36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Kiss-Herczeg Domonkos összes hozzászólása (52 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Tánya
Írta: 2020. július 25. 08:48
Ugrás a poszthoz

Villámok hada uralta az éjszakát


Az eső illata különös egyveleget alkot a fű zöld és a virágok édeskés illatával. A a fák és a falak sötétbe burkolózó alakjait misztikus derengés vonja körbe, ahogy az égi háború lassan a tetőfokára hág. Másodpercenként szelik ketté az égboltot a villámok, mintha csak az istenek akarnák mindenáron megérinteni a földet, felforgatva ezzel az egész világot.
Ilyenkor érzi leginkább, hogy él, mióta... mióta.
Nem meri befejezni a gondolatot, az ég robaja jótékonyan nyomja el ricsajával az elméjében dúló kósza képek árját. Fekete tekintetét a fekete, csillagtan égboltra emeli és hagyja, hogy az eső kimosson minden gondolatot és érzést belőle. Ujjai között a lassan haláltusáját vívó cigarettával csak áll a falnak döntve hátát, mint egy lélek nélküli szobor, aki évszázadok óta a fölöttük elterülő végtelen örök rejtélyeit boncolgatná.
Hogy percek vagy órák teltek-e el, nem tudná megmondani. Az idő múlását egyedül a mellette gyülekező ázott csikkek jelzik. Cipője már teljesen átázott, a hideg érzete lassan kúszik felfelé.
Beteg leszel, Dom. Vigyáznod kéne magadra, nézd meg a kezedet is!
Csatt. A vihar újabb hangos kiáltása úgy mossa ki elméjéből az aggódó szavakat, mintha sosem lettek volna ott. Balja lassan emelkedik, a cigarettát az ajkai közé fogja és mélyet szippant a füstölgő szálból. Az újabb fényár részletesen kirajzolja az ökle sérüléseit; kékes-lilás zúzódás, lehorzsolt bőr... Talán ma tudott volna aludni. Talán ma álomtalan álomba merült volna, ideig-óráig, hogyha már más nem, legalább a szervezete képes legyen kicsit felfrissülni, lerázni magáról az egyhangú, fájdalmas napok súlyát. Talán ma sikerült volna... ha nem hallotta volna meg testvére nevét rossz köntösben. Megérdemelte.
Az ujjai közt maradt csonkot egy lezser mozdulattal taszítja a földre, hogy utána a zsebe mélyéből egy újabb szál kerüljön a másik helyére.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Tánya
Írta: 2020. július 25. 12:32
Ugrás a poszthoz

Villámok hada uralta az éjszakát


Talán ott állt volna egész éjjel, mozdulatlan, szemtől-szemben a dühöngő égi szörnyeteggel. Mindig is szeretett a szabadban lenni, a végtelen tiszta eget, a talpa alatt roppanó fűszálakat, az erdők sűrű halmazát. De a vihar az új. Ámulva bámulja a fellegeket, a tombolását, amit csakis önnön maga irányít. Olykor ő sem tenne mást, csak eldobna mindent és ordítana, rombolna tehetetlen dühében és fájdalmában. Annyira könnyűnek hangzik átengedni magát az érzelmek rengetegének, hogy gondolatok nélkül emésszék fel őt. Olyan könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz... Csodálja a vihart, aminek senki sem parancsolhat.
Tánya hangja rángatja vissza a sivár, könyörtelen valóságba. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, meggyászolja a visszahozhatatlan pillanatot, majd újra az égre emeli a tekintetét. Issza a látványt, miközben búcsúcsók gyanánt mélyet szív a parázsló cigarettából, hogy utána a földön heverő társaihoz száműzze. Feketéi végigkövetik szaltókkal tarkított zuhanást és ellökve magát a faltól halad el végül tanárnője mellett.
A folyosó kihalt kövére érve nyomasztónak találja a hirtelen jött csendet. A kinti ádáz küzdelem odabent már csak valami múló látomásnak tűnik, nincs más, csak a csend. Az a nyomasztó csend.
Legalább kérj elnézést.
Némán tűri a szavakat, a gondoskodó érintéseket. A cipőjének orrára tapadt sarat bámulja, amiben pár kósza fűszál fulladozik. A nadrágja szárát, ami a lábszárához tapadva bizonyítja a kinti vihart. Mert nem maradt más belőle. Csak a csend.
- Próbált... - reszelős hangját visszaverik az idő koptatta falak. Lenyeli a feltörekvő érzelmeket. Volt, aki vigyázzon rá maga helyett is. Nem maradt utána más, csak a csend.
- Mi lesz a büntetésem? - Most először emeli feketéit Tányára. A lámpások fénye éles körvonalat húznak a szeme alatti táskák köré és kiemelik a kissé felszakadt ajkát.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Tánya
Írta: 2020. július 25. 21:03
Ugrás a poszthoz

Villámok hada uralta az éjszakát


Az ajtó hangos robajjal csapódik be, feketéi megállapodnak a nehéz faszerkezeten, ami könyörtelenül elvágta őt a féktelen szabadságot hirdető vihartól. Egy-egy hangosabb dörrenésbe beledobbant a szíve is, ahogy a félelemmel vegyes áhítat végigszánkázott a testén, libabőrt hagyva maga után. Olyan természetes égi szimfónia ez, amit nehéz újrakomponálni, a legnagyobb mestereknek is és minduntalan az összes ezzel próbálkozik. Ők se voltak különbek. Domi volt a vihar, míg Teó a napfény, ami utat tört magának a felhők sötét szövetén, beragyogva a tájat. Mára csak a néma vihar maradt, semmi más.
Valahova Tánya mögé függeszti feketéit, rezzenéstelen arccal várva az elkerülhetetlen ítéletet. A fókusza mezsgyéjén látja, érzi a szúrós tekintetet, a csalódottságot. Hallja, hallotta az ostorcsapásként maró szavakat, amik meg akarják remegtetni a lelkét, de valahol mégis elveszik az érdektelenség sűrű mocsarában. Hónapok óta talán ez az első őszinte és normális reakció, amit kiváltott bárkiből is. Akarva-akaratlanul keresi a bajt, mégsem neheztel rá soha senki, csupán egy sajnálkozó mosollyal legyintenek és mennek tovább. Mondván szegény gyerek nem tudja mit csinál. Pedig talán tudja. Talán csak így kiált valakiért, bárkiért, hogy segítsen neki visszatalálni a helyes útra, a saját útjára. Talán nem is kér segítséget. Talán ő maga sem tudja...
- Nem tudom - von vállat mellé, miközben lehajtja a fejét. A kapucni jótékonyan az arcába hullik, eltakarva előle félig az egész világot, és a világ elől önmagát. Nem számít, hogy ki volt az, nem is érdekli. Csakis azt kapta, amit megérdemelt. Se többet, se kevesebbet. A rajta éktelenkedő sebek csakis a saját igazát bizonyítják.
Dom, te is tudod, hogy ez nem helyes.
Az ádámcsutkája megemelkedik, majd visszasüllyed a helyére, ahogy nyel egyet. Lehajtott fejjel hallgatja Tányát, a szavak, a hang kitölti az elméje zugait, kitaszítva onnan pár röpke pillanatra minden mást, ami börtönbe zárja önmagát. Egy halovány mosoly árnyéka suhan át a történet végén az arcán. Bólint egyet, majd az elsőt követi néhány apróbb, hasonló mozdulat.
Érti. Érti és köszöni.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. július 28. 20:44
Ugrás a poszthoz

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A tanórák mind ugyanúgy telnek; a professzor hangja kivehetetlenül mosódik össze a diákok halk sutyorgásával, a táblán megjelenő képletek és magyarázaton érthetetlen zagyvaságnak és lényegtelennek tűnnek. Kezében serceg a penna, ahogy cél nélkül szánkázik az előtte heverő pergamenen, azt a kósza illúziót keltve, hogy figyel, hogy a többiekkel együtt dolgozik és tanul. De őszintén szólva, alig képes bármi is felkelteni a figyelmét. Minden órán csupán
a maga előtt lévő üres padra bámul, próbálja odaképzelni öccsének talárba öltöztetett testét, piszkos szőke tincseit és a mosolyát, aminek jelentését csakis Domi tudhatta az adott pillanatban. De a szék üres volt.
Valamiféle kimondatlan egyezség született évfolyamtársai között, hogy szabadon hagyják azt a helyet. Kedves gesztusnak tartja, de szükségtelennek. Hisz már sosem foglalhatja el Teó azt a helyet, csak a hiánya szorítja össze a szívét és mar a húsába minduntalan, mikor rápillant az ablakon beszűrődő aranyos fénycsík által megvilágított helyre. Mintha angyali glóriát próbálna rajzolni fivére szőke fejére. Elviselhetetlen.
A saját életedet éld Dom, ne az enyémet kutasd.
Órák után kirobbant a kastély fullasztó tömegéből és fejhallgatóval a fején indult el a közös helyük felé. A zongora éles és egyszerre lágy hangja kiűzött minden gondolatot a fejéből, csak a gyász csontig hatoló hidege volt kéretlen útitársa. Lépteit zaját elnyomta a fülében doboló zene ritmusa, ajkai között lehelete is némán járt-kelt. A faház elé érve megtorpant és úgy nézett fel a magasban az épület roskatag falaira, mintha épp az imént dobták volna ki onnan és visszavágyna a kellemes melegbe. Az emlékek úgy szaggatják a bensőjét, mint vitorlát az ordító orkán. Elviselhetetlen.
Halkan zihálva lépked felfelé, egyre közelebb és közelebb a nevetések és a közösen eltöltött percek színhelyére. Az ajtó végül panaszos sóhajjal engedi útjára és Domi nagyot nyelve lép a napfény áztatta kis térbe. Tekintete egyből a barna kobakra siklik, amit a nap sugarai arany glóriába vonnak. Egy tünékeny pillanatra megáll az idő, lélegzete bennreked, ami gátat vet a hömpölygő érzelmek összemosódó árjának. A pillanat hamar tovatűnik, a valóság a lelkébe mar. Feketéi alig időznek a lányon, csupán némán biccent, ha ránéz, majd a falnak dőlve áll neki keresni valamit a tekintetével. Valamit a falakon, a beléjük vésett emlékekben. Valami, ami csak az övék. Az övék volt.
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. július 28. 20:49
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Mikhail
Írta: 2020. július 28. 22:25
Ugrás a poszthoz

Eső áztatta arcát


A szemerkélő eső kopog az ereszen, elnyomva a bemondó hangját. Az ég fehér takaróba vonta a világot, azzal fenyegetve, hogy soha többé nem enged újra utat a napsugaraknak meleg fényének. A vízfüggöny szürkére festi a vonatok sorát, az épület masszív falait és Domonkos színtelen alakját. A magányosan ásítozó állomáson ő az egyetlen utas. Utaskezdemény.
Az esőtől védve, az egyik épület előtti padon ül, a kapucni alól nem látszik más, csak pár kósza szőke tincs. Ruhája nedves, mintha csak nemrég érkezett volna, a felsőjén csillog pár csepp, mint apró gyémántok, amiknek még nem sikerült eggyé válnia a szövettel. Ujjai között cigaretta, füstje csigavonalban nyújtózkodik az ég felé. Azt, hogy hanyadik szál nyújtózik az ujjai között, már nem tudná megmondani.
Balja a padon pihen, ujjai néha megindulnak, hogy egy néma dallamot játszanak le a láthatatlan billentyűkön, majd hirtelen válnak mozdulatlanná, mintha csak akkor eszmélne rá, hogy mit is művel. Mielőtt kihúzták volna a talajt a lába alól, a zene olyan volt számára, mint a lélegzetvétel. Nehéz a megszokott elhagyása, de még nehezebb annak folytatása. Most mégis itt van...
Tekintete a pad lábánál heverő vékony hátizsákra siklik, majd ismét a vízfátyolba bámul. Figyeli a peron eső áztatta szegletét, a vonatok útját. Indulnia kéne, de még nem született meg a tényleges elhatározás. A kastélyból jószerivel menekülve távozott, szűkek voltak már a falak, a levegő terhes és büdös a hazug együttérzésektől. Senkinek se szólt, Zsombi kérdésére is csak annyi válasz jutott, hogy "el". És most itt van. Itt, az esőfüggönnyel határolt állomáson, egyedül. Pontosan ott van, ahol most lennie kell. Teó értené, ha senki más is, ő értené. Megértené.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. július 31. 17:53
Ugrás a poszthoz

A nap sugarai tűztek be az ablakon


Lélegzetvételeinek neszét elnyomja a fülében doboló dallam. Fogalma sincs, hogy a lejátszási lista elején vagy végén jár-e, vagy esetleg ugyanaz a szám megy azóta, hogy kilépett a kastély sötétjéből a nap fürdette udvarra. Nem is érdekli, csakis azért van rá szüksége, hogy jótékonyan elzárhassa a külvilágtól, hogy csakis annyit fogadjon be belőle, amennyit el is tud viselni. Nem akarja hallani fivére suttogását az elméje mélyén, nem akar beszélni róla. És mégis... mégis kutat utána, a közös emlékek után, mert hiába teltek el hónapok, képtelen elfogadni a tényt. Egyedül maradt.
Feketéi zizegve pásztázzák a televésett szavakat, kutatja azt az egyet, amit ők hintettek a kéregbe még elsősként, mint örök bélyeget. Az év elején találtak rá erre a kis erdei menedékre és vált hamar központi helyszínné az életükben. Amikor csak tehették, kiosontak ide, hogy némán lehessenek egymás mellett, furcsa intimitásban, vagy épp a szófolyamuktól legyen élénk és vibráló a kis házikó. Lehetett éjjel, mikor a csillagok és a Hold fénye sütötte orcájukat, vagy nappal, mikor a nap sugarai töltötték meg élettel a kis helyiséget, mindegy volt. Mindegy volt, mert ott voltak egymásnak. Egyedül maradt.
Ahogy tekintete beleakad az ismerős karcolatba, lábai önkéntelenül vezetik oda elé. A gombóc a torkában egyre csak nő, amit szorgosan próbál lenyelni és a gondolatok árja helyett elveszni a dallam lágyan ringató karjai között. Balja kissé tán reszketve indul meg, hogy lassan, óvatosan, akárha acsargó kutyát próbálna nyugtatni, érintse meg a rajzot. Egy csillagokkal tűzdelt korona, körülötte pár kósza hangjegy, amik egyes egyedül nekik jelentett bármit is és állt össze egy teljes egésszé. Tekintete rebben, ahogy fantazmaként megjelenik előtte Teó mosolya, ráncba szaladt homloka, ahogy mérnöki precizitással karcolja a vonalakat a fába...
Összerezzen a fókuszpontján kívüli mozgásra és kapja fejét annak irányába. Szemöldöke hirtelen szökik a homloka közepére és tolja le a fejhallgatót a nyakára, utat engedve újra a valóság áradatának.
- Domonkos - mondja kissé rekedtes hangon. Kissé késlekedik a válasz, nemigen akaródzott megszólalnia, végül mégis győzedelmeskedett az udvariasság. Egészen addig, míg meg nem hallja testvére nevét idegen ajkak közül, idegen hangon. Állkapcsa megfeszül erre az egy szóra, balját maga mellé ejti a falról, megszakítva ezzel a múlttal való kapcsolatot.
- És? - A faház visszaveri hangjának éles csattanását. Erőteljesebbre sikerül ez az egy szó, mint eredetileg tervezte, de nem visszakozik. Feketéit kissé összeszűkítve szegezi a lánynak. Mit akarhat még? Egyedül maradt, hát nem elég?
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. július 31. 17:54
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Theon
Írta: 2020. július 31. 19:21
Ugrás a poszthoz

Asztronómia után.
És közelednek a fellegek



Talán az asztronómia az egyetlen tantárgy, amire képes is odafigyelni. Az óra végére az előtte heverő lap nem csupán firkálmányokkal van tele, hanem érdemi jegyzet foglal el rajta előkelő helyet. Feketéi a táblára és a tanárra tapadtak végig, csupán olykor-olykor pillantott el Kisvirág felé, hogy lássa, nem tűnt-e el a világegyetem egyik csücskében két tejútrendszer között. Kicsi kora óta vonzzák az égitestek, különleges képessége, hogy fejből meg tudja mondani a bolygók átmérőjének méretét vagy, hogy hány félévnyi távolságra vannak a Földtől, illetve egymástól. Talán ez az egyetlen közös vonás benne és az édesapjában. Ez volt a hármójuk titkos klubja. Ez a klub pedig pár hónapja talán örökre feloszlott.
Az óra végén, míg mások egyből pakolászni kezdenek, hogy sietősen távozva kihasználhassák a szünet rohanó másodperceit, ő komótosan halássza elő telefonját a zsebéből, ami legalább négyszer zavarta meg jegyzetelés közben, némán jelezve, hogy valaki igencsak hiányolja. A helyzet abszurditását csak fokozza, mikor az életre kelt képernyőn az apja neve jelenik meg a szövegbuborékban. Nagyot sóhajtva zárja le ismét a telefont, olvasatlanul hagyva a talán aggódó, talán fontos, talán semmitmondó üzeneteket. Hisz a bizalmi kör már rég feloszlott.
Ahogy feláll a székről, még pont látja Margaréta ezüstös tincseit, ahogy kitáncolnak az ajtón. Csendben szedegeti össze a holmiját, majd lép oldalt a padok közti keskeny folyosóra. Hátába belefúródik valami tompa, kemény tárgy, lába nem érinti a földet, mert valami útját állja. Fél pillanattal később csattanás visszhangja tölti ki az üressé vált teret.
- Bocs - mondja, szinte csak reflex gyanánt, ahogy lelép a évfolyamtársa lábáról és táskáját a vállára vetve indul el kifelé, nem foglalkozva semmi mással, csak az ismét ujjai közé kúszó telefonnal és a rajta vibráló olvasatlan üzenettel.
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. augusztus 5. 12:40
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Mikhail
Írta: 2020. augusztus 2. 20:57
Ugrás a poszthoz

Eső áztatta arcát


Talán meg kellett volna kérdeznie. Talán engedélyt kellett volna kérnie, mielőtt útnak ered. Nem arról van szó, hogy ne lenne tisztában a szabályokkal, ismeri az udvariassági formulákat és a kötelezettségeit is. De mit ér a nemleges válasz, ha az sem állította volna meg? Minduntalan menekül a kastély fojtogató, szürke tömegéből, szabadulva a fél füllel elkapott sutyorgások és sajnálkozó tekintetek árja elől. Fullasztóak a kimondott és kimondatlan szavak, amik olyan körülményesen kerülik azt, amit valójában közölni kívánnak; a veszteséget.
Most mégsem menekült, nem a lelkét tépő hiány űzte el. Az, hogy most itt ül, tekintetét az örökké érkező és távozó vonatokra szegezve, hogy a cigarettavég lassan hamuvá ég az ujjai között, ez mind egy előre megfontolt lépés miatt van. Egy régi, álomnak tűnő ígéret, amivel tartozik a fivérének. De ér egyáltalán mindez bármit úgy, hogy ő nem lehet itt? Ő, aki olyan izgatottan várta ezt a pillanatot... A veszteség ólomsúlya alatt az összes levegő kiszalad a tüdejéből, amit az izzó cigaretta füstjével pótol.
Tekintete a pad lábának döntött hátizsákjára siklik, ahogy a léptek zaja elhalnak mellette. Jobbját védelmezőn ejti maga mellé, ujjai súrolják a táska anyagát. Lehet, hogy még nem volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy cselekvésre szánja el magát, de abban biztos, hogy ha órák múlva is jön el a pillanat, mikor az eső hidege már a ruha alá kúszott és a lábai zsibbadtan tiltakoznak a terhelés ellen, el fog érkezni a megfelelő pillanat. Ezért addig is őrzi a zsákban lapuló kincset.
A hozzá intézett szavakra csak bólint egyet, majd a kapucni védelméből pillant oldalra a férfira. Feketéi lassan kúsznak felfelé az eső áztatta ruházaton, a borostás arcig, a homlokot átszelő ráncokig. Ujjai, mint bilincs a szabályszegőre, úgy fonódnak a hátizsák pántjára.
- Utazik? - hangja rekedten taszítja háttérbe az eső kopogásának monotonitását, hogy végül újra átvehesse az uralmat és kitöltse a kínos csendet.
Utoljára módosította:Ombozi Boróka, 2020. szeptember 9. 20:59
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Theon
Írta: 2020. augusztus 5. 19:24
Ugrás a poszthoz

Asztronómia után.
És közelednek a fellegek



A a telefon egy pillanat alatt kel életre ujjai között és egy apró kézmozdulat múlva már nyitja is meg az eddig olvasatlanul hagyott üzenetet. Nem több mindez, csupán néhány rohanó másodperc, mégis állkapcsa már megfeszül, ahogy a szavak értelmet nyernek. Ujjai elfehérednek, ahogy szorítása erősebbé válik, attól fenyegetve a készüléket, hogy darabokra töri. Tucatnyi gondolat és emlékfoszlány homályosítja el a tekintetét. A megannyi boldogan töltött perc ostromolja meg, amit az erdő mélyén töltöttek hármasban. Az apjuk által regélt rémtörténetek, amiken kisfiúsan vihogtak, mert képtelen volt félelmetesen előadni a históriát. A tucatnyi elsuttogott kívánság Teóval. Nélküle csak az emlékek korcs utánzata lenne mindez. Már csak ő van.
Mellkasában fellobban a harag, viszont nincs ideje kiteljesedni a tűznek és felemészteni mindent. Karjába tompa fájdalom hasít, ami megálljt parancsol a lépteinek. Feketéit kissé összeszűkítve fordítja fejét a szőke felé és méri végig a helyzetet. Ismeri, pontosan tudja, hogy ki ő. Egy évvel ezelőtt, még kapva kapott volna egy ilyen alkalmon, hogy közelebb kerülhessen hozzá, hisz Theonnak neve van. Lehet, hogy inkább hírhedt, mintsem híres, de a népszerűség mindenhogy adott. És Domi mindig vágyta ezt. De már csak ő van.
Olyan távolinak tűnik mindez. Csak nézi unottan Theon vonásait és a várt ujjongás sehol. Csak a bosszúságot érzi, ami miatt nem haladhatott tovább az útján. Semmi mást.
Kérj elnézést, Dom.
Élesen szívja be a levegőt és hunyja le a szemét. Persze, az lenne a helyes, Teó mindig tisztában volt azzal, hogy mikor mit illő. De ő nem a fivére és gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján.
- El - közli halkan, kettejük közé vetve a szót. Feketéi indulatosan csillognak, ahogy Theon arcán pihen, viszont moccanni nem moccan. Nem rázza le a rellonos ujjait a karjáról, csak látszólagos türelemmel kivárja a távozásra szánt pillanatot. A telefon újra megzizzen a kezében, ujjai még szorosabban kezdik markolni azt.
Mondj igent apának, Dom. Csak szeretne veled lenni.
És gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján. Pedig már csak ő van.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Theon
Írta: 2020. szeptember 9. 11:38
Ugrás a poszthoz

Asztronómia után.
És közelednek a fellegek



Fogva tartják egymás sötéten izzó tekintetét, jóformán pislogni is elfelejt, ahogy a kék óceán színében pompázó szembogarakat bámulja. Viszket a bőre Theon marka alatt, mégsem lép el, nem rántja el a karját, bármennyire is meglenne az inger a mozdulat iránt. Más taktikát választ. Kivár. Egyelőre a felszín nyugodt, arca kifejezéstelen, egyedül a telefont szorítja elfehéredő ujjbegyekkel. Semmi más nem utal arra, hogy benne épp ki akar törni egy állandóan forrongó vulkán.
Dom, kérlek legyen eszed.
Megrándul a szája széle a fejében visszhangzó halk suttogás nyomán és próbálja elnyomni a kétségeit. Talán hallgatnia kéne rá, elővenni a farzsebéből a dobozt és adni pár szálat kárpótlás gyanánt. Mondhatná, hogy "bocs haver, véletlen volt", nyújthatná a békejobbot... annyi lehetősége lenne elkerülni a felesleges konfliktust ő mégis csendben marad, mozdulatlan. Mert az igazság az, hogy nem akarja elkerülni. Nem mehet az apja elé és ordíthatja ki magából mindazt, ami az üzenet olvasása közben fellángolt benne, ami tartalmazza minden kétségbeesését és tehetetlen dühét. Viszont az apja helyett itt áll vele szemben Theon. Theon, akit két évig bálványozott és bármit megtett volna, hogy felfigyeljen rá, hogy elmondhassa magáról; igen, a legjobb haverom.
Bal szemöldöke a homlokára szalad annak az egy szónak a hallatán, ami megreked kettejük között és visszhangot ver a fejében, elnyomva a józan ész utolsó intelmeit. Gonosz mosolyra húzódnak lassan ajkai, alkarja megfeszül Theon ujjai alatt.
Dom, még nem késő visszakozni.
- Hallgass el - buknak ki belőle a szavak, majd reszelős hangon felnevet röviden. Látványosan végigméri Theont, a nyüzüge testet, ami a betonba akarná döngölni. Egyikük testén sem feszülnek a bőrnek az izmok, nem duzzadnak a kockák, akár kiegyenlített is lehetne a helyzet... mégis magabiztosság ül a karikás szemek alatt, a sápadt arcon.
Én nem ilyennek ismertelek.
Élesen szívja be a levegőt, mellkasa megemelkedik, ahogy keze ökölbe szorul. Lehunyja egy pillanatra a szemét és engedi, hogy fintorba torzuljanak a vonásai.
- Undorító vagy - mondja kettejük közé vetve a szavakat, majd elrántva a kezét taszít Theon mellkasán egy nagyot. Feketéi elsötétülnek a haragtól, ahogy bámulja a fiút, aki egyszerre testesíti meg az összes hangot és üzenetet az elmúlt pár percből. Most Theon mindaz, amit gyűlöl. Vajon önmagát látja helyette?
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Mikhail
Írta: 2020. szeptember 9. 21:36
Ugrás a poszthoz

Eső áztatta arcát


Más diák talán pironkodva kérne elnézést, tucatszor megismételve azt és felelőtlenül ígérgetve, hogy soha többé nem tesz hasonlót se. Talán próbált volna elrejtőzni, bárhogy és bárhol, mindenáron elkerülve a lebukás kínos élményét. Talán zsigerből hazugságokkal árasztaná el Mikhailt, negédes szavakkal simogatná a házvezető lelkét és egóját. Más diákok talán mutattak volna bármilyen... érzelmet. Domi ajkait egy halk sóhaj se hagyja el, nincs meg a gyomrot összeszorító hideg érzet, amiért rosszat tett és kiderült. Nem önti el pír az arcát, amiért idejekorán rajtakapták a kihágáson. Arca szenvtelen, feketéi kitartóan bámulnak a vízfüggönyön át egy adott pontot. Ujjai között lustán füstölög a cigarettacsonk, amit kisvártatva elnyom a cipője talpán. Hogy a házvezetője jelenléte sarkallta-e erre, valószínűleg még ő maga sem tudná megmondani.
Ujjai lassan engedik el a táskáját, ami nesztelenül hanyatlik vissza a pad lábának és húzza vissza a kezét az ölébe. A csikket suta mozdulatokkal forgatja baljában. Most nem tartja illőnek, hogy nemes egyszerűséggel a peronra pöccintse, ahol már annak társai rég a földbe lettek taposva.
Szeme sarkából pillant ismét a férfire, ahogy a szavai eljutnak hozzá és egy mosoly halovány árnyéka fut végig arcán. Kipihenve sikerül elég hamar összeraknia Mikhail felbukkanásának okát. Már megint a pletykák...
- Mondhatni - kínzó lassúsággal érkezik a válasz, amit félig elnyom a hangosbemondóból érkező kissé torz, erélyes tájékoztató. Némán követi pillantásával a leszálló varázslókat, majd a távozó vonatot. Páran pálcát ragadnak és esernyőbűbájjal próbálják távol tartani maguktól a záporozó esőcseppeket, másik sietős léptekkel közelítenek a fedett peron oltalma alá. Csupán egy valaki áll meg félúton, hogy szemügyre vegyen valamit, majd pár pillanattal később az eső szakadatlan kopogása közé el-elhaló, lágy hangok vegyülnek.
Domi előrébb hajol ültében, térdére könyököl és feketéit az alakra függeszti. Lassan emeli kezét, hogy baljával a pár kósza dallamot megszólaltató alak felé mutasson. A mozdulatok közepette ujjai közül észrevétlenül hullik ki a cigarettacsikk.
- Tud zongorázni? - kérdi halkan, hangjában megmagyarázhatatlan érzelmek árjával. Vágy? Szomorúság? Izgalom? Ingerültség? Talán az összes. Talán egyik sem.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. szeptember 10. 12:49
Ugrás a poszthoz

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A faház máris sokkal kisebbnek tűnik. A nap elbújt egy kósza felhő mögé, eltakarva az éltető, aranysárga sugarakat és nem hagyva mást, csak szürke, komor színeket. Mintha egy pillanat alatt veszett volna ki az élet a kis építményből és az egész világból. Pontosan akkor, mikor a lány megszólalt. A fejhallgatóból olykor kihallatszik egy-egy erőteljesebb passzus, de erőtlenül hal el az összes leütött hang. Nem figyel rá, eddig sem tette és már az eddig betöltött óriási szerepétől is meg lett fosztva; már csak tehetetlenül pihen a nyakában, míg Domonkosnak ismét szembe kell néznie a rideg valósággal, ami elől az ódon falak közül menekült ide.
Feketéi résnyire szűkülve figyelik a megszeppent lányt, hogy végül egy halk sóhajjal, erőnek erejével engedje el a feszültséget, amit az imént keltett benne életre. Biccent egyet összeszorított ajkakkal és tekintetét elszakítja az arcáról, hogy a falra függessze újra. Mégis mit csináljon a részvéttel? Visszahozza a testvérét? Nem. Tettetett sajnálattal fordul felé mindenki, látja a szánalmat a tekintetek kereszttüzében, de senki sem gondolja komolyan. Hogyan is tehetnék? Senki sem érezheti azt a lelket szaggató, égető fájdalmat és ürességet, ami benne uralkodik.
Engedd, hogy megértsék. Engedd, hogy segítsenek, Dom.
Kezeit suta mozdulatokkal dugja a zsebébe. Egyetlen egy ember van, aki képes megérteni a fájdalmát itt, ahol olyan egyedül van. Egyetlen ember, aki tényleg ismerte a testvérét, akivel Teó nem csak az udvariassági formulák miatt volt kedves, hanem beengedte az életébe is. Ezáltal mindkettejük életébe. De ő most nincs itt. Most egyedül kell szembenéznie az egész világgal... és Betti szavaival, ami újra és újra feszültséget von a tagjaiba.
Élesen szívja be a levegőt és szorítja össze a szemét. Legszívesebben sarkon fordulna és kimenekülne a fullasztó térből, de... ez volt a mentsvár. Ez volt az a hely, ahova ketten jártak, elzárkózva minden és mindenki elől. Teó még azelőtt megtanult egy lakatoló bűbájt, mielőtt órai anyag lett volna, így tényleg kettesben uralhatták a teret. Ha meghallottak valakit, aki be akart jutni, lélegzetvisszafojtva tapasztották feketéiket az ajtóra, míg zsörtölődve odébb nem állt, hogy végül a nevetésük tölthesse be a faház belsejét...
Hirtelen csapja tenyerét az évek alatt simára koptatott fára, elrejtve a kíváncsi tekintet elől a csillagokkal tűzdelt koronát. A csattanás hangja erőteljes visszhangot vet a hirtelen beállt csöndben.
- Közöd sincs hozzá! - rekedt hangja élesen hasít a levegőbe, tekintetét haragosan emeli ismét a lányra. Szinte hallani véli ismét Teó gyengéden megrovó szavait, de nem engedi felszínre törni azt a tudatában. Nem akar beszélni róla, nem akar se boldog, se keserű emlékeket megosztani illetéktelenekkel. Ez az ő küzdelme, senki másé. Egyedül van a saját démonjaival szemben.
- Őket is a szemed láttára ölték meg!? - gondolkodás nélkül buknak ki belőle a szavak, ahogy ráförmed Bettire. A falnak támasztott keze immár ökölbe szorulva feszül a sima fának. Mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, majd ahogy ráeszmél, hogy mit is mondott, hirtelen reked benn a levegő. Feketéit hatalmasra tárja, úgy mered a lányra, az arcára, a kósza könnycseppre. Nem tud megmozdulni, a végtagjait mintha ólomba öntötték volna.
Dom... mit művelsz?
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2020. szeptember 11. 12:52
Ugrás a poszthoz

A nap is aludni tér


Az utóbbi időszaknak egyre nehezebb különbséget tennie nappal és éjszaka között. Napszaktól függetlenül csak szellem módjára kóborol a kastély különböző területén és annak környékén, próbálja átvészelni a kínosan lassan vánszorgó perceket, órákat. Egész évben nem csinált mást, csak cél nélkül létezett, csupán... túlélt. Nem számít, hogy voltak órák, amiket nemes egyszerűséggel kihagyott, nem számítanak a büntetőmunkák, amiket kiszabtak rá mulasztásért, takarodó utáni mászkálásért, verekedésért és dohányzásért. Az sem számít, hogy nagy valószínűséggel évet kell majd ismételnie, mert annyira egy tanár sem lehet elnéző, hogy a semmire adjon legalább egy borzalmast. Nem számít egyik sem... mégis hogyan tehetné, mikor egyedül maradt egy egész világgal szemben? És Domonkos nem csinál mást, csak küzd, percről percre, napról napra.
A lemenő nap sugara füröszti a sápadt, beesett arcot. Próbálja cirógatni utolsó erejével, mosolyra változtatni a komor kifejezést, de minden próbálkozása hasztalan. Talán észre sem veszi, hogy a sárgás fénycsík becézgeti orcáját, csak gondolatoktól terhes fejjel, bizonytalan léptekkel halad a város széle felé. Keze a zsebében pihen, nem látszódnak a görcsös, marokba szorított ujjak, ahogy szinte minden mást is jótékonyan takarnak a magára aggatott ruhadarabok. Nincs hideg, ő mégis a pulóvere kapucnija alól kémleli a világot, mindazt, amit képes belőle befogadni jelenleg. Nem figyeli a mellette elhaladókat, éppen arra van ereje, hogy egyenes vonalban képes haladni a kitaposott ösvényen.
Miért nem iszod a bájitalt, Dom? Pihenned kéne, te is tudod.
Lerázza magáról a kéretlen szavakat és a csónakház ajtajának panaszos sóhaja taszítja háttérbe a további kedves megrovást. Nem akarja hallani, nem akar rá gondolni, nem akar úgy cselekedni, ahogy elvárná tőle... mégis olyan hangosan hallja és olyan valóságosnak tűnik, mintha épp a háta mögött suttogná a fülébe. Nem mer megfordulni. Nem mer megfordulni, mert fél attól, hogy nem látja és attól is, hogy látni véli. Pihennie kéne.
Körül se nézve botorkál a csónakok mellé és huppan le a deszkák szélére, hogy a cipőjétől megszabadulva lógassa bele lábfejét a hideg vízbe. Felszisszen a lágy érintésre, majd görnyedt háttal könyököl a térdére, hogy arca elvesszen a tenyere mögött. Nem fog elaludni. Kibírja. Nem fog...
Semmi baj, Dom. Lesz, aki vigyáz rád.
Nem fog...
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. szeptember 11. 13:44
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Polli
Írta: 2020. november 12. 20:55
Ugrás a poszthoz

Ordított a csend


A múló percek lassan órákká dagadnak és folynak szét a lába alatt, észrevétlenül. Az idő múlását egyedül a manók lázas ténykedése jelzi, aminek sebességébe valószínűleg belefájdulna a tekintete, ha feketéit egy pillanatra is felemelné az asztalra helyezett, érintetlen tányérról. Az egyik sarokban kuporog egy ócska széken, pontosan ott, ahová még a rúnatan előtti szünetben vezették. Azóta az órának valószínűleg már rég vége van, ő mégis mozdulatlan, görnyedt háttal mered az elé pakolt gombaragura, amit kérnie sem kellett és ő pontosan tudja, hogy nem is neki szánták.
Nem tudhatták, Dom. Csak hagyd ott, tudom, hogy nem szereted.
Pontosan. Ő nem szereti… élesen szívja be a levegőt, miközben szemei lecsukódnak. Az egyik manó rögvest mellette terem, hallja, ahogy remegő hangon hozzá intézi szavait, mégsem lel értelmet bennük. A Teó hangján érkezett suttogás tölti meg dobhártyáit, a szűnni nem akaró érzéssel, hogy nem neki kéne itt lennie. Itt sem. Akaratlan Kisvirág mosolya taszítja háttérbe testvére hangját, szája széle felfelé rándul a kósza emlékkép láttán. Gyomra megremeg, ahogy felidézi szavait és egy csalfa pillanatra ismét elhiszi, hogy neki is van létjogosultsága. Hogy ő is kellhet.
Igaza van, Dom. Tudod jól.
Sóhajtva ejti ki kezéből a kanalat és temeti arcát baljának tenyerébe. Az evőeszköz csörömpölését elnyomja az ételek illatától terhes levegőt kettészelő éles hang, megölve benne minden kétes, önsanyargató gondolatot.
- Csendben nem megy? - csattan fel élesebben, mint szerette volna, hangja túlharsogja a manók szüntelen csevegését. Pillanatnyi csend ereszkedik a helyiségre, miközben feketéi szikrákat szórva tapadnak a gondtalan lányra, míg őt ezernyi szempár tartja fogságban. Egy pillanattal később az eddig előtte heverő tányér csörömpölve hul darabokra a padlón, tartalmát szétszórva körülötte. Feketéi döbbenten merednek a káoszra, majd siklanak az asztal azon részére, amit a ragu órákon át magáénak tudhatott; saját könyöke vált hódítóvá, ezzel véget vetve gyötrelmének újabb forrásának.
- Bocsánat.. - halk, zavart motyogás hallatszik az alig nyíló ajkak közül. Mire a szó szertefoszlik a térben, a manók szorgosan takarítják az általa idézett káoszt. Zavartan túr a hajába, majd hajtja le a fejét és fordul vissza a már üresen ásítozó asztal felé.
Menned kéne, Dom, mielőtt újat tesznek eléd.
Mennie kéne, mégsem képes moccanni. Mennie kéne, mégis lelke egy apró szeglete az újabb adagra vár, hogy újra elmerülhessen a pusztító gondolatok árjában. Mennie kéne...
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. november 12. 20:56
Ugrás a poszthoz

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A faházban a napsugarak kergetni kezdik egymást, ahogy szülőanyjuk a felhők takarásába vonul, majd újult erővel robban ki közülük, fénybe borítva az egyre szűkebbnek tűnő teret. A fénypászmák incselkedve cirógatják a kettős bánat-árnyékolta arcát, bolondos játékra csalogatva őket, de kérésük mindkét részről viszonzatlan marad. Domonkos számára az idő és a tér megszűnik létezni. A kimondott szavak megmásíthatatlan ténye von béklyót végtagjai köré és azok visszhangja tépázza lelkét és szorítja össze a folyamatosan túlélésért küzdő szívét. Tágra nyílt feketéi a semmibe merednek, légcsövét marja a megrekedt levegő. Mintha testetlenül, mégis mázsás súllyal zuhanna megállíthatatlanul a sötét ködfátyol borította, csontot törő talaj felé, amiben zöld villámok cikáznak minduntalan.
Nincs semmi baj, Dom. Beszélj róla, jobban leszel.
Szemei lecsukódnak, miközben tüdeje reszketegen, sípolva megtelik levegővel. A szemhéjak adta óvó sötétségben tűélesen rajzolódnak ki a felszínre törő emlékképek. Kívülről látja magát, ahogy a nappali takarásában mozdulatlanul, némán áll, testvérére meredve, aki kettejük helyett próbált helytállni. Tisztán hallja a félőrült szavakat, amik, mint kígyó a zsákmányára tekeredve, préselte ki belőle a cselekvés kényszerének minden morzsáját és ösztökélte Teót arra, hogy megvédje. Dobhártyáját szaggatja megkésett kiáltása, majd…
Feketéi kipattannak mielőtt az utolsó foszlányok is utat találnak maguknak. Levegő után kapkod, ahogy próbálja kipislogni a képek maradékát. Most mondta ki először… annyiszor próbálták beszédre ösztökélni, mondván, az majd segít neki feldolgozni a történteket. Annyian próbálkoztak, mindig hasztalan. És most, egy óvatlan pillanatban, Betti akaratlan törte át benne azt a bizonyos gátat, utat engedve a pusztító árnak, ami képes lehet ledózerolni mindent, ami eddig képes volt egyben tartani őt. Ami képes volt meggátolni, hogy egy könnycseppet is hullajtson azóta.
A sírás nem tesz gyengévé. Nézz rá, Dom.
Tekintete lassan siklik fel Betti arcára. A benne dúló elemi vihar csitulni kezd a lány arcán lehulló könnycseppek láttán. Hangosan nyel egyet, ádámcsutkája vad táncot lejt közben, az eddig a falat támasztó ujjai remegve szántanak a szőke tincsek közé. Ő tette. Pontosan tudja, hogy miatta maszatolja az arcát a szomorúság. A bűntudat elegyedik bensőjében a könnyek iránti irigységgel, hisz az ő szeme még ezek után is száraz. Pedig egy pillanatra elhitte…
Kezeit zsebre vágva, suta léptekkel dönti romba a kettejük között húzódó szakadékot. Szóra nyílnak ajkai, de a hangja a torkára forr, a gondolatban született bátorság válik semmissé. Ujjai marokba szorulnak a zsebek rejtekében és reszelősen szívja tele tüdejét oxigénnel.
- Sajnálom, hogy kiabáltam... - halk sóhaj ez mindössze csupán, ami eggyé válik Betti hüppögésének zajával. Komor pillantása fogva tartja a törékeny, kuporgó alakot a lábai előtt. Állkapcsa megfeszül, majd elernyed, ahogy újra nyel egyet és szusszanva engedi el a bűntudat keserű érzését, mert tudja, pontosan tudja, hogy a hibája ellenére, Teó büszke lenne most rá.
Büszke vagyok rád, Dom.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2021. február 16. 18:31
Ugrás a poszthoz

A nap is aludni tér


A jéghideg víz tüzes érintése kijózanítja. Egy kósza percig tart csupán, de abban az egy percben élesen elhatárolódik a fájdalmas múlt a keserű jelentől és a bizonytalan jövő ismét kellemes homályba borul. Megszűnnek a kéretlen neszek, hangok, amik álmatlanul töltött éjszakáin és nappalain kínozza. Nem marad más, csak a hangos lélegzetvételek nyugtató ritmusa és a feketéi előtt fodrozódó vízfelület, amin a nap utolsó, törékeny sugarai járnak gondtalan, vidám táncot.
Egy percig tart csupán, hogy utána a fáradtság elemi erővel sújtson le rá, megrogyasztva vállait és benn rekesztve levegőjét. Szemei előtt elhomályosodik a lemenő nap fényében oly éles világ. Arca elől kezeit a deszka szélére ejti, elfehéredő ujjakkal szorítja azt, hogy ne bucskázzon előre és csókolja végig bőrének minden egyes négyzetcentiméterét a hideg víztömeg. Fáradt. Már ő maga sem tudja, hogy mikor adta át testét a pihenésnek, hogy mikor sikerült pár percnél tovább aludnia a folyamatosan rátörő rémálmok nélkül. Az akaratereje, amivel ébren tartja saját magát, vitathatatlan, de a teste egyre csak üvöltő igényeivel még ő sem veheti fel a harcot. Apró csaták győzelme után mindig a háború elvesztése közeleg.
El akarsz veszni a sötétben?
Minden izma megfeszül, feketéi tágra nyílva merednek előre. A félelem megbénítja tagjait és összeugrasztja a gyomrát, ahogy a szavak minden eddiginél hangosabban és élesen csendülnek fel. A pánik okozta gombóc egyre csak nő a torkában, megakadályozva a már oly régóta feltörni kívánkozó zokogást és a szavakat egyaránt. Pár dermedt pillanat után szorítja össze szemeit, míg a hirtelen jött sötétben villogó fénypászmák jelennek meg. Fejét a mellkasára ejti, ujjai fájdalmasan vájnak a deszka érdes felületébe, hogy képes legyen stabilan tartania magát.
- Hagyd abba, Teó, kérlek! Én ezt már nem… nem bírom - a szavak reszketve gördülnek le ajkairól, hogy esdekelve boruljanak a nagyon is élő fiú lábai elé, aki jelenleg nem más, mint Domonkos testvérének kísértete. Vajon képes lesz valaha elengedni? Képes lesz valaha a saját életét élni újra? A válasz annyira nehéz és ő maga annyira fáradt...
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2021. február 16. 18:32
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2021. február 25. 12:00
Ugrás a poszthoz

A nap is aludni tér


A lemenő nap utolsó sugarai meleg érintésükkel cirógatják az arcát, próbálva életet lehelni a sápadt, fakó arcba, hasztalan. Hiába érzi csupasz bőrén a meleget, teste mégis megállíthatatlanul vacog, tükrözve megtépázott, elárvult lelkét. A zöld villanás óta minden egyes nap küzdelem, fájó lélegzetvételekkel és a fejében visszhangzó kéretlen tanácsokkal tarkítva. Tudja, hogy elejét vehetné, hogy könnyíthetne a magával vonszolt terheken, ha végre eleget tenne gyógyítói és szülei folyamatos könyörgésének és a bájital nyújtotta feledésbe és álomtalan álomba merülne. Mégis retteg. Retteg, hogy azzal elhalványulna a kép, amit róla őriz, lassan jelentéktelenné töppednének a közösen átélt percek és leginkább attól, hogy ugyanolyan felületes és nemtörődöm ember lenne, mint előtte volt. Tudja jól, hogy Teónak is megvoltak a negatív tulajdonságai, mégis a jókat ő maga szeretné továbbvinni, ezzel tisztelegve testvére előtt. Görcsösen törekszik a jobbra, ezáltal mégis háttérbe szorítja saját pozitív mivoltát.
Tudod, hogy igazam van, Dom. Mi lenne, ha végre kiszállnál az árnyékok közül és a saját életedet folytatnád?
Reszketegen szívja tele tüdejét levegővel, ami égeti az érzelmektől elszorult torkát. Nem meri kinyitni a szemét, görcsösen szorítja, hogy véletlenül se kelljen látnia rém- és vágyálmainak megtestesítőjét. Mint mantrát, úgy ismételgeti magában, hogy a fáradtság játszik csalfa, hazug játékot elméjével és érzékszerveivel, hogy az étvágytalanságtól meggyengült test enged utat a lidérceinek. Mégis hiába a józan ész satnya próbálkozása, a szívének heves taktusa nem csillapodik, félelmei gúzsba kötik.
Feketéi kipattannak, ahogy megérzi maga mellett a testet és a szavak érthetetlenül, de hallhatóan szállnak felé. Ijedten kapja fejét oldalra, tekintetét a lemenő nap fényében fürdő szőke tincseknek látszó aranyló karimára szegezi, hogy ezzel minden félelme egy pillanat alatt váljon valóra.
- Hagyj békén! - üvölti erőtlen hangon. Elüti a másik kezét a közvetlen közeléből, miközben mezítelen lábait kikapja a víz fogságából. Hirtelen löki fel magát álló helyzetbe és távolodik el félelme megtestesítőjétől és a hűs víz csábító tömegétől. Az ereiben fellángoló adrenalin viszont hamar elpárolog és átadja a helyét a fáradtság végső stádiumának. Feketéi előtt elhomályosul minden, az összemosodó foltok heves iramban kergetik egymást. Kezei kapaszkodó után kutatva markolják az üres teret, míg lábai pár röpke pillanat múltával elengednek. Feketéi fennakadnak, utat engedve szeme fehérjének. Még hallja Teó suttogását messziről, kivehetetlenül, mégis kellemes melegséggel árasztja el, mielőtt teste a göcsörtös faléceken koppanna és őt magát a feketeség ölelné keblére.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2021. március 8. 13:20
Ugrás a poszthoz

A nap sugarai tűztek be az ablakon


Ahogy Betti ráemeli a könnyektől csillogó barna szemét, Domonkos ismét a falat kezdi szuggerálni. Képtelen állni a szomorú tekintetet, ami önnön fájdalmát tükrözi, nem képes látni a könnyeket, amiket ő nem tud elsírni, de másnak mégis oly könnyen előcsalogatja őket.  Önző. A fájdalma az övé és bármennyien is próbálták eddig levenni a terhet a válláról, hogyha megszűntetni nem is tudják, legalább könnyítsenek rajta, mindannyiukat elutasította. Senki sem értheti meg azt a hiányt, azt a végtelen űrt, ami benne van. Betti se… ez a gondolat mégis reszketegen, bizonytalanul száll tova.
Miért nem akarod, hogy megértsék, Dom?
Állkapcsát megfeszítve bólint a lány szavaira. Vállait felhúzva járatja végig feketéit a falakba vésett szimbólumok és szavak végeláthatatlan hálóján. Eddig nem tűntek fel neki, holott a szabadideje nagy részét itt töltötte Teóval. A nevetés, a titkok és a meghittség színhelye volt, ami csakis azért létezett, hogy ketten létezhessenek, ahogy az iskola előtt - egészen mostanáig így hitte. Most, ahogy szeme elé tárul, hogy milyen sokan hihették ugyanezt, zavarba jön. Annyi de annyi emléknek adhat otthont ez a hely. Szerelem. Fájdalom. Boldogság. Barátság. Búcsú… mindenre találhat utalást e falakon, amik talán még hosszú évtizedekig fogja hirdetni őket. Ahogy a Teó és általa vésett mintát is.
Szemeit lehunyva ejti állát a mellkasára, szőke tincsei az arcába szökennek, jótékonyan takarva azt Betti elől. Nem akarja, hogy lássa. Ő csak egyedül szeretett volna itt lenni… Lába hamarabb lép, mintsem felfogná, hogy mit is szeretne tenni. Egy, majd két lépést hátrál Bettitől, balja sután végigszánt közben rakoncátlan tincsein.
Kérlek, ne menekülj, Dom!
- Én… bocs, hogy megzavartalak - morogja halkan, rekedtes hangon. Ahogy ajkán elhal az utolsó szó, hátat fordít a lánynak és az ajtó felé indul. Feketéit szigorúan a padlón tartja, véletlen se néz fel, hogy ne férkőzhessen gondolatai közé egy idegen vagy ismerős emlék sem. Ujjai a fejhallgatójára fonódnak, menet közben helyezi vissza jogos helyére és az oldalán a gombot megnyomva árasztja el dobhártyáit a zongora gyönyörű dallama. Hogy mond-e még valamit Betti, fogalma sincs. Nem is szeretné tudni. Csak egyedül szeretne lenni...
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. május 13. 16:49
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Ujjai némán koppannak a soron következő könyv gerincén, az évtizedek alatt beléjük ivódott por mostanra már nyomot hagyott a bőrén. Feketéi minduntalan az asztalok irányába szökken, ahogy lassan rója a polcok végtelen sorát és úgy tesz, mintha keresne valamit köztük. Érzi magán Kazanov szúrós tekintetét, mikor felbukkan a pulttal szemközt, de nem törődik házvezetőjével. Gondolatban ugyanazt a pár mondatot ismétli, amit napok óta gyakorol az éjszaka sötétjében, a plafont bámulva.
Tekintete zizzen, ahogy mutatóujja egy lukba téved a könyvek között. Feketéi elvesznek a mélyedésben, majd lassan vezeti őket a maszatos ujjaira, végül suta mozdulatokkal a nadrágjába törli, hogy látszólag tiszta bőrfelülettel folytathassa a megszakított tevékenységet, míg tovább kutat...
Hogy órák vagy csupán percek telnek el, nem tudná megmondani, de minden várakozás okozta bosszúság semmivé foszlik, mikor az egyik asztalnál végre megpillantja a színes hajzuhatagot. Szíve azonnal a torkában kezd dobogni, kiszáradt szája vízért kiált. Napok óta kerülte a lányt, a jelenlétében képtelen volt dűlőre jutni a már hosszú hónapok óta halogatott dilemmával kapcsolatban, ami minden egyes eltelt nappal egyre jobban kínozta. A titkolózásból fakadó hazugság és a vágytól érzett bűntudat nem hagyta, hogy csak egy pillanatra is szabaduljon a lány édes illatától, mosolyának tökéletes ívétől...
A köztük lévő tér, mintha sosem akarna véget érni. Mély levegőt véve és tincsei közé túrva torpan meg végül Kisvirág mellett. Szíve vad ütemet diktál, ahogy feketéi a lány arcára téved, szinte attól fél, hogy Kazanov nyomban lepisszegi a hangoskodás miatt.
- Szia... - hangja rekedtesen hasítja a levegőt. Nagyot nyelve lép a Kisvirággal szemközti székhez és markol rá a támlájára, míg az oly régóta gyakorolt szavakat keresi. - Esetleg... beszélhetnénk? - Feketéi nem tágítanak a lány arcáról, ahogy száját összeszorítva várja a válaszát. Pontosan tudja, hogy ez lesz a kezdet vagy a vég.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. május 26. 17:48
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Szíve vehemens ütemet diktál, félő, hogy a tervezett beszélgetés végére kiszakad a helyéről. Oly régóta halogatja, oly sokáig tartott, míg képes volt elég erőt gyűjteni hozzá, hogy Kisvirág elé álljon és az utolsó, felfedetlen kártyákat is kiterítse előtte. Hosszú időbe telt, de sikerült elhatároznia magát, kéretlen segítség nélkül. Három hét. Ennyi idő telt el, mióta ujjai minden este megtalálják a fiolát, ami előtte oly sokáig hevert érintetlenül fiókja mélyén. A kéretlen álmok sem ijesztőbbek már, mint az álmatlanság tünetei, amik jóformán az egészségébe kerültek. Keservesen hosszú idő telt el, mire képes volt elengedni testvére kezét és nélküle élni tovább... de kénytelen volt belátni, hogy az élet a hallucinációk nélkül is túlságosan ijesztő és kilátástalan. Ha magáért nem is feltétlen, Kisvirágért hajlandó megragadni az utolsó szalmaszálakat, még ha remegve emeli ajkaihoz az üvegcsét minden alkalommal. Elég egy mosoly tőle, egy kedves szó és a sötét fellegeken átszűrődik a nap sugara.
Ujjai szinte eggyé válnak a szék támlájával, míg a válaszra vár. Reszketegen sóhajtva húzza ki lassan, lábai panaszos ricsajjal töltik meg a néma teret. Feketéit Kazanovára kapja, majd száját elhúzva foglal gyorsan helyet és húzza be vállait, ahogy ismét Kisvirágra pillant.
- Ó... - szíve hatalmasat dobban a szavaira és érthetetlen félelem kúszik tagjaiba. Kezét az asztal lapjára fekteti, ujjait kezdi tördelni. Tekintetét a lány holmiján nyugtatja, miközben sután bólint egyet. - Kezd te... kérlek - hangja rekedten száll a lány felé, miközben lassan rá emeli a tekintetét. Magában szitkozódik, mert pontosan tudja, hogy a gyávasága miatt volt előzékeny.
- Figyelj... ha azt akarod kérdezni, hogy kerültelek-e, akkor nem. Vagyis igen, de megmagyarázom, ha engeded... - hatalmas, reszketeg sóhajjal fejezi be a mondatot. Balját maga mellé ejti és a nadrágjának zsebére fekteti. Nincs több kibúvó, nincs több idő... És már nem is kér többet. Itt van ő és itt van Kisvirág, mégis, mi rossz történhetne?
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. június 1. 18:37
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



A könyvek áporodott szaga csavarja az orrát, a helyiség kínzó némasága bántja a dobhártyáját. A művész otthona nem a csend, hanem a zene és jelenleg meztelennek érzi magát a fülében visszhangzó zongora játéka nélkül. Gondolatai zabolátlanul kergetik egymást az őket körülvevő dallamok nélkül, amik lassan hömpölygő patakká szelídítenék az elszabadult képeket és félelmeket. Mégis, mintha megállt volna az idő, a percek szinte órákká növik ki magukat, ő pedig tehetetlennek érzi magát a végtelen csendben.
Ádámcsutkája vad táncot lejt, ahogy próbálja észrevétlen lenyelni a torkába szoruló gombócot. Feketéi a pad megkopott erezetére tapadnak, véletlen sem pillantva Kisvirág halványlila hajára, aminek olyan jól áll minden egyéb szín is, a mosolyára, amitől mindig kihagy a szíve egy ütemet. Kerüli azt a csillogó, lágy tekintetet, amivel egyedül ő tudja Domonkost figyelni. Azt, amitől most úgy fél, hogy soha többé nem láthatja ugyanilyennek, mert amire most készül, mindent meg fog változtatni. Hiába győzködi magát az ellenkezőjéről, pontosan tudja, hogy a könyvtár csendes burkát, ahol most csak ők ketten léteznek, vagy együtt fogják elhagyni vagy végérvényesen külön-külön. Teóhoz fohászkodik némán, hogy ne kelljen átélnie újra, ahogy a magány éles karmai fájdalmasan a húsába marnak.
Feketéi Kisvirágra zizzennek szavai nyomán. Ajkait összeszorítva figyeli a kedves arcot, szíve még ádázabb ütemre vált, sápadt arcára haloványan pírt rajzolnak rakoncátlan gondolatai. Reszketegen sóhajt végül és tekintetét lesütve nyúl zsebébe, hogy a már elnyűtt papírlapot a tenyerével együtt helyezze az asztalra, kettejük közé, félúton.
- Teóról... először - torkát marják a szavak, ahogy végre, több hónapnyi hezitálás után a felszínre bukkannak. Nem mer a lányra nézni, ujjai, mint börtöncella rácsai szegezik a lapot az asztal lapjához, hogy pár másodperccel később jogos tulajdonosa elé csúsztassa azt. - Ez a tiéd. Már... rég oda kellett volna adnom - hangját a bűntudat fűszerezi, miközben lassan visszahúzza a kezét. Feketéi nem eresztik a lapot, ami oly régóta társa volt, aminek jelenléte mindig ott motoszkált a fejében, mikor Kisvirág mellett volt... és mégsem volt elég elrettentő erő, hogy ne fogalmazódjon meg benne ugyanaz a kérdés, mint ami a lapon, Teó kézírásával tetszeleg; Hogyan mondjam meg Maynek, hogy szeretem?
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. június 2. 08:48
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Hosszú hónapokon át úgy hordozta magával azt a már elnyűtt, maszatos papírlapot, mintha a világ legnagyobb titkát őrizte volna. Ez volt az utolsó, kézzel fogható cselekedete testvérének, mielőtt elragadta volna őt a kíméletlen zöld villanás, ezzel egy akkora űrt okozva Domonkos lelkében, ami talán sosem fog begyógyulni... ahogy Kisvirágéban sem. Tekintetét félve vezeti fel a lány arcára, hosszú másodpercekkel később, mint ahogy a laptól, a kéretlen amulettjétől, bűntudatának fő forrásától örökre búcsút vett. Feketéi tágra nyílnak, ahogy megpillantja a lecsorduló könnycseppeket, amiket ismét előtte, de mégsem miatta hullajt el. Ujjai ökölbe szorulnak, fejét elfordítja Kisvirágról, hogy ha ránézne se lássa az indulatot az arcán. Tudta. Valahol, a lelke mélyén pontosan tudta, hogyha odaadja a levelet, nem tudja majd folytatni, mert... onnantól ő maga megszűnik létezni. Egy kellemetlen hang sosem volt rest Domonkos tudtára adni, hogy ő nem más, csupán egy silány pótlék, hogy ő sosem lesz elég jó, főleg nem Kisvirághoz.
Ujjai megremegnek, ahogy akaratlan nyúlna a papírért, hogy, mint fenevad, csapjon le a lapra és marja ki azt a lány ujjai közül. Önző módon vissza akarja kapni, elégetni, széttépni, hogy testvére már csak emlék maradhasson... Szemeit lehunyva, ajkát összepréselve túr tincsei közé, ujjaival erősen belejük markolva, hogy a fájdalom elűzze a rémisztő gondolatokat. Válla megroskad a mázsás súly alatt, könyöke némán puffan az asztal lapján, szabad kezét pedig az arca elé emeli, hogy senki se lássa az eddig el nem sírt könnyeinek hírnökét, ami szinte égeti orcáját útja során.
Fáj. Ahogy Kisvirágéba, úgy az ő szívébe is belemar a fájdalom, a hiány marcangoló érzése. Elmondhatatlanul hiányzik neki Teó, így egyáltalán nem tud haragudni a lányra, hogy őt kívánja maga helyett. Ő pontosan ugyanezt teszi.
- Nyáron írta. Pont akkor mentem a szobánkba, nem vett észre. Elvettem előle, aztán nevettem, mikor visszaadtam. Megsértődött, de utána már segítettem ötletelni, hogy hogyan mondja meg. Merlinnek hála, nem hallgatott volna rám... de elmondta volna. El akarta... - a szavak kényszeredetten hagyják el ajkait, hangja meg-megremeg beszéd közben. Ujjai bőrébe vájnak, ahogy tenyerét jobban szorítja arcára, hogy felfogja a következő kéretlen könnycseppet. - Sajnálom... - ...hogy én vagyok itt, helyette. A szavak égetik a torkát, mégsem képes utat engedni nekik. Érzi, hogy feleslegessé vált, nem mássá, mint egy imposztorrá... az érzéseivel együtt, amiket sosem érzett még ennyire bűnösnek, mint most.
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2021. június 2. 08:50
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. június 2. 10:28
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Most, ahogy itt ül a porosodó könyvektől roskadozó polcok között, a terem közepén tucatnyi másik diáktársával együtt, Kazanov felügyelő tekintete alatt és legfőképp Kisvirággal szemközt... sosem éreztem magát még ennyire egyedül. Mióta Teó nincs, főleg, mióta anyja is elhagyta és apja az eddigieknél is jobban a munkája foglyává lett, a lány vált az egyetlen támaszává, ő nyújtotta számára a nyugodt perceket, a rémálmoktól mentes álmokat. Most mégis, mintha egy újabb lidércnyomás rabjává vált volna. Látja Kisvirágot, ő mégsem látja őt, csakis azt a felét, akit mindenki szeretne, akinek hiánya olyan fájdalmat hagyott az emberek lelkében, amit nem lett volna szabad. Mindig ott volt benne a keserű gondolat, hogy ő felesleges és ezt a kínzó érzést próbálta elfedni a viselkedésével. Ezért kereste a népszerű diákok társaságát, ezért ment bele olyan piti bűntettekbe, amiket pontosan tudott, hogy büntetőmunkával fogják jutalmazni a tanárok. Akaratlan okozott oly sok fejfájást szüleinek, miközben nem vágyott másra, csak elismerő szavakra, egy büszke mosolyra. Garanciára, hogy ő is számít... Teó halála óta a bizonytalan gondolat bizonyossággá vált.
Ahogy szavai elhalnak, próbálja engedelmességre bírni tagjait. Távozni akar, magára hagyva Kisvirágot a jobbik testvér emlékével, amiben neki nincs helye és ahogy eddig se volt, soha nem is lesz. Mégsem képes megmozdulni, lábai csak meg-megrándulnak a silány próbálkozás közepette. Dühös kétségbeesésében képtelen megálljt parancsolnak az egymás után előbukkanó könnyeknek, azoknak, amiket oly rég el kellett volna már hullajtania, mégis képtelen volt rá. És most, mikor végre sikerül, mégis honnan kéne tudnia, hogy testvére emléke nyomán csorognak végig arcán vagy saját, szertefoszlott reményeit siratja el? Tényleg mennie kéne... nem a szobája mélyébe, hanem messze a kastély oltalmazó falain kívülre.
Teste megmerevedik, ahogy megérzi Kisvirág érintését. A pihék az ég felé meredeznek a karján, száját összeszorítva áll ellen a kérlelő húzásnak. Nem akarja, hogy lássa így, hogy kiderüljön mennyire önző is valójában. Hogy is képzelte, hogy elmondd mindent a lánynak? Az egyetlennek, aki megérti, aki sokkal nagyobb sebeket cipel lelkében, mint ő? Szorítása mégis engedni látszik, keze remegve enged utat Kisvirág törékeny ujjainak. Fejét elfordítja, szőke tincsei az arcába hullanak a mozdulat közben, mégsem képes megállni, hogy csak egy futó pillantást vessen az arcára, ami a várt érzelmek hadával ellentétben mosollyal fogadja őt. Szíve kihagy egy ütemet, mérgező gondolatai belefagynak a pillanatba. Próbál ellenállni az azonnal jövő reakciónak, ám képtelen rá; karjai körbefonják az apró testet, arca elveszik a lila tincsek leple alatt.
- Sajnálom, hogy én... hogy nem ő... - halk, az elfojtott sírástól fuldokló hangja elveszik a hajszálak hálójában. Szorosabban öleli magához, szinte kapaszkodik belé, a pillanatba, ami még talán neki jutott. Hatalmasat nyelve szorítja vissza a további könnyeket, közben észre se veszi, hogy közelebb húzza magához a lányt, arra kényszerítve őt, hogy az ölébe üljön. Csak még egyszer, utoljára...
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. június 2. 11:38
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Csupán egy apró, kedves gesztus, számára mégis felér az egész világgal. Karjai közt Kisvirággal egy röpke, ám annál jelentőségteljesebb pillanatra naivan elhiszi még hulló könnyei közepette is, hogy minden rendben. Hogy Teó emléke mindkettejüknek épp olyan fontos, de végre ott van, ahova való; a múltban. Elhiszi, hogy az eddig görcsösen titkolt érzései nem rosszak, hogy nem árulja el velük testvérét, hogy ugyanannyi joga van szeretni, mint bárki másnak. Joga van boldognak lenni, nem feledve a múltat, de szem előtt tartva a jövőt. Bár ne múlna el olyan gyorsan a pillanat...
Feketéit összeszorítva hajtja Kisvirág mellkasára arcát, szemei előtt fehér foltok lejtenek táncot. Vállai meg-megrázkódnak a néma sírástól, amivel próbálja feltölteni önmagában az űrt, ami a már lassan éveknek mondható idővel egyre csak mélyült. De míg eddig tagadta könnyei létezését, most minden próbálkozása ellenére megállíthatatlanul hullanak alá, hogy útjuk Kisvirág felsőjén érjen véget. Hogy csupán percek, vagy órák telnek el, mire könnyei apadni látszanak, fogalma sincs. Az idő megszűnt létezni, a jelen nem áll másból, csakis Kisvirág szívdobbanásainak üteméből, ölelő karjainak menedékéből és tincsei közt játszadozó ujjaiból. És titkon abban reménykedik, hogy a jelenben maradhat örökké.
A könnyek múlásával gondolatai minduntalan vissza-visszatérnek a levélhez, az utolsó múltbéli kapaszkodóhoz. Oly sok idő után, annyi győzködés után végre fellélegezhet a súlya nélkül és már csak egyetlen egy titok maradt hátra. Képes lehet azt is elmondani? Nincs több lehetősége, bármennyire szeretné odázni még... ujjai Kisvirág felsőjébe kapaszkodnak a hátán, arcát a lány nyakába fúrja, szapora lélegzetvételeivel csiklandozva a bőrét.
- Szeretlek - hangja nem több, mint suttogás, benne mégis zengő visszhangként ismétlődik a vallomás. Kimondta, annyi idő után megtette, egy szédítő hullámvasútra csábítva ezzel Kisvirágot. Ő mégis, a tucatnyi érzelem súlya alatt olyan szabadnak érzi magát, mint még soha.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. június 2. 21:46
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Ó, ha tudná... Ó, ha tudná Kisvirág, hogy mennyire kínozta minden perc, amit otthon kellett töltenie a szünetben, nélküle. Ó, ha tudná, hogy egyedül az ő mosolyának emléke volt képes megnyugtatni háborgó lelkét és álmatlan álmokat hozni fáradt tagjainak. Ó, ha tudná, hogy minden egyedül töltött pillanatban eszébe jutott... Ó, ha tudná, hogy egy ugyanolyan levél lapul fiókja mélyén, mint amit Teó írt, ami pár perce Kisvirág remegő ujjai közt talált otthonra. Ha tudná, vajon választ kapna?
Kimondta. Ahogy tudatosul benne tette, feketéi tágra nyílnak a lány felsőjének oltalmában. Levegője benn reked, amint rájön, hogy nem teheti meg nem történte. Kimondta, a legnagyobb titkát osztotta meg a lánnyal, hogy végre, annyi idő után ott legyen mellette, meztelen lélekkel, könnyes orcával. Mindkettő akkora erővel nehezedik rá, hogy moccanni is képtelen. Örömmel nyújtaná el a bizonytalan perceket, Kisvirág válaszára várva, mert ezt a feszült, kínzó állapotot is jobban viseli, mint a visszautasítást, mégis tuja, hogy ez lehetetlen. Érzi ujjai alatt, ahogy Kisvirág teste megfeszül és hiába öleli át, tagjaiból nem távozik a merevség. Talán mindent elrontott, mégsincs visszaút.
Kiszáradt ajkait benedvesítve egyenesedik fel lassan. Arca vöröslik a már rászáradt könnyek árjától, szíve a torkában dobog, elállva a szavak útját. Ádámcsutkája fel, s alá mozdul, remegő ujjaival az előre hullott tincseit tűri hátra, közben másik kezét is leereszti, megadva Kisvirágnak a lehetőséget a távozásra. Feketéi kerülik a lány pillatását, az asztalt, azon is Teó hagyatékát figyelik, mintha abból merítene erőt a továbbiakhoz.
- Én... ezért kerültelek. Nem tudtam, hogy... hogy mondjam el, hogy... elmondjam-e. Féltem, hogy elárulnám az öcsém - a szavak nehézkesen, mégis megfontoltan gördülnek le ajkairól. Tekintetét, amiben fájdalom és remély egy különös elegye játszik, lassan Kisvirágra emeli, hogy pillantását halovány mosoly kövesse, amit csakis neki tartogatott. - Nem kell válaszolnod... vagyis, nem kell, hogy ugyanígy legyen. Csak... azt akartam, hogy tudd... Tudd azt, hogy... - hangja megremeg, feketéit ismét lesüti, míg erőt gyűjt, hogy végre elmondhassa úgy, ahogy annyiszor gyakorolta. Végül nagyot nyelve, Kisvirág tekintetét kutatva folytatja: - ...hogy szeretlek.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kisvirág
Írta: 2021. július 1. 09:27
Ugrás a poszthoz

Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a levegő remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.



Szíve hevesen ver, mintha a könyvtár minden egyes szegletébe eljutna hangja és az utána maradó, halkuló ütem pulzálna a tágas helyiségben. Már-már azon csodálkozik, hogy Kazanov bá’ nem szól rá a csendháborításért. Érzi, hogy szája teljesen kiszáradt, mégsem meri megnyalni se ajkait, miközben a saját ítéletére vár. A levegő reszketegen tölti meg a tüdejét, hogy még szaggatottabban hagyja végül el azt, minél kevesebb hangot kiadva, minél kevesebb mozdulattal zavarva meg Kisvirágot az ölében. A lányt, akinek az imént vallott szerelmet. A lányt, akire Teó halála óta számíthat, aki képes volt boldog perceket csempészni a fakó hétköznapokba, aki nem ítélte el őt kényszeres cselekedetei után és aki édes álmokat volt képes elhozni neki pusztán csak a jelenlétével. Szeretlek. Egyetlen egy szó volt csupán, mégis izgatott várakozást és zsigeri félelmet hagyott maga után.
A feszült várakozás közepette eszébe jut az este, mikor Zsombival együtt csak forgolódtak a szobában. Csend és sötét honolt, csak a másik ágya felőli surmókolást lehetett hallani. Egyikük sem tudott aludni, félve a rémálmok hadától. Akkor tette fel a kérdést, ami már jó ideje motoszkált elméjében, szívében és lelkében. Ami, ha csak rá gondolt, megdobogtatta a szívét és elhitette vele, hogy még valóban él és oka is van rá. Azt hiszem tetszik egy lány… mit kéne tennem? Nem mondott nevet, se semmi mást, szobatársa pedig nem kérdezte. Csak hallgatta a válaszát, amit kétkedve fogadott csupán. Mégis jelentősséggel bírt, hisz az volt az első alkalom, hogy elismerte önmaga előtt is érzéseit. Ezután fordult testvére módszeréhez…
A saját neve rántja vissza a valóságba, gyomra bukfencet vet idegességében, arcán mégis ott van még az a halovány, de felismerhető mosoly. Feketéit lassan, bizonytalanul emeli a lányra, szíve dobogása egészen a torka tetejéig kúszik, elállva a szavak útját… amik jobb is, hogy benne rekednek.
Mosolya lassan szertefoszlik, ahogy Kisvirág feláll. Mint magára hagyott kóbor eb, ami a házikosztot és az otthon melegét szokta, úgy pillant fel a lányra a remegő, félbehagyott szavak hallatán. Ajkai elnyílnak, hang mégse érkezik. Keze rándul meg maga mellett, ahogy érte nyúlna, hogy biztosítsa, hogy nincs semmi baj. Hogy nem kell válaszolnia, sőt, felejtse el akár, mégsem teszi. Teste ellentmond elméje parancsának.
A bocsánatkérés mintha elvágná szívének eddigi sebes munkáját. Kihagy, ha lehet nem egy, hanem megszámlálhatatlan ütemet, míg ő maga üveges tekintettel néz maga elé, lehajtott fejjel. Füle zúgni kezd, a levegő marja a tüdejét, ami végül halkan sípolva hagyja el azt. Nehézkesen nyel egyet és erőnek erejével emeli fel a fejét, tekintetével Kisvirágot, a színes hajzuhatagot keresve… de már nem talál mást, csak az üres teret, a hiányzó levéllel.
Egyedül maradt. Elveszített mindent.
Neked kellett volna itt maradnod, Teó...
A néma, fájó sóhaj olyan erővel, olyan valóságosan csap le eddig vágyakozó szívére, mint még soha azelőtt. Egyedül maradt.


Köszönöm, hogy az élete részévé lettél Love
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2021. július 1. 09:32
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2021. július 1. 09:29
Ugrás a poszthoz

Egy kora júniusi éjszakán

a semmitől irtózva csöndesen
cigarettázom s halkan nevetem



A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Zsombor
Írta: 2021. július 1. 09:29
Ugrás a poszthoz

Elmegyek világgá
elmegyek messze
ki keresne engem
a végtelenben?



A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2021. július 6. 18:12
Ugrás a poszthoz

Egy kora júniusi éjszakán

a semmitől irtózva csöndesen
cigarettázom s halkan nevetem



Számít még bárkinek is a jelenléte?
A gondolat fájón hasít a lelkébe és ver kéretlen visszhangot elméjében. Mélyen szívja be a levegőt a cigaretta füstjével együtt és szorít rá tincseire, hogy a kitapinthatatlan fájdalmon túl mást is érezzen. A vékony, göndör szálak megfeszülnek ujjai fogságában, fejbőre bizseregni kezd, végül egy sóhajjal ejti ki ujjait közülük. A megfáradt füst vadul tekeregve igyekszik messze tőle, hogy kellő távolságból már csak lassan hömpölyögjenek tova.
A kérdésre görcsösen kerüli a válaszadást. Tekintete a sötétséget pásztázza, próbálja a gondolatait is kitölteni vele, hogy ne kelljen szembenéznie a rideg valósággal. Évek óta alig engedett közel magához bárkit és mostanra elérkezett a pillanat, hogy egyedül találta magát az amúgy is szűkös körben. Van még egyáltalán esélye változtatni ezen? De  a legfőbb kérdés… egyáltalán akarna?
Az ajtó halk nyikorgása csillapítja el gondolatait. Feketéit lehunyva szív ismét a szálból, nem törődve a feddő szavakkal, hisz pontosan tudja mik a szabályok, azt is, hogy pontosan mennyit is hág át éppen közülük. Baljának ujjait szorítja össze az üvegcsén, megállítva lassú táncát közöttük. Míg mellé ér a lány, komótosan fújja ki ismét a füstöt és ujjai közé csippantva a szálat engedi le ajkai fogságából, hogy lazán lógassa a szakadék fölött.
Légy kedves.
Szusszanva görbül enyhén felfelé ajka, de a fájdalmas mosoly hamar tova is száll. Szeme sarkából pillant csak Bettire, akit épp csak a bentről kiszűrődő, halovány derengés enged láttatni. Pont elég. Már bárhonnan felismerné.
- Próbáld ki. - Válasz helyett nyújtja csak felé a már felére zsugorodott cigarettát, könyökét még mindig a korláton nyugtatva. Végül kissé oldalra biccentett fejjel vezeti rá feketéit, hogy láthassa a pedáns lány reakcióját. - Nem fogom elmondani senkinek. Csak próbáld ki. Utána, ha akarod, válaszolok egy kérdésedre. Bármire - rekedtes hangja azonnal elhal a sötétben. Feketéit vezeti vissza az erkélyen túli világra, míg az ujjai között tartott szál csakis akkor moccan, ha Betti érte nyúl.
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Zsombor
Írta: 2021. július 9. 12:45
Ugrás a poszthoz

Elmegyek világgá
elmegyek messze
ki keresne engem
a végtelenben?



A nyári Nap égeti fehér bőrét, karja már most halványpiros színt öltött csókjától. Homloka oldalán lassan csordul le egy izzadtságcsepp, kellemetlen csiklandós érzetet hagyva maga után, ahogy teszik ezt a melegtől csatakos tincsei, miként a bőréhez tapadnak. A peron sima felülete izzik, fodrozódik feketéi előtt, mintha felforralták volna. Napszemüvege mögül tapasztja tekintetét a fekete nyúlványra, ahogy lustán fújja ki az eddig benn tartott füstöt. Lassan emeli ismét ujjait ajkaihoz, hogy a szálat azok közé téve szívjon bele és ismételhesse meg a folyamatot. Szabad kezével ütemet ver a combja oldalán, ami azonnal megszakad ujjai önkéntelen rándulása miatt, mikor ismét recseg a hangosbemondó.
Gondolatban egészen máshol jár, távol a ricsajtól, a kastélytól, távol az emberektől, akik szép sorban kiléptek az életéből. Nem tudja, hogy merre viszi majd az útja. Nincsenek tervei, se céljai. Az egyetlen vágya, hogy minél messzebb jusson. Teó világot akart látni, nyüzsgő nagyvárosokat tűzte ki úticélul és mindenhol játszani szeretett volna. Talán megteszi helyette.
Az ismerős hang kellemes dallamként csendül fel a tucatnyi zaj közepette. Feketéi azonnal az arcára siklanak, ám szinte azonnal vissza is fordítja a fejét és mielőtt válaszolna, erősen megszívja a szálat.
- Még nem tudom - feleli őszintén, hangja rekedtes, talán a cigarettától, talán az egész napos szótlanságtól.
- Van - válaszol halkan, majd ujjai közé veszi ismét a szálat és Zsombi felé nyújtja azt, majd szavai hallatán a szállal mozdul ő is. Feketéiben hitetlenség ül, Zsombi arcán keresi bármi jelét annak, hogy igazat beszél. Éveket töltött a fiú mellett, mégsem képes elhinni, hogy számítana neki. Szomorú.
- Igazad van - mondja végül, lehajtott fejjel. Szabad kezével túr tincsei közé, amik végül ugyanoda hullanak vissza. - Ezért jöttél? - hangjába a szokásos közömbösség mellé valami egészen más társul... talán remény? Talán egy aprócska kis része még tartja a cérnaszálat és abban reménykedik, hogy Zsombi megfogja a másik végét és nem engedi el.
A vonat csikorogva áll meg előttük, arca megrándul az éles hangra. Felbőg a hangosbemondó, szűnni nem akaró ricsajjá olvadnak össze. 30 perc a vonat indulásáig. Vajon végül vele robog el?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Kiss-Herczeg Domonkos összes hozzászólása (52 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel