Hatalmas táska puffan a csarnok kövén. A falakról csak úgy visszhangzik, tompán, de hallhatóan. Egy kéz lendül, majd.. vakarózni kezd. Sebestyén füle tövét vakarássza kitartóan, amely miatt megállt, mivel már a vonatról leszállva kísérti a dolog. Nem túl illő fület vakarászni, de nincs senki a közelében, nem asztalnál ül, így megteheti. Meg azért nem is a hátsó feléről van szó. Amint elmúlik a viszketés, körbetekintve szemléli meg azokat a falakat, melyeken nemrég az általa keltett zaj simogatott végig.
- Hű.. – bukik ki ajkain a szavacska, miközben a zsákot a padlón hagyva indul meg, és néz meg magának mindent jobban. Ekkora méretekkel minden hatalmas, egy kastély pedig még hatalmasabb. Szívesen mászna falat is akár, hogy a tetőre ülve nézzen szét a világban, de eddig csak a garázstetőre jutott fel, seprűre pedig nemigen engedték. Itt azonban lehetősége lesz, ha nem ragad le a magas falak, és a mennyezet méretein. A válla csak most kezdi közölni, hogy a táska súlya mennyire nem tetszett neki, így átmozgatva áll meg egy festmény alatt, és figyeli azt. Találkozott már mozgó műalkotásokkal, otthon is van egy mogorva képű, komornyik-szerű alak festett képmása, aki előszeretettel dirigál, ha kicsit saras a lába, és ha tehetne, kilépve mutatná meg, hol a sár helye. Ez a valaki nem szól hozzá, így ott is hagyja, visszatérve holmijához nyitja fel azt, és túr bele. Keze könyékig tűnik el, mire előhúzza a kulacsát, és felnyitva kortyol nagyokat. A nagy szusszanás, és a szomjoltás végeztével a kulacs megy a helyére, kezébe immáron egy energiaszelet kerül, amit majszolni kezd. Evés közben ragadja meg a szíjat, vonszolja el a lépcsőig, és a fokra leülve rendezi el maga mellett, folytatva kései vacsoráját, hallgatva az életet, amely valahol tombol. És közeledik. Nem meglepő, egy iskolában diákok élnek, tanárok, személyzet, akik közlekednek, és teszik a dolgokat. Talán nem is árt valaki, aki megmutatja az utat, mert ha tudja is, merre kell mennie, eltereli saját magát. Vagy egy másik mogorva festménylakó.

Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani. Ő is akkor döbben rá, miközben falatozik, hogy valójában eléggé elférne hasában egy kiadós vacsora. Ha nem több. Mikor is volt, hogy evett? Talán indulás előtt? Vagy még korábban? Hiába ráncolja homlokát, nemigen ugrik be neki semmi. Az út alatt falatozott, ez tény, de csak némi rágcsát, a többi időt az ablakon való kibámulással töltötte, vagy azt megelőzve, hogy elaludjon. Nem ment volna tovább, de azért a hosszabb utak mindig álomba tudják ringatni. A táska ismét kinyílik, és keres, de nemigen van már elraktározott tartalom benne. Szomorúan figyeli a kiürült zacskót, és úgy dönt, iszik még pár kortyot, azzal is előrébb van. Valamennyivel. Talán okosabb lenne a lepakolás előtt keresni valamit enni. De elmúlt már vacsora vajon? Mert ha igen, akkor bukta, hacsak a konyha nem járható út-e. Azonban nem biztos, hogy okos dolog lenne így elsőre azzal kezdeni, hogy odatolja a pofiját, és szépen néz. No meg, ekkora pakkal. Ha viszont lepakol, nem lesz kedve már elindul, és kialakul a patthelyzet. Az üveget forgatva ujjai között, próbál dűlőre jutni, hogy mi is legyen, amikor is a társaság váratlan lepi meg. Annyira elmerült a dolgokban, nem szúrta ki a közeledést, így meglepve pislog fel a lányra. Nem ijed meg, már szerencsére elmúlt az az időszak, amikor képes volt rá, de mégis meglepi, azonban örül is, hiszen legalább nem járatja sokat az agyát azon, mit tegyen. Talán majd mégsem az oda út lesz az első, amiben segítséget kér.
- Jaj, szia! – emeli meg magát, az üvegét a táskára dobva ácsorog a lépcső alsó fokán, ott „fogadva” a vendégét. - Eridon.. – mormogja maga elé, hirtelen sikerült azt is elfelejtenie, hogy ő maga is a ház tagja. Hajaj. - Én is! Akarom mondani.. a nevem Márty Sebestyén, és én is oda fogok járni. – ha odatalál, és nem vesz éhen. De ezt már nem teszi hangosan hozzá inkább. Csak a kezét nyújtja felé, hogy megpecsételje a bemutatkozót.
- Nem tudod, mikor van a vacsora. Ééééés.. hogy most mennyi lehet az idő? – nem bírja megállni a dolgot, és kezd a fontosabb dologgal. A szoba megvárja.

A tegnap esti véletlenszerű „edzése” a mai napon igencsak visszaköszön. Persze, nem kell semmi rosszra gondolni, és sokkal jobb, mint amire számított. Lábában, és karjában jelentkezett az izomláz, de semmi több. Remélte, hogy ennyi sem éri el, de az egy óra, az egy óra, és nincs hozzászokva ilyesmihez. Amúgy tetszett neki a dolog, szereti a zenét, a mozgást, szóval ennek a kombinációja igencsak ínyére volt. Hogy ha úgy adódik, és szembekerül egy ilyen felhívással, most már biztosan nem fog a véletlen műve miatt odamenni. Ma sokáig aludt, este nem tudott elaludni, annyira fel volt pörögve, így olvasott egy ideig, majd mikor szemei elfáradtak, megpróbálkozott a dologgal. Ennek eredményeképp átaludta a reggelit, és csak ebédre volt szalonképes, miután átmozgatta a szobájában a tagjait, kimozdult, némi keresgetés után pedig már ebédhez is jutott. De a történet itt kezdődik. Az ablakon kibámulva észlelte a ragyogó, meleg napsütést, amely arra vitte, hogy fájó tagokkal ugyan, de kimenjen, és feltöltődjön ismét. Egy gyors visszarohanás a szobába, könyvet vett magához, papírt, tollat, hogy egy kis plusz szorgalmival üsse el az idejét, amibe amúgy már belekezdett, de nem jutott sokra vele. Megunta, igen.
Kiérve keresgél, mivel az első pillanatokban rájött, hogy akkora a szél, hogy nemhogy a toll kérdéses a kézbenmaradásnál, hanem maga a könyv lapjai is kiszakadhatnak, amit nem szeretne, mivel könyvtári példányok. Ez az a hely, amit amúgy elsőre, egyedül megtalált. Kiszagolta!
Így, e keresés alapján indult a fák felé, amik között azt reméli, hogy kicsit szélcsendesebb környéknek bizonyul. Egy vaskos törzs mögé bújva izgalmasabb alkotni. Azonban, valahogy a fák között sincs nyugalom. Sőt. Egy-egy erősebb lökés mintha sokkalta rosszabban venné ki magát, de tény, hogy nem annyira szörnyű a helyzet, mint a nyílt terepen. Keresi is azt a vastag törzset, amelyre gondolt nemrég, de végül valami olyat lát, amitől elámul. Egy faház bontakozik ki előtte, vagyis fölötte, jóval. Egy igazi faház! Neki sosem volt ilyesmije, de egy nagy pajtásának volt, és sokat töltöttek el odafent, amíg az öreg fát ki nem csavarta egy vihar. Megsiratta a faházat. És most visszaköszön egy az életébe. Sietni kezd, a lépcsők felé, hogy minél előbb eljusson az áhítatott helyszínre. Már épp indul fel, amikor egy, váratlan, és annál mocskosabb széllökés kirepített néhány lapot a hóna alá beszorított halomból. Morog, és indul lefele, de csak azt éri el, hogy a többi is megy utána.
- Nem igaz! –zsörtölődik, miközben üldözni kezdi a jegyzete kezdeményét, és a többi, poros lapot.

Nem szokása káromkodni, vagyis.. valami hasonlót művel, csak az obszcén szavakat nem helyezi bele. Nem vallásos, és ugyanúgy belerúg éjjel az ágy lábába, vagy városban járva kutyapiszokba is tud lépni, amely helyzetek igencsak megkívánják a „b” betűs szavacskát, és társait. Mégsem húzza elő sosem – gondolatban olyankor pedig üvölt -, ahogy most sem, pedig a papírlapok vadászata szélben igencsak mulatságos. Nem akar rátaposni egyikre sem, hiszen akkor írhatná újra az egészet, de amúgy úgy néz ki, így is írhatja, mert az ágdarabok egy tiszta lapot már összeszaggattak. Nem fognak kivételt tenni azzal sem, amin tinta van, felebaráti szeretetből.
Hogy egy troll használjon zsebkendőnek. – kívánja azoknak a lapoknak, amiket nem gyűjtött még össze, és szabadok akarnak maradni. Na majd leveri ezt a szárnyaló felkelést, csak érje utol mindet. Azokat, amiket elkapkodott, a könyv lapjai közé dugja rejtekbe, onnan már nem imádkozza ki senki, hiszen biztosan tartja, ha kell, keres egy farönköt, és rápakolja. De a könyvtáros nem fog örülni neki, ha felkarcolja a borítót. Vagy összemoházza a műremeket. Akkor inkább elássa, amnéziát tettet, és bujdosni fog a hátralevő iskolaéveiben.
Szerencsére azonban már nincs sok vissza, pár makacs lázad még, és rönk sem kell neki. Meg is feledkezik kicsit a mögötte magasodó házikóról, no meg arról is, hogy morgását, a lapok utáni ugrálását más is észlelheti. És észleli is. Megtorpan, amikor egy hang üti meg a füleit, és a lányra pislog, aki elkapta a papírlapot. Ő maga is épp egyet vesz fel, amikor kiegyenesedik, és örömmel tudatosul benne, hogy ez volt az utolsó. Vagyis a lánynál van az.
- Nem keresem, kergetem őket! Nem volt társam a fogócskához, így helyettesítettem őket. – húzza ki magát, de hát az igazság úgy is tudott. Kezébe veszi az utolsó lázadókat, és a könyvbe teszi, biztonságba. Szegény kötet, úgy néz ki, mintha megannyi lapja szakadt volna ki, és mutatna fityiszt velük.
- Sajnos nincs mappám, de így a könyvben is elvannak. – emeli meg a kötetet, majd dugja vissza a hóna alá, és a kézfogást is megejti. - Én Márky Sebestyén! Örvendek neked. És köszönöm, hogy elkaptad a papírjaimat. – engedi el a kezét, majd eszmél rá, hogy faházazni készült. Egyedül igaz, szorgalmasan szaporítani a lapokra a szavakat, de hát ez mindig így van, hogy valami közbejön. Most a lány. - Te is abba a házikóba készülsz? – mutat végül a célra, amely miatt a kis kergetőzés megesett.

Nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy a lányba botlott, vagyis a lány a papírjaiba, aztán hozzá. Futott már bele másokba is, egy magas felsőbb évesbe szó szerint, feje a hasán puffant, mivel mindketten igen sebesen vettek be egy kanyart, csak ellenkező irányból, így Sebestyén a földre huppant, a fiú pedig valami mordulást hallatott, majd lenézett rá. Nem ette meg, de nem is köszönte meg az élményt a másik, akibe ütközött, de hálás volt neki, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Ismer már arcokat, de neveket keveset, amiért nem okol senkit, mert van bőven ideje, és amúgy sincs itt régóta, hogy egyből mindenkit ismerjen. Na de majd most.
- Hát, még kicsit igen, de változik. Igazából nem vagyok magányos, mindig vannak körülöttem majdnem, csak nem ismerem őket, de hallom, hogy ott vannak. Szóval… és igen, elsős vagyok. – bólogat bőszen a dologra, hiszen nem titok, de ha így halad a növésben, még ötödéves korában is ez lesz majd a kérdés. Nem tudja, mi kerekedik belőle addigra, de azt tudja, hogy nem fogja szeretni a kérdést. Most még igen, és ez a fontos. Megigazgatja a könyvet a hóna alatt, elnapolja a befejezését, és átállítja magát a társasági momentumok örömére.
- Nem hagyom! Bentről nem látszott, hogy ekkora a szél, idefele jövet kétszer fújt vissza, az ilyenre egyszer azt mondták, jobb, ha téglát hordok a zsebeimben. Ma jól jött volna. – húzza el egy kicsit a száját, mivel nehezen közlekedik. Itt, a fák között nem, de ha visszaindul egyszer, megesik, hogy lesz még problémája. Lehet mégis keres egy rönköt.
- Benne vagyok! – zökkenti vissza magát a jelenhez, a lányhoz, a faházhoz. Megfordulva lépdel vissza a lépcsőkhöz, majd előre engedi a lányt, hogy felmehessen, majd utána mászva ér be ő is az odúba. Egy röpke pillantás, elégedett mosoly.
- Hát ez elég menő hely! – jobban néz ki bent, mint kint. Igazából korhadt, recsegő deszkákat képzelt el a külső alapján, de még pokrócot, vagy ahhoz hasonló tárgyat is lát, hogyha valaki leülne, ne menjen szálka a fenekébe. És ami a legfontosabb. A szél kint maradt!

Hirtelen fordul el, és bár nem akar olyannak tűnni, mint akit nem érdekel a másik, de muszáj megtenni. Kezét arca elé emeli, nagylevegő, és tüsszent. A csarnok nagy, így igencsak visszaveri az amúgy halk, diszkrét hangot. Szipog párat, vár még kicsit, majd leereszti a kezét, megtörli a nadrágjában, és hálát ad, hogy nem hatot tüsszent egymás után.
- Ne haragudj! – szólal meg, majd váratlanul sikerül még egyet tüsszentenie, aprót, apróbbat, mint a másik, de lecsapott. Nem volt ideje megemelni a kezét, de a vállához hajolt, kicsit megemelte, így az fogta fel az egészet. Végül megrázza csak a fejét, ujjával megdörzsöli orrát, és ismét csak a lányra figyel. Tavasz van, szeret ilyenkor már csak pulóverben járni, de reméli, nem fázott meg. Lehet, csak a kissé nyirkos kőfalak van az egész.
- Ó, no nem baj. Majd keresek egy órát. – reméli, valamelyik központi helyre csak kitettek egyet, vagy ha mégsem, ír a szüleinek, hogy küldjenek utána egy órát, ami működik itt, hogy tudja az időt. Sose gond az, ha tisztában van vele, nélküle kicsit el fog késni mindenhonnan. - Jaaa! Hogy tart. Akkor megköszönném az idegenvezetést. Mondanám, hogy meghívlak valamire, de… nem én teremtem elő az ételt. – neveti el magát, miközben becsatolja a táskát, és visszaveszi a vállára. A mesélésre nem mond nemet, így már felpakolva pillant rá, és egyezik bele a dologba. Csak akkor indul, ha ő is.
- Nem olyan messziről amúgy. A Balaton közelében élek, egy kisvárosban, vagyis annak a külváros részében. – kezd bele, és még mutogat is hozzá, mintha a levegőben le tudná rajzolni a térképet.  – Három lánytestvérem van amúgy, az ikrek és a kisebbik, Bori. Én pedig a kakukktojás. Az olvasás pedig az én sportom.  – fejezi be, majd gondolkodik, van-e még érdekessége, de nemigen talál. Egyelőre. - Na és te, melyik évfolyamon vagy? Mesélhetsz te is bármiről. – érdeklődik, ha már nem tud ő maga újat előállítani.

Nem tudni, ez a közvetlenség lesz a veszte, vagy a sikere. Ő sem tudja, de nem akar más lenni. Szeretne megismerni embereket, mindegy, hogy kiket, persze, a kétes, veszélyes alakokat kicsit elkerülné. Megpróbálja. Azonban a lány egyiknek sem tűnik, nem érzi a vesztet, és bátran nyit felé. Meg ha mindig arra várna, hogy a másik lépjen, megöregedne, és egyedül maradna. Nem olyan vészes ez a dolog, de sok mindenből kimaradna nagyon is. És nem akar. Az előkészítő évei alatt is ismerkedett sokat, nem volt a társaság középpontja igaz, de meg volt a maga kis helye, programja, arcai, amikkel teljesen elégedett volt. Itt is szeretne ilyesmit, igaz, itt már sokkal másabb a légkör, a korosztály, de úgy érzi, nem lesz gond. Főleg, ha olyanokkal fog találkozni, mint a lány.
- Nem aggódok! Igyekszem elérni, nem szeretek nagyon egyedül lenni. De hát nagyjából senki sem. Remélem, nem lesz gond.. – vakarja meg az orra hegyét, és nem is rágódik azon, amiket a lány mondott. Valóban lesz egy köre, ismeretség, barátok, hiszen már maga az órára járás, és a programok akaratlanul sodorják egymás mellé az embereket, amikből kialakulhat a dolog. - Nagyon rossz színész vagyok amúgy. Azt sem tudom jól adni, ha füllentek, így mást sem, csak magam. – osztja meg az apró „titkot” a lánnyal, ami igaz is, hiszen ha füllent, akkor a fülét piszkálja, otthon rögtön ráismernek. Ha mégsem teszi, akkor kipirul, vagy nagyon nagy butaságokat tud mondani. Egyszer, amikor még abban a korban volt, hogy azzal kellett dicsekedni, kinek „menőbb” az apukája, azt füllentette, hogy hatalmas kviddics-sztár, és igencsak nehezen lehet ezt a férfiről elképzelni.
A régi emlékeken rágódni nem nagyon akar, és füllenteni sem, inkább a hely felfedezésével tölti az időt. Mindent meglát, majd végül a babzsákot is, amibe a lány beleült. Hamar ő is a másikban találja magát, nem a pokrócon, amit elsőnek kiszúrt.
- De még mennyire! Vajon kik hozhatták ide? – teszi le a könyvét, és dől hátra. Az apró fiúcska igencsak mókásan mutat ebben a helyzetben. - Lehet, hogy ez valaki főhadiszállása..?



((elfelejtettem a szálba tenni, bocsánat! ))

Még egyszer megdörzsöli az orrát, biztos, ami biztos alapon, de amilyen hirtelen jött, úgy el is illant. Nem allergiás fajta, így nem, bőre szokott vörös árnyalatot venni, kipattogni, ha valami olyanhoz ér, de az sem sűrűn fordul elő. A tüsszögés meg inkább nátha időszakban kínozza, vagy ilyen apró eseteknél, amikor nem is várja. Azért a zsebébe túr mégis, és kihalászik egy kissé gyűrt, de még tökéletes zsebkendőt, majd elfordítva kicsit magát, kifújja az orrát. Nehogy valami oda nem illő dolog pihenjen ott, megelőzi. Egy kis törlés, szipogás, és végül a zsepi megy oda, ahova kell. Vissza a zsebébe.
- Köszönöm! – mondja végül, miután mindennel végzett, és ismét visszapillant a lányra. Egy kicsit igazgat a táskája pántján, mert igencsak vágni kezdi a vállát, azonban nem akarja ledobni sem, hogy húzza maga után. Nem mutatna épp szépen, és az összes koszt felszedné vele a földről, ami nem lenne épp okos dolog. Hagyja ott, kicsit megküzdve vele, de kitartva.
- Óóó, pedig azt hittem, sok helyen ki van rakva egy-egy, hogy biztos ne késsen el senki, sehonnan. Otthon is van kirakva pár, és ha valamelyik netán rosszul járna, akkor lehet nézni a többit. – reméli, ő majd megleli az ittenit, ha szüksége lesz rá. Ha nem, akkor majd alkalmat kerít neki a faluban, amiről meséltek neki még a vonaton. Úgy is be kell járnia.
- Aaa kviddics! Nekem anya nem szeretné, hogy benne legyek. Nem tudom miért, néha játszottam már, nem is annyira vészes. Vagy nagyon az? Milyen itt? – érdeklődik, mert hát az otthoni feleannyira sem komoly, mint ami itt mehet. Bizonyára van benne rizikófaktor, és ez az, ami miatt kíváncsi rá nagyon. Ha soha nem is veszik be a csapatba, érdekelni még érdekelheti. Reméli, lesz meccs mostanság.
- Veszprém nincs is messze a Balatontól. Az állatkertbe már voltunk ott! Szép hely. – emlékszik vissza egy pár évvel ezelőtti kirándulásra. - Sajnálom, nem akartam, hogy kellemetlen dologról mesélj. – jegyzi meg azért, mert hát nem mindenki szeret az ilyesmikről beszélni nyíltan. Vagy ha meg is teszi, odabent nem a legjobb. - Rendben van, akkor nem foglak úgy hívni, Rebi! – ad szavat neki, és megállva picit, leteszi a táskát, mert már eléggé görcsöl tőle a válla. Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz, idefele nem tűnt annak, vagy csak annyira elmerült mindenben, hogy észre se vette?
- Kicsit megállhatunk, ha nem baj? – érdeklődik, miközben a sajgó tagot átmozgatva masszírozza meg.

Megérti ő a szülők féle aggódást, csak hát, lassan lázadó kórba ér, meg minden, meg amúgy is. Érdekli a dolog, kit ne érdekelne. A mágia nélküli világnak ott a foci, a kosár, meg a többi nagy, világot átmozgató sportág, amiknek a gyerekek csodálóik lehetnek, és űzhetik. Persze, az itteni kicsit veszélyesebb, de sok mód van, ami meggátolja a nagyobb gondokat. Próbált annak idején érvelni, de nem ment sokra vele, azóta pedig nemigen próbálkozott, tudja jól a választ már akkor is, ha csak említi a dolgot, burkolva. A lényeg, a lényegben, hogy ő is olyan, mint a többi kissrác, rajong, lelkesedik, ki akarja próbálni. Teljesen átlagos. Nem kötelező élsportolóvá válnia, egy-két alkalom után úgyis megtudná, megy-e neki, vagy sem. Inkább a lány mondandójára koncentrál, mintsem elvesszen a gondolatai között.
- Hűű! Akkor gondolom biztosan izgulsz miatta. Én lehet nem is tudnék aludni. – jegyzi meg mellékesen a dolgot, majd már vissza is kanyarodik. - Nem volt kétséges, hogy élvezetes. Néztem már párszor, ha a közelben volt valami kisebb bajnokság, vagy esetleg rangadó, akkor elmentünk megnézni, mert jó volt a hangulat. Egyszer a családommal, a többire meg inkább az ismerősünkkel. Anyáékat nemigen kötötte le, a lányok meg.. lányok. Mármint.. – pislog párat - Ne haragudj! Nem úgy értettem. A testvéreim sem épp sportrajongók, inkább azt nézték, ki a helyesebb.. – erre már grimaszol, mert annyira tipikus. Szerinte. Mindegy is. Reméli, nem sértette meg, vagy nem vette magára a célzást, amit nem is neki célzott. Hű de bonyolult.
- Remélem, tényleg megengedi anya.. Addigra talán magasabb leszek! – reménykedik a dologban, mert hát, most nem épp valami nagy ember, és nem sok szerep maradna neki. Terelőként egész mulatságos lenne, az biztos. Elbírná az ütőt, de maga az ütés.. Megrázza csak a fejét gondolatban, és elhessegeti a gondolatot.
- Melyik részén voltatok? Dél, vagy az északi part? – érdeklődik, immáron a táska nélkül, kicsit megpihenve. Ha kidobálná a táska tartalmának felét, tök jó lenne, de sajnos azt nem teheti meg, mert szüksége van rá. Na meg hogy nézne ki, ha zoknikat szórna szét..
- Ááá, nem kell. Mindjárt jobb lesz! – bólint, és még kicsit mozgatja a vállát, hogy helyrebillenjen.

Elképzelni sem tudja, hogy milyen lenne, ha ő állna egy meccs előtt. Nem az a nagyon izgulós fajta, legalább is, az esetek többségében nem sikerült eddig. Vagy nem volt akkor nagy horderejű, hogy kiváltsa belőle. Egyszer sikerült annyira rápörögnie, hogy belázasodott, és lemaradt az egészről sikeresen. Kicsi volt, és élete első komolyabb kirándulása állt előtte, és hiába bizonygatta, hogy ő jól van, maradnia kellett. Azóta maximum forgolódott csak éjjelente, semmi több. Mintha a láz csak akkor akart kibabrálni vele. El tudja képzelni, hogy egy meccs előtt is jelentkezhet.
- Ááá! Akkor neked van gyakorlatod, látásban. Nekem otthon nem nagyon, de láttam meccseket ugye. Na azok milyenek voltak! Majd kimegyek ide, és megnézem, hogy remekelsz. – ígéri meg, mivel amúgy is tervezte, hogy megnézi magának a dolgot. Hátha egyszer ő is oda felkerül a levegőbe, ha úgy hozza a sors. Sosem tudhatja, és rossz Jóslástanból is, amit eddig látott belőle. Nem neki való a csészebámulás, meg gömbsimogatás. Kinek mi.
- Hú, akkor örülök. Nem akartalak megbántani! – nyugszik meg, hogy nem sikerült olyanba lépnie, amit nem tudott volna megmenteni. Vagy csak nehezen. Amúgy nem szokta szapulni a lányok dolgait, inkább nem foglalkozik velük szimplán, az a legegyszerűbb. Legalább nem csak ő volt az, akinek vannak élményei. Mondjuk, neki biztos több, hiszen több lánnyal kerülhetett kapcsolatba eddig, de nem akar már jobban belemenni, elég volt súrolnia a dolgot. Jobb, ha így is marad.
- Az én ismerősöm egy nyár alatt nőtt meg majd’ 180 centisre. Én évek óta gyúrok a növésre gondolatban, és elértem 5 centit.. Lehet, hogy én pont a kivétel leszek. Apa sem nagyon magas, de nem is kicsi. Azt csak nekem sikerült. – húzza el a száját, mivel nem épp kellemes neki a dolog, azonban megtanulta, hogy nem érdemes mérgelődnie folyamatosan. Majd lesz, ami lesz, ez ellen nem tehet semmit, nem tud belenyúlni. Amit a természet leírt, az úgy is marad, hiába hisztizik. Megkíméli magát.
- Áhh! Az csak jó. Mi hajóval szoktunk menni a másik partra, azzal a legjobb. Lassú, de tök élvezetes. – lelkesedik a dologért még így, ilyen messze, és immáron vállát pihentetve. Szereti a mugli dolgok nagy részét, és a család is ki volt párral békülve. A hajókázás erre tökéletes volt. Szerette nézni a vizet, érezni a szelet. Lehet, hogy kalóznak kellene állnia.
- És amúgy milyen az Eridon? Mesélsz nekem kicsit róla? – érdeklődik végül, hogy mégis hova csöppent.

Apró, puha tappancsok szelik át a folyosót, apró szemek vizsgálnak meg minden ott lévő pontot, és apró orrocska szimatolja a megannyi illatot. Néha megáll, tanácstalan, hangot is ad neki, de elveszik a hely nagyságában, nem kap választ. Hallgatózik, majd újra megindul, sebes, apró léptekkel, mintha sietne valahová. Valamennyire így is van, hiszen elkeveredett, pedig ő maga indult felfedezőtúrára, majd pár diákot követve, de amikor vissza akart térni, nem sikerült. Kicsit fél is, de ez nem látszik rajta, azonban, ahogy egyre messzebb kerül, egyre idegenebb helyre. Megáll ismét, tétovázik, majd megindul egy ismeretlen után, vakon követve. Már szalad, hangtalanul, mintha képtelen lenne felverni a csendet, és valóban. Ő erre született. Lopakodik, becserkész, és surran, most a záródó ajtó utolsó negyedén bújik be. Akit követett, elveszik, de érzi, hogy itt van, nem adja fel. A kandalló melege felé veszi mégis az irányt, apró hangját hallatva ismét, végül a foteleknél megpihenve szúrja ki a magányos lányt, és támad. Lufi, az apró kiscica mit sem törődve azzal, mit szabad, és mit nem, már felfele tart a lábán, hogy a nagy kaland után végre biztonságot is érezzen.

Egy kis fáziskéséssel azonban más is lohol. Lélekszakadva, és morgolódva, hiszen hibázott. Csak egy pillanatra nem figyelt, csak egy kicsit, és tessék. Elvesztette. Pedig figyelt rá, óvta, és megígérte azon a napon, amikor koszosan, éhesen, fázva talált rá. És most kudarcot vallott volna? Reméli, hogy nem. nagyon nem.
Sietve halad el a többiek mellett, néha megáll, zihálva, és kérdez, nem-e láttak egy kiscicát. Értetlen pillantások, nem-ek, fejrázások. Nemigen szokása sírni már, ahhoz nagy, de most kedve lett volna hozzá. Egy-két könny elő is bújik, de dühösen dörzsöli ki szemeiből, és halad tovább. Percekig kóborol, indul előre, hátra, majd végül olyan helyről kap segítséget, amelyről sosem várta. Egy portré igazítja ki, hogy látott valamit, amit keresett, akit keres, és jó fele halad. Így lel rá a társalgóra, majdhogynem kifulladva lép be, és nézi a helyiséget, mi merre. Arcok, ismeretlenek, és egy pamacs. A szíve megdobban, leesik róla a szikla, amely eddig nyomta.
- Lufi! – lép oda, majd a lányra tekint, akinek ölébe költözött kis barátja. Arca kipirult, még zihál, és haja is kócos a loholás után. - Jaj.. ne haragudj miatta.. Remélem nem karmolt meg.. – süti le a szemeit, miközben felnyalábolja az apró állatot kezeibe, és nem moccan.
– Rettentő hálás vagyok neked! – böki ki végül, miután nem kapkodja a levegőt annyira.

Beletrafált a dologba, miszerint meccslátásból Rebi a tapasztaltabb. No nem kell ehhez doktori diploma, se semmi, csak egyszerű logika, semmi több. Pedig nem teljesen volt mugli a közeg, ahol felnőtt, a lehetőség adott lett volna, hogy ő maga is sportoljon, űzze a kviddicset apróbb korától, csak épp ugyanaz volt a nóta, mint most is. Nem, és nem. Pedig szóba is hozta annak idején, többször is, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor el akarnak érni valamit, azonban célba sosem ért. Édességet, képregényt, játékot előbb sikerült kicsalnia, ha úgy hozta a sors. Nem sokszor tette, de előfordult.
- Biztos nagyon jól! Én tudom. Vagyis, csak tippelek, de általában jól szoktam. – erősíti meg, mert az esetek nagy részében valóban így volt. Így sikerült. Most meg majd az ég tudja. - Izgulni fogsz, ezt tény, de szerintem pont ez a löket fog segíteni benne. Legalábbis nekem segíteni szokott, mert olyankor jobban figyelek. -  az, hogy ezt tanácsként, vagy csak azért mondja el, hogy a másik ne izguljon annyira, maga sem tudja megmondani pontosan. Tény, hogy annak fogja fel, aminek szeretné, de ő nem épp az az ember, aki épp a tanácsokkal szép számban áll, a tapasztalat pedig, ebben a témában a nullánál is apróbb. No de mindegy is, inkább lapoz maga is, és hanyagolja a dolgot. Ha valami eszébe jut, szívesen közli majd, inkább rágódik a többi dolgon, vagy épp szón.
- Hát… remélem, tényleg így lesz! Nem szeretnék nagyon magas lenni, csak.. magasabb. Legalább egy fejjel. – vagy kettővel, de az egy a biztosabb. Ha. Ha úgy adódik, addig pedig csak vár, és majd újdonsült szobájának ajtószárfáján fogja húzogatni a vonalakat, sikerült-e már elhagyni az előzőt. Otthon is szép gyűjteménye volt ebből, elejét szülei kezdték meg, majd ő folytatta, azonban egy ideje vészesen mindig ugyanoda esett a vonal.
- Óóó… az nagyon kellemetlen tud lenni. Egy barátom is az, és.. láttam milyen. Szerencsére én nem, de nem is minden hétvégén tettük. – azonban elég sokszor. Volt egy pici, családi hajójuk, mint sokaknak akik ott élnek, vagy ezzel a hobbival élnek. Imádott beugrálni a tó egy mélyebb pontján a vízbe, csak úgy, mintha az csak egy medence lenne, nem pedig a feneketlen mélység. Mondjuk, nem díjazták az elején, de jó úszó vált belőle, így végül már hagyták, de mindig figyeltek, és lesben álltak, ha jönnie a baj.
- Mindenre! Tudom, tág fogalom de olyanokra, hogy milyenek arra a diákok, van-e olyan dolog, amiről tudnom kell. Az olyan, nincs leírva, de mindenki használja szabály. Ilyesmik, meg ami vicces, vagy érdekes. – fordítja kicsit tágabbra a kérését, mert természetesen nem egy disszertációt kért az Eridon házáról.

Az apró macs nemigen érez félelmet az idegenek iránt, pedig lehetne rá leselkedő veszély is, ha épp a lány itt, eme szent helyen szeretne egy hatalmas vadmadarat dédelgetni, aki az apró gombócot vacsorának nézni, vagy épp egy kutyát hozott volna magával társnak. Esetleg a legrosszabb, gyűlöli a macskákat, és kihessegetné a puha helyéről. Majd megtanulni, mit, és hogyan, kivel meddig szabad elmenni. A felszólalásra csak nyervog, dagaszt, és dorombol, mindent megmutat, ami cuki, és ami a „fegyvere”. Csak pihen, semmi több.
Gazdája azonban csak egy kiadós futam után teheti meg. Szerencsére se kutya, se más vad nem előzte meg, így kapáló szívverése normális méreteket olt, kissé kiizzadt homloka csillog csupán, néhány hajszál tapad bőréhez. Olcsón megúszta, mondhatni. Ha jobban elkóborol, akkor nyakába vehette volna a kastélyt, és hajnalig bóklászhatott volna. Mélyen hálát ad a nagyobb, és hatalmasabb valaminek, hogy nem így történt.
- Huh.. Megnyugodtam. Nem jelent nagy veszélyt, bár éjjel néha játszik a takaró alól kibukkanó lábujjammal, ami még a helyén is van. Azonban kellemetlenség lehetett volna belőle. – telepszik le mellé, hiszen kicsit kifáradt, és ha már nem zavarták el, kicsit lepihen. A macska játszadozni kezd a pulóvere cipzárjával, rágcsálja, pofozza, majd mire a fiú teljesen kényelembe helyezi magát, már alszik is. Persze. Ő is kifáradt..
- Hirtelen felindulásból! Először Cica volt, de mondom az személytelen. És amikor ránéztem, ez jutott eszembe róla. Meg… nem tudom kislány vagy kisfiú-e, és ez egy köztes név, szerintem. – mert először Sándort akart, de ha később nem épp a hím vonala felé indult volna, eléggé érdekesen veszi ki magát az egész. És amúgy is, olyan ki kerek, mint a lufi. A következő kérdésre szisszen fel, mivel ha nem hozza szóba, talán el is felejti. Néha sikerült úgy éreznie magát valakivel, akit először lát, hogy ismeri, és az érdekes téma elfeledteti, hogy amúgy nem tudja, hogy szólíthatja. Érdekes.
- Tudtam, hogy valami elmaradt. Bocsáss meg, be szoktam mutatkozni, de most kicsit.. szétszórt vagyok. Örvendek Rachel, én Sebestény vagyok, de elég a Sebi is. – ejti meg kicsit utólag a dolgot, de amúgy nem vészesen későn. Kicsit mocorog, de Lufi marad a helyén, nem zavarja már semmi. Meleg van, és kényelem. Ő maga is kinyújtóztatja a lábait, és jobban felé fordul.
- Sikló? Mint ami a tavaknál is van? – kérdez vissza, hiszen azokat ismeri, nem egy példánnyal kergette meg a lánytestvéreit, vagy csak hagyta, hogy tekeregjen az ujjai, vagy épp a karja körül. - Biztos nagyon szép lehet! Én csak a Balatonnál láttam őket, mindig úgy gondoltam, bonyolult őket otthon tartani. – meg testvérei nemigen maradtak volna a közelében. Mindegy is. Most itt van neki Lufi, és boldog, csak még nem írt haza, hogy örökbefogadott. Ráér még.

Sebestyén sok mindent hall, miközben a kastély falain belül sétálgat, felfedezőset játszva. Hol valami szaftos pletykát, hol panaszokat, hol csúnya káromkodásokat. Nem is törődnek vele, hiszen nem azért megy, hogy hallgatózzon, vagy épp szellemes beszólásaival zavarja meg az eszmecseréket. Nem, ő csak közlekedik, a nép pedig nem figyel rá. Nem olyan apró, annyira, de nem egy nagy teremtés, aki feltűnést okoz. Sokan észre sem veszik, hogy ott járt, vagy ha igen, akkor igen. Nem számít a dolog, hiszen nem direkt választ olyan helyet, amit más is a diskurzusra. Ha olyan természet lenne, bizonyára néha a tenyerét dörzsölni attól, hogy miket hall, és bizonyára akár hasznos is akarna belőle szeretni, ha tudná, kinek mit érne, és ki lenne az a személy, akinek nem kellene tudni róla. Mint a régi korok történeteiben, ahol ilyenek miatt buktak meg a hatalmas emberek, ha nem vigyáztak. Azonban ő nem vágyik ilyesmire, és nem is tudná megmondani, kinek mi lenne az, ami nem juthat el bizonyos személyekhez. Nem olyan ismerős még a diákok között, egyelőre apró a kör, akiknek a nevét is ismeri, vagy akár beszélt is velük. De még mindig nincs elkésve.
Azonban, a mai nap szakított egy kicsit a hagyományokkal. Lufi, a macska a szobájában aludt, mikor eljött, miután spárgázni próbált az ablakpárkányon, vagy legalább is, nagyon kitekerte azokat a pici lábakat, miközben sütkérezett. No de nem ez a lényeg. Hallott valamit, amit nem engedett ki a másik fülén, és, amit mindenképp meg akart nézni magának. A teljes sztorit nem hallotta, így Sebestyén abban a hitben érkezik a Nagyterembe, hogy ő hatalmas adag vattacukrot fog ma enni. És ebéd előtt! Ezt kapja ki valaki. Követi az utat, a padok között ki is szúrja a lila standot, de azonban az, amit hirdet, nem épp azt mutatja, amit várt. Az apró fiúcska megáll a stand előtt, és nagyokat pillog.
- Na de hol a vattacukor..? – nem, nem csókért jött. Igaz, vallásszabadság van, meg minden. Mindenki azt követ, vagy tagad meg, amit, vagy akit akar, de ő épp még nem tart ott, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. Ráér még, és még nem jött meg az a bizonyos löket. Persze, voltak neki nagy szerelmei, és voltak bizonyos első, rejtett, fa mögött, titkos helyeken váltott csókok, de azok aprók voltak, és a szájuk alig ért a másikéhoz. És akkor most itt áll egy csókstand előtt, ahol egy fiú vár, jóval fölé magasodva. Nem, nem para. Persze, nem retteg úgy, mint abban a temetőben,aminek kapuja fölött az állt, Feltámadunk! és ő hitt abban, hogy ott valóban felkelnek az emberek, de most is akkorát nyel, hogy csak na.
- Szi.. szia.. – nyögi ki végül.

Kicsit büszke, hogy nem nyúlt mellé, és bár szerencsére kis kedvence nem reppen a levegőbe, és fújódik fel, a pattogás jellemző rá, nagyon is. Persze, mikor már nagyobb lesz, elképzelhető, hogy olyan lusta lesz, mint a föld, és csak feküdni, meg aludni fog, vagy épp a lábát kínozni. Otthon, a szomszéd macskája a virgoncabbik fajta volt, akivel akár még labdázni is lehetett, ha kedve akadt hozzá, de ismert olyat, akinek a macskája olyan kövér volt, hogy egy termetesebb kutya is megirigyelte volna. Nehezen hiszi el, hogy az ilyen apró szőrpamacsokból, mint amilyen épp ölében szundikál, akkora hatalmas bestia válik. Nem akarja örökre picinek, szerencsére nem olyan, aki ráun valamire, ha felnő, de rosszat sem akar neki. Na mindegy is.
- Köszi! -  kapcsolja vissza magát a jelenbe, a pici gombóchoz, és a lányhoz – Van olyan, hogy macska névnaptár? Sosem hallottam róla. – pislog kicsit meglepetten, hiszen való igaz. Bár manapság mi nincs. A mugli világot nem ismeri annyira, de hallott dolgokat, a saját világa pedig mindig okoz neki meglepetést, ahogy nő, és ér ki a boldog gyermekkorból. Ez is egy olyan dolog, úgy néz ki. Ha már nekik lehet névnapjuk, akkor simán lehet az állatoknak is. Bár mondjuk, kíváncsi lenne, hogy Buksi és társai nevek hol szerepelnek. Elcsendesedve figyel a lány állatára, vagyis csak a szavakra, hogy milyen is ő. Érdekes dolog, hiszen általánosságban a lányok nem tartanak hüllőket, hanem inkább ők a macskásak, és egyéb szőrös állatkák gondozói. Persze, mindig van, és kell kivételnek lennie, mert akkor nagyon unalmas, és sivár lenne minden.
- Akkor lufi jól kijönne vele! Ő is sokat alszik, és ha nagyobb lesz, az egerek a csemegéi lesznek. – neveti el magát, bár azért nem tenné be mellé, mert, míg ilyen apró, nagy egérnek nézhetné a sikló. - Gondolom, ha sétáltatod, sokan kikerülnek. Pedig milyen jól nézhet ki. Nem sálad van, hanem siklód. – állapítja meg, ahogy azt is, hogy az általánosságok jól felcserélődtek. A lány tart kígyót, ő macskát, fordítva pedig megszokottabb lenne. Na mindegy. Sosem gondolt rá igazából, kicsinek kutyát akart, mint a legtöbb gyerek, majd sárkányt, amikor testvérei meséltek az iskolai tanulmányuk közben róluk, de akart már ő trollt is háziállatnak, no meg kecskét. Erre mai napig nem tudna választ adni, csak annyit, hogy a kecskék viccesek.
- Hááát, nem mondom azt, hogy félek, de inkább nézem őket. Nem láttam még, csak állatkertben, de akkor sem nagyon, mert elbújtak. Tuti nem szeretik az ottani tömegeket, meg zajokat.. A hüllők meg. Sokszor fogtam gyíkot, meg siklót a tóparton, azt hiszem, jóban vagyok velük. – legalább is, ezt reméli. A békák már megszokott jelenségek az életében, nővéreit előszeretettel kergette meg vele. Ők mindentől irtóznak..
- Találtam. Mármint, kint. Hallottam, hogy valami mocorog az avarban, és ott volt. Kerestem a mamáját, vagy a tesót, de sehol senki. Szerintem itt hagyták szegény. De én nem hagyom el! Na de.. és te a siklóddal? Gondolom őt csak ilyen állatkereskedésben lehet találni. – érdeklődik, mert valamennyire azért képben van, de sosem lehet tudni, hogy a másik kikerülte azt, vagy sem.

Hű, meg ha. Először a faluban, szabadon, mint nagy gyerek, mindenféle segítség nélkül. És az első útja? Nos, sehova sem vezet. Sebestyén roppant lelkes turista tud lenni, ezt megtanulta a sok év alatt, amikor látta őket a Balaton partján. No nem mintha az akarna lenni, és tudatosan viselkedne úgy, de tény, mintha lenne tapasztalata. Egy üzletbe sem tér be, csak benéz a kirakaton, ablakon, ahol csak tud, és már megy is tovább. Eltökélte, hogy mindent bejár, minden apró zugocskát, amit csak lehet, mire vissza kellene indulnia, és, hogy legközelebb már okosabb legyen, és tudjon mindent. Most nem hozott magával lapot, de a szobájában majd megpróbál erről is egy apró térképet rajzolni, egy segédletet, hátha többedmagával érkezik, és neki kell lennie az idegenvezetőnek. Csak megy, és megy, mintha meg sem akarna állni, mintha nem érdekelné egy üzlet sem. Hát a kviddics üzletbe nem is akar bemenni, mert ha megteszi, a prefektusok cipelik vissza, három nap múltán, mert nem jönne ki onnan egykönnyen. Enni majd később fog, szomjoltót hozott, minden más pedig később is tökéletes. A falu maga nem néz ki hatalmasnak, de a távok azok, számára, még most, vagy talán még sokadik útján is az lesz majd. De az a jövő. Először a jelen.
Azért azonban egy idő után már érzi, hogy sok lesz a menet. A bokája kezd sajogni, az innivaló fogytán, mondjuk ezt hamar orvosolja is, de leülni szeretne kicsit, és nassolni. Ehhez az ital mellett beszerez némi édességet, szendvicsféleséget, így már csak hely kell, és mehet a menet. Visszafele indul, no nem a kastélyba, azt majd csak akkor, ha muszáj. Parkot keres, vagy helyet, ahol pad van, és emlékeiben – a friss, és üdék között -, él a kép a térről, ahol játszani is lehet, na meg leülni. Egy hintában csücsülve kényelmes lenne. Így, még egy iramot diktálva indul meg, mit sem sejtve, a játszótérre..
Ami viszont ott fogadja. Először, messziről úgy hiszi, hogy egy ottfelejtett pulóver lóg a mászókáról. Az még nem is lenne gáz, hogy moccan, mert a légáramlat, meg minden, de feltűnik a többi tartozék is. A színes tincsek, a kezek, az arc, és a kiabálás. Erre rezzen össze leginkább, néz jobbra, majd balra, végül vissza rá, mindezt nem közel, de nem is messze. Oké, neki megy a menet. Megszaporázza lépteit, vagyis már-már szalad, amikor is odaér, és.. hát, felpislog, látja a combokat, meg mindent, ami odatartozik, így rákvörössé válik. Komolyan.
- Szi.. szi.. szia.. izé.. jól.. jól vagy? – értelmesebbel nem kezdhetett volna, hisz egyértelmű, hogy nem tud lejönni. Csak hát, nemigen tudja hova tenni a szavakat, így a lent lógó arcra koncentrál, rendezve arca színezetét.
- Hogyan.. mármint.. Segítek, de hogyan? Mit, hol fogjak? – kap észbe kicsit, lassan, de biztosan. Meglesz az!

Sebestyén teljes mértékben lefagyott, mint egy mugli számítógép. Minden sejthártyája azon dolgozik, hogy még a legapróbb jelet is tökéletesen kiültesse ábrázatára, szinte ordítva a lánynak, hogy hé, figyeld már, ki sem lát a pír alól!. Hát mondani sem kell, hogy nem épp a legjobb helyzet ez, főként, hogy ő a megmentő, a hős, meg minden egyéb. Bár mondjuk kettős a dolog, mert ha valaki más jönne, lehet, hogy épp kihasználná azt, amiben a lány van, és még kommentálná is hangosan. Ha neki kellene szavaznia, akkor jól járt vele, csak kicsit bugos, és idő kell, mire összeszedi magát.
- Babgulyás.. – szökik ki belőle, miután egy hangos szusszanással préselte ki magából a felesleges levegőt. Miután tudatosul benne, mit tett, hatalmas szemekkel pislog a lány arcára, - csak oda! -, és gondolatban hét méter mélyre süllyed, vagy még mélyebbre. Túl hangosan gondolkodott, ugyanis igyekezte elvonni a figyelmét, és úgy mindenét, hogy teljesen random, és ártalmatlan dolgokat sorolgatott magában fel, hogy enyhítse a dolgokat. Végül annyira sikerült, hogy idáig fajult. Hát még ha más lett volna..
- Nem! Nincs gulyás! Azt akartam mondani, hogy bocsánat! Én.. én nem is értem. Vagyis de, azt igen, hogy nem jól. Csak.. mégsem kérdezhettelek arról, milyen szép időnk van. – hebeg-habog megint, nagy korty levegőt szív magába, mintha a szén-monoxid mennyisége hirtelen megnőtt volna körülötte. Nem fullad, és reméli, nem is itt fog elájulni életében először. Nyugi, nem olyan béna, hogy egy combtól, és kivillanó bugyitól ennyire kikészülne. Csak majdnem.
- Eszembe sem jutott kihasználni. Csak gondoltam.. felvetem hogy másszak fel, és a lábadon segítsek.. vagy tartsalak meg, hogy te tedd. Ilyen.. formaságok. – közben azért cselekszik is. Nem egy égimeszelő, viszont kitartása hatméteresre megnövesztené. Becsusszan a lány alá, persze, a lány lóg, ő áll két lábon, és gondolatai ártatlanok. Nyújtózkodik picit, miközben a vállára fogva nyomja feljebb, és tartja meg. Így úgy tűnik, mintha a másik a mászókán lógva akarna felülésezni, mert olyan kemény, de legalább a feje egyenesebb helyzetbe kerül, és nem kap agyvérzést. Így pedig könnyebb lesz gondolkodni, meg lábat kiszabadítani, vagyis… reméli. Ő mindig remél. Jaj.
- Menni fog? Vagy máshogy közelítsük meg a dolgot..? – elrohanhat a kajáldába némi zsírért, vagy megkérhetne valakit, hogy vágja szét a mászókát, de mint túl időigényes, és mást nem tud küldeni maga helyett. Mindegy, egyelőre itt tart, szeme a lelógó tincseket figyeli, és tartja továbbra is, hátha kiötöl valamit, vagy kiszabadítja magát.

Nahát. Ma is tanult valamit, úgy néz ki. Mindig van valami, amivel meg tudják lepni, hol nagyon, hol kevésbé. Persze, nem esik le az álla, de elgondolkodva ráncolja az orrát, rágja meg magában a dolgot kicsit, hogy mégis merre, meg hogyan. Nem hiszi, hogy itt a faluban, vagy a környéken lelne ilyen naptárat, de majd ha hazamegy, körbeérdeklődik, hogy legalább addig a birtokába kerüljön, hogy megnézhesse, mikor is van körülbelül a kis kedvence napja. Sajnos a születésnapját sem tudja, pár hetesnek saccolja, olyan hat-, esetleg nyolcnak, így csak következtet. Legalább az pontos lenne.
- Áhhááá! Mondjuk, nem meglepő. Ha nincs is közvetlen kígyóknak, olyan tuti van, ami ilyen.. általános házi kedvenceknek tartanak fent. És ha meglelem a cicákét, és nincs benne, akkor hogyan írom bele? Csak felírom a papírra, és kész?- érdeklődik, hogy mi a menete, mert attól még, hogy ő beír oda valamit, nem lesz abból ünnep, csak neki. Isten mentse attól, hogy elvegye mástól a lehetőséget. Ha olyan nevet képesek adni a macskának, hogy Bödön – márpedig egy ismerőse így hívja a bundását -, akkor a Lufi tök átlagosnak számíthat. Ki tudja.
- Követné a siklód minden rekettyésbe, ha úgy adódna. A farkát valami játéknak képzelné, és huss. Bármit, amit húzok előtte, már le is vadássza. Nem eszi meg, csak megtapogatja, kiterül, és szórakozik vele. A cipőfűzöm sokszor lóg, képzelheted, mennyire imádja. – bár nem tudja pontosan, hogy reagálna a kígyóra. Meg is ijedhet, bár nem egy anakonda méretűvel találkozik. Amilyen picik a macskák, olyan merészek, ezt látta. Vagy épp a legapróbb lyukba is bepréselik magukat, mint valami elhivatott barlangász, aki előtt nincs lehetetlen. Este is, az ágyak alatti apró szegletekbe mászkált, és olyan pókhálósan tért vissza, hogy hirtelen azt hitte, nem is macska, csak egy pókfonal-gombolyag.
- Igen, de ha észreveszed, mindig azok félnek a legjobban, akik azzal hetvenkednek, hogy ők semmitől sem, még egy hatalmas sárkány elé is odaállnának. Aztán jön egy húsosabb giliszta, és kész, már ott sincsenek. – ő legalább őszinte, és nem kérkedik olyasmivel, amivel nem kellene, amire nem képes. Sok dolgot nem próbált még, amitől tart kicsit, de eljön majd az idő, amikor ellenőrzött kereteken belül megteheti, vagy megmarad csak gondolatnak. Azt sem fogja bánni, a túl merész ötletekbe beletörhet a foga, és sajnos nem kapott kilenc életet, hogy egy-egy hülyeség után feltámadjon, mint az a bizonyos messiás.
- Biztos megszokják amúgy, vagy megpróbálják. Meg amúgy nincs nagy választás, mert ha oda születik, és kiengednék, lehet nem lenne jó neki. Legalább is, ezt hallottam egyszer. De még mindig jobb nekik ott, mint a cirkuszban. – nem is firtatja tovább a dolgot. Sosem volt cirkuszos, a bűvészeket elnézte magában, amikor egy nyári napon valahol felléptek, de ennyi.
- Kedves volt a bátyádtól. Én meg még… nem, nem írtam meg. Megakarom, csak még picit várok vele. Nem tudom miért. – pedig nem fogják megenni, mert befogadta. Ajánlottak neki amúgy kisállatot, de akkor nem választott. Viszont a macska kiválasztotta őt.

Meglátjuk. Ezt a szót nagyon jól ismeri, hiszen otthon is ezt kapta a legtöbb dologra, ötletre, amit felvetett. Nem rossz kifejezés amúgy, tökéletes, de nem akkor, amikor épp valamit nagyon biztosra vesz, és nagyon szeretné, hogy végbe menjen. Azonban itt nem akadékoskodik, hiszen nem az ő meccse lesz, nem ő reppen fel a talajról a sípszóra, hanem Rebi, és most inkább csak lelkesítő szerepe van. Állítólag, ha valamit eltökél magában az ember, akkor az hasonlóan is alakul, vagy ha nem, marad az, hogy megpróbált mindent, és legközelebb jobb lesz.
- Az biztos. Csak arra kell gondolni, hogy minden oké, és kész. Vagy a gonoszabbik, hogy lesznek olyanok, akik sokkal ügyetlenebbek. – nem szokása amúgy szapulni azt, aki valamiben kezdő, és mondjuk ő maga jobban ért hozzá. Ez csak egy egyszerű szójáték, inkább az a fajta, aki segít, de mivel még nemigen találta meg azt az oldalát, amiben kiteljesedhetne, így nem oszt semmit, maximum tanácsot, és jókedvet. Az is néha sokat számít.
- Apa akkora körülbelül, mint én egy fejjel. De van egy unokatestvérem, akinek olyan hosszú lábai vannak.. Na vele sem lehetne futóversenyt szervezni, gyalog leelőz. – igaz, ő a ritkán látott rokon, rég látta, lehet, gyermeki emlékei kicsit túlóznak, de az igaz, hogy hosszú, és magasabb, mint a családja nagyja. - Szerintem egy lánynál nem baj, ha alacsony. Szerintem aranyos. – mondja ő. Aki nála jelenleg sokkal kisebb, az még óvodás, vagy előkészítős, akikkel persze.. nem lenne szerencsés ilyesmit játszani. Csak azért vicces a felállás, még így is.
- A gazdagok igen, amikor nem tilos, és nincs befagyva a víz. De annak születni kell, ez tény. Vagy a külföldön, tenger közelében élők. Nekik sokkalta könnyebb mindez. – nem egy hajós történetet olvasott már, vagy hallgatott embereket, akik ha itthon is, de sokat tették mind a tavon, mind valamelyik folyón. Még ha unalmas is a történet, új – kivéve, ha százszor meséli el egy ember ugyanazt -, érdekesnek számít, és történelemnek. De a jelen most itt játszódik, és nem hiszi, hogy a lány hajózási történeteket fog mesélni. Na meg, nem is az érdekli jelenleg.
- Aaa, akkor jó házba kerültem! Mondjuk, ha mégis találkozni fogok morcos emberrel, egye fene. – áll fel közben, mivel válla már kipihent, és érzi, hogy elbírja a célig. Ha nem, majd megoldja. Két válla van, szerencsére.
- Mehetünk amúgy. Megvagyok! – veszi is fel a nemrég említett zsákot, és amint a lány is kész, elindul ismét előre, a cél felé.
Kitartásának köszönhetően el is érik a célt, elcsacsognak közben, mindent elővéve, amit csak lehet. A fiúcska el is fárad a végén, amikor elbúcsúzik, és elköszön, már csak annyira van ereje, hogy felmérje a szobát, majd a leghamarabb az ágyba dőlhessen, egy megérdemelt alvásra.

//köszi a játékot! ^^//

Hát, úgy néz ki, jó iskolába érkezett. Ki tudja, ha valamelyik elit helyre teszik be, lenne része ennyi mindenben. Nem akar megszólni senkit, biztos nagyon szuper iskola lenne, de sokszor szerepelt a könyvekben úgy, hogy egy patent hely, mindennek megvan a maga rendje, és módja. Nem hiszi, hogy ugyanekkora szabadság lenne, mint itt, és ugyanennyire felszabadult emberek, akik szeretnek kalandozni, és mókázni. No meg, ha egy sima, varázstalan iskola lenne az otthona, akkor meg fele annyi sem. De örül, hogy itt lehet, még ha kiderül út közben, hogy ügyetlen sok mindenben.
- Ez teljesen igaz! Mert már eleve ott van az, ha látsz valami izgalmas dolgot, jó kitárgyalni. Sajnos, ha magamban beszélnék végig, még dilisnek néznének, és kikerülnének, mint a kutyapiszkot. Szóóóval.. sokkal jobb, ha valaki van mellettem, és még nem is akar elküldeni melegebb éghajlatra. – mert hát az is fontos, ugyebár, hogy a másik fél ne kapjon agyzsábát, ha megszólal. Szerencsére, nem fogott ki eddig senkit olyat, noha nem is akadt dolga annyi emberrel. Biztos lesz majd olyan alkalmi társa, akit a véletlen hoz majd mellé, hogy nem osztja a lelkesedését, akármennyire is próbálkozik. De akkor sem fog elkeseredni, még ha nem is akar majd az agyára menni, csupán megpróbálja fenntartani az alap szintet. Sosem volt az a típus, aki nagyon rámenős.
A kuckóban már teljes a nyugalom, és a béke. Nem akad itt annyi, és még nagyobb látnivaló, de számára érdekes. Egy zug, amit megjegyezhet, és beülhet akkor is, amikor amúgy tényleg egyedül marad, és nem beszélhet senkihez. Majd hoz könyveket, nasit, amit csak tud, mikor épp arra lesz kedve. Nem tudja még előre a menetet, nem is akar előre tudni semmit, a jóslástan neki sosem volt egy kedvenc dolog, és nem is lenne jó benne. Tervezni tervez, de a legtöbbször hagyja, hogy a dolgot csak úgy menjenek maguktól, ő pedig követi.
- Vésetek? – kapja fel a fejét, és már kutatja is őket. Amint megpillant egyet, majd megint, közelebb kucorodik a műremekekhez, végigtapogatva apró ujjaival, mintha kíváncsi lenne, mennyire mélyen vágták a fába. Eléggé. Van itt mindenféle, de totál olyanok, amiket a kinti göcsörtös fákba is bele lehetne vésni, és amik amúgy minden ilyen helyen előfordulhatnak.
- Emléket akartak állítani. Ha egyszer visszajönnek, tuti meglesik. Mint sok városban a lakatok a hidakon. És inkább pingálnék valamit ide a falra, de nem vagyok valami szépen rajzoló alkat. – nem is gondol nagy mintára, csak aprókra, amiket lapra is tudna alkotni. Odabent nem érez késztetést a fal rongálására, de ez egy bunki, és azokat mindig ki kell csinosítani, no meg, ez nincs annyira szem előtt. Senki se tudná, ki csinálta, talán csak maga a lány sejthetné ezek után. De inkább vissza is fordul hozzá, és a babzsákba süpped.
- Én tuti annak használnám. Jó, nem olyan vészesen komoly dologra, de pár emberrel össze lehet itt ülni. Nektek volt otthon faházatok? – érdeklődik, miközben fészkelődik kicsit, hogy ne tűnjön el teljesen a kényelemben. Hát, bánja, hogy nem hozott valami rágnivalót, amit kitehet, hogy beszélgetés közben elfogyasszák. Na mindegy.

Megvakarássza a feje búbját, mintha valami nagy dolgot kellene végiggondolnia, azonban ez csak egy tett volt, teljesen ártalmatlan. Ha már magában nemigen társalog, maximum akkor, ha nagyon egyedül van, egy-két kósza fejbúb vakarás, tincstekergetés belefér. Ezt legalább senki nem nézi fura szemmel, legalább is, eddig nem látott ilyesmire jelet. Azt persze nem tudhatja, hogy kinek szúr szemet még ez is. Sokszínűek az emberek, és néha olyan furcsa dolgokon tudnak kiakadna, vagy épp viszolyogni tőle, hogy ha nem látná, hallaná, azt hinné, nem is létezik.  A nagynénje még a jobbik eset. Ő mindig megigazgatja a pólót, inget, bármi is van rajta, hogy nehogy rendezetlenül mutasson rajta, kilógjon a mellény, vagy épp a pulóver alól. Az már kérdés, hogy 10 perc múlva már visszaáll abba, ahol volt, de ez megszokott. Már nem is ellenkezik ellene, ha nagyobb lesz, akkor talán felhagy vele. De addig is..
 - Igen, néha a tanagyagnál sem árt. Főleg, ha cifra szavak vannak benne. – ami az ő esetében bőven akad, ha akarja, ha nem. Azonban akad olyan is, hogy hangosan kimondva jegyzi meg azt, ami épp a fontossági sorrend elején van, legyen az vásárolnivaló, találkahely, időpont. Jobb, mint valami notesz.
- Azonban, ha túl sokat motyognék menet közben, lehet én lennék hamar a falu bolondja. Mondjuk nem zavarna, de inkább nem leszek még, majd csak százévesen. – bólogat inkább magának, mintsem a világnak. Sok olyan dolog van, amit nagyon későbbre szervez. Nem is megy bele inkább, tovább folytatja a fal tanulmányozását. Megpróbálja összeszámolni, mennyien hagytak nyomot már itt, de sok apró, amit nem lát jól, és nem tudja, egy, vagy épp két különálló mű, így inkább felhagy vele. Épp elég a megfejtés.
- Pár év múlva ez nem bunker lesz, mert elfarigcsálják a falakat. – nevet fel – És akkor majd biztos kerül pár fába szívecske, de szerintem az még mindig jobb, mintha kivágnák őket. A városokban így is alig van, itt jó, mert van egy egész erdőnyi. Csak kár, hogy veszélyes.- egyszer mindenképp beljebb akar merészkedni, mint az első két sornyi fa távolsága, de addig még kicsit erősödnie kell. Tisztában van vele, hogy most életveszély lenne, sőt, lehet, ott is hagyná a fogát, és nem azért, mert eltévedne. Sokan szeretnek hencegni, és nagyot mutatni, de tuti biztos benne, hogy ha valami előcsoszogna a sötétből, hangosabban sikítana bárkinél. Ha pedig nem fél, akkor bolond.
- Az is egy jó móka! Nálunk állt egy ilyen pici sátor a szobában. Kicsit meg volt bűvölve, és kényelmesen elfértünk benne mindannyian, aludhattunk is benne. Én majd egy évig laktam benne, mire rájöttem, hogy az ágyam is kényelmes, és nem akar megenni semmi. – a gyermeki fantázia gyönyörei. Még manapság is szívesen alszik sátrakban, kint, bent, neki mindegy. Valamiért.. megvan a hangulata. Az, hogy most mágiamentes, vagy épp kicsit felturbózott, nem számít.
- Van testvéred? – kérdez közbe, mert nem veheti mindenkinél készpénznek, hogy van, és nincs egyedül, ahogy ő sem. És ha már így itt tartanak, beugrott neki.

Elgondolkodva hallgatja, miképp mozog ez a dolog a valóságban. Mert azt tudja, hogy nálunk, embereknél hogy megy, de ott is előfordulhat olyan, amikor valami különleges nevet akarnak bejegyeztetni. Azt hallotta, hogy nem mindent engednek, ami jó is, hiszen a cifra nevek nem épp komolyságra utalnak, főleg, ha mondjuk állásinterjún kell bemutatkozni. Nem lenne egy jó ómen, ha azzal nyit a leendő főnök, hogy az ember arcába röhög, mert épp Kukának nevezik, vagy rosszabbnak. Mindegy is. Szerencsére a macsekoknál beleférnek ezek a mókás nevek, sőt, valamikor még dicséret is jár a kreativitásért, hogy meglelte az illető a nevet.
- Ühüüüüm. És itt is van olyan? Vagy itt nem foglalkoznak macskanevekkel? – érdeklődik, és kevés esélyt is lát arra. Maximum olyasvalaki, akinek ez valami hobbija, talán lehet, hogy a házi kedvencek neveit felírják, és összesítik. Ez is túl fura lenne, tekintve, mennyien vannak itt, és sok irányba menne a sorozat. Mindegy is. Már nem tudja visszaszívni azt, amit kimondott.
- De amúgy értem a logikát. Jópofa akkor, mármint, hogy gondolnak az állatokra is. Sok helyen családtag, és a családtagoknak van névnapjuk. Itt, ebben az országban, valahol tudtommal nincs, sok helyen. Lehet, én kinézek csak valami napot, nem hiszem, hogy a faluban találnék cica-névnaptárat. – ha mégis, az lesz a csoda. Biztos vannak furcsa, és teljesen hétköznapi dolgok is az üzletekben, egyszer majd meg is nézi a kínálatot. Addig is viszont marad a jelenben, és koncentrál. Lufi jól alszik, már kezdi felvenni a tipikus, alvó cica pózt, kicsit kitekerve, kényelmesen. Nem is zargatja, mozdulatlanul ül, nem is akar nagyon fészkelődni sem, nehogy ezzel is megzavarja. Addig sem kell rohanni utána, ugyebár.
- Biztosan reagálna egy pattogó szőrcsomóra. Másképp nem úgy, hogy elmegy onnan. – mondja, miközben figyeli, ahogy a láb felkerül az asztalra. Anyja az ilyet sosem díjazta, de nincs itt, ő pedig még mindig egy helyben marad inkább, meg hát, nem is biztos, hogy kényelmes lenne, tekintve, hogy a lábai rövidek, és a legtöbbször csak kényelmetlenül lóg, és belesajdulnak a tagjai, így, ezt kihagyja, de nem is teszi szóvá.
- De utána meg simán letagadják, hogy ők ugyan nem tettek ilyet, hova gondolok. Volt egyszer egy ilyesmi. A srác később úgy mesélte el mindenkinek kb, hogy ő kitartott, meg végig ott volt, holott az első alkalommal meglépett. – persze, nem mószerolta be végül, kicsi volt nagyon, de nem is erősítette meg. Sosem érti, mire jó ez, ha elfutott, elfutott, inkább bevállalja azt, ami igaz.
- Három is, és a nővéreim. – jó lenne őket látni, de majd szünetben, addig meg még sok kaland, vagy épp kicsit unalmas nap vár rá, amit majd elmesélhet otthon. A cirkuszra már csak bólogat, hiszen érhető, hogy ő sem a legjobb dolognak tartja, inkább nem is húzza tovább, mert elromlik a kedv, és akkor annyi.
- Szerintem a héten megírom nekik. Nagyon nem is akarom halogatni a dolgot, az sem jó. Sem beállítani csak úgy. Amúgy is régen írtam, mi van velem. – majd holnap megejti az utat, miután lekörmöli a levelet. Minél hamarabb, annál jobb, ez tény.

Hát, nem tévedett nagyot, sőt, beletrafált, mondhatni válaszolt saját magának, mintha csak hangosan feltett volna egy kérdést, miközben kényelmesen ücsörög. Sejtette, de jobb a dolgokat olyasvalakitől hallani, aki némileg jobban képben van a dolgokkal, azáltal, hogy régebb óta van már itt. A lányon meg látszik, hogy nem elsőéves – vagy ha igen, akkor nem tudja annak nézni -, de tény, hogy ebben nem akadékoskodik. Sok másban sem szokott, de előfordul.
- Kár, pedig vicces lenne. Sok-sok bagolynév, macska, kutya, béka, kígyó, és még ami van. Mondjuk.. vannak a kastélyban kutyák? Mármint.. így valakinél? – ráncolja a homlokát, mert hát nemigen látott egy csahost sem, mióta megérkezett. És nem az, hogy idebent, a falak között, hanem odakint, az udvaron sem, pedig hely akad bőven egy sétára. Vagy akár egy egész maratonra. Ha valakinek van ekkora udvara, akkor kutyafarmot is nyithat, és még akkor is elférnek mellette bőven. Lehet azonban, hogy nemigen hoznak ide nagyobb testű állatot, azért napközben, tanórák alatt nehezebb „eltárolni”, mint Lufit, aki egy nagyobb pulcsi zsebébe simán belefér még.
- Egyiptomban meg istenként tisztelték őket! Csináltak múmiacicákat is. – nos, ilyen az, ha valami érdekli, és beleolvas. A mitológiák órára pedig csak jól jönnek. Sajnos ezt nem osztályozza senki, de tudja, hogy eljön az a nap, amikor majd nagyon jól fog jönni neki. Reméli.
- Lufi sem harapna nagyot. Mondjuk még annyira nem is tud. Az ujjamat szokta rágcsálni, de nem vészes. Na majd egyszer, ha úgy adódik, bemutatjuk őket egymásnak. Persze, ha neked is jó. – ha szelíd az állat, márpedig úgy értette, hogy az, nem lesz baj. Ha pedig nem kedveli majd a macsekot, megsimizi saját maga, elvégre régen volt már sikló az ujjai között, és az sem olyan, amilyen a lány kedvence.
- Egypárszor még látni fogunk olyat. Itt majd futhatnak a prefektusok elől, mert nem akarnak büntetőmunkát. – ő sem, igyekszik elkerülni, de ha egyszer úgy adódik, akkor bevállalja, és ha viszont elfut előle, azt is. Maximum arra lesz büszke, hogy sikerült meglógnia. De ez a jövő zenéje.
– Az is szép nagy család akkor. Szerintem jó, ha van testvér, még akkor is, amikor épp kitolnak velem, vagy haragszom rájuk. Olvasnivalót meg bőven adok nekik. Ők meg majd viszonozzák. Ahogy ismerem őket, kapok egy listát arról, hogy hova dugjam be az orrom, meg remélem a szupertitkos helyeket is elárulják egyszer. – nem aggódik, ha mégsem, felderíti, amennyit megtalál, és majd elhenceg vele. A kérdésre azonban kicsit homlokráncolva néz előre. No igen, a nagy kérdés, amit otthon is megkap a rokonoktól, ott meg még nem, de majd pár év múlva. De jelenleg sok minden forog a fejében, dönteni képtelen lenne, ha most itt állna előtte egy papír, amit ki kellene töltenie.
- Még nagyon nem tudom. Az ereklyekutató jól hangzik, vagy auror. De inkább az első.. Néha a kviddics-en is forog az agyam de áhh. Majd előtte feldobok egy érmét, és lesz ami lesz. Neked jobban megy a tervezgetés, mint nekem?

Máris kényelmesebben érzi magát, hogy nem csak az ő nagy furcsasága az, ha hangosan olvas. Jó, mikor kicsi volt, akkor sokszor tette, mert otthon figyelték, vagy épp az órákon, de itt nem hiszi, hogy akad még valaki, akinek szokása. Azonban, ameddig nem zavar senkit, így tesz. Mondjuk általában keres egy helyet, ahol egyedül lehet a hangjával.
- Auditit? Sosem hallottam ezt a szót. Viszont néha tényleg jobb nekem hangosan. – persze, még így sem a legjobb. Neki tök jól jönne egy varázslat, amely minden fura kiejtésű szót felolvasna neki, hogy hallja, és megérthesse. Ha pedig létezik, jó lenne megtanulni. El is bambul kicsit, kutatva, olvasott-e már valami hasonlóról valaha, így kicsit késve ér el a célig a kérdés. Összeszedve gondolatait, pár pillanatig némán mered a zacskóra, hogy mégis mi akar az lenni, majd végül olyan hangosan esik le neki, hogy tutira hallják még otthon is. Hű.
- Dunakavics. De rég ettem ilyet.. Mondjuk nem is sok helyen látom már a polcokon, vagy csak nagyon rossz helyen járok. Elfogadom, köszönöm. – húz arcára mosolyt, és már vesz is belőle pár szemet, és egyet már a szájába is töm, hogy ízlelhesse. Nem is nagyon emlékszik az ízére, arra viszont igen, hogy nem rossz. Követi is hamar a második, harmadik szem is, így bólogat a tanácsra.
- Nem szólják meg amúgy sokan, szerencsére. Mintha… elfogadott lenne. Mondjuk, elsőéves vagyok, nem nagyobb. Később lesz gond, de nem szoktam kötekedni, ahol ez felmerülhetne. Ha meg valaki csúfol, nem hallottam eddig meg. – vonja meg kissé a vállát, hogy süket általában az ilyesmire. Az, hogy ez most jó, vagy nem éppen az, mindenki máshogy ítéli meg. Neki kényelmes. Bekapja inkább az utolsó szemeket, és kiélvezve az ízeket, dől vissza, és nyel végül. Bárcsak csettintéssel tudna ideteremteni még több rágnivalót.
- Biztos van a fán valami, ami miatt nagy viharban se dől ki. Elég masszív, és nyáron nagy viharok vannak. Megélhetett párat. – ami a városban nem akkora durranás, az itt, fákkal övezve sokkal veszélyesebb. Nem elég a szél, ott a villám is, meg az eső, ami alámoshatja a gyökereket. Látott már pár fát ilyenek után, és a hátsó udvarban is elesett az öreg lombos pár éve.
- Sosem díjazzák a pakolást. És tök jó, hogy ti is annyian vagytok, mind mi! Csak nálunk én vagyok egyedül fiú, és kicsit nehezebb bunkerozni. Vagyis már nem szoktunk, de régen is az volt. Én nem babáztam, ők igen. A sátorozás volt a kevés között az, amit mindannyian szerettünk. Ez a jó amúgy, hogy mindenki más. Én örültem neki, több hely, meg játék maradt nekem. – neveti el magát, na nem mintha irigy lett volna valaha is. A közös hangot meglelni mindig is nehéz volt, de tanult, és megoldotta mindig. Manapság pedig már mindenki megy a maga útján, visszagondolni pedig jó mindenre. Szerencsés volt, hogy nem egy zűrösebb helyre született.

- Akkor csak én kerülöm el az ebeket, úgy látszik. Nincs velük bajom, bár nem egyszer kergettek meg a kóbor kutyák, de oda se neki. Nem haragudtam meg rájuk. – vonja meg a vállát, mert eddig megúszta anélkül, hogy egy is akár egy jókorát harapott volna a fenekébe, vagy valamely más tagjába. Inkább tisztes távolságban maradt tőlük, nem piszkálta a kerítéseket, és a többi. Okosabb volt annál, hogy, mint sok kölök, kövekkel dobálja őket, meg ilyesmi. Némelyik valóban megijed ettől, de ha legközelebb odakerül, nem felejti el. Legalább is, ezt mondták neki, aztán, hogy mi igaz belőle. A történelem része lelkesíti fel végül jobban, mivel nem épp kutyatudós, nem akar a részletekbe mélyedni. Bőszen bólogat a feltételezésre, és meg is érti, ahogy lepillant az ölében fekvő pamacsgombolyagra. Legszívesebben ő is festegetné a falra a portréját.
- És, ha megöltek egy cicát, azért járhatott halálbüntetés is. Meg volt egy istenük is, akit macskafejjel ábrázoltak, szóval őket nagyon levették a lábukról a macskák. – beleéli magát nagyon, azonban igyekszik nem előre szaladni, és minden butaságot mesélni. Előbb még többet kell erről olvasnia, és csak a lényeg ragadt meg benne. Mint mindenkiben. Sebestyén nem túl motivált, ha tanulni kell, viszont, amikor valami érdekességre bukkan, le sem lehet szinte lőni. És ezzel most is így van, de nem kezd bele részletesebben addig, ameddig nem látja, hogy szabad az út. Addig is bőven van ideje összeszedni a gondolatait.
- Szuper! Akkor majd valamikor megdumáljuk, és elhozom Lufit. Nem én futok majd utána legalább. Lehet, kéne neki póráz.. – hümmög párat, elgondolkodva, hogy mennyire lenne ez jó ötlet. Egyáltalán létezik-e. Tuti, maximum a nagyon kicsi kutyákhoz való, de Lufi még annál is kisebb, még babacica, és nem lenne okos dolog, viszont előbb megszokna. Jaj, dilemma.
- Buta ötlet lenne őt ilyen pórázhoz szoktatni? Vagy cicákat nem lehet? – kérdi meg végül hangosan, mivel sosem fél, és nem is szégyelli a tanácskérést akkor, ha valamit nem tud. Sokan nem szeretik ezt tenni, de szerinte nagyon praktikus. Hátha kap egyszer olyan tanácsot, amivel nagyot kaszálhat. Na de az nem a büntetőmunka lesz, így nem is meg bele, csupán bólogat.
- Én is. Mondjuk ahol lakom, sok a korombeli, így nem unatkoztam volna, de velük is, meg a tesómmal is tudtam játszani. Mondjuk a barátaimmal többet, mert fiúk, és na.. – nemigen volt híve a babázásnak, de ez érthető. Jó, biztos voltak olyan fiúk, akiknek jobban bejött, de ő mindig is az volt, aki ameddig lehetett, kint volt, és ott mulatta az időt, hogy nyakig koszos lehessen.
- A fotózás mókás dolog, sok szépet lehet látni. Nekem nincs érzékem hozzá, próbálkoztam vele, de sosem volt jó. Se a mozgó, se a normál. Remélem, a kutatásban több lesz. – bizakodik, és még van bőven ideje meglátni, mi, és hogyan fog neki menni évek múlva. Akkora tudja csak meg, addig nő, erősödik, és kialakul mindene.
- Hú. Nagyon jól! Eddig szerencsére olyan emberekkel akadtam össze, akik nem menekültek el előlem, és még válaszoltak is. Erős még a barát kifejezés, de alakul. Remélem, sikerrel járok. Neked gondolom már sok van itt, hányadikas is vagy? – van tippje, de inkább megvárja a választ, az a biztosabb.

- Ez tök úgy hangzik, mint valami rádiómárka. Na mindegy. – kuncogott kicsit saját poénján, no nem azért, mert annyira el lenne telve magával. Csak.. hát tényleg annak is betudható. Lehet, nem áll messze a távolságtól, és valamelyik országban ráaggatták ezt a nevet egy beszélő dobozkára.
- Akkor én is olyasmi vagyok, nekem is jobb, ha leírom, és úgy jegyzem meg. Ezért szoktam jegyzeteket csinálni, akkor megragad legalább a címszó, ami köré kell építeni. De néha sikerül bemagolnom. Fene se érti ezt. – zárja le ezt ennyivel, mivel tényleg nem olyan, amit csak úgy be lehet határolni. Legalább is, neki nem olyan egyszerűen megy az ilyen. Mindenkinek van véleménye magáról, és neki is, csak ha kérdeznék, nem tudná egyszerűen elmondani. Meg, inkább hagyja másokra a véleményeket.
- Köszönöm! – nyammog a maradék bogyón, majd nyel egyet. Muszáj lesz majd a szünetben szerezni ilyet pár zacskóval, a testvérei is biztosan nagyon örülnének neki, a mugli édességeket sosem utasították vissza, és egy véleményen vannak arról, hogy nagyon is finomak. Szerencsére a Balaton partján sok ilyen kis bodega áll, ahol tonnaszámra árulják őket, potom pénzért. Kedvence onnan a savanyúcukros dolgok, a kukac, amit beszívhat, mint valami spagettit. Hiányzik is egy kicsit neki, lehet ír haza, hogy küldjenek neki egy csomaggal.
- Ettél már savanyú cukros kukacot? – kérdi meg hirtelen, ha már erről álmodozik. Nem tudja, ki mennyire vájta bele magát a dolgokba, ismerte meg ezen dolgokat. Ő még csak az elején jár, de lelkes, nem utasítja el a varázstalan világot. Sőt. Ahogy lesz ideje, úgy veti be magát a kulináris élvezetek után a technika rejtelmeibe. Hobbinak pont tökéletes, és nem vérlázító.
- Hmmm.. Erre már én is gondoltam, mármint, hogy hallgatom a dolgot, csendben. Hol lehetne ilyesmit beszerezni? A faluban létezik olyan hely? Mert maximum akkor csak szünetben tudnék máshol keresni, anyáékat nem akarom zaklatni. Mindegy is, majd mikor megyek a faluba, megnézek minden boltot. Az ötletért köszi! – mosolyodik el, mert valóban nem elhanyagolandó, az ő szempontjából már-már tökéletes. Legszívesebben már most lerohanna a faluba, de tudja, hogy nem lehetséges a dolog, főleg most, hogy nagyobb a szigor. Nem tudja, hogy amúgy milyen volt eddig itt a szabály, ő csak ezzel találkozott, de tuti, hogy kicsit lazább. Na de nem annyira, hogy csak úgy rohangáljon. A hely királyságára vadul bólogat, hiszen el kell ismernie. Egy faház. Többet nem is kell mondani róla.
- Én még a sor végén kullogok ott is, kb. Nem baj, csak menjen minden, és már nem is számít a magasság. – erőt kell szereznie, hiszen abból sosem árt, ha akad, időben azonban nincs megcsúszva. Senki sem kezdi tökéletesen, mindennel passzolóan. Vagy ha igen, akkor az ritkább a fehér hollónál is.
- Áhh! Én nem akarok nagyon bontani semmit, csak jól érezni magam, mint ahogy most is. De neked is menni fog ám, mert az ihlet mindig akkor jön, amikor nem várod. Lehet, hogy valami doga közben. Amúgy meg a hobbi.. hát amit mondtam, meg a kalandozás. A többi időben olvasok, térképet rajzolok, ilyenek.. tök átlagosak. –valakinek unalmasak. De nem is számít. Az viszont igen, hogy rohan az idő. Mire az összes dunakavics elfogy, sok víz le is folyik az emlegetett folyón. A fiatalok csacsognak, megvizsgálnak minden látható firkát, Sebestyén pedig eldönti, hogy legközelebb ő is alkot majd valamit. Nem nagyon, nem feltűnőt, csak egy emléket. Az, hogy a lány itt lesz-e vele, a jövő kérdése. Az azonban nem, hogy együtt állnak fel, amikor az idő már a Nagyterembe szólítja őket, hogy megtöltsék hasukat, és elbúcsúzva lezárjanak egy csodás napot.

//köszi a játékot //

- No igen. A kutyák is tudnak mókásak lenni, csak a legtöbb nagyon nagyra nő, és nekem lehetetlen lenne sétáltatnom őket. A pici kutyákkal jobban kijövök, de a macskák világa az egyszerűbb. Ők nem rántják ki a karom, ha sétáltatni akarom őket. Maximum rohanok csak utánuk. – mint ahogy nemrég is tette. Le is pillant a delikvensre, de nem veszi a célzást, ahhoz l jól pihen. Amúgy nem szokott vitázni olyanon, hogy kutya, vagy macska. Felesleges. Mindkettő olyan kedvenc, aki családtagnak minősül, és szeretve vannak. Nem akar senkivel sem ellenségeskedni, mert mind a kutyának, mind a macsoknak megvannak az előnyei, hátrányai. Kinek mi könnyebb. A kutya nagyobb mozgásterű, jobban tanítható, mások szerint okosabb is, de látott már buta ebet, szóval nem általánosít. A macska lustább, öntörvényű, és.. macska. Más-más világ. És ez a fajta különbség is tök jó.
- Jól csinálták. Mondjuk manapság is, csak nem olyan nagy mértékben. Mondjuk, olyan törvény simán lehetne, hogy akik bántják őket, vagy épp más állatot, akkor csúnya büntetés legyen a vége, de piramist nem szeretnék építeni. – talán később nagy állatvédő válik belőle, ha mugli lenne, akkor tuti, de így majd ez hozzácsapódik ahhoz, amivé majd kinövi magát. Így lett nevelve, szerencsére, nem arra, hogy bármit megtehet, amit csak akar, és amikor. Viszont inkább visszakanyarodik arra a témára, amit a lány megkezdett, nem kívánkozik a törvénykezésbe jobban belekeveredni.
- A vikingek. Nem sokat olvastam róluk. Még. De akkor majd kiveszek valami könyvet, és elolvasom, hogy milyen szokásaik voltak. Nem hangzik rosszul. – az ilyesmit amúgy is szereti, az meg nem árt, ha ragad valami rá a koszon kívül. A mítoszok közé, meg amiket órán bújnak, csak hasznos lehet egy ilyesfajta ismeret.
- Áhhá! Jó, persze, megakartam amúgy is várni, míg nagy lesz, addig majd a zsebembe is el tudom tenni. Mármint, abba a pulcsiba, ahol nagy a zseb, nem bántom szűk hellyel. – javítja ki magát, majd bólogat a többi dologra, miszerint majd szurik is jönnek. Annak Lufi tuti nem fog örülni, de inkább az egészség.
- Rendben van. Majd keresek egy jó doktor nénit, hogy megkapja őket, meg valami nagyon finom nasit, hogy kiengeszteljem. Köszi a tanácsokat! Tényleg kezdő vagyok benne. – reméli, majd valamikor meg tudja hálálni neki ezeket, más nem azzal, hogy követi, betartja, és a cicc egészséges marad, mint a makk. Így, hogy nem otthon van, jól jön az, ha valaki ellátja őt tippekkel, azok mindig is kellettek neki.
- Reméljük, tényleg menni fog. Az meg tök jó, ha már van pár. Sosem gondoltam azt, hogy rossz, ha nincs olyan sok. A kevesebb néha több. – mert ők tutira azok. Neki egy kis csokor mindig tökéletes, a nagyok között elveszik. De ki hogy gondolja, valakinek az a fontos, hogy sok legyen, és nem a minőség.
- Hűűű.. A Legendás Lények, és a Mitológiák és Vallások. Te valamelyikre jársz? Vagy mások a kedvenceid? – hátha valahol ütközik az órarendjük, ha az évfolyam nem is.

Bőszen bólogat a dologra, miközben mosoly húzódik az ajkaira. Érti, hogy min nevet, és ő is jót mulatott magában ezen, főleg azon, ahogy magára a sétára gondolt. Nem vette rossz néven a nevetést, valahogy sosem teszi, néha még együtt is nevet a delikvenssel, ha nem esik le neki időben, hogy hoppá, ő a vicc tárgya. Ez a ritkább, szerencsére.
- Nem lenne olyan vészes. Nekünk van mágiánk, az nagy segítség lenne. Persze, emellett sem vágyom rá, csak megjegyeztem, hogy mi könnyebben boldogulnánk, mint a rabszolgák akkoriban. – kivéve, ha nem büntetnék annak használatát. Ezt azonban inkább megtartja magának, meg egy képzeletbeli történésnek. Úgy néz ki, soha nem is fog megtörténni a dolog, nincs rá se jel, se esély, hogy valakinek valaha ilyen áron lesz szüksége piramisra. Vagyis, reméli.
- Rendben van, utána is fogok. Most már tuti! Ha legközelebb összefutunk, akkor meg jól kitárgyaljuk! – abban biztos lehet, hogy megteszi. Ha valami érdekesnek tűnik, és megleli azt a személyt, aki szintén így véli, akkor máris nagy az öröm. Szereti megosztani új tudását másokkal, persze, ez nem azt jelenti, hogy random leszólít valaki, hogy „Mit szólsz a római demokráciához?”,, vagy ilyesmi. Na az lenne még csak szép. Szerencsére csak ismerős arcok elé vág be, és kezdeményez valamit. Addig meg mesél Lufinak, amikor ketten vannak csak. Jó hallgatóságnak tűnik, ha épp nem talál valamit, amit pofozgathat. A kölykök élete már csak ilyen, igaz, ő nem pofozgatott semmit, de kalandozni, futkározni most is szeret. Viszont az üldögélést csak társasággal szereti, mint most.
- Szerintem ezzel sokan így vannak. Ez a jó hozzáállás, a tesóim is mondták, hogy vigyázzak, és figyeljek. De eddig még nem találkoztam ilyen alakkal. Szerencsére. Neked akadt már ilyesmivel dolgod? Hogy ismerted fel? – érdeklődik, hátha kap olyan tanácsot, amit fel tud használni. Reméli, nem lép bele semmi olyanba, ami rossz emlék a lánynak, és elszomorítja. Nem az a célja, csupa érdeklődés.
- Mugliismeretre én is járok! – húzza ki magát, mert az is egy érdekes tárgy számára. Jelenleg is van célja belőle, mióta olvasott valamit egy leckében. - Tök jó dolgok vannak a mugliknál. Olvastam egy játékról, amit szeretnék venni. Ismered a Tetrist? – ő nem, csak látta a képet, és érdekli. A hivatalosan már elavult technika számára azonban csúcs, Sebestyén a ’90-es évek dolgaitól el fog ájulni, ha megismeri. No de pont ez a lényeg.

Az emberek jönnek, mennek, ahogy mindig is, amikor a Nagyterembe téved. Itt már teljesen alap számára, ha a sok hang zúgolódássá fonódva zúdul rá, a csöng maga lenne a furcsaság ebben a nagy teremben. Na meg az illatok.. A mostani is élesen ül orrában, ahogy a hangok a fülében. Valahol nagy nevetni kezd valaki, mintha egy jó viccet hallana, vagy épp olyat lát, amit nem tud nevetés nélkül kibírni. Messzebb van, a többi körülményt nem tudja értelmezni, de talán akkor sem menne, ha mellette állnának. Érzékenyebbek esetén még a fejük is belefájdul ebbe a helybe, ő azonban jól bírja a dolgot, nem akadt gondja vele eddig, ha hosszabb ideig tartózkodott ennyi ember között. Elveszik köztük, ez tény, és ha megindulnának egyszerre, vélhetően csak a csilláron lógva lenne biztonságban. Azonban a bódé előtt nincs nagy gáz. Akik jönnek, és távoznak, nem sodorják el a fiúcskát, főleg nem akkor, amikor azt se tudja, köpnie, vagy nyelnie kellene. Sőt. Még kell neki egy kis idő, hogy feldolgozza, hogy bizony nem épp az, amire várt. De hát tisztán hallotta, hogy itt kaphat. Jaj, mondjuk az igaz is, de az árát nem tüntették fel a beszélgetésben. Nagyon nem. Felocsúdik, amikor hozzászól. Kicsit megrázza a fejét, hogy minden oké legyen, és úgy pillázgat felfele a másikra.
- Ó.. Szia, Charlie.. én is.. vagyis, én Sebestyén. – az jelenleg nem esik le számára, hogy a felirat mást hirdet, ő még azt is elhinni jelenleg, ha Tünde nevet mondana, nem kötne bele. Csak követi a tekintetével a kezét, ahogy meglapogatja a vállát. Hát, egy szerencsétlen mosolyt villant is neki, de nem futja többre. Még nem. Kell neki idő, hogy felfogja a dolgokat.
- Igen, szeretnék… – vágja rá a mondat első felé, de a másodikra ismét csak pislákol. Hát, nem épp azzal az emberrel akadt össze a csókkirály, akinek gondolja. Mármint, oviban sütött el puszikat, de a csók, az az igazi, még nem sikerült. Még mindig nem gondolta fontosnak a momentumot.
- Hát én.. én még.. nemigen vagyok túl… – hajtja le a fejét, és bámulja meg a cipője orrát. Nos, másnak lehet, hogy egyszerű egy ilyen standnál megtenni, de neki még nem. Na most kezdi el zavarni, hogy sok az ember.

Sose gond az, hogy valakiknek egy rugóra jár az agyuk, ha beszédbe elegyednek. Ilyenkor szerencsére könnyebb mindkettejüknek, nem keletkeznek azok a kínos csenddel átitatott percek, amikor csak nézik egymást. Ha rajta múlik, akkor ilyen sosem adódik.
- Lehet, a kutyasétáltatás is menne vele. Ha már nem tudom megnöveszteni magam, valahogy meg lehetne oldani. – gondolkodik el picit, hogy hogyan lehetne kivitelezni, de nem jut eszébe egyelőre semmi értékelhető, nem is akar nagyon belegondolni ebbe, mert akkor kukává válik, és az nem lenne kellemes dolog. Inkább majd az üres, csendes perceibe toldja bele a dolgot, ki tudja, mit fog belőle kihozni. Mindegy is. Egyelőre maradnak a vikingek, vagyis, csak a terv. Ha itt végez, bőven lesz mind dolgoznia, vagy épp lesz mit forgatnia, ha megleli a könyvet hozzá. Na ezt nem is akarja elfelejteni. Hogy visszafele még oda is be kell néznie, macskástól, mindenestől.
- Lesz olvasnivalóm estére, az biztos. – jegyzi meg hangosan, átmozgatva közben a bokáit. Biztos, ami biztos alapon, még nem zsibbadtak el annyira, szóval semmi gond. Aztán látja ő, hogy nem épp kellemes témára tapintott kissé. Na pont ezt nem akarta, hogy ilyesmi legyen. Csendben figyeli, nem szól közbe, de persze kész arra, hogy azonnal bocsánatot kérjen, és elfelejtsék ezt az egészet. Ajkai megnyílnak, de végül szó nélkül záródnak össze, hisz Amber belekezd mégis, akármennyire látta, hogy nem kellemes neki a dolog. Nem is szól közbe, csak csendben figyel, és csóválja közben a fejét a fejleményekre. Ugyan vele nem volt ilyesmi távolságváltozás, de egypáran a környékén igen, de ő mindig ott volt, és segített, ahogy csak tudott. Amennyire csak lehetett.
– Uhm.. Ez olyan tipikus. Mármint, ne haragudj, nem rád értettem, csak arra, hogy ilyet csináltak. Szerintem simán meg lehetett volna oldani, akár a mugli technikával is, ha akkor a távolság. Én ha elköltözött egy ismerősöm, vagy barátom, akkor mindig írtam neki, ha tudtam merre költözött. Volt persze olyan, hogy nem kaptam meg a címet, de az nem is volt olyan közeli barátság. Mindegy. Fel a fejjel ám! Azok a fontosak, akik a mai napig tartanak veled. Ők a fontosak. – mosolyodik el, és bólogat is hozzá. Reméli, azzal az előbbi, pillanatnyi rosszkedvet végleg el tudja tűntetni, és csak a jó marad. Nem is kérdez jobban bele inkább, megtart minden más gondolatot magának, így lesz a legjobb. Nem akar ő sebeket feltépdelni.
- Ühüüümm. Nekem egy csomó az. Éltek a közelben nálunk mindig is, de nemigen használtam egyet sem, kis helyen lakunk, mágusokkal körbevéve. Meg anyáék nem érdeklődnek ilyesmi után. – de nem is ítélkeznek igazándiból. Egyszerűen csak nem érdekli őket, megvan a maguk mindennapi eszközei, amikkel boldogulnak. És fordítva. Csak a csöpp fiú érdeklődése kezd egyre jobban felébredni.
- Húú! Az egy játék. Van.. – emeli meg mondandója közben a kezét, kicsit megállva, és az ujjain számol kicsit. - Hét forma benne, amik véletlenszerűen jönnek, és a lényege, hogy úgy rakd őket egymásra, hogy ne legyen hézag, és minél több teli sor jöjjön ki. Mint egy kirakós, lényegében. Állítólag nagyon jó. – éli bele magát, miközben maga elé képzeli, ahogy működik. El tudna vele lenni, az biztos.
- Te próbáltál már ki valami mugli dolgot? – veti fel, ha már itt tartanak.