Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Az eső illata különös egyveleget alkot a fű zöld és a virágok édeskés illatával. A a fák és a falak sötétbe burkolózó alakjait misztikus derengés vonja körbe, ahogy az égi háború lassan a tetőfokára hág. Másodpercenként szelik ketté az égboltot a villámok, mintha csak az istenek akarnák mindenáron megérinteni a földet, felforgatva ezzel az egész világot.
Ilyenkor érzi leginkább, hogy él, mióta... mióta.
Nem meri befejezni a gondolatot, az ég robaja jótékonyan nyomja el ricsajával az elméjében dúló kósza képek árját. Fekete tekintetét a fekete, csillagtan égboltra emeli és hagyja, hogy az eső kimosson minden gondolatot és érzést belőle. Ujjai között a lassan haláltusáját vívó cigarettával csak áll a falnak döntve hátát, mint egy lélek nélküli szobor, aki évszázadok óta a fölöttük elterülő végtelen örök rejtélyeit boncolgatná.
Hogy percek vagy órák teltek-e el, nem tudná megmondani. Az idő múlását egyedül a mellette gyülekező ázott csikkek jelzik. Cipője már teljesen átázott, a hideg érzete lassan kúszik felfelé.
Beteg leszel, Dom. Vigyáznod kéne magadra, nézd meg a kezedet is!
Csatt. A vihar újabb hangos kiáltása úgy mossa ki elméjéből az aggódó szavakat, mintha sosem lettek volna ott. Balja lassan emelkedik, a cigarettát az ajkai közé fogja és mélyet szippant a füstölgő szálból. Az újabb fényár részletesen kirajzolja az ökle sérüléseit; kékes-lilás zúzódás, lehorzsolt bőr... Talán ma tudott volna aludni. Talán ma álomtalan álomba merült volna, ideig-óráig, hogyha már más nem, legalább a szervezete képes legyen kicsit felfrissülni, lerázni magáról az egyhangú, fájdalmas napok súlyát. Talán ma sikerült volna... ha nem hallotta volna meg testvére nevét rossz köntösben. Megérdemelte.
Az ujjai közt maradt csonkot egy lezser mozdulattal taszítja a földre, hogy utána a zsebe mélyéből egy újabb szál kerüljön a másik helyére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Talán ott állt volna egész éjjel, mozdulatlan, szemtől-szemben a dühöngő égi szörnyeteggel. Mindig is szeretett a szabadban lenni, a végtelen tiszta eget, a talpa alatt roppanó fűszálakat, az erdők sűrű halmazát. De a vihar az új. Ámulva bámulja a fellegeket, a tombolását, amit csakis önnön maga irányít. Olykor ő sem tenne mást, csak eldobna mindent és ordítana, rombolna tehetetlen dühében és fájdalmában. Annyira könnyűnek hangzik átengedni magát az érzelmek rengetegének, hogy gondolatok nélkül emésszék fel őt. Olyan könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz... Csodálja a vihart, aminek senki sem parancsolhat.
Tánya hangja rángatja vissza a sivár, könyörtelen valóságba. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, meggyászolja a visszahozhatatlan pillanatot, majd újra az égre emeli a tekintetét. Issza a látványt, miközben búcsúcsók gyanánt mélyet szív a parázsló cigarettából, hogy utána a földön heverő társaihoz száműzze. Feketéi végigkövetik szaltókkal tarkított zuhanást és ellökve magát a faltól halad el végül tanárnője mellett.
A folyosó kihalt kövére érve nyomasztónak találja a hirtelen jött csendet. A kinti ádáz küzdelem odabent már csak valami múló látomásnak tűnik, nincs más, csak a csend. Az a nyomasztó csend.
Legalább kérj elnézést.
Némán tűri a szavakat, a gondoskodó érintéseket. A cipőjének orrára tapadt sarat bámulja, amiben pár kósza fűszál fulladozik. A nadrágja szárát, ami a lábszárához tapadva bizonyítja a kinti vihart. Mert nem maradt más belőle. Csak a csend.
- Próbált... - reszelős hangját visszaverik az idő koptatta falak. Lenyeli a feltörekvő érzelmeket. Volt, aki vigyázzon rá maga helyett is. Nem maradt utána más, csak a csend.
- Mi lesz a büntetésem? - Most először emeli feketéit Tányára. A lámpások fénye éles körvonalat húznak a szeme alatti táskák köré és kiemelik a kissé felszakadt ajkát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Az ajtó hangos robajjal csapódik be, feketéi megállapodnak a nehéz faszerkezeten, ami könyörtelenül elvágta őt a féktelen szabadságot hirdető vihartól. Egy-egy hangosabb dörrenésbe beledobbant a szíve is, ahogy a félelemmel vegyes áhítat végigszánkázott a testén, libabőrt hagyva maga után. Olyan természetes égi szimfónia ez, amit nehéz újrakomponálni, a legnagyobb mestereknek is és minduntalan az összes ezzel próbálkozik. Ők se voltak különbek. Domi volt a vihar, míg Teó a napfény, ami utat tört magának a felhők sötét szövetén, beragyogva a tájat. Mára csak a néma vihar maradt, semmi más.
Valahova Tánya mögé függeszti feketéit, rezzenéstelen arccal várva az elkerülhetetlen ítéletet. A fókusza mezsgyéjén látja, érzi a szúrós tekintetet, a csalódottságot. Hallja, hallotta az ostorcsapásként maró szavakat, amik meg akarják remegtetni a lelkét, de valahol mégis elveszik az érdektelenség sűrű mocsarában. Hónapok óta talán ez az első őszinte és normális reakció, amit kiváltott bárkiből is. Akarva-akaratlanul keresi a bajt, mégsem neheztel rá soha senki, csupán egy sajnálkozó mosollyal legyintenek és mennek tovább. Mondván szegény gyerek nem tudja mit csinál. Pedig talán tudja. Talán csak így kiált valakiért, bárkiért, hogy segítsen neki visszatalálni a helyes útra, a saját útjára. Talán nem is kér segítséget. Talán ő maga sem tudja...
- Nem tudom - von vállat mellé, miközben lehajtja a fejét. A kapucni jótékonyan az arcába hullik, eltakarva előle félig az egész világot, és a világ elől önmagát. Nem számít, hogy ki volt az, nem is érdekli. Csakis azt kapta, amit megérdemelt. Se többet, se kevesebbet. A rajta éktelenkedő sebek csakis a saját igazát bizonyítják.
Dom, te is tudod, hogy ez nem helyes.
Az ádámcsutkája megemelkedik, majd visszasüllyed a helyére, ahogy nyel egyet. Lehajtott fejjel hallgatja Tányát, a szavak, a hang kitölti az elméje zugait, kitaszítva onnan pár röpke pillanatra minden mást, ami börtönbe zárja önmagát. Egy halovány mosoly árnyéka suhan át a történet végén az arcán. Bólint egyet, majd az elsőt követi néhány apróbb, hasonló mozdulat.
Érti. Érti és köszöni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A szemerkélő eső kopog az ereszen, elnyomva a bemondó hangját. Az ég fehér takaróba vonta a világot, azzal fenyegetve, hogy soha többé nem enged újra utat a napsugaraknak meleg fényének. A vízfüggöny szürkére festi a vonatok sorát, az épület masszív falait és Domonkos színtelen alakját. A magányosan ásítozó állomáson ő az egyetlen utas. Utaskezdemény.
Az esőtől védve, az egyik épület előtti padon ül, a kapucni alól nem látszik más, csak pár kósza szőke tincs. Ruhája nedves, mintha csak nemrég érkezett volna, a felsőjén csillog pár csepp, mint apró gyémántok, amiknek még nem sikerült eggyé válnia a szövettel. Ujjai között cigaretta, füstje csigavonalban nyújtózkodik az ég felé. Azt, hogy hanyadik szál nyújtózik az ujjai között, már nem tudná megmondani.
Balja a padon pihen, ujjai néha megindulnak, hogy egy néma dallamot játszanak le a láthatatlan billentyűkön, majd hirtelen válnak mozdulatlanná, mintha csak akkor eszmélne rá, hogy mit is művel. Mielőtt kihúzták volna a talajt a lába alól, a zene olyan volt számára, mint a lélegzetvétel. Nehéz a megszokott elhagyása, de még nehezebb annak folytatása. Most mégis itt van...
Tekintete a pad lábánál heverő vékony hátizsákra siklik, majd ismét a vízfátyolba bámul. Figyeli a peron eső áztatta szegletét, a vonatok útját. Indulnia kéne, de még nem született meg a tényleges elhatározás. A kastélyból jószerivel menekülve távozott, szűkek voltak már a falak, a levegő terhes és büdös a hazug együttérzésektől. Senkinek se szólt, Zsombi kérdésére is csak annyi válasz jutott, hogy "el". És most itt van. Itt, az esőfüggönnyel határolt állomáson, egyedül. Pontosan ott van, ahol most lennie kell. Teó értené, ha senki más is, ő értené. Megértené.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Talán az asztronómia az egyetlen tantárgy, amire képes is odafigyelni. Az óra végére az előtte heverő lap nem csupán firkálmányokkal van tele, hanem érdemi jegyzet foglal el rajta előkelő helyet. Feketéi a táblára és a tanárra tapadtak végig, csupán olykor-olykor pillantott el Kisvirág felé, hogy lássa, nem tűnt-e el a világegyetem egyik csücskében két tejútrendszer között. Kicsi kora óta vonzzák az égitestek, különleges képessége, hogy fejből meg tudja mondani a bolygók átmérőjének méretét vagy, hogy hány félévnyi távolságra vannak a Földtől, illetve egymástól. Talán ez az egyetlen közös vonás benne és az édesapjában. Ez volt a hármójuk titkos klubja. Ez a klub pedig pár hónapja talán örökre feloszlott.
Az óra végén, míg mások egyből pakolászni kezdenek, hogy sietősen távozva kihasználhassák a szünet rohanó másodperceit, ő komótosan halássza elő telefonját a zsebéből, ami legalább négyszer zavarta meg jegyzetelés közben, némán jelezve, hogy valaki igencsak hiányolja. A helyzet abszurditását csak fokozza, mikor az életre kelt képernyőn az apja neve jelenik meg a szövegbuborékban. Nagyot sóhajtva zárja le ismét a telefont, olvasatlanul hagyva a talán aggódó, talán fontos, talán semmitmondó üzeneteket. Hisz a bizalmi kör már rég feloszlott.
Ahogy feláll a székről, még pont látja Margaréta ezüstös tincseit, ahogy kitáncolnak az ajtón. Csendben szedegeti össze a holmiját, majd lép oldalt a padok közti keskeny folyosóra. Hátába belefúródik valami tompa, kemény tárgy, lába nem érinti a földet, mert valami útját állja. Fél pillanattal később csattanás visszhangja tölti ki az üressé vált teret.
- Bocs - mondja, szinte csak reflex gyanánt, ahogy lelép a évfolyamtársa lábáról és táskáját a vállára vetve indul el kifelé, nem foglalkozva semmi mással, csak az ismét ujjai közé kúszó telefonnal és a rajta vibráló olvasatlan üzenettel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Talán meg kellett volna kérdeznie. Talán engedélyt kellett volna kérnie, mielőtt útnak ered. Nem arról van szó, hogy ne lenne tisztában a szabályokkal, ismeri az udvariassági formulákat és a kötelezettségeit is. De mit ér a nemleges válasz, ha az sem állította volna meg? Minduntalan menekül a kastély fojtogató, szürke tömegéből, szabadulva a fél füllel elkapott sutyorgások és sajnálkozó tekintetek árja elől. Fullasztóak a kimondott és kimondatlan szavak, amik olyan körülményesen kerülik azt, amit valójában közölni kívánnak; a veszteséget.
Most mégsem menekült, nem a lelkét tépő hiány űzte el. Az, hogy most itt ül, tekintetét az örökké érkező és távozó vonatokra szegezve, hogy a cigarettavég lassan hamuvá ég az ujjai között, ez mind egy előre megfontolt lépés miatt van. Egy régi, álomnak tűnő ígéret, amivel tartozik a fivérének. De ér egyáltalán mindez bármit úgy, hogy ő nem lehet itt? Ő, aki olyan izgatottan várta ezt a pillanatot... A veszteség ólomsúlya alatt az összes levegő kiszalad a tüdejéből, amit az izzó cigaretta füstjével pótol.
Tekintete a pad lábának döntött hátizsákjára siklik, ahogy a léptek zaja elhalnak mellette. Jobbját védelmezőn ejti maga mellé, ujjai súrolják a táska anyagát. Lehet, hogy még nem volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy cselekvésre szánja el magát, de abban biztos, hogy ha órák múlva is jön el a pillanat, mikor az eső hidege már a ruha alá kúszott és a lábai zsibbadtan tiltakoznak a terhelés ellen, el fog érkezni a megfelelő pillanat. Ezért addig is őrzi a zsákban lapuló kincset.
A hozzá intézett szavakra csak bólint egyet, majd a kapucni védelméből pillant oldalra a férfira. Feketéi lassan kúsznak felfelé az eső áztatta ruházaton, a borostás arcig, a homlokot átszelő ráncokig. Ujjai, mint bilincs a szabályszegőre, úgy fonódnak a hátizsák pántjára.
- Utazik? - hangja rekedten taszítja háttérbe az eső kopogásának monotonitását, hogy végül újra átvehesse az uralmat és kitöltse a kínos csendet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A a telefon egy pillanat alatt kel életre ujjai között és egy apró kézmozdulat múlva már nyitja is meg az eddig olvasatlanul hagyott üzenetet. Nem több mindez, csupán néhány rohanó másodperc, mégis állkapcsa már megfeszül, ahogy a szavak értelmet nyernek. Ujjai elfehérednek, ahogy szorítása erősebbé válik, attól fenyegetve a készüléket, hogy darabokra töri. Tucatnyi gondolat és emlékfoszlány homályosítja el a tekintetét. A megannyi boldogan töltött perc ostromolja meg, amit az erdő mélyén töltöttek hármasban. Az apjuk által regélt rémtörténetek, amiken kisfiúsan vihogtak, mert képtelen volt félelmetesen előadni a históriát. A tucatnyi elsuttogott kívánság Teóval. Nélküle csak az emlékek korcs utánzata lenne mindez. Már csak ő van.
Mellkasában fellobban a harag, viszont nincs ideje kiteljesedni a tűznek és felemészteni mindent. Karjába tompa fájdalom hasít, ami megálljt parancsol a lépteinek. Feketéit kissé összeszűkítve fordítja fejét a szőke felé és méri végig a helyzetet. Ismeri, pontosan tudja, hogy ki ő. Egy évvel ezelőtt, még kapva kapott volna egy ilyen alkalmon, hogy közelebb kerülhessen hozzá, hisz Theonnak neve van. Lehet, hogy inkább hírhedt, mintsem híres, de a népszerűség mindenhogy adott. És Domi mindig vágyta ezt. De már csak ő van.
Olyan távolinak tűnik mindez. Csak nézi unottan Theon vonásait és a várt ujjongás sehol. Csak a bosszúságot érzi, ami miatt nem haladhatott tovább az útján. Semmi mást.
Kérj elnézést, Dom.
Élesen szívja be a levegőt és hunyja le a szemét. Persze, az lenne a helyes, Teó mindig tisztában volt azzal, hogy mikor mit illő. De ő nem a fivére és gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján.
- El - közli halkan, kettejük közé vetve a szót. Feketéi indulatosan csillognak, ahogy Theon arcán pihen, viszont moccanni nem moccan. Nem rázza le a rellonos ujjait a karjáról, csak látszólagos türelemmel kivárja a távozásra szánt pillanatot. A telefon újra megzizzen a kezében, ujjai még szorosabban kezdik markolni azt.
Mondj igent apának, Dom. Csak szeretne veled lenni.
És gyűlöl minden szót, ami az ő hangján visszhangzik benne, mint susogó szellő, úgy fut végig minden egyes porcikáján. Pedig már csak ő van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogva tartják egymás sötéten izzó tekintetét, jóformán pislogni is elfelejt, ahogy a kék óceán színében pompázó szembogarakat bámulja. Viszket a bőre Theon marka alatt, mégsem lép el, nem rántja el a karját, bármennyire is meglenne az inger a mozdulat iránt. Más taktikát választ. Kivár. Egyelőre a felszín nyugodt, arca kifejezéstelen, egyedül a telefont szorítja elfehéredő ujjbegyekkel. Semmi más nem utal arra, hogy benne épp ki akar törni egy állandóan forrongó vulkán.
Dom, kérlek legyen eszed.
Megrándul a szája széle a fejében visszhangzó halk suttogás nyomán és próbálja elnyomni a kétségeit. Talán hallgatnia kéne rá, elővenni a farzsebéből a dobozt és adni pár szálat kárpótlás gyanánt. Mondhatná, hogy "bocs haver, véletlen volt", nyújthatná a békejobbot... annyi lehetősége lenne elkerülni a felesleges konfliktust ő mégis csendben marad, mozdulatlan. Mert az igazság az, hogy nem akarja elkerülni. Nem mehet az apja elé és ordíthatja ki magából mindazt, ami az üzenet olvasása közben fellángolt benne, ami tartalmazza minden kétségbeesését és tehetetlen dühét. Viszont az apja helyett itt áll vele szemben Theon. Theon, akit két évig bálványozott és bármit megtett volna, hogy felfigyeljen rá, hogy elmondhassa magáról; igen, a legjobb haverom.
Bal szemöldöke a homlokára szalad annak az egy szónak a hallatán, ami megreked kettejük között és visszhangot ver a fejében, elnyomva a józan ész utolsó intelmeit. Gonosz mosolyra húzódnak lassan ajkai, alkarja megfeszül Theon ujjai alatt.
Dom, még nem késő visszakozni.
- Hallgass el - buknak ki belőle a szavak, majd reszelős hangon felnevet röviden. Látványosan végigméri Theont, a nyüzüge testet, ami a betonba akarná döngölni. Egyikük testén sem feszülnek a bőrnek az izmok, nem duzzadnak a kockák, akár kiegyenlített is lehetne a helyzet... mégis magabiztosság ül a karikás szemek alatt, a sápadt arcon.
Én nem ilyennek ismertelek.
Élesen szívja be a levegőt, mellkasa megemelkedik, ahogy keze ökölbe szorul. Lehunyja egy pillanatra a szemét és engedi, hogy fintorba torzuljanak a vonásai.
- Undorító vagy - mondja kettejük közé vetve a szavakat, majd elrántva a kezét taszít Theon mellkasán egy nagyot. Feketéi elsötétülnek a haragtól, ahogy bámulja a fiút, aki egyszerre testesíti meg az összes hangot és üzenetet az elmúlt pár percből. Most Theon mindaz, amit gyűlöl. Vajon önmagát látja helyette?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Más diák talán pironkodva kérne elnézést, tucatszor megismételve azt és felelőtlenül ígérgetve, hogy soha többé nem tesz hasonlót se. Talán próbált volna elrejtőzni, bárhogy és bárhol, mindenáron elkerülve a lebukás kínos élményét. Talán zsigerből hazugságokkal árasztaná el Mikhailt, negédes szavakkal simogatná a házvezető lelkét és egóját. Más diákok talán mutattak volna bármilyen... érzelmet. Domi ajkait egy halk sóhaj se hagyja el, nincs meg a gyomrot összeszorító hideg érzet, amiért rosszat tett és kiderült. Nem önti el pír az arcát, amiért idejekorán rajtakapták a kihágáson. Arca szenvtelen, feketéi kitartóan bámulnak a vízfüggönyön át egy adott pontot. Ujjai között lustán füstölög a cigarettacsonk, amit kisvártatva elnyom a cipője talpán. Hogy a házvezetője jelenléte sarkallta-e erre, valószínűleg még ő maga sem tudná megmondani.
Ujjai lassan engedik el a táskáját, ami nesztelenül hanyatlik vissza a pad lábának és húzza vissza a kezét az ölébe. A csikket suta mozdulatokkal forgatja baljában. Most nem tartja illőnek, hogy nemes egyszerűséggel a peronra pöccintse, ahol már annak társai rég a földbe lettek taposva.
Szeme sarkából pillant ismét a férfire, ahogy a szavai eljutnak hozzá és egy mosoly halovány árnyéka fut végig arcán. Kipihenve sikerül elég hamar összeraknia Mikhail felbukkanásának okát. Már megint a pletykák...
- Mondhatni - kínzó lassúsággal érkezik a válasz, amit félig elnyom a hangosbemondóból érkező kissé torz, erélyes tájékoztató. Némán követi pillantásával a leszálló varázslókat, majd a távozó vonatot. Páran pálcát ragadnak és esernyőbűbájjal próbálják távol tartani maguktól a záporozó esőcseppeket, másik sietős léptekkel közelítenek a fedett peron oltalma alá. Csupán egy valaki áll meg félúton, hogy szemügyre vegyen valamit, majd pár pillanattal később az eső szakadatlan kopogása közé el-elhaló, lágy hangok vegyülnek.
Domi előrébb hajol ültében, térdére könyököl és feketéit az alakra függeszti. Lassan emeli kezét, hogy baljával a pár kósza dallamot megszólaltató alak felé mutasson. A mozdulatok közepette ujjai közül észrevétlenül hullik ki a cigarettacsikk.
- Tud zongorázni? - kérdi halkan, hangjában megmagyarázhatatlan érzelmek árjával. Vágy? Szomorúság? Izgalom? Ingerültség? Talán az összes. Talán egyik sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A múló percek lassan órákká dagadnak és folynak szét a lába alatt, észrevétlenül. Az idő múlását egyedül a manók lázas ténykedése jelzi, aminek sebességébe valószínűleg belefájdulna a tekintete, ha feketéit egy pillanatra is felemelné az asztalra helyezett, érintetlen tányérról. Az egyik sarokban kuporog egy ócska széken, pontosan ott, ahová még a rúnatan előtti szünetben vezették. Azóta az órának valószínűleg már rég vége van, ő mégis mozdulatlan, görnyedt háttal mered az elé pakolt gombaragura, amit kérnie sem kellett és ő pontosan tudja, hogy nem is neki szánták.
Nem tudhatták, Dom. Csak hagyd ott, tudom, hogy nem szereted.
Pontosan. Ő nem szereti… élesen szívja be a levegőt, miközben szemei lecsukódnak. Az egyik manó rögvest mellette terem, hallja, ahogy remegő hangon hozzá intézi szavait, mégsem lel értelmet bennük. A Teó hangján érkezett suttogás tölti meg dobhártyáit, a szűnni nem akaró érzéssel, hogy nem neki kéne itt lennie. Itt sem. Akaratlan Kisvirág mosolya taszítja háttérbe testvére hangját, szája széle felfelé rándul a kósza emlékkép láttán. Gyomra megremeg, ahogy felidézi szavait és egy csalfa pillanatra ismét elhiszi, hogy neki is van létjogosultsága. Hogy ő is kellhet.
Igaza van, Dom. Tudod jól.
Sóhajtva ejti ki kezéből a kanalat és temeti arcát baljának tenyerébe. Az evőeszköz csörömpölését elnyomja az ételek illatától terhes levegőt kettészelő éles hang, megölve benne minden kétes, önsanyargató gondolatot.
- Csendben nem megy? - csattan fel élesebben, mint szerette volna, hangja túlharsogja a manók szüntelen csevegését. Pillanatnyi csend ereszkedik a helyiségre, miközben feketéi szikrákat szórva tapadnak a gondtalan lányra, míg őt ezernyi szempár tartja fogságban. Egy pillanattal később az eddig előtte heverő tányér csörömpölve hul darabokra a padlón, tartalmát szétszórva körülötte. Feketéi döbbenten merednek a káoszra, majd siklanak az asztal azon részére, amit a ragu órákon át magáénak tudhatott; saját könyöke vált hódítóvá, ezzel véget vetve gyötrelmének újabb forrásának.
- Bocsánat.. - halk, zavart motyogás hallatszik az alig nyíló ajkak közül. Mire a szó szertefoszlik a térben, a manók szorgosan takarítják az általa idézett káoszt. Zavartan túr a hajába, majd hajtja le a fejét és fordul vissza a már üresen ásítozó asztal felé.
Menned kéne, Dom, mielőtt újat tesznek eléd.
Mennie kéne, mégsem képes moccanni. Mennie kéne, mégis lelke egy apró szeglete az újabb adagra vár, hogy újra elmerülhessen a pusztító gondolatok árjában. Mennie kéne...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Számít még bárkinek is a jelenléte?
A gondolat fájón hasít a lelkébe és ver kéretlen visszhangot elméjében. Mélyen szívja be a levegőt a cigaretta füstjével együtt és szorít rá tincseire, hogy a kitapinthatatlan fájdalmon túl mást is érezzen. A vékony, göndör szálak megfeszülnek ujjai fogságában, fejbőre bizseregni kezd, végül egy sóhajjal ejti ki ujjait közülük. A megfáradt füst vadul tekeregve igyekszik messze tőle, hogy kellő távolságból már csak lassan hömpölyögjenek tova.
A kérdésre görcsösen kerüli a válaszadást. Tekintete a sötétséget pásztázza, próbálja a gondolatait is kitölteni vele, hogy ne kelljen szembenéznie a rideg valósággal. Évek óta alig engedett közel magához bárkit és mostanra elérkezett a pillanat, hogy egyedül találta magát az amúgy is szűkös körben. Van még egyáltalán esélye változtatni ezen? De  a legfőbb kérdés… egyáltalán akarna?
Az ajtó halk nyikorgása csillapítja el gondolatait. Feketéit lehunyva szív ismét a szálból, nem törődve a feddő szavakkal, hisz pontosan tudja mik a szabályok, azt is, hogy pontosan mennyit is hág át éppen közülük. Baljának ujjait szorítja össze az üvegcsén, megállítva lassú táncát közöttük. Míg mellé ér a lány, komótosan fújja ki ismét a füstöt és ujjai közé csippantva a szálat engedi le ajkai fogságából, hogy lazán lógassa a szakadék fölött.
Légy kedves.
Szusszanva görbül enyhén felfelé ajka, de a fájdalmas mosoly hamar tova is száll. Szeme sarkából pillant csak Bettire, akit épp csak a bentről kiszűrődő, halovány derengés enged láttatni. Pont elég. Már bárhonnan felismerné.
- Próbáld ki. - Válasz helyett nyújtja csak felé a már felére zsugorodott cigarettát, könyökét még mindig a korláton nyugtatva. Végül kissé oldalra biccentett fejjel vezeti rá feketéit, hogy láthassa a pedáns lány reakcióját. - Nem fogom elmondani senkinek. Csak próbáld ki. Utána, ha akarod, válaszolok egy kérdésedre. Bármire - rekedtes hangja azonnal elhal a sötétben. Feketéit vezeti vissza az erkélyen túli világra, míg az ujjai között tartott szál csakis akkor moccan, ha Betti érte nyúl.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A nyári Nap égeti fehér bőrét, karja már most halványpiros színt öltött csókjától. Homloka oldalán lassan csordul le egy izzadtságcsepp, kellemetlen csiklandós érzetet hagyva maga után, ahogy teszik ezt a melegtől csatakos tincsei, miként a bőréhez tapadnak. A peron sima felülete izzik, fodrozódik feketéi előtt, mintha felforralták volna. Napszemüvege mögül tapasztja tekintetét a fekete nyúlványra, ahogy lustán fújja ki az eddig benn tartott füstöt. Lassan emeli ismét ujjait ajkaihoz, hogy a szálat azok közé téve szívjon bele és ismételhesse meg a folyamatot. Szabad kezével ütemet ver a combja oldalán, ami azonnal megszakad ujjai önkéntelen rándulása miatt, mikor ismét recseg a hangosbemondó.
Gondolatban egészen máshol jár, távol a ricsajtól, a kastélytól, távol az emberektől, akik szép sorban kiléptek az életéből. Nem tudja, hogy merre viszi majd az útja. Nincsenek tervei, se céljai. Az egyetlen vágya, hogy minél messzebb jusson. Teó világot akart látni, nyüzsgő nagyvárosokat tűzte ki úticélul és mindenhol játszani szeretett volna. Talán megteszi helyette.
Az ismerős hang kellemes dallamként csendül fel a tucatnyi zaj közepette. Feketéi azonnal az arcára siklanak, ám szinte azonnal vissza is fordítja a fejét és mielőtt válaszolna, erősen megszívja a szálat.
- Még nem tudom - feleli őszintén, hangja rekedtes, talán a cigarettától, talán az egész napos szótlanságtól.
- Van - válaszol halkan, majd ujjai közé veszi ismét a szálat és Zsombi felé nyújtja azt, majd szavai hallatán a szállal mozdul ő is. Feketéiben hitetlenség ül, Zsombi arcán keresi bármi jelét annak, hogy igazat beszél. Éveket töltött a fiú mellett, mégsem képes elhinni, hogy számítana neki. Szomorú.
- Igazad van - mondja végül, lehajtott fejjel. Szabad kezével túr tincsei közé, amik végül ugyanoda hullanak vissza. - Ezért jöttél? - hangjába a szokásos közömbösség mellé valami egészen más társul... talán remény? Talán egy aprócska kis része még tartja a cérnaszálat és abban reménykedik, hogy Zsombi megfogja a másik végét és nem engedi el.
A vonat csikorogva áll meg előttük, arca megrándul az éles hangra. Felbőg a hangosbemondó, szűnni nem akaró ricsajjá olvadnak össze. 30 perc a vonat indulásáig. Vajon végül vele robog el?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Mintha a csillagok is rajta gúnyolódnának. Várakozás közben feketéi mégis csak rátalálnak az égboltot pettyező fényekre, amik incselkedve pöffeszkednek a sötétség vásznán és sehol egy felhő, ami fátyolos derengéssé csillapítaná ragyogásukat. A gondolat lassan fészkeli be magát elméjébe, onnan kúszik le szívébe, hogy fájón marjon belé; ugyanilyen volt az égbolt, mikor Kisvirággal a tisztáson feküdtek. Tele apró, csillogó ékkövekkel, míg a lány törékeny ujjai az ő kezén nyugodtak. Akkor mondhatni, boldog volt. Emlékszik saját nevetésének, már idegennek tűnő hangjára. Emlékszik, hogy hogyan szorította magához, hogyan csillant meg a Hold fénye az ezüst hajszálakon. Soha többé nem fogja látni egyiket se. Se a mosolyát, se a lágy tekintetet, ahogy őt figyeli. Nem fogja hallani a hangját, ahogy Anubiszról beszél, a hitét, amit az ő szájából már-már valódinak is érezhetett. Mindent elrontott. Azzal az egy szóval, mindent.
Feketéit összeszorítva, ajkát röviden megnyalva nyel egyet, amint a fájdalom a szívébe hasít. A cigarettát tartó keze megrándul, ahogy érintené azt ajkai közé, hogy a kényszermozdulattal kitörölhesse a kéretlen gondolatokat. Ám megállja, hogy elhúzza a szálat, ami még mindig Bettire vár. Fejét ejti helyette előre és a korláton könyökölve túr ismét tincsei közé.
- Ezt mondtam - feleli rekedten, rá se nézve a lányra. Ujjai remegnek meg, ahogy egy pillanatra összeér a bőrük, majd megfosztja Betti függősége tárgyától. Lassan engedi le mindkét kezét, alkarját lezseren kilógatja a korláton túlra, úgy fordítja fejét a prefektus felé. Szemöldöke megemelkedik, ahogy kérése beteljesül, szája széle megrándul a hatást sejtve. Betti köhögése Domonkos reszelős nevetésével egészül ki, bár nehéz megmondani, hogy vegyül-e a hangjába némi jókedv is vagy sem. Talán, ha nem marcangolná a szívét percenként a fájdalom...
- Egész jól viselted. - Mindketten tudják, hogy ez nem igaz. Feketéi a leejtett csonkra tévednek, amit széttapos, megadva a kegyelemdöfést számára. Farzsebéből húzza elő a még félig teli dobozt és kipattintva tetejét húz ki belőle egy új szálat.
- Kérdezz - mondja már a cigarettával a szájában. Elsőre elpattintja a gyújtót és míg egyik kezével árnyékolja a lángot, másikkal gyakorlott mozdulatokkal kelti életre a szál végét. A doboz ismét a zsebében landol, közben hátraszegett fejjel fújja ki a füstöt a csillagokra, hátha sikerül elhalványítani a fényüket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Feketéi a vonatra tapadnak. Az ablakon keresztül látja a felszálló arcokat. Van, aki unottan, a napi rutin részeként foglalja el helyét a bőrülésen, van, akik izgatott, boldog bszélgetés közepette keresik ülőhelyeiket. Látja magát ő is fent. Látja tükörképét visszatükröződni a maszatos üvegen, ahogy kifelé bámul, le az asztaltra, feketéiben szomorú beletörődéssel. Fülébe ordít a zongora fejhallgatójából, saját bánatát közvetítve felé. Ujjai nem követik a dallamot az ablak szélén, se a térdén. Nem törődik a körülötte lévőkkel, ahogy vele sem törődnek. És nem néz fel. Nem vesz búcsút a kastélyból és a benne lévőktől, mert tőle sem búcsúzik senki.
Zsombor mégis itt van.
A szálat tartó keze megremeg szavaira és egy suta bólintással húzza vissza maga elé. Nagyot nyelve engedi el a képtelen gondolatot, a remény aprócska szikráját, ami naivan azt merte mondatni vele, hogy szobatársa miatta jött el idáig. Fanyar mosoly suhan át arcán, majd a cigarettát ajkai közé téve szívja meg azt. Tüdejét pattanásig feszíti a füst, már fájón szúrja, mikor végre kiengedi a megfáradt szürke levegőt. Az elhasznált csikket, kissé lehajolva, a cipője talpán nyomja el, többször is végighúzva a rücskös felületen, majd felegyenesedve pöccinti a vonat és a peron közé. Van benne gyakorlata.
Zsombor hangjára megáll az újabb cigarettáért nyúló keze. Fejét kapja a felé forduló fiúra, feketéit nagyra tárva bámul az arcába. Ajkai kissé elnyílnak, majd ahogy folytatja, összeszorítva azokat hajtja le ismét fejét. Keze ismét megindul, a dobozból először elvétve vesz ki végül egy szálat és gyújtja meg, nem először a mai nap és több, mint valószínű, hogy nem is utoljára.
- Szerinted mit csinálok? - kérdi halkan, majd szájához illesztve a szálat szívja meg azt, hogy utána lehunyt szemmel, oldalra fordított fejjel fújja ki azt. - Legalább nem kell felkelned többé, mikor álmomban ordítok. - Kényszeredetten von vállat szavai mellé, de nem pillant Zsomborra. A szálat lassan engedi le maga mellé, ami így lustán égeti fel magát.
- Visszautasított - mondja halkan, rekedt hangon a végső elhatározásának utolsó érvét. Elárulta Teót azzal, hogy kimondta azt az egyetlen egy, ám nehéz szót és elmarta vele maga mellől az egyetlent, aki igazán mellette volt eddig. Egyedül maradt.
Zsombor mégis itt van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Tényleg menekült. Ha az eszére és a lábának késztetésére hallgatott volna, már rég a vonaton ülne, nem csak elképzelné magát rajta. Menekülni akar, hogy ne kelljen többé Kisvirágot kerülnie, hogy ne fájjon minden alkalom, mikor megpillanatja a folyosón, a tantermekben vagy a klubhelyiségen, miközben átvág azon és ne vágyakozzon annyira mosolya után. A szíve rég romokban hever, évek óta egyre csak morzsolódnak a szélek, mintha sosem szeretne már eggyé válni. Egyedül a lány volt képes visszaragasztgatni a lehullott darabokat és elűzni az őt gúzsba kötő rémálmokat. Mégis mihez kéne kezdenie nélküle, úgy, hogy szívének ép darabkái Kisvirág kezében maradtak? A legcélravezetőbb megoldás, ha hátrahagy mindent. És mindenkit.
Egy reszketeg sóhajjal nyugtázza végül Zsombor szavait. Nem kezd vitatkozni, a vállát sem vonja meg, csak csendesen fogadja az igazságot. A cigaretta vége ismét ajkai közé talál. Hosszan szív belőle, feketéi lecsukódnak közben, majd fejét a vakító ég felé fordítva ereszti ki a megfáradt füstöt, aminek útját hunyorogva követi. Vállát húzza a táska, alig használt izmai visítanak a terhe alatt. Ha a vonaton ülne, már nem nyomná a táska.
Zsombor szavaira Domonkos helyett a recsegő hangosbemondó ad választ. Arca megrándul az éles, bántó hangra. Válla felett pillant hátra az épületre, hogy a falon lévő óra megerősítse a torz tájékoztatást. Húsz perc. Visszafordulva a maga előtt tartott füstölgő szálra tapad tekintete. Lustán égeti saját magát, épp csak a papír széle piroslik egy keskeny csíkban. A hamu lehúzza saját magát, míg végül Domonkos rásegítésével a mélybe veti magát. Mintha saját magát figyelné.
Zsombor érintése rántja vissza a jelenbe. Felé fordítja a fejét, ám felocsúdni sincs ideje, szobatársa karjai közt találja magát. Döbbenten tartja el a cigarettát, hogy ne égesse meg, feketéi tágra nyílva merednek előre. Szíve kihagy egy ütemet, ajkait összeszorítják a tobzódó érzelmek. Fogalma sincs, hogy mennyi idő telik el, mire magához tér és ahelyett, hogy eltolná magától a fiút, a cigarettát kiejtve ujjai közül kapaszkodik bele a hátába és hajtja a vállára a fejét.
- Nem csak ő... - fogai között szűri megtörten a szavakat. Hangja reszketeg a rég érzett kilátástalanságtól. Attól, hogy már nem kell senkinek. - Elváltak. Anyám a mugli családjához ment, ahol engem látni se akarnak. Apám állandóan dolgozik, kurvára le se szarja, hogy mi van. Egyedül maradtam abban az átkozott házban. Nem bírom, Zsombor... - Ujjai görcsösen markolják a fiú pólóját. Vállai megrázkódnak a visszafojtott sírástól és indulattól, vicsorogva szorítja össze szemeit. Legszívesebben ordítana, hangosan, dühösen, kétségbeesetten, hogy minden fájdalmát kiadhassa, míg végül elmegy a hangja. Csak tartozni szeretne valahová... Valahová, ahol még őt is képesek elfogadni és szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Egy pillanatra képes megfeledkezni mindenről. Míg nevetése el nem hal, nem mar fájdalom a szívébe, nem könyörög Kisvirág mosolya után. Nem jut eszébe se az örökké csak dolgozó apja, se a korábbi családjához menekülő anyja, aki ezzel szinte teljesen kirázta Domonkost az életéből. Egy pillanatra még Teó sem férkőzik a gondolatai közé. Nevetése reszelős, nem az az önfeledt kacaj, aminek hallgatása is mosolyt csal mások arcára. Mégis könnyedséget hoz, abba a naiv illúzióba ringatva, hogy képes lesz tovább viselni a hétköznapok terhét ezen falakon belül. Hatalmas kár, hogy csupán egy pillanatig tart.
Ahogy a frissen meggyújtott szál maró füstje lekúszik a tüdejébe, már el is engedi a naiv ábrándot. Tudja, hogy nincs maradása, egyedül arról nincs fogalma, hogy még mire vár. A falak megfojtják, a nevető diáktársai, mintha folyamatosan gúnyolnák őt. Nem maradt senki, akinek még számítana a jelenléte, akkor pedig miért ne segíthetne egy tettel mindenkin? Ő távozik, talán bejárja a világot, a kastély pedig megszabadul egy komor jelenléttől és a prefektusoknak sem kell több büntetőmunkát kiosztania Domonkos számára. Mindenki jól járna.
Tekintete zizzen a szál felé tartó kézre. A cigarettát oldalt tartva kapja el jobbjával Betti karját és pillant le rá, közönyösen, egészen addig, míg meg nem hallja a kérdést. A komor ábrázaton a döbbenet veszi át az uralmat, majd zavartan pillant el a másik irányba, elengedve a lány kezét.
- Úgy, hogy nem veszed el tőlem. Vagy kérsz még? Akkor szólj - szája megrándul, ahogy oldalt sandít Bettire. Ám a kérdés akaratlan elgondolkodtatja. Tudna bárki is segíteni neki? Hogyan? Nem változtathatja meg senki Kisvirág döntését. Nem tudja senki jobb belátásra bírni a szüleit sem. Senki sem tud neki segíteni.
- Miért akarnál egyáltalán segíteni? - kérdi szkeptikusan, az időt húzva. Sóhajtva egyenesedik fel és megfordulva dönti csípőjét a korlátnak. Jobbjával markol rá a fémre, miközben a füstölgő szálat újra ajkai közé illeszti. Az eget kémlelve dönti hátrébb a fejét és fogával szorítja kissé össze a cigarettát, hogy ne essen ki a szájából.
- Már segítettél. Nem tudom mikor nevettem utoljára - mondja rekedtes hangon, ám teljesen őszintén. Már feladta, hogy bármi változzon. Legalábbis itt, a kastély falai között. Értékeli Betti kedvességét, ám egyetlen egy ember felületes gesztusa kevés, hogy jobb belátásra bírja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mostanában nem zeng a nevétől a tanári. Nem csúfítja arcát és kezét zúzódás, elmaradoztak az általa kiprovokált verekedések. Az órákat makulátlanul végigüli, megbújva csendesen a terem hátuljában. Ám a jegyei nem lettek fényesebbek attól, hogy fizikálisan jelen van. Egyedül a prefektusoknak okoz olykor némi bosszúságot az éjszakai cigaretta szüneteivel, amit a hálókörleten kívül ejt meg. Zokszó nélkül fogadja a dorgálásokat és egy fejbólintással veszi tudomásul az újabb büntetőmunkát. Már egyik sem képes kirángatni őt ebből a közömbös állapotból.
Az utóbbi időben, mint kísértet járja a zsongó folyosók kusza halmazát. Ahogy most is. Észrevétlen, a fal mentén, lehajtott fejjel sétálva, a telefonját emelve csak maga elé olykor. A képernyőt a várt üzenet vagy hívás helyett egyedül ujja kelti életre. Azt se tudná megmondani, hogy vár-e bárkitől bármit, feketéi mégis minduntalan a felvillanó képernyőre siklanak, ami mindannyiszor üres marad. Üres, mint ő maga.
Mélyen beszívva a levegőt oldja fel menet közben végül a telefonját és habozva ugyan, de elindítja a napok óta halogatott hívást. A vállával löki be a szertár ajtaját, hogy a csendbe érkezve, a fűvös fának dőlve várja, míg beleszóljanak. Fejét veti az ajtónak, feketéi a sötétbe vesző pókhálókra tapadnak a polcok tetején.
- Anya? Szia… - ejti ki rekedten a szavakat, majd hagyja elhalni azokat, ahogy édesanyja lelkes hangja felcsendül. Ujjai megrándulnak maga mellett és feketéi lecsukódnak, ahogy nyel egyet. - Jól vagyok… Anya, elmehetnék hozzád a hétvégén? - tér rá reménykedve a lényegre. Szinte lélegzetvisszafojtva várja a választ, ám annak hallatán csak egy fanyar mosoly suhan át az arcán. - Nem így értettem. Ott maradhatok nálad hétvégén? - válaszol, majd a csend beállta után lassan nyitja ki feketéit. Tudja a választ. Már akkor tudta, mikor csak szuggerálta a telefon alvó képernyőjét. Mégis ott van az a fránya remény, ami végül cselekvésre ösztökélte, most pedig annál nagyobb fájdalmat okoz. Ujjai ökölbe szorulnak, ahogy meghallja végül az elkerülhetetlent. Anyja szavaival pedig a remény utolsó lehetősége is semmivé foszlik. - Kérlek. Nem akarok visszamenni abba a házba. Apa sosincs otthon és nem akarok ott lenni, egyedül - hangja szinte már könyörgésbe csap át, ahogy görcsösen szorítaná magához azt a fránya reményt. Pedig pontosan tudja, hogy hiába teszi. Ujjai lassan elernyednek és fejét a mellkasára ejti, tincsei eltakarják előle a szertár java részét. Hát persze - feleli szárazon édesanyja mentegetőzésére. Neki se kell már. Ha nagyon szeretné, biztos találna megoldást, de a nő inkább az általa is gyűlölt házba száműzi. - Majd legközelebb. Szia. - Választ se várva nyomja ki a telefont, hogy egy pillanattal később, ádáz vicsorral vágja hozzá a készüléket a szemközt lévő polchoz. Reccsenést, majd puffanást hall, de nem törődik vele. Ujjai remegve csimpaszkodnak bele a szőke tincseibe és veti ismét hátra a fejét, ami nagyot koppanva ér az ajtó rücskös felszínéhez.
Már tényleg nem kell senkinek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Ujjai görcsösen markolják Zsombor pólójának vékony anyagát. Egy része dacosan menekülni akar, szabadulni az ölelésből, a csalfa, hízelgő szavaktól. Képtelen elhinni, hogy szobatársa az igazságot tárja elé, hogy van, aki képes őt elfogadni és maga mellett tudni. Mégis hogyan lehetne ez a valóság, mikor Kisvirág, a lány, aki ismerte lelkének legsötétebb és legsebezhetőbb részeit és aki feltétlen bizalmát élvezte, végül szó szerint kirohant az életőből? Mégis hogyan bízhatna újra bárkiben?
Ujjai mégsem lazulnak az anyag körül. Ajkait és feketéit összeszorítva, reszketeg lélegzetvéltelek közepette engedi át védelmének résein a megnyugtató bizonyosságot, amit Zsombor jelent. Szégyelli magát, hogy még pakolás közben sem jutott eszébe, hogy esetleg hiányozna a másiknak. De. Eszébe jutott. Csak nem hitte el.
Hagyja, hogy Zsombor a vállánál fogva tolja el magától. Szemeit lesütve ejti maga mellé kezeit, majd szavait hallva pillant fel rá ismét, elnyílt ajkakkal. Feketéivel az arcát fürkészi, keresi az árulkodó jeleket, ám őszinteségen kívül mást nem talál. Nagyot nyelve veszik el ismét a fiú karjai között, miközben lelki szemei előtt Teó mosolytól sugárzó arca jelenik meg. Korábban csak bűntudatot és fájdalmat érzett a láttán, most ezeket háttérbe szorítva valami egészen új pattan szárra a lelkében; elfogadás.
Zsombortól eltávolodva törli le az arcát és fordul vissza a vonat felé, csak sután bólintva a másik szavaira. A lehetőség még mindig adott, a kérdés már csak az, hogy élni akar-e még vele? Tudja, hogy otthon nem lesz jobb a helyzet. Biztos abban, hogy Kisvirág se fogja meggondolni magát. Nem változott semmi, mégis mintha új életre kelt volna benne a remény.
- Zsombor... - szól a fiú után, félig felé fordulva, napszümevegét már az ujjai között tartva. - ... csatlakozhatok? - szégyellős, apró mosollyal kérdi, még mögötte megszólal a vonat harsány füttye. Nélküle indul útnak és Domonkos már nem bánja.