mugliismeret, Önismeret, Illemtan, Jóslástan, Művészetek. Szerintem az illemtan is nagyon érdekes tantárgy, esetleg érdemes lenne felvenned, de ahogy gondolod. -javasolta Rach a lánynak, ugyanis ő nemrég vette fel ezt a tantárgyat a jóslástannal együtt, amit ugyanolyan izgalmasnak tartott.
- Van egyébként valamilyen házi kedvenced is? -érdeklődött a zöldike, mert kíváncsi volt rá, hogy Kriszti mennyire állatbarát és hogy milyen kedvencet tart, neki csupán egy siklója volt, ugyanis az nem igényelt túl nagy odafigyelést, általában átaludta a napot, néha elvitte a nyakában sétálni az iskola falai között és időnként megetette rágcsálóval. Nagini nagyon jól érezte magát a lány társaságában, bár ritkán mozgolódott, mert sok pihenésre volt szüksége és egyébként is lusta volt, úgyhogy nem sok vizet zavart.

Hatalmas táska puffan a csarnok kövén. A falakról csak úgy visszhangzik, tompán, de hallhatóan. Egy kéz lendül, majd.. vakarózni kezd. Sebestyén füle tövét vakarássza kitartóan, amely miatt megállt, mivel már a vonatról leszállva kísérti a dolog. Nem túl illő fület vakarászni, de nincs senki a közelében, nem asztalnál ül, így megteheti. Meg azért nem is a hátsó feléről van szó. Amint elmúlik a viszketés, körbetekintve szemléli meg azokat a falakat, melyeken nemrég az általa keltett zaj simogatott végig.
- Hű.. – bukik ki ajkain a szavacska, miközben a zsákot a padlón hagyva indul meg, és néz meg magának mindent jobban. Ekkora méretekkel minden hatalmas, egy kastély pedig még hatalmasabb. Szívesen mászna falat is akár, hogy a tetőre ülve nézzen szét a világban, de eddig csak a garázstetőre jutott fel, seprűre pedig nemigen engedték. Itt azonban lehetősége lesz, ha nem ragad le a magas falak, és a mennyezet méretein. A válla csak most kezdi közölni, hogy a táska súlya mennyire nem tetszett neki, így átmozgatva áll meg egy festmény alatt, és figyeli azt. Találkozott már mozgó műalkotásokkal, otthon is van egy mogorva képű, komornyik-szerű alak festett képmása, aki előszeretettel dirigál, ha kicsit saras a lába, és ha tehetne, kilépve mutatná meg, hol a sár helye. Ez a valaki nem szól hozzá, így ott is hagyja, visszatérve holmijához nyitja fel azt, és túr bele. Keze könyékig tűnik el, mire előhúzza a kulacsát, és felnyitva kortyol nagyokat. A nagy szusszanás, és a szomjoltás végeztével a kulacs megy a helyére, kezébe immáron egy energiaszelet kerül, amit majszolni kezd. Evés közben ragadja meg a szíjat, vonszolja el a lépcsőig, és a fokra leülve rendezi el maga mellett, folytatva kései vacsoráját, hallgatva az életet, amely valahol tombol. És közeledik. Nem meglepő, egy iskolában diákok élnek, tanárok, személyzet, akik közlekednek, és teszik a dolgokat. Talán nem is árt valaki, aki megmutatja az utat, mert ha tudja is, merre kell mennie, eltereli saját magát. Vagy egy másik mogorva festménylakó.

Rach^^

Úgy éreztem, mintha máris megtaláltam volna magamnak a tökéletes házat. Oda akartam kerülni, és eltökéltem, hogy mindent meg is teszek ezért.
Rachellel jól elvoltam, kellemes társaság, és persze, hatalmas lehetőségek tárháza kecsegtetett.
- Az tök jó, főleg, hogyha mozognak a képek. Apu nálunk eltüntetett minden korábbit… kivéve, amin csak ketten szerepelünk – engedtem be egy kicsit a személyes terembe, bizalmam jeléül.
Az önismeret, a jóslástan és az illemtan megmozgatták a fantáziámat, de az LLG is, avagy Legendás Lények Gondozása. A házikedvenc kérdés is ide kapcsolódott, és nagyon sajnáltam, hogy apu még nem szánta rá magát, úgyhogy csak a zöld tatyómból előkapott Teddy mackómat mutathattam egyelőre.
- Csak ő, Teddy. Pedig nagyon szeretnék egy saját állatot. Szerinted mivel győzhetném meg aput, hogy végre igent mondjon az ötletre? – kértem tanácsot a nagylánytól, elvégre ő idősebb, és talán többet tud a szülőknek nevezett emberfaj idomításának trükkjeiről…
Na, jó, szerettem aput, de az utóbbi időkben nagyon nehezen szánta el magát a döntésekre, és ez minden téren igaz rá. Teljesen kifordult magából, és nem valószínű, hogy huzamosabb időn belül gyógyulnának a lelki sebei. Ahogy az enyémek sem. Nem véletlenül jöhetek jövőre azzal a feltétellel ebbe a suliba, hogy járok a doki nénihez. Sajnos muszáj lesz, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak az ilyen felesleges vackokkal. Mintha egy doki meg tudná oldani azt a problémát, hogy a családom szétesett, és jóformán alig van valami, ami állandó lenne körülöttem.

Sebi
Unatkozott. Méghozzá nagyon nagyon unatkozott. És elege volt már a sok emberből. Ezért is döntött úgy, hogy az  egy helyben ülés helyett, inkább bóklászik egy kicsit a kastélyban. Egyik táskájába berakott egy-két könyvet, egy pulcsi, pennet és pergament mert ki tudja nem lesz-e rá szükség. Már egész jól kiismerte magát a végtelen folyosókon, így magabiztos léptekkel indult neki. Szétnézett erre-arra, beugrott vacsorázni a Nagyterembe, majd végül valahogy a bejárati csarnokban kötött ki. Mivel nem igazán volt forgalom, ezért letelepedett az az egyik lépcső legalsó fokára, és előszedte az egyik magával hozott könyvét. Szerette a mugli irodalmat. Nagyon megfogták a kalandregények, valamint a krimik is. Kiskorától kezdve imádott minden nyomozós-felügyelős-gyilkosságos filemt, sorozatot vagy esetleg könyvet. Mivel nevelőapja mugli, ezért van otthon tv-jük, és imád elötte órákat eltölteni ilyen sorozatok és filmek nézésével, a család nagy bosszúságára. Éppen hozzálatott volna az egyik legújabb olvasmányának, amikor egy fiú lépett a csarnokba. Holmiját mag után húzva megállt középen, és ámélkodva körbenézett. Mivel, így másodévesként, szinte már-már kötelességének érezte, hogy segítsen az újaknak, ezért oda ment hozzá - Szia! Vitéz Rebeka, de szólíts csak Rebinek. Eridon, másodév. Segíthetek valamiben? - mosolyog rá.

Valóban csak az ólálkodott erre, akire magam is számítottam, a lány odamasírozott hozzám, megragadott a ruhámnál fogva és mélyebbre húzott, bár a hely szűkösnek bizonyult kettőnk számára.
- Szándékomban állt, de látod nincs itt egy sem - biggyesztettem le ajkaim, mintha ez akkora probléma volna, ám nem tudtam megállni, hogy ajkaim ne húzódjanak hatalmas vigyorra szinte azonnal. Azután rögtön olvadt is le minden jókedv arcomról, mikor újabb zajokra lettem figyelmes. Léptek visszhangja, megint. Nem tudtam, hogy ez a folyosó ennyire közkedvelt, vagy csak a a mai napon lett megtisztelve ennyi cipőtalppal a szerencsétlen, kirongyosodott szőnyeg? Ha a lány beszélt, hamar szájára nyomtam kezem, ha nem, megúszta egy egyszerű intéssel és biccentéssel a kinti csarnok irányába, jelzés ként. Még ujjam is ajkaim elé emeltem, bár a lepisszegést nem tartottam jó ötletnek. Közelebb simultam a falhoz és ezzel együtt hozzá is, azután csak figyeltem és füleltem. Sellő voltam, nem denevér, így éppen annyit érzékeltem mint a mellettem ácsorgó Szofi, de még így is meg tudtam állapítani, hogy ezek a lépések sokkal kimértebbek voltak, mint az előbb a lányé, hasonlítottak egy zsákmányát űző ragadozóhoz. Egyre hangosabb és hangosabb, majdhogynem dörömbölés figyelmeztetett minket, minden harmadik másodpercben. A minket körülölelő csend segített élesebbé és erősebbé tenni minden mozzanatot és amikor a gyertyákhoz ért, már az árnyékának derengéséből is lehetett látni egy darabot. Akkor még közelebb húzódtam a lányhoz, mintha valami védelmi páncél volnék, mely elrejtheti legalább őt, ha borulna a bili. Még közelebb ért és még közelebb, összeszorítottam szemem, vártam, hogy nemsokára megüt egy számon kérő, fennhéjázó hang és ma nem fogunk inni.
Puffanás, csendesülő neszek, távolodó kopogások kúsznak be hozzánk a résbe. Meglepetten szalad fel szemöldököm ahogy ellépve a lánytól óvatosan kilestem és csak az öreg hátát pilllantottam meg, a folyosó végén, épphogy eltűnni a sötétségben, felröhögtem. Nem fennhangon, inkább suttogva, ha ezt meg tudja tenni az ember, épp csak annyira kacarásztam, hogy a mögöttem álló hallhassa jókedvem.
- Balfácán... - jegyeztem meg gúnyosan.
- Esetleg szaladjak utána lepacsizni? - kérdeztem zsebre vágott kézzel, immár Szofi felé fordulva. Hangom ismét az a nemtörődöm, laza mormogás volt, mint amit általában megszoktak tőlem, bár az utolsó percig hittem, hogy lekapcsoltak minket, végül nem így lett és ez egy plusz indok arra, hogy megünnepeljük sikereinket. Kiváló ösztönzés volt, majdhogynem briliáns.
- Talán indulnunk kellene, mielőtt egy másik hiéna is idetalálna. - vetettem fel az ötletet, újból magam mögé nézve, hogy megbizonyosodjak arról, okos döntés volt kiállni ismét a nyílt terepre.
- Kérlek ne kiabálj! - a lányt meglephette kijelentésem, hisz nem valószínű, hogy abban a pillanatban torka szakadtából üvölteni szándékozott volna, de a következő pillanatban megeshetett volna, hisz hamar elkaptam könnyű testét és vállamra kaptam.
- És most kiviszlek innen! - azzal már indultam is, és ha minden jól sikerül, akkor csupán már a szabad levegőm fogom hagyni, hogy bajtársam lábikói újra talajt érintsenek.

Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani. Ő is akkor döbben rá, miközben falatozik, hogy valójában eléggé elférne hasában egy kiadós vacsora. Ha nem több. Mikor is volt, hogy evett? Talán indulás előtt? Vagy még korábban? Hiába ráncolja homlokát, nemigen ugrik be neki semmi. Az út alatt falatozott, ez tény, de csak némi rágcsát, a többi időt az ablakon való kibámulással töltötte, vagy azt megelőzve, hogy elaludjon. Nem ment volna tovább, de azért a hosszabb utak mindig álomba tudják ringatni. A táska ismét kinyílik, és keres, de nemigen van már elraktározott tartalom benne. Szomorúan figyeli a kiürült zacskót, és úgy dönt, iszik még pár kortyot, azzal is előrébb van. Valamennyivel. Talán okosabb lenne a lepakolás előtt keresni valamit enni. De elmúlt már vacsora vajon? Mert ha igen, akkor bukta, hacsak a konyha nem járható út-e. Azonban nem biztos, hogy okos dolog lenne így elsőre azzal kezdeni, hogy odatolja a pofiját, és szépen néz. No meg, ekkora pakkal. Ha viszont lepakol, nem lesz kedve már elindul, és kialakul a patthelyzet. Az üveget forgatva ujjai között, próbál dűlőre jutni, hogy mi is legyen, amikor is a társaság váratlan lepi meg. Annyira elmerült a dolgokban, nem szúrta ki a közeledést, így meglepve pislog fel a lányra. Nem ijed meg, már szerencsére elmúlt az az időszak, amikor képes volt rá, de mégis meglepi, azonban örül is, hiszen legalább nem járatja sokat az agyát azon, mit tegyen. Talán majd mégsem az oda út lesz az első, amiben segítséget kér.
- Jaj, szia! – emeli meg magát, az üvegét a táskára dobva ácsorog a lépcső alsó fokán, ott „fogadva” a vendégét. - Eridon.. – mormogja maga elé, hirtelen sikerült azt is elfelejtenie, hogy ő maga is a ház tagja. Hajaj. - Én is! Akarom mondani.. a nevem Márty Sebestyén, és én is oda fogok járni. – ha odatalál, és nem vesz éhen. De ezt már nem teszi hangosan hozzá inkább. Csak a kezét nyújtja felé, hogy megpecsételje a bemutatkozót.
- Nem tudod, mikor van a vacsora. Ééééés.. hogy most mennyi lehet az idő? – nem bírja megállni a dolgot, és kezd a fontosabb dologgal. A szoba megvárja.

Lucy Elliston


Nati egy kicsit elszontyolodott, mikor meglátta újdonsült háztársa szemében a félelmet, de aztán Maszat hamar eltüntette a negatív aurát. Hát igen, a terelőktől többnyire félni szoktak, és az sem volt egy mellékes tény, hogy a magas emberekről általában azt hiszik, hogy lenézik a többit, felsőbbrendűnek tartják magukat, pedig Natinál ez korántsem volt így.
- Igen, a legjobb, ha azt vesszük, hogy a pályán két vasdarab üti ki a játékosokat elég otromba és néha kegyetlen módon. Nekünk köszönhetik kvázi a többiek, ha ép bőrrel megússzák a meccset – felelte a terelői poszt dicséretére. Valóban jó volt, bár szívesebben lett volna őrző, de Matt már lestoppolta azt a helyet, szóval be kellett érnie ezzel, és így belegondolva, jobb is, hogy inkább ő állt be gurkógyepálónak, a csk reakcióidejét ismervén.
- Persze, nagyon szívesen, de előbb gyere, felmegyünk a klubba, bemutatlak a többieknek. Nyugi, nem esznek embert, nem vagyunk kannibálok – Felvette a pozíciót, ami az induláshoz szükséges, közben várakozón tekintett Lucy-re, hogy mehetnek-e a sárgák területére.

Kriszti

- Igen, valóban szép szakma, nekem egyébként mindkét fajta tetszik, de az állókép jobban, mert amelyik nem mozog, ott a szemlélőnek több fantázia jut, hiszen neki kell kitalálnia, hogy vajon mire gondolhatnak a képen lévő alanyok és hogy egyáltalán miről is szól a kép. Tudod, egy mű sok mindenről szólhat, mindenki más nézőpontból szemléli, szóval szóval minden személynek mást és mást jelenthet. Egy kis darabot az emberből is hozzáad, hiszen mindenki magából indul ki és az egész az egyén saját gondolkodásmódjáról szól, azt vetíti ki a kép felé. A legfontosabb egy fotóban a jól elkapott pillanat. -magyarázta bőszen Rachel, szeretett erről a témáról beszélni, hiszen mindig is érdekelte a fotográfia és szívesen osztotta meg az elképzeléseit erről másokkal.
- Jó kapcsolatod lehet az apukáddal, azok alapján, amit meséltél, mármint hogy közelebb költözött hozzád...én is jól kijövök a szüleimmel, csak hát ők jelenleg távol vannak, de bagolyban folyamatosan értekezünk. -reagált Kriszti kijelentésére.
- Szerintem kezdj egy olyan állattal, amely nem igényel olyan sok törődést, például egy hüllővel vagy pókkal, ha nem félsz tőlük. Ha látni fogja apukád, hogy el tudod látni megfelelőképp, akkor később szerintem meg fogja engedni neked, hogy más állatot is tarthass, amely nagyobb felelősséggel és odafigyeléssel jár. Kezdheted azzal, hogy be szeretnéd neki bizonyítani, hogy igenis felelősségteljes ember vagy és engedje meg, hogy ezt megmutathasd neki. -tanácsolta Rach a lánynak, elvégre ő is így kezdte az otthoni állattartást, bár a szülei nem voltak ellenére semmilyen kedvencnek, de ő azért választotta ezt az állatfajtát, mármint a siklót, mert neki csak olyan lény volt való, amely kevésbé köti le a mindennapjait, ez pedig pont megfelelő választás volt a számára. Remélte, hogy tudott segíteni Krisztinek, mindenesetre úgy gondolta, hogy amit mondott, az be kell, hogy váljon a lány apjánál.

Sebi

Aranyos kissrác. Még hozzá képest is egész pici, pedig őbsem valami óriás, a maga kb. 160 centijével. Fogalma nincs, hogy postosan hány centi, de nem is nagyon izgattja. - Azt sajnos nemtudom, hogy pontosan hány óra, de azt igen, hogy még tart a vacsora. Ha gondolod, szívesen elkísérlek a nagyterembe, majd az Eridon tornyába - mosolyog vidáman. Imád másoknak segíteni, főleg, hogyha ő kezdeményezhet. Ő maga sem tusja, hpgy ez honnan jött, de egész egyszerúen ilyen természet. -Addig is mesélhetnél magadról - szól végül - Honnan jössz? Vannak testvéreid? Sportolsz valamit? Szeretsz olvasni? - zúdította rá szegényre, a sok kérdését. Nem szándékosan csinálta, csak ilyenkor mindig előjön az a fecsegő és kíváncsi természete.

Hirtelen fordul el, és bár nem akar olyannak tűnni, mint akit nem érdekel a másik, de muszáj megtenni. Kezét arca elé emeli, nagylevegő, és tüsszent. A csarnok nagy, így igencsak visszaveri az amúgy halk, diszkrét hangot. Szipog párat, vár még kicsit, majd leereszti a kezét, megtörli a nadrágjában, és hálát ad, hogy nem hatot tüsszent egymás után.
- Ne haragudj! – szólal meg, majd váratlanul sikerül még egyet tüsszentenie, aprót, apróbbat, mint a másik, de lecsapott. Nem volt ideje megemelni a kezét, de a vállához hajolt, kicsit megemelte, így az fogta fel az egészet. Végül megrázza csak a fejét, ujjával megdörzsöli orrát, és ismét csak a lányra figyel. Tavasz van, szeret ilyenkor már csak pulóverben járni, de reméli, nem fázott meg. Lehet, csak a kissé nyirkos kőfalak van az egész.
- Ó, no nem baj. Majd keresek egy órát. – reméli, valamelyik központi helyre csak kitettek egyet, vagy ha mégsem, ír a szüleinek, hogy küldjenek utána egy órát, ami működik itt, hogy tudja az időt. Sose gond az, ha tisztában van vele, nélküle kicsit el fog késni mindenhonnan. - Jaaa! Hogy tart. Akkor megköszönném az idegenvezetést. Mondanám, hogy meghívlak valamire, de… nem én teremtem elő az ételt. – neveti el magát, miközben becsatolja a táskát, és visszaveszi a vállára. A mesélésre nem mond nemet, így már felpakolva pillant rá, és egyezik bele a dologba. Csak akkor indul, ha ő is.
- Nem olyan messziről amúgy. A Balaton közelében élek, egy kisvárosban, vagyis annak a külváros részében. – kezd bele, és még mutogat is hozzá, mintha a levegőben le tudná rajzolni a térképet.  – Három lánytestvérem van amúgy, az ikrek és a kisebbik, Bori. Én pedig a kakukktojás. Az olvasás pedig az én sportom.  – fejezi be, majd gondolkodik, van-e még érdekessége, de nemigen talál. Egyelőre. - Na és te, melyik évfolyamon vagy? Mesélhetsz te is bármiről. – érdeklődik, ha már nem tud ő maga újat előállítani.

Rach ^^

Úgy vettem észre, hogy Rachelnek nagy szenvedélye lehetett a fényképezés, ha ilyen őszintén és ilyen nyíltan beszélt erről a témáról, s a hozzá fűződő viszonyáról. Nagyon sok érdekességet tudtam meg tőle, és főképp új nézőpontot ismerhettem meg.
- Wow, te aztán értesz ehhez – adtam hangot elismerésemnek. - Fényképeztél is már mondjuk rendezvényen?
Az apukámmal valóban jobb volt a kapcsolatom, mindig is apás voltam, már kicsinek is. Az ,hogy apu Kalocsáról ide költözött, az nekem mindennel felért, mégha a munkája miatt nem is láthattuk egymást annyit, de a hétvégéink java része csak a miénk volt.
- Hát, én valami pici állatot gondoltam, ami nem is rovar, meg nem is hüllő, apu nem szereti őket – feleltem, valóban jó ötletnek tűnt, de hát mit tegyek, apu már csak ilyen. Valami picike, zárt részen tartható kéne, ami nem mászkálja össze végig a lakást. Majd ellátogatok a varázslény-kereskedésbe. – Valami varázslényre gondoltam.