Sose gond az, hogy valakiknek egy rugóra jár az agyuk, ha beszédbe elegyednek. Ilyenkor szerencsére könnyebb mindkettejüknek, nem keletkeznek azok a kínos csenddel átitatott percek, amikor csak nézik egymást. Ha rajta múlik, akkor ilyen sosem adódik.
- Lehet, a kutyasétáltatás is menne vele. Ha már nem tudom megnöveszteni magam, valahogy meg lehetne oldani. – gondolkodik el picit, hogy hogyan lehetne kivitelezni, de nem jut eszébe egyelőre semmi értékelhető, nem is akar nagyon belegondolni ebbe, mert akkor kukává válik, és az nem lenne kellemes dolog. Inkább majd az üres, csendes perceibe toldja bele a dolgot, ki tudja, mit fog belőle kihozni. Mindegy is. Egyelőre maradnak a vikingek, vagyis, csak a terv. Ha itt végez, bőven lesz mind dolgoznia, vagy épp lesz mit forgatnia, ha megleli a könyvet hozzá. Na ezt nem is akarja elfelejteni. Hogy visszafele még oda is be kell néznie, macskástól, mindenestől.
- Lesz olvasnivalóm estére, az biztos. – jegyzi meg hangosan, átmozgatva közben a bokáit. Biztos, ami biztos alapon, még nem zsibbadtak el annyira, szóval semmi gond. Aztán látja ő, hogy nem épp kellemes témára tapintott kissé. Na pont ezt nem akarta, hogy ilyesmi legyen. Csendben figyeli, nem szól közbe, de persze kész arra, hogy azonnal bocsánatot kérjen, és elfelejtsék ezt az egészet. Ajkai megnyílnak, de végül szó nélkül záródnak össze, hisz Amber belekezd mégis, akármennyire látta, hogy nem kellemes neki a dolog. Nem is szól közbe, csak csendben figyel, és csóválja közben a fejét a fejleményekre. Ugyan vele nem volt ilyesmi távolságváltozás, de egypáran a környékén igen, de ő mindig ott volt, és segített, ahogy csak tudott. Amennyire csak lehetett.
– Uhm.. Ez olyan tipikus. Mármint, ne haragudj, nem rád értettem, csak arra, hogy ilyet csináltak. Szerintem simán meg lehetett volna oldani, akár a mugli technikával is, ha akkor a távolság. Én ha elköltözött egy ismerősöm, vagy barátom, akkor mindig írtam neki, ha tudtam merre költözött. Volt persze olyan, hogy nem kaptam meg a címet, de az nem is volt olyan közeli barátság. Mindegy. Fel a fejjel ám! Azok a fontosak, akik a mai napig tartanak veled. Ők a fontosak. – mosolyodik el, és bólogat is hozzá. Reméli, azzal az előbbi, pillanatnyi rosszkedvet végleg el tudja tűntetni, és csak a jó marad. Nem is kérdez jobban bele inkább, megtart minden más gondolatot magának, így lesz a legjobb. Nem akar ő sebeket feltépdelni.
- Ühüüümm. Nekem egy csomó az. Éltek a közelben nálunk mindig is, de nemigen használtam egyet sem, kis helyen lakunk, mágusokkal körbevéve. Meg anyáék nem érdeklődnek ilyesmi után. – de nem is ítélkeznek igazándiból. Egyszerűen csak nem érdekli őket, megvan a maguk mindennapi eszközei, amikkel boldogulnak. És fordítva. Csak a csöpp fiú érdeklődése kezd egyre jobban felébredni.
- Húú! Az egy játék. Van.. – emeli meg mondandója közben a kezét, kicsit megállva, és az ujjain számol kicsit.
- Hét forma benne, amik véletlenszerűen jönnek, és a lényege, hogy úgy rakd őket egymásra, hogy ne legyen hézag, és minél több teli sor jöjjön ki. Mint egy kirakós, lényegében. Állítólag nagyon jó. – éli bele magát, miközben maga elé képzeli, ahogy működik. El tudna vele lenni, az biztos.
- Te próbáltál már ki valami mugli dolgot? – veti fel, ha már itt tartanak.
XD
