Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Mintha a csillagok is rajta gúnyolódnának. Várakozás közben feketéi mégis csak rátalálnak az égboltot pettyező fényekre, amik incselkedve pöffeszkednek a sötétség vásznán és sehol egy felhő, ami fátyolos derengéssé csillapítaná ragyogásukat. A gondolat lassan fészkeli be magát elméjébe, onnan kúszik le szívébe, hogy fájón marjon belé; ugyanilyen volt az égbolt, mikor Kisvirággal a tisztáson feküdtek. Tele apró, csillogó ékkövekkel, míg a lány törékeny ujjai az ő kezén nyugodtak. Akkor mondhatni, boldog volt. Emlékszik saját nevetésének, már idegennek tűnő hangjára. Emlékszik, hogy hogyan szorította magához, hogyan csillant meg a Hold fénye az ezüst hajszálakon. Soha többé nem fogja látni egyiket se. Se a mosolyát, se a lágy tekintetet, ahogy őt figyeli. Nem fogja hallani a hangját, ahogy Anubiszról beszél, a hitét, amit az ő szájából már-már valódinak is érezhetett. Mindent elrontott. Azzal az egy szóval, mindent.
Feketéit összeszorítva, ajkát röviden megnyalva nyel egyet, amint a fájdalom a szívébe hasít. A cigarettát tartó keze megrándul, ahogy érintené azt ajkai közé, hogy a kényszermozdulattal kitörölhesse a kéretlen gondolatokat. Ám megállja, hogy elhúzza a szálat, ami még mindig Bettire vár. Fejét ejti helyette előre és a korláton könyökölve túr ismét tincsei közé.
- Ezt mondtam - feleli rekedten, rá se nézve a lányra. Ujjai remegnek meg, ahogy egy pillanatra összeér a bőrük, majd megfosztja Betti függősége tárgyától. Lassan engedi le mindkét kezét, alkarját lezseren kilógatja a korláton túlra, úgy fordítja fejét a prefektus felé. Szemöldöke megemelkedik, ahogy kérése beteljesül, szája széle megrándul a hatást sejtve. Betti köhögése Domonkos reszelős nevetésével egészül ki, bár nehéz megmondani, hogy vegyül-e a hangjába némi jókedv is vagy sem. Talán, ha nem marcangolná a szívét percenként a fájdalom...
- Egész jól viselted. - Mindketten tudják, hogy ez nem igaz. Feketéi a leejtett csonkra tévednek, amit széttapos, megadva a kegyelemdöfést számára. Farzsebéből húzza elő a még félig teli dobozt és kipattintva tetejét húz ki belőle egy új szálat.
- Kérdezz - mondja már a cigarettával a szájában. Elsőre elpattintja a gyújtót és míg egyik kezével árnyékolja a lángot, másikkal gyakorlott mozdulatokkal kelti életre a szál végét. A doboz ismét a zsebében landol, közben hátraszegett fejjel fújja ki a füstöt a csillagokra, hátha sikerül elhalványítani a fényüket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Feketéi a vonatra tapadnak. Az ablakon keresztül látja a felszálló arcokat. Van, aki unottan, a napi rutin részeként foglalja el helyét a bőrülésen, van, akik izgatott, boldog bszélgetés közepette keresik ülőhelyeiket. Látja magát ő is fent. Látja tükörképét visszatükröződni a maszatos üvegen, ahogy kifelé bámul, le az asztaltra, feketéiben szomorú beletörődéssel. Fülébe ordít a zongora fejhallgatójából, saját bánatát közvetítve felé. Ujjai nem követik a dallamot az ablak szélén, se a térdén. Nem törődik a körülötte lévőkkel, ahogy vele sem törődnek. És nem néz fel. Nem vesz búcsút a kastélyból és a benne lévőktől, mert tőle sem búcsúzik senki.
Zsombor mégis itt van.
A szálat tartó keze megremeg szavaira és egy suta bólintással húzza vissza maga elé. Nagyot nyelve engedi el a képtelen gondolatot, a remény aprócska szikráját, ami naivan azt merte mondatni vele, hogy szobatársa miatta jött el idáig. Fanyar mosoly suhan át arcán, majd a cigarettát ajkai közé téve szívja meg azt. Tüdejét pattanásig feszíti a füst, már fájón szúrja, mikor végre kiengedi a megfáradt szürke levegőt. Az elhasznált csikket, kissé lehajolva, a cipője talpán nyomja el, többször is végighúzva a rücskös felületen, majd felegyenesedve pöccinti a vonat és a peron közé. Van benne gyakorlata.
Zsombor hangjára megáll az újabb cigarettáért nyúló keze. Fejét kapja a felé forduló fiúra, feketéit nagyra tárva bámul az arcába. Ajkai kissé elnyílnak, majd ahogy folytatja, összeszorítva azokat hajtja le ismét fejét. Keze ismét megindul, a dobozból először elvétve vesz ki végül egy szálat és gyújtja meg, nem először a mai nap és több, mint valószínű, hogy nem is utoljára.
- Szerinted mit csinálok? - kérdi halkan, majd szájához illesztve a szálat szívja meg azt, hogy utána lehunyt szemmel, oldalra fordított fejjel fújja ki azt. - Legalább nem kell felkelned többé, mikor álmomban ordítok. - Kényszeredetten von vállat szavai mellé, de nem pillant Zsomborra. A szálat lassan engedi le maga mellé, ami így lustán égeti fel magát.
- Visszautasított - mondja halkan, rekedt hangon a végső elhatározásának utolsó érvét. Elárulta Teót azzal, hogy kimondta azt az egyetlen egy, ám nehéz szót és elmarta vele maga mellől az egyetlent, aki igazán mellette volt eddig. Egyedül maradt.
Zsombor mégis itt van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Tényleg menekült. Ha az eszére és a lábának késztetésére hallgatott volna, már rég a vonaton ülne, nem csak elképzelné magát rajta. Menekülni akar, hogy ne kelljen többé Kisvirágot kerülnie, hogy ne fájjon minden alkalom, mikor megpillanatja a folyosón, a tantermekben vagy a klubhelyiségen, miközben átvág azon és ne vágyakozzon annyira mosolya után. A szíve rég romokban hever, évek óta egyre csak morzsolódnak a szélek, mintha sosem szeretne már eggyé válni. Egyedül a lány volt képes visszaragasztgatni a lehullott darabokat és elűzni az őt gúzsba kötő rémálmokat. Mégis mihez kéne kezdenie nélküle, úgy, hogy szívének ép darabkái Kisvirág kezében maradtak? A legcélravezetőbb megoldás, ha hátrahagy mindent. És mindenkit.
Egy reszketeg sóhajjal nyugtázza végül Zsombor szavait. Nem kezd vitatkozni, a vállát sem vonja meg, csak csendesen fogadja az igazságot. A cigaretta vége ismét ajkai közé talál. Hosszan szív belőle, feketéi lecsukódnak közben, majd fejét a vakító ég felé fordítva ereszti ki a megfáradt füstöt, aminek útját hunyorogva követi. Vállát húzza a táska, alig használt izmai visítanak a terhe alatt. Ha a vonaton ülne, már nem nyomná a táska.
Zsombor szavaira Domonkos helyett a recsegő hangosbemondó ad választ. Arca megrándul az éles, bántó hangra. Válla felett pillant hátra az épületre, hogy a falon lévő óra megerősítse a torz tájékoztatást. Húsz perc. Visszafordulva a maga előtt tartott füstölgő szálra tapad tekintete. Lustán égeti saját magát, épp csak a papír széle piroslik egy keskeny csíkban. A hamu lehúzza saját magát, míg végül Domonkos rásegítésével a mélybe veti magát. Mintha saját magát figyelné.
Zsombor érintése rántja vissza a jelenbe. Felé fordítja a fejét, ám felocsúdni sincs ideje, szobatársa karjai közt találja magát. Döbbenten tartja el a cigarettát, hogy ne égesse meg, feketéi tágra nyílva merednek előre. Szíve kihagy egy ütemet, ajkait összeszorítják a tobzódó érzelmek. Fogalma sincs, hogy mennyi idő telik el, mire magához tér és ahelyett, hogy eltolná magától a fiút, a cigarettát kiejtve ujjai közül kapaszkodik bele a hátába és hajtja a vállára a fejét.
- Nem csak ő... - fogai között szűri megtörten a szavakat. Hangja reszketeg a rég érzett kilátástalanságtól. Attól, hogy már nem kell senkinek. - Elváltak. Anyám a mugli családjához ment, ahol engem látni se akarnak. Apám állandóan dolgozik, kurvára le se szarja, hogy mi van. Egyedül maradtam abban az átkozott házban. Nem bírom, Zsombor... - Ujjai görcsösen markolják a fiú pólóját. Vállai megrázkódnak a visszafojtott sírástól és indulattól, vicsorogva szorítja össze szemeit. Legszívesebben ordítana, hangosan, dühösen, kétségbeesetten, hogy minden fájdalmát kiadhassa, míg végül elmegy a hangja. Csak tartozni szeretne valahová... Valahová, ahol még őt is képesek elfogadni és szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Egy pillanatra képes megfeledkezni mindenről. Míg nevetése el nem hal, nem mar fájdalom a szívébe, nem könyörög Kisvirág mosolya után. Nem jut eszébe se az örökké csak dolgozó apja, se a korábbi családjához menekülő anyja, aki ezzel szinte teljesen kirázta Domonkost az életéből. Egy pillanatra még Teó sem férkőzik a gondolatai közé. Nevetése reszelős, nem az az önfeledt kacaj, aminek hallgatása is mosolyt csal mások arcára. Mégis könnyedséget hoz, abba a naiv illúzióba ringatva, hogy képes lesz tovább viselni a hétköznapok terhét ezen falakon belül. Hatalmas kár, hogy csupán egy pillanatig tart.
Ahogy a frissen meggyújtott szál maró füstje lekúszik a tüdejébe, már el is engedi a naiv ábrándot. Tudja, hogy nincs maradása, egyedül arról nincs fogalma, hogy még mire vár. A falak megfojtják, a nevető diáktársai, mintha folyamatosan gúnyolnák őt. Nem maradt senki, akinek még számítana a jelenléte, akkor pedig miért ne segíthetne egy tettel mindenkin? Ő távozik, talán bejárja a világot, a kastély pedig megszabadul egy komor jelenléttől és a prefektusoknak sem kell több büntetőmunkát kiosztania Domonkos számára. Mindenki jól járna.
Tekintete zizzen a szál felé tartó kézre. A cigarettát oldalt tartva kapja el jobbjával Betti karját és pillant le rá, közönyösen, egészen addig, míg meg nem hallja a kérdést. A komor ábrázaton a döbbenet veszi át az uralmat, majd zavartan pillant el a másik irányba, elengedve a lány kezét.
- Úgy, hogy nem veszed el tőlem. Vagy kérsz még? Akkor szólj - szája megrándul, ahogy oldalt sandít Bettire. Ám a kérdés akaratlan elgondolkodtatja. Tudna bárki is segíteni neki? Hogyan? Nem változtathatja meg senki Kisvirág döntését. Nem tudja senki jobb belátásra bírni a szüleit sem. Senki sem tud neki segíteni.
- Miért akarnál egyáltalán segíteni? - kérdi szkeptikusan, az időt húzva. Sóhajtva egyenesedik fel és megfordulva dönti csípőjét a korlátnak. Jobbjával markol rá a fémre, miközben a füstölgő szálat újra ajkai közé illeszti. Az eget kémlelve dönti hátrébb a fejét és fogával szorítja kissé össze a cigarettát, hogy ne essen ki a szájából.
- Már segítettél. Nem tudom mikor nevettem utoljára - mondja rekedtes hangon, ám teljesen őszintén. Már feladta, hogy bármi változzon. Legalábbis itt, a kastély falai között. Értékeli Betti kedvességét, ám egyetlen egy ember felületes gesztusa kevés, hogy jobb belátásra bírja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mostanában nem zeng a nevétől a tanári. Nem csúfítja arcát és kezét zúzódás, elmaradoztak az általa kiprovokált verekedések. Az órákat makulátlanul végigüli, megbújva csendesen a terem hátuljában. Ám a jegyei nem lettek fényesebbek attól, hogy fizikálisan jelen van. Egyedül a prefektusoknak okoz olykor némi bosszúságot az éjszakai cigaretta szüneteivel, amit a hálókörleten kívül ejt meg. Zokszó nélkül fogadja a dorgálásokat és egy fejbólintással veszi tudomásul az újabb büntetőmunkát. Már egyik sem képes kirángatni őt ebből a közömbös állapotból.
Az utóbbi időben, mint kísértet járja a zsongó folyosók kusza halmazát. Ahogy most is. Észrevétlen, a fal mentén, lehajtott fejjel sétálva, a telefonját emelve csak maga elé olykor. A képernyőt a várt üzenet vagy hívás helyett egyedül ujja kelti életre. Azt se tudná megmondani, hogy vár-e bárkitől bármit, feketéi mégis minduntalan a felvillanó képernyőre siklanak, ami mindannyiszor üres marad. Üres, mint ő maga.
Mélyen beszívva a levegőt oldja fel menet közben végül a telefonját és habozva ugyan, de elindítja a napok óta halogatott hívást. A vállával löki be a szertár ajtaját, hogy a csendbe érkezve, a fűvös fának dőlve várja, míg beleszóljanak. Fejét veti az ajtónak, feketéi a sötétbe vesző pókhálókra tapadnak a polcok tetején.
- Anya? Szia… - ejti ki rekedten a szavakat, majd hagyja elhalni azokat, ahogy édesanyja lelkes hangja felcsendül. Ujjai megrándulnak maga mellett és feketéi lecsukódnak, ahogy nyel egyet. - Jól vagyok… Anya, elmehetnék hozzád a hétvégén? - tér rá reménykedve a lényegre. Szinte lélegzetvisszafojtva várja a választ, ám annak hallatán csak egy fanyar mosoly suhan át az arcán. - Nem így értettem. Ott maradhatok nálad hétvégén? - válaszol, majd a csend beállta után lassan nyitja ki feketéit. Tudja a választ. Már akkor tudta, mikor csak szuggerálta a telefon alvó képernyőjét. Mégis ott van az a fránya remény, ami végül cselekvésre ösztökélte, most pedig annál nagyobb fájdalmat okoz. Ujjai ökölbe szorulnak, ahogy meghallja végül az elkerülhetetlent. Anyja szavaival pedig a remény utolsó lehetősége is semmivé foszlik. - Kérlek. Nem akarok visszamenni abba a házba. Apa sosincs otthon és nem akarok ott lenni, egyedül - hangja szinte már könyörgésbe csap át, ahogy görcsösen szorítaná magához azt a fránya reményt. Pedig pontosan tudja, hogy hiába teszi. Ujjai lassan elernyednek és fejét a mellkasára ejti, tincsei eltakarják előle a szertár java részét. Hát persze - feleli szárazon édesanyja mentegetőzésére. Neki se kell már. Ha nagyon szeretné, biztos találna megoldást, de a nő inkább az általa is gyűlölt házba száműzi. - Majd legközelebb. Szia. - Választ se várva nyomja ki a telefont, hogy egy pillanattal később, ádáz vicsorral vágja hozzá a készüléket a szemközt lévő polchoz. Reccsenést, majd puffanást hall, de nem törődik vele. Ujjai remegve csimpaszkodnak bele a szőke tincseibe és veti ismét hátra a fejét, ami nagyot koppanva ér az ajtó rücskös felszínéhez.
Már tényleg nem kell senkinek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Ujjai görcsösen markolják Zsombor pólójának vékony anyagát. Egy része dacosan menekülni akar, szabadulni az ölelésből, a csalfa, hízelgő szavaktól. Képtelen elhinni, hogy szobatársa az igazságot tárja elé, hogy van, aki képes őt elfogadni és maga mellett tudni. Mégis hogyan lehetne ez a valóság, mikor Kisvirág, a lány, aki ismerte lelkének legsötétebb és legsebezhetőbb részeit és aki feltétlen bizalmát élvezte, végül szó szerint kirohant az életőből? Mégis hogyan bízhatna újra bárkiben?
Ujjai mégsem lazulnak az anyag körül. Ajkait és feketéit összeszorítva, reszketeg lélegzetvéltelek közepette engedi át védelmének résein a megnyugtató bizonyosságot, amit Zsombor jelent. Szégyelli magát, hogy még pakolás közben sem jutott eszébe, hogy esetleg hiányozna a másiknak. De. Eszébe jutott. Csak nem hitte el.
Hagyja, hogy Zsombor a vállánál fogva tolja el magától. Szemeit lesütve ejti maga mellé kezeit, majd szavait hallva pillant fel rá ismét, elnyílt ajkakkal. Feketéivel az arcát fürkészi, keresi az árulkodó jeleket, ám őszinteségen kívül mást nem talál. Nagyot nyelve veszik el ismét a fiú karjai között, miközben lelki szemei előtt Teó mosolytól sugárzó arca jelenik meg. Korábban csak bűntudatot és fájdalmat érzett a láttán, most ezeket háttérbe szorítva valami egészen új pattan szárra a lelkében; elfogadás.
Zsombortól eltávolodva törli le az arcát és fordul vissza a vonat felé, csak sután bólintva a másik szavaira. A lehetőség még mindig adott, a kérdés már csak az, hogy élni akar-e még vele? Tudja, hogy otthon nem lesz jobb a helyzet. Biztos abban, hogy Kisvirág se fogja meggondolni magát. Nem változott semmi, mégis mintha új életre kelt volna benne a remény.
- Zsombor... - szól a fiú után, félig felé fordulva, napszümevegét már az ujjai között tartva. - ... csatlakozhatok? - szégyellős, apró mosollyal kérdi, még mögötte megszólal a vonat harsány füttye. Nélküle indul útnak és Domonkos már nem bánja.