Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ha kitisztul, azt legalább tudni fogja, ha ide legközelebb benyit, nem vesz levegőt és majd ha látja, hogy nincs lila köd, meg akármi, aztán levegőt venni, mert még egy kör telitüdős szipuzás lehet rontana a renoméján és azt hinnék, direkt műveli. Persze, most jót érez, mint egy adag jó zöld kábé, olyan a hatása, talán a kislányon jobban kiüt, a nagyvad, nagy marha szervezetét kevésbé sokkolja le és ülteti egy hasonló érzetbe, mint mikor a koli tetején ücsörögve elpöfögtettek egy közöscigit, akitől mindenki boldog volt és körbe-körbe táncolt valami idétlen mosogépzenére. Furcsa, de most nem is húsz éves, nem is készül ilyesmire, a pöttyöm mellett valamennyire tartja magát, még ha trabantlámpa pupillái mögött színes a világ, kellemes és olyan puha, mint az egyik exe plüsspárnája, amit szeretett simogatni és beledörgölni az arcát. Hogy akármennyi göröngy van és volt a lelkén, most azok apró kavicsokként legurultak egy nagy dombon, amin ő is legurult és csak röhög rajta. Igen, hangosan, miközben túrja a retket a cipőjével.
- Nekem olyan nincs! – tiltakozik rögtön. Nincs pálca, csak ha tör egy ágat, és azzal hadonászik, de csak szemeket tudna kibökni. Azt meg inkább nem. Szóval, hogy is van? Vár ő, érdeklődve figyeli amit művel, állát támasztja, mintha valami tudományos dolog lenne, aztán csettint nyelvével, mintha rájött volna a válaszra. – Á, mágia! Bravó, briliáns – tapsikol is mellé, tényleg szereti nézni a mágiát, most intenzív, szinte látja a mana-csápokat dolgozni, mint valami hálás kispolip, amely csápjaival rendezkedik láthatatlan és végül ő is úgy mosolyog büszkén, mint a kicsilány. Megrázza a fejét a képzeletre, hunyorog kicsit, majd végül rá. Ügyes volt, megint tapsol, majd felpillant a polcra. Rendes esetben üvöltve mászna ki innen, hogy ne, még egyszer ne, de most elnyúlik az üveg alakja, hullámzik, ahogy megremeg és szinte látja leesni. De nem, nem rúg a polcba, hogy megtörténjen. Egyelőre minden oké.
- Náhh, a kecske helyett lehetne simán más. Bármi. Nem tudom – mi kéne neki? Egy rakás kiscica? Őz? Valami aranyos vagy ijesztő? Az élesebb színek és élek épp elegek. Gumi-érzetű karja, amit lazán lógat le maga mellett, a falnak dőlve sóhajt nagyokat és kedve lenne most mulatni. Ha tart még ez később is, lehet megoldja.
- Ahha. Tökre nekem adtak egy jelvényt. Érted, én nem is vagyok rendes diák – kezd el magyarázni, még mutogat is mellé. – Mindig otrombán beszélek, mert tróger vagyok. De kaptam egy kicseszett jelvényt, mert úgy vélik, hogy a vérfarkastól mindenki majd összeszarja magát. De nem érdekel, vágod? Csináljanak amit akarnak, hát nem vagyok én nevelő baszki – ereszti el magát, észre se veszi, mit és hogyan magyaráz. Nem kéne betépni, Belián és akkor nem kotyognál olyat, amelyet más esetben a föld alá ásnál. Olyan szinten röhögi ki a belső hangot és gondolatot, hogy az már szinte kényelmetlen. Hol érdekli, mit magyaráz, sehol sem. Olyan jó volt kimondani! Olyan könnyű és… és más! Kell még ilyen, kell a könnyedség, a túl könnyű lélek. Csessze meg, ez valami csodálatos. Átöleli az érzés és ringatni kezdi, most kell a hippizene végül.
- Nem látok én semmit, csak a színeket és a hangokat – még dúdol is valamit, fogalma sincs mit, de kecskét akkor sem lát, ha most valaki elverné miatta. Nem érdeklik a kecskék, amikor minden olyan szépen és könnyen gördül ki ajkai közül. Dúdolgat, a pöttömre néz, aki lehet a gyereke is lehetne, ha korán kezdi? Vagy nem, nem, de a húga, meg ilyenek. Pici. Nem szoktak vele nagyon kicsik lógni, tuti a legtöbb tényleg fél tőle, mert magas, borostás, prefektus, meg úristenittjön és csúnyán néz. Pedig csak hunyorog, gondolkodik, nincs jó napja. Fene tudja.
- Nem becéznek amúgy. Nem szoktak – valahogy ennek tényleg nincs olyan formája, vagy nem emlékszik. – Beli, asszem’. A Lián olyan izé, lányos – mert attól messze áll, sőt, hiába akartak talán szülei azt, de nem, ők azt akarták, legyen egészséges. Mindegy is. – Aha, át. Csak rohadtul fáj – mintha panaszkodni akarna, de nem, mert megszokta, annyira néha nem is fáj már, mint amilyennek fintorba forduló arca mutatja. A kérdésre néz rá megint, hümmög és nézegeti. Hát jó kérdés.
- Ööö… animágus alak. Egy pici madár aki vidáman repked? Egy kiscica? Valamelyik? – ne hát jótól kérdezi! A mugli ilyenekbe nem gondol bele, mert nos, minek. Ad ő tanácsot szívesen, de mágiából fel van mentve, papíron is, szóval, érdemtelen. Tudja mi az az animágus, egy életre megtanulta, szóval ebből nem kell korrepetálás. Azt is tudja, hogy saját maga még jóindulattal sincs a közelében – míg a mágus tehetséges, ügyes és képesség, addig az ő állapota inkább betegség és kór. Szóval, ja. De most a fene sem fogja lelombozni ezt a jókedvet!
- Ha itt – mutogat saját homlokára, nagy gonddal kocogtatva a bőrét – felnő hozzá. Mindegy a 14, ha a 24 éves közben olyan, mint a hatéves. Itt kell felnőni, aztán minden csak szám. Gyereknek fognak, mert ilyenek. A világ ilyen, mert picinek lát. De egy-két év, beéred és már senki nem fog. Azt hiszem. Anyám húsz évesen is annak kezelt, az is voltam. Egy idióta, de a fenét se érdekli – legyint. Link volt, felelőtlen és nem volt kész az önálló életre. A mosógép gombjait se tudta kezelni, a rántottáját simán leégette, aztán tessék, megette a farkas és megtanult mindent, mosni, főzni, felmosni, minden vacakot.
- Miért vagy te más? Vagy épp ők? – hunyorog felé, ahogy kiszaggatja magát a képzeletből, ahol épp tényleg rántottát csinál. Gyomra kordul, már ennek az éhenkórász, de lehet nem kéne, mert lehet hányni fog a végén. Az első vicces alkalma után is pocsékul volt, lehet most is az lesz. Lehet az lenne a legjobb, ha alszik egyet, itt a földön, maximum valaki belerúg, de nem, van most társasága. Nem szabad.
- Citrooom. Az. Vagy ananász. Vagy nem tudom. Olyan fura. Mióta van íze a levegőnek? – mert szaga szokott lenni, főleg egy koleszos kanszobának, de abba bele se akar menni. Amúgy meg természetes. Mindegy. Most nincs szag, illat van csak. Meg ízek. – A kecske szerintem nem jön sehova. Lehet csak izé, itt őrzi a nyugalmat – van valami kos a rellonban, aki valami ilyet csinál. Lehet rá céloz? Megint körbenéz, de nem lát semmit. Elneveti magát, ahogy észleli, hogy láthatatlan kecskét keres. Komolyan. Mi lesz ma még? Énekel? Nem kéne.
- Ööö… detoxikálnak – nem részeg, szóval ki tudja mondani. – Vagyis ezt aaaa vacak gőzt kezelnék ki. Ami amúgy tökre el fog múlni, de nem tudom mikor. Megy hogyan. Nekem mondjuk tök jó, bizseregnek a lábujjaim – széles vigyorral dönti a fejét a falnak megint, bár enni enne, de nem akar gyengélkedőre menni már. Most van talán a tetején?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szorosan tartom a fiút, mígnem a kócos lobonc helyett majdhogynem fekete üresség néz vissza rám. Kiégett, megtört íriszek mélyednek az én hasonlóan érzelemmentes kékjeimbe. Normális ember ilyenkor elfeledné a sérelmeit, tudván, hogy a másiknak sokkal nehezebb dolga van. Fontos a normális megnevezés, ami ugye rám nemigen illik, szóóóvaaal…
- Gyáva – egyetlen szó ez, mely’ legördül az ajkaimról, de olyan indulattal, mintha valami jól megfogalmazott káromkodás lenne. Egyszerűen fröcsög a gyűlölettől. Kifejezetten a fiú személyével nincs bajom, nem is lenne itt konfliktus, de ahogy szokás mondani, rosszkor volt rossz helyen. Ha belegondolunk, minden veszekedés azért keletkezik, mert a kezdeményező fél életében nem klappol minden, s így szeretné kiadni magából a feszültséget. Én pedig világéletemben nem voltam egy nyugodt ember, most pedig, hogy az életem megindult lefelé a lejtőn…
- Kifizeted, vagy a betonba gyűrlek – a bolond is látja, hogy erre nem lennék képes, hisz köztudottan nem vagyok egy edzett ember, mivel a legtöbb kviddics edzést ellógom, hogy a haverokkal hódoljak a nikotin utána szenvedélyemnek, amikor pedig mégis elmegyek, akkor meg ülök a padokon és csámcsogom a rágómat. Csodálkozom, hogy még egyszer sem talált el egy gurkó, vagy zuhantam le a seprűmről.
És akkor itt vannak a nehézségeim a varázslással is. Világéletemben nem voltam egy jó mágus, s jóllehet kisebb koromban próbálkoztam a varázslás elsajátításával, sikert azonban nem arattam benne. A húgom mindig lekörözött engem. Tehettem bármit, a nagy erőlködésnek mindig csak orrvérzés lett az eredménye, míg Theory a puszta kezével képes volt csodát teremteni.
- Két lehetőséged van – enyhítek egy kicsit a szorításomon, amint megbizonyosodtam róla, hogy a másik nem megy sehová. – Első: kiperkálod nekem itt és most a blázom árát – mutogatok szabad kezemmel le a cigire, majd dörzsölöm össze az ujjaimat, a suska jelét imitálva. – Vagy eljössz egy körre a seprűmön. Nem is vagy te olyan ronda – nem kezdem el ecsetelni, mire is gondolok, szerintem a hülye is tudja, hogy a varázseszköz alatt nem a fanyelet értem. Pláne, ha a nevem is társul egy ilyen mondathoz

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hihetetlenül örültem, mikor Karola igent mondott arra, hogy néha összeüljünk zenélni kicsit. Elképesztő öröm volt találni valakit, aki elég jól énekel ahhoz, hogy azt mondjam, hogy vele szívesen dolgoznék együtt. Mert a zene számomra olyan valami, amit szeretek csak az arra érdemesekkel megosztani. Mármint bárkinek szívesen játszom, de az hogy együtt zenéljek valakivel nagy dolog. Nem ez lesz az első közös próbánk, én mégis minden egyes alkalommal olyan ideges vagyok, mintha be kéne mennem vizsgázni úgy, hogy tudom, hogy semmit sem tudok. Bár egyébként semmi okom idegeskedésre, mert annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy két-három próba után gyakorlatilag kivégzünk egy-egy dalt. Ez a profizmus kérem szépen.  
Korábban jöttem, szeretem ha van egy kis időm egyedül is gyakorolni, főleg, hogy ebben a tanévben ez lesz az első közös összeülésünk. Remélem a szünetben nem felejtett sokat és szorgosan gyakorolt, bár ha nem akkor sincs nagy baj, csak kicsit többet kell majd beénekelnünk, mint amúgy szoktunk. Nem mindenki olyan zenebuzi mint én, hogy agyba-főbe a hangszereit nyúzza és gyakorlatilag egy pillant nincs amikor nem ezen kattog. Nem is értem, mit keresek még itt. Kész csoda, hogy nem vágtak ki egy óráról sem, amikor a transzformációs láncok helyett épp egy értelmes rímet próbáltam összekaparni ami napok óta nem hagyott aludni. De olyan is volt, hogy bájitaltanon rossz irányba kevertem a főzetem mert épp dudorásztam ahelyett, hogy a professzora figyeltem volna. Mondom, maga vagyok a két lábon járó szerencse ilyen szempontból.
A mai alkalomra magammal hoztam hőn szeretett gitáromat, Marikát. Tudom, nem vagyok még elég fura, de minden hangszeremet elnevezem. Ettől sokkal erősebb lesz a személyes kötődés a hangszer és tulajdonosa között, és egészen más lesz a hangzása is. De tényleg. Szóval mindkét gitáromnak és a hegedűmnek is van neve. Sőt, titokban az otthoni zongoránkat is elneveztem, de persze senki más nem hívja a nevén, csak én. Na de semmi baj. Nem tudják mi a jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Énekelni mindig is szerettem, de soha nem volt közönségem, mindig csak elvonulva, magányosan tanulgattam a kedvenceimet, mintha attól féltem volna, hogy nem elég jó a hangom. Aztán egy alkalommal, teljesen véletlenül rám köszönt Marci és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem vele közösen zenélni. Akkor nagyon meglepett, de mivel nagyon szerettem énekelni, nem kellett túl hosszan győzködnie, hogy igent mondjak. Már az első néhány próba alatt sikerült összehangolódnunk, így megmaradt a kis csapatunk.
A szünet persze vágott egy kis éket közénk, már ami a zenei próbákat illeti, nem volt alkalmunk egy ideig próbálni, meg egyébként is történt pár dolog, ami elterelte a gondolataimat. Most viszont, alig pár napja sikerült leegyeztetnünk egy újabb próbát, éppen ehhez készülődtem a szobámban.
Felkaptam néhány kottát, amit annak idején a fiútól kaptam, a kulacsomat is megtöltöttem vízzel, s még a tükör előtt gyorsan ellenőriztem, hogy nem-e vagyok túl kócos. Az voltam, így sietve megfésülködtem, s csak ezután indultam a megbeszélt találka helyre, ahonnét már kiszűrődött a kellemes gitárjáték.
Nem szokásom hallgatózni, de egy pillanat erejéig megtorpantam az ajtónál, s hallgattam, ahogy Marci játssza ezt a romantikus számot. Olyan kellemes hangja volt, hogy azonnal libabőrös lettem, ráadásul a szöveg miatt még el is érzékenyültem. Mostanában ez gyakran megtörtént velem, de most nem sírni jöttem, hanem énekelni. Emiatt kitöröltem ujjaimmal a könnycseppeket szemem sarkából, s mosolyogva léptem be a fiúhoz, magam mögött behajtva az ajtót.
- Szia Marci! Ezer éve nem láttalak! - kedves mosollyal lépdeltem oda hozzá, és le is telepedtem mellé. - Annyira szép ez a szám, mi ez? Meg kéne tanulnunk. Egyébként mi újság? Hogyan telt a szünet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Tök véletlenül fedeztem fel, hogy Karola milyen csodás kincset rejt magában és tudtam, hogy ezt bizony nem hagyhatom veszni. Nem tudom, hogy neki milyen élmény volt az első beszélgetésünk, remélem nem voltam nagyon tapadós vagy ilyesmi, mert ha fellelkesülök sajnos hajlamos vagyok átesni a bizonyos ló bizonyos túloldalára.
Szeretek néha csak úgy leülni és énekelgetni ami megtetszik. Ezt a dalt egy nagyon felejthető filmben hallottam. A sztori és a színészi játék szörnyű volt, de a zenéi... valami csodálatosak. Legalább már valami jó is legyen benne ugye. Egyedül ha akarnék sem tudnék két szólamban énekelni, ekkora tehetség (teszem hozzá nagy bánatomra) nem vagyok. De egyelőre csak az alsó, férfi szólammal kísérletezgetem, mert bár a levitás még nem tudja, hiszen nem szóltam neki előre, de a duett másik felét, a női szólamot bizony nekiszánom. Szerintem kifejezetten kellemesen cseng majd együtt a hangunk.
- Karola! Szia! - Úgy hagyom abba a játékot, mintha valaki megállított volna egy videót, hirtelen, minden átmenet nélkül. Vajon most jött, vagy hallgatózott kicsit? Sokan vannak úgy, hogy ha hallják hogy zenélek akkor nem mernek odajönni hozzám, inkább csak távolabbról figyelnek, mintha valami érinthetetlen valakicsoda lennék. Pedig ha odajönnének és szólnának néhány kedves szót olyan szívesen énekelnék nekik is, személyre szólóan. De kevesen vannak azok, akik ezt be merik vállalni, a többiek... nem is tudom mitől félnek. Talán hogy harapok? Hát olyannak látszom én? - Shallow a címe, és arra gondoltam ezt játszanánk ma. Kottám nincs, hallás után. Menni fog? - Eddig a legtöbb esetben vesződtem olyanokkal, hogy leírtam a szöveget, lekottáztam a dallamot és még fel is akkordoztam a kész művet, hátha egyszer valamikor szüksége lesz rám. De most se időm, se kedvem nem volt ilyesmikhez, plusz egyszer el kell kezdeni valahol ezt is. Külön műfaj csak hallás után tanulni, de szerintem Karola ügyes lány, minden gond nélkül megugorja majd ezt az akadályt is.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogva tartják egymás sötéten izzó tekintetét, jóformán pislogni is elfelejt, ahogy a kék óceán színében pompázó szembogarakat bámulja. Viszket a bőre Theon marka alatt, mégsem lép el, nem rántja el a karját, bármennyire is meglenne az inger a mozdulat iránt. Más taktikát választ. Kivár. Egyelőre a felszín nyugodt, arca kifejezéstelen, egyedül a telefont szorítja elfehéredő ujjbegyekkel. Semmi más nem utal arra, hogy benne épp ki akar törni egy állandóan forrongó vulkán.
Dom, kérlek legyen eszed.
Megrándul a szája széle a fejében visszhangzó halk suttogás nyomán és próbálja elnyomni a kétségeit. Talán hallgatnia kéne rá, elővenni a farzsebéből a dobozt és adni pár szálat kárpótlás gyanánt. Mondhatná, hogy "bocs haver, véletlen volt", nyújthatná a békejobbot... annyi lehetősége lenne elkerülni a felesleges konfliktust ő mégis csendben marad, mozdulatlan. Mert az igazság az, hogy nem akarja elkerülni. Nem mehet az apja elé és ordíthatja ki magából mindazt, ami az üzenet olvasása közben fellángolt benne, ami tartalmazza minden kétségbeesését és tehetetlen dühét. Viszont az apja helyett itt áll vele szemben Theon. Theon, akit két évig bálványozott és bármit megtett volna, hogy felfigyeljen rá, hogy elmondhassa magáról; igen, a legjobb haverom.
Bal szemöldöke a homlokára szalad annak az egy szónak a hallatán, ami megreked kettejük között és visszhangot ver a fejében, elnyomva a józan ész utolsó intelmeit. Gonosz mosolyra húzódnak lassan ajkai, alkarja megfeszül Theon ujjai alatt.
Dom, még nem késő visszakozni.
- Hallgass el - buknak ki belőle a szavak, majd reszelős hangon felnevet röviden. Látványosan végigméri Theont, a nyüzüge testet, ami a betonba akarná döngölni. Egyikük testén sem feszülnek a bőrnek az izmok, nem duzzadnak a kockák, akár kiegyenlített is lehetne a helyzet... mégis magabiztosság ül a karikás szemek alatt, a sápadt arcon.
Én nem ilyennek ismertelek.
Élesen szívja be a levegőt, mellkasa megemelkedik, ahogy keze ökölbe szorul. Lehunyja egy pillanatra a szemét és engedi, hogy fintorba torzuljanak a vonásai.
- Undorító vagy - mondja kettejük közé vetve a szavakat, majd elrántva a kezét taszít Theon mellkasán egy nagyot. Feketéi elsötétülnek a haragtól, ahogy bámulja a fiút, aki egyszerre testesíti meg az összes hangot és üzenetet az elmúlt pár percből. Most Theon mindaz, amit gyűlöl. Vajon önmagát látja helyette?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Nem lehet Pollikára azt mondani, hogy nagy a termete, viszont azt, hogy kicsi annál inkább, mégis képes volt ebben a helyiségben elefánt a porcelánboltban. Már a piszok és a törött edények száma akkora, hanem a káosz. Legalábbis a kislány fejében mindenképpen, de úgy tűnik, hogy mellette a Liános Tarzan is hasonló dolgokon megy át, mint Pollika. Ha pár pillanatnál tovább hagyja behunyva a szemeit, akkor a feje nagyon nehézzé válik, olyan, mintha aludnia kéne, de nem fáradt… kicsit olyan, mint amikor az influenza okozta gyengeség van rajta. Nem kellemes álmos. Igyekszik gyorsan pislogni, hogy ne bukjon előre a fejecskéje, ahogy beszélnek, de azért néha egy kicsit így is előre-előre bicsaklik, amikor nem elég gyors, vagy már a szemei is fáradtak a kecskenézéshez.
- Nincs? Mindenkinek van. – Csóválja a fejét. – Elhagytad? – Kérdi rosszallóan rázva a fejét. Normális esetben járna annyira az agya, hogy eszébe jussanak a kviblik, meg talán a nem pálcás varázslók is, bár róluk nem sokat tud.
Szélesen elvigyorodik azon, ahogy Belián úgy csinál, mint aki elámul egy ilyen kis egyszerű varázsigén. A belélegzett szer hatására talán ő is lelkesebb, mint máskor lenne, rá is ragad a srác pörgése, így Polli is nevetve tapsol, majd meghajol, amitől a feje kissé előre csuklik, aztán lassan visszahúzza. Kábul egy kicsit, de a jó kedve nem csökken. – Olyan vicces vagy, mint a muglik. – Csipogja huncutul az alsó ajkába harapva, majd nagy levegőt véve folytatja. – A cirkuszban szokták úgy mondani, hogy „itt a naaagy máguuus, a brillliáns, a hatalmaaaaaaas, a nagyszerűűű”! – Sorolja színpadiasan átadva magát minden egyes szónak erősen gesztikulálva a kezeivel, feltűnően nagy mozdulatokat téve, a végén a tátott szája elé téve a tenyerét. A mágia bámulatos. – Te voltál már mugli cirkuszban? Tudod mit mondok, nem? – Kicsi korában elhitte, hogy igazándiból varázsló fog jönni, de aztán csalódás volt. Azért úgy is érdekes dolgokat csinált, még ha csak kamumágus volt, akkor is.
Nehezen tudja eldönteni, hogy ez a sok furcsaság, amit lát az a valóság-e. Sóhajt egyet. Nehéz a diáklányok élete, itt a suliban is mindig van valami cirkusz, még ha minden olyan valóságszerűtlen és érdektelen most, akkor is. Szemhéja nehezebbé vált a mély lélegzettel, a kép pedig közelebb került azokhoz, amiket az Alíz csodaországban lát. Nagyon sok különös dolog van ebben a kastélyban, szinte már fel sem kéne tűnnie, nem igaz?
- De én látom a kecskét ott! – Erősködik ismét a kecske irányába mutatva, akinek a körvonala mintha szabályosabb lenne, mint néhány perccel ezelőtt. Érdekes dolgok mennek itt, miért pont egy lila kecskével lenne itt gond.
Figyelmesen hallgatja, amit Belián mond, időnként hunyorog, egyszer-egyszer előre bukik a feje egy csöppnyit, de nem azért, mert unja, ó, nem nagyon is érdekesnek tartja a hallottakat, bővülhet a szókincse és még új információkra is tehet szert. – Miért nem vagy rendes diák? Nem takarítod a szobád? Nem írsz leckét? – Értetlenkedik a szemöldökét magasra emelve. Nincs még itt olyan régen, hogy értse ezeket a dolgokat, meg… igen… itt és most nincs a szellemi képességeinek magaslatán. – Várjál…várjál… - Emeli fel bal kezét és nyútja ki lassan a mutatóujját, mintha csak a plafonon akarna mutatni valamit, de meredten bámul Belián irányába. – Te vérfarkas vagy? Igazábóóól? – Kérdi ámulva, jól elnyújtva az utolsó magánhangzót. Kis kacsóját a cirkuszihoz hasonló módon a szája elé kapja, de most nem színpadiasan, hanem döbbenten. Tudja, hogy most nagy titkot bíztak rá, ő meg mindig locsog. De ezt nem fogja, jöhet akármennyi lila kecske meg vesztegetik akármennyi lila tehenes csokival. Nem. – Tudod mi az Asperger? – Motyogja váratlanul. Igaz, ez nem ugyanolyan titok, de az ő, Polli titka. Most már egyenlőek. Igaz, a mérleg egyik oldalán van 10 kg liszt, a másikon meg egy kis süti, de megtette, amit tudott.
- Engem Polkának vagy Pollikának szoktak, pedig a Polli az már olyan beceneves. – Magyarázza, bár senki nem kérdezte. A Polkát szereti, mert a polka táncot és zenét is nagyon élvezi, a Pollika az már túl sok neki, de elviseli, ha muszáj. Néha szereti a nevét, néha nem. Valaki mondta már neki, hogy nem lesz-e furcsa, hogy ha majd öreg néni lesz és még mindig ez a neve? Sosem gondolkodott még mi lesz akkor, ha megöregszik. Valami biztosan. – A Lián olyan, mint a Tarzan. Tarzan nagy és erős volt. Nem lányos. – Csipogja a távolba révedve pislogva. Kicsit tényleg virágosan hangzik a Lián, pedig hosszú, zöld növény. Meg a Kamil is fiú név és a Jácint is, amiről ő sosem gondolta volna, amíg nem találkozott pár hónappal ezelőtt egy fiú Jácinttal.
- Oh… és sokáig fáj? – Tudakolja a száját lebiggyesztve. Tisztában van vele, hogy a vérfarkas lét borzalmas, meg hogy sokan utálják őket, telihold, átváltozás, de fogalma sincs, hogy meddig tart egy ilyen átváltozás, aztán mennyi ideig vannak úgy, mennyi idő, mire visszaalakulnak. – Mindenre emlékszel közben? – Szalad ki a száján az újabb kérdés. Sosem beszélt még vérfarkassal. Vagy legalábbis nem tud róla, nem szokták a másik orrára kötni, inkább szégyellik. Majd egyszer jobban utána fog járni a vérfarkasoknak, hogy ne ezt a szegény srácot bombázza a kérdéseivel – mert az van bőven, mint mindig.
- Én szeretnék repkedni. De úszni is. Karmolni nem szoktam. – Neveti az ujjaiból karmokat formázva. Így butuska utólag kérdése, hogy már tudja, hogy a fiú nem animágus. Sosem gondolt bele, hogy neki milyen belsője van. Vicces lehet, ha egy egészen nagy ember egy kicsi állattá válik. – Csalódás lehet, ha valaki valami menő állat akar lenni… és bumm… bolha. – Mély filozófiai érzéke van olyankor, amikor kezd kótyagossá válni. Azt nem tudja, hogy az animágia tanulásának mely szakaszán derül ki, hogy végül mivé válik az ember. Nagyon sok mindent nem tud ahhoz képest, hogy varázslócsaládban nőtt fel. De hát azért jár ide, mindenről mindent otthon sem sajátíthatott el. – És ha én sosem akarok felnőni? Azért löktek ide, hogy felnőjek. – Ismét egy mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkait, amitől olyan nehézzé válik a kis buksija, hogy inkább a térdére könyököl és a tenyerébe támasztja azt. – Álmos vagyok. Hiányzik a húgom. Szerintem ő félne idebent. – Mormogja az orra alatt, könyökét a combjába mélyesztve csúsztatva ide-oda. Valószínűleg ő is ijedtebb lenne, ha nem a rémisztő kinti külvilág elől menekült volna be ide. Meg most már van kecskéje, farkasa. Nincs mitől félni. Nem szabad félni. – Nekem Aspergerem van. De szépen tudok tőle zongorázni. Meg hallom, hogy milyen borzalmasan énekel némelyik ember. – Ez is egy megfogalmazása az abszolút tökéletes hallásnak, de őt ez zavarja benne: a hamis hangok, legyen az ember vagy hangszer. Áldás és átok egyben. – Nem tudom, hogy ők miért ilyenek. – Mutat az álla alól a tanterem irányába, ahol már biztosan javában megy a Bűbájtan. Nem tudja, hogy keresik-e, de jelenleg nem is érdekli. – Nem értem az embereket. Ők sem engem. Te értesz, ugye? – Kérdi boci szemmel nézve Lián irányába, akinek az arca kezd furán hullámzó lenni. Próbál nagyokat pislogni, mert zavarja a látvány, biztos a sötét miatt van.
- Egyáltalán él ez a kecske? Nem mozog egy ideje. – A szokásos mozgásánál lassabban próbál megfordulni, hogy leellenőrizze lila barátjukat, ám már ez is elég hozzá, hogy ülve inogjon. – Jaj. – Összegzi a történteket és inkább megfordul, hogy újra a fejét támasztva társalogjanak. Azért reméli, hogy jól van szegény pára, de ő annyira bágyadka, most nem tudja megmenteni. – Az mi az? Hogyan? – Ámul fintorogva. Egy gőzt hogyan lehet ki kezelni? Ugye nem fognak csöveket dugdosni az orrukba fel, amin az ellengőzt vezetik az agyukba? – Nekem mindenem bizsereg. – Nyöszörgi ujjaival a szemhéját piszkálva. Úgymaracc.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Elégedetten, sőt mi több, helyeslően bólintok felé, olyan tanárosan-szigorúan összepréselt szájjal. "Helyesen teszed, hogy hallgatsz rám, hogy megfogadod a tanácsaimat, mert én vagyok az idősebb és tapasztaltabb, én tanítok, ez a minimum." Mielőtt bárki megijedne, hogy egy erre járkáló legilimentor belenyúlna a fejembe, és kivenné zavaros gondolataim közül, hogy valamelyik itteni tanárra gondolok, lelövöm én a poént, nem, általános iskola, negyedik osztály, Barabás néni. Nem kell itten kombinálni.
- Ettől még mondjuk lehetek színész, csak így emberként - mutatok magamra, majd egy gyors torokköszörülés után belekezdek egy sebtiben elképzelt és felvázolt színdarab közepébe. - Na de Julio, bátyám, nem teheted meg, hogy minket hátrahagyva elhajózol az Újvilágba Esperanza nyomába! Gondolj ránk, a sok éhes szájra, kik otthon várnak, és a lovaidra, akik tuti nem tudnának friss füvet enni a tenger közepén! Ne menj Julio, ne menj, szívből könyörgök neked! - Még egy könnycseppet is elmorzsolok, és sóhajtok, hát milyen megható... Igen, a színészet az én pályám - nem.
- Dehogy - rázom meg a fejem azonnal, nyugtatólag. Nem áll szándékomban bevallani, hogy éppen én voltam az, aki bántotta őt, nem érzem úgy, hogy meg tudok birkózni még ennek a súlyával. Majd egyszer talán elmondom. Persze az is lehet, hogy örökre titokban tartom, lecsüccsenek rá szépen, és ha bárki piszkálna azt jól...! Jól! JÓL! Jól bokán nyalom.
- Hááát tudod, magatartási gondok - pislogok ártatlanul Laurára, épp csak a glória hiányzik a fejem fölül. - Akkor is mászkáltam a folyosókon, ha épp nem kellett volna, átmasíroztam más házak körleteibe csak úgy mert miért ne, elaludtam az órákról, feleseltem, morogtam a büntetőmunkák miatt... csak ilyen apróságok - nevetem el magam a végére. Egy vállvonás kíséretében egyenesítem ki magam, hogy elgémberedett tagjaim kicsit kinyújtózhassanak, és bár épp ásítanék, az utolsó pillanatban egy belibbenő hajtincs pont úgy csikizi meg az orrom, hogy elmúljon az inger. Frusztráltan dörzsölöm meg az arcom, s közben valami mondatféleség ki is szűrődik tenyereim mögül. - De így legalább többet lehetsz Thomassal, meg találhatsz olyan prefiket akik hasznosabbak a Bélafélék ellen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Míg nem találkoztam Marcival, addig csak egyedül énekelgettem, de ő volt az, aki tényleg megismertette velem a zenét és közelebb hozott a dallamokhoz. Kedveltem a társaságát, nem csak azért, mert gyönyörűen játszott a hangszereken, hanem azért is, mert a társasága alkotásra ösztökélt. Részben ezek miatt, s részben azért, mert amúgy is jó társaságnak bizonyult, örültem hogy végre újra láthatom a szünet után.
- Shallow? Hú, klassz! A dallama szerintem menni fog hallás után, a szöveg az...azt nem tudom - mosolyodtam el, mert az igaz, hogy tanultam angolul magántanulóként, de annyira azért még nem volt tökéletes a nyelvtudásom, hogy egyből le tudjam követni a teljes szöveget. Marciban viszont bíztam, hogy ő talán már tudja ezt a dalt, s úgy voltam vele, hogy ha őt követem, egy idő után, sok gyakorlással majd tényleg menni fog. Le is telepedtem a fiú mellé, s kényelembe helyeztem magam, ügyelve, hogy ne lökjem meg a gitárját.
- Amúgy hogy vagy? Szerintem te nőttél a szünetben - jegyeztem meg nevetve, s közben oldalba is böktem őt. Közben eszembe jutott az, hogy nálam van a telefonom, amit még Bence segítségével vásároltam, s rájöttem arra, hogy van rajta egy hangrögzítő opció, amivel akár fel is tudnánk venni a próbánkat.
- Figyelj csak, mit szólnál, ha rögzítenénk néhány dalt a telefonomra? Aztán vissza tudnánk hallgatni, és meg tudnánk állapítani, hogy mennyire volt jó, és melyik részeken kellene javítanunk - erre mondjuk talán miattam volt szükség, mert abban szinte biztos voltam, hogy Marcinak tökéletes a hallása, és szuper érzéke van a zenéléshez. Magammal viszont sosem voltam megelégedve, s mindig volt bennem némi bizonytalanság, hogy talán nekem még sem kellene kiengednem a hangomat.
- Majd szólj, ha kezdhetjük ezt a Shallow-t, és akkor indítom a felvételt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hazugság lenne állítani, hogy méltósággal fogadtam a jól megérdemelt büntetést. A tanárnő szidalmának első felében ugyanis még mindig hátrafelé zuhantam (lebegtem), és csak a hátsó szomszédom finom lökésének a vállamon - kösz, Fanni - és Ajsa erőteljesebb húzásának köszönhetem, hogy a szidalom második felét már ülve és a helyes, valamint indokolt bűnbánó arcot felvéve viselhettem. Padtársam jobb karjával megfogta a pólóm ujját, és rezzenéstelen arccal lerántott maga mellé. Én szép lassan újra helyet foglaltam.
Meggyőződésem volt, hogy a professzor nem veszi észre, hogy mit csinálunk, annyira lefoglalja az előadás. Úgyhogy most hideg vízként ért a szidalom, és sajnos be kellett ismernem, hogy teljesen jogosan kapjuk. A pontlevonás hallatán finoman elnyílt a szám, de feleselni nem volt érdemes.
Ez olyan szemétség! Nem, mintha direkt csináltuk volna! Mármint jó, beszélgettünk, de nem hangosan és nem zavartunk senkit! A sárkány meg a véletlen szüleménye! Rohadt ijesztő volt, mi vagyunk az áldozatok!
Az óra hátra lévő részében kussolok, körmölöm a halálosan izgalmas tananyagot (amúgy tényleg nem vészes, főleg, amikor képek is vannak), és néha oldalra pillantok Ajsára, aki egy másik füzetbe szintén jegyzetel.
Őszintén és teljes szívemből sajnálom. Annyit dolgozott azért, hogy a Navine legalább az Eridont megelőzze a pontversenyben. Erre most még le is vonnak tőle tíz pontot. Nem tudom, mit fog kapni a háztársaitól ezért. Te jó ég! Én mit fogok kapni ezért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Jobban belegondolva mondjuk mégsem fogok ilyen hangot kiadni. Inkább szólok majd Masának, hogy ilyenre készülök és akkor majd ő lesz a narrátor, ő majd kiad olyan hangokat, amilyeneket akar, én meg majd igyekszem a feladatra koncentrálni és nem a hasamat fogni a röhögéstől.
- Inkább valami komikusnak menj akkor szerintem – jutok el erre a következtetésre némi töprengés után. Klassz kis előadás volt, de inkább tényleg valami paródiában tudnám elképzelni a lányt. Vicces jelenetekkel, szövegekkel, mindennel. Jó, a brazil szappanoperák világában is megállná a helyét, ez alapján a kis előadás alapján legalábbis lazán.
- Oké – biccentek egyet megnyugodva. Nem bántotta őt Bence, semmilyen módon sem. Akkor jó. Egy szakítás sehogy sem szép vagy kellemes, tehát nyilván sérül benne az egyik vagy akár mindkét fél, de Masában nagy kár nem keletkezett. És vagyok annyira részrehajló, hogy ez érdekeljen egyedül. Jó, egy picit azért Bence is, de Masával sokkal jobb a kapcsolatom, szóval ez belefér, nem?
- Na jó, akkor más megközelítés: hogy lettél te egyáltalán prefektus? – váltok át újra vigyorgásba. Tiszta sor, hogy elveszik tőle a jelvényt a hallottak alapján. De eddig sem volt szent életű a levitás, szóval, na mindegy. Kicsit tompán jut el hozzám a folytatás, ugyanis kifele bámulok az ablakon, egy virágszirmot követve végig tekintetemmel.
- Béla? Ja. Hát. Nem tudom – hű milyen összeszedett vagyok. Most újra végigpörgetem magamban azt az esetet, amikor nem fagytam le annyira, amikor igyekeztem megvédeni Masát. Nagyon hasznos volt, ha nem ő lett volna ott akkor, ki tudja hogy haladtam volna-e ennyit a javulás útján. – De, én ... veled is szeretnék többet lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Ne aggódj, nem lesz semmi probléma a szöveggel sem, annyira nem nehéz - nyugtatom meg. Ha én, aki sosem tudott megtanulni angolul simán megjegyezte a szöveget, akkor neki - akiről feltételezem, hogy kicsit bővebb ismeretekkel rendelkezik ezen idegennyelv irányába - már hogyne sikerülne? Különben is, a lényeg, hogy legyen magabiztos és akkor senki észre sem veszi, hogyha esetleg belebakizik a szövegbe.
- Amúgy köszönöm kérdésed a lehető legkiválóbban. - Mindegy állításom alátámasztásaként még rá is vigyorogtam, hogy tényleg majd' kicsattanok az örömtől. Igazából a legtöbb esetben amúgy is ilyen vagyok, mert ha van is valami bajom az hiába látszik meg rajtam, mégsem szeretek róla beszélni. - Képzeld! Kettő egész centit - húzom ki magam ha lehet még jobban. Olyan büszke voltam magamra, mikor megméretkeztem indulás előtt és a centi százhetvenkettőt mutatott. Bizony, végre túlléptem a bűvös százhetvenet és van esély arra, hogy még egy ici-picivel magasabb leszek. Na nem hiszem, hogy nagyon sokkal, de egy olyan plusz három centivel bőven boldogan ki tudnék egyezni.
- Na és veled mi újság? Mi mindent csináltál a szünetben?- Kíváncsi vagyok, mások mivel tölthették a szabadidejüket, az én nyári programom ugyanis már évek óta szinte ugyanaz. Zene, zenével és még egy kis zenével. Ha nem szeretném, nem csinálnám, ez egyértelmű, de néha talán rám férne némi változatosság is.
- Ez egy remek ötlet - bólogatok hevesen megerősítésként. Mert bár való igaz, hogy akkor is meghallom, hogy valami rossz, miközben játszunk, de az mégsem olyan, mint mikor az ember visszahallgatja önmagát. Ebből lehet a legtöbbet tanulni, mindkettőnk számára hasznos gyakorlat lehet. - Előtte nem szeretnéd még néhányszor elgyakorolni? - Mármint felőlem nyomathatjuk, csak neki még elég új ez a dal, és nem akarom, hogy amit a felvételen hallana az elvegye ettől a kedvét. De ha azt mondja, hogy nem akkor lassan megpengetem a gitárom, hogy a teremt betöltse a húrok rezgésének visszhangja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mert az ígéretem nem szegem meg. Legalább is az utóbbit nem, hisz, mikor megkaptam a kezembe azt a bizonyítványt, hiába köszöntem el úgy, hogy nem csak ide nem teszem be a lábam, de iskolapadba se ülök be.
Az eufória elmúlt, a szabad vagyok érzés alább hagyott, aztán meg jöttek a kérdések. Mi lesz most? Volt időszak, mikor fogalmam sem volt arról, mi lesz, hisz bár hivatalosan is zeneszerzővé váltam, mégse mentek úgy a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Talán kicsit kétségbe is estem, de ezt a világért se mondanám el senkinek. Na de a szülői ráhatás... mert, ha valami betalál, akkor az az. Ennek eredménye, hogy a nevem ott díszeleg az AMS hallgatói névsorán, és beülök a fránya padba. És Sebi miatt ezt a helyet se tudom teljesen magam mögött hagyni, hisz ha valami történik itt vele, nincs az a kapu, vagy erő, ami engem megállít. Hála égnek a vezetőség teljesen megértő, tudva, hogy mi történt vele, én pedig ezidáig ki sem használtam ezt.
Most is csak azért, hogy beteljesítsek egy ígéretet. A napom is annyira húzós, hogy még csak időm sincs átöltözni, így marad az, amiben az egyetemen voltam. Damient se keresem most fel, terveim szerint, én csinálom a vacsorát - és talán még a házat se gyújtom fel, vagy okozok gyomorrontást -, mert a pizza kezd már unalmassá válni.
Először az Üvegházba nyitok be, s várom is nagyapám jellegzetes hangját, amivel mindig rám ripakodott, mennyire értetlen tudok lenni, meg hogy a TILOS az nekem is TILOS. Ehelyett csend fogad, így a félreesőbb folyosókon haladva, a szertár felé veszem az irányt.
Óvatosan nyitok be, mert tudom, ez egy veszélyes hely, és a frászt hozni a bent lévőre nem épp ildomos.
- Jó napooooooot... - ér el a felismerés, hogy a nevét nem is tudom.
- Újprof - vonok vállat, letudva az apró hiányosságot, s amint úgy látom, biztonságos, beljebb is lépkedek.
- Csak ezt hoztam - nyújtom oda az ígért könyvet, miközben végigjáratom a tekintetem az ismerős helyen.
- Hah... azt mondta, hogy kidobta, mert haszontalan lett... tudtam, hogy nem - egy diadalittas vigyor kerekedik az arcomra, mikor meglátom a kis növényt a polcon.
- Azt én tettem az ajtaja elé, mikor jöttem... szétvisította az egész folyosót, látta volna az arcát... - most már csak mosolygok, szerényen... nem húzom ki magam, mint annak idején, mikor büszkén meséltem a többieknek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mivel hamarosan kezdődik az új tanév, már megkaptam az engedélyt a bejárásra. Fisher kisasszonnyal, aki mostanra már Bianchi asszony mindent megbeszéltünk, mielőtt távozóra fogta volna, így most már az elméleti tudásom kielégítő. A gyakorlat? Nos, az majd adja magát. Ha meg mégsem, akkor is kihozzuk valahogy kettesre. A lényeg viszont, hogy szeretnék teljesen felkészülni és nem én lenni az a tanár, akkor a nulladik percben beégeti magát a diákok előtt, így néhány nappal az indulás előtt, amikor még viszonylag béke van, a szertáam rendezésével ügyködöm. Több féle rendszer egyvelege ez, először is, külön vannak az általános és a ritka hozzávalók, azokon belül a könnyű és nehéz bájitalok, valamint a növényi és állati eredetű összetevők, méghozzá abc sorrendben. Ez az én rendszerem, az én agyamnak megfelelő rendszer, de pontosan tudom, hogy az úgynevezett normális emberek nem így gondolkoznak. Nekik a bejárattal szembeni hosszú polcot tartogatom, ahol külön az állatiak és a növényiek vannak betűrendben. Emellett elhelyezek egy kis puskát, ugyanis az öt polcos, ajtó holtterében lévő rendszert felosztom évfolyamokra, és nem rendes méretekben, hanem bemutatócsomag jelleggel állítom össze az adott évfolyamon tanult bájitalok összetevőit. Mondhatjuk, hogy ezek a csomagok elég csinosak, gondos női kéz jelenlétére utalnak, és valóban így is van. Noha a női kéz nem az enyém, és a nő sem hozzám tartozik, hiszen hamarosan polgármesterasszonnyá avanzsálódik. Ezen éppen elmerengek egy picit, amikor megszólítanak, és ajkaimon talán egy leheletnyi idilli báj tükröződik.
- Rudolf.
Adom meg a titkot, ami nem is tudom, hogy miért titok, talán mert olyan hamar távozott a múltkor, és csak mert én tudom a nevét, nem mutatkoztam be, oedig az emberek elvárják az efféle "normális" viselkedést. Milyen unalmas. Most viszont, már tudja, hogy ki vagyok, legalábbis tudja a keresztnevem, és hogy a következő tanévtől a nyugdíjba ment nagypapája helyét veszem át.
- Jó napot, Charlotte.
Mivel köszönt, én is köszönök neki, illő, ezt elismerem, de nem vagyok az a fajta, aki minden újabb és újabb találkozásnál köszön azoknak, akikkel reggel találkozott. Sok lenne, úgy vélem.
- Haszontalan?
Furcsa, hogy a bájitalok nagy tudora éppen a farkasölőfű egy ilyen ritka példányára mondaná azt, hogy haszontalan. Kicsit összevonom a szemöldökömet, és megcsóválom a fejem.
- Nagy becsben pihent itt, arra gondoltam, hogy átviszem az asztalomra, mindenképpen több fény kellene neki, de ha visszakapnád, visszaadom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ezen a délutánon szokatlanul későn indultam csak el az ebéd utáni sziesztámról az Eridon toronyból. Legtöbbször már a tanár előtt érkezem a terem elé, most azonban szinte utolsóként zártam a sort. Amint a lábam átlépte az SVK terem küszöbét, nagyot ugrott a gyomrom, és egészen az óra végéig megmaradt az a szorító érzés odabent. Mire megérkeztem, a helyiség már szép csendben átrendeződött, a padok és székek a terem végében lévő nagy ponyva mögött rejtőztek, kényelmesen nagy helyet hagyva a kezüket tördelő, vagy épp magabiztosan pálcájukért nyúló ötödikeseknek. A földbegyökerezettség-érzésből Wayne professzor hangja rázott fel, aki egy pillanatig sem teketóriázva nekilátott a párok kialakításához, majd gyorsan elmondta a párbaj játékszabályait. Minden páros egyesével fog felállni a terem közepén, hogy az összes párbaj egységes felügyeletet kaphasson, és kizárólag az iskolai keretek között tanult varázslatok használhatóak. Magamban ösztönösen mantrázni kezdtem a hirtelen eszembe jutó varázslatokat, és valószínűleg elég kétségbeesett képet vághattam, mert egy navinés lány folyamatosan aggódó arccal pillogott felém. Varázslatok terén nem volt gond, amíg magántanuló voltam, szorgosan tanultam és gyakoroltam az aktuálisan megtanulandó dolgokat, egyedül tavaly csúszott el valami, így nem mondhatnám hogy az idei évismétlésemmel együtt előnyben lennék a többiekkel szemben.
Aprót sóhajtva félszegen pillantok oldalra, a páromra. Látásból már ismerem, hiszen háztársak vagyunk, sokszor láttam már az Eridon asztalánál ebédkor, vagy a klubhelyiségben, és persze az óráink is mind közösek, mégsem beszéltem még vele egy szót sem. Nem meglepő, hiszen kevés olyan diák van, akikkel önszántamból, mindenféle kötelezettség hiányában is beszélek. Riley viszont azt mondta, hogy segítene, ha megpróbálnék kezdeményezni. Szóval az ajkamba harapva várom a megfelelő pillanatot, hogy megszólaljak, közben pár lépést előrébb lépünk, ahogy az első páros elfoglalja a helyét középen. Végül halvány mosolyt erőltetek az arcomra és megszólítom.
- Te is izgulsz kicsit? - Kérdezem suttogva, majd ugyanilyen halkan be is mutatkozom - Fanni vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az egyetlen egy magamnál hordott füzet egy üres lapjára hajolva rajzolgatok, mint aki rettenetesen ráér az óra elején. A gyakorlás fontos a tanárnő szerint, szóval ehhez tartva magam gyakorlom az egyszerű pennával a tökéletes l betű leírását. Olyat, amilyet elvárnak tőlem, és amilyet elvárok lényegében saját magamtól is. Lábam jár fel s alá, ahogy fejemben üvölt a watwat, csoda, hogy nem pattantam még fel és álltam neki elreppelni a szöveget. Tudom azért hol van ám a helyem. Néha. Olykor előfordul, hogy képben vagyok vele. Fejemet billegtetem kicsit a gondolataim között dübörgő ritmusra, felkapom fejemet, mert jöhet a refrén, de bennreked csodálatos hangom a torkomban.
Mindenki mozgolódik, valakik éppen most tápászkodnak fel a helyükről, hogy máshoz csatlakozzanak, én pedig nézőkézek ki a fejemből, hogy mégis mi történik. Hátradőlök, jobb karomat dobom át a szék támláján, míg balom ujjai lustán járkálnak a falapon, mer' figyu, előbb vagy utóbb ki fog derülni, hogy miért megy mindenki más padjához, én meg nem vagyok egy türelmetlen ember, szóval megvárom szépen. És addig legalább a konce-... kékjeimet emelem a profra, aki nagy valószínűséggel intézi felém a kérdést, hogy miért nem mozdulok meg a párom felé. Nos, erre a válasz egyébként zsigerből az lenne, hogy simán nincs hozzá kedvem, de ilyet nem mondhatok, úgyhogy: - Arra gondoltam tanár úr, hogy a párom jöhetne ide, kényelmesebben elférnénk - mutatok körbe bal kezemmel, hogy mellettem nem ülnek, se előttem, szóval a hely adott. és zseniálisan ki is vágtam magam. A tanár úr bólint egyet, én pedig haláli gyermeteg mosolyt lövellek felé, mert angyali gyermek vagyok. Plusz ugye kiderült, hogy csoportmunka van. Vagyis kétfős csapatok dolgoznak együtt, amit azt jelenti, hogy az én páromat elnyelte az univerzum? Lustán pillantok körbe, majd megakad a szemem a lányon.
- Akkor kizárásos alapon te vagy a mai órán a partnerem - közlöm a nyilvánvalót, végül vállamat megvonva húzom a pad széle felé a székemet, hogy ő is elférjen mellettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Jól van, ha te mondod, bírom, hogy mindig bízol bennem - elmosolyodtam, Marci tényleg mindig támogatott, mellette nem igazán érezte úgy az ember, mintha nem értene semmihez. Szóval jól esett, hogy ilyen bátorítóan állt hozzám a zene kapcsán.
- Azt látom - kérdésemre nem túl hosszan felelt, pedig érdekelt volna, hogy mivel is telt a szünet, de hát majd csak elmondja, ha történt valami izgalmas. Azon meg nevettem, hogy két egész centit is nőtt. A kérdésére kicsit elkomorultam, mert hiányoztak a szünetben a barátaim, meg a gondolataim is lehúztak, de még sem akartam ezekkel untatni, így inkább olyasmiről meséltem, amiben mégis csak van valami jó.
- Megtanultam szörfözni a Balcsin. Jó, ne úgy képzeld, mint a profik, mert még életemben nem estem ennyit a vízbe, mint a deszkáról - meséltem nevetve. - De már három másodpercig meg tudok állni a tetején! - meséltem büszkén, s ezúttal egy picit én húztam ki magam. - Voltam Siófokon is egy koncerten Lucával - ahogy kimondtam, el is halkultam, mert eszembe jutott, hogy ők ketten jártak és nem voltam benne biztos, hogy ez nem-e kellemetlen Marcinak, hogy felemlegetem előtte.
- Na de, akkor vegyük fel - gyorsan el is tereltem a témát, izzítottam a telefonomat, s már indítottam volna a felvételt, amikor a srác egy nagyon is jogos ötletet vetett fel. - De, igazad van. Előtte gyakoroljuk el párszor - mosolyogva bólintottam, s ha elkezdte játszani a dalt, akkor elkezdtem énekelni, mikor az én részem jött. Nagyon bírtam Marci hangját is, szerettem az ilyen duetteket. Mikor a dal végére értünk, gondolkodón biccentettem oldalra a fejem, miközben az arcát fürkésztem.
- Te Marci, mit szólnál, ha mondjuk előadnánk ezt a dalt valamikor a suliban?- magam sem értem, hogy miért jött hirtelen ez a szereplési vágy, de jó ötletnek tűnt, hogy tényleg előadjuk valahol ezt a dalt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Leemeli a polcról a befőttes üveget, és vigyázva, hogy annak kétes színű és eredetű tartalma véletlenül se loccsanhasson ki, Móric felé nyújtja. A létra megnyikordul alatta, hiába mozdul óvatosan, térdében kicsit érzi is a billegést, egyensúlyoznia kell, hogy ne kezdjen el dőlni a vacakkal. Miközben átadja a tartályt, halkan, kelletlenül morog, nem tette még túl magát teljesen azon, hogy elvesztette a sorshúzást.
- Még mindig nem látom - helyzetjelent Móricom, ahogy felegyenesedve tovább túr a polcon, magára kenve az évek során felhalmozódott pókhálót, port és egyéb mocskot. Pulcsijának könyökrésze, amit egyébként is serényen koptat órák közben most egészen kivilágosodik, és szőke fejében kimondatlanul marad a remény, hogy a sötétebb sarokban nem tapint majd meg semmi olyat ami él és mozog. Vagy szőrös. Vagy harap. Vagy csíp. - Semmi - Félretolja a fadobozkát, és mivel azt kicsit megrázva sem ad metszőollóhangot szépen csak odébb hagyja, frusztráltan sóhajtva fel. A kiáramló levegőnek hála természetesen arca is máris gazdagabb lesz egy adag vakolattal, így köhögését visszafojtva lépked le a fokokon, egy gyors szökkenéssel hagyva ki az utolsókat.
- A kövi polc a tiéd - ragadja meg a fakeretet és teszi arrébb. Olyan fintorral az arcán porolja le alkarját, amiért a hálószobájuk sarkában árválkodó kétéves zokni sírni tudna, de hát ugye azt már csakazértsem teszi a szennyesbe, mert annyiszor meg lett rá kérve. Az már egy trófea, az ellenállás dicsőséges zászlaja. - Ha nem lesz meg ma, ki kell várnunk a holnap estét - elmélkedik fojtott hangon, miközben taktikusan a létra oldalához állva várja, hogy a másik felkapaszkodjon. Ha nem megy, akkor megint sorsot húznak, nem érdekli, de legyen már Móricnak is esélye szívni egy kicsit... Főleg port. Port szívni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Halkan fütyörészve figyelem a létrán egyensúlyozó testvéremet és várok valami isteni csodát, amikor felkiált, hogy megvan!, és tényleg megvan. De nincs ilyen. Még most sincs. Továbbra sincs. Port törölni a fejemre, bezzeg arra van ideje, de hogy valami érdemlegeset találjon is, arra nincs. Elhúzott ajkakkal veszem el a felém nyújtott üveget, és totálisan felismerhető undorral emelem szemmagasságba. Megemelkedett szemöldökkel, folyamatos fintorral fürkészem, majd kissé kikerekedett szemekkel teszem inkább le, ahol tutira nem rúgjuk fel. Baszki, totál beparáztam, hogy egyik pillanatról a másikra valami szemgolyó néz vissza rám. Szó szerint igazából. Fúj.
- Ne viccelj már! Csak itt lehet! - dúlva-fúlva vágom keresztbe mellkasom előtt kezeimet. Hihetetlen, hogy nem találjuk, pedig az alsóbb részeket már átbogarásztuk. Miben fogadunk, hogy az utolsó polc lesz a nyerő? Mindig így van. Végig böngészel mindent, majd az utolsó utáni helyen fogod megtalálni, ahova csak a legvégén érsz el, mivel logikusan haladsz. Kikészülök. Kissé elnyílt ajkakkal fogom a létrát, ahogy testvérem toporog le róla, majd elhangzik a mondat, amire ismét elhúzom a számat. Lemondóan sóhajtok, majd legyintek egyet felé, mer' ezen aztán ne múljon, ha eddig elég erőteljesen felsültünk. Ruganyos léptekkel termek a legfelső fokon, majd kezdek el először nézelődni. Fintorral. Természetesen.
- Figyu... ha valami szőröshöz, ragadóshoz vagy bármi olyanhoz nyúlok, amihez nem kéne, komolyan sikítok - figyelmeztetem Móric fiamat, mielőtt pulcsim ujját tűrném fel, hogy neki állhassak a pakolásnak. Egy dobozt csúsztatok arréb, valami rongydarabot dobok a hátam mögé, miközben beljebb és beljebb nyúlok, szinte már fejem is a polcon van. Újonnan érkezett trófea? - Meglesz ma, ne aggódj. Meg kell lennie - adok fojtott hangon nyomatékot szavaimnak, máshogy nem is tudnék, mert lassan nyakig a polcban vagyok. Szó szerint. Ezzel mit sem törődve folytatom mondandómat, csak immár kissé hangosabban, hogy fivérem meghallhassa.
- Amúúúúúgy van tartalék izénk... mi a neve? A cuccnak, amivel elterelhetjük? - szemeim kerekednek ki, amikor valami hideget tapintok ki, ami még formára is megfelelő lehet. Azonnal rá is markolok, diadalittas mosollyal arcomon rántom ki a... sima ollót. - Nem jött be - vonok vállat, majd kilógó nyelvvel turkálok tovább a kacatok között.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Tudod mikor viccelnék ilyennel, hát a hóbakancsom is tele van már ezzel, ne tegyél idegbe - háborodik fel, hogy még ő van hibáztatva. Értitek, az ember várná a buksisimit, kekszet, csokit, amiért itt görnyed ezen a kibebazsalyintott fatákolmányon, erre mit kap? Még az ő nyakába varrják a sikertelenséget. Szégyen Móric. SZéGyEn, szÉgYeN!
- Nem sikíthatsz, mert ránk találnak - szögezi le, és kezd el gondolkozni vajon meg merjen-e próbálkozni egy silentiummal, ha a legrosszabb mégis bekövetkezne. Pro, hogy lehet, hogy működne, és akkor megússzák a kalandot, kontra; hogy még nem igazán... Hogy is mondják szépen? Szóval nem igazán gyakorlott a dologban. Aztán jól néznek ki, ha sajtot csinál a testvéréből, ki felel majd le helyette a VAV-on? A nyugtató (legalábbis annak szánt) frázisokra csak feldünnyög, érthetetlen morzsái ezek a hagyjmárnak, a hagydelnek és a hiszem ha látomnak egyaránt.
- Zseblámpa? Ja, Darwint? Dunakavics? Van. - Bizonyítékként rá is csap hátsó farzsebére, amiben megzördül a cukorkászacsi. Amilyen jól működik bizonyos esetekben a híres ikrek közti telepátia, olyannyira nehezen veszi fel a fonalat máskor - sebaj, mindenkinek vannak vakfoltjai. Móricom fejben is végigköveti magában ezt a gondolatsort, sőt, egészen oda lyukad ki, hogy ha fejben gyenge, az fájdalom, viszont mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb... Bámul tehát Móricra, várva az alkalmat amikor az bevágja majd a tarkóját a polcba, ami alá éppen elvackolni készül magát, és lecsaphatja ezt a csodás labdát.
Egy pillanatra megtörténni látszik a legjobb, ami csak megeshet (nem a fejbeverés - még), elvégre Móric diadalittas mozdulattal ránt elő valamit a semmiből, de sajnos még mindig nem járnak ott, ahol szeretnének. - Add azt ide, ha nem találjuk meg, ez is jobb mint a semmi - bújik elő a racionalitás, és kezét nyújtja a szerszámért.
- Annyira nem értem miért kell megnehezíteni a dolgunkat, és lezárni az üvegházakat... Senkinek sem fájt volna, ha pár órácskára kölcsönveszünk egy metszőollót, majd visszarakjuk! Vagyis, hm - küldetésük végcélja jut Móricom eszébe, és kicsit megtorpan, átgondolni állítását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Hangosan, felfújt arccal fújom ki a levegőt, hogy nagyon határozottan lelegyintsem. Jól van már, nem kell itt a felesleges bomlás, mint a komposztba rakott bármik. Felfogtam, mer' ha nem vette volna észre, azóta változott a felállás és éppen én szívok a poros, pókhálós, dohos, mindenes, néhol undorítóan ragacsos polcokon. Komolyan, ide nem jár valami takarító brigád? Mondjuk fair enough, miután elmentünk, nem is kellenek majd ide olyan csili-vili lesz minden, mint Salamon tö- kföldje. Ami valószínűleg nincs neki, de a fejemben már van, szóval szigorúan véve, akkor van. Na, ezt hamar megoldottuk.
- Hallod?! Ki a bánatot érdekel, ha valami éppen le akarná rágni a karomat? - rendesen felháborodva beszélek, csoda, hogy nem vágom csípőre a kezemet, mint ahogy anya szokta, amikor éppen megszid minket, mi meg egymásra sandítunk és kitör belőlünk a röhögés. Pedig anya teljesen komolyan gondolja a szidást, amit meg is érdemlünk, de hát, ha komoly szituba kerülsz, akkor ki tudja komolyan venni? Na ugye? Hirtelen állok meg a mozdulatban és pillantok le rá értetlen tekintettel hónom alatt.
- Komolyan? Elhangzott a zseblámpa? - összeszűkült szemekkel rázom meg a fejem értetlenül, majd visszatérek a turkáláshoz, immár sokkalta nyugodtabban, mert van I tervünk, ha az azt megelőzőek rosszul sülnének el. Márpedig rosszul fognak, ezt mindketten tudjuk, de amíg meg sem próbáltuk, mégis ki adná fel? A válasz egyébként nagyon egyszerű: mi nem. És ez a lényeg. Vállat vonva nyújtom felé a nem kincsnek minősülő kincset, mer' ha szerinte ez használható, nekem aztán mindegy.
Serényen bólogatok minden szavára, aminek hatására párszor halkabban koppan fejem a felette lévő polcnak, de ne törődjünk vele, koncentráljunk az akcióra. Csak előre! - Nem lenne mive- TALÁLTAM VALAMIT! - kiáltok fel hangosan, mégis halkan, mert a fene sem akar lebukni. Csak rakd össze, engedd el, és lépj tovább. Kösz. Szóval a polc hátuljába kapaszkodva húzom fel magam kicsit jobban, jobb lábammal támaszkodom a létrán, míg balom el-elemelkedik a létrafokról. Ha most nem töröm el valamimet, akkor soha, de én kitartóan turkálok a polc hátulja felé. - Nem, megint téves riasztás. Soha nem fogjuk megtalálni ezt a retket. Mi lenne, ha inkább lerágnánk Darwinról? Végül is... kettő az egy ellen - húzódom vissza a polcról teljesen, arcomra rendesen felül a töprengő arckifejezés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

A hirtelen mozdulatok tapasztalatai alapján elég komoly megingásokat tudnak előidézni, így még mielőtt ráripakodnának fentről, hogy nem végzi rendesen feladatát, határozottan markol rá a létra száraira. - Van belőle mááásik - pislog hát ártatlanul, de lefelé, mielőtt megvakul a kikotort portól. Az anyai szidás hasonlata egy dologban tehát teljesen releváns: ugyanúgy könnyelműre van véve.
Most rajta a sor, hogy lenyűgözetlen legyen, elvégre abból Mórickám, hogy "tartalék izé" az ember elég szabadon tud még asszociálni, már hogy ne is haragudjál meg. Nem, nem hangzott el a lámpa, de elhangozhatott volna, azért mert a tanár nem mondja el minden dolgozat előtt, hogy tilos öníró pennát használni még nem lesz szabad- oh, várjunk csak. Jó nem, Móricnak nincs ilyesmire szüksége, mennyivel egyszerűbb már ha amit nem tud, a körülötte ülőktől kérdezi meg, nem? És olcsóbb. És kevésbé könnyű vele lebukni, elvégre még mindig tisztább radírt vagy zsepit kérni kölcsön, mint észrevétlen kicserélni az íróeszközt.
Móricom automatikusan csittetgetni kezd, ahogy Móric felkiált, de felelősségérzete úgy száll el ahogy jött, mikor felfogja, a kiáltás nem egy éppen felé repülő beazonosíthatatlan állatformának szól, hanem egy lehetséges győzelemnek. Bosszúsága annál nagyobb hát, még arról is megfeledkezik, hogy olyan csodásan kigondolt tervét végrehajtsa - mondjuk amíg maga Móric nem szisszen fel, mondván, hogy fáj, Móricom sem tehet sokat -, fáradtan rúg a földbe, és kezd el körözni fejével, levezetve tehetetlen ingerültségét. Tekintete megakad egy dobozon a sarokban, egészen lent, annyira, hogy eddig talán észre sem vették. Egy dobozon, amin az "eszközök" felirat áll. Miközben fentről folyamatosan ömlik a nyakába a morgás, és a tengernyi - egy - valószerűtlen lehetőség, Móricom csak összeszűkült szemmel nyúl fel, hogy megkocogtassa a másik fiú bokáját. Ha amaz elhallgat, lassan, és egészen gyanakvó tónussal szólal meg.
- Te Móric. Azt az eszközök feliratú dobozt néztük már? - Móricomnak nem rémlik, bár persze ez sem jelent semmit; ugyanúgy, ahogy a felirat ellenére is simán lehetnének élő skorpiók a szigszallag alatt. Tudjátok, mint ahogy a cukor feliratú kakaóporos dobozban csirkepác-fűszerkeverék. Mégis... Egy eszközök feliratú doboz... A jackpot gép sem csilingel hangosabban Vegasban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Értem én, hogy páros szerv egyébként az ember karja, de kettővel könnyebb, mint egyel. Ez tény. Nem véletlen születünk amúgy is kettővel, szóval csak egyszerűen hagyjuk azt, hogy elvesztem az egyiket, mer' valami bármi úgy dönt, hogy megszabadít tőle. Ja, mázli, hogy ez nem történik meg egyébként, mert nagyon lenyűgözetlen lennék tőle, jobban, mint Móric attól, hogy komolyan közölte a zseblámpát. Mit csinálnék a zseblámpával vajon? Maximum belevilágíthatok Darwin szemébe, elvakul pár pillanatra és testvéremet elé lökve el tudnék futni. Rendben, ez a terv valami zseniális, szóval kell szereznem egy zseblámpát rövid időn belül.
Csodálatos gimnasztikázásom közbe nyalom szinte végig a polcokat, csak mint kiderül, nagyon feleslegesen. Ismét téves riasztás, és ha ez így fog folytatódni, akkor hamarosan tikkelni fog a szemem. Tikkelne a szemem. Testvérem megszólal én pedig a kérdésre kapom fel a fejemet, aminek hatására akkorát koppan a polcban, félek, még az igazgató is meghallja. - Aztaleborultrohadtalmafájátnekidefáj - ez így egybe kimondva húzom ki a fejem, azonnal kezemmel kezdem dörzsöli a területet, mintha ez enyhíthetné a fájdalmat. Körkörös mozdulatokkal simogatom fejem búbját, miközben hónom alatt pillantok le ismét Móricra. Kissé meggörnyedve fordulok körbe, hogy megtalálhassam a dobozt, de sikertelenül, mégis felcsillannak kékjeim, és szélesen vigyorogva trappolok le a létráról.
- Szedd össze és menjünk! Tökre fáj a fejem - noszogatom Móricot, türelmetlenül, fájó fejbúbbal toporgok az ajtóban, hogy turkálja ki, most amúgy is az ő köre jön, és menjünk innen, mielőtt tényleg lebukunk. Sokkal több időt töltöttünk itt, mint kellett volna amúgy is. Tekintetem zizeg ide-oda, ahogy testvérem pakolja ki a cuccokat a dobozból, majd diadalittas vigyorral bólintok egy elégedettet. Nyertünk. Az ajtót résnyire kinyitom, kikukkantok rajta, majd intek a mögöttem állónak, hogy mehetünk. Sokkalta sikeresebbek voltunk ma, mint arra bárki számított volna.
Volkov liked this.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Józan ésszel felfogni ezt a csöpp lánykát más lenne. Nincsenek benne veszett apai ösztönök, annál inkább a testvéri, hiszen hiába NEM akarja kimondani és elfogadni, neki ki lett szaggatva a húga a lelkéből, vagyis mellőle, és mintha folyton folyvást be akarná tölteni az ő hiányát, pedig az nem a legszebb dolog, de úgy néz ki, ezt hívják tudat alatti működésnek. Polli pedig tipikusan az a karakter a létezés könyvében, akinek senki nem tud ellenállni – és akkor semmi rosszra sem kell gondolni -, az ember mosolyog, kedves vele és ő is az lenne, de jelenleg nem éppen beszámítható, így, vigyorog, mint a vadalma.
- A-aa. Nekem nincs. Nem is volt – csak gyereknek, az a tipikus ág, amiből pisztoly lehetett, csúzli, de itt nem adnak fadarabot a kezébe. Mágiátlan, ámbár, ez senkinek nem egyértelmű, hiszen itt tanul, minimum egy alsószintes mágiára nevezik be, vagy kviblinek, de semmiképp annak, aki abból a világból jött, amely elől ennek titoknak kéne lenni. Ezért is olyan, mint a gyerek, aki valamit először lát, pedig látott már varázslatot, de mindig új tud lenni, mindig úgy érzi, látnia kell. Abbahagyja a kis performanszot, hogy előre dőlve hajoljon meg ő is, majd bólogat.
- Az vagyok, az vagyok. Mugli. Meg vicces. Vicces mugli – és valóban, mert a humora ébredt fel elsőnek, emlékszik vissza, hogy mostani lakótársát is hányszor nevetette meg, pedig meg sem erőltette magát. Ismerős szöveg, amit letol, elvégre, sok bűvész-show létezik, látott eleget tv-ben, vagy akárhol, hogy tudja, a nagy beszédek az igazi lényegek, a műsor néha annyira nem.
- Aha, tudom. Simán voltam. Ezer éve deee… voltam – bólogat megint, próbál visszaemlékezni mikor volt az és hol, de nem jut eszébe. Állatos műsor igen, meg az artisták, de bűvész, az annyira nem. A lufihajtó bohóc, az igen, mert már libabőrös is, ahogy elképzeli, pontosabban lelki füleivel hallja a lufi tipikus nyikordulását. Azt a hangot, amitől égnek mered minden szőrszála és belsőleg borzong. Borzalmas, szörnyű. Megrázza a fejét, mintha a mozdulat kiűzni ezt azonnal. Ekkor pislog arra a pontra, ahova a lányka mutat, de ha ütnék sem tudna ott semmi mást látni, mint koszt meg a berendezést. Nincs kecske, vagy csak ő nem azt kapta. Érdekes. Hátradőlve engedi el a fantom-kecskét, magyaráz, igazán szégyelli magát valahol mélyen attól, amilyen hangok jönnek ki belőle. Ronda szavak, amiket nem kéne az apróságnak hallani, megérdemelné a szappant.
- Nem hát. Nem. Én nekem nincs kötelező úgymond, mint ööööö… na nekem nincs mágiám, semmi. Így azokra figyelnem se kell. Van pár órám, nem kell idebent laknom, speckó vizsga. Írok én mindent, amit tudok – máshogy most nem tudná körbeírni, de a lényeg így is átment, ebben biztos. Tovább tetézi csak, hogy úgymond annak az okát is leleplezi, amely miatt egyáltalán erre létezik, mint jelenség. Jó nagy bukta, de már kár visszavonni és nem is lehet, főleg, hogy most nem is tud logikusan gondolkodni.
- Ahaa. Tutira igazából – máshogy nem is lehetne. Persze, ő is nevetett, amikor felkelt és közölték vele, sokáig nevetett, aztán a kezdeti örömködés minden másba csapott át. Nagyon másba. – Ööö… lehet tudom. Nem tudom most, hogy tudom-e – hunyorog, nem érti, hogy jön ide, a logika halála. Talán tovább mondja, talán addig rájön, hogy az-e, amire gondol, vagy nagyon nem. – Polka. Ez nagyon aranyos. Polka vagy – nevet egy sort, tudná még csavarni, de amúgy se az a fajta, aki beceneveket gyárt, azokat csavarja meg. Olyannyira, hogy az már-már idegesítő. Elneveti magát inkább a becenév magyarázatára és igen, a lián köthető oda is, de eddig senkin nem vette a szájára így. Mindig van valami új és legalább nem lányos. Sehogy sem az, borostás, kócos, lerágott körmű, minden. És ez így jó.
- Mennyi a sokáig? Mert közben nagyon, utána is, dee nagyon utána csak fáradt vagyok. Naaagyon. Nincs erőm mozogni se – mintha most sem lenne, úgy van elnyúlva szinte ültében, de a kicsihez képest hosszú lábainak így is van bőven hely. Mintha végtelen lenne a szoba, meg a lábai is. El is nézegeti kicsit, bambulva nyújtja előrébb azokat, de nem, nem érnek tovább.
- Nem. Nagyon kevésre. Mások többet, én buta vagyok a farkashoz – von vállat, mert sose vizsgálta, hogy miért történik ez, hogyan, miképp. Talán mágiahiány, talán pszichés, talán más. – Ú repülni… Ti azt tudtok, seprűvel! Seprű. Istenem. Hogy lehet ilyen baromság – röhögi el magát, mert most, kába agya képzeli el saját magát, az otthoni partvison ülve, ahogy repked az iskola körül. Végül, annyira röhög a saját képein, hogy eldől oldalra, és onnan néz fel a lánykára. – Vagy pióca. Mert az tudod… szíííváááás – és megint röhög. Ha látná magát, a normál fele, már rég sikítana talán. Ki kell másznia ebből, de olyan jól mulat. Felkönyököl végül, szemei a nevetés könnyeitől csillognak.
- Engem is löktek. Nőjek fel, éljek meg, legyenek valakijeim, blablabla. Tudod mit csináltam első este? Sírtam, mint a gyerekek. Sose sírok – lazán beszél róla, pedig eddig sosem. Sírt, félt, egyedül érezte magát, mint sosem, nem akart itt lenni. Kuporgott a szobában, amit bérelt és nem akart itt lenni. De úgy beszél róla, mintha természetes lenne. Nagyon nem kell neki semmi tudatmódosító.
- Nem muszáj felnőni. Nem jó buli – mondja az, aki alapesetben többször gyerekes. – Ó, szegény. Hány éves? És ööö… ha nagyon álmos vagy, jaj, hát visszakísérlek, csak tudja felkelni – mert mintha tagjai túl nehezek vagy túl könnyűek lennének. Fogalma sincs, fekszik még kicsit, bár oldalának hideg a padló.
- Tudsz? De menőőő! Én semmi hangszert nem tudok, csak hallgatni, de azt nagyon. Énekelni szoktam, ha zuhanyzok. De rossz, akkor neked nem fogok – nevetgél, hogy nem kínozza, elég, ha most társaságával. Kezd lassulni, éhes lenni, tipikus high-érzés, amikor minden békés, minden szép és jó. – Értelek, értelek – lassú pislogással bólint felé. Nem érti most, de később fogja. – Buták, korlátoltak. Ami nem olyan mint ők, nem értik. Nem tudják érteni – ez saját magára kevésbé igaz, ő csak befele fordul, nincs olyan korlát, ami nem enged dolgokat. Persze, a lányka mondatai bőven mutatják, hogy mivel nem átlagos, máshogy bárnak vele.
- A kecske? Elmeeent – legyintve ül fel lassan, elcsigázottan. Feje kicsit koccan a falnak, de észre sem veszi, neki amúgy is ritkán fáj valami. – Öööö passz. Szerintem, aludni kell meg valami gyógyszer. Menjünk ki? Ki kéne menni… mert, mert túl puha ez a padló. Menni kéne – meg a lányka is álmos. Lassan tápászkodik fel, mint az óriás, úgy néz ki mellette. A falba kapaszkodik, lábai elzsibbadtak, térde kicsit megremeg. – Sikeeeer! Akarsz repülni? Vihetlek a hátamon!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A legújabb Edictum még számára is tartogatott meglepetéseket, ugyanis a Color Party-n valóban kiszúrták Őt és Sándort. A cikken természetesen jót mulatott, viszont le merte volna fogadni, hogy a férfi még nem látta és hogy is hagyhatta volna ki, hogy elsőként lássa az arcát? Igen, ugratni tervezte, éppen ezért átfutotta a tanárok személyre szóló órarendjeit és amikor megtalálta, mikor végez, kényelmesen el is tervezte a merényletet. Egyszerűen csak beszambázik a terembe, kicsapja az újságot és jót nevetnek rajta. Terv szerint.
Az óra vége előtt pár perccel indul meg a Számmisztika terem felé, hogy semmiképp se késsen el, hiszen Sándor képes és eltűnik. Ez egyébként kimondottan jól megy neki, ha akarja. A jelző után a diákok kiözönlenek a termekből, ő pedig épp akkor ér a célhoz, mikor az utolsó pár lány sóhajtozva távozik. Összepréseli ajkait, nehogy elmosolyodjon, elvégre nem lenne szerencsés kinevetni a tanulókat, azonban ahogy arrébb somfordálnak, ő belép és be is húzza a bejáratot. Cipője jelentőségteljesen koppan minden lépésnél, vékony ujjai között tartja az újságot és el is mosolyodik, ahogy közelebb ér a férfihoz.
- Szia - ahelyett, hogy egyből kikövetelné a csókját, csak egy könnyed mozdulattal ül fel félig a tanári asztalra, majd hátra söpri a haját. Szemei huncutul csillannak a tanárra és kicsit úgy érzi magát, mint aki tilosban jár. Piszkosul élvezi, amúgy. - Képzeld, benne vagyunk az újságban! - azzal szétnyitja a lapot és leteszi az asztalra, hogy tökéletesre lakkozott körmével rámutasson az őket érintő bekezdésre. - Azt írják, totálisan levettem Önt a lábairól a bájaimmal, mondja, meg tudja erősíteni a pletykát Szigethy úr? - cukkolja. Élvezi. Hihihihi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

– Tehát tekintsünk úgy a számmisztikára mint egy használati útmutatóra az élethez – szólal meg a csengő, amire a diákok azonnal elkezdenek összepakolni. Nem volt a legizgalmasabb a mai óra a tanulóknak, elvégre este valami bulit szervez az egyik lány a faluban. Legalábbis félfüllel ezt hallottam. Ezért nem is csoda, hogy mindenki siet elkészülni, hiszen mára ez volt az utolsó óra. Nem csak nekik, nekem is. Felegyenesedve, hangomat megemelve próbálom még emlékeztetni őket, hogy ne feledjék, a következő órán dolgozat következik, és a heti leadandókat is végre szeretném mindenkitől időben megkapni. De szavaim süket fülekre találnak, ezért csak egy nagy sóhajjal sétálok vissza a tanári asztalhoz, hogy a vaskos tankönyvet az asztalra hajítsam. Jobb kezem hüvelyk- és mutatóujja közé fogom vékony orrnyergemet, s szemeimet összeszorítva sóhajtok egyet. Elfáradtam. Ezért is rendezgetem lassabban az asztalon pihenő jegyzeteket, majd ledobom magam a karosszékbe. Bal könyökömmel támaszkodok meg, hogy zsibongó fejemhez nyúlhassak, és masszírozni kezdjem halántékomat. Az utolsó össze-összesúgó lánypáros is távozik a teremből – akiket észre sem vettem, hogy benn maradtam –, majd körömcipő kopogásra leszek figyelmes. Felkapom a fejemet, és meglátom a felém mosolyogva közeledő Julest. Szívem kihagy egy ütemet, és azonnal felpattanok a székből, hogy meglepett tekintetemet a női szemeibe fúrjam. – Szia – köszönök én is karcos basszusomon, szemeim árulkodón csillannak meg a tanterem félhomályában, majd szemöldökömet gyanakvón összehúzom, és a már asztallapon félig fenn ülő nőre nézek. Akaratlan nézek végig rajta, semmi szemérmesség nincsen benne, ám mégis a magam módján próbálnám leplezni. – Mi? – mutatok magamra és Julesra felváltva, miközben jobb szemöldököm a magasba reppen. – Mi vagyunk az újságban? Mégis miről tudná… – hajolok előre, így némiképp közelebb is kerülve arcommal a nőéhez. Zöldes szemeim azonnal falni kezdik a betűket, majd látványosan elsápadva tekintek vissza Julesra. Nagyot nyelek, és felegyenesedve nyúlok idegesen tarkómhoz. – Ilyen nincs…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nyilvánvalóan nem kerüli el figyelmét, hogy Sándor ma is pontosan ugyanolyan jól néz ki, mint egyébként mindig. Ahogyan az sem lepi meg különösebben, hogy a gyerekek tökéletesen ráéreztek arra, hogy játsszanak az idegeivel, bár tény és való, hogy a férfi hátán akár fát is lehetne vágni. Így hát miközben elhelyezkedik, hagyja, hogy szemérmetlenül végig pillantsanak rajta, még lábait is keresztbe veti, hogy az összehatás tökéletes legyen. Talán mégis csak azzal a csókkal kellett volna kezdenie...
- Mi bizony. Képzeld, szikrák pattognak közöttünk - hangjából kihallatszódik némi él, ahogy utánozza a cikkben leírtakat, s drámaian gesztikulál is hozzá, azonban mosolya egyértelműsíti, hogy ez sokkal inkább a pletykának szól, semmint annak, hogy a valóságban ne lenne meg az a bizonyos plusz. Figyeli Sándor vonásait és kimondottan jól szórakozik rajta, hogy ennyire sokkolja a tény, miszerint publikálásra került róluk egy bekezdés az Edictumban. Félre is érthetné persze a reakciót, de egyelőre teljes bizonyossággal ítéli úgy, hogy az elutasítással vegyes döbbenet pusztán a diszkréció megőrzésének szól és nem kapcsolatuk felvállalása ellen. Mert az gondolom egyértelmű, hogy egy ideje már nem csak a vakvilágba randizgatnak.
- Ilyen van. Híresek lettünk. Arra gondoltam, hogyha a brit királyi családnak beváltak a szuvenírek, mi is lőhetnénk egy szelfit és árulhatnánk. A befolyt pénzből természetesen az Edictumot támogatjuk majd, hisz nélkülük mindez nem jöhetett volna létre - még bólogat is párat, s noha arckifejezése elsőre komolynak tűnhet, szemei és a körülöttük gyülekező nevetőráncok elárulják. Viccet csinál az egészből és kimondottan jól is szórakozik rajta, ennek örömére pedig hamarosan eltörik benne valami és felnevet. Nem tudja komolyan venni a dolgot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ahogyan kezdem visszanyerni emberi arcszínemet, vonásaim közé kiül a mérhetetlen aggodalom. Az, hogy Jules szokásához híven viccet csinál az egészből nem meglepő, ellenben rendkívül bosszantónak találom. Jámbor vagyok alapvetően, nem szoktam hangot adni annak, ha valami zavar. Mert igazából minden zavar, és ezzel megtanultam együtt élni. Inkább eltemetem, aztán majd lesz valahogy. Azonban smaragdszín szemeim hangszálaim helyett kezdenek szorgos munkába. Nem mondom, hogy kifejezetten csúnyán, de rosszallóan pillantok a nőre, aki úgy látszik, hogy egészen jól szórakozik a pletykarovaton. Én viszont teljes döbbenetben kezdek fel s alá mászkálni, reménykedve abban, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. Valami olyasmi, mint amit Jules is épphogy elsütött. Megállok egy pillanatra, úgy fúrom tekintetemet a csillogó, kékszín íriszekbe. – Ez nem vicces, Jules – teszek felé egy lépést, amivel előtte is termek. Combom combjához ér, ahogyan ő az asztalszélnek támaszkodva incselkedik tovább. Gondterhelten figyelem a fiatal nő vonásait, és egy pillanatra el is feledkeznék arról, hogy hol vagyunk és miről beszélgetünk. Kicsit előre dőlök, jobb ujjaimmal a nő bal oldalán megtámaszkodva a tölgylapon. – Emiatt ki is hajíthatnak minket – kezdem suttogva megszokott pánikrohamomat. Ahogyan láthatjuk; most már hivatalos iskolai dolgozó vagyok tanárként, ezért igenis veszélybe kerülhet az állásunk.
Kapcsolatban vagyunk? Én soha nem neveztem még így meg dolgokat. Szégyenszemre, ilyen közel nem sok emberhez kerültem lélekben életem során. Ettől függetlenül, nem tudom kezelni, és nem is keresek rá alkalmat, hogy megtegyem. Most, ebben a pillanatban is csak annyit tudok, hogy azzal, hogy megszüntettem a távolságot fizikailag is közöttünk, nem teljesen tudok a problémára koncentrálni. Mélyeket szusszanok a beállt csendbe, és egyik szeméből a másikra ugrálok zöldjeimmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az egész szituáció még viccesebb, ahogy látja Sándort fel s alá járkálni, mint aki teljesen kitért a hitéből - már amennyiben volt neki. Mégis, mikor szúrós pillantást kap feleletként, akkor nevetése csitul és igyekszik rendezni vonásait.
- De, azért egy kicsit az - még mindig szórakozottan lógatja lábait, noha kezdi úgy érezni, hogy ez az egész ügy túl van reagálva a férfi részéről. Elvégre hány tanárt hoznak szóba diákkal, ráadásul nem mestertanonccal, hanem alapszakossal... Még sincs belőle sem botrány, sem kirúgás, sem egyéb. Mi több, mindenki vígan él tovább, le sem reagálják a felröppenő pletykákat. Miért kellene épp nekik, két felnőtt embernek kikérnie magának, főleg úgy, hogy a cikk nem is áll olyan messze a valóságtól? Mosolya akkor fagy le arcáról, amikor Sándor alig pár centire tőle hajol és hirtelen vészesen közel kerülnek valamiféle fizikai kontakthoz. Így is megőrjíti, hogy combjuk összeér, hiszen fel-felsejlenek benne annak az estének az emlékei, amikkel azóta sem bír betelni. Mégis, annyira jegesek a fülét érő szavak, hogy már szinte pofonként hatnak.
- Azért ezt finoman szólva is túlreagálod - hangja ezúttal komolyabban csendül és már nem ível csodaszép görbe az arcára. - Ebben az iskolában még a mestertanoncok is járhatnak a tanáraikkal, ki a fenét érdekel, hogy van-e köztünk valami vagy nincs? - széttárja karjait, bár fejében megszólal valamiféle vészharang, ami egyből feszültté teszi Őt is. Csak nem arról lenne szó, hogy nem hajlandó felvállalni? A felháborodás ugyan várat magára, de a csillogástól mentes íriszek nem sejtetnek túl sok jót egy rossz válasz esetén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az üressé vált terem csendjét hol Jules, hol én szakítom félbe. A több lyukat mégis a nő vágja a térbe, hiszen én még mindig nem arról vagyok híres, hogy megosszam a bennem tomboló gondolatokat. Inkább csak kattog az agyam, miközben a betűk egyre fájdalmasabban szúrnak bele elmémbe. Bevallom őszintén; soha nem voltam hajlandó elolvasni az Edictum pletykarovatát, mert addig boldog az ember élete, amíg nem teszi. Legalábbis ez az én kódexembe nem fér bele. Az, hogy a magánszférát ilyen szinten sértik, semmibe veszik, egyszerűen vérlázító. Természetesen ez, kívülről teljesen máshogy jöhet le a nőnek, elvégre megszólalás hiányában azt gondol, ami csak megszületik a fejében. Dühös fújtatás távozik széles orrcimpáim közül, míg újfent egy bosszús fejcsóválással egyenesedek fel, hogy combunkat már elszakítva támaszkodjak a nő melletti asztalrészre. – Túl… – kezdem valami teljesen szokatlan hangszínen, s zöldjeim idegen gunyorossággal tekintenek vissza a gyönyörű tengerszín szemekbe. – Túlreagálom – mondom végül amolyan kérdés és kijelentés határán táncolva. Újból közelebb kell kicsit hajolnom, de nem fúrom most smaragdjaimat a szempárba, hanem szinte suttogva nyitom szólásra ajkaimat, elnézve Jules válla felett.
– Így mindenki megtudja – rossz válasz. Érzi az olvasó, míg én magam csupán arra gondolok, hogy megsértették kapcsolatunk intimitását, de meg kell hagyni, ez a legkevésbé sem így hallatszik, amikor a szavak elhagyják torkomat. Igazság szerint azt sem tudom, hogyan kell felvállalni egy kapcsolatot, persze. Ám most nem ez bosszant. Csakhogy ezt valahogy elfelejtem megosztani az egyre inkább feszengő Jules-szal.