Renée

Aprócska kislány ücsörög a bőröndjén, tanácstalanul. Két vörös hajfonat pihent vállain, még anyukája fonta be neki, hogy csini legyen az ő legkisebb hercegnője. A testvérei persze, fütyültek kijönni elé, habár azt Dávidék előre közölték, hogy ők ugyan nem fognak lecaplatni a bejárati csarnokig. Eleget meséltek már neki a Bagolykőről ahhoz, hogy most eltaláljon ő maga is. Ja, csakhogy Babu nem épp arról híres, hogy jó tájékozódási képességekkel rendelkezik. Ellenkezőleg.
Pillantott jobbra, pillantott balra. Közel-távol senki sincs, akit kérdezhetne, egy párszor már eltévedt. Mi van, ha nem találja meg sosem a sárgákat? Pedig ő becsületszóra oda akart menni, kipakolni és ismerkedni a navinés társaival. Csak hát eltévedt ez az aprócska leányocska, s akármennyire is kitartó, akármennyire is makacs, az iskola kifogott rajta, itt nem igazodik el. Néha még a saját birtokukon is képes eltévedni, mondjuk nem csoda, háromszintes az épület, rakat szobával és folyosóval. Mint egy mini-kastély.
Hiába, nem jött most össze a nagylányos viselkedés. Babut ez az egy tudja kihozni csak a sodrából annyira, hogy sírjon.

Renée


Nem sokáig hagyják kétségbeesni, egy lány, valamilyen édességet majszolva felé közeledett, és még meg is szólította. Nagyobb volt, mint ő, és idősebbnek is nézett ki. A pici csikólány, bár rókalánynak jobban beillik, felkapja fejét, és ráemeli kék babaszemeit.
- Nem jöttek el a tesóim – feleli a kérdésre, igaz, talán a másik másféle választ várt: mondjuk egy igent, vagy egy nemet. – Nem tudom, merre kell menni a Navine-házhoz.
Panaszolta a problémáját, ami igencsak kifogott a kicsi lánykán.
- A kastély még a mi házunknál is nagyobb – teszi hozzá teljes meggyőződéssel hangjában.
Aztán rájön a kis taláros, egyenruhás lányka, hogy talán jobb lenne, ha be is mutatkozna, merthogy illetlenség nem elárulni a nevét. A másik, idősebb lány már nem idegen előtte, most beszélgettek.
- Csermey Natália Babett vagyok – mutatkozott is be szép illedelmesen, de úgy, hogy azért lehetőleg kényes dámának ne nézhesse a másik. – És téged hogy hívnak?

Lucy Elliston

Nati magába roskadt. Nem igen tetszett neki az, hogy ennyire megszigorították a házirendet, ráadásul neki amúgy is votl egy csöppecske a rovásán. Jobb szeretett volna nem találkozni tehát a felügyelőkkel, pláne, hogy legifjabbként a bajkeverő-brigádból igazán nem kéne birka módjára követni a testvéreit.  Ha már úgysem jó a csínytevésben, valami másban kéne megpróbálni kiemelkedni. De miben?
- Szia! – köszön ő is a kissé akcentusos, új társnak, ha már egyszer észrevették. – Persze, szívesen. Üdv a Navine házban, Csermey Natália Babett, terelő.
Talán nem kéne, talán igen, de ő hozzátette a kviddiccsapat-béli rangját, nagyon büszke rá, hogy bevették, és így végre a tériszonyát is leküzdheti. Kissé izgult is, hiszen az idei szezon rögtön az Eridon ellen lesz, s érdekes lesz újoncként a gurkókat püfölgetni. Nem baj, legalább így szerezhet magának figyelmet, és kedvére kitombolhatja magát meccs közben.
Kutyája, Maszat ott ült, lelkesen, igaz, a pórázért annyira nem volt oda, de elviselte, csak a gazdijával lehessen. – Oh, és ő itt Maszat, a kutyám. Benned kit tisztelhetünk?
Igyekezett megjegyezni a háztársai nevét, ez elvégre egy jó kapcsolat alapja. Ki ne szeretné, ha emlékeznek a nevére? Na, jó, van, amikor néha egyes szülőknek nagyon nincs ki a négy kerék, ha névválasztásról van szó. Lásd a Cserepes Virágoknál… brr. Ő kifejezetten rült, hogy viszonylag normális nevet kapott, és méghozzá kettőt is, hogy eldönthesse, melyik tetszik neki jobban.
- Látom, lenyűgöz a látvány.

Lucy Elliston


Nati egy kicsit elszontyolodott, mikor meglátta újdonsült háztársa szemében a félelmet, de aztán Maszat hamar eltüntette a negatív aurát. Hát igen, a terelőktől többnyire félni szoktak, és az sem volt egy mellékes tény, hogy a magas emberekről általában azt hiszik, hogy lenézik a többit, felsőbbrendűnek tartják magukat, pedig Natinál ez korántsem volt így.
- Igen, a legjobb, ha azt vesszük, hogy a pályán két vasdarab üti ki a játékosokat elég otromba és néha kegyetlen módon. Nekünk köszönhetik kvázi a többiek, ha ép bőrrel megússzák a meccset – felelte a terelői poszt dicséretére. Valóban jó volt, bár szívesebben lett volna őrző, de Matt már lestoppolta azt a helyet, szóval be kellett érnie ezzel, és így belegondolva, jobb is, hogy inkább ő állt be gurkógyepálónak, a csk reakcióidejét ismervén.
- Persze, nagyon szívesen, de előbb gyere, felmegyünk a klubba, bemutatlak a többieknek. Nyugi, nem esznek embert, nem vagyunk kannibálok – Felvette a pozíciót, ami az induláshoz szükséges, közben várakozón tekintett Lucy-re, hogy mehetnek-e a sárgák területére.

Szofi

Ezaz! Egy rellonosra volt csak szüksége ahhoz, hogy igazán feldobják a diákok napját egy kis beltéri árvízzel. Nem kellett más segédeszköz ehhez a kis akcióhoz, csupán pálca, meg némi kreativitás így, ebéd közben. Még jó, hogy ő előtte evett, mert most ami ramazuri itt lesz, hát kell hozzá valamennyi energia, hogy mindezt véghezvigyék.
A vörös unikornislánynak semmi baja nem volt ugyan a felügyelőkkel, azonban egyszerűen unta már a sok besavanyodott arcot, akik állandóan azon nyavalyogtak, hogy jaj, felügyelők így, felügyelők úgy, micsoda szemétség, hogy nem csinálhatnak semmit, bla-bla-bla. Hát kérem szépen, micsoda hozzáállás ez? Szegény felügyelők egész nap az akták előtt kuksolnak, a fülledt irodájukban, és még csak lehetőségük sincs egy jó műsort végignézni, mert mindenki parázik tőlük.
Eljött a pillanat. Előbújt a rejtekhelyéről, és örömmel konstatálta, hogy Szofi hellyel-közzel pontosan érkezett. Öt perc még nem a világ vége.
- Persze. Készen állsz? – húzta ördögi vigyorra a száját, olyasmire, amitől a legtöbb ember zsigerből frászt kapott, és simán ráküldött volna egy rakat dementort minimum, ha nem magát a halálos átkot élből. Mondjuk ahhoz nagyon pipának kellett lennie az illetőnek, hogy Natit más síkokba kívánja…
Hát most tuti lesz pár ember, akik kanál vízben meg tudnák fojtani, nem mintha amúgy nem lenne elég ellensége, van hát, hiszen Csermey-csemete. A könyvtárba gyakorlatilag a büntetőmunka óta nem tette be a lábát, és hát… ja, nem volt egy jó élmény találkozni a morcos tekintettel, hogy „Már megint egy Csermey, remélem, te nem teszed tönkre a berendezést taroló-átokkal”.
- Ebből oltári nagy cirkusz lesz, az tuti - tiszta sor, ehhez még jövendőmondónak sem kell lenni, hogy bárki megjósolja a beltéri, túlméretezett pocsolyával járó következményeket. Cserébe ő még a csarnokhoz vezető folyosókon a páncélokat megbűvölte. Nem volt könnyű megtanulnia ezt a bűbájt, most már egész tűrhetően alkalmazza. Olyanra, amire nem kéne. Hát igen, az unalom nagyon nagy úr tud lenni, főleg, ha nem egy magolós, vizsgára tankönyvheggyel készülős típus az ember.

Szofi és a beltéri medence-hadművelet

Nati nagyon nehezen bírta megállni, hogy ne engedje útjára a kitörni készülő nevetését, de félő volt, hogy azzal nagyon könnyedén véget vetne a tervezett szórakozásuknak.
- Hát még én, mondjuk, szívem szerint végignézném a műsort. Te melyik felügyelőt néznéd meg ázottan? – vigyorgott így is, mint a vadalma. Előre leképzelte, hogy a társaság majd csónakon közlekedik a környéken. A dicséretbe egy nagyon csöppet belepirult, mert bizony sok munka volt benne, míg egy félfolyosónyi lovagi páncélt így megbűvölt tűrhető állapotra, hogy feltartsák az arra tévedőket.
- Köszi. Hatékonyak? – kérdezte azért biztonság kedvéért. Azért nem olyan egyszerű felsőbb éves dolgokat megtanulni, ezt tavaly óta gyakorolta folyamatosan, hogyan bűvöljön meg egy lovagi páncélt. Egy szőnyeget könnyebb úgy megbűvölni, hogy kicsússzon a rálépő lába alól.
Natáliának semmi baja nem volt a minisztériumi emberekkel, egyszerűen csak unatkozott, és nem egészen arra használta az eszét, amire kellett volna – tanulni, a könyvtár egyébként sem tartozott nagyon a kedvenc helyei közé.
- Még szép. Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű bűbáj ekkora galibát tud okozni – bólogatott, mikor a kifogásokat keresték, ha esetleg elkapnák őket, az meg persze, nem történhet meg vele. Nem, azt ő nem fogja hagyni. Megcsinálják a kacsaúsztatót, és lelécelnek abban a minutumban. – Kezdjük is el. Csak úgy áradni fog belőlünk a jóindulat.

Szofi és a Beltéri Medence Hadművelet

- Köztünk maradjon, én Piroska Farkasát nézném meg ázott ürgeként – kacsintott Nati, halkan kuncogva, majd ő is nyakon öntötte kicsit egy kis Aguamentivel a bejárati csarnokot. Az a többszörösen összetett terv, és bűbáj-együttes rendesen kifárasztotta, ezek után biztos, hogy aludni fog a körletében, mint a jó gyerek. Kíváncsi volt, vajon hogy fogják majd kideríteni, hogy mi, vagy ki, pontosabban kik a felelősök ezért a beltéri medencéért.
- Tökéletes.
Megmutatom én, drága bátyókáim és nővérem, hogy vagyok legalább olyan jó, mint ti…
A tény, hogy Szofi bevallása szerint hatékonyan feltartják az arra tévedőket a páncéllovagok, elégedetté teszi, és rögtön el is hessegette a kisebbségi érzésével kapcsolatos gondolatait. A testvérei mindig si nagyobb figyelmet kaptak nála, és ha ő szóba is került, akkor mindig a külsejével szekálták. Már baromira unta a magasságos, plafonos vicceket, és jól megérdemelt kis bosszúhadjárat is volt ebben az ürgeúsztatós tervben.
- Oké, és most léceljünk le valamerre, mielőtt elkapnak, csak ne a páncélok felé menjünk, mert akkor tuti a lebukás. Nem tudtam végrehajtani a felismerő-bűbájt, nem volt már elég idő hozzá – pironkodott a hanyagsága miatt, máskülönben könnyen vissza is értek volna.
A legrövidebb úton akart eljutni a klubhelyiségéig, és ezt is tanácsolta Szofinak. – Váljunk külön, és élvezzük a műsort. Ha együtt látnak, nagyobb a lebukás veszélye.

//Nyílt játék, lehet csatlakozni, örülni a csínynek, vagy bosszankodónak //