Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Állott, dohos szag terjeng a számomra kinevezett irodában. Leginkább egy elhagyatott dolgozószobának néz ki, de most ez érdekel a legkevésbé, hiszen az a lényeg, hogy van. Sőt leginkább egy a nem használt székek számára fenntartott raktárhelyiségnek tűnik, ami indokolatlanul sok könyvet tartalmaz. Egy fényforrással rendelkezik, ami a helyiség közepére helyezett asztal fölött helyezkedik el, ám a fénye eléggé gyér. S most az ablakon beszűrődő napfényre sem számíthatunk, hiszen odakinn az ég acélszürke, a Napnak semmi nyoma, de legalább zuhog az eső. Fantasztikus. Gondterhelt arccal ácsorgok a maszatos ablaküveg előtt, miközben hallgatom, ahogyan az esőcseppek meg-megkoppannak a nyílászárón. Hajamat némiképp hátra fésültem és komor, szürkeszín öltönyömet is magamra kaptam, elvégre ma is munka van. Sok fülest kaptam innen-onnan. Azonban nem kell azt gondolni, hogy előítéletekkel telin hívogatok be magamhoz boldog-boldogtalant. Ez nem erről szól. Csupán elsőkézből szeretnék értesült lenni bizonyos dolgokban. Mély sóhaj távozik tüdőmből, majd egy kelletlen fintorral öltönynadrágom zsebébe dugom hatalmas kezeimet, s lehajtott fejjel, akkurátus léptekkel sétálok a dolgozóasztal mellé. Azon egy akta pihen, ami ijesztően hivatalosnak látszódhat. A gondolatra apró mosoly jelenik meg szám szélében. Szeretem a hivatalos dolgokat, de arra is gondolnom kell, hogy egy fiatalember érkezik hozzám, akit már bizonyára így is megrágott, és kiköpött az élet. Nem szeretné látni ezt a hivatalos formátumot, ezért kiveszem jobb kezem a zsebből, és ujjaim közé veszem a dossziét.
– Helvey Belián – suttogom a levegőbe, majd csücsörítve veszem ki a dossziéból a lapokat, és inkább az asztal fiókjába teszem ideiglenesen. Remélhetőleg nem kell használnom, s enélkül is komolyan fogja venni a beszélgetésünket a fiú. Nincsen jogom feltételezni, hogy veszélyes fiatalról beszélünk, hiszen valakinek csak kellett engedélyt adnia arra, hogy a tanodában tanulhasson. Noha az van feltüntetve, hogy magántanuló. Érdemes lesz erről is kérdezgetni őt, azonban semmi felülbíráló szándék nincs bennem. Valaki fentről meghozta ezt a döntést, én pedig fejet hajtok előtte. Természetesen egy incifincit próbálom megfejteni a dolgokat a magam módján. Az üres asztalon kopogtatok kettőt hosszú középsőujjam körmével, majd ismét zsebembe mélyesztem kézfejem, úgy sétálok vissza az ablakhoz, háttal ácsorogva az ajtónak. Ezt a szar időt…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az eső nem hogy egy picit könyörülne a kint járókon, még jobban rákezd. Kezeimet kiveszem zsebemből, és hátam mögött kulcsolom össze ujjaimat, miközben néhány el-elsiető alakot figyelek, akik mihamarabb fedél alá szeretnének kerülni. Senki nem olvas időjárás jelentést? Ezek szerint. Szinte egyiknél sincsen esernyő, habár az idősebbek egy Leperex-szel megoldják, azonban úgy látom, hogy a fiatalok perverz módon szeretnek elázni. Egy halk felhorkanás után egy fiatal srácon áll meg a tekintetem. Ismerős arc. A testfelépítéséről nem tudom ugyanezt elmondani, de annyi szent, hogy ez a mai beszélgetőpartnerem lesz. Az aktájában természetesen van róla egy fotó, így nem nehéz beazonosítani. Az arcfelismerésem profi. Ezzel a munkával jár, ezért máris beletúrok barna, zselézett tincseim közé, és várakozó tekintettel fordulok az ajtó irányába. Az asztal fölötti lámpa fénye meg-megvillan, amire megforgatom zöldes szemeimet, majd az ajtó kilincsét kezdem szuggerálni. Nem feltétlen lenne jó indítás, ha komornyik módjára már nyitnám is az ajtót, ezért tisztes távolságban, ám az ablaktól némiképp távolodva várom a kopogást. Ez kis várakozás után meg is történik, én pedig mély, öblös hangomon megszólalok végre, a szoba csendjébe mély lyukat vágva.
– Szabad! – kezeimet még mindig hátam mögött tartva figyelem, ahogyan lenyomódik a kilincs a másik oldalról, s valóban az imént látott fiú alakja jelenik meg benne. Hahó? Összehúzom vastag szemöldökömet, majd a megfelelő köszöntésre először csak biccentek, majd szóban is viszonzom azt. – Jó napot magának is – szavaimat lágyan intézem a csuromvizes srác felé, azonban ezt a magam kimért, mosolymentes módján teszem. Nem gondolnám, hogy ijesztő alak vagyok, habár sokan megjegyezték már, hogy a magasságom és testalkatom igencsak fenyegetőn hatnak másokra.
– Belián, igaz? – lépek végül néhány lépést hétmérföldes bőrcipőmben a srác irányába, s hosszú karomat nyújtom felé, hogy kezet rázhassunk. – Szigethy Sándor – markolok rá finoman kezére, majd az asztal és a hozzá tartozó két szék felé mutatok. – Foglaljon helyet – azzal én magam is elindulok azok irányába. – Köszönöm, hogy eljött. Sokan tartanak az ilyen hivatalos megjelenésektől – teszem hozzá búgón, majd megvárom, amíg Belián helyet foglal, csak azután teszem le magam én is a székre. Szemeim mosolyognak, azonban érdekes, hogy ez ajkaimon egyáltalán nem mutatkozik. Szakmai ártalom, hogy pofátlanul vizsgálgatni kezdem vonásait, miközben ujjaimat összefonom az asztal lapján, és nyitottságom jeleként előre dőlök.
– Nem szárítja meg magát? – kérdésem mögött hátsószándék lapul. Szeretném megtudni, hogy mégis mennyire varázstalan a varázslótanonc. Miközben a választ várom, végre egy apró mosoly megjelenik széles szájam szegletében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Vaskos ujjaim csápszerűn fonódnak Belián tenyere köré, miközben szigorúan szemkontaktust próbálok tartani, amit meglepően jól visel. Az esőtől nedves kéz nyirkos érzést hagy az enyémen, amit nagy önuralmamnak köszönhetően nem törlök pánikszerűn öltönyöm nadrágjába, habár legbelül torkom szakadtából üvöltök. Így indulok el az asztal felé. Nem szabad azt hagynom, hogy gondolataim és a nyirkos érzéstől való undorodásom miatt elvesszen a profizmusom, ezért a legjobb ilyenkor a nyugtató mosolygás, amit leginkább most magamnak szánok, nem is a fiúnak. Hallgatom reflektálását, és már tényleg a szakadék szélén egyensúlyozok negyvenötös lábaimmal, amikor végre leülhetek székembe. Látványosan emelkedik meg mellkasom a megnyugvástól, majd kiskacsaszerű pihegéssé szelídül, miközben pókerarccal meredek Belián arcába. Közben kihúzom a bal alsó fiókot, amiben néhány gondosan összehajtott fehér kendő pihen. Kiveszem a legfelsőt, és akkurátusan megtörlöm mindkét kezemet, amire meg-megrezzen mindkét szemhéjam a kielégült érzéstől. A kezem kényelme és tisztasága a legfontosabb számomra. I am a neat monster.
Az asztal mellett egy kuka pihen, amibe elegánsan beledobom az anyagtörlőkendőt, majd lágyan mosolyogva fordulok újra a fiatal srác felé. Fejemet oldalra döntöm.
– Hajszárítót? – teszem fel kurtán a kérdést, miközben hátra dőlök a székben, és legyintek egyet. – Semmi gond, az eső már csak ilyen – közben bal lábszáramhoz nyúlok, és előveszem feketediófa pálcámat. Egy suhintással megszárítom őt, hiszen azt nem szeretném, hogy megfázzon. Nem vagyok egy érzéketlen tuskó. Elégedetten biccentek hatalmas csodatettemen, majd visszahelyezem a pálcát a helyére. Vastag szemöldököm lassan kúszik homlokom közepére kíváncsiságom jeleként, majd rezdületlen arccal meredek a srácra, miközben felteszem a kérdést.
– Tanácsos mindig magunknál hordani a pálcánkat – hangom mély, de mégis fület simogatón búgó. Annak, aki ezt szereti. Habár nem gondolnám, hogy ez most annyira jó hatással lenne Belián idegeire. De persze honnan is tudnám, hogy mi jár a fiatal koponyában. – Gyakran használ mugli eszközöket varázslat helyett?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az esőcseppek erősebben, szinte jajveszékelve vernék az ablaküveget, mintha be szeretnének jutni a kellemesen meleg helyiségbe. Csupán szemem sarkából tekintek a nyílászáró irányába, nem szeretnék több figyelmet szentelni rá, elvégre egy igazán érdekes diák ül most velem szemben. Zöldjeim így hamarosan visszakúsznak Beliánra, akiknek értetlen arckifejezése egy pillanatra komorabbá varázsolja eddig bíztató ábrázatomat. Annyira természetes az a bizonyos „igen” a hajszárítós kérdésre, hogy még én magam is leplezetlen meglepettséggel nyelek két hatalmasat. Ezek után döntök úgy, hogy segítek rajta, hiszen egyértelműen nem szerzett még pálcát magának vagy csak nem hozta magával, nem tudja használni. Egyre csak gyűlnek és gyűlnek a kérdések a fejemben, de próbálom nem mutatni egyetlen szikráját sem ennek a mérhetetlen kíváncsiságnak. Profi vagyok, menni fog.
– Nyugalom – mondom végül lágyan, amikor Belián ficánkolni kezd a rá szegezett varázspálca látványára. Természetesen szólhattam volna, hogy „akkor most én szépen megszárítom magát egy bűbájjal”, de nem tettem, így nem csoda, hogy úgy néz ki most a fiú, mint aki előtt lepergett az egész élete néhány másodperc alatt. A köszönetnyilvánításra kimérten biccentek egyet, majd miután visszatettem a pálcát a helyére, hátra dőlök, s előhozakodok a többi kérdésnek még több izgalmas válasz reményében. Ám ekkor Belián furcsán reagál a pálcatartással kapcsolatos érdeklődésemre. S amikor azt hallom, hogy még félre is lettem informálva, ideges előember módjára morgok egyet. Nem szeretek ilyen dolgokat hallani.
Egy hirtelen mozdulattal kihúzom az asztal jobb oldali fiókját, majd pergament, tintát és pennát varázsolok elő belőle. Az asztalon pihennek majd, amikor beszélni kezdek magam mellett intek jobb kezemmel, s a penna – miután belemártotta magát a tintába – máris dolgozni kezd a pergamenlapon.
– Milyen bájitalokról beszélünk pontosan? – kényelmesebben dőlök hátra. Ám a kemény fatámla nem nyújtja azt a fajta komfortérzést, amire számítottam. Lapockám alá vág, amire kicsit ficánkolni kezdek, majd folytatom az érdeklődést, miközben a penna szorgosan járni kezd a papíroson. – Belián – kezdem már kimértebben. Kissé megbántotta az egómat azzal, hogy az információim nem helyesek. – Egy olyan varázstalan kölyök, mint maga – kezdem, majd ajkaimat megnedvesítem nyelvemmel, s folytatom. – Hogyan kerülhet egy szigorú felvételi követelményekkel rendelkező mágustanodába? – szívem máris hevesebben ver.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az, hogy kissé sikerült felhúzni magam eléggé sok mindent elárulhat rólam. És ezek a dolgok lehetnek pozitív és negatív tulajdonságok egyszerre, azonban ez most tudom, hogy nem az a helyzet, amikor azt kellene előtérbe helyeznem, hogy mennyire is vagyok szimpatikus vagy éppen antipatikus az előttem ülő fiúnak. Mégis Belián minden egyes mozdulata minimális, görcsszerű lüktetést eredményez a gyomromban, ami néha egészen torkomig merészkedik, s azt kezdi megszorongatni. Valóban nem Beliánon múlt, hogy ki milyen információval ír tele egy aktát, amivel szerencsésen be lehet skatulyázni bárkit és bármit. A bocsánatkérésre nyugtatóan mosolyoghatnék is, azonban inkább csak bosszúsan legyintek egyet. Jól szeretném végezni a munkámat. Tényleg. Szeretném, hogy valamit le tudjak tenni az asztalra, hogy egy megbízható tagja lehessek a Minisztériumnak és a társadalomnak, de minden egyes alkalommal olyan falakba ütközök, amik merőben szemben állnak az elveimmel. Ezekre mondta mindig apám, hogy le kell vetkőznöm, különben nagyon boldogtalan leszek.
– Hogyan… - lehet az, hogy bájitalt szed és nem tudja a nevét? Tenném fel a kérdést, de Belián folytatja, s egészen a farkasölőfű-főzetig jutunk. Egy időre csend telepedik az irodára. Gyepálhatnám még a fiú lelkét azzal is, hogy ugyan miért kellett nyugtatónak megfelelő kedélyjavító-főzetet innia, hogyha ártalmatlan, de nem teszem. Elképedve, pótcselekvés szerűn kezdem ajkaimat piszkálni, miközben tovább hallgatom Belián történetét. Odaszúrnék, hogy szoruljon a hurok, hiszen erre van szüksége a Minisztériumnak. Jó sztorikat akarnak, amikből megtudhatjuk, hogy mégis milyen ez a félig bentlakásos mágustanoda. Zöld szemeimet szűkítve fordulok a fiúhoz.
– Tehát a felvételi – kezdem, s ő folytatja is. Magát kihúzva, érezhetően megbántva a kölyök megszólítással. Azt hiszem kvittek vagyunk ego-bántalomban. Felsőajkam közepét nyalogatom vöröslő nyelvem hegyével, miközben egy hümmögés nem hagyja el a szájamat. Kérdeznem kell majd még, de nem az aktának, nem a Minisztériumnak. Saját kíváncsiságomat kell oltanom ezekkel, ezért miután Belián befejezte mélyet sóhajtok. Szemeimmel a pergamenre sandítok, majd egy legyintéssel arra kényszerítem a pennát, hogy a fiú legutóbbi vallomását satírozza ki. Hangosan sír fel a pergamen az íróeszköz hasításaira, majd tompa puffanással éri a tölgyfaasztal lapját.
– Ha eddig sem tudott a főnökségem erről az ügyről, akkor bizonyára ezek után is ellesznek nélküle – teszem hozzá tettemhez magyarázatként. Az igazgató kezeskedik Beliánért és egy minisztériumi alkalmazott is. Ugyan nem kellene feltétlenül megbíznom a fiúban, mégsem követelem azonnal a sztorit igazoló okmányokat.
– Egyáltalán nem tud varázslatot végrehajtani? – érdeklődöm, miközben felállok a székből, és az ablakhoz sétálok. Cipőm sarkának kopogása töri meg a kérdés után beállt csendet. – Hogyan képzeljem el az Ön mágikus oktatását a tanodában?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Úgy érzem, hogy a beszélgetésen kezd eluralkodni a gyengeségem. Mint mindig. Erős indítás, sármos és magabiztos félmosoly, tökéletesen megkötött nyakkendő és lágyan zselézett haj. A testbeszédem egyértelműen arról árulkodik, hogy velem igazán nem kellene ujjat húznia senkinek sem. Aztán eljutunk ismét arra a pontra, amikor igazán meghallom a másikat. Nem csak automatikus jegyzetelés és hümmögés van, hanem valóban hallom és értem őt. Amit mond. Nyelek egyet, és Belián enyhe indulatára csak érdeklődően összehúzom szemhéjaimat. Reflektálás nélkül hagyom, hogy nem emlékszik a gyógyszerek neveire, nem akarok még olajat a tűzre. El akarom nyerni a bizalmát, s ha nem kell, akkor segíteni. Istenem, Sándor… gyenge vagy.
Igazán kivételes eset a Beliáné. Nem is igazán hallottam még ilyenről, pedig az utóbbi pár évben jó pár aktát át kellett nyálaznom. Hirtelen nem is tudom, hogy vajon mivel foglalhatja el magát? Hogyan tudja elsajátítani a mágusvilág tanait, hogyha nem képes varázslatok végrehajtására? Rengeteg kérdés kering összezavarodott koponyámban. Azonban érzem, hogy össze kell szednem magam, elvégre nem veszíthetem el a „gyeplőt”. A továbbiakban is arra van szükség, hogy én irányítsam a beszélgetést.
– Vagy úgy – motyogom orrom alatt. – És ezt hogyan lehetett hivatalossá tenni? – hiszen bizonyára nem hétköznapi, hogy egy ennyire varázslatmentes világból felvegyenek valaki a Tanodába. Mélyet szippantok a terem dohos levegőjéből, majd előre dőlök. Az asztalon kulcsolom össze ujjaimat és ajkamba harapva tekintek az előttem elterülő asztallapra. Ekkor döntök úgy, hogy törlöm az előző vallomást. Nem akarom, hogy a Minisztérium igazságtalan ítéletet hozhasson, hogy beleavatkozzon az iskola ügyeibe. Bizonyára csodálatos címlap sztori lenne belőle. Pontosan ilyeneket várnak tőlem a jelentésemben, de az igazságérzetem nem engedi, hogy megtegyem. Nem adom el a lelkem az Ördögnek, akármi is múljon rajta.
– Ne törődjön vele – legyintek tettem legalitására, miközben zöldjeimet mélyen Belián lélektükreibe fúrom. Ekkor ismét felegyenesedek, és kiskutya módjára, kíváncsian döntöm oldalra fejemet. – Az incidensig… vagyis a vérfarkas-támadásig? – bizonyára erre gondol, de szeretném, ha a témában mindent tisztán kezelnénk. – Hogyan történt? – kérdem lágyan, ám hangom mégis reszelősen cseng. Alapvető tulajdonsága orgánumomnak. Lábam egyet-kettőt ráng az asztal alatt, amit még csírájában elfojtok, hiszen nekem úgy kell itt ülnöm, mint egy szobor.
– Á – mondom halkan, amikor a tanulmányokra terelődik a téma. – Így értettem – mondom kurtán. – Tehát a varázsvilág alapjait, ami pálcát és varázslatot nem igényel azt tanulhatja – foglalom össze hangosan, Belián szemeibe nézve, hogy valóban jól értettem-e, amit szeretne nekem mondani. – Részt vesz az iskola életében vagy az órákon kívül nem szívesen tölti idejét a kastélyban? – itt újra intek a pennának, hogy jegyzetelhet. Barátságosabb vizeken evezünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Szeretnék emberin viselkedni. Ó, de még mennyire szívesen elbeszélgetnék ezzel a fiúval az élet dolgairól. De nem tehetem, mert ez most nem az szakkör, ahol lelkizni lehetne. Egyébként sem vagyok az a fajta. Csendes vagyok és megfontolt. Legalábbis este tízig. Utána szokott megfoganni bennem a gondolat és az érzés, hogy nagyon nem nekem méretezték bogolyfalvi kis bérleményemet. Szorít a légkör, az apró amerikai konyhás nappali, a kis lyuk, amit hálószobának csúfolok, és a fürdőszobában sem tudok venni egy pihentető fürdőt, hiszen egy zuhanykabinból áll szinte az egész.
Beliánt figyelve azonban teljesen messzire szállnak a gondjaim, s ugyan nem profi hozzáállás, amit most tanúsítok fejben, mégis érzem, hogy nekem nem kellene panaszkodnom magamnak semmiért. Van egy jól fizető állásom, van egy lakás, amiben álomra tudom hajtani gondterhelt fejemet, és néhány jó ismerősre is szert tettem ennek a munkának köszönhetően. Ez az ifjú pedig itt van előttem életem legszebb éveiben, millió teherrel vállain, és mindent elmond nekem. Látszólag őszintén. A szemei többet beszélnek hozzám, mint bármelyik szava, ami eddig elhagyta idegesen remegő ajkait.
– Igen – helyeslek a feltett, megerősítésre váró kérdésre, majd csendességbe burkolódzok. Érdekes. Egy vizsga, egy felmérés. – Mégis hogyan lehet felmérni valakit, aki nem ebben a világban nevelkedett? – nem szeretném, hogy támadó, gáncsoskodó kérdések hagyják el szájamat, de őszinte érdeklődés lapul minden egyes feltett kérdés mögött. Hivatalos volt, de ki kellett egészítenie a „dolgaival”. Milyen dolgokkal? Volt már dolgom zűrös kölykökkel, akik egyik iskoláról járták a másikat, és felül kellett bírálnom a kérelmeket, azonban Belián ügye – mint már többször említettem – több szempontból is speciális. Nem fér a fejembe, hogyan kerülhet így valaki a varázstársadalomba, amikor a bizonyos traumáig semmi köze nem volt hozzá.
És itt is tartunk; a támadásnál. Próbálom visszatartani a bennem rejtőző kíváncsiságot, de ahogyan egy hatalmas nyeléstől megemelkedik ádámcsutkám, már érzem, hogy ezt a leplezés-próbálkozás már többszörösen elveszítettem a mai napon.
Rosszkor, rossz helyen. Erre csak együttérzésemnek hangot adva horkanok fel, mintha tudnám, hogy miről beszél. Hasonló érzések bennem is voltak rengetegszer, mégsem tudom azt állítani, hogy teljesen értem, miről beszél nekem a fiú.
– A többiekkel mi történt? – dőlök ismét előre, két kezem mutatóujjait tartva ajkaim előtt. – Tartja velük a kapcsolatot vagy minden neműt megszüntetett velük? – kíváncsiságom egyre csak fokozódik, de érzem, hogy erről nem szeretne még többet. S mivel nem fogom a jelentésembe írni, ezért nem erősködök. Ő is tudja már a penna leállításának köszönhetően, hogy ezek sehova nem fognak bekerülni. Csupán az én éhségemet kívánják csillapítani. Biccentek mondandója végén, majd ismét intek az írószerszámnak, hogy folytathatja, hiszen most már pennatintát tűrő téma lesz.
– A faluban lakik? – teszem fel a kérdést, majd a tisztségre apró, nosztalgikus mosoly jelenik meg színtelen ajkam szegletében. – Én magam is prefektusként kezdtem itt a pályafutásomat – teszem hozzá, hogy ő is tudja hová tenni somolygásomat. „Nem kürtöltem világgá mi vagyok”, csapja meg a fülemet, mire vonásaim ismét elkomorodnak a profizmus megkövetelése végett, majd bólintok egyet.
– Amit arról beszéltünk – intek közben ismét a pennának. – Az itt is marad – halkan puffan a tollas írószerszám, majd hátra dőlök az egyre kényelmetlenebb székben. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – emelem tisztán csillogó zöldjeimet Beliánra. – Amennyiben nincsen más mondanivalója… végeztünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Aznap este értetlenül álltam a nő előtt. A csók után minden a feje tetejére állt, és a korábbi jóleső társaság bizsergését felváltotta az értetlenség keserű, sötétszín leple, amitől a kapcsolatunk elvesztette a régi fényét. Elviccelve, azonnal tessékelt ki a lakásból, még az irataimat is ott felejtettem, ezért néhány nap múlva levélben kértem arra, hogy juttassa vissza hozzám. Igen, levélben. Gyáva voltam hívatlanul felbukkanni a Holdfény utczában, és ahhoz is gyáva voltam, hogy felhozzam a témát. Beszéljünk róla? Van egyáltalán miről beszélni? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a kellemetlen érzés hetek óta nyomja a mellkasomat, annak ellenére, hogy rengeteg változás van az életemben, ami elvehetné a figyelmemet. A napfény kezd veszíteni erejéből, noha csalókán fénylik az égbolton. Hunyorítva, kezemet napellenzőként tartva homlokom előtt tekintek az égre. Az iskola végre hivatalossá tette tanári posztomat, és a körbevezetésre, tanáriba költözésre mentem be ma. Azonban ez is véget ért, és úgy döntöttem, most sétálni fogok hazáig ebben az érdekesen kellemes időben. Nem nagy táv. Ma este többet fogok futni bizonyára, mint a Bagolykő és Bogolyfalva közti disztancia. Futnom kell, tisztulnom kell. Az új poszt – természetesen – újabb stresszfaktorként szerepel életemben, ezért ismét jobban kell odafigyelnem magamra, mielőtt még ez is felemészt. Nem viselem jól a változásokat, és azt sem, hogyha valami sokáig kellemetlen érzést hagy maga után.
A Boglyas térre lépve futok egy régi ismerősbe, akivel ugyan évek óta nem találkoztam, most mégsem vagyok rá kíváncsi, ezért a kézfogás és bájcsevely után, egy átlátszó hazugsággal tovább is állok. Zsebre vágom kezeimet, s ajkamat összeszorítva intek vissza az egykori iskolatársnak, majd tovább folytatom utamat. Hamarosan elérem a játszóteret is, hiszen már messziről hozza a szél a boldog gyermekkacajokat, miközben én mélyet sóhajtva, fejemet lehajtva sétálok tovább. A kerítés mellett elhaladva ismerős hang üti meg a fülemet, ezért fejemet azonnal felkapom, hogy azonosíthassam annak tulajdonosát. Szívem idegesen kezd verni feszengősen kihúzott mellkasomban, s amikor a kislány előtt guggoló Elektrát meglátom, hirtelen meg is áll az.
Figyelem, ahogyan megigazgatja a kis kabátot a maga odaadó édesanya módján. Fájdalmas fintorra húzom ajkaimat. Mélyet szippantok a levegőbe, majd folytatom tovább a sétámat. Millió meg egy gondolat zakatol a fejemben. Harminchat éves férfi létemre, inkább tovább sétálok az egyik legfontosabb embertől, mert… miért? Félek? Nem sok lépést teszek még, de grimaszolva torpanok meg. Ajkaimat elgondolkodó csücsörítéssel torzítom, majd egy amolyan „a fenébe is” morgással vissza fordulok.
Akkurátus, szinte csoszogó léptekkel közelítem meg a már padon üldögélő Elektrát. Mélyet sóhajtok, majd komolyan, mégis lágyan megszólalok. – Szia!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A köszönésem után beállt csend szinte fullasztó. A hűvös szélben majd’ felgyulladok, és érzem, ahogyan a halántékomon egyre dudorodik az ér a mellkasomat szorító idegességtől. Nem is próbálom palástolni, hogy máshogy éreznék, mert alapvetően nem magasszintű a színjátszási képességem – mint már oly’ sokszor megbizonyosodhattunk róla. Csupán egy pillanat töredéke, amíg elkapom a fekete szempárt, ám ez vajmi kevés idő arra, hogy kiolvassak belőle akármit is. Valójában éppen elég az, hogy a nő inkább úgy dönt, rám sem néz. Arról már nem is beszélve, hogy egy hang sem hagyja el a torkát. Megpróbálnék zavaromban a hideg kerítésvasra fogni, de félúton, mesébe illő szerencsétlenkedés után felhagyok vele, hiszen alig ér combomig, és még esetlenebbnek tűnnék úgy. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen, de mégis úgy érzem, hogy ez volt a helyes lépés.
Feszült vonásokkal magaslok továbbra is az ülő Elektra felett, aki még mindig csendesen nézelődik. Egészen addig, amíg az apró lány közénk nem áll. Erőteljes megjelenésével úgy érzem, hogy ő az, aki engem jelentéktelen pondróvá varázsol, s miközben éppen megfogalmaznék valamit a fejemben, már ér is a hidegzuhany. Miattam szomorú. A mondat késként hasítja fel mellemet, szinte oda is kell nyúlnom az éles, szúró fájdalomtól, ám végül mélyet sóhajtok, és egy erős grimasszal tekintek a még mindig szótlan nőre. Aztán folytatja. Ahogyan formálja az piciny lányka a szavakat, úgy forgatja meg bennem a kést, s a hasonlat maga szebb és fájdalmasabb nem is lehetne egyszerre. Zavartan húzom ki magam, így még inkább meggátolva a napfény takaróját a másik kettőn, így torkomat köszörülve szólalnék meg ismét, amikor a kislány aggodalmát kifejezve fordul anyja felé. Zöldjeim kidüllednek, és nyakamat nyújtogatni kezdem, hogy valahogy találkozzon szempáron a nőével, de esélytelen. Rám sem néz.
– Jól… - tenném fel én is a kérdést, mire Elektra a vércukorszintjére hivatkozva belém fojtja a szót. A kislány elmegy a süteményekért, én pedig szüntelen a nő arcát vizslatom. Alsó ajkamat megnyalom, majd beharapom tanácstalanságomban. Úgy érzem, mintha évszázadok telnének el ebben a csendben, de Elektra némasága rám is rám telepszik. Hosszú karjaimat feszülten tartom magam mellett. A kerítésen ugranék át legszívesebben, hogy a nő mellé telepedve bizonyosodjak meg arról, hogy jól van. Azonban semmi kétség, hogy inkább elhajtana onnan, ezért…
– Nekem? – fordulok végül Imola felé, aki a süteményes dobozt tartja irányomba. – Én… - sandítok Elektrára egy pillanatra, és éppen visszautasítanám, de milyen szörnyetegnek gondolna ezután. Már ha lehet ezt az érzését fokozni… ezért végül halvány mosolyt erőltetek megfáradt vonásaim közé, és vaskos ujjaim közé veszek egy linzert. – Köszönöm – mondom, s mutatom felé a magasba az édességet, mintha koccintani próbálnék. Nem tudok bánni a gyerekekkel…
– Biztos, hogy – kezdem karcos hangon, ezért torkomat köszörülöm, majd áthajolok a kerítésen, hátha végre elkapom a nő tekintetét. – Jól vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

– Tehát tekintsünk úgy a számmisztikára mint egy használati útmutatóra az élethez – szólal meg a csengő, amire a diákok azonnal elkezdenek összepakolni. Nem volt a legizgalmasabb a mai óra a tanulóknak, elvégre este valami bulit szervez az egyik lány a faluban. Legalábbis félfüllel ezt hallottam. Ezért nem is csoda, hogy mindenki siet elkészülni, hiszen mára ez volt az utolsó óra. Nem csak nekik, nekem is. Felegyenesedve, hangomat megemelve próbálom még emlékeztetni őket, hogy ne feledjék, a következő órán dolgozat következik, és a heti leadandókat is végre szeretném mindenkitől időben megkapni. De szavaim süket fülekre találnak, ezért csak egy nagy sóhajjal sétálok vissza a tanári asztalhoz, hogy a vaskos tankönyvet az asztalra hajítsam. Jobb kezem hüvelyk- és mutatóujja közé fogom vékony orrnyergemet, s szemeimet összeszorítva sóhajtok egyet. Elfáradtam. Ezért is rendezgetem lassabban az asztalon pihenő jegyzeteket, majd ledobom magam a karosszékbe. Bal könyökömmel támaszkodok meg, hogy zsibongó fejemhez nyúlhassak, és masszírozni kezdjem halántékomat. Az utolsó össze-összesúgó lánypáros is távozik a teremből – akiket észre sem vettem, hogy benn maradtam –, majd körömcipő kopogásra leszek figyelmes. Felkapom a fejemet, és meglátom a felém mosolyogva közeledő Julest. Szívem kihagy egy ütemet, és azonnal felpattanok a székből, hogy meglepett tekintetemet a női szemeibe fúrjam. – Szia – köszönök én is karcos basszusomon, szemeim árulkodón csillannak meg a tanterem félhomályában, majd szemöldökömet gyanakvón összehúzom, és a már asztallapon félig fenn ülő nőre nézek. Akaratlan nézek végig rajta, semmi szemérmesség nincsen benne, ám mégis a magam módján próbálnám leplezni. – Mi? – mutatok magamra és Julesra felváltva, miközben jobb szemöldököm a magasba reppen. – Mi vagyunk az újságban? Mégis miről tudná… – hajolok előre, így némiképp közelebb is kerülve arcommal a nőéhez. Zöldes szemeim azonnal falni kezdik a betűket, majd látványosan elsápadva tekintek vissza Julesra. Nagyot nyelek, és felegyenesedve nyúlok idegesen tarkómhoz. – Ilyen nincs…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ahogyan kezdem visszanyerni emberi arcszínemet, vonásaim közé kiül a mérhetetlen aggodalom. Az, hogy Jules szokásához híven viccet csinál az egészből nem meglepő, ellenben rendkívül bosszantónak találom. Jámbor vagyok alapvetően, nem szoktam hangot adni annak, ha valami zavar. Mert igazából minden zavar, és ezzel megtanultam együtt élni. Inkább eltemetem, aztán majd lesz valahogy. Azonban smaragdszín szemeim hangszálaim helyett kezdenek szorgos munkába. Nem mondom, hogy kifejezetten csúnyán, de rosszallóan pillantok a nőre, aki úgy látszik, hogy egészen jól szórakozik a pletykarovaton. Én viszont teljes döbbenetben kezdek fel s alá mászkálni, reménykedve abban, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. Valami olyasmi, mint amit Jules is épphogy elsütött. Megállok egy pillanatra, úgy fúrom tekintetemet a csillogó, kékszín íriszekbe. – Ez nem vicces, Jules – teszek felé egy lépést, amivel előtte is termek. Combom combjához ér, ahogyan ő az asztalszélnek támaszkodva incselkedik tovább. Gondterhelten figyelem a fiatal nő vonásait, és egy pillanatra el is feledkeznék arról, hogy hol vagyunk és miről beszélgetünk. Kicsit előre dőlök, jobb ujjaimmal a nő bal oldalán megtámaszkodva a tölgylapon. – Emiatt ki is hajíthatnak minket – kezdem suttogva megszokott pánikrohamomat. Ahogyan láthatjuk; most már hivatalos iskolai dolgozó vagyok tanárként, ezért igenis veszélybe kerülhet az állásunk.
Kapcsolatban vagyunk? Én soha nem neveztem még így meg dolgokat. Szégyenszemre, ilyen közel nem sok emberhez kerültem lélekben életem során. Ettől függetlenül, nem tudom kezelni, és nem is keresek rá alkalmat, hogy megtegyem. Most, ebben a pillanatban is csak annyit tudok, hogy azzal, hogy megszüntettem a távolságot fizikailag is közöttünk, nem teljesen tudok a problémára koncentrálni. Mélyeket szusszanok a beállt csendbe, és egyik szeméből a másikra ugrálok zöldjeimmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Valami nincsen rendben. Hát, persze, hogy nincsen. Elvégre a legutóbbi személyes találkozó alkalmával teljesen megváltozott az univerzum, ahol eddig az Elektrával közös emlékeinket is a kapcsolatunkat tároltam. Az elcsattant csók emlékére és a nő mostani viselkedésére szinte lángolni bűntudatában felső- és alsóajkam, ezért zavartan ráharapva próbálom elrejteni fájdalmas grimaszomat. Megáll az idő, amikor Imola felém nyújtja a kis dobozt, én pedig a legmamlaszabb formámat elővéve állok előtte szótlanul. Úgy látszik, hogy ez ma ragadós. Nem tudom, hogy lehetséges-e az, hogy még az előzőtől is nagyobb lelkiismeret-furdalással álljak a kerítés mellett, de úgy érzem, hogy a kislány tekintete kimaxolta nálam ezt a szívet markoló érzést. A süteményt végül elvéve „koccintunk” a levegőben, miközben szemem sarkából Elektrára tekintek, akinek végre megmozdul az ajka és szép ívű mosolyra húzódik. Zöldjeim felcsillannak, és – ugyan mosolyogni szeretnék – szájam szeglete meg is rándul erre a boldog érzésre. Így emelem a süteményt egyre száradó ajkaimhoz, majd elismerően bólintok az ízvilágra. Nem lenne jellemző, ha feleslegesen meg is jegyezném ezt. Úgy gondolom, hogy elég az elismerő tekintetem, hiszen nem is gondolnám, hogy a gyerekeknek esetleg szóban is illene valamilyen visszacsatolást adni. Ellenben nagyon látványosan élvezem az édességet. Reméljük, hogy ez is elég ahhoz, hogy talán máskor is megkínáljanak majd. Alig hallhatóan horkanok fel egy apró mosollyal, és fejet rázok. Ezt az Elektrát szeretem. Aki csípős nyelvű, jókedélyű és magabiztos. Mellettem nem tudna ez megmaradni. Vagy csak egyáltalán megmaradni. De miért is gondolkodom ezen? Mosolyogva biccentek, majd óvatosan, könnyedén lépek át a kerítés felett, hogy a pad háttámlájának dőlve figyeljem a nőt és kislányát. Utoljára állapítom meg, hogy jó most így együtt, ám mégsem látom, hogy beleillenék abba a képbe, amit próbálok képzeletben magam elé képzelni. – Nem is állna szándékomban – felelek a tűzvész-Sándor párhuzamra, ami ugyan nem is fájhatna jobban, most mégis inkább mosolyogva keresztezem lábaimat a homokban, és fonom össze karjaimat széles mellkasom előtt.
– Ennek pedig nagyon örülök. Jobban áll – bólintok, és mélyen Elektra szemeibe fúrom sajátjaimat. Keserves görbére húzom ajkaimat, ahogyan elfog az érzés; már semmi nem lesz a régi. Az is lehet, hogy ez az utolsó ilyen jellegű beszélgetésünk. Finomkodok és feszengek a minimális társalgás közepette. Nem szeretném az egész szótlanságot a kislányra kenni, de nem könnyíti meg az „óriás bácsi” helyzetét. Noha tekintetem beszél helyettem. Torkot köszörülök, majd egy mély sóhaj után nyitom ismét néhány szóra ajkaimat. – Nem is szeretnék sokáig zavarni, csak – vonom meg a vállam kisfiúsan. – Tudod – engedem szét karjaimat egy pillanatra, majd ismét összefonom őket. – Tudni szerettem volna, hogy jól vagy – dőlök kicsit előre, hogy megtaláljam a fekete szempárt. Teljesen megértem, hogy elküldött aznap este. A hirtelenséggel kapcsolatban volt némi kifogásom, de megértem. Ha szeretne róla beszélni, akkor partner leszek benne, de azt sem bánom, ha a szőnyeg alá söpörjük a témát mérhetetlen kellemetlensége miatt. Szeretném, ha nem változna semmi. De egyrészt tudom, hogy ez lehetetlen és az elvárás borzasztó önző lenne részemről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kérlelőn húzom össze, amolyan kiskutyamód szemöldökeimet, hogy zöld szemeimmel mélyen a másikéba tudjak nézni. Hallgatok, nem sürgetem. Ha nem akar róla beszélni, azzal sincsen probléma. Csak mosolyogni lássam. Utoljára? Lehet. Valószínű. Szemeim szűkülnek, a ráncok meggyötörten gyűlnek körülöttük, miközben alsó fogsorommal harapok felső ajkamba zavartságom egyértelmű jelenként. Borzasztó nehezen engedem el a dolgokat. Érzéketlen, esetlen óriásnak tűnhetek, de valahol mélyen megráznak az ilyen jellegű dolgok. Sosem voltak kapcsolataim, barátaim. Még a családom is inkább úgy döntött, hogy köszönik szépen. S ez – minden mártírkodás nélkül – mind az én hibám. Én nem láttam meg a fényt egy-egy lányban, nem adtam esélyt a barátoknak és a szüleimmel sem veszem fel a kapcsolatot. Ennyi év után sem. Azonban minden hanyag tettem fáj. De el kell engednem ezeket az érzéseket, mert így döntöttem. Így döntöttünk. Nekem nem ez az élet kell, pedig fáj elengednem a nőt. Nem látom magam előtt a képet, miszerint gyerekkel a karomban sétálgatok a nappaliban. Iskolába íratjuk, megsiratjuk a szobaajtóban, hogy elköltözött. Aztán együtt élek valakivel. Én még ezt nem látom. Elektrának pedig nem rám van szüksége. De vajon el tudom vajon teljesen engedni ezt? Nem. Nem hiszem. Még pedig azért nem, mert képtelen vagyok az ilyenre. Még annak a gondolatára is összerezzenek, hogy a második évfolyamos gyógynövénytan záróvizsgán véletlenül mangóliát írtam magnólia helyett. Vagy azt, hogy az egyetem első napján nem mosolyogtam vissza egy lányra a reggeli közben. Így nem várom el magamtól, hogy ez az érzés elillanjon. Marni fog mindig is a lelkiismeret, hogy miattam szakad meg a kapcsolatunk. Mert nincs mit szépíteni ezen; vége.
Mikor Elektra megszólal kitágulnak pupilláim, s érdeklődőn fordulok felé. Nem szeretnék belemenni, és angolosan hozzátenni, hogy „nem, az én hibám”. Kedves tőle, hogy próbál menteni a felelősség alól, pedig mindketten tudjuk, hogy ez Szigethy sara. Csendesen, fájdalmasan hümmögök, hogy megértettem, amit mond, de nem teszek hozzá semmit sem. Nem tudok érdemében. S ilyenkor bölcsen hallgatok.
– Igen? – szólal meg mély baritonom a nő kérésére. Ellököm magam a padtól, majd a nő fölé magasodva teszem zsebre kezeimet, miközben lágy, fintorszerű mosollyal megcsóválom a fejem. – Ezt nem tudom megígérni – felelem őszintén. Jobb kezem megrándul zsebemben, amint majdnem előveszem onnan megsimíthassam a nő vállát, de végül nagyot nyelek, és visszafogom magam. Azt hiszem, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten, és megnehezíteném az elválást. Csak nézünk egymásra, és mindketten tudjuk, hogyan tovább. Barátságos mosolyt erőltetek kreolszín vonásaim közé, miközben tovább haladásom irányába tekintek. – Én… - mutatok esetlenül a Mennydörgő utca felé. – Megyek is – fejezem be némi késéssel a megkezdett mondatot. Ezután, mintha várnék valamit állok még néhány másodpercet szeretett riporternőm előtt, majd egy pillanatra Imolára tekintek, intek neki. Végül vissza az édesanyára. – Vigyázz magadra! – szorítom össze ajkaimat, ahogyan először szemeibe, majd a földre, aztán újfent szemeibe tekintek. Nem mondom, hogy „majd beszélünk” vagy „majd látjuk egymást”, mert nem tudom megígérni, hogy így lesz. Lassan kezdek hátrálni, hogy most a kapun keresztül távozhassak. Nyikorogva hajt fejet akaratom előtt a bejárat, amit gondosan bezárok magam után. Még egyszer a Rothstein család felé fordulok, félszegen intek egyet, majd dzsekimet összehúzva, a nap felé hunyorogva sétálok tovább, miközben zsebem mélyére rejtem kezeimet. Megkönnyebbültem? Aligha. Mindenesetre, magamban megköszönve az elmúlt időszakot szedem komótosan hosszú lábaimat. Még mielőtt teljesen elnyelne az utca, vállam fölött pillantok vissza, és egy halvány mosollyal biccentek a játszótér felé. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy eltűnjek a szemük elől. Ég veled, Rothstein Elektra!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az üressé vált terem csendjét hol Jules, hol én szakítom félbe. A több lyukat mégis a nő vágja a térbe, hiszen én még mindig nem arról vagyok híres, hogy megosszam a bennem tomboló gondolatokat. Inkább csak kattog az agyam, miközben a betűk egyre fájdalmasabban szúrnak bele elmémbe. Bevallom őszintén; soha nem voltam hajlandó elolvasni az Edictum pletykarovatát, mert addig boldog az ember élete, amíg nem teszi. Legalábbis ez az én kódexembe nem fér bele. Az, hogy a magánszférát ilyen szinten sértik, semmibe veszik, egyszerűen vérlázító. Természetesen ez, kívülről teljesen máshogy jöhet le a nőnek, elvégre megszólalás hiányában azt gondol, ami csak megszületik a fejében. Dühös fújtatás távozik széles orrcimpáim közül, míg újfent egy bosszús fejcsóválással egyenesedek fel, hogy combunkat már elszakítva támaszkodjak a nő melletti asztalrészre. – Túl… – kezdem valami teljesen szokatlan hangszínen, s zöldjeim idegen gunyorossággal tekintenek vissza a gyönyörű tengerszín szemekbe. – Túlreagálom – mondom végül amolyan kérdés és kijelentés határán táncolva. Újból közelebb kell kicsit hajolnom, de nem fúrom most smaragdjaimat a szempárba, hanem szinte suttogva nyitom szólásra ajkaimat, elnézve Jules válla felett.
– Így mindenki megtudja – rossz válasz. Érzi az olvasó, míg én magam csupán arra gondolok, hogy megsértették kapcsolatunk intimitását, de meg kell hagyni, ez a legkevésbé sem így hallatszik, amikor a szavak elhagyják torkomat. Igazság szerint azt sem tudom, hogyan kell felvállalni egy kapcsolatot, persze. Ám most nem ez bosszant. Csakhogy ezt valahogy elfelejtem megosztani az egyre inkább feszengő Jules-szal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Immáron sokadjára mutathatom be a nagyközönségnek a kommunikációs készségeimet. Vagyis leginkább azok hiányát. Az idegesség csípős érzéssel száguld végig ereimben, és megjelenik a zsibbadás és zsongás a fejemben; általában ez a testem reakciója, ha nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Annyira önzőmód gondolok csak arra, amit én mondok, hogy a nő első, kissé indulatosabb szavait, miszerint valóban túlreagálom, szinte nem is hallom. Ekkor érzem meg ujjait mellkasomon, amint finom eleganciával tol magától távolabb. Szemeiben valami mást látok most, szemöldökömet összehúzom, s mint valami emberszabású kezdem kutatni Jules tekintetét. És újfent ennyit az emberek érzéseinek értelmezéséről. Elvégre csak azt látom, hogy valami megváltozott. De hogy ez most düh, szomorúság vagy értetlenség… meg nem tudom mondani. S ettől a furcsa érzéstől csak még inkább érzem azt a bizonyos zsongást koponyámon belül. A következő szavakra viszont minden belsőszervem bucskázik egyet, egyedül szívem jár le több kört egészen addig, amíg bele nem vörösödök.
Az éjszakára visszaemlékezve több meleg és hideg hullám szalad végig testemen, mint váltófutóversenyt rendeztek volna bennem. Távolabb állok, és egy ideges mosollyal emelem meg mutatóujjam, hogy én is szóhoz juthassak, amikor a nő folytatja. Leengedem hát jobbomat, és hitetlenkedően dülledő szemekkel hallgatom őt tovább. Nem szakítom félbe, végig hallgatom. Nem mintha lenne más választásom.
– Jules – kezdem a világ legnagyobb „nem-tudom-mit-tegyek” arckifejezésével, miközben méretes tenyeremmel eltakarom néhány másodpercre gondterhelt arcomat, hogy megdörzsölhessem azt. – Ez… ez… nem – csóválom erőszakos tiltakozás közepette a fejemet, de nem tudom megfogalmazni tisztán, amit akarok. Szemeimben a mély tanácstalanság minimális düh-vel keveredik, miközben most már nem is vagyok hajlandó engedni a kék szemeket. – Nem erről van szó – hajtom le végül fejemet, hogy lentről nézhessek fel Julesra zöldjeimmel. Elérkezett a pillanat, hogy most már én is érzem; a szófukarságom nem segít a helyzeten. – Nem tudod mit beszélsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Állkapcsom megfeszül, és továbbra is látványosan összeszűkített zöldjeimmel figyelem őt. Légzésem egyre egyenletlenebb, fogaim össze-összekoccannak számban az idegességtől. Idejét sem tudom, hogy mikor hozott ki belőlem valaki olyan érzést, ami civakodásra sarkallna. Általában ráhagyom másokra a dolgokat – mivel nem jelentenek számomra semmit –, ezért nem jutok el odáig, hogy összeszólalkozzak akárkivel is. Ez az érdektelenség, mindentől függetlenül, a mostani beszélgetésünkre is letelepedett, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom, amikor először nyitottam ma szólásra ajkaimat Jules előtt. A kényszeredett mosolyra görcsbe rándul felsőtestem, és jobban kihúzom magam a megszokottnál. Ösztönös reakció ez, mivel a nő dominanciája egyértelműen azt hozza ki belőlem, hogy megmutassam; én vagyok a nagyobb. Természetesen ez csak kinézetre van így. Most a legkisebb élőlénynek érzem magam a bolygón. Csak meg-megnyílnak ajkaim, de Jules olyan vehemenciával folytatja, hogy esélyem sincsen szóhoz jutni. „[…]én pontosan tudom, hogy Te miről beszélsz”, emelkedik meg erre a mondatrészre a szemöldököm, mert számomra teljesen egyértelmű, hogy fogalma nincsen arról, hogy mire gondolok vagy mit szeretnék felé közvetíteni. Csupán fejemet csóválom, és tarkómra markolva teszek meg néhány lépést a nővel ellentétes irányba, hogy aztán hirtelen visszafordulhassak.
A számmisztikával kapcsolatos mondatkezdésre csak gunyorosan, kérdésképpen megemelem vállamat, hogy kíváncsian várom a feladványt, amikor is Jules középsőujja egyértelműen közli velem, hogy bizony, elmehetek oda, ahová csak akarok. Ha eddig néma voltam, akkor most nem tudom, hogy mivé válok a meglepettségtől. Egyhelyben, kezeimet lomhán lógatva magam mellett figyelem a becsapott ajtót. Fejem kissé lehajtva, arcizmaim végletekig feszülve. Ennyi? Ez még tőlem is silány teljesítmény. Mindkét kezem középső három ujját nyomom homlokomba, szemeimet összeszorítom, majd hagyom egy ideig, hogy felfaljon az ideg, majd egy hirtelen vezérelt érzéstől felrúgom az Edictum-salátával megkínált kukát.
– A rohadt életbe – suttogom idegesen, és a székbe ejtem száz kilómat. Az ülőalkalmatosság fájdalmasan nyikorog fel alattam, én pedig nem is tudom mennyi idő telik el, mire végre összeszedem magam, hogy elhagyjam az üres tantermet. A tölgyfaajtót ma nem kíméljük; mögöttem is hangosan csapódik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bogolyfalva báját a nyüzsgés adja meg leginkább. Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még tanulóként jártam ezt a települést, és egy árva hangot alig lehetett hallani. Fejlődik folyamatosan ez a hely, azonban én jobban szeretek a sarokban meghúzódni, minthogy a tömeg közepén élvezni a zsizsegést. Sőt, ha tehetem, akkor még a tömegen sem megyek át egymagam; a téren ezekben az órákban átkelni pedig kész öngyilkosság. Ezért döntöttem úgy, hogy beülök a kávézóba. Egy csendes sarkot kiválasztottam és belevetettem magam a mugli irodalomba. Azt mondta az egyik diákom – aki varázstalan származású –, hogyha klasszikus magyar regényeket szeretnék olvasni, ami egyszerre szórakoztat és agyat mozgat, akkor vegyem kezembe Rejtő Jenő regényeit. Így is tettem. Elmentem a könyvtár azon részébe, ahol talán tarthatnak ilyen jellegű irományokat, és csodák csodájára az iskola ismét beírhat magának egy piros pontot. Nincsen már ez a toxic-aranyvérűség, ami sok éven át jellemezte a társadalmunkat. Ezért is bújtam körülbelül két órán keresztül a Piszkos Fred, a kapitány című Rejtő művet, amit kifejezetten élvezettel olvastam. Noha minden jónak vége szakad egyszer, ezért elégedett félmosolyt varázsoltam arcomra, összecsaptam a könyv fedelét, fizettem, majd a kötetet a hónom alá csapva léptem ki a napfénybe. Hunyorogva nézem ki szemüveglencsémen keresztül, szinte – mondhatni – megvakultam egy pillanatra, de idővel visszanyerem egyébként is kifogásolható látásomat, és elindultam a Fő utcza köveit taposva száz kilómmal magam alá.
Félhosszú, barnaszín tincseim közé csap a langyos szél, én pedig éppen a Vöröskarom személyiségén kezdek el gondolkodni, amikor is megpillantok egy ismerős alakot. Megállok, és fejemet oldalra biccentve figyelem őt. Vöröskarom, kuncognék fejben, hiszen a szín számomra ismeretes gazdája éppen egy bőrkötetes noteszt olvasgat. Hogyan is írta Rejtő? „[…]gyönyörű, ám félelmetes nő.” Megrázom fejemet, majd teszek egy lépést felé, de mégis megtorpanok. Megzavarjam egyáltalán? Legutóbbi beszélgetésünk után úgy hallottam, hogy egy jó ideig színét sem látták a nőnek. Aztán… bekövetkezett a tragédia. Elment az eszem, ha odamegyek, de akkor is, hogyha nem érdeklődöm a hogyléte felől. A második férfit rabolta el mellőle a Sors. Azon csodálkozom, hogy mindezt ép ésszel még vinni tudja. Ajkamba harapok, majd egy halk, kelletlen nyögéssel megindulok felé. Arcomon zavartság uralkodik.
– Szervusz Elektra – szólalok meg karcos baritonomon. És újfent kitakarom a Napot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A várt kínos csend nem áll be kettőnk között. Ahelyett valami teljesen váratlan dolog történik; Elektra feltekint és közben szélesen mosolyog rám. Erre zavart boldogsággal remeg meg szájam széle, végül húzódik a jellegzetes papírvékony mosollyá. A köszöntésre szerényen biccentek egyet, majd a nő folytatja, én pedig pironkodón nyúlok szabad kezemmel tarkómhoz, hogy megvakarjam azt. Ez a mondat éles körmeivel szánt végig gerincem mentén, ahogyan kirajzolódik előttem az a nap a játszótérnél. Imola hangján visszhangzik néhányszor fejemben, majd a bambulásból megrázom fejem, és a mosollyal arcomon csak megvonom vállaimat, amolyan „hát igen” jelentéssel. Zavarban vagyok, hiszen idejét nem tudom, hogy mikor is láttam egyáltalán futólag a városban. Akkor sem gyakran láttuk egymást. Érdekes, hogy ennyi idő telt el és mégsem futottunk egymásba kettesben. Azonban felesleges is ezen elmélkedni; inkább egy kisfiús bájjal megfűszerezett kuncogás hagyja el torkomat. Még ennyi idősen is én vagyok az a bizonyos socially awkward barát. Nem tudok mit kezdeni ezekkel.
– Öö, köszönöm – dünnyögöm a hely felkínálására, majd ledobom magam a padra. Aminek szerencsésen a szélét találtam el, ezért az fájdalmasan megreccsen a rá nehezedő súlyom alatt. Egy keveset fészkelődni kényszerülök, majd a kötetet bal kezem ujjai közé veszem, könyökömmel a pad karfáján támaszkodok és játszani kezdek a könyvvel. Az utóbbi időben ezzel oldom magam; valami mindig van a kezemben, ami éppen annyira foglal le, hogy ne legyek teljesen megfeszülve. – Vizsgák, diákok – nevetek kellemetlenül. – Igazán nem történik felém semmi – szerényen vállat vonok, majd ujjaim között lebegtetve játszom tovább a regénnyel, miközben lassan Elektra felé fordítom kreolszín arcomat. Először csak hal módjára tátogok, aztán nyelek egyet, torkot köszörülök. Figyelem a vonásait, amik csillogása értetlenné varázsolja elmémet. Tudom, hogy erős nő. De… ennyire? Engem ez inkább aggaszt.
– Te hogy vagy? – nyomom meg kissé az első szót. Egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Érzem, ahogyan kezd kimelegedni a mellkasom. Vállaimat meg-megmozdítom kínomban, aztán robosztus ujjaimmal a szemüveg szárára fogok, egy pillanatra leemelem. Megnézegetem, aztán lágy karcossággal szólalok meg ismét, hogy válaszolhassak Elektra kérdésére.
– Mindig is az voltam, csak nem hordtam – húzom félmosolyra vékony ajkaimat. – Kizárólag olvasáshoz – helyezem vissza orrnyergemre az okulárét. Beletúrok tincseim közé, majd így tekintek vissza a nőre. – Mit olvasol? – bökök fejemmel a notesz felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A tanári pálya izgalmai. Fejemet előre hajtva villantom meg fogaimat, miközben meg is csóválom üstökömet. Barna tincseim arcom mindkét szélén belógnak, azonban így is tisztán kivehető jókedélyű, egészen széles mosolyom. Természetesen megtartja magában azt a csipetnyi letargiát, ami alaphangulatomat jellemzi. Félszeg és óvatos. Ő pedig csipkelődő, mint mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire üdítően hathat néhány perc egy régi barát társaságában. A tanítás miatt az eddig sem igen pergős szociális életem a fagypont alá került. Nem bánom annyira, elvégre egyszerre egy dologra tudok teljesen koncentrálni. S ez most az iskola és a tanári pályával összefüggő tevékenységek. Az a fajta vagyok, aki, ha csinál valamit, azt a legnagyobb odaadással és odafigyeléssel teszi. Ez jelen helyzetben sincsen másképpen. Csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a könyv lefoglalja elmém háborgó részlegét. Ettől függetlenül smaragdszín szemeim a boldog szomorúsággal csillogó, barna szempárba vándorolnak vissza. Ajkaimat összeszorítva engedek meg egy zavart, együttérző mosolyt a következő mondatokra. A szívem szakad belé; és ugye ez nálam mind ki van írva az arcomra. Fájdalmas grimasz keveredik a „nem is tudom, mit mondhatnék” arckifejezéssel, miközben egy nagyot sóhajtok. A lebegtetett könyv puhán érkezik mellém a padra, miközben én kicsit jobban fordulok felsőtestemmel irányába.
– Nagyon sajnálom, ami Marcellel történt – húzom el ajkaimmal együtt kicsit orromat is, miközben tekintetemmel el sem engedem kedvenc riporternőmet. Felfoghatatlan, hogy egy olyan jókedélyű pasas, mint Hegedüsh végzett magával. Ugyan engem látványosan került minden iskolai megbeszélésen vagy rendezvényen, mégis ő volt sokszor a lelke mindegyiknek. Irigyeltem a kiállását, a folyamatos jókedvét. Nem hiába házvezető-helyettes. Nem hiába volt… Merlinre, de borzasztó ez.
Azonban Elektra máris taktikát vált és a csipkelődés mellett marad. Értem. Nem szeretne jobban erről beszélni, amit teljes mértékben tiszteletben is tartok, ezért csak zavartan mosolyogva veszek fel egy játékosan sértett hangnemet.
– Tűnök? Kikérem magamnak, Rothstein kisasszony – húzom össze bohókásan a szemeimet, majd ezzel a halványan zavart mosollyal dőlök vissza a pad támlájának. Ahonnan azonnal vissza is pattanok, mert hátamban érzem a nő kabátját, így inkább előre dőlve, könyökeimmel térdemen támaszkodva nézek a távolba, miközben minden külső zajt kizárva hallgatom Elektra hangját. Halk hümmögés szűrődik ki ajkaimon.
– Képregény? – fordítom a magyarázat végén arcomat felé. – Sajnálom – nyelek egyet, miközben hátra nyújtom felsőtestemmel kifordulva karomat, hogy simíthassak egyet a nő karján. – Befejezted vagy félbe maradt? – kérdem bátortalanul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Arcán a keserűség már inkább tűnik automatikusnak, mint őszintének. De ez egyáltalán nem furcsa a múltját tekintve. Megedzette az élet, és ez most is megmutatkozik. Ezért nem is sejtek mögé semmilyen olyan tartalmat, ami esetleg még valóságos is lehetne. Összeszorított ajkakkal küldök felé egy bátorító mosolyt, mert – nem akarok érzéketlen lenni –, de az életnek mennie kell tovább. És biztosan Hegedüsh is így vélekedne róla. Talán most is minket néz valahonnan azzal a szúrós fekete tekintetével, amit leginkább csak én ismerhetek. Ezen picit elmélázva fordítom arcomat a nap felé, hogy az égessen egy keveset amíg tud, hiszen lassan már nem ez az érzet lesz a jellemző. Inkább az avar csörgése bakancsom alatt, a házak kéményéből előszökő kandallók füstjének mámorító illata és a legszebb földszínek. Mélyet szippantok a nyár haldokló illatából, hogy aztán onnan folytassam Elektrával a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Jön a jól megszokott csipkelődés, amit én csak visszafogottan fogadok, s sajátos módon viszonzok. A riposzt szintén megmosolyogtat. Hiányzott ez, be kell valljam. Játékosan és némiképp szégyenlősen bólogatok arra, hogy mit is mondhatna. Persze, minden viccnek a fele igaz. Sosem voltam tisztában azzal, hogy mennyire is lehetek vonzó a nők számára. Vagyis… a soha barokkos túlzás volna, mert – mint mindenkinek – nekem is volt bizony olyan időszakom, amikor több nő fordult meg a lakásomban, mint illő lett volna, de ez már a múlt. Akkor sem azzal voltam rendben, hogy én egy jó kiállású férfi lennék, csupán nem gondolkodtam akkoriban, és bizonyára az a fene nagy magabiztosság is sokat dobott a kiállásomon. Most pedig miniatűr óriásként ücsörgök a padon, miközben szendén mosolyogva hallgatom tovább a nő mondandóját. Mert hadd beszéljen csak. Hadd érezze, hogy bizony vannak mellette és nem lesz egyedül.
Egy fejezet van hátra. Kíváncsivá tett. Biztosan sok mindent megtudhat róla az ember ennek a kis történetnek az alapján. De… nagyot nyelek. Elfojtom kíváncsiságomat, hiszen mindig is tiszteletben tartottam mások magánügyeit. Azonban ekkor ér a kérdés, amire lágyan bólintok egyet. Elvégre hogyne érdekelne a dolog. Én addig is hallgatom a nyugtató csacsogást, nekem pedig kevesebbet kell beszélnem. Ez a legjobb.
– Persze – hallatom karcos orgánumom. Érdeklődésem jeléül kicsit távolabb húzódok, hogy felé tudjam fordítani felső testemet, s ekkor látom a távolban közeledő diákcsapatot. Csupán a hangzavarból gondolom, hogy tanulók, és az ugráló kis sziluettek adják még az első benyomást. Sokáig nem is kell várni. „Jónapot tanár úr!” hallom egyszerre a két fiatal lányt, akik közül az egyiket tanítom is harmadéven. Én kimérten, egy apró mosollyal biccentek, és figyelem szemem sarkából, ahogyan elhaladnak mellettünk. Érzem rajtam tekintetüket, ezért megfordulok. Látom, hogy már meg a sutyorgás, amire csak játékos rosszallással fejet csóválok, majd így fordulok vissza Elektra felé. Ezek a tinilányok mindig csak a pletykát gyártják. – Nagyon is érdekel – teszem hozzá, mielőtt azt hinné a nő, hogy elvesztettem a fonalat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Hosszú nappalok és hihetetlenül rövid éjszakák jellemzik a vizsgaidőszakot. Nem csak a diákoknak keserves ez a ciklus; a tanárok is megszenvedik. Én pedig kifejezetten, mert ilyenkor teljesen felborulnak a hétköznapok – s ugyanígy a hétvégék is. Amit eléggé nehezen viselek. Az egyetlen dolog, ami jelenleg tartja benne a lelket az nem más, mint a meghirdetett T-Bone steak, amivel ma gazdagítják a nagyterem „étlapját”. Tűzben sült burgonyával és spárgával szeretném elfogyasztani, a lehető legnagyobb nyugalomban; ami csupán annyit jelent, hogy a diákoktól távol. Ezért is szedem hosszú lábaimat az iskola legnagyobb terme felé vezető hűs folyosón. Szabad kezemmel barna, mindig arcomba lógó tincseimet próbálom megzabolázni, s másik kezem vaskos ujjaival egy zömök, bőrkötésű számmisztika könyvet szorongatok. Vizsgáztatni voltam a másodéveseket, akik közül sajnos egyikre sem mondanám, hogy a jövő nagy numerológusa lehetne. Érdekli ezeket a kölyköket egyáltalán valami a felrúnázott mugli tárgyakon kívül? Bosszússá és elkeseredetté válok, amikor ebbe belegondolok. Harminckilenc évesen még nem kellene ennyire zsémbesnek lennem… mondjuk, már harminchárom évesen is az voltam, szóval – azt hiszem – ez nálam nem a korral áll kapcsolatban. Sokszor megkaptam már, hogy valahogy nem tudják összerakni azt, amit a külsőm sugároz elsőre, majd azt, ahogyan valójában viselkedek és vélekedek dolgokról. Felrázom magam ebből a gondolatmenetből, mielőtt még túlságosan mélyre süllyednék benne, ezért széles bal tenyerem ujjai polipkarként cuppan a hatalmas tölgyfaajtóra, hogy aztán végre a nagyterembe léphessek. Zsivaj. Zsivaj, kacagás, piszkálódás. Sebesen szedem lépteimet az asztalok között, és közben néhány ismerős arcnak zavart görbével borostáim között biccentek. Mérföldes lábaimnak köszönhetően hamarosan elérem a tanári asztalt, ahol még nem nagyon látok senkit sem. Én végeztem volna ennyire korán? Hát, ezeket a diákokat tényleg nem érdekli a számmisztika… le akarták tudni mihamarabb, és ezért megszégyenülve én lehetek az első az asztalnál. Legalább nem kések a megbeszélt ebédről. Hiszen reggel még összefutottam Nagy Sanyival, akivel megegyeztünk egy vizsgáztatás utáni ebédben. Remélem, hogy neki kellemesebb a mai egzámen utóérzete.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Azt hiszem, hogy túlságosan belemerülök az önmarcangolásba. Maga a számmisztika egy nem megértett tantárgy vagy Szigethy Sándor nem tudja érdekessé tenni a diákok számára? Az egyik diákom még azt is mondta, hogy az asztrológia utánzata, egyedül ez a tudományág meg sem állná a helyét. Természetesen megvédtem szeretett tárgyamat, de egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy semmibe nézik a diákok, amit tanítok. Már megint túlpörögtem. Szemeimet erősen szorítom össze, majd nyitom fel azon nyomban, hogy a mellettem kihúzott szék cselekvőjére tekintsek. Barátságos görbe kerül megterhelt, kreolszín arcomra, hogy aztán a kívánságra magam elé nézzek, s meglepetten konstatáljam, hogy az étel már elém is került. Észre sem vettem… Érzem, ahogyan a jobb szemem alatt rángani kezd alsószemhéjam.
– Köszönöm – húzom ki magam, majd terítem ölembe az anyagszalvétát. Az étkezésnek szeretem megadni a módját, amikor alkalmam van rá, és nem a csak szárított marhahúson rágódok egyik teremből a másikba sietve. – Ebéd előtt? – mutatok villát tartom kezem mutatóujjával a kávé irányába. Biztosan meghozhatja az étvágyat, de úgy tudom, hogy inkább megmarja a gyomor falát, minthogy segítene az éhségérzeten. Okoskodni persze nem akarok, csak magamban szoktam leginkább. Ösztönös dolog ez, hiszen még első- és másodéves koromban jól megrángattak azért a többiek, hogyha kijavítottam őket, vagy ugye… „okoskodtam”.
Ekkor hallom meg a megjegyzést, majd a hozzá kapcsolódó kérdést. Éppen vágnék egy szeletet a steakbe, ám a mozdulatban megállok, és elkámpicsorodott grimasszal tekintek kollégám melegszívű tekintetébe. – A rossz nem a jó szó – csóválom meg a fejem. – Érdektelenek ezek a kölykök – folytatom karcos baritonomon. – Egyszerűen nem tudom, hogy mihez kezdjek velük…