Anyám mindig azt mondta, hogy kabát nélkül nem mehetek el otthonról. De a felsőkről soha, egyetlen szót sem szólt! Így nagyon elégedett voltam magammal, meg a ténnyel, hogy bár a farmeromon nincs zseb, a kabátomon van és túljártam mindenki eszén! Azt hiszem, Bálint nem örült nekem, mert akárhányszor rám nézett, a tekintete a csipkecsodára szegeződött, majd a hasamon időzött, mire az arcomra ért, kivétel nélkül mindig kiült rá a feszültség. Ártatlanul meresztettem rá a zöldjeim, mielőtt ismét a labradoros termoszba ittam volna.
Nem akart a mai óra véget érni, Mari megint arról beszél, hogy a férje nem értékeli, hogy mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy leszokjon az anyagról, nekem meg az ötödik perc picsogás után csúszik ki a számon, hogy
- Kisanyám, hagyd el a picsába - a hangom kásás, mégis van benne egy leheletnyi feszültség, majd körbepillantok hátradőlve. - Mi van? Nem hallottatok még olyanról, hogy válóper?
Azt hiszem, legközelebb meg kéne tartanom a véleményemet magamnak, de most is csak kint volt, én nem gondoltam komolyan, hogy majd tanácsot adok.
Mire vége volt, a termoszom teljesen kiürült és csak csalódottan rázogattam, meg bámultam bele, ahelyett, hogy szemkontaktust teremtettem volna. Jövő hétre mindenki könyvet olvas, mint valami retardált könyvklubban.
A váróban viszont szépek voltak az ablakon bevetülő fények, így elővettem a táskámból a kis, pasztellsárga gépet, majd elkattintottam. Ekkor mélyedtek az ujjak a csípőmbe, majd rántottak hátra, én meg kibillenve az egyensúlyomból, gyakorlatilag ráestem a mögöttem ülőre.
- Mi a fasz? - érdeklődtem, miközben próbáltam a hajammal kezdeni valamit, eltolva az én arcomból, leginkább bele az övébe. - Ezt mégis minek kellett?

Vannak napok, amikor azt érzem, ez a csoport meg tudná menteni a világot a legnagyobb gondoktól, máskor meg nem értem, hogy is maradnak a tagjai életben és engem miért szopatnak azzal, hogy ide kell járnom. A mai inkább az utóbbi, mert szinte pánikszerűen hagyom el a helyiséget és erős késztetést érzek, hogy bemenjek a patikába és legalább öt doboz algoflexet és elszopogassam őket egy bögre, forró kávé mellé a kandalló mellett. Ezzel az a baj, hogy se pénzem öt doboz ilyen fosra, se egy kibaszott kandallóm, ami mellé leülhetnék. Ha lenne, már sikeresnek érezném az életemet.
Inkább a váróba tartottam, ahol meg is torpantam egy pillanatra, bámulva az elém táruló látványt, majd kattant is a kezemben a fényképező. Csak még arra sincs időm, hogy a képet kivegyem a gépből, mert már ki is billenek az egyensúlyomból és puff. Kint is volt egy pillanat alatt a kérdés, mire egy egészen kellemes hang volt a válasz. Hm. Megfontolandó.
- Illene, asszem - közlöm nemes egyszerűséggel, mielőtt még hátraküzdöttem volna a hajamat az arcomból, letéve a gépem magam mellé. A képnek viszont nyoma sincs.
- Ja, tudom, sokan mondják, hogy passzentos vagyok - közlöm nemes egyszerűséggel, miközben a tekintetem végighordozom a padlón és nem sokkal később meg is találom a képet. Éppen kihajolt mögülem, mire lejjebb nyomtam a göndör rémálmot a buksimon, hogy lássam, mit is csüccsentem le. Aztakurva. - Nem, de biztos vagyok benne, hogy szívesen tennéd. Mi a nyomorod, Zizzencs?
Kissé terpeszbe tolom a lábam, majd előrehajolva nyújtózkodtam a fotóért a földön, miközben a derekam a hasának préselődött. Az ujjaim nyújtóztatva kotortam magamhoz közelebb a kis négyzetet, majd felkaptam és leporoltam kicsit, felegyenesedve.
- De komolyan, mit keresel itt? Tikkes vagy, vagy csak látogatsz? - néztem rá, kissé kitekeredve, de aztán csak elégedetlenül felmordulva fordultam oldalra, felpakolva a lábam magunk mellé a kanapéra, és a zöldjeim az arcára szegeztem. - Hát hello.

Ide járok már egy csomó ideje, de sosem történt még olyan, hogy a fotózás közepette egyszer csak valaki magára ránt. Mert akárhogy is nézem, így történt, nem is szeretnék ezen szépíteni. Hogy az indok mi volt, az részletkérdés, gondolom volt rá valami ok és nem az, hogy milyen formás a seggem.
- 16,5 - válaszoltam rezzenéstelen arccal, hátra sem pillantva, de aztán mégis csak hátrakukucskáltam a vállam felett, mielőtt halkan felkuncogtam volna, csak csendesen, egész vékony hangon. - 23. Miért is fontos ez? Sosem azok. Nem egyszerű velem.
Vontam egy apróbbat a vállamon, nem éreztem lesújtónak vagy becsmérlőnek a kijelentést, tudtam, hogy nem minden és mindenki lehet tökéletes. Én sem voltam az, nem is találkoztam még olyan emberrel, aki számára az lehettem volna.
Nyílik az ajtó. A fény bántja a szemem, felemel a tenyerem, hogy szűrjem. Nem megy. Nem tudom kizárni a hangot. Azt mondja, ha nem változtatok, mindent elmond a szüleimnek. Fogalmam sincs ki ez. Nem is érdekel. Az arcom a párnába fúrom és hagyom, hogy a szédülés megint lerántson.
Kábultan ráztam meg a fejem, pár pillanatra össze is szorítva a szemeim, mielőtt még hátrapillantottam volna, hogy rendesen lássam is, hogy mégis kin és miért ücsörgök. És hát, wow, azt hiszem, nem bánom, hogy megengedte magának ezt a pofátlanságot.
- Ja, szerintem is, pedig már tudom, ki lenne a kedvenc ápoltam. Um. Az Anonim Szexfüggőknél voltam gyűlésen, heti kétszer van - vontam vállat lazán, mintha ez teljesen normális lenne, majd nyújtózkodva eltoltam magam a képig, talán megint áthágva egy-két udvariassági szabályt. Felmartam a fotót, majd lefújogattam, mielőtt még kicsit jobban felé fordultam volna. - Csak vicceltem.
Leginkább az undor ült ki az arcára, ahogyan a csokit rágcsálta, mire felvontam a szemöldökömet, az állammal a kék csomagolás felé intve kicsit. Az arcomon is látszódhatott, hogy nem igen értem a helyzetet, hogy ez neki most miért és mire jó.
- Nem úgy nézel ki, mint aki túlzottan belefeledkezett a gyönyörbe. Szereted azt egyáltalán? - kérdeztem, azért észrevettem, hogy helyezkedett alattam jobbra-balra, nem vagyok ennyire érzéketlen. Hé, ő húzott ide, én nem kértem rá!
A sztorija kicsit sántított nekem, de nem akartam a lelkébe gázolni, így csak megejtettem egy szimpatikus mosolyt, hogy bizony, tudom én, hogy milyen az, szerencsétlenem. A doki nagyon le volt döbbenve és kicsit sem úgy nézett ki, mint aki el van ragadtatva a látványtól. Így a legszebben csillogó mosolyommal vettem ki a csokit az alattam tespedő adonisz kezéből, majd fontam az egyik karom a nyaka köré, nagy puszit nyomva az arcára. Aztán még mindig az angyali mosollyal fordultam vissza az orvos felé.
- Bocsi, doki, én foglaltam el. Már menni akart, de aztán realizáltam, hogy "nézd már, Bonnie, ez a Zizzentyűd", szóval gondoltam ráköszönök, mi van vele. Aztán csak itt felejtettem magam - biggyesztettem le egészen bűnbánóan az ajkamat. Aztán inkább eltoltam egy harapást a kókuszos csokiból, megcirógatva az amúgy látszólag éppen szar helyzetben lévő csávó borostáját. Sors, cicám, sors.

- Zsenge - ízlelgettem a szót pár pillanatig, mielőtt még szélesebben elvigyorodtam volna. Nem igazán szokták rám használni ezt a szót, sőt, a pozitív jelzők nagy része elég gyakran kimaradt, egyből arra ugrottak, hogy frigid vagyok, kiégett vagy csak ostoba. - Perfekcionista vagyok, nem érem be valamivel, ha a legjobbat is megkaphatom.
Ellököm a kezét. Már vagy harmadszor öt percen belül. Nem ért belőle. Odébbcsúszva felkelek. Sötét van, a zene hangos, nem figyel senki. Megszédülök a hirtelen testhelyzetváltástól. NE ÉRJ HOZZÁM.
Kissé össze is rezzentem az emlékre, de elég hamar eltolom vissza az elmém olyan szegletébe, ahol nem tud bántani. Nem akarom tudni, mi volt a folytatás, túl sokáig kísértene.
-Jepp, van az a demenciás bácsi is, aki néha hallucinál, őt is nagyon szeretem, szokott nekem festeni - a pillantásom akaratlanul is a kert felé siklott, de nem láthattam innen a helyet, ahol az öreg szokott ülni a cuccaival. Elvileg anno sportoló volt, de aztán családja lett, így inkább otthon maradt velük és rendes munkát vállalt. Édespofa. - Biztosan, de nem, nem náluk voltam gyülin.
Nem is voltam annyira kihívó, így nem is értettem elsőre, mi baja van, mert legalább úgy tolta be a kókuszos csokit, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami életben tarthatja. Ami mellette szépen lassan meg is mérgezi, vagy legalább elundorítja az élettől.
- Ez nem a te napod, édes - ki is ült a sajnálat az arcomra, de csak pár pillanatra, majd tovább is suhant, nem hiszem, hogy ez olyasmi, ami segít bárkin is. Rajtam sem az segített, hogy anyám az ágyam mellett állva sajnálkozott, vagy hogy apám a karomnál fogva rángatott az autóig. Csakis én segítettem magamon. Ahogy rajta sem lett volna muszáj segíteni senkinek, de én akartam, így nem sokkal később a csocsiját eszegetve mosolyogtam a dokira. Át is öleltem a pasit, nyomva egy puszit az arcára, majd egy kicsit a buksijának biccentettem a homlokom, boldog mosollyal.
- Nevet nem mondhattam, rögtönözni kellett. És ha itt vagy, igenis van valami zizid. Mindenkinek van - csúszott le egészen mélyre a hangom a mondandóm végére, majd elemeltem a fejem tőle, a karom is elemelve a válláról. - Nekem is. Csokit. Alighanem.
Azzal a lendülettel fel is keltem az öléből és elcsócsáltam a maradék kókuszos csokit, berakva a fotót és a gépemet is a táskámba. Tettem pár lépést odébb, majd a vállam fölött néztem vissza a pasira.
- Most akkor jössz, vagy álmodjam meg én, milyen csokit akartál?

- Ezt majd eldöntöm én - feleltem halvány mosollyal, miközben megérintettem az orra hegyét. Mert igen helyes pasi, akármennyire is nincs ezzel képben vagy nem akarja elfogadni. Persze, nem az én súlycsoportom. Ettől még nem értettem igazán, hogy mi volt az a hirtelen szomorúság a hangjában. Nem is akartam belemászni, nem hiszem, hogy örült volna neki.
- Négyet. Nem tudom, hogy fogok valaha túllépni rajta, olyan lovat festett nekem, hogy mesél. - A mutató és hüvelykujjammal kört formáltam, míg a többit kinyújtottam, majd nyomtam egy csókot a pontra, ahol a két ujjam összeért. Az arcomra is kiült az elégedett mosoly, de aztán csak elnevettem magamat. - Itt is, ott is.
Nem akartam minden szaromat kiteregetni, mint egy tarotpaklit a kattos cigányasszony a vásárban, nem hiszem, hogy jót tett volna a friss ismeretségnek. Így is azt mondták, hogy vissza kéne fognom magam, meg nem kéne magam ennyire mások arcába tolnom. Nem tudom, pontosan hogy is értették ezt.
- Nyuh, hát te aztán kiábrándultnak hangzol, életem - biggyesztettem le az ajkam kicsit, miközben megigazítottam a harmadik fülbevalóm a bal fülemben, mielőtt még kiesik megint, és kereshetem az ölében. Nem hiszem, hogy megdicsérne érte a recepciós kisasszony. Legalább 60 éves. Dénes bácsi tuti az ő szívét is meg tudná lágyítani.
A homlokom kicsit a fejének billentettem, csak olyan szolidan, azaz, tettem volna, ha éppen nem néz rám, így pedig meglehetősen érdekes helyzet született. Egyrészt megtolta az arcom egy egész nagy kókusz illatú fuvallattal, más részről pedig képtelen voltam nem, kicsit bandzsítva a szemeit bámulni. Oh. My. God. Valahogy nem tudtam betelni azzal a színnel, meg az apró foltokkal az írisze mentén. Kicsit olyan filmes volt az egész, damn, mindig rossz voltak kémiából, de most valahogy nagyon éreztem. Szóval az ajkam már majdnem súrolta az övét, mikor lassan kifújtam a levegőt és elhajoltam inkább. A hüvelykujjam azért még párszor végigfuttattam az arcán.
- Örülök - mosolyodtam el zavartan és inkább fel is keltem, hogy az automatához sétáljak. A zsebembe túrtam és előkotortam a kávéautomatás aprómat, majd egyenként elkezdtem beszórni. A kérdésre egészen lefagytam, még az apró is megállt a kezemben, félúton az automatához, majd kitört belőlem a nevetés. Ilyen rettenetesen rossz kérdést nekem még ember nem tett fel és egyre csak nevettem, meg kellett kapaszkodnom fél kézzel a vállában, mert már görnyedeztem, miközben éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp. Édesem. Legalább 15 másodperc kellett mire összeszedtem magam, már az aprót is visszaköpte a gép, mert nem reagáltam. A tenyerem élével töröltem meg végül az arcomat, eltüntetve az alapozóm maradványait is.
- Édes vagy. Heti kétszer tart az NA gyűlést, szerdán és pénteken. Mindkétszer itt vagyok. Hát te milyen gyakran jársz ide? - kérdeztem megvonogatva a szemöldökeim, mielőtt beszórtam volna az aprót és kikértem volna a 17-es, piros csocsit, amit végül felé is nyújtottam a legragyogóbb mosolyommal.

- Kiköltöztem az intézetből, anyámékkal nem beszélek, az iskolai hálóteremtől pedig pánikrohamom van - közöltem nemes egyszerűséggel, mert nem hiszem, hogy ebben van bármi, amit szégyellni kéne. Pláne itt, ahol mindenkinek van valamilyen nyomora, bánata, mentális szarsága. - Igen? Fel?
Nem igazán szokták az embereket érdekelni a dolgaim, ha nem a bajnokságokról, a dokijaimról vagy arról volt szó, milyen a függőség. Ezekről pedig nem szívesen beszéltem, főleg nem, mikor valaki csak okoskodni akart és nem tanácsként volt szüksége rá.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de egyszer csak ott voltam az arcában, egészen közel, annyira, hogy éreztem a leheletét az arcomon és a szemébe bámultam. Abban a pillanatban esküdni tudnék, hogy szerelembe tudtam volna esni. Olyan gyönyörű volt a szeme, a mosolya, egyszerűen az egész ember, úgy egyben, hogy hirtelen nem is tűnt annyira rossznak, hogy ráfüggtem az anyagra. De aztán összeszedtem magam és felkeltem, hogy az automatához totyogva vegyek neki csokit a bounty helyett.
- Reméled? - kérdeztem, hirtelen felkapva a fejem, aztán csak a kabátom zsebébe csúsztatva a kezeim és az ajkamba haraptam kicsit. - Mármint persze, én is remélem. Örülnék neki.
Kicsit furcsán néztem rá, majd elgondolkoztam pár pillanatra, mert hát, ezt nem igazán szokták tőlem kérdezni és nem is lettem volna biztos a válaszban. Aztán csak megnyaltam kicsit az ajkam. Francba, oda a rohadt alapozó. Nyomi pöttyök.
- Két hónapja engedtek ki... nem tudom, visszaesnék-e, ha nem járnék tovább. Nem szeretnék kockáztatni - grimaszoltam kicsit, majd oldalra biccentettem a fejemet. - Fontos ez?

- De még mennyire! - Ezt valahogy sosem értette meg senki, még azután sem, hogy a dinamit-duó merő szeretetből lerakott az ELME-be, két teljes hónapra, mintha ez lenne a legjobb dolog, amit a gyerekeddel tehetsz. Nem akkor kellett volna odafigyelned rá, mikor még szüksége lett volna rá, a sérülés után! Minek is? 22 éves, igaz a fájdalomcsillapítótól egy 8 éves agyi szintjét üti, mozogni meg kevesebbet tud, mint egy 1.5 éves a törött csontok végett, de szarjuk le.
- Nem, nem igazán szoktak tőlem kérdezni. Öm... a kutyák. Meg a lovak, imádom a lovakat. De a kutyák - bólogattam pár apróbbat, mert imádtam a pacókat is, Aethert meg mindennél és mindenkinél jobban. De azért belőlük van olyan, akire azt mondom, hogy bakter, haver, téged nem vinnélek haza.
Kicsit jól esett normális dolgokról beszélni, nem arról, hogy milyen engedélyeket kell megszereznem és azokhoz milyen papírokat kell csináltatnom, meg arról, hogy milyen volt, mikor a saját hányásomban ébredtem, mert a gyógyszerek annyira szétvágták a szervezetem. Ez egy idő után már olyan unalmas lesz.
Nagyon nem volt valami oké azzal, ahogy bámultam rá, leginkább jó lett volna, ha el sem kezdem, de már mindegy volt, csak megtörtént. Inkább fel is keltem és a csokiautomata felé sétáltam, kiszedve belőle, mit is szeretne onnan, majd beütöttem, két kicsi csippanással.
- Rendes tőled - bólintottam párat, bár asszem, ilyen lame megjegyzést sem hallottam még. Ilyet szól... rendes tőled. Baszki. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ő mi miatt van itt, de mivel igen szép a pofija, meg édes is, valószínűleg valami komoly defektje van szerencsétlennek.
- Biztos sikerül majd neked is kikepeszteni belőle - jegyeztem meg, ácsorogva ott, miközben ő elindult, de annyit nézegetett vissza, hogy végül apró szusszanással siettem utána. Nekem annyira nem hosszúak a lépéseim, szóval majdnem kocognom kellett. - Miért bújtál el a doki elől? Mármint alám. Mármint... érted.

Asszem, kicsit jobban is sikerült ez a ráhangolódás, mint azt általában éltem az emberekkel és nem tudom, hogy ezt most pozitívként vagy negatívként kellene megélnem. Annyi biztos, hogy nem fogom a csoportban a többiek orra alá tolni, mert még a végén megint kiakadnak.
- Hát, úgy tűnik - húztam fel egy kicsit a vállaim, őt figyelgetve, mert hát, elég közel voltam hozzá és nem az a tipikusan friss ismerős szitu volt. Nem mintha bántam volna, kifejezetten jól éreztem magamat abban a pillanatban, csak egy kicsit furcsán is. Kicsit még a hajammal is ökörködött, ami egész jó érzés volt, még enyhén arra is biccentettem a fejemet, de csak addig, míg a fejem az övének nem döntöttem óvatosan. Valami rettenetes ötlet volt, nem tudom, honnan jött, de rossz ötlet.
- Pedig szerintem annak tűnsz - vontam meg a vállamat kicsit, elmosolyodva, mert határozottan édes nevetése volt, az a fajta, hogy ha a vicc szar is volt, nevetsz, mert ő is. Érdekelt volna, hogy mi az isten baja van szerencsétlennek, hogy ide kell járnia, szintén heti szinten, de nem igazán akartam elüldözni, szóval féket toltam a pofámra.
- Csodát ne is, de gondolom javítani minden állapoton lehet valamennyit. A csodákra várni kiábrándító. - Ez most határozottan keserűbben hangzott, mint azt eredetileg terveztem, így csak gy kis grimasszal helyre tettem a vonásaimat és inkább utána sétálva figyeltem, ahogy eszi a csokiját. Legalább ennek volt valami élvezeti értéke.
- Miért, te hogy mondanád? Gyakorlatilag odarántottál, mint fedezéket - nevettem el magam én is egy egész kicsit, az arcát figyelve, valahogy elég nehezen vettem le róla a pillantásomat, pedig bámulni azt mondják illetlenség. De ha nem bámulsz, honnan fogják tudni, hogy érdeklődsz utánuk? Hülye szabályok.
- Azt hiszem, hogy ez egy dokinak éppen elég. Az én kérdéseimre válaszolnál?- kuncogtam kicsit, majd a kabátom zsebébe csúsztattam a kezeim. Kicsit az ajkamba haraptam, majd ismét őt figyeltem. - És mostanság jössz még?

Ha valakivel közös pontot akarsz találni, a kutyák az egyik legbiztosabb talajt nyújtják. Mert lelkesek, szeretnek és mindenüket odaadnák azért, hogy a figyelmedben fürdőzzenek. Én ezt elég jól ismertem, volt már elég tapasztalatom négylábúként élve a napjaimat. Ha nem figyelsz eléggé, könnyen azon kaphatod magad, hogy lelkesen vetődsz a nagy Ő felé. Azt mondják a kutyák a szerelemhez hasonló érzést éreznek, mikor téged néznek. Még pár pillanatig a szemeibe bámultam, azzal az ostoba mosollyal az arcomon, mielőtt elhajoltam volna tőle.
- De van, amit mégis. Csak akkor veszíted el végleg, ha önként lemondasz róla. Nem dönthetik el helyetted, meddig élhetsz igazán. - Nem vagyok egy nagy filozófus, soha nem is leszek, azt hiszem, csak azt tudom, hogy amiért érdemes, azért nem csak illik, de kell küzdeni. Lehet az egy jobb jegy, test, élet, az egészséged. Bármi.
Elindult, én pedig álltam még ott pár pillanatig, csak bámulva utána, hogy akkor erről ennyit. Addig, míg másodszor is vissza nem pillantott. A kutyaiskolában azt mondták, ha az ebed nem fogad szót, indulj el a vele ellentétes irányba, kb egyszer szólítsd meg és nézegess vissza. Az esetek nagy többségében beválik. Véletlen lenne? Lehet.
- Oh, sok és széles spektrumú kérdéseim lehetnének, ha úgy gondolnám. Onnan, hogy miért pont a mogyorós csoki, azon át, hogy mit szedetnének veled, addig, hogy melyik a kedvenc kutyád. Mindig sok a kérdésem. - Még a szemem sem rebbent, ahogy kicsit elnyújtottam a lépéseim, hogy ne maradjak le tőle túlzottan. Furcsa lett volna, de akartam. Csak ugye... Vannak, akiket rosszul érintenek a kérdések.
- Van, amit nagy dózisban szedetnének? Vagy miért kéne visszajönnöd kedden? Miért nem adták oda most? Ez nem logikus.

- Alaptalan vád! - A nevetés akaratlanul szakadt fel élesen a mellkasomból. Nem voltam filozófus, vagy nagy gondolkodó, még csak különösebben okos sem, az egyetlen, amit elmondhattam magamról, hogy a mágiám mindig is a helyén volt és kitartó voltam. Az animágia is így került a képbe anno, mert mégis ki tartja egy hónapig egy mandragóra levelét a szájában 0-24-ben, ha nem elvetemült? Aztán jött a nap és minden elbaszódott, mintha a sors akarta volna, hogy magasról hatalmasat essek. És itt nem a lóra gondolok. - Tudom mit érzel. Mármint, szó szerint. Semmi pszicho-szarság. Én saját magam csináltam ki a mágiám.
Ha egészen pontosak akarunk lenni, megfojtottam. Előbb csak óvatosan vontak köré az orvosok burkot a gyógyszerekkel, ahogy az elmém köré, a fájdalomcsillapító egy kellemes lebegésbe lökött, mintha selyemben feküdnék, a valóság jelentette rémálom helyett. Aztán egyre szorosabbra húztam ezt a burkot, addig a pontig, míg csak én voltam és a bennem fuldokló, utolsó lélegzetért küzdő varázslat.
Nem mozdulnak az ujjaim. A pálca a fiókból hónapok óta elő se került. Rá se bírok nézni. Nem mozdul a kezem. Semmi. A mellkasom egyre jobban szorít, vagy három napja nem ettem. Blanka valamit arról beszél, hogy egy görény hozzám képest parfüm. Nem mozdulok, csak bámulom a falat, mielőtt az ágy mellé hányok. Az ajtó újra csukódik és ismét minden sötét.
- Hú, de készséges válaszadó valaki. Mindenkivel ilyen nyitott vagy? - Még a szemöldökömet is megvonogattam, miközben akaratlanul is végigmértem egy óvatlan pillanatában. Érdeklődő ember vagyok, szeretek a legapróbb részletig mindent megjegyezni az ismerőseimről, így nála is igyekeztem. A koptatott farmertól a forgó miatt furcsin álló tincseiig mindent. - Mi történt az arcoddal amúgy? Mármint, van pár karcolás itt a...
Mutogattam a saját arcomon a szememtől nem messze a halántékomra, a lépést is nehezen tartom, az arcát tapizni pluszba még nincs kapacitásom.
- Annak is hangzik, hú, bonyi pasi vagy. - Figyeltem rá, még talán egy kicsit be is bandzsítottam, mire szélesen elvigyorodtam és tettem pár táncikálósabb lépést, hátravetve a fejem, hogy élvezzem a napfényt. Még el is nevettem magam kicsit, mielőtt visszanéztem volna rá. - És mit szeretsz csinálni, mikor nem orvosok elől bujkálsz, szőkeherceg?