Nagyot sóhajtva megállok a tágas csarnok egyik sarkában. Az óráknak már vége, a könyveim fent vannak a hálóteremben. Körülnézek, szememmel Teót, a házszellemet keresve. Ide beszéltük meg a találkozót, mindjárt itt kell lennie. Bár már lassan egy éve itt vagyok, még mindig könnyen eltévedek a folyosókon. Teó körbevisz a kastélyban és megmutatja a titkos átjárókat, rejtett dolgokat az iskolában. Így többé nem kell majd magyarázkodnom, ha egy folyosó épp nem oda vezet, ahova szeretném.

Karba tett kézzel nézek körül, a számat összepréselem, mert már kezdek tényleg ideges lenni. Ha nem érkezik meg hamarosan, elmegyek - fut át a fejemen. A huhogást hallva ijedtemben szélsebesen megpördülök és előkapom a pálcámat, de pár pillanat múlva már sejtem ki áll a dolog mögött. Leeresztem a pálcát és megeresztek egy mosolyt.
- Nagyon vicces. Na gyere elő, te iskola-réme. - mondom, most már nyugodtan. Menet közben a pálcát is elteszem az övembe, hogy kéznél legyen, ha szükségem lenne rá.
 - Akkor, merre induljunk? Hol van a legtöbb trükk? - kérdezem izgatottan. Úgy érzem, rám férne már egy kis kaland, és ha megismerem a folyosókat, több izgalomban lehet részem.

Teó láthatóan nagyon jól ismeri a járást, az iskolában eltöltött évek megtették a hatásukat. Amíg magyaráz, izgatottan toporgok. Szeretném minél előbb elkezdeni a túrát.
- Akkor kezdjünk a tornyos járattal, utána meg mehetnénk a Rellon felé. - mondom, mert minél több titkot szeretnék megtudni.Arra fordulok, amerre Teó a toronyba vezető utat mutatta.
- Felőlem indulhatunk - szólok, és a fejemmel is az említett út felé biccentek.

Az iskola nyugati része felé tartunk, én izgatott talán kissé bugyuta mosollyal az arcomon, de ez a legkevésbé sem zavar. Az éhes diákokra tett megjegyzés hallatán jóízűt nevetek. Köztudott, hogy szinte bármennyit tudok enni, ráadásul bármikor, szóval ezt a járatot gyakran használom majd. Amikor megállunk a tizenkettedik kőnél, Teó várakozva rám pillant. Először nem értem, miért nem ő nyitja ki a járatot.
- Ja, máris nyitom - kapok a fejemhez, és a cipőm orrával háromszor megbököm az érintett követ. Súrlódás hangzik, és feltárul a folyosó.

Belépek a nyíláson és egy sötét lépcsőházban találom magam. A sok éhes diák lába fényesre koptatta a lépcsőfokokat, így az első kanyarban még jól látok. Teó javaslatára elő veszem a pálcámat. Abban a pillanatban elkezd bezárulni a lyuk a falon és hamarosan teljes sötétség vesz körül. Egy elsuttogott Lumos, és máris világos van, sokkal jobban érzem magam.
- Nem voltak vézesek. - felelek a vizsgákkal kapcsolatos kérdésre. - Nem mintha lenne mihez viszonyítanom. A reptant élveztem, de a bűbájtan elég nehéz volt.
A rózsaszín taláros történeten olyan hangosan nevetek, hogy visszhangzik a kis lépcsőház. Már épp kezdek kifulladni, amikor felérünk a lépcső tetejére. Egy faajtóba torkollik, aminek kerek vas foganytúja van. Kis erőlködéssel végül sikerül kinyitnom. Az ajtón kilépve egy üres folyosóra érünk.
- Hmm... Ez tényleg olyan, mint a torony - mondom derűsen, miután megvizsgáltam a terepet.

- Egyre jobban tetszik ez az út - jegyzem meg vidáman. Ez a folyosó nagyon tetszett, szeretnék még többet látni, de nem tudom merre vannak még. A folyosó közepére lépek és tanácstalanul nézek körül. A folyosó jobbra-balra ugyanolyannak tűnik. Elbizonytalanodva Teóhoz fordulok:
- Nem is tudom.... Merre van a legközelebbi titkos járat?
Ez tűnt a legjobb kérdésnek az adott helyzetben, Teó pedig tudja, hogy fogalmam sincs a rejtett utakról, úgyhogy csak nem fog teljesen gyogyósnak nézni. Előbb-utóbb úgy is kiismerem itt magam. Rettegjetek, folyosók!

- Akkor menjünk le - mondom lelkesen és a lépcső felé veszem az irányt. Majdnem rálépek az egyik trükkös lépcsőre, de még idejében felfigyelek a bajra, és egy szökkenéssel oldom meg a helyzetet.
- Egyébként hogy lehet titkos járatokat csinálni? - kérdezem. A téma es a kalandozás felkeltette az érdeklődésemet. - Gondolom nem csak ásni lehet - teszem hozzá nevetve. Egy saját titkos alagút... Nem is lenne rossz. Akkor aztán tényleg szabadon közlekedhetnék!  Vezethetne mondjuk az Eridon toronyból a bejárati csarnokhoz, de sokkal rövidebb lenne, mint a többi lépcső. Nem is rossz ötlet, gondolom.
Közben megérkezünk az alsóbb szintre, így hát elindulok a folyosón titkos ajtóra utaló jeleket keresve. Ezeket bizonyára nagyon jól álcázták, ugyanis semmi különöset vagy gyanúsat nem találok. Várakozva nézek Teóra.
- Te jössz - szólalok meg mosolyogva.

Szóval egy festmény és egy szobor rejti a járatokat. Úgy döntök, először a kérdéses festményt keresem meg. Odalépek egyhez, amin egy ősz varázsló egy fotelben hortyog. Alaposan szemügyre veszem a képet, óvatosan megtapogatom a keretet is, vigyázva, hogy a kép lakója fel ne ébredjen. Nem, ez nem az lesz. A következő képben egy sárkány elől menekülő varázsló van, most épp egy fa mögött rejtőzik remegve. A bestia végül megkerüli a fát, és tűzzuhatagban fürdeti meg az embert, aki ezután füstölgő kalapja alól rosszallóan néz rám. Inkább továbbállok. A harmadik festmény egy boszorkányt ábrázol, aki éppen egy nagy üst sárgászöld tartalmát kevergeti. Óvatosan felvonom a szemöldökömet, mire a festett hölgy ravaszul elmosolyodik, és az egyik üres kristályfiolára mutat. Jobb ötlet híján megbököm az üveget a pálcámmal. A várt reakció nem is marad el, a festmény ajtóként nyílik ki előttem. Még egy hálás pillantást vetek a boszorkányra, aztán Teó felé fordulok.
- Nos, ezt megtaláltam - jelentem, és a hangomból érződik, mennyire büszke vagyok magamra.
- Keressem meg a másikat is, vagy majd valahogy visszajövünk ide? - kérdeztem, kissé talán kihívóan.

A dicséretre sugárzó mosollyal reagálok, majd hümmögve gondolkodom a folyosó kapcsán.
- Akkor szerintem előbb megkeresem a szobrot - döntök végül. - Nem kis túra lenne visszajönni ide. Hacsak nincs egy másik folyosó.
Hunyorítok egyet, aztán elindulok a folyosón, hogy megtaláljam a másik rejtett ajtót is. A folyosón hat szobor áll, vagyis - hacsak nincs óriási szerencsém - mindet végig kell néznem.
- Munkára! - ösztönzöm magam motyogva. Az első szoborhoz lépek, egy alacsony, pocakos ember szobrához; a kis fickó láthatóan sunnyog, menekül valaki elől. Körbejárom, alaposan szemügyre veszem, még az orrát is megnyomkodom, de semmi különös nem történik.
Még további négy szobrot nézek végig - eredménytelenül, közben fokozatosan egyre csalódottabb leszek. Az ötödik, egy fájdalmas arcú fiú szobra már a puszta létezésével is idegesít. Odamegyek hozzá, hosszan körbenézem, de ezen sem találok semmi rendkívülit, vagy csak kicsit is érdekeset. Olyan ez a szerencsétlen, mintha ráléptek volna a lábára. Vasalt talpú cipőben. Ekkor valószínűtlen ötletem támad. Hunyorogva álldogálok egy darabig, de végül mégis kipróbálom. A jobb lábammal rátaposok a szoborfiú lábára, aki erre vigyázzba áll és hátrahúzódik. A rosszkedvem lassan elpárolog és végül elégedett arccal pillantok felfedező-társamra.
- Siker! - közlöm egy vigyor kíséretében.

Boldog vagyok, hogy sikerült megtalálni a bejáratot, útitársam lelkesedése pedig még tovább fokozza a jó kedvem. A sok keresgélés után most valami tényleges izgalomra is vágyom.
- Szerintem csússzunk le! - javaslom, és megerősítésre várva Teóra nézek. - Biztos vannak még utak a szfinxnél is. Ha meg nem, akkor egy jó kis túra vár ránk, de csak nem fogunk belehalni, gondolom, de ezt inkább nem teszem hozzá: nem akarom megsérteni Teót. Ha beleegyezik, hogy erre folytassuk az utat, akkor leguggolok a járathoz és belenézek. Feneketlen feketeségen kívül azonban nem sokat látok benne. Már nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet az alján. Mélyet sóhajtok, és egy kis ugrással a csúszdába lököm magam és megindulok a sötét mélységbe. A járat összevissza lejt és kanyarog, olyan mint a muglik élményfürdője - víz nélkül. Én személy szerint nagyon izgalmasnak találom az utat. Egy éles kanyarnál, ami feldobott a kerek járat oldalára, egy önkéntelen rikkantás hagyja el a torkomat. Végül lelassul a csúszás és egy keskeny, vízszintes kőmedencébe érkezem. Kikászálódok a vájatból, és a kanyaroktól picit még szédelegve körüljárom a termet, hogy elüssem az időt, amíg Teó is megérkezik (nem tudom, hogy a szellemek milyen gyorsan haladnak). A termet egy fáklya világítja meg, a sarkok elég sötétek, de azért látom, hogy teljesen üres helyiségben vagyok. A szürke kőfalakat egyedül egy egyszerű faajtó töri meg, gondolom ez a folyosóra vezet, és kívülről újabb trükkel lehet kinyitni. Majd megkérdezem Teót. Tényleg, vajon hol késlekedik? Elindulok vissza a csúszdához, hogy megnézzem, mi a helyzet.

Épp a csúzdához érek, amikor Teó - nem túl gyorsan - kicsusszan a boltív alatt. Az aggodalmaskodásomat látva igyekszik megnyugtatni, s hozzá bűntudatos képet vág, mire én is elszégyellem magam kissé, hisz megfeledkeztem arról az apró tényről, hogy útitársam történetesen szellem. De úgy tűnik, nem sértődött meg, mert már jön is az újabb kérdés a kővetkező lépéssel kapcsolatban.
- Hát, én már itt szétnéztem egy kicsit. Miért, van még itt valami? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen eddig az ajtón és a falakon kívül semmit nem találtam. Talán kinyílik egy újabb ajtó, ha meghúzzuk a fáklyát, gondolom, miközben a terem közepére sétálok.
- És kint mi van? - teszem fel a második fontos kérdésemet, miközben a faajtóra mutatok. Minden lehetőséget szeretnék megismerni, hogy aztán ezek fényében hozzam meg a nagy döntést. Lassacskán kezdek megéhezni, jó lenne a Nagyterem felé venni az irányt.

A terem közepén állva figyelmesen hallgatom Teót. Azt mondja, a terem nem tartogat további izgalmakat, ezért az ajtó felé indulok, a kezemet a fémkilincsre teszem, de azért megvárom, hogy vázolja, mi vár rám az ajtón túl. Az igazgatói iroda nem hangzik rosszul, de az újabb titkos átjáró még inkább felvillanyoz, Teón is úgy látom, oda menne a legszívesebben. A tanárok szobái nem annyira érdekelnek. Lehajtott fejjel gondolkodom, aztán Teó kérdésére felpillantok.
- Én azért megnézném azt a nem annyira titkos átjárót - válaszolom egy cinkos mosoly kíséretében, azzal kinyitom az ajtót. Elsőre egy picit szorul, de egy erőteljes rántással megoldható a helyzet. A földszinten lehetünk, az ajtó egy lépcső mellett van.
- Erre? - intek a lépcsősor felé.

- Nem kell engem félteni! - felelem, majd egy nevetés kíséretében ennyit még hozzáteszek: - Vagyis...
Ez a kívánságok terme elég izgalmasan hangzik, nagyon felkeltette az érdeklődésemet, a kíváncsiságom az arcomra is kiül: a szemem tágra nyitom, felhúzott szemöldökkel és oldalra billentett fejjel nézek útitársamra.
- Azt még megnézhetnénk az átjáró előtt? - kérem meg végül Teót, miközben már lefelé ballagunk a lépcsőn (pontosabban csak én, mivel ő mellettem lebeg).
 - Most, hogy mondod, tényleg elég fura - válaszolok mosolyogva, és közben elgondolkodom a dolog miértjén. Talán úgy gondolták, hogy egy újabb titkos járatot használva úgy is mindenki ellógná a lépcsőzést. Vagy csak már nem volt hely az emeleten. Ki tudja?
Menet közben leérünk a lépcső aljára, és ahogy Teó mondta, elfordulunk jobbra, így egy folyosóra jutunk, aminek a falát izmos emberek képei díszítik, itt lehet az Erőnlét terme, erről árulkodik az ajtón kilépő, izzadt diák is.
- Merre? - kérdezem egy gyors szétnézés után, ugyanis nem jöttem rá, hol van a kívánságok terme. Biztosan elrejtették.

A kívánságok terme felé vesszük az irányt, s ahogy közeledünk, úgy leszek egyre izgatottabb és kíváncsibb. Egy kicsit aggódni kezdek, amikor Teó megemlíti, hogy a szoba foglalt lehet, ezt az arcomra kiülő szemöldökráncolás is kifejezi. Egyre hosszabb léptekkel haladok a folyosón, a végén már szinte futok. Majdnem el is gyalogoltam az ajtó, pontosabban a helye előtt. Sajnos az aggodalmunk nem bizonyult alaptalannak, a szoba ugyanis zárva van. Csalódottan meredek az üres falra. Amikor meghallom Teó ideges-szomorú hangját, eléggé megsajnálom. Hiszen úgy meg akarta mutatni, fel is lelkesített, de most fél, hogy csalódást okozott.
- Akkor csak szimplán nézzük meg az átjárót - javaslom vidámnak szánt hangon. Sajnos az érzelmeim leplezésében nem vagyok olyan jó, de ez most tényleg elég lelkesre sikeredett: részben azért mert a titkos átjáró is érdekes célpontnak tűnik.
- Az merre van? - teszem fel már vagy századjára ezt a kérdést a nap folyamán.

Teó szomorú szemeibe nézve elhatározom, hogy nem hagyom szomorkodni, megteszek mindent, hogy jobb kedve legyen.
- Ugyan, ne sajnáld! - vigasztalom. - Nem tudhattad, hogy nyitva lesz-e.
Miután útitársam elindul az átjáró irányába, követem, és néhány gyors lépéssel felzárkózom mellé. A dugi dohányzás hallatán az orromat ráncolva fintorgok egyet.
- Nem vagyok oda a dohányosokért - jegyzem meg, csak úgy mellesleg. A nagynéném sokat cigizett, nem is nagyon szerettem a közelébe menni: az a tudat, hogy mérgezi magát, na meg a szag nagyon taszított.
- Legfeljebb majd mi kitakarítunk - teszem még hozzá egy halk kis nevetés kíséretében.
Mikor Teó megemlíti, hogy az átjáró "kulcsa" a pálcám, gyorsan elő is kapom az övembe dugott varázseszközt. Lassan forgatni kezdem az ujjaim közt, óvatosan adogatva egyik ujjamtól a másikig. Ezt a mutatványt sokáig kellett gyakorolnom, de nagyon jól el tudok vele szórakozni. A folyosó kanyarodik egyet, aztán meglátok egy, az említettre igencsak hasonlító lovagi páncélt. Megállom előtte, és a pálcámat feltartva tanulmányozni kezdem.
- Hmmm... - dünnyögök, miközben végigmérem a szobrot, és próbálok rájönni a titokra.
Néha még zavarban vagyok, ha ismeretlen varázslatot kell végrehajtanom, ezért kissé esetlenül kezdek neki a kinyitási kísérletnek. Szerencsére rajtunk kívül senki nincs a kérdéses folyosóm, így nyugodtan szerencsétlenkedhetek. Úgy döntök először, varázsszavak nélkül próbálom meg a dolgot: csak rákoppintok a szobor részeire, és majd meglátom, mi történik. Először a szobor fejére, vállaira és a mellkasára bökök: sikertelenül. Óvatosan hátrapillantok Teóra, hogy megnézzem az esetleges reakcióját, és egy halvány segítségkérő pillantást is kap tőlem.

Rebi ... mondjuk
Könnyű, ruganyos léptekkel haladok a könyvtár felé. Ma igazán könnyű napom volt, ez az oka a jókedvemnek. A hónom alatt egy kicsi, zöld könyv van, amitől nem szívesen veszek búcsút. Amint bekerültem a csapatba, szinte azonnal kikölcsönöztem A kviddics évszázadait. Azóta átrágtam magam rajta (nem is egyszer), igyekeztem megérteni a szabályokat. Most már ideje visszaadni a könyvtárba, hogy más is okulhasson. Az ajtó előtt lelassítok, igyekszem halkabban lépkedni. Óvatosan átlépem a küszöböt, és ismét a jó könyvszagú teremben találom magam. A pulthoz lépek, és egy köszönés után visszaadom a könyvet. Miután a könyvtáros bejegyezte, továbbállok, más csemege után kutatva. A sorok között lassan haladva nézegetem a kínálatot. Az átváltoztatástannal kapcsolatos könyveknél lelassítok, és kutatni kezdek a polcokon. Tavaly hallottam az animágiáról, és azóta nagyon izgatja a fantáziámat. Egyszer szeretném én is megtanulni, de előtte még információt akarok gyűjteni róla. Választok is egy izgalmasnak ítélkező példányt, és ki is kölcsönzöm. Továbbmegyek, egyenesen az olvasóterembe, hogy még frissiben fellapozhassam új szerzeményemet. Az emberek között egyszer csak egy ismerős alakra leszek figyelmes. Az egyik csapattársam, aki, ha jól emlékszem, utálja ha Rebekának szólítják.
- Szia! - köszönök rá hangosan, elfelejtve, hogy egy könyvtárban vagyunk, és nem kéne kiabálni. Hamar észbekapok, és suttogva folytatom:
- Mit olvasol? - ez volt az egyetlen kérdés, ami hirtelen eszembe jutott.

Rebi

A lány mintha kicsit megijedne, amikor megszólítom, ettől egy kicsit zavarba jövök. Azonban mikor mosolyogva mutatja a könyvét, látom, hogy minden rendben. Lepakolom a szerzeményemet az asztalra, hogy szemügyre vehessem, amit ő olvas. Történelem. Hááát... nem épp a kedvencem. Nagyon nehezen jegyzem meg a magolós dolgokat. Ízlések és pofonok, gondolom végül, azzal visszaadom Rebinek a könyvet. Közben egy elismerőnek szánt hümmögés hagyja el a számat. Bátorsgá kell ehhez, igazi bátorság.
- Ó, remekül! - válaszolom vidoran, és elfoglalom a felajánlott fotelt. - Készülgetek, hogy én is beszállhassak a kviddics meccsekbe. Még ha csak cserének is.
Nagyon izgatott vagyok emiatt, szóval készséggel elmesélem mindenkinek.
- És, veled mi újság? - kérdezek vissza, miközben ficergek egy kicsit a székben, hogy kényelmesebb legyen.

Rebi

Beszélgetőtársam úgy tolja arrébb a történelmes könyvet, mintha attól félne, mindjárt magába szippantja. Igazi könyvmoly viselkedés, jegyzem meg magamban. A kviddics úgy tűnik, őt is lázba hozza, ami remek hír, mert meg is van a közös téma. Ő is válaszol a kérdésemre, azután visszatérek az előző témára.
- Te mióta vagy a csapatban? Hajtó vagy, ugye? - kérdezem érdeklődve. Ez az első  két kérdés, ami eszembe jutott a sokból, majd később felteszem a többit is. Érdekel még sok minden (na jó, minden), ami a kviddicsjátékosok életével, szokásaival meg magával a kviddiccsel kapcsolatos. Beszéd közben a kezemmel is hadonászom, így leverem az egyik könyvemet. Egy akaratlan sikkantás hagyja el a számat, és már ugrok is, hogy megmentsem az én drága szerzeményemet.A földről felpillantok Rebire, és egy zavart mosoly tűnik fel az arcomon.
- Bocsánat - mondom elpirulva, és visszakászálódom a helyemre.