Végvári Zoé

Nagyon szokatlan volt még az új lakhelyünk, és hiába tiltakoztam, minden megtörtént, anélkül, hogy az én véleményem bárkinek számított volna bármit is. Apuék elváltak, és Balázs haragudott rám, mert ő nem lehetett olyan, mint én.
Szomorúan hüppögve fogyasztottam a búfelejtő sütim a cukrászdában, ami francia krémes volt. Nyami. Amíg apuci dolgozik, addig úgyse nagyon tudtam volna mit csinálni otthon suli után, úgyhogy a táskámmal a hátamon egyből ide vettem az irányt, és itt kötöttem ki. Következő évben már a Bagolykőben leszek, és nem, nem akarok bejárós lenni, most még apura is mérges vagyok, jót fog tenni a távolság. Úgy könnyebb lesz a feledés is, amúgy is, legalább a pszicho néni nem fog nyaggatni ezzel az uncsi közösségi élet-dumával.
A sütim falatozása közben elővettem a leckémet is, muszáj volt tanulni, bár annyira nagyon nem szeretek. Inkább játékkal tölteném az időmet, játék, játék és még több játék! Nincs is annál jobb, de már kezdek nagyosodni, szóval mindig kevesebb lesz a legjobb dolgokból.
Remélem, azért a nagyos iskolában, a Bagolykőben majd lehet játszani is, nem csak tanulni.
A táskámban kedvenc plüssmacim és a naplóm is pihent, de őket most nem vettem elő, nehogy bármi bajuk legyen, esetleg elvesszenek.
Végül leraktam a ceruzát, és a tollat is, mert valahogy nagyon nem akart menni az a fogalmazás-házi. Szabadon választható a téma, azonban egyelőre semmi ötletem nincs, hogy mit kéne írnom. A tanító néniknek biztosan nem tetszene, ha leírnám, hogy anya milyen gonosz, elment tőlünk csak azért, mert ő nem tud varázsolni, és Balázs sem… mert egyfolytában csak ez járt a fejemben. Meg hogy mennyire idegen és ismeretlen még Bogolyfalva. Áh, igen, ez jó lesz. Na de… hogy is kezdjem el?
Ah, nekem nem megy ez a fogalmazás, inkább eszem a sütimet… az finomabb és sokkal jobb elfoglaltság. Határozottan jobb.

Rach^^

Ruci

Húha! Ez az iskola tényleg nagy, még jó, hogy csak a bejáratnál ácsorogtam. Az egyik nagylánnyal megbeszéltem, hogy ismerkedem a házukkal, mert nekem nagyon tetszik a zöld szín, és én is közéjük akarok tartozni.
- Szia! – amikor megláttam, már emeltem is magasba a praclimat, hogy alacsonyságomat meglássa a tömegben. Rachel nem magyar származású, de nem baj, már beszélgettem angolul, nem olyan nehéz, és hát valahol el kell kezdeni a gyakrlást. Meg amúgy is, itt a külföldi diákok többsége beszéli az én széépséges nyelvecskémet, hol lehet a gond? Hát, esetleg ott, hogy pici vagyok, és egyedül, és azt úgy nem egészen lehet, úgyhogy Rach nagylány lesz a kísérőm ma. – Juj, de örülök, hogy látlak!
Kicsit féltem, kíváncsi voltam, vajon a többi rellonos mit fog szólni, hogy hozzájuk akarok menni?
Remélem, Rachen kívül mással is fogok majd tudni barátkozni a zöldek házából. Azt hallottam, hogy nagyon tudnak bulizni, és náluk mindig jó a hangulat, ha valami rendezvény van.
- Mesélnél nekem a Rellonról? – faggattam kíváncsian, árgus szemekkel figyelve Rachet.

Rach^^

Ruci

- Rendicsek – bólintottam, hisz egymás nevét már tudtuk. Akkor meg minek ismételgessük magunkat kakaduk módjára?
Alig fértem el a bőrömben, nagyon örültem a sok új információ hallatán. A mugli dolgokról tanulás után végre varázslat! Amelyik világ anyut elragadta, oda én be nem teszem a lábam!
- Az a legjobb, hogy több a tisztavérű. Sajnos nálunk a kvibliség okozott nem kevés kellemetlenséget – hajtottam le szomorúan a fejem. – De én szívesen csatlakozom a társasághoz. - Majd később mesélek, ha már nem lesz olyan nehéz az emlék.
Buli? Ugratás? Összetartás? Ó, Rellon, jövök máár! – A vezetőségi segítés nem vonzz annyira, azt meghagyom a lelkesebbjének, de a kviddics nagyon is érdekel.
Mindezt nagyra nyílt, kék szemek kíséretében hangoztattam, naná, hogy a kalocsai csapat volt a kedvencem, és a magyar válogatott kviddcsesek. Meg majd persze a leendő házam csapata.
- Mit kell tudni a házvezető tanci bácsiról és a helyettes tanci néniről? – érdeklődésem semmiképp sem hagy alább, mindent tudni akarok a zöldekről, és persze, hogy aktív leszek a házban, de csak a magam módján.
A stréberkedésről szó sem lehet, a magolás nem az én műfajom. Iskolaelső tutira nem leszek, már most se vagyok az. Eleve nehezen fogalmazok, inkább gyakorlatban voltam jobb, mint írásban.
- Van olyan programotok, amire külsős is mehet? Szívesen megismerkednék a többiekkel is, már alig várom, hogy velük is találkozhassak. És ugye itt már nem olyan izék a fiúk? – érdeklődtem, mert bizony az előkészítőben előfordult már, hogy undi dolgokat csinált egy fiú, vagy, hogy meghúzta az egyik lánytársam haját. Szerencsére én ezt eddig megúsztam szárazon, reméltem, itt rendesebbek a fiúk, és nem szekálják annyit a lányokat.

Végvári Zoé


Nem sokáig maradhattam egyedül, de így legalább végre egy mentsvár, ami a fogalmazást illeti. Egy nagyobbacska lány érdeklődött, hogy leülhet-e velem szemben.
- Aham, nyugodtan – bólogattam bőszen. Aztán jön a kérdés, amiről nagyon, dee nagyon nem akaródzott pont egy idegennel beszélgetnie, de hátha az idősebb tud segíteni.
- Fogalmazásházi – bökött a pergamentekercsre, amire a fogalmazását készült írni, csak ugye mindig a kezdet a legnehezebb része mindennek, kivéve a játéknak, az alvásnak és az evésnek.
Ezt a hármat mindenki nagyon szereti. – Nem tudom, mit írjak.
És ez tényleg igaz volt, azonban az zavart, feszélyezett, hogy egy idegen lánynak szipogtam el a problémámat, legalábbis egy részét. Azt a részét, hogy nagyon nem akarom még elfogadni a sorsom, hogy bogolyfalvi lakos vagyok, és mellé egy félárva, nem óhajtottam beszámolni. Egyszerűen nem tartozott másra, csak Teddy mackómra és a naplómra, kész.

Rach^^

Rach megadta a helyes választ, és kimondottan örültem, hogy nem faggatott tovább a családi életemről, ami nem volt tökéletes, messze nem… pedig lehetett volna, ha anya nem lenne kvibli, illetve ha nem mennek el Balázzsal…
De ezen most már lehetetlenség lenne változtatni, a jelenből kell kihoznom azt, amit csak lehetett.
- De jó! És mit tanítanak ők? Mármint, gondolom, tanítanak is, nem csak pótaput és anyut játszanak – hát, látszott, hogy nehezen fejeztem ki magam, és igyekeztem olyan szavakat rakni a mondataimba, amiket biztosra ismertem és Rach nem nézhetett dilinyósnak érte.
Kár, hogy egyelőre nincs olyan program, amin részt vehetnék velük közösen, de felcsillant a szemem arra, hogy Rach szólni fog, ha lesz olyan.
Na, már mindent mondtak eddig rám, csak az aranyos jelzőt nem, kicsit csodálkoztam is Rach eme reakcióján, de nem mondhatni, hogy bánnám.
- Egy-két még nem olyan vészes, mint az öt-tíz... – forgattam a szemeim, amint eszembe jutottak év szerint is azok a bizonyos bajkeverő-egyedek.
- Kalocsán születtem, de… egy ideje már itt élek Bogolyfalván. Apu közelebb költözött, hogy többet láthassuk majd egymást, ha ide kerülök. Így megspóroljuk a vonatút idejét. És te? - Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy szeretni fogom a leendő házam, nagyon akartam, hogy jövőre a Rellonba osszanak, főleg, hogy már lesz, akit ismerek is tőlük.

Rach^^

- Hm… a számok nem foglalkoztatnak úgy különösebben. De az életvitel igen, nálunk van háztartástan, és tök jó tárgy – jegyeztem meg, kissé elmosolyodva. Aztán a fiúkra vonatkozó megjegyzésen el is nevettem magam, mondhatjuk, enyhén, de megtört a jég. Rach története is érdekes, picit megrázóbb is talán, mint az övé, hisz egy teljesen idegen környezetbe csöppent, még a kultúra is idegen. Nekem legalább olyan szerencsém van, hogy nem ismeretlen számomra a mágia, illetve a magyar nyelv és kultúra. Csak az írásbeli készségeimen kellene fejleszteni, de ha egyszer játszani annyival jobb, mit tehetek erről?
- Hát, még nem igazán tudom, mit szeretnék, majd elválik, ötödévig ráérek eldönteni – vontam vállat, még valóban korai volt azon gondolkodnom, hogy mi akarok lenni, ha felnövök és végzek a suliban. Egyelőre még el se kezdtem.
- Igen, ez jó – ja, és elvonulhat a szobájába, mert az apja éjt nappallá téve dolgozott, és eléggé magának való lett, amióta az anyám elhagyta őt, Balázst is magával vitte. Apa szerette Balázst is, én vagyok a tanú rá, hogy mennyire, mert hát… az ő kicsi gyerekei vagyunk, ahogy ő mondja.
De örülnék neki, ha végre tovább tudna lépni, mert… mert kell nekem az apu, vissza akarom kapni az egészséges, vidám aput, nekem is szükségem van támaszra. Nem adhatja fel épp most. Ha anyu nem szereti, akkor hiába ácsingózik érte, nincs értelme. Mellesleg ilyen anya nekem nem is kéne, nem csoda, ha nagyiék kitagadták. Majd talál magának jobb feleséget, és nekem meg új anyut.
- Szerinted mik a legjobb tárgyak itt?Nem tudom, mit vegyek fel, ha jövök, a kötelezőkön kívül. Egy plusz nem ártana.

Rach^^

Úgy éreztem, mintha máris megtaláltam volna magamnak a tökéletes házat. Oda akartam kerülni, és eltökéltem, hogy mindent meg is teszek ezért.
Rachellel jól elvoltam, kellemes társaság, és persze, hatalmas lehetőségek tárháza kecsegtetett.
- Az tök jó, főleg, hogyha mozognak a képek. Apu nálunk eltüntetett minden korábbit… kivéve, amin csak ketten szerepelünk – engedtem be egy kicsit a személyes terembe, bizalmam jeléül.
Az önismeret, a jóslástan és az illemtan megmozgatták a fantáziámat, de az LLG is, avagy Legendás Lények Gondozása. A házikedvenc kérdés is ide kapcsolódott, és nagyon sajnáltam, hogy apu még nem szánta rá magát, úgyhogy csak a zöld tatyómból előkapott Teddy mackómat mutathattam egyelőre.
- Csak ő, Teddy. Pedig nagyon szeretnék egy saját állatot. Szerinted mivel győzhetném meg aput, hogy végre igent mondjon az ötletre? – kértem tanácsot a nagylánytól, elvégre ő idősebb, és talán többet tud a szülőknek nevezett emberfaj idomításának trükkjeiről…
Na, jó, szerettem aput, de az utóbbi időkben nagyon nehezen szánta el magát a döntésekre, és ez minden téren igaz rá. Teljesen kifordult magából, és nem valószínű, hogy huzamosabb időn belül gyógyulnának a lelki sebei. Ahogy az enyémek sem. Nem véletlenül jöhetek jövőre azzal a feltétellel ebbe a suliba, hogy járok a doki nénihez. Sajnos muszáj lesz, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak az ilyen felesleges vackokkal. Mintha egy doki meg tudná oldani azt a problémát, hogy a családom szétesett, és jóformán alig van valami, ami állandó lenne körülöttem.

Végvári Zoé

Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem faggatózott tovább a nagylány. Még be is mutatkozott, így már nekem is illik, hogy eláruljam a nevem.
- Én Kriszti – viszonoztam a felém nyújtott jobbot, aztán jókat mosolyogtam azon, hogy Zoé idegesen várta, hogy végre kihozzák a sütijét. – Ennyire éhes vagy már? Hát… fogalmazást kéne írni, csak nem tudom, miről írjak. Van valami jó ötleted?
A témaválasztás a legrosszabb, meg úgy általában csak elkezdeni valamit, valami újat és szokatlant. Mint beilleszkedni a faluban és barátkozni.
- Te ide jársz, az itteni suliba, ugye? – a nagylány nem tűnt úgy, hogy előkészítős lenne, de azért annyira nagyon nagy sem volt, mint az a lány, aki kicsit megmutatta nekem az iskolát, ahová járni fogok jövőre, a Bagolykövet.

Rach ^^

Úgy vettem észre, hogy Rachelnek nagy szenvedélye lehetett a fényképezés, ha ilyen őszintén és ilyen nyíltan beszélt erről a témáról, s a hozzá fűződő viszonyáról. Nagyon sok érdekességet tudtam meg tőle, és főképp új nézőpontot ismerhettem meg.
- Wow, te aztán értesz ehhez – adtam hangot elismerésemnek. - Fényképeztél is már mondjuk rendezvényen?
Az apukámmal valóban jobb volt a kapcsolatom, mindig is apás voltam, már kicsinek is. Az ,hogy apu Kalocsáról ide költözött, az nekem mindennel felért, mégha a munkája miatt nem is láthattuk egymást annyit, de a hétvégéink java része csak a miénk volt.
- Hát, én valami pici állatot gondoltam, ami nem is rovar, meg nem is hüllő, apu nem szereti őket – feleltem, valóban jó ötletnek tűnt, de hát mit tegyek, apu már csak ilyen. Valami picike, zárt részen tartható kéne, ami nem mászkálja össze végig a lakást. Majd ellátogatok a varázslény-kereskedésbe. – Valami varázslényre gondoltam.

Zója néni

Egyedül ültem a játszótér egyik padján. Még mindig szokatlan volt nekem, hogy kalocsai helyett azt kell mondanom, hogy bogolyfalvi vagyok. Lehetnék jövőre bejárós, de úgyse lenne sok értelme, apu annyit dolgozik, hogy alig-alig tud velem lenni, maximum hétvégéken, meg este, de annak nincs sok értelme. Amíg a többi gyerek játszott, addig én csak az orrom lógattam, nem volt kedvem csatlakozni, pedig olyan szívesen csúszdáztam volna, vagy hintáztam volna.  Tudom, nem éppen nagyos dolog, de ettől még szerethetem a hintákat, nem?
Mindig rá akartam szánni magam, hogy elinduljak, de rájöttem, hogy nem megy. Mindig visszaültem a padra, így a végén úgy döntöttem, föl se állok, úgyis meggondolnám és visszakoznék.
Nem voltam odáig a zsúfolt helyekért, különösen úgy, hogy a legtöbb gyerek a tesóival játszott, én meg tök egyedül voltam, kísérők, minden nélkül.
- Ez tök ciki – motyogtam magamnak.

Zója néni

Egy pillanatra megrezzentem, s gyanakodva fordultam az ismeretlen felé, aki megszólított. Hirtelen jött a hanghatás, de amint lenyugodtam, le is sütöttem a szemem. Mégis miért játsszak én a többiekkel? Az öcsémet akarom, a fenébe is! Mindenkinek van itt tesója, én meg tök egyedül vagyok. Ráadásul mindenkinek itt az anyukája is, csak az enyém nincs. Melyik anyuka örülne annak, hogy a kicsi lányával-fiával játszik egy idegen előkészítős gyerek? Hiába jártam már jó ideje ide, Bogolyfalvára, mégsem sikerült barátokat szereznem. Furcsa volt megszokni a tényt, hogy egyke lettem, illetve, hogy csak apu van, anyu nincs, de apu meg dolgozott.
- Én… én… - kezdtem keresni a hangomat. – Az apukámat várom.
Jobb kifogás nem jutott az eszembe, és valójában annyira nem is füllentettem nagyot, tényleg azt vártam meg, hogy mikorra végezhet, mert addigra mehetnék én is haza, és nem kéne hadakoznom a gondolattal, hogy játszanék, de mi van, ha nem tetszik a többi anyukának, hogy én is beszállnék? Itt mindenki ismer mindenkit már. Bevallom, kicsit irigyeltem azt a kisfiút, aki mellett így ott volt az anyukája, a néni, aki kérdőre vont, hogy nem játszottam.

Rach^^

- Majd megmutatod egyszer? – érdeklődtem, hátha Rach megengedi, hogy megnézzem majd valamikor a fényképalbumát. Kíváncsi voltam, hogy milyen a lány stílusa, biztos egyedi és szép lehetett.
- Nekem se lenne bajom velük, de apu frászkarikát kapna, és annak nem örülnék. Így is sokat dolgozik, elég idegesség neki a munkahelyén helytállni – szóltam hozzá a hüllő-kérdéshez. Én inkább gyík-párti voltam. Na, kaméleon lenne az utolsó, amit tartanék. A rejtőzködő képessége egyedülálló, és nem szeretném, ha nem találnám meg a kis pajtást, úgyhogy jobban járok valami olyan kedvenccel, ami észrevehető.
Rach további tanácsaival teljes mértékig egyet is értettem. Bogolyfalván sem bíztam én meg mindenkiben, nagyon nehezen barátkozom, de el kell kezdenem beilleszkedni, megismerkedni a hellyel, ahol elkezdem a tanulmányaimat, ha betöltöttem már a tizennégyet.
- Persze, ezt apu is mondta – főleg azok után nem bízok az emberekben, hogy anya és Balázs úgy orvul magunkra hagytak minket, anélkül, hogy megpróbáltak volna küzdeni, vagy valami. Nem is szerettek minket igazán, és… még mindig haragudtam rájuk. Reméltem, hogy itt pozitívabb kapcsolatokban lesz részem, de nem fogok senkit úgy olyan szinten közel engedni magamhoz. Nem szabad, különben felhasználhatják a gyengeségeinket.
- Neked nehéz volt az első év?

Zója néni

A néni csak nem hagyta annyiban a dolgot, de hát minden felnőtt ilyen. És akkor még a gyerekekre mondják, hogy ne legyenek kíváncsiak. Pedig jobban tenné, ha hagyna egyedül, azzal járna mindenki a legjobban.
- Én még sosem… - játszottam senki mással Balázson kívül, és hiába jártam ide már régebb óta, azért az mégiscsak más, mint helyi lakosnak lenni egy rakás ismeretlen ember között. Az, hogy ilyen mértékű falat építettem magam köré, arra szolgált, hogy megvédjem magam az újabb csalódásoktól. Szóval, ha a néni bizalmat akar, jobban tenné, ha nem így kezdené.
- Szentgáli Krisztina – a kérdésre, hogy új vagyok-e itt, csak biccentek, hogy igen. Nem szeretem feleslegesen ismételgetni sem magam, sem másokat. A felém nyújtott kezet elfogadtam, és viszonoztam is, ahogy illik, és mert jó kislánynak neveltek.
Apu nagyon hiányzott, de tudtam, hogy még soká fog hazaérni, a Minisztériumban dolgozott, szóval esélyes, hogy megint egyedül éjszakázom.
Még jó, hogy őt nem állították be diákcsősznek a kastélyba, mert most féltékeny lennék, de nagyon.

Rach^^

Arcomra halvány mosoly ült ki, örömöm jeléül, s nagyon vártam már jó előre a pillanatot, hogy láthassam Rach fotóit. Ízléses, szépen elrendezett, elegáns stílusra tippeltem elsőre, ahogy eddig ismertem őt, bár ki tudja, lehet, okoz még meglepetéseket a nagylány.
- Varázsbaj-elhárítóként dolgozik, és elég sokáig, de sokszor a papírmunka tovább tart, mint megoldani egy-egy esetet. Képzeld, legutóbb azt írta, hogy egy amputoportált fiatal párost kellett helyre tennie, mert meg akartak lógni a mérges apuka elől – meséltem vígan, tudom, hogy nem a legneveltebb dolog így beszélni mások bajairól, de örültem, ha apu megosztott velem ezt-azt a munkájával kapcsolatban, amikor tudott velem foglalkozni. – Szóval, apu sosem unatkozik. És a te apukád?
Ez igaz. Emiatt is építettem ki nehezen kapcsolatokat a előkészítőben, nem sok társamat ismertem, mert nem szerettem volna, ha kigúnyolnának azért, mert kvibli az anyám, és ott hagyott minket, és a tesómat is hozzá ítélték… ettől komolyan tartottam.
- Rach, kérlek, ne mondd el a többieknek, hogy csak háromnegyed részt vagyok aranyvérű. Apu félvér, anya kvibli – nem mondtam el a többit, mert még én magam sem tudtam továbblépni, anya tette, hogy csak úgy ott hagyta apát, és engem is elhajított a francba, nagy károkat hagyott maga után. Talán idővel enyhülni fogok, ha nagyobb leszek, ki tudja. Most még túl friss. – Szeretném helyreállítani a tönkrement értékeket, hogy tehetném ezt meg?
Abban biztos voltam, hogy lesz állatkám, hisz apu imádott engem, és ragaszkodott hozzám, elvégre csak én voltam neki, az apai családrésztől messze voltunk, az anyai meg… nos, ha az anyai nagyszüleim tudnának arról, ami történt, kiskanállal kéne felkaparni becses, szépen ívelt állukat a fényesre vikszelt kúriapadlóról.

Rach^^

Rachel apukája sem unatkozott ezek szerint, bár én még sosem kártyáztam, csak a csokibéka-kártyákat gyűjtögettem nagy szorgalommal. Két doboz is tele volt vele már.
- Azt hogy kell játszani? – nem voltam annyira műveletlen, hogy ne hallottam volna már a kártyajátékok nevét, de annyiféle variánsuk létezett, megannyi szabállyal, így képtelen voltam megkülönböztetni őket, hogy nem láttam és nem próbáltam ki. Pedig biztos tök jó szórakozás lehet, és vicces is. Főleg, hogyha tétje van, ha-ha.
- Én is így érzem – bólintottam, valóban szerencsésnek éreztem, hogy több varázstalan nem nagyon van a családban, én odáig, meg vissza voltam a mágiáért, létezni sem tudnék a varázsvilágon kívül. Nem is igazán a vérségi minőség miatt nem örültem volna, ha kitudódik, hanem ha kiderül, hogy mégis milyen következményei voltak. Nem akartam sajnálkozó tekinteteket többé, és azt hallgatni, hogy ó, te szegény pici lányka, és társaik. Hallgattam egy életre elégszer.
- Mielőtt félreértenél… nem szeretném, ha utánanéznének, miért csak az apámról beszélek, és az anyámról miért nem. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Tovább akarok lépni, és nehéz lenne, ha folyton felemlegetnék – suttogtam, mikor végre megtaláltam a megfelelő szavakat, és csak azért vettem vissza a hangomból, hogy fixre ne legyen sírás a vége. Mások előtt nem. Otthon a macimnak lehet. – Rendben. El sem tudnád képzelni, mennyire szeretném már, ha megszoknám, hogy ketten vagyunk csak apuval.

Szofia


Teljesen tanácstalan voltam. Apa rábólintott a háziállatra, beigazolódott minden feltételezés, de azt közölte, hogy nekem kell eldöntenem, mégis milyet választok, ő ebben nem tud segíteni, de annak örül, hogy így legalább nem leszek egyedül otthon.
Egyik háztársammal beszéltem meg a találkozót, és örültem, hogy időben sikerült megtalálnunk egymást a bejárat előtt.
- Szia, Szofia! – köszöntöttem, és a bolt felé biccentettem enyhén. – Mehetünk?
Nagyon vártam már, hogy végre megcsodálhassam azt a sok állatot, fix, hogy varázslényt fogok választani, de hogy milyet, az még kérdéses volt. Valami olyasmire gondoltam, ami kis termetű, mivel én is picike voltam még, alig százötvenegynehány centi, szóval igen, kicsike. És elvileg az egyetlen tizenhárom éves a házamban, ujjé, lehet, rekordot döntöttem?
A nagylány mellett igencsak gyerkőcnek éreztem magam, mint a legtöbb háztársam mellett. Mondhatni, egészen megszoktam a környezetem, nem mászik senki senkinek a nyakára, mindenki teheti a maga dolgát, egyszóval földi édenkertben éreztem magam. A másik három házban nem hinném, hogy jól éreztem volna magam, nem mintha nagy bajom lett volna velük, de túl nyitottak és tolakodónak tűntek nekem. Számomra idő kell, mire valakit ténylegesen a bizalmamba fogadok, és megosztom vele a gondolataimat, életem eseményeit. Ilyen embert eddig még nem igen találtam, ritka, mint a fehér holló, de ami késik, nem múlik.
- Szerinted mi legyen? Olyan nagy a választék – Azért is hívtam el Szofiát, hogy idősebb, tapasztaltabb lévén jobban átlátja, mi az ideális háziállat egy kastélybeli diáknak, ami még a szobatársaknak sem lehet zavaró.

Feigler úr

Éppenséggel lemehettem volna a faluba. Vagy a klubhelyiségben hallgathattam volna az önfeledt csacsogásokat olyan közegben, amelyik, ha tudná, hogy milyen vagyok valójában, nagyon megutálna. Sajnos ez van, az élet rákényszerít, hogy álcázd magad és vigyorogva jó képet vágj mindenhez, mint például a felügyelők jelenlétéhez. Most, hogy végre kicsit szabadabbnak éreztem magam, szombat, kora délelőtt lévén az egyelőre még üres Fénylő Lelkek Udvarába vezetett az utam.  Egyszerűen nem tudom, hogy a kedves doktor mit nem fogott fel azon, hogy nem tiszta vérű létemre a Rellonba kerültem, és az a problémám, hogy alig látom az apámat, annyi dolga van. Komolyan, tisztára időpocsékolásnak éreztem ezt, és mellette hallgassam végig, ahogy agyba-főbe dicsérik egymás előtt diáktársaim sznob módjára a szüleiket, én meg csak mélyen lapítok, mint az a bizonyos a fűben.
Komor fapofával jöttem rá, hogy már nem tudok bőgni. Pedig annyira szerettem volna, ha a sírással kijönne az idegesség, ráadásul mégsem tűnt úgy, hogy teljesen egyedül voltam. Léptek zaját hallottam, amire megfordultam. Lám csak, lám, az emlegetett. Barátságos álmosoly fel, kezdődjék egy újabb hülye színjáték a tökéletes arisztokrata, emberkerülő kölyökről.
- Jó napot! – biccentettem, pusztán udvariasságból köszöntem, s úgy sejtettem, ezt a találkozást bizonyára nincs sok esélyem kikerülni.

Feigler úr

Teljesen ledöbbent, hogy minisztériumi dolgozó, aki a rend fenntartásán fáradozik elvileg, csak így lazán rágyújt egy iskola területén. Komolyan, az egészséges életmódról hallottak egyáltalán? Felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg csak hírből ért el hozzájuk az információ ennek a fantasztikus élettartam-hosszabbító, jó szokásokból álló létstílusnak az egzisztenciája. Igen, igen, mostanában igen érdekessé vált a szóhasználatom annak következtében, hogy kortársaimmal ellentétben nem csak a külsőm művelésével töltöm az időmet, hanem saját tudásom és szókincsem gyarapításával.
- Ezt uram, talán nem itt kéne – kezdtem figyelmeztetni finoman. Hogy várják el egy sereg diáktól, hogy betartsák az ő kényszerszabályaikat, hogyha ők maguk sem tartják be? – Káros az egészségre.
Eleve a köszönési formára, amit használt, nagyot néztem, hát még arra, amikor lazán nekiállt és rágyújtott. Szolid jelzésként odébb is álltam a füstcsík útjából, nem óhajtottam belélegezni a mérgező anyagot, de ha neki jól esik, felőlem azt tesz magával, amit akar.

Rebi

Felvontam a szemöldököm. Azt már az elején sejthettem volna, hogy nem nagyon lesz nyugalmas, és főként embermentes környezetem, de hogy épp egy csacsogó főnixet fogjak ki, ez már kicsit sok volt. Nem mintha bajom lenne velük túlzottan, de a többségük igencsak szeretett beszélni, és érzelmeiket is túlzottan kimutatták. Ahogy a szófolyam egyre nőtt, úgy kúszott egyre feljebb az én szemöldököm is. Nem tűnt fel neki, hogy ez itt egy tanulószoba, és én éppen tanulni próbáltam, mivel nemsokára itt a vizsgaidőszak, és egy tanulószobában illik halkan beszélni? Na, mindegy…
Csak biccentettem, hogy leülhet, de ismerkedni egyáltalán nem állt szándékomban. – Aha.
Finom jelzéssel adtam tudtára, hogy kicsit sokat beszél, többet talán, mint az a mennyiség, ami nekem kényelmes. – Én Krisztina vagyok, és ha nem gond, szeretnék tanulni.

Anne
Bocs a késésért

Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne harapjak rá erre a kívánságos napra. Muszáj volt, mert meg akartam próbálni, nekem szükségem volt arra, hogy ne legyek egyedül, valahányszor hazalátogatok, és tudom, hogy apának is szüksége van rá, hogy valaki – rajtam kívül – hazavárja otthon, finom főztjével, és mosollyal.
- Anne! – integettem messziről. Kissé késve érkeztem, mert hadilábon álltam azzal, hogy melyik taláromat vegyem fel, végül aztán a melegítőbűbájjal ellátottra esett végső, elkeseredett választásom. – Bocs a késésért, és boldog szülinapot.
Ja, mert nem mulasztottam el, hogy meg ne szerezzem az információt a csónakos társamról, igaz, az én szülinapom kilenc nap múlva esedékes. Május 10-én töltöm a 14-et, és ha minden igaz, én vagyok a legfiatalabb még a többi sárkányfióka között is.
- Te már tudod, mit fogsz kívánni?

Anne

Jól esett, hogy nem egyedül kellett eltöltenem ezt az estét, igazság szerint picit féltem, hogy nem válik be, de reméltem, hogy ad erőt nekem ez a kis esti kikapcsolódás, hogy megtaláljam azt a nőt, aki kilendíti apát, és engem is ebből az érzelmi válság-helyzetből, és a családi béke is végre helyreállhat, ha egy rendes boszorkány lesz az új anyukám.
- Én… nem tudom, már nem nagyon hiszek a csodákban, de ki tudja. Talán most… talán most helyre tudom állítani az állapotokat – bővebben nem akartam Annelie-t beavatni, még nem ismertük egymást annyira, hogy meg merjek nyílni. Egyébként is, egy rellonos legyen már független. Egek, olyan nehéz legkisebb fiókának lenni… de talán ha nem közvetlenül számolok be, talán tudna pár tippet adni nagylányként. – Figyelj, egy kedves barátnőmnek szeretnék segíteni. Az anyukája két éve otthagyta őket, mert kvibli, és az öccse is az lett. Az apja félvér, és tök rosszul érzi magát amiatt, hogy az anyai nagyszülők ki nem állhatják, és ők ketten magukra maradtak. Te mit gondolsz erről? Mit tehetek érte?
Eszem ágában sem volt bevallani, hogy ezek valójában az én problémáim. Sőt, a legrosszabb ebben, hogy hazudnom kellett saját társaimnak, mert féltem, hogy megutálnának, ha kiderülne, hogy nem vagyok épp… nos száz százalékosan tiszta. Mármint, na, vérségileg, egyébként rendszerető vagyok…

Rach^^

Valahogy úgy éreztem, a lehető legjobb kezekbe kerültem, és a társaim se lesznek olyan tolakodóak, hogy olyasmiről faggassanak, ami nekem kényelmetlen téma. Igazság szerint tojnék a kvibliségére anyámnak, ami sokkal inkább bosszant, hogy feladta ilyen hamar és csak úgy ott hagyott minket a francba apával.
- A származása a legkevesebb. Csak apát sajnálom, mert ő tényleg odáig volt érte és az öcsémért is. Anya nem érdemelte meg apát. – A véleményem mellett szilárdan és határozottan kitartottam.- De úgyis fogok neki találni olyat, aki szeretni fogja és megbecsüli.
Már rég óta tervbe volt véve, hogy megkeresem a tökéletes leendő feleséget, mert nekem is hiányzott az, hogy legyen valaki, aki mindig hazavár, és segít apának kimászni abból a lelki gödörből, amibe belezuttyant.
Nagyon örültem, hogy azért a legtöbben szerencsések a családjukkal, senkinek se kívánom azokat a facsaró érzéseket, amik majdnem tönkre vágtak engem is, és emiatt a dokis látogatásokat is szívből utáltam. Mégis mi köze egy nyamvadt tintapacának ahhoz, hogy én mit érzek a sok idegen, új dologgal kapcsolatban? Azok a hülye tesztek… egyáltalán mi értelmük van? Sosem fogom ezt az oldalát a lélekgyógyászatnak megérteni…
- Segítesz megtalálni a tökéletes új családtagot? – ajánlottam fel a lehetőséget Rachnek, ő biztos remekül elnavigálta magát az aranyvérűek körében, és bizonyára jól ismerte a legtöbb házasságra alkalmas hölgyet is.

Zója néni

Az, hogy nevelőnők, vagy sem, engem hidegen hagyott, azoknak a gyerekeknek még így is volt valakijük. Még mindig jobb, mint egyedül lenni, mert apukám sokáig dolgozik mindig, és alig van szabadideje a felelőtlen mágusok miatt. Mondjuk az is igaz, hogy földönfutók lennénk körülbelül, ha nem lennének varázs-balesetek, szóval valamilyen szinten jó, hogy kellenek az ilyen emberek, mint apu. De azért rossz is, mert lehetnének kicsit óvatosabbak a mieink, hiszen az a cél, hogy a muglik ne tudjanak rólunk. Nincsenek készen ránk, és sose volt az jó, ha mugli és mágus összeszűrte a levet. Félreértés ne essék, nem azzal van a bajom, hogy ők olyannak születnek, amilyenek. Lehetnek ők mugliknak is nagyszerűek, de akkor sem ide valók. Rengeteg család ment már taccsra amiatt, hogy ki mágus ki nem, szóval ja. És mindig a gyerekek itták meg a levét, kapásból ismertem három mugliktól jött előkészítős gyereket, akiket a szüleik dilisnek neveztek amiatt, amik. Úgyhogy jobb lenne, ha nem lenne ilyen keveredés, mert sajnos még mindig nem nőttek fel a felnőttek se.
- Azért mégse egyedül vannak – jegyeztem meg kurtán.
Aztán fel is tette a néni a kérdést, mintha valami elemző bigyó lenne, aki csak kérdez, meg tényeket közöl. – Bagolyköves leszek elvileg májustól, majd az Előkészítő határozata dönti el, hogy mehetek-e így is.
Kicsit hosszabban beszéltem most, hátha alább hagy a faggatózási kedve. – És a néni? A néni biztosan elemző, azért kérdez olyan sokat.
Legalábbis nekem így tűnt.

Rach^^

- Tudom, és igyekszem is túllépni ezen. Csak pocsék a dokim – vallottam be a nyilvánvalót, mert gyakorlatilag semmiből sem állt az az egy óra, mint hogy én hallgattam, a doki meg mindenféle idióta tesztnek ntett ki, akár egy kísérleti nyulat. – Azért nagyon rossz, hogy mindig egyedül vagyok otthon, mert apa későn ér haza. Lehetnének emberibbek is a műszakok.
Ez való igaz, de apu imádta a munkáját, és hiába változtattak volna meg a munkarendjét, ő képes lett volna akár még az irodájában is aludni, ha nem penderítenék haza. Tényleg egy mániákus ebből a szempontból, de azért örültem neki, hogy volt valami, amiben megtalálta a helyét, ha már a családkép, amit megálmodott, így széthullott.
- Kvibli, a bíróság a váláskor Nórához ítélte – talán furcsállhatta, de úgy éreztem, ha nem a családban betöltött szerepén szólítom a nekem életet adott nőt, akkor könnyebb lesz túllépni rajta, és elfelejteni. – Balázs nem örökölte a mágiát, és ki nem állhat minket apával.
A segítséget nagyon is egyszerűen értettem. Rachel, mint társasági aranyvérű, nyilván jobban ismerhette z eladósorban levő, makulátlan, anyának és feleségnek ideális hölgyeket.
- Tudnál nekem egy listát készíteni azokról a hölgyekről, akik megfelelnek az aranyvér normáknak, és tökéletesen illenek apuhoz? Apu a sötét hajú, vidám hölgyeket kedveli, és persze, tudjon főzni. Az én részemről meg szeresse a gyerekeket és a kisállatokat – reméltem, hogy lesz esély ilyen nőt találni, akit egy napon anyámnak szólíthatok. Több szem elvégre többet lát.

Zója néni

A kérdésre megvontam a vállam. Azt tudtam, hogy én minek örülnék. Bármi jobb attól, hogy üres lakásba érkezzen haza az ember lánya, és még unalmában is tanul, annyira, hogy évfolyamot is ugorhat ennek köszönhetően.
- Legalább nincsenek egyedül – én még egy nevelőnőnek is örültem volna, de sajnos ez egyelőre csak egy álom volt, hogy újra vidámságot csempésszek az otthonunkba.
Nem szívesen vegyültem volna a többiek közé, elvégre ki akarna barátkozni egy olyannal, mint én? Jó estben csak elhajtanának a francba, ha tudnák, hogy milyen háttérrel rendelkezem. Egy közösség kíméletlenül kitaszítja azt, aki nem illik be a képbe.
- Jaj, nem, ne tessék félreérteni! Csak annyira sok a szabadidőm, hogy azt is tanulással töltöm, mert különben megölne az unalom – az egy dolog, hogy nem nagyon volt közösségi életem, de attól még nem volt rossz az előkészítő, oktatási szempontból meg pláne nem. - Idén is csak egy-két gyengébb jegyem lett, de eddig végig kitűnő vagyok.
Nagyon is büszke voltam erre a teljesítményemre, és mindenképp megérte, hogy eljutottam addig, hogy akár mehetek is egy magasabb suliba, elsősnek. Bár ott picike leszek a többiekhez képest is, de nem baj.
- Pszicho… mi?! – egy kicsit elfintorodtam. – Ne… ugye maga nem fog nekiállni mindenféle buta tesztnek kitenni, mint egy kísérleti nyuszit?

Zója néni

Csak biccentettem megerősítésképpen. – Varázsbaj-elhárító.
Nem voltam kifejezetten a szavak embere, nehezen találtam meg a hangot, főleg az előkészítősökkel, illetve idegenekkel, akikhez nem sok közöm volt, mégis megpróbálták rám tukmálni a saját véleményüket.
A hátizsákomból, hogy valahogy oldjam a feszültséget, amit az előkerült téma okozott, előhúztam egy régi fényképet, amit még elmentettem, mielőtt apa végleg kidobta volna. Széttépett családi fotó, itt még együtt voltunk, apa, anya, Balázs és én. Az öcsém négy évvel volt fiatalabb nálam, és anyához került. Persze, hisz egy varázstalan a varázslókörnyezetben nem érezné olyan jól magát. Nagy munkába telt, de csak sikerült összerakni a képet, hogy legalább ez az egy legyen, bár Balázs nem hinném, hogy gondolt még rám két év után, haraggal váltunk el az öcskössel.
- Leginkább a gyakorlati tárgyak, de egyedül dolgozom szívesen – feleltem a nő kérdésére. Nem jó ez… túlságosan érdeklődő. Az eszem figyelmeztet: állj meg. Nem szabad! Ha megnyílsz, könyörtelenül eltapos. – A háztartástan az egyik kedvencem.
- Köszönöm – ismét csak kevés szóval honorálom a dicséretet, számomra természetes a jó eredmény, apát is boldoggá teszem vele valamelyest, és a magányt is segített elűzni, amíg az üres időket tanulásra fordítottam. Nem feltétlenül tankönyves biflázást kell ez alatt érteni. – Szép neve van a lányának.
Mina nevéről egyből a híres Dracula jut eszembe, mindig mindenkinek csak a horror jut eszébe erről az alkotásról, ahelyett, hogy a szerelmi szálat is figyelné. Érdekes, és fura egy kapcsolat, ami Mina és a gróf között kialakul benne. És majdnem hozzá ment ahhoz a lökött emberhez… az biztos, hogy én jól meg fogom választani, kihez is megyek majd hozzá, mielőtt rosszul döntenék apához hasonlóan. Tuti aranyvérű lesz, és meg is kérem majd valószínűleg az aranyvérű apai nagypapámat, hogy jelölje ki nekem őt. Hátha majd ettől az anyai nagyszüleim is elfogadnak majd, látva, hogy követem az értékeiket, és fontos nekem a család hagyománya.
- Köszönöm, hála Merlinnek! – sóhajtottam fel. – Már attól féltem, hogy maga is orrom alá fogja dugni azt a rémes tintapacás csomagot. Komolyan, hogy képesek emberek fél órán át mindenféle idétlenséget belelátni néhány tintafoltba?
Nem értettem, miért is adtam hangot ezen értetlenségemnek a teszttel kapcsolatban, és amint észbe kaptam, megint csak megszilárdítottam a kezdődő arcmimikát, mielőtt még érzelmeket látna rajtam. Ne nyílj meg! Ez lebegett a szemem előtt, mert ha megteszem, az ki tudja, hová vezet. Ki tudja, hogy mennyire jó a munkájában? Sajnos az, akihez én jártam, abszolút nem bizonyult jónak, legalábbis nem tudta elérni, hogy megbízzak benne.

Boldog éjfélt

Zója néni

Valóban, jó sok munkája akadt a felelőtlen emberek gondatlansága miatt, és néha magamban átkztam is őket, hogy miért nem tudnának vigyázni magukra? Miért nem értékelik az életüket úgy, ahogy van, miért… sosem fogom megérteni őket. Ráadűsképp az amputoportáló idiótákról ne is beszéljünk… akinek nincs biztos tudása, és pláne jogosítványa, az ne fogjon neki, ha nem akarja darabokban végezni, esetleg a temetőben!
Ez olyan lenne, mintha én teljesen random nekiállnék egymagam animágiát tanulni, és még csodálkoznék, ha félresikerülne az átváltozás.
Igen, otthon sokat is tudtam segíteni, és nem csak a tudás vitt rá, hanem a kényszer, mert nem volt egy nő, aki támogatta volna, és szerette volna  apát rajtam kívül. – A kényszer sok mindenre ráveszi az embert.
A képet gondosan visszatettem kis kabátkám zsebébe, nehogy elveszítsem, azt nem viselném jól. Sőt, sehogy sem viselném el, mert attól még, hogy nem tetszik, igenis ez a nő tette lehetővé, hogy én legyek.
- Na, igen… egyszerűen… nem hinném, hogy jól döntöttek, mikor a bácsit rendelték ki hozzám – grimaszoltam egyet. Kvázi róka fogta csuka helyzet volt, azaz semmilyen irányba nem haladtak az úgynevezett kezelések.
- Én nem szeretek futni, de táncolni igen – a balett segített, mert a zene elfeledtetett velem minden gondot és bajt abban a pillanatban, és még a testmozgás is jól jött.
Amikor Zója néni felhívta a figyelmem, hogy valósínű nekem integet egy férfi, egyből kihagyott egy ütemet a szívem, hisz az… apu ilyen korán végzett volna?
De hát máskor késő estig bent szokták tartani!
- Köszönöm, Zója néni! Remélem, még találkozunk – komolyan megkedveltem a nénit, ő sokkal jobb és kedvesebb volt, mint az, akivel másfél órát csak szenvedtem az irodájában a hülye tesztekkel, és nem oldódott meg tőle a probléma, hogy anyahiányos voltam. – Apa!
A néninek igaza volt, ő állt ott, és én úgy rohantam hozzá, mintha minimum Tűzvillámon ültem volna.

Rach^^

Így belegondolva, be kellett látnom, hogy Rachelnek igaza volt. Ha maradtak volna, az csak egy mérgezett környezethez vezetett volna, és mindannyian belerokkantunk volna előbb, vagy utóbb, de inkább előbb. Ilyen szmepontból tényleg nem jó a keveredés, mert egyszerűen kellemetlen az egész környezetnek, és jobb, ha a varázstalan és a varázsvilág nem kavar. Nem állnak készen ránk, és volt egy olyan érzésem, hogy huzamosabb időn belül nem is fognak.
- Mivel foglalkozik a te apukád? Az enyém varázsbaj-elhárító– érdkelődtem, ha már az enyém foglalkozását elárultam. Büszke voltam az édesapámra, mert olyasmivel foglalkozott, amit szeretett is, és nagyon ügyesen csinálta, eddig kétszer voltam bent a Minisztériumban, és mindig pozitív véleményeket kaptam róla. Szerették a kollégái, a lelkiismeretes, pontos munkavégzés miatt, az egyetlen hátrány, amit felróttak neki, az a komor hangulata mostanság, és hogy túlzásba viszi, épp ezért kell egy feleség, aki szereti, és visz egy kis színt az életébe.
Meg az enyémbe is, hogy legyen, aki viselheti az anyukám címet.
- Ó, köszönöm, rendben, még én is gőzerővel keresek, remélem, sikerrel járunk, és megtelik végre élettel a balatoni birtokunk.
Naná, mert akkor visszaköltözhetnénk oda, bár apu direkt azért vett itt lakást, hogy közelebb lehessen hozzám, ha bármi baj lenne, illetve minél messzebb Kalocsától, addig jó. Viszont  a Bakonyban álló birtokunkra kíváncsi lennék, a nagypapa lakik ott, apai ágról, és ő mondta, hogy szívesen fogad minket vissza, most, hogy végre megjött az utódok esze. Hát igen, jól kell tudni választani, és itt nem csak a vérminőség a fontos, hanem hogy jellemben milyen az a leendő férj, vagy feleség.

Arti néni

Újabb szabad hétvége. Az idő csak úgy suhant, és én egyre inkább úgy éreztem, elvesztem. A nagyok közé nehezen illettem csak be, még a vak is látta rajtam, hogy emberkerülő lettem. Nem bíztam bennük, pedig jót akartak. Még a prefektusomban is csak alig, pedig kedves volt hozzám, lehetett volna durva is, de nem volt. Értékelnem kéne, de mégis csak álarcként tekintek rá.
A játszótéren voltam ezen a napon is, de megint csak nem mertem játszani. Úgy vágytam rá, hogy önfeledt és őszinte lehessek, de mégis melyik lány hintázna az én helyemben? Az egyikben egy cica pihent, koromfekete bundával.
- Szegénykém. Nem lehet könnyű neked ebben a melegben. Tessék! – gondoltam rá, hogy adok neki inni, ezért fogtam magam, és a táskámat levettem a hátamról, majd kiszedtem belőle egy flakon vizet. – Kérsz te is? Te is egyedül vagy? Akárcsak én…
Nem is értettem, miért nyíltam meg így ennek a kisállatnak, hisz embereknek se nagyon szoktam. Nagyon kevesen voltak, akiknek valamennyit elárultam a múltamból, és az esetleges jövőmből.
- Tudod, cica, annyira irigylem őket. Nekem még nevelőm sincs, nemhogy anyukám – biccentettem óvatosan az önfeledten szórakozó gyerekek felé. – Ők olyan buták, nem tudják értékelni, amijük van, csak akkor döbbennek rá, amikor már nincs…
Végül mégis rávettem magam, hogy legalább a szomszédos hintára leüljek. Nem akartam ölbe venni a cicát, mi van, ha még nem akarja?
Apa szokás szerint dolgozott, így lehet, jobban jártam volna, ha visszamentem volna a kastélyba, és nem otthon tölteném a szabad hétvégét, legalább a kastélyban kószálnak néhányan, és lenne némi háttérzaj. Dühített a csönd. A némaság.