A szemközti falnak vetve hátam álltam, és vártam. Kivételesen nem indultam fel azonnal Lottihoz, ma nem őt jöttem meglátogatni, hanem helyette egy másik ígéretemet betartani. Annyi esküt tettem már, melyeket nem tudtam beteljesíteni, vagy csak az évek leforgása alatt elfelejtettem megtenni, épp itt volt az ideje, egyet végre kihúzni a listáról.
Az iskola kőpadlóját paplanként  lepte be a tömör csend, már rég takarodó után volt, talán két óra is elmúlhatott a lámpaoltás óta, legalábbis ha igazak voltak az új szabályok, bár nem mintha érdekelt volna közülük egy is. Sohasem volt szabad betennem a lábam a kastélyba, szóval a helyzetem nem változott, akkor is pirosban jártam és azon az estén is, csak a szigorúbb napokon kicsit több hiéna körözött a folyosókon a prefektusok mellett. Azokat a jelvényes diákokat pedig nem volt nehéz kikerülnöm, olyanok akár a  holtkórosok, észre sem veszik, hogy ott van az ember, ha nem egy elefánt hátán lovagol és fennhangon énekel és ha csak egy kicsit is hasonlítanak ezek a felügyelők rájuk, akkor igazából nem volt túl sok félnivalóm, de mégis óvatos maradtam. Figyeltem a remegő alakokat, melyeket a gyér gyertyafény csalogatott elő és olyan esetleges búvóhelyek után kutattam, amik a nem kívánt idegenek elől el tudnak majd rejteni engem. Ami azt illette, nem láttam túl sok, elvárásaimnak megfelelő jelöltet, nem volt telezsúfolva a helyiség és nem álltak hatalmas, sötét bútorok sem benne, ám volt egy nagyjából mély, számomra épp megfelelő beszögellés a fal mentén, kicsivel jobbra tőlem, így mikor meghallottam, hogy az első csendes neszek feltörték a leülepedett némaságot behúzódtam oda, megigazítva sötét bőrdzsekimet, hogy még jobban rejtsenek az árnyékok, majd fülelni kezdtem. Egyre hagosabb léptek verődtek vissza a szürke kövekről, akárki is is járkált, az idefelé tarthatott. Ha majd közelebb ér, bíztam benne, hogy rá fogok jönni, Szofi-e vagy csak egy járőröző bohóc. A lány amúgy is késet, nem sokat, legalábbis a homokóra szerint nem eleget ahhoz, hogy felmenjek a szobájába és ha elbóbiskolt segítsek neki felkelni kegyesen. Ami azt illette, még nem jártam a zöldeknél, necces lenne bejutni úgy, hogy halvány lila gőzöm se volt, merre kéne őket keresni. Az alak már közel volt, elég közel ahhoz, hogy megkockáztassak egy óvatos kilesést a sötétség mögül.

Valóban csak az ólálkodott erre, akire magam is számítottam, a lány odamasírozott hozzám, megragadott a ruhámnál fogva és mélyebbre húzott, bár a hely szűkösnek bizonyult kettőnk számára.
- Szándékomban állt, de látod nincs itt egy sem - biggyesztettem le ajkaim, mintha ez akkora probléma volna, ám nem tudtam megállni, hogy ajkaim ne húzódjanak hatalmas vigyorra szinte azonnal. Azután rögtön olvadt is le minden jókedv arcomról, mikor újabb zajokra lettem figyelmes. Léptek visszhangja, megint. Nem tudtam, hogy ez a folyosó ennyire közkedvelt, vagy csak a a mai napon lett megtisztelve ennyi cipőtalppal a szerencsétlen, kirongyosodott szőnyeg? Ha a lány beszélt, hamar szájára nyomtam kezem, ha nem, megúszta egy egyszerű intéssel és biccentéssel a kinti csarnok irányába, jelzés ként. Még ujjam is ajkaim elé emeltem, bár a lepisszegést nem tartottam jó ötletnek. Közelebb simultam a falhoz és ezzel együtt hozzá is, azután csak figyeltem és füleltem. Sellő voltam, nem denevér, így éppen annyit érzékeltem mint a mellettem ácsorgó Szofi, de még így is meg tudtam állapítani, hogy ezek a lépések sokkal kimértebbek voltak, mint az előbb a lányé, hasonlítottak egy zsákmányát űző ragadozóhoz. Egyre hangosabb és hangosabb, majdhogynem dörömbölés figyelmeztetett minket, minden harmadik másodpercben. A minket körülölelő csend segített élesebbé és erősebbé tenni minden mozzanatot és amikor a gyertyákhoz ért, már az árnyékának derengéséből is lehetett látni egy darabot. Akkor még közelebb húzódtam a lányhoz, mintha valami védelmi páncél volnék, mely elrejtheti legalább őt, ha borulna a bili. Még közelebb ért és még közelebb, összeszorítottam szemem, vártam, hogy nemsokára megüt egy számon kérő, fennhéjázó hang és ma nem fogunk inni.
Puffanás, csendesülő neszek, távolodó kopogások kúsznak be hozzánk a résbe. Meglepetten szalad fel szemöldököm ahogy ellépve a lánytól óvatosan kilestem és csak az öreg hátát pilllantottam meg, a folyosó végén, épphogy eltűnni a sötétségben, felröhögtem. Nem fennhangon, inkább suttogva, ha ezt meg tudja tenni az ember, épp csak annyira kacarásztam, hogy a mögöttem álló hallhassa jókedvem.
- Balfácán... - jegyeztem meg gúnyosan.
- Esetleg szaladjak utána lepacsizni? - kérdeztem zsebre vágott kézzel, immár Szofi felé fordulva. Hangom ismét az a nemtörődöm, laza mormogás volt, mint amit általában megszoktak tőlem, bár az utolsó percig hittem, hogy lekapcsoltak minket, végül nem így lett és ez egy plusz indok arra, hogy megünnepeljük sikereinket. Kiváló ösztönzés volt, majdhogynem briliáns.
- Talán indulnunk kellene, mielőtt egy másik hiéna is idetalálna. - vetettem fel az ötletet, újból magam mögé nézve, hogy megbizonyosodjak arról, okos döntés volt kiállni ismét a nyílt terepre.
- Kérlek ne kiabálj! - a lányt meglephette kijelentésem, hisz nem valószínű, hogy abban a pillanatban torka szakadtából üvölteni szándékozott volna, de a következő pillanatban megeshetett volna, hisz hamar elkaptam könnyű testét és vállamra kaptam.
- És most kiviszlek innen! - azzal már indultam is, és ha minden jól sikerül, akkor csupán már a szabad levegőm fogom hagyni, hogy bajtársam lábikói újra talajt érintsenek.