Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Talán az asztronómia az egyetlen tantárgy, amire képes is odafigyelni. Az óra végére az előtte heverő lap nem csupán firkálmányokkal van tele, hanem érdemi jegyzet foglal el rajta előkelő helyet. Feketéi a táblára és a tanárra tapadtak végig, csupán olykor-olykor pillantott el Kisvirág felé, hogy lássa, nem tűnt-e el a világegyetem egyik csücskében két tejútrendszer között. Kicsi kora óta vonzzák az égitestek, különleges képessége, hogy fejből meg tudja mondani a bolygók átmérőjének méretét vagy, hogy hány félévnyi távolságra vannak a Földtől, illetve egymástól. Talán ez az egyetlen közös vonás benne és az édesapjában. Ez volt a hármójuk titkos klubja. Ez a klub pedig pár hónapja talán örökre feloszlott.
Az óra végén, míg mások egyből pakolászni kezdenek, hogy sietősen távozva kihasználhassák a szünet rohanó másodperceit, ő komótosan halássza elő telefonját a zsebéből, ami legalább négyszer zavarta meg jegyzetelés közben, némán jelezve, hogy valaki igencsak hiányolja. A helyzet abszurditását csak fokozza, mikor az életre kelt képernyőn az apja neve jelenik meg a szövegbuborékban. Nagyot sóhajtva zárja le ismét a telefont, olvasatlanul hagyva a talán aggódó, talán fontos, talán semmitmondó üzeneteket. Hisz a bizalmi kör már rég feloszlott.
Ahogy feláll a székről, még pont látja Margaréta ezüstös tincseit, ahogy kitáncolnak az ajtón. Csendben szedegeti össze a holmiját, majd lép oldalt a padok közti keskeny folyosóra. Hátába belefúródik valami tompa, kemény tárgy, lába nem érinti a földet, mert valami útját állja. Fél pillanattal később csattanás visszhangja tölti ki az üressé vált teret.
- Bocs - mondja, szinte csak reflex gyanánt, ahogy lelép a évfolyamtársa lábáról és táskáját a vállára vetve indul el kifelé, nem foglalkozva semmi mással, csak az ismét ujjai közé kúszó telefonnal és a rajta vibráló olvasatlan üzenettel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A a telefon egy pillanat alatt kel életre ujjai között és egy apró kézmozdulat múlva már nyitja is meg az eddig olvasatlanul hagyott üzenetet. Nem több mindez, csupán néhány rohanó másodperc, mégis állkapcsa már megfeszül, ahogy a szavak értelmet nyernek. Ujjai elfehérednek, ahogy szorítása erősebbé válik, attól fenyegetve a készüléket, hogy darabokra töri. Tucatnyi gondolat és emlékfoszlány homályosítja el a tekintetét. A megannyi boldogan töltött perc ostromolja meg, amit az erdő mélyén töltöttek hármasban. Az apjuk által regélt rémtörténetek, amiken kisfiúsan vihogtak, mert képtelen volt félelmetesen előadni a históriát. A tucatnyi elsuttogott kívánság Teóval. Nélküle csak az emlékek korcs utánzata lenne mindez. Már csak ő van.
Mellkasában fellobban a harag, viszont nincs ideje kiteljesedni a tűznek és felemészteni mindent. Karjába tompa fájdalom hasít, ami megálljt parancsol a lépteinek. Feketéit kissé összeszűkítve fordítja fejét a szőke felé és méri végig a helyzetet. Ismeri, pontosan tudja, hogy ki ő. Egy évvel ezelőtt, még kapva kapott volna egy ilyen alkalmon, hogy közelebb kerülhessen hozzá, hisz Theonnak neve van. Lehet, hogy inkább hírhedt, mintsem híres, de a népszerűség mindenhogy adott. És Domi mindig vágyta ezt. De már csak ő van.
Olyan távolinak tűnik mindez. Csak nézi unottan Theon vonásait és a várt ujjongás sehol. Csak a bosszúságot érzi, ami miatt nem haladhatott tovább az útján. Semmi mást.
Kérj elnézést, Dom.
Élesen szívja be a levegőt és hunyja le a szemét. Persze, az lenne a helyes, Teó mindig tisztában volt azzal, hogy mikor mit illő. De ő nem a fivére és gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján.
- El - közli halkan, kettejük közé vetve a szót. Feketéi indulatosan csillognak, ahogy Theon arcán pihen, viszont moccanni nem moccan. Nem rázza le a rellonos ujjait a karjáról, csak látszólagos türelemmel kivárja a távozásra szánt pillanatot. A telefon újra megzizzen a kezében, ujjai még szorosabban kezdik markolni azt.
Mondj igent apának, Dom. Csak szeretne veled lenni.
És gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján. Pedig már csak ő van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogva tartják egymás sötéten izzó tekintetét, jóformán pislogni is elfelejt, ahogy a kék óceán színében pompázó szembogarakat bámulja. Viszket a bőre Theon marka alatt, mégsem lép el, nem rántja el a karját, bármennyire is meglenne az inger a mozdulat iránt. Más taktikát választ. Kivár. Egyelőre a felszín nyugodt, arca kifejezéstelen, egyedül a telefont szorítja elfehéredő ujjbegyekkel. Semmi más nem utal arra, hogy benne épp ki akar törni egy állandóan forrongó vulkán.
Dom, kérlek legyen eszed.
Megrándul a szája széle a fejében visszhangzó halk suttogás nyomán és próbálja elnyomni a kétségeit. Talán hallgatnia kéne rá, elővenni a farzsebéből a dobozt és adni pár szálat kárpótlás gyanánt. Mondhatná, hogy "bocs haver, véletlen volt", nyújthatná a békejobbot... annyi lehetősége lenne elkerülni a felesleges konfliktust ő mégis csendben marad, mozdulatlan. Mert az igazság az, hogy nem akarja elkerülni. Nem mehet az apja elé és ordíthatja ki magából mindazt, ami az üzenet olvasása közben fellángolt benne, ami tartalmazza minden kétségbeesését és tehetetlen dühét. Viszont az apja helyett itt áll vele szemben Theon. Theon, akit két évig bálványozott és bármit megtett volna, hogy felfigyeljen rá, hogy elmondhassa magáról; igen, a legjobb haverom.
Bal szemöldöke a homlokára szalad annak az egy szónak a hallatán, ami megreked kettejük között és visszhangot ver a fejében, elnyomva a józan ész utolsó intelmeit. Gonosz mosolyra húzódnak lassan ajkai, alkarja megfeszül Theon ujjai alatt.
Dom, még nem késő visszakozni.
- Hallgass el - buknak ki belőle a szavak, majd reszelős hangon felnevet röviden. Látványosan végigméri Theont, a nyüzüge testet, ami a betonba akarná döngölni. Egyikük testén sem feszülnek a bőrnek az izmok, nem duzzadnak a kockák, akár kiegyenlített is lehetne a helyzet... mégis magabiztosság ül a karikás szemek alatt, a sápadt arcon.
Én nem ilyennek ismertelek.
Élesen szívja be a levegőt, mellkasa megemelkedik, ahogy keze ökölbe szorul. Lehunyja egy pillanatra a szemét és engedi, hogy fintorba torzuljanak a vonásai.
- Undorító vagy - mondja kettejük közé vetve a szavakat, majd elrántva a kezét taszít Theon mellkasán egy nagyot. Feketéi elsötétülnek a haragtól, ahogy bámulja a fiút, aki egyszerre testesíti meg az összes hangot és üzenetet az elmúlt pár percből. Most Theon mindaz, amit gyűlöl. Vajon önmagát látja helyette?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mostanában nem zeng a nevétől a tanári. Nem csúfítja arcát és kezét zúzódás, elmaradoztak az általa kiprovokált verekedések. Az órákat makulátlanul végigüli, megbújva csendesen a terem hátuljában. Ám a jegyei nem lettek fényesebbek attól, hogy fizikálisan jelen van. Egyedül a prefektusoknak okoz olykor némi bosszúságot az éjszakai cigaretta szüneteivel, amit a hálókörleten kívül ejt meg. Zokszó nélkül fogadja a dorgálásokat és egy fejbólintással veszi tudomásul az újabb büntetőmunkát. Már egyik sem képes kirángatni őt ebből a közömbös állapotból.
Az utóbbi időben, mint kísértet járja a zsongó folyosók kusza halmazát. Ahogy most is. Észrevétlen, a fal mentén, lehajtott fejjel sétálva, a telefonját emelve csak maga elé olykor. A képernyőt a várt üzenet vagy hívás helyett egyedül ujja kelti életre. Azt se tudná megmondani, hogy vár-e bárkitől bármit, feketéi mégis minduntalan a felvillanó képernyőre siklanak, ami mindannyiszor üres marad. Üres, mint ő maga.
Mélyen beszívva a levegőt oldja fel menet közben végül a telefonját és habozva ugyan, de elindítja a napok óta halogatott hívást. A vállával löki be a szertár ajtaját, hogy a csendbe érkezve, a fűvös fának dőlve várja, míg beleszóljanak. Fejét veti az ajtónak, feketéi a sötétbe vesző pókhálókra tapadnak a polcok tetején.
- Anya? Szia… - ejti ki rekedten a szavakat, majd hagyja elhalni azokat, ahogy édesanyja lelkes hangja felcsendül. Ujjai megrándulnak maga mellett és feketéi lecsukódnak, ahogy nyel egyet. - Jól vagyok… Anya, elmehetnék hozzád a hétvégén? - tér rá reménykedve a lényegre. Szinte lélegzetvisszafojtva várja a választ, ám annak hallatán csak egy fanyar mosoly suhan át az arcán. - Nem így értettem. Ott maradhatok nálad hétvégén? - válaszol, majd a csend beállta után lassan nyitja ki feketéit. Tudja a választ. Már akkor tudta, mikor csak szuggerálta a telefon alvó képernyőjét. Mégis ott van az a fránya remény, ami végül cselekvésre ösztökélte, most pedig annál nagyobb fájdalmat okoz. Ujjai ökölbe szorulnak, ahogy meghallja végül az elkerülhetetlent. Anyja szavaival pedig a remény utolsó lehetősége is semmivé foszlik. - Kérlek. Nem akarok visszamenni abba a házba. Apa sosincs otthon és nem akarok ott lenni, egyedül - hangja szinte már könyörgésbe csap át, ahogy görcsösen szorítaná magához azt a fránya reményt. Pedig pontosan tudja, hogy hiába teszi. Ujjai lassan elernyednek és fejét a mellkasára ejti, tincsei eltakarják előle a szertár java részét. Hát persze - feleli szárazon édesanyja mentegetőzésére. Neki se kell már. Ha nagyon szeretné, biztos találna megoldást, de a nő inkább az általa is gyűlölt házba száműzi. - Majd legközelebb. Szia. - Választ se várva nyomja ki a telefont, hogy egy pillanattal később, ádáz vicsorral vágja hozzá a készüléket a szemközt lévő polchoz. Reccsenést, majd puffanást hall, de nem törődik vele. Ujjai remegve csimpaszkodnak bele a szőke tincseibe és veti ismét hátra a fejét, ami nagyot koppanva ér az ajtó rücskös felszínéhez.
Már tényleg nem kell senkinek.