Hatalmas táska puffan a csarnok kövén. A falakról csak úgy visszhangzik, tompán, de hallhatóan. Egy kéz lendül, majd.. vakarózni kezd. Sebestyén füle tövét vakarássza kitartóan, amely miatt megállt, mivel már a vonatról leszállva kísérti a dolog. Nem túl illő fület vakarászni, de nincs senki a közelében, nem asztalnál ül, így megteheti. Meg azért nem is a hátsó feléről van szó. Amint elmúlik a viszketés, körbetekintve szemléli meg azokat a falakat, melyeken nemrég az általa keltett zaj simogatott végig.
- Hű.. – bukik ki ajkain a szavacska, miközben a zsákot a padlón hagyva indul meg, és néz meg magának mindent jobban. Ekkora méretekkel minden hatalmas, egy kastély pedig még hatalmasabb. Szívesen mászna falat is akár, hogy a tetőre ülve nézzen szét a világban, de eddig csak a garázstetőre jutott fel, seprűre pedig nemigen engedték. Itt azonban lehetősége lesz, ha nem ragad le a magas falak, és a mennyezet méretein. A válla csak most kezdi közölni, hogy a táska súlya mennyire nem tetszett neki, így átmozgatva áll meg egy festmény alatt, és figyeli azt. Találkozott már mozgó műalkotásokkal, otthon is van egy mogorva képű, komornyik-szerű alak festett képmása, aki előszeretettel dirigál, ha kicsit saras a lába, és ha tehetne, kilépve mutatná meg, hol a sár helye. Ez a valaki nem szól hozzá, így ott is hagyja, visszatérve holmijához nyitja fel azt, és túr bele. Keze könyékig tűnik el, mire előhúzza a kulacsát, és felnyitva kortyol nagyokat. A nagy szusszanás, és a szomjoltás végeztével a kulacs megy a helyére, kezébe immáron egy energiaszelet kerül, amit majszolni kezd. Evés közben ragadja meg a szíjat, vonszolja el a lépcsőig, és a fokra leülve rendezi el maga mellett, folytatva kései vacsoráját, hallgatva az életet, amely valahol tombol. És közeledik. Nem meglepő, egy iskolában diákok élnek, tanárok, személyzet, akik közlekednek, és teszik a dolgokat. Talán nem is árt valaki, aki megmutatja az utat, mert ha tudja is, merre kell mennie, eltereli saját magát. Vagy egy másik mogorva festménylakó.

sziasztok csevegők  

Milyen szelek fújnak erre?

és most jön az, hogy Közeleg a tél?

Aaaaajaj, akkor olyan helyre bújok, ahol meleg van

a nagyon hideg nem nekem való   meghagyom másnak, én meg a többit élvezem

ó az igazi tél még odébb van

ha így halad még 5 évad és két könyv XD

na de most alszom, jó éjt!

Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani. Ő is akkor döbben rá, miközben falatozik, hogy valójában eléggé elférne hasában egy kiadós vacsora. Ha nem több. Mikor is volt, hogy evett? Talán indulás előtt? Vagy még korábban? Hiába ráncolja homlokát, nemigen ugrik be neki semmi. Az út alatt falatozott, ez tény, de csak némi rágcsát, a többi időt az ablakon való kibámulással töltötte, vagy azt megelőzve, hogy elaludjon. Nem ment volna tovább, de azért a hosszabb utak mindig álomba tudják ringatni. A táska ismét kinyílik, és keres, de nemigen van már elraktározott tartalom benne. Szomorúan figyeli a kiürült zacskót, és úgy dönt, iszik még pár kortyot, azzal is előrébb van. Valamennyivel. Talán okosabb lenne a lepakolás előtt keresni valamit enni. De elmúlt már vacsora vajon? Mert ha igen, akkor bukta, hacsak a konyha nem járható út-e. Azonban nem biztos, hogy okos dolog lenne így elsőre azzal kezdeni, hogy odatolja a pofiját, és szépen néz. No meg, ekkora pakkal. Ha viszont lepakol, nem lesz kedve már elindul, és kialakul a patthelyzet. Az üveget forgatva ujjai között, próbál dűlőre jutni, hogy mi is legyen, amikor is a társaság váratlan lepi meg. Annyira elmerült a dolgokban, nem szúrta ki a közeledést, így meglepve pislog fel a lányra. Nem ijed meg, már szerencsére elmúlt az az időszak, amikor képes volt rá, de mégis meglepi, azonban örül is, hiszen legalább nem járatja sokat az agyát azon, mit tegyen. Talán majd mégsem az oda út lesz az első, amiben segítséget kér.
- Jaj, szia! – emeli meg magát, az üvegét a táskára dobva ácsorog a lépcső alsó fokán, ott „fogadva” a vendégét. - Eridon.. – mormogja maga elé, hirtelen sikerült azt is elfelejtenie, hogy ő maga is a ház tagja. Hajaj. - Én is! Akarom mondani.. a nevem Márty Sebestyén, és én is oda fogok járni. – ha odatalál, és nem vesz éhen. De ezt már nem teszi hangosan hozzá inkább. Csak a kezét nyújtja felé, hogy megpecsételje a bemutatkozót.
- Nem tudod, mikor van a vacsora. Ééééés.. hogy most mennyi lehet az idő? – nem bírja megállni a dolgot, és kezd a fontosabb dologgal. A szoba megvárja.

*megtöri a csendet*

boldog pénteket *--*

*cicás gif helye*

sajnos telefonról nem sikerült

úúú ez kell


 :D

szeretem az aktualitásokat

engem jellemez:

kicsit szőrös lesz

az ijesztően hangzik  

na vajon miééért

Magamon, ahogy melegít  a hidegben

de lesz még hideg :3

na de alszom, jó éjt!  

A tegnap esti véletlenszerű „edzése” a mai napon igencsak visszaköszön. Persze, nem kell semmi rosszra gondolni, és sokkal jobb, mint amire számított. Lábában, és karjában jelentkezett az izomláz, de semmi több. Remélte, hogy ennyi sem éri el, de az egy óra, az egy óra, és nincs hozzászokva ilyesmihez. Amúgy tetszett neki a dolog, szereti a zenét, a mozgást, szóval ennek a kombinációja igencsak ínyére volt. Hogy ha úgy adódik, és szembekerül egy ilyen felhívással, most már biztosan nem fog a véletlen műve miatt odamenni. Ma sokáig aludt, este nem tudott elaludni, annyira fel volt pörögve, így olvasott egy ideig, majd mikor szemei elfáradtak, megpróbálkozott a dologgal. Ennek eredményeképp átaludta a reggelit, és csak ebédre volt szalonképes, miután átmozgatta a szobájában a tagjait, kimozdult, némi keresgetés után pedig már ebédhez is jutott. De a történet itt kezdődik. Az ablakon kibámulva észlelte a ragyogó, meleg napsütést, amely arra vitte, hogy fájó tagokkal ugyan, de kimenjen, és feltöltődjön ismét. Egy gyors visszarohanás a szobába, könyvet vett magához, papírt, tollat, hogy egy kis plusz szorgalmival üsse el az idejét, amibe amúgy már belekezdett, de nem jutott sokra vele. Megunta, igen.
Kiérve keresgél, mivel az első pillanatokban rájött, hogy akkora a szél, hogy nemhogy a toll kérdéses a kézbenmaradásnál, hanem maga a könyv lapjai is kiszakadhatnak, amit nem szeretne, mivel könyvtári példányok. Ez az a hely, amit amúgy elsőre, egyedül megtalált. Kiszagolta!
Így, e keresés alapján indult a fák felé, amik között azt reméli, hogy kicsit szélcsendesebb környéknek bizonyul. Egy vaskos törzs mögé bújva izgalmasabb alkotni. Azonban, valahogy a fák között sincs nyugalom. Sőt. Egy-egy erősebb lökés mintha sokkalta rosszabban venné ki magát, de tény, hogy nem annyira szörnyű a helyzet, mint a nyílt terepen. Keresi is azt a vastag törzset, amelyre gondolt nemrég, de végül valami olyat lát, amitől elámul. Egy faház bontakozik ki előtte, vagyis fölötte, jóval. Egy igazi faház! Neki sosem volt ilyesmije, de egy nagy pajtásának volt, és sokat töltöttek el odafent, amíg az öreg fát ki nem csavarta egy vihar. Megsiratta a faházat. És most visszaköszön egy az életébe. Sietni kezd, a lépcsők felé, hogy minél előbb eljusson az áhítatott helyszínre. Már épp indul fel, amikor egy, váratlan, és annál mocskosabb széllökés kirepített néhány lapot a hóna alá beszorított halomból. Morog, és indul lefele, de csak azt éri el, hogy a többi is megy utána.
- Nem igaz! –zsörtölődik, miközben üldözni kezdi a jegyzete kezdeményét, és a többi, poros lapot.

szép napot :3

Nem szokása káromkodni, vagyis.. valami hasonlót művel, csak az obszcén szavakat nem helyezi bele. Nem vallásos, és ugyanúgy belerúg éjjel az ágy lábába, vagy városban járva kutyapiszokba is tud lépni, amely helyzetek igencsak megkívánják a „b” betűs szavacskát, és társait. Mégsem húzza elő sosem – gondolatban olyankor pedig üvölt -, ahogy most sem, pedig a papírlapok vadászata szélben igencsak mulatságos. Nem akar rátaposni egyikre sem, hiszen akkor írhatná újra az egészet, de amúgy úgy néz ki, így is írhatja, mert az ágdarabok egy tiszta lapot már összeszaggattak. Nem fognak kivételt tenni azzal sem, amin tinta van, felebaráti szeretetből.
Hogy egy troll használjon zsebkendőnek. – kívánja azoknak a lapoknak, amiket nem gyűjtött még össze, és szabadok akarnak maradni. Na majd leveri ezt a szárnyaló felkelést, csak érje utol mindet. Azokat, amiket elkapkodott, a könyv lapjai közé dugja rejtekbe, onnan már nem imádkozza ki senki, hiszen biztosan tartja, ha kell, keres egy farönköt, és rápakolja. De a könyvtáros nem fog örülni neki, ha felkarcolja a borítót. Vagy összemoházza a műremeket. Akkor inkább elássa, amnéziát tettet, és bujdosni fog a hátralevő iskolaéveiben.
Szerencsére azonban már nincs sok vissza, pár makacs lázad még, és rönk sem kell neki. Meg is feledkezik kicsit a mögötte magasodó házikóról, no meg arról is, hogy morgását, a lapok utáni ugrálását más is észlelheti. És észleli is. Megtorpan, amikor egy hang üti meg a füleit, és a lányra pislog, aki elkapta a papírlapot. Ő maga is épp egyet vesz fel, amikor kiegyenesedik, és örömmel tudatosul benne, hogy ez volt az utolsó. Vagyis a lánynál van az.
- Nem keresem, kergetem őket! Nem volt társam a fogócskához, így helyettesítettem őket. – húzza ki magát, de hát az igazság úgy is tudott. Kezébe veszi az utolsó lázadókat, és a könyvbe teszi, biztonságba. Szegény kötet, úgy néz ki, mintha megannyi lapja szakadt volna ki, és mutatna fityiszt velük.
- Sajnos nincs mappám, de így a könyvben is elvannak. – emeli meg a kötetet, majd dugja vissza a hóna alá, és a kézfogást is megejti. - Én Márky Sebestyén! Örvendek neked. És köszönöm, hogy elkaptad a papírjaimat. – engedi el a kezét, majd eszmél rá, hogy faházazni készült. Egyedül igaz, szorgalmasan szaporítani a lapokra a szavakat, de hát ez mindig így van, hogy valami közbejön. Most a lány. - Te is abba a házikóba készülsz? – mutat végül a célra, amely miatt a kis kergetőzés megesett.

Nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy a lányba botlott, vagyis a lány a papírjaiba, aztán hozzá. Futott már bele másokba is, egy magas felsőbb évesbe szó szerint, feje a hasán puffant, mivel mindketten igen sebesen vettek be egy kanyart, csak ellenkező irányból, így Sebestyén a földre huppant, a fiú pedig valami mordulást hallatott, majd lenézett rá. Nem ette meg, de nem is köszönte meg az élményt a másik, akibe ütközött, de hálás volt neki, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Ismer már arcokat, de neveket keveset, amiért nem okol senkit, mert van bőven ideje, és amúgy sincs itt régóta, hogy egyből mindenkit ismerjen. Na de majd most.
- Hát, még kicsit igen, de változik. Igazából nem vagyok magányos, mindig vannak körülöttem majdnem, csak nem ismerem őket, de hallom, hogy ott vannak. Szóval… és igen, elsős vagyok. – bólogat bőszen a dologra, hiszen nem titok, de ha így halad a növésben, még ötödéves korában is ez lesz majd a kérdés. Nem tudja, mi kerekedik belőle addigra, de azt tudja, hogy nem fogja szeretni a kérdést. Most még igen, és ez a fontos. Megigazgatja a könyvet a hóna alatt, elnapolja a befejezését, és átállítja magát a társasági momentumok örömére.
- Nem hagyom! Bentről nem látszott, hogy ekkora a szél, idefele jövet kétszer fújt vissza, az ilyenre egyszer azt mondták, jobb, ha téglát hordok a zsebeimben. Ma jól jött volna. – húzza el egy kicsit a száját, mivel nehezen közlekedik. Itt, a fák között nem, de ha visszaindul egyszer, megesik, hogy lesz még problémája. Lehet mégis keres egy rönköt.
- Benne vagyok! – zökkenti vissza magát a jelenhez, a lányhoz, a faházhoz. Megfordulva lépdel vissza a lépcsőkhöz, majd előre engedi a lányt, hogy felmehessen, majd utána mászva ér be ő is az odúba. Egy röpke pillantás, elégedett mosoly.
- Hát ez elég menő hely! – jobban néz ki bent, mint kint. Igazából korhadt, recsegő deszkákat képzelt el a külső alapján, de még pokrócot, vagy ahhoz hasonló tárgyat is lát, hogyha valaki leülne, ne menjen szálka a fenekébe. És ami a legfontosabb. A szél kint maradt!

Én megnézem

a monti mint a bicikli?

Hirtelen fordul el, és bár nem akar olyannak tűnni, mint akit nem érdekel a másik, de muszáj megtenni. Kezét arca elé emeli, nagylevegő, és tüsszent. A csarnok nagy, így igencsak visszaveri az amúgy halk, diszkrét hangot. Szipog párat, vár még kicsit, majd leereszti a kezét, megtörli a nadrágjában, és hálát ad, hogy nem hatot tüsszent egymás után.
- Ne haragudj! – szólal meg, majd váratlanul sikerül még egyet tüsszentenie, aprót, apróbbat, mint a másik, de lecsapott. Nem volt ideje megemelni a kezét, de a vállához hajolt, kicsit megemelte, így az fogta fel az egészet. Végül megrázza csak a fejét, ujjával megdörzsöli orrát, és ismét csak a lányra figyel. Tavasz van, szeret ilyenkor már csak pulóverben járni, de reméli, nem fázott meg. Lehet, csak a kissé nyirkos kőfalak van az egész.
- Ó, no nem baj. Majd keresek egy órát. – reméli, valamelyik központi helyre csak kitettek egyet, vagy ha mégsem, ír a szüleinek, hogy küldjenek utána egy órát, ami működik itt, hogy tudja az időt. Sose gond az, ha tisztában van vele, nélküle kicsit el fog késni mindenhonnan. - Jaaa! Hogy tart. Akkor megköszönném az idegenvezetést. Mondanám, hogy meghívlak valamire, de… nem én teremtem elő az ételt. – neveti el magát, miközben becsatolja a táskát, és visszaveszi a vállára. A mesélésre nem mond nemet, így már felpakolva pillant rá, és egyezik bele a dologba. Csak akkor indul, ha ő is.
- Nem olyan messziről amúgy. A Balaton közelében élek, egy kisvárosban, vagyis annak a külváros részében. – kezd bele, és még mutogat is hozzá, mintha a levegőben le tudná rajzolni a térképet.  – Három lánytestvérem van amúgy, az ikrek és a kisebbik, Bori. Én pedig a kakukktojás. Az olvasás pedig az én sportom.  – fejezi be, majd gondolkodik, van-e még érdekessége, de nemigen talál. Egyelőre. - Na és te, melyik évfolyamon vagy? Mesélhetsz te is bármiről. – érdeklődik, ha már nem tud ő maga újat előállítani.

én azt nem nézem

mondták már, de még nem jutottam el odáig

ahogy lesz időm, mindenképp, de most trónok harcát várok *-*

Egy éve várom az új évadot, és áhh

igaz, most olvasom a könyvet, nemrég kezdtem a Sárkányok Táncát és így egész jól elvagyok. De nem akarom elsietni, mert mire megíródik a hatodik könyv.... .______.