Őszintén felnevetek, ahogy kérdésemre reagál. Teljesen igaza van, nem is értem, hogy jut ilyen eszembe. Elég drasztikus lett volna, ha mindennek a közepén közli velem, hogy áh, inkább mégsem, csak jó volt játszani. Vagy nem is tudom. Kicsit bele is pirulok, ahogy leesik a tantusz, de nagyon reménykedem abban, hogy nem feltűnő a dolog, hiszen mégis meztelenül ülök előtte éppen egy asztalon. Nincs titkolni valóm, de egy mondatával zavarba tud hozni, akár egy tizenéves tinilányt az első szerelme. Megbabonáz Arie minden porcikája, szava és a tekintete. A tekintete, ahogy meztelen vagyok előtte, mégis tovább vetkőztet tekintetével. Már válaszolnék a kérdésre, naivan, amikor megérzem Őt. Hangosan felnyögök, ahogy férfiassága célt ér, még közelebb vonom magamhoz, mintha ez lehetséges lenne. Lábaimmal felhúzom magam hozzá, így kicsivel feljebb vagyok, mint ő. Jobb kezem karmai akaratlan végig szántják a hátát a gyönyörtől, bal kezembe veszem arcát úgy csókolom meg. Hevesen, vágyakozva. Pedig ennél jobban már hova vágyom rá? Hiszen megkaptam, itt vagyunk összefonódva, egymásban. Ennél közelebb senki nem kerülhet senkihez. Se lélekben, se testileg, nincs még egy olyan kapcsolat a földön, ami most köztem és Arie között létrejött. Fejemet kicsit hátravetem, egy halkabb nyögés kíséretében, ahogy óvatosan elkezdem mozgatni csípőmet. Beletúrok hajába, így támasztom neki homlokom az övének. Mosolyognék, csak folyamatosan mosolyognék. Folyamatosan érezném az illatát. Folyamatosan érezném, az érintését. Folyamatosan érezném férfiasságát. Folyamatosan buja gondolatokat akarok látni, amiben Arie szerepel. A tökéletes teste, mosolya, hangja, arca, feneke, gesztenyeszín szemei.
Szerelmes lennék? Ne hamarkodjuk el, de ha ilyen a szerelem első látásra, akkor nem akarom még egyszer átélni. Ez ne múljon el és minden rendben lesz.
- Annyira... annyira jó vagy - pihegem ajkai közé, két csók között, majd ugyanúgy folytatom a lassú, folytonos mozgást.

LiaLina


Látom a szemében, hogy komolyan gondolta a kérdést, látom, ahogy zavarba jön a válaszomtól, aztán vége, a tekintetem előtt megjelenik az a köd, ami ilyenkor mindig szokott. Átadom magam a testének, és nem tudok betelni vele. Heves csókommal együtt érkezik a csípőm gyorsabb mozgása. Nem tudok lassú lenni, most nem, később igen. De most, ki tudja mi óta először, és itt most évekről beszélünk, olyan emberrel vagyok, akivel lenni akarok, túl a szexen, de most éppen eléggé benne. Fölé magasodva, finoman eresztem le az asztalra, úgy, hogy kényelmesen elférjen rajta. Hihetetlenül jó ötlet volt ezekre az asztalokra cserélni a régieket, nem csak az óriás pizza fér el rajta kényelmesen, de nő is, fejtől fenékig. Kifejezetten hasznos tudásra tettem szert most.
Ahogy felegyenesedem, derékszöget képezve magunk közé, úgy érzem meg a hátamon keletkezett sebek csípő jelenlétét. Nem tűnt fel, hogy mikor kerültek oda, és nem is zavarnak, olyan, mintha megjelölt volna, de tegye csak nyugodtan, hirtelen úgy érzem, ez se lenne rossz. Egymáshoz tartozunk. Elhamarkodott, de az elmúlt néhány óra távlatából egyáltalán nem lehetetlen kijelentés. Most így érzem, és remélem, hogy húsz év múlva is ilyen könnyedén tudom ezt mondani. Látom a sárkányt, miközben folyamatosan diktálom a szédítő tempót, és egyszerűen megint nevetni lenne kedvem. Annyira tipikus, annyira nagyon. Tudtam, hogy van valahol rajta egy tetoválás, egyszerűen lehetetlen volt, hogy ne legyen. És sejtettem, hogy sárkány, csak én a belső combjára tippeltem. Kiismerném? Ennyire könnyedén? Kizárt. Ez a nő megmutatott magából egy szeletet, amibe belebolondultam, és a kapcsolatunk olyan gyorsan fejlődik, mintha nem lenne holnap. Rohamléptekkel, rohamtempóban haladunk előre. Elsőre túl hevesen indítok, lihegve hajolok fölé, ahogy próbálom fékezni magam, de nagyon nehezemre esik. Próbálom kitalálni, hogy élvezi-e, hogy jó-e neki, ami történik, mert ha kell, ha szükséges, kényszerítem magam a csillapodásra.

Ahogy Arie gyorsít a tempón, és lefektet az asztalra, úgy leszek egyre hangosabb. Szuszogok, pihegek, szemeimet lehunyom. Mint mondtam két ember ennél közelebb nem kerülhet egymáshoz semmilyen értelemben. És én mégis arra vágyom, hogy Arie-val még inkább közelebb kerüljünk. Még, még, még... Mintha egy drogos lennék, aki nyolc év elvonó után mégis megszerzi az egykori adagját. Elkábít. Nem látok, nem hallok. Szólásra nyitnám a szám, hogy nehogy abba merje hagyni, de nem bírom. Egyszerűen csak egy kéjes nyögés tudja elhagyni a számat, ahogy Arie fölém hajol és tekintetébe fúrom a sajátom. Az egyre gyorsabb mozgása azt éri el, hogy hátam ívbe feszül, bal kezemmel az asztal szélét markolom.
Nem is tudom mit hittem. Pontosabban tudom, hogy mit hittem, de csak nem az történt. Lelki szemeim előtt, amióta beléptem a pizzériába az lebeg, ahogy Arie-val érzékien szeretkezünk az asztalon, a padlón, a pulton, teljesen mindegy, hogy hol. Ahogy óvatos csókokat lehel nyakamra, amiket viszonzok, érzékien csókolózunk, miközben csípője lassan mozog. Kéjesen nyögdécselek, ő pedig férfiasan, mégis halkan, nyög szintén. Erre mi van? Szinte kiabálva szexelünk, vagy már szinte d*gunk az asztalon, és én csak még többet akarok belőle, így is. Sminkem érzem, ahogy folyik el, hajam már rég nem úgy áll, ahogy elindultam Romániából. Érzem, ahogy markolászásomtól az egyik körmöm szépen lepattan a helyéről, de cseppet sem érdekel...
És most! Arie megtalálta azt a pontot, ami mindennel felér, vagy semmivel. Szinte egy kiabálás, ahogy még mindig gyorsan mozog, fejemet hátravetem, hátam ismét ívbe feszül.
- Elfo... - nem tudom befejezni a mondatot, mert még egy hangos és kéjes nyögés, és testem remeg még pár másodpercig. Végem van. Soha, senki nem tudta még ezt elérni nálam. Nyilván volt már részem az orgazmus gyönyörű csodájában, de nem így. Nem Vele...
Kérdőn tekintek Arie-ra, felemelve buksim az asztalról, hogy vajon neki is sikerült-e, ha nem akkor szívesen segítek, hogy igen.

Ahogy testem remeg, majd enyhül. És elölről nem is tudom hány másodpercig. Érzem, hogy Arie is remeg, elégedettséggel tölt el az érzés. Az érzés, hogy egyszerre sikerült mindkettőnknek. Hogy egy hullámhosszon vagyunk. Egyek voltunk nem tudom meddig, és ha rajtam múlik egyek is leszünk akár évekig. Egy életen át? Örökre. Elmosolyodom. Vajon miért köszöni meg? Egy pillanatra megilletődve tekintek Arie-ra, mosolyom is lehervad, de rögtön el is felejtem az egészet. Nem érdekes mit köszönt meg. Minden szívesen teszek, amit kér, amit akar, amit szeretne, ami kell neki. Egy szavába kerülne jelen pillanatban és simán beugranék milliónyi Magyar Mennydörgő közé is.
Érzem, ahogy Arie mozdul, majd eltávolodik. Rögtön megérzem hiányát, testének melegét is hiányolom azonnal, kapok utána, hogy ne menjen, de már leült. Kicsit visszafekszem, szusszanok párat, majd leugrok az asztalról és az ölébe ülök szemben vele.
- Bármikor megkaphatsz Arie - csókolom meg gyengéden. - Szólsz, és jövök - mire utolsó mondatom elhagyja a számat, Arie már felpattan és rohangál össze-vissza. A kezembe nyomja a cuccaimat, értetlen nézek rá, aztán meghallom a kulcscsörgést. Időbe telik mire leesik, hogy miért gond az, hogy hétfő van és miért kell gyorsan összeszednem magam. Ajkaimmal egy meglepett Ó-t formázok, majd sietősen felszedem a táskámat a földről. Pár másodpercnyi toporgás után találom meg az emeletre felvezető lépcsőt, de még éppen időben lépek fel rá és tűnök el. Hallom, ahogy valaki belép az ajtón, Arie-val váltanak pár szót és ennyi, mert felérek az emeletre.
Arie kis lakrésze elképesztő. Mindent leteszek az ajtó melletti falhoz és beljebb sétálok. Kezeim között forgatom ruhámat, hogy felhúzzam, ám, ahogy elnézem, nemigen kell már foglalkoznom vele, rögtön mehet is a kukába. Észreveszek egy gardróbot és, mint aki egész életében itt élt, leakasztok egy inget. Felhúzom magamra, és leülök Arie ágyának szélére. Nem sokáig bírok a seggemen maradni, csak-csak hajt a kíváncsiságom. Lassan elkezdek körbelépkedni. Mindent megszeretnék nézni magamnak, mint utoljára lennék itt, bár ki tudja. Benne van a pakliban.
Hamar körbe érek a lakrészen, majd ismét lehuppanok az ágyra. A párna felé fordulok, majd arccal beledőlök. Elmosolyodom és a párnába mormogok, mint egy hülye, csak ne most jöjjön fel.
- Arie illat - nyomom bele fejem még inkább a párnába, végül hátamra fordulok és így fekszem tovább, malmozva várva a lovagomat.

LiaLina

- Igen, csak egy kicsit sokáig dolgoztam. Hagyja csak, ezt gyorsan letakarítm.
Persze, nyilván dolgoztam, azért van ott két érintetlen bögre tea, hogyne. Gyorsan tüntetem el a nyomainkat, amikor meglátom a földön a bugyiját, vagyis, hát, ami maradt belőle. A lábammal próbálom magam mögé húzni.
- Martinka, meg fog fázni a lába, ha itt mezítláb közlekedik.
Szól a kedves hangú asszony, és érzem, ahogy totálisan elvörösödöm. Az apró ruhanemű a talpam alatt van, most nem nagyon léphetek arrébb, csak a vállamat vonogatom. Annyira kínos. Végül végre elfordul, és gyorsan felvéve úgy tuszkolom bele a bugyit a zsebembe, mintha az életem múlna rajta. Istenem, mennyire kellemetlen ez most.
- A kisasszony hogyan issza a teát?
És íme, a totális megsemmisülés. Én egy rejtegetett fehérneművel, ő egy körömmel a kezében. Vérszegény mosolyra húzom a számat. Mi a jó válasz erre? Fogalmam sincs? Ma hajnalban találkoztunk, aztán csak úgy megesett, de ne is fáradjon, most nem vágyunk teára, inkább csak felsétálok, és hát tetszik tudni, puzzle-t játszunk.
- Kati néni, én tényleg, nem kell ezt tennie.
Kedvesem, olyan kis aranyos, már csinál is nekünk friss teát, mintha most arra annyira igényünk lenne, de hogyan mondjam, hogy ne? Átveszem inkább a két gőzölgő bögrét, és a nénire nézek.
- A mi titkunk?
Kérdezem csendesen, mire rám kacsint. Jó döntés volt felvenni, ő jött, hogy unatkozik, és kicsit dolgozna, ha belefér a dolog nekem. Hát hogy a viharba ne férne bele, és nagyon szépen dolgozik. Megköszönve lépegetek felfelé, és az ajtófélfának dőlve nézem Opheliát.
- Nekem úgy néz ki, az egyszerű környezet is csodálatosan áll.
Nem estem túlzásba a hellyel kapcsolatban, nekem csak az ablak számított, amin át folyton kitekinthetek. Beljebb lépve, felé nyújtom a bögrét.
- Lebuktunk. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetéknevedet se tudom.  

A mosoly levakarhatatlan az arcomról. Nem aludtam több, mint 30 órája, mégis olyan éber vagyok, hogy simán megírnám még egyszer emlékezetből a VAV vizsgát. Arcomat ismét Arie párnájába fúrom. Eszembe jutnak az események és őszintén felnevetek. Nem igaz, hogy ekkora szerencsétlenek vagyunk. Elkapott minket a hév, és észre sem vettük, hogy ennyire elszaladt az idő... Bárcsak ne tette volna. Örökre úgy szerettem volna maradni. Érezni magamban, érezni magamon. Belepirulok gondolataimba. Újra meg újra csak azt hallom és látom magam előtt, ahogy Arie elmegy. Remegve, kielégülve, kiizzadva és vörösen. Akárcsak én. Lépéseket hallok a lépcső felől, nem zavartatva magam ugyanúgy fekszem tovább, csak szemeimet nyitom ki.
Arie lép be két gőzölgő teával a kezében. Egyik szemöldököm megemelkedik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ráérne, amikor közli, hogy bizony lebuktunk. Ismét felnevetek, még én is hallom, hogy nevetésem mennyire őszintén és tisztán cseng. Nem is tudom megmondani mikor nevettem utoljára így. Elveszem tőle az egyik bögrét, óvatosan belekortyolok, közben lehunyom szemeimet. Óvatosan Arie-ra tekintek az első korty után, majd szégyenlősen elmosolyodom.
- Köszönöm - tűrök egy tincset fülem mögé, feleslegesen csikálja az orrom. Kicsit arrébb helyezkedem, hogy lovagom letudjon ülni vagy feküdni mellém, amit éppen szeretne. Mindkét opció megfelel, csak legyen a közelembe. Érezzem az illatát ismét, az érintését, testének melegét. Nem szeretnék túl rámenősnek vagy nyomulósnak tűnni, így csak csendben várom a csodát.
- Sőt még a második nevemet sem tudod - kacsintok rá. Az ágy melletti kis éjjeli szekrényre rakom átmelegedett bögrémet. - Ophelia Carolina Brown - állok fel és lépek közelebb Arie-hoz, jobb kezemet felé nyújtva. Mosolygok, mert nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szituáció lehet kellemes és vicces. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen esetek csak kellemetlen szituációkat szülnek, pedig ezek szerint nem.
- Benned kit tisztelhetek Arie "hatalmasméretekkel megáldott" fiatalember? - döntöm kissé oldalra a fejem egy féloldalas kacér mosollyal. Kár lenne tagadni a tényeket. Arie mindennel meg van áldva, amire csak egy nő vágyhat.

LiaLina


- Van második neved is?
Még egy közös pont bennünk, hihetetlen, hogy ennyi egyáltalán lehetséges, hiszen csak most találkoztunk. Meg persze szexeltünk. Nézem őt, elmosolyodva, ahogy megáll velem szemben. Kortyolok egyet az italból. Nézem őt. Megint kortyolok. Bosszantom, ahogy állunk egymással szemben.
- Szóval, azt mondod, kövér vagyok?
Kérdezem hitetlenkedve, bal szemöldökömet megemelve. Még egy korty, élvezem, ahogy áll velem szemben, de nem húzhatom ezt ennél tovább. A látványa, ahogy az ingemben áll, izgató. Nem akarom nem újra és újra magamévá tenni. Azt hiszem, mára beteget jelentek, és egy kicsit gyógyíttatom magam a nővel. Végül lassan, nagyon lassan leteszem a bögrét, és kinyújtva a kezem, elkapom a kezét, viszonozom a kézrázást.
- Frank Arie Martin.
Sosem volt még ennyire kellemes a kézfogás, és az sem, ahogy magamhoz húzva csókolom meg, még mindig a kezét fogva, balommal a gombjait nyitogatva.
- Ha tudtad, hogy úgyis megint meztelen leszel, amikor feljövök, miért gomboltad be a gombokat?
Kérdezem belemosolyogva a csókba, A fele már megvan, de nem szórakozom tovább vele, a számomra lényeges részt, vagyis a melleit már kiszabadítottam. Nagy fétisem van a női mellek iránt. Talán felkeresek egy nap egy pszichológust ezzel, most azonban fontosabb dolgom van. Az ágy felé lépkedve vele, a két kezembe kapom, mint egy hercegnőt, és fektetem végig az ágyon.
- Mindjárt jövök.
Közlöm vele vigyorogva, de nem megyek olyan messzire, mint hiszi, az ágy elé térdelve, finom, de határozott mozdulattal szétnyitom a combjait, és kicsit lejjebb húzva, magam felé, kezdem el előbb a bal, majd a jobb combja csókolását, mind a két alkalommal veszélyesen megközelítve érzékenyebb részét is, azonban mind a két alkalommal áthaladok csak felette, végül megállok, remélve, hogy megnézi, miért nem csinálok semmit, és ha így van, akkor történik meg nyelvem első, intenzív mozdulata.

Örökkének tűnik mire Arie végre megrázza a kezem. A mozdulat, ahogy kortyolt a teából... ahogy ajkai érintették a bögre szélét. Akaratlan megnyalom ajkaimat, ahogy folyamatosan őt nézem kinyújtott kezem felett. A férfi egyszerűen megbabonáz, mintha mágnessel vonzana magához, pedig elég finnyásnak mondanám magam pasik terén.
Kézrázásunk közben azonban elhangzik A kérdés. Először megilletődve nézek rá, ajkaimat összepréselve próbálom visszafojtani előtörni készülő nevetésemet. Tekintetemet is elkapom, de csak nem sikerül. Kirobban belőlem ismét a nevetés, könnyem is kifolyik. Bal mutatóujjammal törlöm le őket szemem alól, tekintetem Arie ajkaira siklik ismét. Nem kell sokáig néznem, mert a következő pillanatban már ajkaimmal érezhetem övéit. Belemosolygok a csókba, ahogy csuklómat fogja és közben ingjének gombjaival babrál, ám hamar megunja, amint a lényeg látszik. Bal kezemmel beletúrok a hajába, ahogy ismét megcsókolom miközben szinte letépem magamról az inget. Igaza van teljesen felesleges rajtam a ruhadarab, mégis elértem vele célomat, így nagyon megérte felhúzni.
- Hogy még jobban felizgassalak - harapom meg alsó ajkát gyengéden, ám em sokáig élvezhetem a helyzetet, mert felkap és óvatosan lefektet az ágyra. Ismételten rögtön hiányérzet kerít hatalmába, ahogy eltávolodik tőlem és még közli is, hogy mindjárt jön. Remek! Felizgat, szinte felrobbanok saját magamtól és a borzasztóan szexi hangjától, érintésétől, illatától, mindenétől, erre ő benyomja azt, hogy mindjárt jön. Mielőtt azonban nagyon felspannolnám magam, érzem, ahogy combjaimat gyengéden szétnyitja, majd lágy csókokat lehet belsőcombom minden pontjára, a lényeget nagy ívben kikerülve. Mégis érzem lélegzését, így csak még kínzóbb az egész. Végül vége, megáll, nincs tovább. Értetlenkedve emelem fel a fejem és nézek lefelé, hogy most mégis mi az isten történt, amikor végül nyelve célt ér, amint találkoztunk a tekintetünk egy pillanat erejéig.
Rögtön visszahanyatlik a fejem az ágyra, hangosan nyögök egyet. Arie hajába túrok, nem éppen visszafogottan. Enyhe célzás értékű szeretne lenni, hogy már így is annyira felizgatott, végül is, teljesen mindegy mit csinál velem. Arcához nyúlok, hogy legalább egy pillanatra nézzen fel rám, hogy életem eddigi legfontosabb mondatát a szemébe tudjam mondani. Ha végre rám emeli tekintetét, mosolyogva simogatom meg borostás arcát.
- Arie - suttogom tekintetemet az övébe fúrva. - A tied vagyok.

LiaLina


Engedelmesen felpillantok, amikor kéri, egy apró csók kíséretében, és a mosolyom szélesre tárul, amikor azt mondja, az enyém. Én pedig az övé, vagyis, majdnem teljesen de ilyen formalitásra ilyenkor nem szoktunk adni. Egyelőre. Majd ha aludtunk, utána aggódok ezen a részén, de egyelőre még fáradt nem vagyok. Felemelkedve, lassú haladással indulok meg felé, út közben csókolom a hasát, a melleit, a vállát, a nyakát, végül megékezem újra az ajkaihoz, édes csókja egészen lázba hoz.
- Örökké képes lennék így létezni.
Ez lenne az életünk, akár ekkora élettérben, az se zavarna. Egész nap csak egymás testét kényeztetnénk, nem számítana semmi és senki, csak mi ketten. Persze nyilván, ez nem lehetséges, hiszen valakinek el kell vezetnie a helyet, és mind a ketten el akarunk érci célokat az életünkben, de vele el tudnám képzelni a célokon túli valóságot. El tudom képzelni azt, hogy az elején mindent megteszünk a harmónia érdekében, én mászok a létrára és aggatom fel a csipkés szélű függönyt, amit papíron együtt, de gyakorlatilag ő választott. Képes lennék reggel az újság helyet őt nézni, reagálni a történeteire, hideg vízben zuhanyozni, miután elfürödte azt, és másnap édesen bazsalyogni, közös zuhanyzással incselkedni. Ő azt hiszi, szexet akarok, én tudom, hogy csak meleg vizet. Élveznénk minden pillanatot, a civakodásokat csókkal, a haragot szexszel orvosolnánk.
El tudom képzelni, hogy egy nap nem az lesz a legnagyobb baj, hogy eléggé ráncolt-e a csipkefüggöny, hanem, hogy miért engedtem a gyereknek, hogy összefirkálja, és hogy a hírek helyett nem reggeli huncutkodás, hanem fejben felidézett összeadás és sokadszorra meghallgatott, borzalmasan hamis Tavaszi szél, vizet áraszt lesz a főszereplő, és hogy a közös zuhany addig terjed majd, hogy ne engedd le a gyerekek vízét, jó lesz az nekem még.
Az elképzelés nyugalommal tölt el, de csakugyan normális ez? Egyetlen együtt töltött éjjel, egyetlen szexuálisan túlfűtött hajnal. Elég ennyi? Az is lehet, hogy csak túl régen volt mind a kettőnknek az utolsó emberi érintés. Az is lehet, hogy már csak egyetlen szálon múlott az, hogy ne robbanjunk fel. Nem érdekel. Ahogy csókolom, és ahogy a képek beúsznak elém, élvezem és megnyugszom. A szívem lelassul, majd a nekem simuló testtől újra felhevül. Lassan újra bevetésre kész leszek, érzem, ahogy lassan újra behatolok, és felmordulok, mert most nem állok meg, nem lassítok, egyenletesen foglalom el azt ami az enyém. Azonban nem kezdem el azonnal, egyelőre csak vagyok, két karommal Ophelia feje mellett támaszkodom, vállával játszom, majd megragadva őt, a hátamra fordulok, magamra húzva.
- Ez a kör a tiéd, te irányítasz.

Minden pillanatot úgy szeretnék élvezni, mintha ez lenne az utolsó. Ez a megmagyarázhatatlan vonzalom lehet az, ami segít helyre rakni így is helyén lévő életemet. Arie-val egy közös jövő szinte teljes mértékben elképzelhető, ám az, hogy mégis ilyen hamar elkötelezzem magam kicsit megijeszt. Puha ajkaitól kapott csókokat, kéjes nyögésekkel fogadom, meg is zavarja a gondolatmenetemet. Érzem, ahogy óvatosan belém hatol lehunyt szemmel, mosolyogva, elégedetten fogadom magamba ismét. Bal kezemmel tarkójához nyúlok, hogy közelebb húzzam magamhoz egy csókra, ám a következő pillanatban már helyzetünk megváltozott. Én kerültem felülre, amit egy hatalmas mosollyal fogadok. Lágy csókot lehelek ajkára, vállára, kulcscsontjára, miközben nagyon lassan kezdek el mozogni, kínzom saját magam is, tudom, tisztában vagyok vele, mégis... azt szeretném, ha Arie még inkább felfokozott állapotban lenne, ha még jobban kívánna, ha még jobban akarna. Igen, még ennél is. Nem akarok szeretkezni, nem akarok szexelni. Nem azért mentem bele ebbe, hogy lassú és gyönyörű táncot járjunk a férfival, aki szinte rögtön elbűvölt. Azért mentem bele, hogy durvák és kemények legyünk egymással, mint két kiéhezett vadállat. Ha a jövő is ilyen képekkel kecsegtetne, biztos vagyok abban, hogy maradnék. Közös reggelik, közös zuhanyzás vagy fürdés, közös emlékek, közös kalandok. Közös család, gyermekkel. Vagy gyermekekkel.
Ahogy gondolataim egyre jobban eltávolodnak az éppen adott helyzetről, észre sem veszem, hogy Arie combjain támaszkodom már és a tempó, amit diktálok meglepően gyors. Amikor feltűnik, kicsit visszafogom magam, Arie fölé hajolva csókolom meg. Vágyakozva, mint, aki nem a közös jövőn merengett el pár másodperce. Hülye lennék azt mondani, hogy nem ijeszt meg ez a vonzalom kettőnk között, mégis élvezetes. Meggyónnám, hogy menyasszonya van mégis velem szexel, de egyáltalán nem érzek bűntudatot. Nem tudom, hogy csak azért nem, mert amúgy sem komoly a dolog, vagy amúgy sem érdekelne senki és semmi más.
Ismét gyorsítok a tempón, majd lassítok. Gyorsítok, majd lassítok. Ugyanúgy kínzom magam is ezzel, mint őt, még mindig, de az istenért sem mutatnám ki. Haloványan elmosolyodom, ahogy megtámaszkodom a mellkasán és csak élvezem. Nem is szeretnék mást. Csak élvezni. Ha nincs is közös jövőnk, ha ez csak a mostra, a jelenre szól, akkor hadd élvezzem, amíg tart. Arcomat a plafon felé fordítom, szemeimet behunyom. Élvezni...

LiaLina

Biztos vagyok a dolgomban, abban, hogy átadom neki az irányítást. Ez egy kicsit arról is szól, hogy megismerjem, mire vágyik. A tekintetében tűz lobog, de ki tudja, az előbb lehet, hogy túl sok voltam. Lehet, hogy már nem is tudom, hogyan kell kevésnek lenni. De azt nem akarom, hogy ő ne élvezze. Azt akarom, hogy ez a világ, ami most kettőnkről szól, befogadjon egy harmadik felet is, a tiszte élvezetet.
Lassan indít, játszik velem, érzem én is, hogy így van. Le akarom győzni, újra és újra, de most engednem kell. Kettős mérce van, élvezet és türelem, és a türelemben nem vagyok jó, sőt, pocsék vagyok. Mégis, most ajkaimat összeszorítva várok. Ez a nő képes az idegeimen táncolni, képes megölni engem a puszta létezésével. Elengedem a problémát, el szeretném engedni a problémát. Lassan, fokozatosan menni fog. Nem! A következő pillanatban olyan tempóra kapcsol, hogy nem tudom türtőztetni magam:
- Bassza meg!
Úgy nyögök fel, mintha éppen kiszakítanának belőlem valamit, a gyönyör egy újabb szintje váratlanul ér, ez a nő maga a sátán, és én lepacsiznék vele a végtelenségig. Nézem, ahogy a mellei gyönyörű táncot járnak, ahogy az egész teste csodálatossá válik a felkelő napban. Hihetetlen időjárás van. Éjjel vastag hóréteg hullott, mostanra pedig süt a nap. A kinti fény a fehér réteg miatt élesebb, fényesebb, csodássá téve a rajtam munkálkodó gyönyörű Istennőt. Ebből a szögből újabb pontjait fedezem fel, melyeket meg akarok hódítani, nyögéseim már-már elmaradhatatlanok, ahogy néhány lassabb ütem után újra őrült tempóba ugrik. Nem bírom tovább, nem megy, nem nyújthatom, nem fekhetek csak így az ágyon, nem tudok nem érintkezni vele, nem érinteni a bőrét, csókolni őt.
Egy lassabb taktusban átkarolom őt, felülök, magamhoz szorítva csókolom az ajkait. Nem eresztem, nem menekülhet, ő az enyém, nekem adta magát, és én birtokolni akarom, azt akarom, hogy bárhol és bármikor megkaphassam, hogy senki ne nézzen rá, senki ne gondolja, hogy akár csak szemernyi esélye is van rá, hogy egy nap úgy érintheti, ahogy én, hogy olyan követelőző csókot nyomhat az ajkaira, mint én, hogy úgy, olyan átszellemült csodálattal markolhatja a melleit, mint én. Önző vagyok, és az is maradok.
Nyakába nyögve ér el a hullám kínzó gyönyörűsége. Közelebb vonom magamhoz, de nem akadályozom. Csinálja, ahogy csak szeretné, zárja le ez a kört úgy, ahogy szerinte a legideálisabb, de nem akarok távol lenni tőle, csodálni akarom, érezni akarom, ahogy a teste megfeszül, és addig nem ereszteni, amíg az élvezet utolsó csepp szikrája is ki nem vész.

Arie átkarol, a legjobb időben. Nem kell más, nem vágyom másra. A legjobb pillanatot találta meg erre, vágytam az érintésére, a közelségére. Bal kezemet arcára teszem, úgy csókolok vissza, a tempóból visszaveszek, de még így is gyorsabb, mint kéne lennie. Hamarosan a csúcsra érek, érzem. Az érzés, mintha valaki folyamatosan izgatna a kényes ponton, és ha belehalok sem hagyná abba. A bizsergés, az a felemelő érzés, ami hatalmába kerít leírhatatlan. Minden érintésre hangos nyögés hagyja el ajkaimat, el is felejtem, hogy a hölgy, aki idejár takarítani még valószínűleg bőven itt van. És bármit hallgat. Letörött körmömmel vájok Arie hátába, észre sem veszem, hogy megint sérülést okozok neki, ahogy ez a gyönyör ismét a hatalmába kerít. Hátam ívbe feszül ismét.
- Kurva él... Aaah - kiabálom a plafon felé, amikor az érzés kiteljesedik. Arie vállának döntöm homlokom. Ettől a köteléktől soha nem szeretnék megszabadulni, nem akarom elvágni. Nem akarom elbaszni, nem akarom tönkretenni. A szerencsétlenségem csak most ne üldözzön, mert esküszöm sírva fakadok itt helyben, ha valami úgy sül el, ahogy nem kéne. Testem folyamatosan remeg, úgy szorítom magamhoz Arie-t, mintha az életem, az élete, az életünk múlna rajta. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Így szeretnék elaludni, ha esélyem van rá, hogy bennem van, hogy érzem. Mindenét.
- Úristen - emelem fel fejem a válláról, tekintetem az övébe fúrom. Lágy csókot lehelek ajkaira, ahogy elkezdek dőlni balra, remélve, hogy Arie hagyja és nem tart ellent. Amint fejem a párnát éri, a semmiből tör rám a fáradtság. Kényeskedve, de eltávolodok lovagomtól és felülök az ágy szélére. Ingéért lehajolok, majd magamra kapom. Bögrémet a kezembe veszem, így dőlök vissza Arie mellé.
- Maradjak? - tekintek ki az ablakon. A hó már belepett mindent, gyönyörű fehér takarójával. Ismét leteszem a bögrét az éjjeliszekrényre, én már döntöttem. Szinte letépem magamról az inget és választ sem várva bújok Arie meleg testéhez. Arcomat mellkasába fúrom, mert most valószínűleg hülyének néz, hogy mit öltözködöm meg vetkőzöm állandóan. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut; valószínűleg tényleg erre gondolhat. Felpillantok rá, ujjammal simítom végig oda-vissza, ki tudja hányszor, arcának élét. Elhamarkodott lenne tényleg az, hogy szerelmes vagyok? Ki mondja ezt meg? Érzem, ahogy szemeim lassan lecsukódnak, de nem akarok aludni. Minden másodpercet ki szeretnék élvezni... Küzdök a fáradtság ellen.
- Arie - suttogom nyakába. - Szerintem többet érzek irántad, mint az megengedett lenne nyolc óra után - hunyom be a szemeimet. Nem szeretnék rá nézni, mert ismételten hülyének leszek nézve. Testemet direkt úgy helyezem, hogyha olyan választ kapok, akkor minél előbb eltudjam húzni a csíkot. Itt már kellemetlen lenne a szituáció, nem vicces.

LiaLina


- Egészségünkre.
Mosolygok bele a csókba, ahogy ma már másodszor megtörténik. Egyszerre érjük el azt a pontot, ahonnan nincs tovább. Fáradt vagyok, de a testem azt ordítja, hogy még, még, még, még. Nem tudom, nem bírom. Sem arra nem vagyok képes, hogy még egy menetet bevállaljak, sem azt, hogy ne tegyem meg újra. Akarom őt. Azt akarom, hogy ne legyen oka elmenni, na nem úgy, hanem a lábain, azt akarom, hogy minden pillanatban megkaphassam. Nem érdekelnek a sérülések, nem érdekel a fájdalom, csak tompán érzékelem azt, ami most velem történik, csak tompán érzem azt, hogy valami pár óra múlva fájni fog. Nem fogom őket eltüntetni, büszkén fogom viselni. Minden tökéletes.
Aztán eltávolodik tőlem, és úrrá lesz rajtam a szörnyű hiányérzet. Ott van mellettem, de mégis elfordult, felöltözött. Az előbb még ott volt, most pedig hirtelen kezdek el fázni, pedig kellemes meleg van itt fent. Kérdez, és mire szóra nyitnám a számat, már megint meztelen. Fogalmam sincs, hogy most mit is akar akkor.
- Miért akartál elmenni?
Kérdezem végül, csendes értetlenségben. Meztelenül fekszik mellettem. Azt hiszem, legalább azért jó volt, hogy felhúzta az inget, mert így nem volt motivációm hozzáérni, a testét kényeztetni. Végül felkelve, mert az incselkedése igencsak kedvemre való, eltávolodok az ágytól, és a bejárathoz lépve felveszem a bögrém, azzal együtt sétálok vissza az ablakhoz, és nézek ki rajta. Ezért szeretem ezt a helyet. Én látom a külvilágot, ők azonban nem látnak engem. Nem látják, hogy meztelenül nézem életük minden apró mozzanatát. Kortyolok egyet, majd visszasétálva visszamászok az ágyba és magamhoz vonom Opheliát. Hátát simogatom a jobbommal, balommal a fejem alá nyúlok, és pillantásommal a szőke felét vizslatom. Szőke... annyira tipikus, hogy szőke.
- Mi a megengedett? Mennyinek kellene eltelnie?
Én is többet érzek, mint amennyit kellene, vagy normális volna, de nem tudok és nem is akarok ez ellen tenni, ezek után meg pláne nem. Elengedve Opheliát hajolok előre, hogy a takarót magunkra terítsem. A mobilom az éjjeli szekrényen, töltőn maradt még délután, most lehúzva, nem zavartatva, hogy Ophelia látja a hátterem, keresem ki Alex számát, majd rányomok a hívás gombra, és a fülemhez emelem.
- Szia, eléggé pocsékul vagyok, szerintem túlhajtottam magam az éjjel, ma lehet, hogy inkább pihennék, nem gáz?
Amíg Alex beszél a telefonba, addig apró, halk csókot nyomok Ophelia ajkaira.
- Persze, jól leszek, hagyd csak. Csak egy kicsit aludnom kell. Oké, köszi.
Gyorsan ki is nyomom, majd visszatéve az éjjeli szekrényre, lejjebb csúszok, és behunyom a szemem.
- Mivel én is többet érzek, mint az normális lenne, kipróbálhatnánk, milyen, amikor alszunk.