Hatalmas táska puffan a csarnok kövén. A falakról csak úgy visszhangzik, tompán, de hallhatóan. Egy kéz lendül, majd.. vakarózni kezd. Sebestyén füle tövét vakarássza kitartóan, amely miatt megállt, mivel már a vonatról leszállva kísérti a dolog. Nem túl illő fület vakarászni, de nincs senki a közelében, nem asztalnál ül, így megteheti. Meg azért nem is a hátsó feléről van szó. Amint elmúlik a viszketés, körbetekintve szemléli meg azokat a falakat, melyeken nemrég az általa keltett zaj simogatott végig.
- Hű.. – bukik ki ajkain a szavacska, miközben a zsákot a padlón hagyva indul meg, és néz meg magának mindent jobban. Ekkora méretekkel minden hatalmas, egy kastély pedig még hatalmasabb. Szívesen mászna falat is akár, hogy a tetőre ülve nézzen szét a világban, de eddig csak a garázstetőre jutott fel, seprűre pedig nemigen engedték. Itt azonban lehetősége lesz, ha nem ragad le a magas falak, és a mennyezet méretein. A válla csak most kezdi közölni, hogy a táska súlya mennyire nem tetszett neki, így átmozgatva áll meg egy festmény alatt, és figyeli azt. Találkozott már mozgó műalkotásokkal, otthon is van egy mogorva képű, komornyik-szerű alak festett képmása, aki előszeretettel dirigál, ha kicsit saras a lába, és ha tehetne, kilépve mutatná meg, hol a sár helye. Ez a valaki nem szól hozzá, így ott is hagyja, visszatérve holmijához nyitja fel azt, és túr bele. Keze könyékig tűnik el, mire előhúzza a kulacsát, és felnyitva kortyol nagyokat. A nagy szusszanás, és a szomjoltás végeztével a kulacs megy a helyére, kezébe immáron egy energiaszelet kerül, amit majszolni kezd. Evés közben ragadja meg a szíjat, vonszolja el a lépcsőig, és a fokra leülve rendezi el maga mellett, folytatva kései vacsoráját, hallgatva az életet, amely valahol tombol. És közeledik. Nem meglepő, egy iskolában diákok élnek, tanárok, személyzet, akik közlekednek, és teszik a dolgokat. Talán nem is árt valaki, aki megmutatja az utat, mert ha tudja is, merre kell mennie, eltereli saját magát. Vagy egy másik mogorva festménylakó.

Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani. Ő is akkor döbben rá, miközben falatozik, hogy valójában eléggé elférne hasában egy kiadós vacsora. Ha nem több. Mikor is volt, hogy evett? Talán indulás előtt? Vagy még korábban? Hiába ráncolja homlokát, nemigen ugrik be neki semmi. Az út alatt falatozott, ez tény, de csak némi rágcsát, a többi időt az ablakon való kibámulással töltötte, vagy azt megelőzve, hogy elaludjon. Nem ment volna tovább, de azért a hosszabb utak mindig álomba tudják ringatni. A táska ismét kinyílik, és keres, de nemigen van már elraktározott tartalom benne. Szomorúan figyeli a kiürült zacskót, és úgy dönt, iszik még pár kortyot, azzal is előrébb van. Valamennyivel. Talán okosabb lenne a lepakolás előtt keresni valamit enni. De elmúlt már vacsora vajon? Mert ha igen, akkor bukta, hacsak a konyha nem járható út-e. Azonban nem biztos, hogy okos dolog lenne így elsőre azzal kezdeni, hogy odatolja a pofiját, és szépen néz. No meg, ekkora pakkal. Ha viszont lepakol, nem lesz kedve már elindul, és kialakul a patthelyzet. Az üveget forgatva ujjai között, próbál dűlőre jutni, hogy mi is legyen, amikor is a társaság váratlan lepi meg. Annyira elmerült a dolgokban, nem szúrta ki a közeledést, így meglepve pislog fel a lányra. Nem ijed meg, már szerencsére elmúlt az az időszak, amikor képes volt rá, de mégis meglepi, azonban örül is, hiszen legalább nem járatja sokat az agyát azon, mit tegyen. Talán majd mégsem az oda út lesz az első, amiben segítséget kér.
- Jaj, szia! – emeli meg magát, az üvegét a táskára dobva ácsorog a lépcső alsó fokán, ott „fogadva” a vendégét. - Eridon.. – mormogja maga elé, hirtelen sikerült azt is elfelejtenie, hogy ő maga is a ház tagja. Hajaj. - Én is! Akarom mondani.. a nevem Márty Sebestyén, és én is oda fogok járni. – ha odatalál, és nem vesz éhen. De ezt már nem teszi hangosan hozzá inkább. Csak a kezét nyújtja felé, hogy megpecsételje a bemutatkozót.
- Nem tudod, mikor van a vacsora. Ééééés.. hogy most mennyi lehet az idő? – nem bírja megállni a dolgot, és kezd a fontosabb dologgal. A szoba megvárja.

Hirtelen fordul el, és bár nem akar olyannak tűnni, mint akit nem érdekel a másik, de muszáj megtenni. Kezét arca elé emeli, nagylevegő, és tüsszent. A csarnok nagy, így igencsak visszaveri az amúgy halk, diszkrét hangot. Szipog párat, vár még kicsit, majd leereszti a kezét, megtörli a nadrágjában, és hálát ad, hogy nem hatot tüsszent egymás után.
- Ne haragudj! – szólal meg, majd váratlanul sikerül még egyet tüsszentenie, aprót, apróbbat, mint a másik, de lecsapott. Nem volt ideje megemelni a kezét, de a vállához hajolt, kicsit megemelte, így az fogta fel az egészet. Végül megrázza csak a fejét, ujjával megdörzsöli orrát, és ismét csak a lányra figyel. Tavasz van, szeret ilyenkor már csak pulóverben járni, de reméli, nem fázott meg. Lehet, csak a kissé nyirkos kőfalak van az egész.
- Ó, no nem baj. Majd keresek egy órát. – reméli, valamelyik központi helyre csak kitettek egyet, vagy ha mégsem, ír a szüleinek, hogy küldjenek utána egy órát, ami működik itt, hogy tudja az időt. Sose gond az, ha tisztában van vele, nélküle kicsit el fog késni mindenhonnan. - Jaaa! Hogy tart. Akkor megköszönném az idegenvezetést. Mondanám, hogy meghívlak valamire, de… nem én teremtem elő az ételt. – neveti el magát, miközben becsatolja a táskát, és visszaveszi a vállára. A mesélésre nem mond nemet, így már felpakolva pillant rá, és egyezik bele a dologba. Csak akkor indul, ha ő is.
- Nem olyan messziről amúgy. A Balaton közelében élek, egy kisvárosban, vagyis annak a külváros részében. – kezd bele, és még mutogat is hozzá, mintha a levegőben le tudná rajzolni a térképet.  – Három lánytestvérem van amúgy, az ikrek és a kisebbik, Bori. Én pedig a kakukktojás. Az olvasás pedig az én sportom.  – fejezi be, majd gondolkodik, van-e még érdekessége, de nemigen talál. Egyelőre. - Na és te, melyik évfolyamon vagy? Mesélhetsz te is bármiről. – érdeklődik, ha már nem tud ő maga újat előállítani.

Még egyszer megdörzsöli az orrát, biztos, ami biztos alapon, de amilyen hirtelen jött, úgy el is illant. Nem allergiás fajta, így nem, bőre szokott vörös árnyalatot venni, kipattogni, ha valami olyanhoz ér, de az sem sűrűn fordul elő. A tüsszögés meg inkább nátha időszakban kínozza, vagy ilyen apró eseteknél, amikor nem is várja. Azért a zsebébe túr mégis, és kihalászik egy kissé gyűrt, de még tökéletes zsebkendőt, majd elfordítva kicsit magát, kifújja az orrát. Nehogy valami oda nem illő dolog pihenjen ott, megelőzi. Egy kis törlés, szipogás, és végül a zsepi megy oda, ahova kell. Vissza a zsebébe.
- Köszönöm! – mondja végül, miután mindennel végzett, és ismét visszapillant a lányra. Egy kicsit igazgat a táskája pántján, mert igencsak vágni kezdi a vállát, azonban nem akarja ledobni sem, hogy húzza maga után. Nem mutatna épp szépen, és az összes koszt felszedné vele a földről, ami nem lenne épp okos dolog. Hagyja ott, kicsit megküzdve vele, de kitartva.
- Óóó, pedig azt hittem, sok helyen ki van rakva egy-egy, hogy biztos ne késsen el senki, sehonnan. Otthon is van kirakva pár, és ha valamelyik netán rosszul járna, akkor lehet nézni a többit. – reméli, ő majd megleli az ittenit, ha szüksége lesz rá. Ha nem, akkor majd alkalmat kerít neki a faluban, amiről meséltek neki még a vonaton. Úgy is be kell járnia.
- Aaa kviddics! Nekem anya nem szeretné, hogy benne legyek. Nem tudom miért, néha játszottam már, nem is annyira vészes. Vagy nagyon az? Milyen itt? – érdeklődik, mert hát az otthoni feleannyira sem komoly, mint ami itt mehet. Bizonyára van benne rizikófaktor, és ez az, ami miatt kíváncsi rá nagyon. Ha soha nem is veszik be a csapatba, érdekelni még érdekelheti. Reméli, lesz meccs mostanság.
- Veszprém nincs is messze a Balatontól. Az állatkertbe már voltunk ott! Szép hely. – emlékszik vissza egy pár évvel ezelőtti kirándulásra. - Sajnálom, nem akartam, hogy kellemetlen dologról mesélj. – jegyzi meg azért, mert hát nem mindenki szeret az ilyesmikről beszélni nyíltan. Vagy ha meg is teszi, odabent nem a legjobb. - Rendben van, akkor nem foglak úgy hívni, Rebi! – ad szavat neki, és megállva picit, leteszi a táskát, mert már eléggé görcsöl tőle a válla. Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz, idefele nem tűnt annak, vagy csak annyira elmerült mindenben, hogy észre se vette?
- Kicsit megállhatunk, ha nem baj? – érdeklődik, miközben a sajgó tagot átmozgatva masszírozza meg.

Megérti ő a szülők féle aggódást, csak hát, lassan lázadó kórba ér, meg minden, meg amúgy is. Érdekli a dolog, kit ne érdekelne. A mágia nélküli világnak ott a foci, a kosár, meg a többi nagy, világot átmozgató sportág, amiknek a gyerekek csodálóik lehetnek, és űzhetik. Persze, az itteni kicsit veszélyesebb, de sok mód van, ami meggátolja a nagyobb gondokat. Próbált annak idején érvelni, de nem ment sokra vele, azóta pedig nemigen próbálkozott, tudja jól a választ már akkor is, ha csak említi a dolgot, burkolva. A lényeg, a lényegben, hogy ő is olyan, mint a többi kissrác, rajong, lelkesedik, ki akarja próbálni. Teljesen átlagos. Nem kötelező élsportolóvá válnia, egy-két alkalom után úgyis megtudná, megy-e neki, vagy sem. Inkább a lány mondandójára koncentrál, mintsem elvesszen a gondolatai között.
- Hűű! Akkor gondolom biztosan izgulsz miatta. Én lehet nem is tudnék aludni. – jegyzi meg mellékesen a dolgot, majd már vissza is kanyarodik. - Nem volt kétséges, hogy élvezetes. Néztem már párszor, ha a közelben volt valami kisebb bajnokság, vagy esetleg rangadó, akkor elmentünk megnézni, mert jó volt a hangulat. Egyszer a családommal, a többire meg inkább az ismerősünkkel. Anyáékat nemigen kötötte le, a lányok meg.. lányok. Mármint.. – pislog párat - Ne haragudj! Nem úgy értettem. A testvéreim sem épp sportrajongók, inkább azt nézték, ki a helyesebb.. – erre már grimaszol, mert annyira tipikus. Szerinte. Mindegy is. Reméli, nem sértette meg, vagy nem vette magára a célzást, amit nem is neki célzott. Hű de bonyolult.
- Remélem, tényleg megengedi anya.. Addigra talán magasabb leszek! – reménykedik a dologban, mert hát, most nem épp valami nagy ember, és nem sok szerep maradna neki. Terelőként egész mulatságos lenne, az biztos. Elbírná az ütőt, de maga az ütés.. Megrázza csak a fejét gondolatban, és elhessegeti a gondolatot.
- Melyik részén voltatok? Dél, vagy az északi part? – érdeklődik, immáron a táska nélkül, kicsit megpihenve. Ha kidobálná a táska tartalmának felét, tök jó lenne, de sajnos azt nem teheti meg, mert szüksége van rá. Na meg hogy nézne ki, ha zoknikat szórna szét..
- Ááá, nem kell. Mindjárt jobb lesz! – bólint, és még kicsit mozgatja a vállát, hogy helyrebillenjen.

Elképzelni sem tudja, hogy milyen lenne, ha ő állna egy meccs előtt. Nem az a nagyon izgulós fajta, legalább is, az esetek többségében nem sikerült eddig. Vagy nem volt akkor nagy horderejű, hogy kiváltsa belőle. Egyszer sikerült annyira rápörögnie, hogy belázasodott, és lemaradt az egészről sikeresen. Kicsi volt, és élete első komolyabb kirándulása állt előtte, és hiába bizonygatta, hogy ő jól van, maradnia kellett. Azóta maximum forgolódott csak éjjelente, semmi több. Mintha a láz csak akkor akart kibabrálni vele. El tudja képzelni, hogy egy meccs előtt is jelentkezhet.
- Ááá! Akkor neked van gyakorlatod, látásban. Nekem otthon nem nagyon, de láttam meccseket ugye. Na azok milyenek voltak! Majd kimegyek ide, és megnézem, hogy remekelsz. – ígéri meg, mivel amúgy is tervezte, hogy megnézi magának a dolgot. Hátha egyszer ő is oda felkerül a levegőbe, ha úgy hozza a sors. Sosem tudhatja, és rossz Jóslástanból is, amit eddig látott belőle. Nem neki való a csészebámulás, meg gömbsimogatás. Kinek mi.
- Hú, akkor örülök. Nem akartalak megbántani! – nyugszik meg, hogy nem sikerült olyanba lépnie, amit nem tudott volna megmenteni. Vagy csak nehezen. Amúgy nem szokta szapulni a lányok dolgait, inkább nem foglalkozik velük szimplán, az a legegyszerűbb. Legalább nem csak ő volt az, akinek vannak élményei. Mondjuk, neki biztos több, hiszen több lánnyal kerülhetett kapcsolatba eddig, de nem akar már jobban belemenni, elég volt súrolnia a dolgot. Jobb, ha így is marad.
- Az én ismerősöm egy nyár alatt nőtt meg majd’ 180 centisre. Én évek óta gyúrok a növésre gondolatban, és elértem 5 centit.. Lehet, hogy én pont a kivétel leszek. Apa sem nagyon magas, de nem is kicsi. Azt csak nekem sikerült. – húzza el a száját, mivel nem épp kellemes neki a dolog, azonban megtanulta, hogy nem érdemes mérgelődnie folyamatosan. Majd lesz, ami lesz, ez ellen nem tehet semmit, nem tud belenyúlni. Amit a természet leírt, az úgy is marad, hiába hisztizik. Megkíméli magát.
- Áhh! Az csak jó. Mi hajóval szoktunk menni a másik partra, azzal a legjobb. Lassú, de tök élvezetes. – lelkesedik a dologért még így, ilyen messze, és immáron vállát pihentetve. Szereti a mugli dolgok nagy részét, és a család is ki volt párral békülve. A hajókázás erre tökéletes volt. Szerette nézni a vizet, érezni a szelet. Lehet, hogy kalóznak kellene állnia.
- És amúgy milyen az Eridon? Mesélsz nekem kicsit róla? – érdeklődik végül, hogy mégis hova csöppent.

Beletrafált a dologba, miszerint meccslátásból Rebi a tapasztaltabb. No nem kell ehhez doktori diploma, se semmi, csak egyszerű logika, semmi több. Pedig nem teljesen volt mugli a közeg, ahol felnőtt, a lehetőség adott lett volna, hogy ő maga is sportoljon, űzze a kviddicset apróbb korától, csak épp ugyanaz volt a nóta, mint most is. Nem, és nem. Pedig szóba is hozta annak idején, többször is, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor el akarnak érni valamit, azonban célba sosem ért. Édességet, képregényt, játékot előbb sikerült kicsalnia, ha úgy hozta a sors. Nem sokszor tette, de előfordult.
- Biztos nagyon jól! Én tudom. Vagyis, csak tippelek, de általában jól szoktam. – erősíti meg, mert az esetek nagy részében valóban így volt. Így sikerült. Most meg majd az ég tudja. - Izgulni fogsz, ezt tény, de szerintem pont ez a löket fog segíteni benne. Legalábbis nekem segíteni szokott, mert olyankor jobban figyelek. -  az, hogy ezt tanácsként, vagy csak azért mondja el, hogy a másik ne izguljon annyira, maga sem tudja megmondani pontosan. Tény, hogy annak fogja fel, aminek szeretné, de ő nem épp az az ember, aki épp a tanácsokkal szép számban áll, a tapasztalat pedig, ebben a témában a nullánál is apróbb. No de mindegy is, inkább lapoz maga is, és hanyagolja a dolgot. Ha valami eszébe jut, szívesen közli majd, inkább rágódik a többi dolgon, vagy épp szón.
- Hát… remélem, tényleg így lesz! Nem szeretnék nagyon magas lenni, csak.. magasabb. Legalább egy fejjel. – vagy kettővel, de az egy a biztosabb. Ha. Ha úgy adódik, addig pedig csak vár, és majd újdonsült szobájának ajtószárfáján fogja húzogatni a vonalakat, sikerült-e már elhagyni az előzőt. Otthon is szép gyűjteménye volt ebből, elejét szülei kezdték meg, majd ő folytatta, azonban egy ideje vészesen mindig ugyanoda esett a vonal.
- Óóó… az nagyon kellemetlen tud lenni. Egy barátom is az, és.. láttam milyen. Szerencsére én nem, de nem is minden hétvégén tettük. – azonban elég sokszor. Volt egy pici, családi hajójuk, mint sokaknak akik ott élnek, vagy ezzel a hobbival élnek. Imádott beugrálni a tó egy mélyebb pontján a vízbe, csak úgy, mintha az csak egy medence lenne, nem pedig a feneketlen mélység. Mondjuk, nem díjazták az elején, de jó úszó vált belőle, így végül már hagyták, de mindig figyeltek, és lesben álltak, ha jönnie a baj.
- Mindenre! Tudom, tág fogalom de olyanokra, hogy milyenek arra a diákok, van-e olyan dolog, amiről tudnom kell. Az olyan, nincs leírva, de mindenki használja szabály. Ilyesmik, meg ami vicces, vagy érdekes. – fordítja kicsit tágabbra a kérését, mert természetesen nem egy disszertációt kért az Eridon házáról.

Meglátjuk. Ezt a szót nagyon jól ismeri, hiszen otthon is ezt kapta a legtöbb dologra, ötletre, amit felvetett. Nem rossz kifejezés amúgy, tökéletes, de nem akkor, amikor épp valamit nagyon biztosra vesz, és nagyon szeretné, hogy végbe menjen. Azonban itt nem akadékoskodik, hiszen nem az ő meccse lesz, nem ő reppen fel a talajról a sípszóra, hanem Rebi, és most inkább csak lelkesítő szerepe van. Állítólag, ha valamit eltökél magában az ember, akkor az hasonlóan is alakul, vagy ha nem, marad az, hogy megpróbált mindent, és legközelebb jobb lesz.
- Az biztos. Csak arra kell gondolni, hogy minden oké, és kész. Vagy a gonoszabbik, hogy lesznek olyanok, akik sokkal ügyetlenebbek. – nem szokása amúgy szapulni azt, aki valamiben kezdő, és mondjuk ő maga jobban ért hozzá. Ez csak egy egyszerű szójáték, inkább az a fajta, aki segít, de mivel még nemigen találta meg azt az oldalát, amiben kiteljesedhetne, így nem oszt semmit, maximum tanácsot, és jókedvet. Az is néha sokat számít.
- Apa akkora körülbelül, mint én egy fejjel. De van egy unokatestvérem, akinek olyan hosszú lábai vannak.. Na vele sem lehetne futóversenyt szervezni, gyalog leelőz. – igaz, ő a ritkán látott rokon, rég látta, lehet, gyermeki emlékei kicsit túlóznak, de az igaz, hogy hosszú, és magasabb, mint a családja nagyja. - Szerintem egy lánynál nem baj, ha alacsony. Szerintem aranyos. – mondja ő. Aki nála jelenleg sokkal kisebb, az még óvodás, vagy előkészítős, akikkel persze.. nem lenne szerencsés ilyesmit játszani. Csak azért vicces a felállás, még így is.
- A gazdagok igen, amikor nem tilos, és nincs befagyva a víz. De annak születni kell, ez tény. Vagy a külföldön, tenger közelében élők. Nekik sokkalta könnyebb mindez. – nem egy hajós történetet olvasott már, vagy hallgatott embereket, akik ha itthon is, de sokat tették mind a tavon, mind valamelyik folyón. Még ha unalmas is a történet, új – kivéve, ha százszor meséli el egy ember ugyanazt -, érdekesnek számít, és történelemnek. De a jelen most itt játszódik, és nem hiszi, hogy a lány hajózási történeteket fog mesélni. Na meg, nem is az érdekli jelenleg.
- Aaa, akkor jó házba kerültem! Mondjuk, ha mégis találkozni fogok morcos emberrel, egye fene. – áll fel közben, mivel válla már kipihent, és érzi, hogy elbírja a célig. Ha nem, majd megoldja. Két válla van, szerencsére.
- Mehetünk amúgy. Megvagyok! – veszi is fel a nemrég említett zsákot, és amint a lány is kész, elindul ismét előre, a cél felé.
Kitartásának köszönhetően el is érik a célt, elcsacsognak közben, mindent elővéve, amit csak lehet. A fiúcska el is fárad a végén, amikor elbúcsúzik, és elköszön, már csak annyira van ereje, hogy felmérje a szobát, majd a leghamarabb az ágyba dőlhessen, egy megérdemelt alvásra.

//köszi a játékot! ^^//